← Table of contents
Esztike kisasszony professzora

ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

Reading edition

– Szép, hogy az én fiam így érti a politika követelményeit. Más közvetlenebb forrásból nem tudod, hogy a herczegnő csakugyan itt van?

– Mamám, te benned a szent inquisitio legfogasabb procuratora veszett el! Nem elég, ha igérem, hogy eljő, szívesen jő és segítségünkre lesz?

– Csak azért szóltam, mert mi asszonyok bizonyos dolgokban másként vélekedünk, mint a férfiak. Ezelőtt három évvel nagyon udvaroltál a herczegnőnek s kevésbe múlt, hogy bele nem házasodtál Bogfalvába. Azt is tudom, hogy Louise csak szerelmi csalódásból ment férjhez a 68 éves herczeghez s megütötte fülemet, hogy régi imádottadat itt és Bécsben is meg-meglátogattad.

– Mamám…

– Ne félj, nem teszek indiskret kérdést. De nem találod merész föltevésnek, hogy az egykor hűtlenül elhagyott Louise mai napon mellém mint statista szegődjék azért, hogy egykori udvarlóját pénzházasságra segítse?

– Mamám…

– Asszonyi észnek mindig veszedelmes járása van. Hátha azt várja tőled, hogy tűrj békével addig, míg ő herczegségét a «vértolulás az agy felé» másuva szólítja, s az özvegy azon helyzetbe jő, hogy némely elfeledett dolgokat feleleveníthet?

– Kérlek, mamám, hidd el nekem, Louise bölcs asszony; igen jól ismeri a nagy világ folyását s nem lázad fel, ha adósságtisztázási szempontból házasodni akarok.

– Legyen. Megegyeztünk.

– Nem tehetek egyebet. Várni a herczeg halálára, annyi, mint remélni, hogy hitelezőnk életunottságból agyonlövi magát. A herczeg öreg s ha télen beteges is, nyáron visszafürdi magát Gasteinban. Aztán ki tudja, mi lesz végrendeletében? s ezen kételyem elhatározó.

– Értelek; egy kicsit szerelmes is vagy abba a félpolgár leányba?

– Először úgy fogtam fel a vállalatot, mint üzletet, mint előnyös pénzügyi operatiot. Később megdöbbenve vettem észre, hogy tervemből «caprice» lett, most már forma szerint szerelmes vagyok az aranyos pipiskébe.

– Persze, hogy szép is a gyermek. Ez néha a legsiralmasabb mesalliancet is kimenti.

– Ne nevess ki mamám, mert oly szép e leány, minő csak te lehettél a magad idejében.

– Oh engem az ily köznapi bókokkal el nem tántorítasz. Mert ha te engem csak pénzügyi agentiával bízasz meg, anyai kötelességem segítségedre lenni. Ha megbukom, oly szerencsétlenség, mely már államokon és császárságokon is megesett. De már az minden bevett szokást felforgató reform, ha az anyának kell a szerelembe esett fiú dolgát támogatni. Othello és Romeo a dolog ezen részét magánúton hozták tisztába.

– Imádott szellemdús mamám, te csak szójátékkal küzdesz ellenem. Mint családanya csak a pénzkérdésre tekintesz, az ügy regényes oldalát pedig kizárólag rám hárítod.

– Félek, hogy szerelmi pörödben nem jó rendet tartasz. Még nem nyerted meg ügyedet az első forumon, a leány előtt s már is appellálsz a legfelsőbb törvényszékre, a szülőkre.

– Milyen jól ismeri az én mamám a pörrendtartás szabályait.

– A gyakorlat, fiam, – felelt sóhajjal a grófné. – Ismerek valakit, a kinek ügyeit néha tanulmányoznom kellett. A legfőbb akadály, véleményem szerint, az a bizonyos Bogárdy.

– Mondd anyám, Pockharti, oly jól áll neked, ha a zsíros magyar nevet uri hölgyhöz méltókép ejted ki.

– Először úgy fogtam fel a vállalatot.
– Először úgy fogtam fel a vállalatot.

– Először úgy fogtam fel a vállalatot.

– Azt mondják, ezen embernek elhatározó befolyása van. Még azt is suttogják, hogy az özvegy kezére áhítozik.

– Ezt eddig nem hallottam s nem is hiszem.

– A hír meggondolást követel, mert ez esetben a négy milliónak fele veszendőbe megy.

– Mindez a házassági szerződés kötésének pillanatára marad. Ügyvédünk szemes ember, s tőlem is kap utasítást. Tehát számítok rád. Ma este?

– Ily sietve?

– Annál hamarabb esünk át rajta. Írj nagysaárfeöldy Saárfeöldy Lukréczia grófnénak, én pedig megyek Louise herczegnő lakására. Burghammer úr ezen órában az osztrák delegatióban szavazza a közös budgetet s neje bátrabban adhat audientiát. Kérlek, tartsd meg pontosan a hat órát. Ilyenkor a leányok a szomszéd szobában szimfoniáznak. Jöjjetek egyszerre, külön kocsikon, galonnirozott cselédséggel s ha Dorozsmayné asszonyom ő nagysága ennyi fény és dicsőség láttára lábaidhoz nem rogy, akkor egy paránya sincs benne az emberi gyengeségnek.

És csakugyan minden így történt.

Mert tény, hogy az előkelő osztálynak bizonyos része tökéletesen meg van győződve, csak egész nagyságában kell magát mutatnia s a középsorsúak föltétlenül meghódolnak.

Tehát este pontban hat órakor szokatlan mozgalom támad a Dorozsmay-ház udvarában s a kapu alatt. Grófnék látogatása ugyan szokott tünemény volt itt, de minden feltünés nélkül jöttek-mentek. Most azonban díszhintó, paszománttal rakott cselédség, uszályos ruha, teljes toilette, mintha az udvarhoz mennének estélyre.

Bogárdy Zoltán, a ki a háziasszonynyal még egyedül volt, az ablakból nézte a szörnyű maskarádát. Esztike és barátnéi szokott szobájukban mulatoztak. Arthur gróf itt volt korábban, de ekkor már eltávozott.

Beléptek s Bendeffy grófné szertartásos meghajlással közeledett a háziasszonyhoz, s bemutatá kisérőit.

– Barátném Saárfeöldi Lukréczia grófné.

Azután a másikat.

– Barátném Louise, Burghammer herczegnő, a kit ön asszonyom, mint Hohenmark herczegkisasszonyt, korábbi időkből ismert.

Nem tagadjuk, hogy az egykori kisvárosi menyecske, később vagyonos, mai napon dúsgazdag özvegy, a legnagyobb zavarba jött. Alig tudott nehány régen betanult szólásformához jutni, rettegvén, hogyha nem is ügyetlen, de ily ünnepélyes alkalommal a nagy világ köreiben meg nem szokott nyilatkozatot tehet.

Jól tudta ezt Bendeffy grófné s azért mentől kevésbbé engedé a ház asszonyát szóhoz jutni. Mindig ő beszélt, barátnéit közbeszólásra ösztönözé s úgy tette föl a kérdéseket, hogy könnyű volt azokra egyenesen igen-nel, vagy nem-mel felelni.

Mindez nehány perczig tartott, s akkor özvegy Bendeffy Károlyné a legünnepélyesebb s legméltóságosabb hangon így szólott:

– Asszonyom, kedves barátném! Ezúttal mint családanya tiszteletteljes kéréssel jövök. Kedvelt és egyetlen fiam, Arthur gróf nem járhatott e nemes és barátságos házhoz oly gyakran a nélkül, hogy szívében a legmelegebb rokonszenv ne ébredjen, önnek erényben és szépségben tündöklő leánya, Esztike kisasszony iránt. Azon esetre tehát, ha ajánlatunk hasonló rokonszenves viszonzásra találna, bátorkodom fiam, Arthur gróf számára Esztike kisasszony kezét tisztelettel, szeretettel és anyai érzelmeimmel, ünnepélyesen megkérni.

Dorozsmayné nem tagadta, később is önként megvallotta, hogy ezen ajánlat hallatára örvendetes meglepetést érzett anyai keblében.

Felelni akart, de hang sem szállhatott ajkára, érzette, hogy szemébe könyek gyülekeznek.

Nem kellett egyéb a grófnénak. Úgy tekintette ezt, mint boldog igent, hévvel ragadá karjaiba a leendő örömanyát és saját művészileg himzett és fölcsipkézett kendőjével törlötte le a sós nedvet, melynek nehány csöppje épen annyi millió forintot ér.

Louise herczegnőnek erőltetésébe került, hogy ne nevessen. Szerencsére mosolyognia kellett és ajkainak ezen vonásai alá a gúnyt is elrejtheté. Soha nem látott komédia volt ez, hogy egy anya, két más fölpiperézett és fölbrillantozott úrnővel leánykérőbe jőjjön.

E pillanatban vették észre, hogy a szoba másik oldalán, a kandalló előtt, tanúja is volt valaki a jelenetnek.

Ezen tanú most előlépett. Ő volt vitézlő Bogárdy Zoltán s a grófné megrettenve nézett a közeledőre, vélvén, hogy most minden ismét összedől, a mit a meglepetés hatalma által fölépíteni sikerült.

De egészen más váratlan esemény következett. Bogárdy Zoltán oly tiszteletteljesen hajtá meg magát, mint soha azelőtt és mondá:

– Engedd meg kedves húgom, hogy én, mint boldogult férjednek legrégibb barátja, legelső legyek, a ki neked e nagy megtiszteltetés folytán, őszinte szívből szerencsét kivánok. Adja Isten, hogy a mit e földön emberek határoztak, ott fönn a magasban is megkötve és megáldva legyen.

A grófnék bámulva, de kellemesen meglepetve néztek az emberre. Bendeffyné szemében a teljes győzelem szikrája ragyogott fel, mint a ki legfélelmesebb ellenségén vett diadalt. Saárfeöldy Lukréczia grófné azonban, a ki nem ismerte Bogárdy Zoltán befolyását a háznál, csak vállat vont s gondolá, hogy ily felköszöntő inkább paraszt, vagy a mi ezzel egyértelmű, köznemes lakodalomban járná meg legjobban.

Ezzel egyszersmind az idejövetel czélja teljesen elérve lévén, a két grófné és herczegnő a ház asszonyát szeretetteljesen megcsókolván, igen kimért urias hajlongások között eltávozának.

Künn a lépcsőn Bendeffy grófné szétnézett a kisérő cselédségen s azután franczia nyelvre fordítván beszédét, most már szabad lélegzettel mondá:

– Kedvesim, ez pompás jelenet volt a «Bourgeois-Gentilhomme» vígjátékból. Szegény Dorozsmayné egészen oda volt. Még azt a vérengző tigrist, Pockharti uramat is agyonbűvöltük. Remélem, nem marad el jutalma. Azt mondják képviselő? tehát olyan fa, a miből mindent lehet faragni, még egyszerre miniszter is lehet belőle. De igérem, ha van még befolyásom ezen országban, hogy fiam lakodalma után két hét mulva kinevezik valahová főispánnak.

– Meg is érdemli, – felelé a herczegnő. – Három vagy négyezer forint fizetés, nagy méltóság, ülés és szavazatjog a főrendek házában és semmi dolog hozzá.

Azok pedig, kik visszamaradtak, mindaddig, míg a kocsik a kapu alól ki nem robogtak, szótlanul néztek egymásra.

Dorozsmayné csak most eszmélt fel, mit követett el? s felszólalt mellében lelkiismerete, hogy leánya boldogságáról netán elhamarkodva határozott. Azonban leírhatlan könnyebbülésére szolgált, hogy a kinek itéletétől leginkább félt, férjének igaz barátja, Bogárdy Zoltán, tettét helyeselni látszott.

– Nos, – mondá ez, – ezután csak két dolog van hátra. Először értesíted, kedves húgom, leányodat, mily szerencse vár rá. Másodszor, hogy bölcs házassági szerződést kössünk, a mi alkalmasint csak az én dolgom lesz. Mindjárt holnap meglátogatom Arthur grófot, a te jövendőbeli fiaduradat s eléje terjesztem a szerződés pontozatait, úgy mint nekem férjed, az én elfeledhetlen barátom élőszóval utasításba adta. Természetes, hogy ez az élőszóval adott utasítás a törvény előtt semmi, és egyedül tőled függ mindent helyeselni, vagy félrevetni.

– Oh bátyám, nem fél, hogy Esztike ellenkezni fog?

– Mért tenné? A vőlegény személye megjárja. Gondolom lesz 33 éves, tehát elég szép kor a házasságra. Ilyenkor a mai fiatal ember már kitombolta magát, míg a 25 éves új házas csak esküvője után három évvel kezd megbomlani. A Bendeffy-család kitünő, ezen réven kis leánykánk a főváros első köreiben, sőt még az udvari estélyeken is otthon leend. Hogy a vőlegény nyakig el van adósódva, csak azt bizonyítja, hogy semmi sem tökéletes e gyarló világban.

– Gondolja Zoltán bácsi, hogy elhamarkodva adtam igéretet?

– Mi az az igéret? semmi.

– Hogyan? semmi?

– Minden anya csak azt igérheti, a mit adhat. Tudniillik: beleegyezését. Ez pedig két föltételhez van kötve. Először, hogy a leány is tiszta szívéből, minden kényszerítés nélkül igent mondjon. Másodszor, hogy a vőlegény elfogadja azt a házassági szerződést, melyet eléje fogunk terjeszteni. Mert tudnunk kell: a leányt szereti-e, vagy a velejáró milliókat, miket Esztike húgom egykor örökleni fog.

– Tehát ez még nem utolsó szavam volt?

– Megtörténhetik.

X.

Illustration from Esztike kisasszony professzora: Regény

(A díszruhás ünnepélyességet hasonló értékű aprópénzzel fizetik vissza; a házassági szerződés pontozatai pedig gondolkodóba ejtik ő méltóságát.)

Másnap dél felé Bogárdy Zoltán úr tükör előtt állott, pödré bajuszát és hangosan nevetett.

Mert a tükör tetőtől-talpig díszmagyar ruhába öltözött hőst mutatott, a kinek fején kalpag kócsagtollal, vállán panyóka, oldalán kard hirdeté a ritka ünnepélyt, mely következni fog.

Így indult ki szobájából. Arany ugyan kevés volt rajta, egy csatt, mely mentéjét összetartá s vékony zsinór, mely csizmaszárainak felső körét ékíté. De ez elég volt arra, hogy a házbeliek összefussanak. El is terjedt híre, hogy a képviselő úr «vizit»-be megy Budára a királyhoz.

A kapu előtt bérkocsi várta s midőn felült, a József-tér bizonyos számát kiáltá.

De még a Bendeffy grófok lakásán is zajt és bámulatot gerjesztett ily «vitézlő rend»-nek megjelenése. Egyik azt mondta, a főispán jött a gróf megyéjéből tisztelegni, a másik a miniszterelnök személyét gyanítá benne. És ha a bérkocsi kételyeket nem ébreszt, kész számára az exczellencziás titulus.

A rejtélyes idegen az előszobába érkezve, az ifjú gróf után tudakozódott, s arra illő kisérettel felvezették őt a második emeletbe.

Arthur gróf értesülvén, minő szertartásos látogatás fenyegeti, először maga is megütődött. Már-már le akará vetni hálóköntösét, s a legközelebb fekvő kabát után nézett, de aztán vállat vont, s mormogá: itthon vagyok; találjon úgy, mint talál, még szivaromat sem hagyom félbe.

Ekkor belépett komornyikja, az idegennek látogatójegyével.

«Bogárdy Zoltán orsz. gyűl. képviselő.»

Hangosan felkaczagott erre, de miután udvarias ember volt ő méltósága, elébe ment az érkezőnek a szoba ajtajáig, nagy szívességgel fogadta s egy kicsit meg is bámulta a feltünő ünnepélyes öltözéket.

– Ah Bogárdy úr? mily kellemes meglepetés. Kérem, parancsoljon széket. Nem oda, az kényelmetlen. Ide szemközt velem. Szolgálhatok szivarral? Itt a kés, tessék levágni a végét. Mondhatom, nem a legrosszabb faj. Ezennel szolgálok tűzzel is.

– Gróf úr, – felelé a képviselő, miután leült és szivarát meggyújtá. – Én Dorozsmayné ő nagysága megbizásából teszem tiszteletemet. Hogy minő czímen bátorkodom alkalmatlankodni, mindjárt megmondom. Először, mint Dorozsmay Tihamér barátja s holta után az özvegy vagyonának végrendeletileg kinevezett gondnoka és kezelője.

– Örülök, igen örvendek.

– Másodszor úgy állok itt, mint az özvegy bizalmi küldöttje, vagy ha úgy tetszik, házi fiskálisa, a ki azért jött, hogy méltóságoddal a házassági szerződés pontozataira nézve egyezkedjen.

– Nagyon derék, egészen szolgálatára állok. Mindenekelőtt megenged nekem egy kérdést?

– Méltóztassék parancsolni.

– Kissé kényes a kérdés, ha fölteszem, hogy ma reggel egyedül csak azért indult ki lakásából, hogy engem fölkeressen?

– Egyenesen csak méltóságodhoz jöttem.

– Ha így van, beszéljünk szabadon, jó kedvvel és nem czeremoniázva. Mert férfiak vagyunk s részemről mindig kapkodok az alkalmon, ha valami fölött jót nevethetek. Tisztelt Bogárdy úr, mi a mennydörgős ménkü jutott önnek eszébe, hogy a midőn hozzám jő, a ki csak olyan korhely fráter vagyok, mint a többi, így neki öltözik, kardot köt, kalpagban és panyókában toppan be hozzám?

– Gróf úr, – felelé a képviselő nem nagyon őszinte szerénységgel. – Én a régi táblabiró világban középnemes, hét szilvafás birtokos voltam, most pedig egyszerű polgár, a ki soha sem ismerkedhettem meg a főrendűek bevett szokásaival. De miután tegnap láttam, hogy méltóságos grófnék s nagyméltóságú herczegnék, ünnepélyes czélból látogatni jövén, teljes úrnői ornatusban jelentek meg: mellőzhetlen kötelességemnek tekintettem követni az adott példát, s ezer bocsánatot kérek, ha hibát követtem el.

– Ah, ez nagyon derék, – kiáltá Arthur gróf s hévvel rázogatá meg látogatójának mindkét kezét. – Becsületemre, ez jó ötlet volt.

– Hogyan? ötlet?

– Oh kérem, ne csináljon ily ártatlan képet. Ön tökéletes kópé, Bogárdy uram, s a legpompásabban visszatréfál bennünket. Mi vagyunk a vétkesek s csak köszönettel tartozunk, ha súlyosabb büntetéstől megmenekedhetünk. Ön lovagias ember, mert nem anyámon, nem kilenczágú koronás barátnéin vesz bosszút, hanem egyszerűen engem fizet ki hasonló értékű aprópénzzel a tegnapi komédiákért! No lám, már ön is nevet. Mert nincs is annál kellemesebb jelenet, mint mikor két jó madár egymásra ismer s mindkettő elérti a tréfát.

– Gróf úr…

– Hagyjuk ezt a pokolba. De most már csak leveti azt a panyókát e pogányul befűtött szobában? Ide a karddal, hadd csapjam félre valamelyik szögletbe s aztán kezdjünk dolgainkhoz.

– Ha úgy tetszik, engedelmeskedem.

Ezzel megszabadult fölösleges öltözékétől és zsebéből egy összehajtott papirlapot keresett elé.

– Kissé félek, – jegyzé meg a gróf. – Legalább nem merem remélni, hogy ön a szerződés föltételeinek fogalmazásában nagyon részrehajló lett volna irányomban.

– Úgy van, gróf úr; nekem mint megbizottnak főleg a menyasszony érdekeit kellett szem előtt tartanom.

– Parbleu! mint vőlegény csak nem lehetek ellenfele menyasszonyomnak!

– A menyasszonynak, a jövendőbeli nőnek semmi esetre sem. Ámde ezenkívül még két tényező szerepel. Először az özvegy. Másodszor az elhunyt atya végrendeletének, azonkívül a beteg halálos ágyán kijelentett óhajtásainak végrehajtója.

– És ez ön?

– Szolgálatára.

– Én mindig úgy hallottam, hogy Dorozsmay Tihamér rövid, de igen szabatos végrendeletet írt, melyben egyszerűen és kizárólag minden ingó és ingatlan vagyonát, mint tökéletesen szabad tulajdont, szeretett nejére hagyta.

– Így van, szóról-szóra. De ezenkívül a betegágyban, éltének utolsó napjaiban, már a halál közeledtével bizonyos óhajtásokat fejezett ki. Részint csak neje előtt, részint midőn én s egy másik barátja, egy pap, a ki most kanonok, jelen voltunk. Nekünk pedig ezen óhajtásokat nem szabad figyelmünkön kívül hagyni.

– Drága Bogárdy úr, ön mint ügyvéd s mint törvényhozó, jól tudja, hogy az ily óhajtások, ha minden törvényes kellékekkel ellátott írott végrendelet létezik, semmi kötelező erővel sem birnak.

– Kivéve egy esetet.

– S az volna?

– Ha az özvegy, a vagyon szabad és független tulajdonosa, férje puszta óhajtásait is szentül megtartani elhatározta.

– Ah, így? igaza van, ez egészen más. Mindenekelőtt egy kérdést. Nem önérdekből beszélek, inkább csak kiváncsiságból. Igaz-e, hogy Dorozsmayné asszony ő nagyságának vagyona körülbelül négy millióra rúghat?

– Gróf úr, ebben semmi titkolni való sincs. A férj halálakor négy miliót tett az érték. Azóta a józan háztartás, a jó papiroknak a börzén eszközlött eladása, s bizonyos birtoknak megvásárlása által mai napon e vagyon tökéletesen megüti az öt milliót.

– Ah? öt milliót? nagy pénz ez a mai szűk világban.

– Igen, úgy mondják, a mai szűk világban, holott mióta történetet írnak, annyi tőke, kincs és gazdagság soha össze nem volt gyűjtve a világon, mint napjainkban.

– Már tudniillik a kik egybegyűjték, – nevetett Arthur gróf. – Kérem, tessék folytatni.

– Tehát az özvegy annyit költhet jövedelméből, mennyi neki tetszik, sőt a tőkét is megtámadhatja. Ezért vagyunk mi itt, hogy őrködjünk, én és a kanonok bácsi.

– Gondolja ön, hogy e felügyelet nélkül az özvegy a tőkéhez is nyúlna?

– Ezt soha meg sem kisérlette. Díszes háztartása van ugyan, de még eddig mindig maradt a jövedelemből fölöslegünk, a mit tőkésítenünk lehetett.

– És a leány? Esztike kisasszony?

– Az földhözragadt szegény, annak egyetlenegy krajczárja sincs; kivévén, a mit az anyja ád neki.

– Ah, ez érdekes, ez nevezetes.

– Azonban, mint természetes és önként érthető, annak idejében anyjának egyedüli örököse lesz.

– És ha férjhez megy?

– Akkor a haldokló atyjának élőszóval kifejezett óhajtása szerint, kap hozományul, évenként 20,000 forintot.

– Tetszett mondani 20,000 forintot?

– Épen ennyit. Évnegyedenként, előre 5000 forintjával.

– És a jövedelem többi része? mert hír szerint 220,000 forintról van szó.

– Egyre-másra, jó és rossz esztendőt számítva, 260,000 forint.

– És mit csinál az özvegy e roppant jövedelemmel, ha leánya férjhez megy?

– Az az özvegy dolga. Abba mi, szóbelileg rendelt végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők, egyáltalában nem avatkozhatunk.

– Ah, értem. Tehát szabadságában állhat az özvegynek, annyit engedni át jövedelméből a leánynak, a mennyi neki tetszik?

– Teheti, ha akarja s ha férjének élőszóval kijelentett óhajtását félreveti.

– Nevezetes!

– Mint szabad és független tulajdonos mindent tehet. Ha kedve van, elpazarolhatja a tőkét, elajándékozhatja fekvő birtokait, felgyújthatja házát, s a legelső szép reggelen, melyben úgy hozná szeszélye magával, engem és kanonok bácsit elkergethet a pokolba.

– Ah, a pokolba? ez eredeti, – szólt a gróf s hozzá gondolá, ez volna a legbölcsebb, a mit ezen asszonynak legelőször is tennie kellene. – Aztán fönhangon kérdé:

– E szerint ön és kanonok bácsi, a ki mindig ott tarokkozik a háznál, nem törvényesen elismert végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők?

– E tekintetben sem jogot, sem czímet nem követelhetünk. Tihamér barátunk halálos ágyán puszta szóval bizott meg bennünket s míg az özvegy mást nem határoz, változás nem történhetik.

– És ha az özvegy elébb-utóbb mégis mást határozna?

– Akkor, mint mondtam, búcsút vehetünk a kapufélfától, s arra az út, merre a kerékvágás.

Arthur gróf szivarra gyújtott s azután élvezve nézegetvén annak kéklő füstjét, kérdé:

– Ha jól értettem Bogárdy úr beszédét, az következhetik belőle, hogyha férjhez ment Esztike egy napon azt írná mamájának: kérlek küldj 10,000 forintot, mert szükségem van rá; az anyja, a ki oly forrón szereti gyermekét, megtagadná tőle e pénzt, csak azért, mert Tihamér úrnak szóbeli óhajtásai a hozomány összegét előre 20,000 forintra szoríták, s ha ez kijárt, nincs többé segítség.

– Tökéletesen így van. Gróf úr világosan felfogta az óhajtások szellemét és betűértelmét, s mindent szabatosan ki is fejezett.

– És ha, például, a felhozott esetben, az özvegy mégis teljesítené leánya kérelmét, mit mondanának hozzá ön és tisztelt társa, a kanonok?

– Mit? semmit. Egy szavunk sincs hozzá. Részemről még arra sem figyelmeztetném az özvegyet, hogy ez a meghalt férj végső kivánataival ellenkezik.

– Egy szóval, – itélé Arthur gróf, – a jövendőbeli férj pénz tekintetében tisztán és kizárólag az özvegy szeszélyétől s attól függ, mennyire van ennek hajlama a férj halottas ágyán kijelentett óhajtásokat követni, vagy nem követni.

– Mint szabad és független tulajdonos mindig tetszése szerint cselekedhetik. Kivéve mégis a 20.000 forint évi járandóságot, melyet úgy férje óhajtása, mint a saját nevében aláírt házassági szerződés alapján fizetni tartozik.

– Nagyon kivánatos volna egész lajstromát ismerni azon óhajtásoknak, miket a beteg férj haldokló ágyán elésorolt.

– A mi engem és társamat illeti, mindent elmondtam. Hogy ezenkívül nem hagyott-e hátra a férj bizonyos utasításokat még külön neje számára is? arról nem felelhetek.

– Ah még ez is megtörténhetett?

– Nem tudom, de nem lehetetlen.

– Mondhatom, szép kilátás. Az ember elvesz egy gazdag leányt s ha a háztartás szükségei alamit követelnek, az anyós ájtatosan felfohászkodik s azt feleli: nem lehet; ezt haldokló férjem végparancsai határozottan eltiltják.

– Megeshetik. Azonban megengedi gróf úr, hogy nyiltan beszélhessek?

– Kérem, csak tessék.

– Engedelmet kérek, ha bizonyos kényes természetű tárgyhoz nyúlok. Gróf úr, a mit a világon mindenki hivatalosan tud, az a Dorozsmay-háznál titok nem maradhatott.

– Természetesen.

– Engedelmet… A pestmegyei telekkönyvek szerint…

– Ah, erre szót se vesztegessünk. Az utolsó piszkos zsidó tudja, hogy birtokaim a teljes értékig betáblázott adósságokkal vannak terhelve s hogy más vagyonom nincs, mint azon 30,000 forint jövedelem, mely anyám halála után néz rám.

– Épen erről akartam beszélni. Igen világos, hogy ily helyzetben egy Bendeffy gróf nem gondolhat arra, hogy neje hozományából rangjához méltó háztartást folytasson. Tehát csak egy kisegítő eszköz marad hátra.

– S az volna?

– Egyszerűen, tessék beleházasodni a Dorozsmay-családba. Azaz átköltözik az esküvő után szeretett nejéhez; a boldog anyós örömmel fogadja s mindnyájan oly fényes háztartást rendeznek be, a mi a 260,000 forintos évi jövedelemnek megfelel.

Egyéb sem kellett a büszke grófnak, mint hogy föltegyék róla: oda menekszik a kurta nemes házba élősködni! Mert a hol ő úr nem lehetett, oda a földi lét semmi élvezése be nem csalhatá. Világos elutasítással így felelt:

– Nagyon kecsegtető kilátás ez, uram. Határtalanul tisztelem a nőnemet, hanem a legkegyesebb anyós – is csak anyós marad. Roppant adósságaim daczára még nem mondtam le azon igényemről, hogy saját házamnál a legelső személy maradjak. Meg fogom vizsgálni az elém terjesztett házassági szerződés javaslatát. Ügyvédemet is utasítom, mit kellene rajta változtatni. Most pedig, miután igen örültem Bogárdy Zoltán urat, itt, szerény lakásomon tisztelhetni, engedje meg, kérem, hogy szerencsés jó napot kivánjak.

– A legkegyesebb anyós is csak anyós marad.
– A legkegyesebb anyós is csak anyós marad.

– A legkegyesebb anyós is csak anyós marad.

Bogárdy Zoltán mosolygott s gondolá magában: ennyiből áll bosszúja; elbocsát nagyúri módon, mint alázatos könyörgőt a háztól. És észre sem akarta venni, hogy az udvarias gróf ismét elkiséré őt a szoba ajtajáig.

A cselédség pedig ezalatt kitudakolta, hogy a vélt exczellenczia, valahol az «Újvilág»-utczán bérelt szálláson lakik; többé rá sem nézett, hanem engedé távozni, oda a hova tetszik.

Mindamellett Arthur gróf nem adta vissza a házassági szerződésnek elébe terjesztett javaslatát. Úgy látszott tehát, hogy mégsem akar mindenről lemondani.

Bogárdy Zoltán pedig dörmögé magában:

– Ez az első porczió, a mit kaptál édes grófom, ha nem elég, következik a többi. Remélem nem lövi főbe magát ez éjjel. Inkább megvárja, míg hazamegy Bécsbe az osztrák delegatió. Hátha Nagymarosnál kisiklik a gyorsvonat a vágányból s neki megy Burghammer herczegestől együtt a szőke hullámú Dunának?

XI.

Illustration from Esztike kisasszony professzora: Regény

(Azon fejezet, melyben az «első leczke» bölcseségeivel ismerkedünk meg.)

Gencsy Pál báró jámbor, ájtatos és igazhitű lélekkel járt a képviselőházba s a hányszor végig hallgatott egy beszédet vagy pártjával szavazott, meggyőződve volt, hogy a haza javát nagy mértékben elémozdította. Minden második vagy harmadik estén sietett a Dorozsmay-házba, a hol úgy látszott, Arthur grófnak komoly föllépését egyelőre még eltitkolni szándékoztak. Legalább addig, míg ő méltósága az eléje terjesztett házassági pontozatok fölött nézeteit és kivánatait elé nem adta.

Időközben Pál báró és Esztike kisasszony között igen kellemes és bizalmas viszony fejlődött ki. Pál bárónak természetesen kezdettől fogva tetszett a szép leány, de a másik részről a kezdődő bizalmasság nem volt egyéb gyermeki játéknál és hiú időtöltésnél.

Lassankint azonban a vendégek változásokat kezdtek észrevenni. A kisebb tekintélyű grófnék még néha megjelentek, de az igazi «nagy grófnék», a kik némely kilátások végett jártak a házhoz, elmaradoztak. Hihetőleg irigységből, hogy a kövér martalékot a Bendeffy-család rakta zsebre.

Arthur gróf a szokott órákban nem mulasztá el látogatásait és Esztike kisasszony a szóban forgó házasság eszméjével csak játszott, mint tűzzel a gyermek. Mindig szíves, bizalmas volt a gróffal, de néha mégis meglátszott rajta, hogy a saját értékét ismerő hajadon is elé kezd tünedezni.

Az özvegy és Bogárdy változatlanul maradtak. Kanonok bácsi és tarokkozó kompánistái rendíthetlenül megállták helyüket; de Pál báró észrevette, hogy daczára a múltkori kibékülésnek, Bogárdy s a főtisztelendő úr megint nem ismerik egymást.

Annyira feltűnt e körülmény az ifjú báró előtt, hogy egyszer kérdé:

– Zoltán! azt hiszem, megint háborúba vagy a fekete ruhásokkal.

– Semmit sem tudok.

– Mért vagy hát kanonok bácsival úgy, mint Pilatus és Herodes?

– Oh már az egészen más. Én minden héten háromszor összeveszek vele s aztán hat hétig nem szólunk egymáshoz. Ilyenkor úgy néz rám, mintha a szent inquisitio kínzó kamaráiba kivánna küldeni, hogy felpróbáltassa velem a spanyol sarút.

– És miért?

– Titok, de neked mint képviselőtársamnak megsúgom. Halld és bámulj. Arra akart bírni, hogy a képviselőházban indítványozzam a nőtlenség eltörlését.

– Nos akkor jól választotta ki emberét, a kivel sikert nyerhet. És mért nem indítványoztad?

– Mért? s te kérdheted ezt tőlem háladatlan gyerek? Még most sem tapasztaltad eléggé, hogy vagy hallgatok a házban, vagy olyat indítványozok, a mit egyhangúlag elfogadnak a képviselők, a főrendek lelkesülve járulnak hozzá, a király siet a szentesítéssel s még a vatikán, vagy az európai nagyhatalmak kongresszusa is tapsol rajta!

Pál báró nagyot nevetett s meghajtván magát, felelé:

– Öreg, ezt jól adtad.

Természetesen, hogy nem mondhatta hatalmas pártfogójának azt, a mit ily esetben, otthon, székely góbéjának felelt volna: bolond kend Varjas Andoriás uram, és az is marad.

Hogy miért veszett össze kanonok bácsi hű kollegájával? azt ne is kérdje az olvasó. Rettenetes aprehensiós természete volt a vörösöves úrnak. Később meglátjuk, mily ártatlan enyelgés is elég volt arra, hogy fachéet tartson és ne ismerje barátját, épen úgy, mint midőn a legelső alkalommal a vasuti waggonban találkoztunk vele.

Épen ismét hétfő este volt, tehát a Dorozsmay-háznál a nagyobb elfogadó nap.

Ilyenkor néha tánczra is került a dolog s a leánykák közül, kik elfáradtak az ugrálásban, folytatták pihenéskép, a zongorán, a talpalá való nótát.

Volt itt ilyen napon egy szoba, melynek ablakai az udvarra nyiltak, a hol thea, gyümölcs, hideg pecsenye s a czukrászat remekei nehezedtek a terített asztalra. Egy-egy vendég el is vetődött ide, néha párosával is, kimondhatlan örömére a ház asszonyának, a ki törzsökös magyar levén, mindig élvezetet talált abban, ha vendégei az ő válogatott csemegéit megízlelték.

Ezen este Pál báró tiszta véletlenségből be talált tévedni ezen szobába s csodálkozva látja, hogy Esztike kisasszony egyedül áll az asztal előtt és egy jól felszalonnázott pulykamellből oly étvágygyal szeletezik, hogy a kőrösi vagy kecskeméti soirée-kben sem történhetnék különben.

A leányka még mindig éretlenebb gyermek volt, mintsem elpirult volna azért, hogy ily prózai foglalatosságban tetten kapják. Daczára a czikornyás életmódnak, mely a háznál divatozott, nem romlott el kedélye, s az étkezést álszégyenből félbe nem hagyta.

– Épen jókor jő, Pál báró. Talán szolgálhatok valamivel?

Ezt mondva, képtelen nagy darab sültet metszett le, tányérra tette, kést, villát adott mellé s az érkezőt megkinálta.

Magától érthető, hogy az ifjú báró egyszerre farkasnak való étvágyat érzett, s hogy jobban essék a falatozás, két széket rántott elé s mai napig sincsen bebizonyítva, melyik foglalt elébb helyet? Csak annyi kétségtelen, hogy kettecskén vacsoráltak, míg a harmadik szobában pengett a zongora s tiporkáztak a magas sarkú czipők.

Észrevette tán az olvasó, hogy tulajdonképen most van legelső alkalmunk Esztike kisasszonynyal közelebbről megismerkedni. Utoljára három évvel ezelőtt hallottuk szavát, a midőn még csacska gyermek volt, s a mezőn Dorozsmay Róbert mérnököt felfedezte.

Halljuk végre most, mit beszél? mint gondolkodik? mit érez szívében? s mennyi valóságos benső értékkel bír? mert eddig csak azt tudjuk róla, hogy gyönyörű szép, és öt millió forint örökség néz rája.

– Hallotta a nagy ujságot, báró úr? Arthur gróf megkérte a kezemet s a mamám oda is igért. Még titok egy kicsit, de önnek megmondom.

– Örülök szerencséjének, ha boldog lesz vele.

– Mért ne lennék boldog? Azt mondják, igazi nagy grófné lesz belőlem. Elvisznek a Károlyi, Andrássy, Festetich grófok estélyére. Ott leszek férjem karján, Budán, a királyi palota vigalmaiban. Drága selyem ruha s fényes ékszerek lesznek rajtam s az egész világ susogja: ez Bendeffy Arthur grófné! Én majd örömömben és büszkeségemben nyájasan mosolygok mindenfelé. Tőlem mást sem kivánnak, ez elég mindenkinek, nekem pedig nem nagy fáradság.

– És ez azon boldogság, a mire a város ünnepelt királynéja, Dorozsmay Esztike kisasszony vágyik?

– Van még más is? kivánhat egy nő egyebet?

– Esztike kisasszony, én félni kezdek, hogy ön még soha sem gondolkodott arról, mi az igazi boldogság? Hiszen vannak boldogok az egyszerű polgári házakban, a földmivesek tanyáján, a pásztorok kunyhóiban. Mindenütt, a hol tűz lobog, hol védve vagyunk a szelektől, a hol azok laknak, kik megelégedettek és szeretik egymást.

– Önnek igaza lehet, mert ha csak azok volnának boldogok, kik ragyognak az előkelő világ termeiben, az egész országban néhány száz ember lehetne boldog. De az én gouvernante-om, madame Escabrotte, a ki Párisban tanult és ismeri az angol lordok kastélyait, azt mondja: mi a fővárosban lakunk, mi a kiváltságos osztályhoz tartozunk; a csodaszép toilletteket számunkra készítik, s ha nem vagyunk grófnék, nem társalkodunk a herczegnőkkel, nem irigyli sorsunkat minden férfi: akkor nem ismertük fel rendeltetésünket s tán méltók sem vagyunk szerencsénkre.

Küzdött a fiatal báró magában, míg felbátorodék és kérdé:

– Megmondjam önnek Esztike kisasszony, ki a boldog?

– Szeretném hallani s remélem, hogy magamat is azok között találhatom.

– Ha még nem tudja, ha még csendes elmélázásaiban nem fedezé fel ezen régi igazságot, annak csak egy oka lehet: az, hogy ön még a világot nem ismerő gyermek. Ne nézzen rám oly haragosan. Tudom, hogy ön 17 éves, sok szépet, jót, hasznost és kellemest tanult; de az igazi boldogság tudományát nem a gouvernante-tól, s nem a gyermekszobában szerzik. Még kevésbbé ismerkedünk meg vele a tánczterem siklós padlóján a salon csillára alatt. Pedig az igazi boldogság tudománya egyetlenegy szabályból áll, könnyű megérteni, könnyű megtanulni, de annál nehezebb a szerint élni és a szerint választani hű társat az egész életre.

– Egészen kiváncsivá tesz. Halljam tehát az új és nagy igazságot, melyre engem eddig senki sem tanított.

– Ám hallja: boldog lenni annyit tesz, mint annak közelében élni, a kit szeretünk és a kiről meg vagyunk győződve, hogy minket viszont szeret.

– Ilyet én már olvastam a verses könyvekben. Elkésett báró úr a tudós professzorsággal.

– Majd megválik. Lássunk legelébb egy kis számvetést. Adjuk össze, hány óra, hány nap jut egy esztendőben a csillogó boldogságra? Számítsa föl, s kijő, hogy ily boldogság órái mind összevéve nem tesznek ki többet ötször huszonnégy óránál. Erre aztán kérdem: mit fog ön a többi 360 nap alatt csinálni?

– Báró, ön sokat követel. Azt akarná, hogy 360 napig bálozzunk, öt napig pedig pihenjünk?

– Ez már imádandó kedves kis leányi felelet volt. De ha beállottunk filosofusnak, tudós érvekkel tartozunk vitatkozni. A nő csak akkor lehet boldog, ha férjét határt nem ismerő szenvedélylyel szereti, vonzódik hozzá, s minden szomorúságában vigasztalást talál kebelén. A hol e kölcsönös érzelem hiányzik, oda csakhamar beköltözik a legszenvedhetlenebb látogató, az unalom.

– Arthur gróf ettől nem fél. Neki tömérdek dolga van, csak győzzön odamenni, hova hívják. Hányszor kell kimennie jószágaira, hogy szétnézzen a gazdaságban? Hányszor Gödöllőre, vadászgatni, vörös frakkban, az udvarral? Aztán felrándul Bécsbe, Párisba, Londonba s megigérte, hogy mindig rám gondol, s minden nap táviratilag értesít hogylétéről.

E pillanatban leányi zaj és kiáltozás keletkezik a nagy teremben. Egyik vendég kisasszony ide is benézett.

– Esztike hol vagy? Jőjj hamar, mert franczia négyest tánczolunk és egy pár hiányzik.

Ekkorra a beszélgetők már fölugrottak székükről s átmenvén a terembe, elfoglalák a számukra föntartott helyet.

Táncz közben, ha Pál báró magára maradt, elmormogá foga között: Tulajdonkép én itt az evangeliumi ellenséges ember szerepét játszom, a ki konkolyt hint a tiszta búzavetésbe. Remélem, lesz még alkalmam, s lerombolom szívében azon téveszméket, miket a korlátolt eszű párisi gouvernante oltott bele.

De midőn az igéző szép leány mellette állott, vagy karján lejtett, fölforrott az ifjúban a harag, hogy ily mennyei ártatlanságot egy vásott lelkű s kiélt férfinak földi hiúságból feláldoznak.

– Esztike kisasszony; menjünk az elméletről a gyakorlatra. Kérem, nézzen előre, arra, a kivel szemközt tánczol.

– Porczogh báróra?

– Mondja meg titokban, ha ezen ember táncz közben karját nyújtja, nem érez valami hideg borzongatást, mintha kigyó tekerőznék karjára?

Esztike, a ki ily beszélgetésre csak fokról-fokra volt szoktatva, eleinte nevette a báró leczkéit. Más leány is így tett volna. Később mégis lopva oda tekintett Porczogh báróra, a ki minden művészetét elészedte, hogy játszhassa a kellemes férfit, az ellenállhatlanul hódító arszlánt. Végre pedig, a midőn a táncz rendje szerint szemközt lépett Porczogh báróval s kezét kezébe tevé, egyszerre megborzadott s azon visszariasztó hidegséget érzé karján végig futni, melyről Pál báró beszélt.

Reszketett, majd elpirult, mert látta, hogy Pál báró fürkésző szemmel és élénk kiváncsisággal leste minden mozdulatát.

– Lássa, kisasszony, – mondá, a midőn tánczosnéja mellé visszakerült, – ezt a titkos borzalmat a természet oltotta minden leányka szívébe. A ki ily visszataszító érzést kelt benne, ahhoz ne menjen férjhez soha.

– Igen, de Arthur gróf közelegtére nem érzek ily borzadályt.

– A borzadály már a legvilágosabb intés az óvakodásra. De ennek hiánya még nem elég biztosíték a szerelemre. Arra szükséges, hogy a leány ellenállhatlan vonzalmat érezzen a férfi iránt s az egész világon csak ő benne szeresse boldogságát.

Ennyire haladt már köztük a titokban megkezdett bizalmaskodás. Maga Esztike is elszörnyedt a gondolatra, hogy egy úrral, a vendégek közül, oly tárgyról beszélget, a miről ő soha sem gondolkodott, a szerelemről.

XII.

Illustration from Esztike kisasszony professzora: Regény

(Egy részről biztató szavak hangzanak, más részről akadályok merülnek elé. Még egy kis leczke.)

Ismét Arthur gróf fényes uri lakásán vagyunk. Ketten ülnek a kandaló tüze mellett kényelmes karszékek párnáin, szívják a becsempészett havannai szivar illatos füstjét. Porczogh báró szakértő figyelemmel hallgatja barátja fejtegetéseit, mert tudja, hogy ő van hivatva arany tanácsot adni.

– Szóval, – mondá Arthur gróf, – úgy állok ma, hogy 130,000 forint jövedelmem tökéletesen felmegy a betáblázott adósságok kamatainak és a kötelezett törlesztési részleteknek fizetésére! Még élek, de csak úgy, ha váltóra pénzt kaphatok, mert az utóbbi három év, Párisban, egészen tönkre tett.

– És anyád?

– Mamám nem segíthet; mert ha van is 30,000 forint jövedelme, ez épen elég neki háztartásra s még megköszönöm, ha adósságot nem csinál.

– Mennyire haladtál házassági szerződéseddel a Dorozsmay-háznál?

– Beszéltem már neked, hogy minden vagyon kizárólag az asszonyé és Esztike évenként csak 20,000 forintot kap.

– Ez bolondság, barátom. Az a gulyáshússzagú Bogárdy ijesztget vele. Az anyja imádja leányát, tehát képtelenség elhinni, hogy óriási vagyona mellett titeket pénzzavarban szenvedni engedjen. Menj, siess és vedd el a leányt. A házassági szerződés csak egy bepiszkolt papirdarab, az anyai szeretet pedig oly hypotheka, melyre minden körülmény között építhetsz.

– Mit gondolsz, van-e valami igaz azon mendemondában, a mi anyám fülét is megütötte, hogy Bogárdynak czéljai volnának az özvegygyel?

– Nem lehetetlen, de én nem hiszem. Jól vigyázok minden szóra, minden összepillantásra, de eddig semmi gyanús jelre nem akadtam. Dorozsmayné minden lehet, csak szinésznő nem. A mi pedig a haldokló férj végső óhajtásait illeti, az vagy koholt mese, vagy ha igaz, arra való, hogy annak idejében elfeledjék. Mert meg van írva, hogy szükség törvényt ront.

– De gondold meg, barátom, mire ösztönöznek? Menjek hozzájok lakni! Összevegyüljek egy úgyszólván polgári, vagy a mi rosszabb, egy szerencsés spekuláns családjával! Nem a mesalliance háborgat, mert ezen ostoba előitéletből adósságaim régen kigyógyítottak. De elviselhetlen a gondolat, hogy mint úr, mint férj, ne én legyek az első! A pap meg a kóczos táblabiró folyvást malmot játszhatnak fölöttem, még pedig dupla-malmot; kinyitom, bezárom, s mindig rajtam ütnek egyet. Utoljára kiderül, hogy én nem egy szép leányt, hanem egy haldoklónak őrült óhajtásait vettem feleségül.

– De van-e más menedéked? Anyádat, kivánjuk, éltesse Isten számos esztendeig. Burghammer herczeg pedig feltette magában, hogy ő lesz a XIX. század Mathusalemje. Végre pedig még szereted is a lánykát.

– Ezt már nem tagadtam soha. Oly szép, hogy a mi társaságunkban egyik sem közelítheti meg. Különösen pedig tetszik nekem ártatlansága és tudatlansága. Mint a lágy viasz kerül kezembe, s azt formálhatom belőle, a mi ízlésemnek és érdekemnek leginkább megfelel.

– Vigyázz, hogy valaki meg ne előzzön a tanító szerepével, mert az erdélyi vad bárócska egy idő óta sokat cseveg vele.

– Féltékenynyé akarsz tenni?

– Jóakaró figyelmeztetés, semmi más.

– E tekintetben nyugodt vagyok. Elbeszélte mamám, mily örömkönyek között fogadták ajánlatomat. Azóta Esztikével is beszéltem, s láttam, hogy kijelentett menyasszonyomnak tartja magát. Láttad volna, mily boldog volt, amint elmondám neki, ha Párisba, Londonba megyek kóborolni, mindennap küldök táviratot. Van nekem ilyen obligát távirati tudósításom egész készletben. A mult évben, midőn mademoiselle Virgine-t Nizzába küldöttem, komornyikom mindennap komponált egyet.

– Örülök, hogy így beszélsz. Írd alá, akár olvasatlanul a házassági szerződést, s ha nem akarsz a Nádor-utczába költözni, van mamádnak Biharban egy régi vadászkastélya. Vonulj oda s legrosszabb esetben élj Esztikének 20,000 forintnyi jövedelméből. Miért ne élhetnél? Nekem csak fele van, s mégis úr tudok lenni.

– Még egy dolog sérti büszkeségemet. Akárhogy erőködöm és játszom a nagy urat, nem palástolhatom el, hogy egy batkát sem hozok a házhoz.

– Barátom, ez csak optikai csalódás. Ha semmit sem kapsz, mint a 20,000 forint jövedelmet, 24 év mulva tisztán áll birtokod. Ehhez járulhat akkorára mamádról maradó 30,000 forint jövedelem. Czímedről, rangodról, nagybefolyású rokonságaidról szólni sem akarok. Tehát menj, tarts menyegzőt, éld át a mézes hetek bájait, s aztán igyekezz olyan urrá lenni új otthonodban, mint voltál ott, a hová születtél.

– Ha nem más valaki tartaná kezében a Wertheim kulcsait!

– Úgy hallom, veri a hét órát. Hétfő van, menjünk a Nádor-utczába. Befogatsz, vagy gyalog megyünk?

– Menjünk gyalog, még pedig kilenczvenkilencz okból, mikből az első az, hogy tegnap adtam oda kocsimat, lovamat egy gazembernek, a ki a váltótörvényszék pártfogása alatt, ma, ide akart jőni árverést tartani.

– Meghajlok ezen egy ok előtt. Tehát menjünk gyalog.

Ekkor már a Dorozsmay-háznál szép társaság gyült egybe.

Híre menvén Arthur gróf kézfogójának, még a «nagy grófnék» osztályából is megjelent egy pár «díszpéldány».

Azon szobában, hol a kisasszonykák s az urak mulatoztak, a zongora húrjainak elszakadásaig csapkodá le egy műkedvelő úr Liszt Ferencznek legújabb szerzeményét. Persze, hogy szép is lett volna az, ha az utolérhetlen mæstro maga játsza a saját ujjaira szerzett rapsodiát. De azért így is felhangzott az élénk helyeslés, mert igen sok hallgató nem a szépet, hanem a nehezet szokta megbámulni.

Gencsy Pál báró az ablak bemélyedése között ült s jó kedvvel beszélgetett a ház kisasszonyával, a mint Arthur gróf és kebelbarátja, Porczogh báró a szomszéd szobába léptek.

Esztike kisasszony a tárt ajtón keresztül megpillantá a közelgőt és mosolygott. Tanító mestere pedig addig, míg Arthur gróf üdvözlé a ház asszonyát és szokott szójárással tudakozódott hogyléte felől, oda hajlott szomszédnéja felé és halkan kérdé:

– Nos figyelmes tanítványom, mit érez? mert ez elhatározó kérdés. Nem veszi észre, hogy szíve szorul? a vér a bal oldalába torlódik? szárnyai kelnek? és ellenállhatlan erővel vágyik a büszke vőlegény felé röpülni?

– Báró, – felelé haragosan a kis leány, – ön túlmegy professzori szerepén, ha jól tudja, hogy nem mozdulnék helyemből ezer olyan férfiért, mint ő, vagy ön.

– Oh kérem, én egyáltalában nem is arról beszéltem, hogy valósággal karjaiba röpüljön, mert ez társadalmi lehetetlenség. Csak azt kérdtem, vonszolja-e valami láthatlan erő a másik szoba felé? Mert ha ilyet nem érez, akkor még messze távol jár az igaz szerelemtől!

– Elég, báró úr! Soha többé önre nem hallgatok. Utoljára még arra használ fel, hogy velem lélektani kisérleteket tegyen!

Igyekezett mentől haragosabb képet mutatni; de midőn látta, hogy komoly rendreutasítása nem használ, bosszankodása foganat nélkül marad, kis leányok módjára teljes szívéből nevetni kezdett.

E pillanatban Arthur gróf könnyű, lebegő lépésekkel feléjük tart, de mielőtt a tárt ajtó küszöbét átlépné, szerencsétlen véletlenből belebotlik kanonok bácsinak selyem reverendájába.

Mindketten ezer bocsánatot kértek. Egyik, másik is önmagát nevezé vigyáztalannak és ügyetlennek. Minthogy azonban egyszer már így összekerültek, megragadá az alkalmat a főtisztelendő úr és ő méltóságának mint boldog vőlegénynek szerencsét kivánt.

– Nagyon örvendettem, – mondá, – a midőn e végtelenül kellemes ujsággal megleptek. Végre esküvő a háznál s nem lehetetlen, hogy egyúttal egy helyett kettő!

– Nem értem főtisztelendő urat. Egy helyett kettő?

– Kérem, ne méltóztassék félreérteni; meg az is jó lesz, ha halkabban beszélünk, mert a ház asszonya nem örömest hallaná, ha kívülünk más hivatlanok is idő előtt értesülnének.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy Dorozsmayné ő nagysága másodszor is férjhez menni szándékoznék?

– Bocsánat, ezt nem mondtam. Csak kicsúszott valahogy szájamon, hogy nem «lehetetlen». Kérem, ne tessék félreérteni.

– Ah? s tán épen Bogárdy Zoltán úr a szerencsés?

– Csendesebben, kérem. Van szerencsém magamat ajánlani. Egyáltalában nem vagyok fölhatalmazva többet mondani. Ajánlom magamat.

Arthur gróf oly bosszúsan fordult el, hogy majdnem faképnél hagyta a papot; de még elég jókor feleszmélt, megemlékezett az uri viselet kötelességeiről és udvarias hajlongások között vőn búcsút s ment oda, hova szándékozott.

De belseje föl volt háborgatva; kést döftek mellébe, meg is forgatták benne. Épen arról értesült eléggé hivatalosan, a mitől legjobban félt. Mert az özvegygyel, mint vele lakó anyóssal, még tán megfér, de sógorság, apósság ezzel a bőrcserző vargalegénynyel (mindig más gúnynéven említé Bogárdyt), mint elviselhetlen inzultus tűnt föl előtte. Micsoda? Ő ily emberrel együtt ebédeljen? ugyanazon pénzből költekezzék, s ha találkozik főrangú ismerőseivel, bemutassa, mint tisztelt apósát?

Inkább golyót az agyba.

De mégis nem. Hiszen volt még kisegítő eszköz. Ott állott mamája birtokán a régi vadászkastély; 20,000 forint jövedelem Esztike kezével, s mellé járadékul, gyönyörű szép feleség. Csakhogy az özvegynek férjhez menésével az öt milliónak fele, még a jövendőre is elveszettnek mutatkozott.

Hiába erőködött. Akaratja ellen mérges, bosszús és veszekedő képet csinált, hogy agyonijesztette vele aráját, a ki alig tudott felelni, a midőn vőlegénye vonaglós mosolylyal közeledett s elmondta, mennyire örvend, hogy látja, mily jó színben van, mennyi új szépséget szerzett tegnap óta. Végre pedig arról kezdett beszélni, hogy az idén szeliden kezdődik a tél, még havat sem láttak, hogy esős, ködös napok állnak be s a városi tanács elhanyagolja az utczák tisztogatását.

Azután elfordult, hasonló szellemdús megjegyzésekkel mulattatta a többi hölgyeket. Meghallgatta, mit játszanak a zongorán? aztán vitatta, hogy mai napon kifejlettebb technikával játszanak a művészek, mint régebben. De akkor a zeneművek voltak szépek, míg a mai compositio jobbára elcsépelt férczmű. És ebben legalább igaza volt.

Az ifjú báró nem érthette, mi okozta e rendkívüli változást? De még Esztike sem. Más, idősebb és kitanultabb nő valószinűleg migraine-t kap e fogadtatásra. Ő azonban helyén maradt és bosszúját szomszédján tölté. Összeveszett hű tanító mesterével s mint lázadó tanítvány felmondta neki az engedelmességet.

XIII.

Illustration from Esztike kisasszony professzora: Regény

(Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát.)

A mióta a fővárosban időzünk, a Dorozsmay-házat folyvást gazdag öltözetben, ragyogó vendégek sokasága között találtuk. Végre módunkban van látni őket családi körben, egyedül a legközelebb hozzátartozókkal, fesztelenül ebédelni.

Mindössze öten ülnek az asztalnál. A háziasszony elnökölt, jobbra Esztike, balra a gouvernante. Utánuk jobbról kanonok bácsi, balról Bogárdy Zoltán.

A midőn a sor a dessertre került s a felszolgáló cselédség kitakarodott, szóba jött Arthur grófnak tegnapi megfoghatlan viselete. Dorozsmayné elmondta, hogy a gróf udvariasan tudakozódott tőle hogylétéről, boldognak, elégedettnek látszott, s mégis a midőn a leányok szobájában megjelent, hirtelen megváltozott s haraggal és bosszankodással távozott.

Esztike mentegetőzék. Ő semminek sem oka. Ő szokott szívességgel s barátsággal fogadta a grófot és eleinte a vett igen lekötelező bókokat nyájas mosolylyal köszönte meg. De később a gróf a sáros időről, meg a városi tanács hanyagságáról beszélt, s arra ő semmit sem tudott felelni.

Kanonok bácsi pirult ezalatt s mint bűnös a tányérára szegezé szemét. Bogárdy Zoltán kedélyesen pödré bajuszát és elégedetten mosolygott.

Ebéd után Esztike és madame Escabrotte saját szobájukba tértek. Az urak az üveggel elzárt folyosóra, mely rakva volt melegházi növényekkel s midőn felhozták a fekete kávét, Dorozsmayné maga nyitott fel egy ládácska kitünő szivart.

Az urak rágyújtottak s akkor Zoltán bácsi jól megczukrozván fekete kávéját, mondá:

– Kedves húgom, megkérték a leányt, te odaigérted. Esztike azt felelte, a mint a mama parancsolja, tehát menyasszony van a háznál.

– Én odaigértem, mert Arthur gróf valódi lovagias jellem és oly helyzetben van, hogy nejét a város és az ország legmagasabb köreibe vezeti. Oly természetes vágy ez, mely senkit, a ki asszonynak született, érzéketlenül nem hagy.

– Helyes, tökéletesen értem. Minden rendben is volna, csak azt nem tudjuk bizonyosan: szereti-e a menyasszony vőlegényét? Az én fiatal koromban mindig ezt tartották legelső kérdésnek. Mit szólsz rá, papom?

– Pártolom az előttem szólónak véleményét.

– Én tehát azt mondom, – folytatá Zoltán bácsi, – hogy legjobb az egyenes út. Menj fel, édes húgom, egyenesen leányod szobájába és beszélj vele. Kérdezd ki, vizsgáld meg szívét. Nevezd ki még ma nagy leánynak s beszélj vele nyiltan a szerelemről. Ismertesd meg őt e szenvedély hatalmával, s mondd el, hogy nem szabad könnyelmű, elhamarkodott és meggondolatlan lépést tennie, mert egész életének boldogsága függ e határozattól.

– Megteszem, a mi kötelességem. De nem könnyű ily kis leánynyal ezen kényes természetű kérdésben vitatkozásba bocsátkozni. Mint fog csodálkozni, hogy az ő mamája még ilyesmikhez is ért egy kicsit!

– Csak menj hozzá. Vess félre minden bevezetést; kezdj rögtön és közvetlenül kérdést tenni hozzá. Meglásd, hogy a kinek tiszta a szándéka és jó az akarata, az alkalmas szavak és találó kifejezések hiányában nem fog szenvedni.

Dorozsmayné úgy érzett, mint az iskolás leány, a ki készületlenül indul a vizsgára. Azonban átlátta, hogy mennie kell, mert legszentebb anyai kötelessége parancsolta.

A két férfi együtt maradt. A képviselő büszkén nézett társára, mintha kérdené: mit mondasz ékesszólásomra? Úgy-e jól kezdem keverni a kártyát? Azután felkelt és csengetett.

– Papom! volna-e kifogásod, ha kihozatnék az ebédlőből egy palaczk megmaradt neszmélyit?

– Pártolom a korszerű indítványt azon módosítással, hogy a szövegbe egy «egy» helyett «kettő» tétessék.

– Elfogadtatik.

Mikor pedig elhozták a bort, kiderült, hogy az inas rosszul értette a parancsot, mert kettő helyett négyet hozott.

Az első palaczk tartalmának fogytáig nem beszéltek, de a másodiknak első pohara után megnyiladozék az egyház emberének «ephetá»-ja és mondá:

– Komám! nekem búfeledésből is innom kell. Szörnyen nyomja lelkiismeretemet az a botrányos hazugság, a mit a te sátáni incselkedésedre szájamon kibocsátottam.

– Mit nevezesz te hazugságnak? Már tegnap megmagyaráztam neked, hogy a legtisztább igazságot mondod a grófnak. Mondtál egyebet, minthogy «nem lehetetlen» a két esküvő? Ez pedig igaz, mert nem lehetetlen az, a minek beteljesedését akadályok nem gátolják. Dorozsmayné özvegy, szabad és 37 éves. Én pedig 50 esztendős agglegény vagyok. Van-e köztünk, ha pápisták volnánk is, oly akadály, mely a szent zsinatok határozatainak értelmében ezen házasságot eltiltaná? Nincs. Tehát nem hazudtál. Quod erat demonstrandum.

– Ne taníts te engem a theologia moralisra. Megengedem, hogy nyilt szóval nem hazudtam; de igaz marad, hogy beszédem által más embertársamat tévútra vezettem. Sőt még midőn láttam, hogy hiszi az özvegy férjhez menéséről vett hírt, nem világosítottam fel a valóról. Ez egyértelmű a hazugsággal és így is tanultam kispap koromban a seminariumban. Kényes história ez, hogyha megtudja Dorozsmayné, mindkettőnket kitilt a házból.

– Kitilt: három napra. Aztán ő nevet rajta; sőt megköszöni, ha ezáltal Arthur gróf lelkébe pillanthatott. Mondhatom, kitünőleg operált ő méltóságában a bevett dósis. Mindjárt más ember lett belőle s egészen elárulta bensejét. Te pedig nyugtasd meg túlérzékeny lelkiismeretedet, mert vagy nem hazudtál, vagy ha hazudtál, jó és a legszentebb czélból tetted.

– Hah! jezsuita!

– Még pedig kálvinista kiadásban, mely faj a legveszedelmesebb. Különben pedig ne háborúskodjál a jezsuitákkal, mert épen e hibádnak számíthatod be, hogy még nem neveztek ki püspöknek.

– Elhallgatsz, istentelen, eretnek.

– Ne is kételkedjél. A jezsuiták támogatása nélkül mai napon nem terem sem infula, sem nagy dominium. És az alkotmányos korszakban még kevésbbé, mint Metternich idejében. Szegény Trefort éles szemmel kutatja, válogatja jelölteit a hazafias papok között; de a mire felküldte felterjesztését a koronához, s megérkezik Rómából a bizalmas kérdésre az igenlő válasz, ezen egy pár hónap alatt úgy behálózzák a jezsuiták a kandidátust és úgy elhitetik vele, hogy a jezsuiták közé felcsapás nélkül még az utolsó perczben is elmarad a kinevezés, hogy a megtántorodott ember podgyászostúl együtt rohan az új táborba, s felesküszik a pontozatokra, miket eléje terjesztenek.

– Mesebeszéd.

– Mesebeszéd! mikor tenmagadról vehetsz példát. Mért vagy még most 60 éves korodban csak kanonok, az is csak honorarius? Pedig volnának érdemeid.

– Az meglehet.

– Nem voltunk egyszer ketten Rómában három hétig? Ki lakott velem, via Frattina, a Hotel-Americanó-ban és vallásos érzelemből mást sem ittunk, mint «lacryma Christi»-t?

– Istentagadó!

– Ki volt velem Péter templomában s megállottunk a gyóntatószék előtt, melyre fel van írva: «Pro lingua hungarica». A pap azt mondta: ingyen húzza fizetését ő szentségétől, mert öt esztendeje van itt s még magyar ember nem gyónt neki. Te nagyot sóhajtottál, én pedig ájtatosan kezet csókoltam a miskolczi minoritának.

– Farizeus!

– Hát mikor nagypénteken a jezsuiták templomában hallgattuk Jeremiás lamentáczióit? Én lerajzolgattam a páterek arczképét az «Üstökös» számára, te pedig nagyokat fohászkodtál a breviariumból.

– Judás Iskariotes!

– Ennyi érdem, és maig csak canonicus honorarius! Talán nincs elég pártfogásod? Hát hol vagyok én, a legbefolyásosabb ember a képviselőházban! Ha a jezsuiták nem incselkednének ellened, egy szavamba kerül s tied a legelső vacantia!

– Vén bolond. Mi az enyém? a legelső vacantia? No azt nem kétlem, megszerezhetnéd, hanem csak tartsd magadnak.

Ezt mondva, kirúgta székét maga alól s miután az utolsó palaczk is kiürült, elhagyta az üveges folyosót s haza ment.

Ily semmiségek, ily ártatlan tréfák miatt rendesen hozzá sem szólt barátjához legalább két hétig. Épen ily állapotban találta őket egykor Pál báró a vasuton, s megesküdött volna, hogy e két uri ember akkor látja egymást először. Bogárdy Zoltán pedig engedte, hadd dulja-fulja ki magát öreg barátja, mert soha sem tehetett vele bátrabban tréfákat, mint mikor fachée-ban volt vele.

Most pedig menjünk át Esztike kisasszony szobájába, a hol az anya és leánya között végbe kellett mennie azon kényes tárgyú beszélgetésnek azon kérdés fölött: érez-e szerelmet a gróf iránt?

Szegény Dorozsmayné soha sem volt ily zavarban, ily kényes helyzetben. Visszagondolt ugyan azon időkre, a midőn Tihamérja udvarolt neki s bevallák kölcsönös szerelmüket. De csak az jutott eszébe, a mit a tüzesvérű ifjú mondott, saját feleletei elenyésztek emlékezetéből. Valószinűleg keveset beszélt ő akkor is s csak érzett szívében ki nem mondható vágyakat.

Az asszonyok, ha meg is igérik, nem szokták a tapasztalt férfiak bölcs utasításait követni. Most is hosszú bevezetés, különféle példálózkodások és előrebocsátások után kezdett anyai oktatásaihoz. Ha gyorsíró jegyzi fel szavait, ő maga legkevesebbet ért belőlük. Csak a midőn látta, hogy nem boldogul, tért oda vissza, hol kezdenie kellett volna, s rögtönzött elhatározással, mondhatni koczkáztatással, kérdé:

– Leányom, mondd meg: szereted Arthur grófot?

Szörnyű bámulatára a leány rögtön kész volt feleletével.

– Én nem haragszom rá.

– Nem haragszol. Ez nem elég.

– Én nem gyűlölöm, nem félek tőle, ha felém közeledik, kezét nyújtja s nem érzem, mintha hideg kigyó tekerőznék karomra.

– Jóságos egek, mit beszél e leány!

– Oh én jól tudom, mit beszélek. Mert valósággal érzem és hallom a kigyó sziszegését, ha táncz közben Porczogh báró vesz karjára.

– Ne beszélj velem Porczogh báróról. Azt kérdem tőled, mit érzesz szívedben, ha Arthur gróf közeledik feléd és beszélni akar veled?

– Ah, mamám, most már értelek, mit akarsz tudni. Úgy-e azt, hogy vonzódom hozzá? a vér bal oldalomba tolul? szárnyaim kelnek, mert ellenállhatlan erő ösztönöz, hogy karjaiba röpüljek?

Az anya nézett, ámult és saját fülének sem akart hinni. Megütődve fogá meg gyermeke kezét, távolról sem lehetett ily világos és részletes válaszra elkészülve. Csodálkozva mondá:

– Nagyon örülök, hogy ily okos kis leányom van, a ki bámulatos ékesszólással szavakba öltözteti azt, a mit mások csak homályosan éreznek. Tehát kérdem, így érzesz, ha Arthur grófot közeledni látod?

Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.

– Jóságos egek! – riadt fel az anya. – Honnan szedted tehát össze mindazt, a mit elmondtál? Mert hogy érzesz valamit, a természet öntötte beléd. De hogy minden titkodat, épen a legérthetőbb szavakban tárd elém, az túlmegy értelmemen. Tehát még nem tudod, érzesz-e vágyat a karjaiba röpülni, ha Arthur gróf közeledik?

– Oh mamám, ne haragudjál rám, mert ezen érzés még soha el nem fogott, pedig azt hittem, mint menyasszony kötelességem hozza magával.

– Tehát honnan tudod, hogy így éreznek azok, kik szeretnek?

– Azt én nem tudom, csak az bizonyos, hogy a kiért így éreznék, az még nem jelent meg előttem s tán soha látni sem fogom. Arthur grófról csak azt gondolom, hogy vele fényesrangú grófné leszek, s az neked mamám nagy örömödre szolgál. Nagyon szép dolognak kell ennek lenni, mert minden leány szerencsét kiván nekem, azért, ha Isten úgy rendelte, övé leszek.

– Egyéb nem vonz felé? Kérdlek: boldogtalan volnál, ha Arthur gróf többé hozzánk se jőne?

– Az nagyon fájna nekem, mert tudom, hogy búslakodnál miatta. Tegnap már meg is ijedtem, hogy megharagudott ránk, s többé nem jön ide.

– És e gondolatra szomorú lettél? szívedben csillapíthatlan fájdalmat érzettél?

– Csak kinevettem magamat, hogy dőre és hiú voltam.

– Még mindig nem feleltél kérdésemre. Azt már hallottam, hogy kedved van grófnévá lenni; de nem hallom, hogy a grófot úgy szereted, mint azon ismeretlent, a kit nem láttál, s még eddig hozzánk se jött?

Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.
Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.

Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.

– Kedves mamám, nekem csak arra van gondom, hogy hű, szerető és engedelmes leányod legyek, soha meg ne búsítsalak, teljesítsem parancsolatodat; mert tudom, hogy szeretsz, és nem kivánsz olyat, a miből boldogtalanságom következnék.

– Elég, gyermekem. Tökéletesen megfeleltél kérdésemre. Jer, csókolj meg s mától fogva, míg én fel nem szólítlak, ne beszélj előttem a grófról.

XIV.

Illustration from Esztike kisasszony professzora: Regény

(Pál báró hazulról kétségbeejtő levelet, utána mindjárt nem kedves vendégeket kap, kik hitelét épen ott rontják le, a hol építkezni szándékozott.)

Karácsony közelegtével nem tartott a képviselőház üléseket s Gencsy Pál báró unatkozni kezdett. Szerencséjére rendelkezésére állottak a fővárosban található könyvtárak s ha nem ment a Nádor-utczába, este is olvasással töltötte az időt.

Csak otthon volt kedvetlen, rideg garçon-lakásán, mely két szobából állott, de egyikét Varjas Andoriás nyerte uri residentiául. Más dolga nem levén, annyiszor porozta, kefélte ura ruháit, hogy többet koptatott rajta, mint a rendes viselés. Amolyan igazi képviselői szállás volt ez a Károly-körúton. A szállásbérlő kivesz három szobát, valahogy bebutorozza, egyben lakik, kettőt kiad, s az üzlet vége, hogy az albérlő kétszer annyit fizet fél évre, mint a főbérlő egész esztendőre.

Egy estén Pál báró legcsekélyebb balsejtelmektől sem nyugtalanítva érkezik szállására és iróasztalán levelet talál, mely még a reggeli postán érkezett.

Ismert boríték, hatalmas czímeres pecsét, postajegy Gencs, vastagon metszett lúdtollal irott betűk, előre hirdetik Zsuzsi néni küldeményét.

Ah de a tartalom szomorú, elrettentő és iszonyatos. Ám halljuk:

«Gencs, decz. 21.

Elveszett fiam, Pál. Oh hogy meg kellett érnem e kimondhatlan fájdalmat, hogy az én legkedvesebb fiam, utolsó reményem és vigasztalásom, az erkölcsi romlás, elfajulás és elvetemedés kárhozatos örvényébe sülyedt! Mikor régi barátnémtól, özvegy Ritkóczy bárónétól levelet kaptam s megírta, mit mívelsz, egy nap alatt háromszor estem halálos szívgörcsbe. Éreztem, hogy méltatlan vagy anyai szeretetemre, s végrendeletemben ki foglak tagadni.

De megvárom leveledet, ne mondd, hogy meghallgatás nélkül elitéltelek. Csak az ég legyen irgalmas kegyelmes neked, ha képmutató hazugsággal próbálnád vén nénédet, második anyádat, elámítani. Inkább valld meg bűneidet töredelmesen; így könnyebben megbocsáthatok, miként megbocsátottam, mikor Kolozsvár piaczán karonfogvást mentél végig egy színésznővel.

Ne erőködjél hazudni, mert Ritkóczy báróné úgy is mindent megír. Oh ily barátné Isten áldása e földön. Reggel templomba jár, délután ájtatos könyvet olvas, este jó erkölcsű és szent életű papokkal vacsorál.

A bárónétól tudom, hogy majd mindennap egy kimondhatlanul dúsgazdag özvegy asszony házába jársz, a hol Beliál papjai áldoznak, a hol lakmározol, torkoskodol és az italnak adod magadat.

Minő förtelmes társaság! a város kikiáltott korhelyei gyülnek össze. Ott van Bogárdy Zoltán atheista, kit Erdélyben is ismerünk, a ki a párisi, berlini socialisták feje, sőt még a muszka nihilistákkal is pajtáskodik. Ott van egy mocskos életű kanonok, a ki összeveszett püspökével s most úgy viseli magát, mint korhely abbé XV. Lajos udvarában.

Még csak egy reményem van, hogy visszatéríthetlek az igaz útra. Rábirtam szeretett rokonunkat Marialaky Domokos bátyádat, hogy leányával Zsuzsikával, az én keresztleányommal Pesten töltse a farsangot. El ne feledd, hogy ezt néztem ki számodra hű feleségül. Parancsolom neked, hogy szorgalmatosan látogasd őket, s a bálokban mindig vele tánczolj. Oh ha megtéríthetne gyászos elkorcsosodásodból, hogy megszabadulhass Akhab és Jezabel megérdemlett büntetésétől.

Most pedig bár igen sok nevezetes ujság van a háznál, nem irom meg annak, a kit a gonosz világ csalfaságai elámítottak. Maradok keserűséggel és nyomorúsággal teljes:

Zsuzsi nénéd.

U. I. Marialakyék holnap utaznak a gyorsvonaton és Ritkóczy bárónénál lesznek szállva. Oktogon-tér 31. sz. 3-ik emelet 21. ajtó.

Zs. n.»

– Ki az ördög ez a Ritkóczyné? mi baja velem? minő érdeke van ostoba pletykákat írni?… Dorozsmayné háza a lakmározók és torkoskodók tanyája, Bogárdy muszka nihilista, a kanonok XV. Lajos korabeli feslett erkölcsű abbé, valóságos franczia roué! Szépen vagyok, ha Domokos bátyám rám csörtet. Hát az a Zsuzsika húgom mit keres itt? Bizonyosan valami vörös-szeplős és kenderhajú mezei virág, a kinek nagy szája sem lesz elég Budapestet megbámulni.

Másnap reggel, a deczemberi nap feljötte után, behozá Varjas Andoriás uram a reggelire való kávét, s nyomon utána vörös sipkás hordár lépett be.

– Itt lakik Gencsy Pál báró ő méltósága?

– Ha levelet hozott, adja ide.

– Tessék. De megparancsolták, hogy válasz nélkül vissza ne térjek.

– Az is meglesz, ha szükségesnek látom.

Az érkezett levél így hangzott:

«Jó reggelt, kedves öcsém Pál. A vasut megtartotta szavát. Tegnap déltől estig elhozott Kolozsvárra. Éhesek voltunk, ennivalót is kaptunk, csak időnk nem volt hozzá. Csengettek s megint hordtak bennünket, hegyen-völgyön keresztül, míg virradóra leraktak ide Budapestre. Két hétig ki nem enyészik fülemből a fütyülés, nyargalózás, dübörgés egy huzomban 18 óráig. Az is bolond volt, a ki feltalálta. De Zsuzsika vitézül kiállotta s most az ablak előtt áll és nézi Pestet. Te pedig jőjj hozzánk és vezess mindenfelé, mert én 1848 óta nem voltam itt. Akkor recsegős hangommal elémozdítottam a revoluczió ügyét, de ma már annyira ismeretlen vagyok, hogy ha agyon ütsz, sem tudom, hol vagyok.

Marialaky Domokos.»

A levél olvasása után következett a kivánt válasz, ez pedig legkönnyebben megesett egy látogatójegy hátán:

«Isten hozta urambátyámat és Zsuzsika húgomat. Pontban 10 órakor szolgálatukra leszek.

G. P.»

A mondott időben útra is kelt és mormogá:

– Falusi ember a pokolban is falusi ember marad. Ha nem írná Zsuzsi néni, hova szállnak, s a hordárt az utczáról küldik, kereshetném őket a jégolvadásig. Épen mintha Pesten is úgy kellene tudni, hol keressük Gencsy bárót, Marialaky Domokost? mint otthon, Gencsen, vagy Marialakon.

Kérdésére megmutatták Ritkóczy báróné lakásának számát. Felment a lépcsőkön s a midőn bérruhás szolga ajtót nyitott előtte, úgy látta, hogy ez elég tisztességes lakás a harmadik emeleten.

Marialakyék már sétára készen várták. Ott állott Ritkóczy báróné is, de nem igen szívesen látta a fiatal embert.

– Kedves húgom, – szólt Domokos bácsi a bárónéhoz, kit jogosabban nevezhetett volna nénjének. – Nagyon köszönjük vendégszeretetét, de ha az ember messzeföldről Pestre jő, első kivánsága a szabad mozgás, s hogy mentül többet lásson. Holnap vagy holnapután magunk jövünk könyörögni egy kis jó ebédért.

– Tetszése szerint, Domokos bátyám. (Tehát elfogadta a húgom czímet.)

A báróné kezet fogott a bácsival, megcsókolta Zsuzsikát, és ajkának vonagló mozdulatával értésül adta, hogy Pál bárónak jelenlétét és távozását is tudomásul vette.

Kiindultak a lakásból. Domokos bácsi pogányul kopogott a folyosók és lépcsők márványán. Olyan hatalmas csizmát húzott fel, mintha térdig érő sár ellen menne ütközetbe.

És Zsuzsika kisasszony?

Valósággal úgy volt öltözve, mint más városi nő, ha gyalog megy az utczára. Semmi fölösleg vagy időszerűtlen rajta. Barna posztóból készült szoknyája sem rövid, sem hosszú. Téli felöltője fekete lemez, kalapja sötétszürke, ibolyaszín virággal.

De hol a vörös szeplő? Hol a kenderpöszke haj? A legszebb lányka, minőt valaha a székelyföld termett, pedig ezzel sok van mondva.

Nem lehet czélunk a társaságot utczáról utczára követni. Domokos bácsit főleg a jó vendéglők, a hol állítólag hamisítlan bort tesznek az asztalra, érdekelték. Zsuzsika pedig az ő 18-ik évében (mert csak Zsuzsi néni tartotta őt még gyermeknek) csupa tűz, kiváncsiság és hazafiság volt. Délután három óráig hordta őket a báró s a leánynak minden rendkívül tetszett, mindent csodált, mindenben gyönyörűségét lelé, minőt még álmában sem tudott volna képzelni.

Valóságos szívtelenség lett volna ily ártatlan hivő lelket azzal elszomorítani, hogy Európa más fővárosaiban ezeknél százszor szebb, pompásabb és gazdagabb látni valók léteznek.

Ebéd után arra fordult a kérdés, hol töltsék az estét? Természetesen mindnyájan a színházra szavaztak. Mindjárt a vendéglőből, a Hungaria díszteremből, küldtek hordárt, hogy hozzon páholy- vagy három zártszék-jegyet. A küldött fél óra mulva visszaérkezik azon hírrel, hogy a mai előadásra már semmiféle jegy sem kapható. Ezt Pál báró előre tudta, de hasznosnak itélte a vidékieknek leczkét adni, hogy máskor, ha színházba készülnek, egy nappal elébb gondoskodjanak.

Most tehát azzal állott elé, hogy vendégeit bemutatja Dorozsmayéknál. Nem ő maga; mert férfi, nővel jövő látogatót nem vezethet be. De itt volt Dorozsmay Róbert, a ki már egy éve házas, s jelenleg a közlekedési miniszteriumban foglalkozik.

Domokos bácsi azonban ezt nem akará, ürügyül hozván fel, hogy Zsuzsikának nincs ily urias estélyre való öltözéke, a mi valószinűnek is mutatkozott, mert a ki négy hétre Pestre jő bálozni, nem Csikszeredáról hozza fel toilette-jét.

Utoljára abban állapodtak meg, hogy Zsuzsikát haza viszik a báróné oltalmába, a két férfi pedig majd meggondolja, mit csináljon a hosszú téli estével.

Már elmult az esti öt óra, a midőn a Zsuzsikát szerencsésen haza szállították s miután az urak búcsút vettek Ritkóczy bárónétól, mint kivánták, magukra maradtak.

Ekkor azonban, mintha kicserélték volna Domokos bácsit, hirtelen bármely kalandra vállalkozni igérkezett.

– Tudom, öcsém, a mi leánynak nem való, a férfinak még meg nem árt. Köztünk legyen mondva, égek a vágytól megismerkedni a Dorozsmay-házzal.

– Dicső gondolat! de az öltözék?

– Én el vagyok látva; itt van tavalyi frakkom, Kolozsvárról, megjárja ily vén gavallér hátán.

Pál báró örült az alkalomnak. Vette ugyan észre, hogy Domokos bácsi egészen más valamit képzelt a Dorozsmay-házról. De jó lesz, ha mindent saját szemével lát, s mint tanú, elbeszéli otthon Zsuzsi néni előtt.

Ezzel bérkocsiba ült, haza hajtatott, felöltözött, visszajött s ugyanazon kocsin a Nádor-utczába siettek.

Dorozsmayné szokott szívességgel fogadá az új vendéget, a ki csakhamar otthon érezvén magát, nem győzött eléggé csodálkozni az itt uralkodó választékos hangulat, a művelt társalgási modor, s a hallott nevek urias hangzása fölött. Csak később vallotta meg, hogy hite szerint, a pesti quartier Breda valamelyik aranyozott fészkében remélt szerephez jutni.

Azonban a ki legtöbbet várt az este élveiből, az csalatkozott meg legkeserűbben. Pál báró szokása szerint a ház kisasszonyát kereste fel, de azonnal látá, hogy fenyegető időváltozás következett be, a szél északról fú, a hévmérő a fagyponton is alább szállt.

Kétszer-háromszor is megkérdé: mit vétett? mivel sértette meg kedves tanítványát, de csak rövid, kitérő, sőt elutasító választ nyerhetett.

Így tartott ez egész estén át, míg ritkulni kezdvén a vendégek, még egy utolsó kisérletet tőn és szíve mélyéből származó bús hangon kérdé, mi történhetett, hogy Esztike kisasszonynak kegyét és bizalmát, mely életénél kedvesebb előtte, így elvesztheté?

Szerencsére a kis leányi természet nem olyan, hogy sokáig rejtegetni tudja azt, a mi szívét terheli, s felkelve helyéről, a mi azt jelentette, hogy röviden akar végezni, mondá:

– Nem remélhettük, hogy még mai napon is szerencsénk legyen báró úrhoz.

– Kisasszony? annyit tesz ez, hogy el akar engem küldeni?

– Ki tudja? tán épen óhajtását előzném meg ezzel. Itt mindenki azt beszéli, hogy báró úr boldog, mert várva-várt menyasszonya megérkezett.

– Az én menyasszonyom!

– Ah, sokan látták, s azt mondják, rendkivüli szépség.

Ezt mondva, elhagyá a szobát s azon perczek alatt, míg a legkésőbb távozó vendégek is búcsút vettek, a ház nyilt teremeiben többé őt senki sem látta. És Pál báró?

Haza kiséré Domokos bácsit, a ki egészen oda volt a Dorozsmay-ház bájaitól s mindig arról beszélt, hogy gyakrabban fog ide elnézni.

Mikor pedig otthon volt az ifjú, vigasztalást kezdett szívében érezni.

– Hogyan? a lányka, kinek vőlegénye van, kedvetlenné lesz, ha azt mesélik előtte, hogy menyasszony érkezett számomra Erdélyből? Ah fel kell őt világosítanom a valóról!

XV.

Illustration from Esztike kisasszony professzora: Regény

(Szerencsétlen szemköztülés a szinházban, a mi azonban egy más férfinak reménytelen győzelmet szerez.)

Másnap este a nemzeti szinházban találkozunk ismerőinkkel. Domokos bácsi elég korán küldött jegyekért s hoztak számára három egymás melletti zártszéket. Ezt inkább szerette, mint a páholyt, mert a hamis nagy uraskodás soha sem volt gyöngéje. Otthon ugyan 6000 forint jövedelmével igen előkelő uraság volt, de nem akart hiú lenni, hogy a fővárosban is versenyre keljen a leggazdagabb osztályokkal.

Ott ültek tehát a hetedik vagy nyolczadik sorban s a vak szerencse elköveté Pál báróval azon gonosz játékot, hogy helyükről kényelmesen beláthattak a Dorozsmayné páholyába, a hol az egész előadás alatt jöttek, mentek a tisztelgők.

Esztike kisasszony hallgatagon ült szokott helyén, szemközt a nézőkkel. Pál báró lopva pillantgatott feléje és észrevette, hogy a leányka élénk kiváncsisággal vizsgálja Zsuzsikának arczvonásait.

Ez okból a pokol mélységes fenekére kivánta a mai alkalmatlan mulatságot és összes férfiúi erejébe került, hogy úgy ne üljön ott, mint a törvényszék előtt a vádlott, kit éltefogytáig tartó börtönre fognak itélni.

Zsuzsika közbül ült s minden pillanatban volt valami kérdeni valója. Tehát Pál báróhoz fordult, a hol, mint oraculumtól a legkielégítőbb felvilágosítást várhatta. Az eléadásban, a nők öltözékében, a díszletekben és szemfényvesztő világításban a földi paradicsom bájait fedezé fel. Még a mi nemzeti szinházunknak ódon, kopott és divatból régen kiment nézőtere is bámulatba ejtette s azalatt oly leírhatlan boldogság ragyogott arczán, mint vidéki fiatal leánytól kitelik, a ki annyi vágyódás után végre megláthatja mindazt, a miről olvasott, a miről álmadozott.

Esztike kisasszony mindent látott s nem kétkedhetett többé, hogy a boldog és biztos viszonszerelem eszményi képét látja maga előtt. Mert Zsuzsika csakugyan oda volt a látott gyönyörök szemlélődésében. A szinésznők gazdag és ízlésteljes öltözéke, a varázshatású diszítmények folytonos változatossága lelkét megszakítás nélkül felmagasztalt hangulatban tartá. Mert ő nem Bécsből, nem Párisból, hanem Csikszék fenyveseiből hozott szemet, ez pedig mindent bájosnak, gazdagnak és utolérhetlennek mutatott, mintha e hely volna a mennyországnak középpontja.

Mentül lelkesültebb és boldogabb volt Zsuzsika, annál inkább elsötétültek Esztike kisasszony arczvonásai. A legkeserűbb csalódás kifejezése rajzolódik ki ajkán és tekintetén. A színpadon folyó játék, az érdekes bonyodalom, a művészi előadás hidegen hagyta. Ha a közönség fellelkesedett, tapsol, a művésznek vagy a szerzőnek, ő csak arra figyelt, mily boldog lehet az a leányka a zártszéken! És mily irtóztató áruló lélek lakhatik oly férfiban, a ki ezen leány, mint saját menyasszonya mellett ül, s megfeledkezik, mily édes bizalmasság fejlődött ki közöttük csak kevéssel is ezelőtt!

Még soha ily véget érni nem akaró művet nem adtak a szinpadon. Zsuzsika pedig minden jelenet után attól rettegett, hogy vége a felvonásnak és lebocsátják a függönyt. Ezer örömmel ott maradt volna 80 éves koráig.

Domokos bácsi is elismerte, hogy a pestiek jobban játszanak, mint azok, kiket ő legutóbbi alkalommal Gyergyó-Szentmiklóson vásárkor látott. De mégis jobban ingerelte a vacsora, mely ma Estére a Vadászkürt étteremében volt tervezve.

Tetézte a szerencsétlenséget, hogy Dorozsmayné ő nagyságát épen ma különösen érdekelni látszott a darab menete. Oly annyira, hogy máskor mindig lesben álló és fáradhatlanul őrködő anyai szeme figyelembe sem vette, hogy édes kedves kis leánykája unatkozik s alig várja, hogy innen szabaduljon.

Pál báró csak az ötödik felvonás folyamában merészkedett a Dorozsmayné páholyába felpillantani. Ez csak bűnös voltát erősíté meg Esztike előtt. Büntetésül lenéző és megvető tekintetet kapott.

Végre valahára ötödször gördült le a függöny. Az általános tapsra ugyan újra megjelentek a szinészek, mély hódolattal fogadták a közönség tetszésnyilatkozatait s a mindig készletben tartott koszorúkat vallásos kegyelettel szedegették fel s így az eléadásnak csakugyan igazán, valóban és visszavonhatlanul vége lett.

Még csak egy reménye volt Pál bárónak. Hátha visszapillant kedves tanítványa, mielőtt távozik? Ámde szó sincs erről. Segít mamájának szép fehér shawlját felölteni, a magáét is nyakára veti, eltünik az ajtón s a páholy üres marad.

Következett erre a megállapított programmszerinti vacsora a Vadászkürt teremében. Zsuzsika a czigányzenét nemzeti felhevüléssel hallgatta s meg volt győződve, hogy ily mély dallamosságról és szabatos előadási művészetről a hires Mozartnak és Beethovennek fogalma sem lehetett.

Domokos bácsi a felhozott bort kétes minőségűnek itélte, de ez tökéletesen megfelelt azon várakozásnak, a mit okos ember a legjobb vendéglőtől is igényelhet. Midőn pedig kongott az éjfél órája, haza kiséré a fiatal báró erdélyi rokonait, aztán szállására sietett, lefeküdt, de csak a reggel közelegtére élvezheté az álom jótéteményét.

Ah, de másnapra még szörnyebb megpróbáltatások vártak rá.

Délután négy óra mult, a midőn a gyöngéd figyelemmel teljes Porczogh báró saját kocsijával érkezett a József-térre és Arthur grófot meglátogatá.

– Barátom, – szólt még le sem ülve, – itt az idő, tovább lehetlen a habozás és ingadozás. Öltözz fel gyorsan, menj a Nádor-utczába, hajtsd végre a kellemetlen üzletet, mert egyenes forrásból tudom, hogy új hadizenet készül ellened a váltótörvényszék részéről és élve-halva menekülésre kell gondolnod.

– És fia-ura legyek Bogárdynak, ennek a csikóbőrös kulacsból borozgató betyárnak?

– Arthur, ezen már túl vagyunk. Én ugyan tökéletesen hiszem, hogy kanonok bácsi kiszámított komédiát űzött veled, mert ily házassági tervnek a háznál sem nyoma, sem látszatja. Különben is papnak soha sem hiszek. A pap, mikor három napos csecsemő voltam, már megcsalt, kelepczébe kerített azáltal, hogy pápistának keresztelt. Innen származik életem nyomorúsága, mert elköltvén pénzét a gazdag özvegynek, kit feleségül vettem, nem válhattam el tőle, míglen egy alkalmas inláz megszabadított tőle.

– Mért beszélt hát velem az özvegy férjhez meneteléről? Ha nem igaz a hír, hamar kiderül a való.

– Úgy van, kiderül; csakhogy akkor elkövettél már valamely többé jóvá nem tehető elhamarkodást. Ezt meg is kezdted, mert úgy viseléd magad, mint szerelemféltő regényhős s megijesztetted az egész társaságot.

– Számítsd be sértett büszkeségemnek.

– Nem érthetem, mért késedelmezel? Egyfelől: gyönyörű falat, igéző menyecske s ha több nem, 20,000 forint jövedelem, a mi bőven elég lesz a mamád vadászkastélyában. Ha több pénz kell, az anya, a ki egyetlen gyermekét imádja, bálványozza, egy szavára küld neki, a mit csak kiván.

– Másfelől?

– Ezt épen oly jól tudod, mint én, mi vár rád. Betáblázott adósságaid nem nyugtalanítnak ugyan, mert tiszttartód pontosan fizeti kötelezettségeidet. Azonban váltóid lejárandóban vannak s ekkor rettenetes válság üt ki. Csődöt kérnek ellened s akkor tönkre vagy téve mint gróf a főrendek házában, mint gentleman a kaszinóban, a jokey-clubban, s mint kérő a Dorozsmay-háznál!

– Azt hiszed, hogy újra prolongálhatom váltóimat?

– Bizd csak rám. Mihelyt hivatalosan tudva lesz, hogy a Dorozsmay örökösnőt feleségül veszed, a legirtóztatóbb vérszopók megszelidülnek. Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp nem tökfilkók, kik meg ne értenék az okos szót.

– Máskor, mint akadályról, az erdélyi vad báróról is beszéltél.

– Ennek végkép bevágtuk az utját. Megbukott és kegyevesztett mind örökön örökké, amen. Nem hallottad, mi történt? Valami bozontos sörényű székely medve érkezett ide, mondhatom, igen csinos leányával. Ritkóczyné nénémtől tudom, hogy az a gencsi véndoromb, Zsuzsi néni ezt a falusi bájt szánta a bárócska feleségeül, különbeni kitagadás fenyegetése alatt. Pál báró tegnap és tegnapelőtt hazafias cicerone módjára hordta szét vendégeit a városban, a Dorozsmay-házban pedig széltiben beszélték, hogy Pál báró számára menyasszonyt küldtek Erdélyből. Eltalálhatod, kitől eredhetett e hír forgalomba hozása. E mellé a szerencsétlen báró még azon bolondságot is elkövette, hogy jövendőbeli apósát, mint Marialaky Domokos rokonát, a Nádor-utczai házba bevezette. Most már minden kétség megszűnt, mert a corpus delicti jelen volt és ott sétált a terem fényes padlózatán.

– És Esztike?

– Eleinte rá sem nézett a báróra, végre sok unszolás után olyan pompás kibigyedt ajkkal oda veté: «nem is reméltük, hogy ma még szerencsénk legyen báró úrhoz, mert hallottuk, hogy szép menyaszonya megérkezett».

– Porczogh! ez a dolog szeget üt fejembe.

– Mért? mi ujság van benne?

– Ha Esztikének nem tetszett a menyasszony megjelenése, akkor nem lehet közönyös a báró iránt.

– Ez régi dolog, barátom. De ebből csak az következik, hogy a pillanat, melyben mindent merhetsz, melyben határozottan fölléphetsz, jelen van, és biztos sikert igér. Hol a házassági szerződés javaslata?

– Itt van szekrényemben.

– Ki vele onnan. Írd alá egy jobbnak hiányában s egy szebb jövőnek reményében. Ime, beszélgetésünk alatt felöltöztél, kocsim a kapu előtt áll és rendelkezésedre vár. Menj, végezz, s ha készen vagy, hajtass a kaszinóba, a hol addig nyugtalanul várlak.

A Dorozsmay-háznál ma még kisebb és bizalmasabb elfogadó nap sem volt, de a grófot, mint elfogadott kérőt tekintették a háznál s a kapus, inas, szobalány, végre a komorna forumain keresztül hatolva, belépett egy szobába, a hol a ház asszonyát egyedül találta.

– Tisztelt nagyságod! – kezdé minden társalgási bevezetés nélkül. – A házassági szerződést, melyet nagyságod rendeletéből megbizottja, Bogárdy Zoltán úr elém terjesztett, gondosan átolvastam s bővebb átvizsgálás végett családi ügyvédünkkel is közlöttem. Miután pedig ezen okmánynak minden pontját helyeseltem és hálás köszönettel fogadtam, azért jövök, hogy a mely órában nagyságod parancsolja, Esztike kisasszony édes anyjának és törvényes jogtanácsosának jelenlétében aláírjam és az édes anya áldását e szent frigyre, fiúi bizodalommal kikérjem.

Dorozsmayné az első pillanatban zavarba jött e váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mert valóban a család legbensőbb körében megszokták már hinni, hogy e házassági terv lassanként önmagától elalszik és elenyészik.

Mert a mily igaz, hogy kezdetben az összeköttetés a Bendeffy grófokkal módfölött kedvére volt az özvegynek, épen oly változás következett be, a midőn kiderült, hogy leánya szívében a szerelem érzete teljesen hiányzik.

És most felelnie kellett.

– Gróf úr, – mondá, – jól tudja, minő örömmel fogadtuk megtisztelő ajánlatát és leányom is az első kellemes meglepetés perczében őszinte hálával fejezte ki beleegyezését. Ezóta hosszabb idő telt el s én félni kezdek, hogy leányom, mint gyermek, élni akar az asszonyi nem azon jogával, hogy változékony lehessen. Ha tehát leányom most már másként gondolkodnék, magam is kényszerülve volnék korábbi szavamat és igéretemet visszakérni.

– Hogyan! adott szavát visszavenni? de hiszen ily rémítő csalódás elviselhetlen bánatot okozna nekem és szétzúzná szívemet. Érzem, hogy életembe kerülne e szakítás, ha azon leírhatlan boldogságot, melyet már bizonyosnak tarték, egyszerre ismét elröpülni és elenyészni látnám.

Dorozsmayné csengetett s a belépő komornának parancsolá, hogy Esztike kisasszonyt hívja ide.

Az özvegy teljesen nyugton érzé magát, mert ha Esztike kimondja, hogy elhamarkodott igéretét feledésbe menni kivánja, vagy a mi valószinűbb, ha a gyermek szörnyű zavarában habozni, ingadozni kezd és anyjára hagyja a válasz megadását, akkor Arthur gróf pöre a legrövidebb úton be van fejezve, s többé e kérdésről halandó ember nem beszél.

Ezalatt Esztike bejött, nyájasan és barátságosan mosolygott s midőn Arthur gróf elébe ment, kezét tiszteletteljesen megcsókolá, oly rokonszenves melegséggel hajtotta meg fejét, mint csak valaha szerelmes leány szíve választottja előtt tehette.

Arthur gróf azonnal észrevette a kedvező szél keletkezését és semmi sem tartóztatá többé vissza, hogy átvegye az anyát illető szólásjogot, jól érezvén, hogy itt rohammal és meglepetéssel kell a csatát megnyerni.

– Esztike kisasszony, – mondá a legmélyebb tisztelet hangján, melyet a szenvedélyesen szerető kérőnek esdeklése támogatott. – Azért jöttem, hogy a mi eddig a hideg szertartások színét viselte, most mint férfi, a legszebb leány előtt, kit valaha emberi szem látott, meghozzam hódolatomat és kérjem, hogy a házassági szerződés aláírásával, az egész világ előtt nyiltan és büszkén hirdethessem szerencsémet és azon napon, melyet édes anyja kijelölni fog, mint a föld legboldogabb halandója, imádott arámat Isten oltára elé vezethessem.

De most már Dorozsmayné mellében is megerősödék az anyai szív bátorsága s leányát nagy hévvel karjaiba zárva, hangos szóval mondá:

– Esztikém, egyetlenegy szeretett leánykám! tőled függ a határozat. Én soha sem erőtettelek, még egyszerű rábeszéléssel sem akartam anyai hatalmamat éreztetni. Csak azt gondold meg újra, mielőtt szólnál, hogy igen vagy nem feleleted egész élted boldogságát vagy boldogtalanságát fogja eldönteni, visszavonhatlanul.

– Kedves drága édes anyám, – szólt a leányka megindulva, reszketve és szeméből könyeket hullatva. – Tudod, hogy szeretlek, s tudom, hogy az én boldogtalanságom mindkettőnknek életébe kerülhet. Azért hálás szívvel köszönöm neked, hogy teljes választási szabadságot engedtél. És én anyai engedelmeddel élve, őszinte szívből származó köszönettel fogadom Arthur grófnak engem megtisztelő ajánlatát és örök szövetségünk jeléül jobb kezemet nyújtom.

Az anya kezeivel takará be szemét e végzetteljes nyilatkozat hallatára. Arthur gróf pedig visszanyerte önuralmát s ezen percztől vele született illemmel és méltósággal tudta játszani, úgy a hódító nagy urat, mint a szenvedélyes szerelmest.

Ezen váratlan fordulat egyiránt meglepte a kérőt és anyát. Ily minden utógondolatot kizáró határozottságot senki sem várt. A midőn Esztike beszélni kezdett, egyik sem tudta, mi lesz utolsó szavának értelme? Talán épen e körülmény figyelmezteté az anyát, hogy mindez nem lehet természetes, s hogy ily váratlan fordulat előidézésére titkos rugók is közreműködhettek.

Mert Esztike egyszerű jó kis leány volt. Soha sem mutatott hajlamot szenvelgésekre. Holmi színpadi jelenetek utánzása pedig homlokegyenest ellenkezett egész valójával. És most mégis szokása ellen oly idegenszerű ünnepélyességet vett fel. Mondhatni, szavalt.

Oh ha mégis nem szívéből, nem lelkének tiszta meggyőződéséből származott mai elhatározása!

XVI.

Illustration from Esztike kisasszony professzora: Regény

(A lovagias és nagyuri vőlegény, a ki semmitől sem irtózik inkább, mint nyomorú pénzről beszélni menyasszonyával.)

Még azon estén híre futamodott a városban, hogy a fényes nevű Bendeffy Arthur gróf gyűrűt váltott a gazdag Dorozsmay örökösnővel.

Porczogh báró minden szinházba ellátogatott s közlötte a legfrissebb ujságot a legismeretesebb hírhordókkal. Onnan elment a szerkesztőségekbe, hogy a lapok másnap «hiteles és egyenes értesülés alapján» kürtölhessék a világrendítő eseményt, hogy főuri fényes lakodalom készül s némely kevésbbé lelkiismeretes közlöny még az esküvő határnapját is meghatározhatni vélte.

A hatás mindenfelé rendkívüli. A kávéházak hősei és orakulumai büszkén hirdeték, hogy előre megmondták: ily roppant demokrata vagyon csak a születési aristokraczia markába kerülhet e megromlott korszakban.

Reggel 10 órakor három igen elegáns gentleman fut lélekszakadva a tekintetes váltótörvényszék palotájába s ott Bendeffy Arthur gróf ellen beadott keresetüket visszaveszik. Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakról van szó, és az ő nagy bánatukról, hogy oly magasrangú tökéletes gavallért, mint Bendeffy gróf, tán még meg is sérthettek.

Ez okból a három helybeli nagy hatalmasság, ha nem is collectiv, de mindenesetre identique jegyzéket intéz a József-téri szállásba, és ezen iratuk értelmében «sajnos félreértések»-ből keletkezett lépéseikért ezer bocsánatot kérnek; további alázatos szolgálataikat pedig azon hathatós kifejezéssel ajánlják, hogy összes vagyonuk ő méltóságának kegyes rendelkezésére, minden pillanatban, éjjel vagy nappal készen áll.

Megeshetik, hogy elébb mint vélik, szavukon is foghatják őket.

Gencsy Pál báró végkép megsemmisülve szobájába zárkózik. Varjas Andoriás, a ki nem szokott hírlapokat olvasni, megdermedve csodálkozik urának remete élete fölött. Domokos bácsi és Zsuzsika kisasszony végre betelnek a bámulni való dolgok látásával, s néha pihenésre szánták a napot.

Hol jár Bogárdy Zoltán? Ő bizony használja a szünidőt s lerándult Erdélybe diós kalácsot enni. Még kanonok bácsi sem mutatkozott. Ez pedig megyéjébe utazott szent karácsonyt tartani, mintha nélküle meg sem eshetnék az éjféli mise.

Arthur gróf mindennapos a Nádor-utczában, Dorozsmayné pedig és leánya szorgalmatosan látogatják özvegy Bendeffy Károlynénak csekély körre szorított, de annál válogatottabb esteli társaságát. A szép Louise a delegatiók befejezésével Bécsben boldogítja öreg herczegét, nagy megnyugtatására Bendeffy grófnénak, a ki jól ismerve a világ folyását, sajátszerű fogalmakkal birt az emberekről, kedves fiacskájáról és a dolgok állapotáról.

Közeledett az új év és Arthur grófnak folyvást ajkán forgott a kérdés, mikor lesz az esküvő? de maga sem érté miért? nem talált kedvező pillanatot ezt megpendíteni.

Ellenben ha Esztikével a kandalló szobában ült és édesdeden csevegett a jövendő szép napokról, rengeteg sokat tudott rakásra hordani azon leírhatlan boldogságról, mely kettőjüket várja. Esztike többnyire lelkesülten hallgatá ezen regényes szép jövőnek boldogságait s költői részleteit, de néha mégis elgondolkodva nézte a kandalló pattogó tüzét, vagy elmélázkodott a hamvban elenyésző zsarátnok fölött.

Varjas Andoriás… megdermedve csodálkozik.
Varjas Andoriás… megdermedve csodálkozik.

Varjas Andoriás… megdermedve csodálkozik.

– Egész világom csak ön lesz, imádott Esztikém! Elvonulunk a zajos városból és elrejtőzünk mamám egyik csendes vadászkastélyába, az erdő szélén. Ott én 20 teljes esztendőt szentelek szerelmemnek s azon gondolatnak, hogy enyém lett e föld legdrágább kincse, s hogy az én nőm egész életem minden óhajtását betölti, minden vágyamat kielégíti.

– Oh, – felelt Esztike, – 20 esztendő sok. Azt én tudom, a ki ennyi évet még nem éltem, mégis végtelenül régi idő óta vagyok e földön. Azt hiszem a 20 évből elengedhetek önnek körülbelül 19 esztendőt.

– Nem, egy napot sem fogadok el. Mert, hogy őszinte legyek, mint voltam gyermekkorom óta, tudtára kell adnom, hogy engem sok szerencsétlenség ért. Nagy és pompás urodalmaim meglehetősen adósság alá vannak merülve, ha tehát eleinte csendesen és boldogan visszavonulva élünk, annál hamarabb foglalhatjuk el a nagy világban azon helyet, mely számunkra rendelve van.

– És csak a pénz hiánya okozza, hogy e szép időket később érhetjük el?

– Egyedül csak ez. Fájdalom ezen egy ok is elég erre.

– Ha csak ez az akadály, – felelé őszinte szívvel a menyasszony, – akkor ne aggódjunk; mert a mi a pénzt illeti: van a mamának annyi, hogy azt se tudja, mit csináljon vele? Hiszen mindig csak azzal gyötör, mit vegyen nekem.

– Ah ez eredeti, ez nevezetes! A mamának oly sok pénze van? (Oly hangon mondá ezt, mintha most hallott volna először a mamának nagy vagyonáról beszélni.) De kedvesem, a mi a mamáé, az nem a mienk. Ön még gyermek, édes Esztikém, még nem ismeri a világnak undokul prózai ügyeit.

– Én csak azt tudom, hogy mamám soha sem tudta egész évi jövedelmét elkölteni. Hogy mit csinál a maradékkal? nem tudom, csak sokszor láttam, hogy a Wertheim-szekrényben rakásostul állnak a bankjegycsomók, de én elfutottam onnan, mert a csomóba rakott papirpénznek irtóztató kiállhatlan bűze van.

– Ah, irtóztató bűze! Ez eredeti, ez nevezetes.

Arthur gróf egészen oda volt, oly édesdeden nevetett, úgy a sok pénz hallatára, mint azon naiv észrevételre, hogy a csomósan egyberakott bankónak kiállhatlan büdös szaga van. Jól tudta ő, hogy csakugyan tömegesen fekszik a pénz a Dorozsmay-ház szekrényeiben, de mégis kellemesen hangzott előtte, ha ily hiteles szemtanútól nyert közelebbi értesülést.

– Imádott Esztikém! – mondá – képzelhetlen erőtetésembe kerül önnel, e földi lét legaljasabb tárgyáról, a pénzről beszélgetni, a midőn a drága időt, a mit itt tölthetek, kizárólag arra kivánom fordítani: mily szép ön, mily végtelenül szeretem. De meg kellett mondanom, hova megyünk lakni? akkor, ha önt végkép enyémnek mondhatom.

– Nem lakhatunk itt, a hol annyi szoba van? vagy…

Itt elpirult és egy életért meg nem mondja, mit gondolt.

– Ah, az én mennyből alászállott arám elpirult! De tudja meg kedvesem, hogy az én József-téri lakásom csak bérelt szállás, s hogy finom érzésű férfi, a kinek birtoka is van, csak saját hajlékába vezetheti nejét. Én már elküldtem egy csapat kárpitost azon kastélykámba, hogy ott mindent szépen, csinosan, kényelmesen és a szemnek tetsző izléssel elkészítsenek. Utánuk majd a butorszállítók következnek.

– A butorszállítok? de hiszen a mama is rendelt már új butorokat. Azt mondta, ő nem tudja, minő szokás divatozik a gróf uraknál, de mint magyar nemes asszony fönn akarja jogát tartatni. Nálunk pedig a háztartáshoz szükséges butorok beszerzése a nő részét illetik.

– Ah, ez eredeti! A butorbeszerzés kötelessége a nő hozományához tartozik! Ez nevezetes! Megvallom, soha sem tudtam. Mert eddig eszembe sem jutott, hogy egykor olyan feleséget is kaphatok, a ki butort hoz a házhoz! Valóban, míg élünk, mindennap tanulunk valami újat! Szavamra mondom, ez imádandó tréfa. Az én angyali Esztikém fog a házhoz butorokat hozni! Megengedi, hogy egy ártatlan élczet kiszalaszszak? Utoljára megtörténhetik rajtunk azon gyöngéd figyelem, hogy tulipános ládát raknak fel kocsink saroglyájára.

– Mért ne? ha tudná az ember, hogy a tarka tulipánt festő művészből egykor második Munkácsi válik!

– Köszönöm. Ez jó felelet volt. Én csak ártatlan tréfát engedtem meg magamnak, szívem dicső királynéja pedig hazafias ötlettel riposztirozik.

S miután ő méltósága görcsöket kapott, ha pénzről kellett beszélnie, csak úgy mellékesen oda vetve mondá:

– Minden okos új házas kicsiben kezdi; mert csak a takarékos jó gazda remélheti, hogy később kedve és rangja szerinti fényt űzhet. Ez okból, ha Dorozsmayné ő nagysága az esküvő után leányának valami csekély ajándékot adna, az szent vagyon legyen közöttünk, melyhez könnyelműleg nyúlni mindenha tiltva lesz.

– Igen, de a mama azért adja, hogy elköltsük, hogy a szükségesek mellé még a kellemest is megszerezhessük.

– Azért adja, hogy elköltsük? Soha ilyet életemben nem hallottam!

– Mindjárt kezdetben szép összeget igért, s megparancsolta, hogy ha kell megint, rögtön írjak.

– Ah! megparancsolta? Ez nevezetes. Ugyan hol volna azon háládatlan leány, a ki anyja parancsait elmulasztaná teljesíteni? De már arról kezeskedem, hogy nem az én Esztikém lesz, a ki gyermeki kötelességéről megfeledkezhetnék. Csak azt nem értem, hogy a midőn boldog jövőnkről akartunk álmodozni, lassanként leestünk a köznapiság posványába. Szavamra! még csak az hiányzott, hogy megkérdjem, mennyire rúghat az igért szép összeg?

– Mamám 100,000 forintról beszélt.

– Ah, százezer forintról? Ez már a legnevezetesebb. Azonban itt van ideje, hogy kellemesebb tárgyakról beszéljünk.

– Úgy-e nem haragszik?

– Hogyan! Én, és haragudni!

– Mert nem én vagyok oka. Hiába mondtam mamámnak, ne adjon nekem egy krajczárt sem, mert Arthur gróf nemes érzelmű férfi, csak szívének okozunk fájdalmat, ha gyöngédsége ellen erőszakot követünk el. Ne sértsük meg tehát azt, a ki szerető nőt keres, azzal, hogy pénzt vigyünk házához.

– Ah! hogy pénzt vigyenek a házhoz! Ki hallott ilyet? És mit felelt erre a kedves mama?

– Azt, hogy gyermek vagyok, s nem értek a világ folyásához.

– Nagyon szellemdús megjegyzés. Hogy gyermek, ez igaz; de hogy nem értene a világ folyásához, ez oly beszéd, mely csak a mamának van megengedve.

– Tehát nem lesz megsértve, ha elhozom a 100,000 forintot?

Arthur gróf egy kicsit szögletbe lett szorítva, de annyi kitérő válasz állott rendelkezésére, hogy kénye-kedve szerint válogathatott köztük. És felelé:

– Szeretett szép leánykám. A férfias méltóság érzete parancsolja nekem, hogy ne avassam magamat oly ügyekbe, melyek arám és mamája között felmerülnek Ha ilyesmi történik kettőjük között, legjobb, ha előttem titok marad. Én menyasszonyom szemében keresem földi üdvömet, a többit a szülők bölcseségére bízom.

Ezen közbejött kérdés tehát el volt intézve. De volt még valami, a mi ő méltóságának veséjét éjjel-nappal furdalta s miután így szándékán és akaratán kívül nyakig úszott a kérdezősködésekben, s mindenre kivánt feleletet kapott, elhatározá, hogy míg tüzes a vas, verni fogja.

Nem ajtóstul rohant be, hanem messzebbről kezdve mondá:

– Mentől tovább nézem önt, annál inkább veszem észre, mennyire hasonlít édes mamájához.

– Oh nem nagyon. Mamának kék szeme és fekete haja van.

– A haj és a szem színe semmit sem határoz. Néha még a vonások sem. Annál többet az arczkifejezés, a nézés, a mosoly s azon vonások hasonlósága, melyek az örömöt vagy a szomorúságot az arczra kirajzolják.

– Mamám fiatal korában sokkal szebb volt, mint most én.

– Hogyan? fiatal korában? Az ég minden szenteire, csak nem nézi édes anyját oly nőnek, a ki többé nem fiatal? Szavamra! Dorozsmayné ő nagysága egyike a legkellemetesebb asszonyoknak, kiket életemben valaha ismertem.

– Csendesen, gróf úr. Mamám egyáltalában nem szereti, ha szépnek mondják. Még tőlem sem tűri, s ha szórakozásból így szólítom, kedves szép mamám, néha kiküld a szobából.

– A szépség ellen pedig hiába tiltakozik mindaddig, míg a férfi sereg vakon nem születik. Végtelenül csodálom, hogy ennyi kellemmel felruházva s még legjobb korában, nem gondol arra, hogy másodszor is férjhez menjen.

– Az ég irgalmazzon azon embernek, a ki tréfából vagy csak izetlen udvariasságból ezt szemébe merné mondani. Emlékezem, egyszer még kis leány koromban egy úr volt nálunk, a ki sokat beszélt a mamával s aztán kanonok vagy Zoltán bácsi valamire példálózni kezdtek, a mit én akkor nem értettem, úgy megharagudott a mama, hogy mind a kettőt kikergette.

– Kikergette? a házból?

– Nem; csak a szobából. Három napig nem szólott hozzájuk, míg végre mint töredelmes bűnösök megigérték, hogy többé e tárgyról ez életben nem beszélnek, aztán bocsánatot nyertek.

– Valóban keményebb büntetést érdemlettek volna. Remélem használt a leczke s azóta vigyázatosabbak.

Erre nemsokára belépett a ház asszonya s figyelmezteté leányát, hogy közeledik a szinház ideje.

Arthur gróf telve reményekkel s mintegy ujjá születve a hallott tömérdek sok jó ujság után, búcsút vőn, azon kérelemmel, hogy az előadás folyamában, egyik felvonás alatt, tiszteletét tehesse.

XVII.

Illustration from Esztike kisasszony professzora: Regény

(Új dráma a szinpadon, de a nézőtéren mégis érdekesebb némajáték foly, melynek tárgyát csak ketten értették meg.)

Esztike nemcsak jó leányka volt, hanem családi körben, különösen édes anyja ellenében, igen közlékeny természettel bírt, bűnnek tartván bármily csekélységet eltitkolni. Hogy pedig emlékező tehetsége erős kifejlődésre jutott, olvasóink tapasztalhatták akkor, a midőn mindent, a mit régi tanító mesterétől tanult, anyja előtt szóról-szóra ismételni képes lehetett. Dorozsmayné nem győzött eléggé bámulni, honnan veszi Esztike az eszméket, honnan a hozzájuk való alkalmas kifejezéseket? Távolról sem sejtvén, hogy a házi paradicsom-kertbe kigyó lopózott és leczkéket ad a jó és gonosz tudások fájáról.

Épen most dicsértük, mily közlékeny és titkot tartani nem tudó leányka ez az Esztike, s már rajtunk a világos czáfolat! Mért hogy épen ezen egy titkáról soha sem beszélt?

Valószinűleg szokásban van más gondos anyánál is, hogy ártatlan kiváncsiság vagy anyai jó akarat és tanácsadás czímén kikérdezik a kis leányt, mit beszélt neki a vőlegény, tanúk jelen nem létében?

Ez néha igen tanulságos időtöltés s ha a leányka őszintén vall, az értelmes anya tökéletesen megismerkedhetik a vőlegény jellemével.

Dorozsmayné nem hiú kiváncsiságból kérdezősködött. Mert a minő örömmel és lelkesedéssel adta beleegyezését az első alkalommal ezen házassági ajánlatra: úgy most a frigynek megpecsételése után kételyek szállták meg lelkét s rettegni kezdett leánya rögtönzött elhatározásának következményeitől.

A legelső, a mit az anya ezen kérdezősködések folytán megtudott, az volt, hogy Arthur gróf visszaél a leányka hiszékenységével s úgy forgatja a beszéd folyamát, hogy különösen pénz és hozomány tekintetében mindent előre kipuhatol.

Esztike pedig szent kötelességének tartotta vőlegényét hősileg védeni. Szerencsétlenségére még azt is elmondta, mily szép asszonynak tartja Arthur gróf az ő kedves mamáját, s nem győz eléggé csodálkozni, hogy eddig nem gondolt másodszor férjhez menni.

Már magában a férjhez menés megemlítése kettészakítá az özvegy türelmét; most pedig hozzájárult ezen sértéshez (mert minden ilynemű czélzást annak vett) azon fölfedezés, hogy Arthur gróf a vagyonnak két részre oszlásától retteg.

– Szerencsétlen elfogult, – kiáltá az anya, – még annyi belátásod sincs, hogy ezen alattomos kémkedés értelmét felfogd?

– Mamám, Arthur gróf csak azért kérdezte ezt, mert szeret téged s ha ő boldog, neked is hasonlót kiván. Semmi kétségem, hogy engem minden mellékérdek nélkül szeret.

– Szeret! Hiszen azt én sem kétlem. Anyai, tehát megbocsátható hiúságom sugalja, hogy Istennek hála, van is rajtad mit szeretni. De itt az ideje, hogy világosan beszéljek. Csakugyan hiszed, hogy ez a férfi sereg, mely minden pillantásodat lesi, mely kész előtted a rabszolgaságig lesülyedni, akkor is körülzsibongna minket, ha atyád e nagy vagyont számunkra egybe nem gyűjti?

– Mamám, adj engem Arthur grófnak minden hozomány nélkül s meglátod, boldog lesz velem.

– Gyermek! Arthur gróf jól tudja, hogy egyentel leányom s annak idejében örökösöm vagy. Azt hiszed tán, hogy a valóságos életben is oly erős próbákhoz folyamodhatunk, minőket a szinpadon elénk rajzolnak? Ott mindenféle szerencsétlenségeket kigondolnak; hírbe hozzák a családot, hogy tönkre ment s akkor az imádók csoportja eltisztul a háztól, mintha kisöpörték volna. A gazdag leányt megkapja az, a ki híven maradt. És ki tudja? talán csak azért maradt hű, mert az ártatlan csalás titkát jó előre fölfedezte!

Esztikének hite és meggyőződése ily vádak, vagy inkább csak gyanusítások hallatára sem ingadozott. Inkább szilárdan elhatározta, hogy mindent kerül, a mi a bizalmatlanság színét viselné. Ha egykor ő lépett elé, a legválságosabb perczben, s kimondá a visszavonhatlannak látszó igent, minden körülmény közt úrnője kivánt szavának maradni. A kis leányok pedig, ha fejükbe vertek valamit, büszkék arra, hogy állhatatosak legyenek.

A sors szeszélye is úgy hozta magával, hogy Arthur gróf a következő napokban igen óvatos volt és semmi oly fürkésző kérdést nem koczkáztatott, mely őszinteségét kétes színbe burkolta volna. Úgy is tudott már mindent, a mi kiváncsiságát kielégítette, a mi érdekeit biztosította. Ha tehát Esztikével beszélt, egész ékesszólását szerelme forróságának rajzolására fordította s ha példálózgatott, mikor lehet teljesen boldog? mikor lesz megengedve a házasságot megelőző intézkedéseket megindítani? ez csak javára lett magyarázva, ez jellemének nem árthatott, ezzel csak természetes türelmetlenségének jelét adta, melynek minden más vőlegény is alá van vetve.

A mit azonban a leányka hite megerősített, az anyának kétkedése meg nem rendíthetett, azt egy különös, de nem rendkívüli vagy regényesen véletlen fölfödözés hirtelen és váratlanul egészen új kerékvágásba terelte.

Egy estén az özvegy és leánya a szinházba mentek.

Ugyanazon estén a földszinti zártszéken négy egyén foglalt helyet, kik közül hármat ismerünk, a negyediket ma látjuk először.

Pál báró, Domokos bácsi, Zsuzsika kisasszony és egy negyedik, a kinek honvédtiszti egyenruhája s gallérán két csillagja eléggé elárulá kilétét.

Domokos bácsi jobb oldalán Pál báró, balfelől leánya s az ismeretlen honvédtiszt telepedtek le s várták, a mi a szinpadon következni fog.

Mindjárt első pillanatra világos volt, hogy a Domokos bácsi bal oldalán ülő két személy a szó teljes értelmében szerelmes párocska. Kettecskén, mintha rengeteg pusztán találkoztak volna, egyedül ültek a sokaság között. Semmi gondjuk, mi történik a színpadon? Legfölebb azt vették észre, hogy nem énekelnek, nem harsog a zenekar összesége, tehát nem operát adnak. Talán megpillantották a szinészeknek modern öltözékét is, s ha haza mentek, elmondhattak a darab tartalmából annyit, hogy nem vitézi szomorú játékot adtak. A többivel nem törődtek.

De honnan a föld gyomrából kerül ide ez a honvéd főhadnagy? Hogy együtt jöttek ide Domokos bácsival, az kétséget nem szenvedett, mert az ismeretség régisége csakhamar feltünt. Domokos bácsi hagyta őket kedvük szerint éldelegni, tehát az ismeretség elismerve, helybehagyva, sőt feljogosítva lehetett. Ő maga rájuk sem nézett; megvetette hátát a zártszék támláján úgy, hogy az a szerencsétlen, a ki háta mögé jutott, azt hitte, tán a szinház kályháját állították elébe.

Domokos bácsi jobbján Gencsy Pál báró foglalt helyet és igen megelégedve látszott lenni, hogy nincs többé a marialaki szépségnek szolgálatában.

A honvédtiszt tegnap érkezett Pestre, azon hírre, mely a Dorozsmay-háznál keletkezett s addig terjedt, míg valamelyik barátja megírta neki, hogy jőjjön fel, mert nagy a veszedelem, mert egy országgyűlési képviselő, ifjabb Gencsy Pál báró, úgy tünik fel, mint Zsuzsika kisasszony vőlegénye.

Ezen kétségbeejtő levél olvasására egy heti szabadságot kért a főhadnagy s felrobogott a fővárosba, azon eltökélett szándékkal, hogy a csábítónak nyakát szegi.

Annál édesebb lehetett öröme, a midőn ajtóstul együtt berontván, a tántoríthatlanul hű Zsuzsika, nemcsak elméletileg, mint Esztikét tanították, hanem gyakorlatilag is egyenesen imádójának karjaiba röpült. Erre mindjárt az első kérdés és felelet elhangzásával napfényre jött, hogy a hír puszta koholmány, izetlen rágalom, mert Pál báró mint rokon s hazulról felhívott ártatlan cicerone szolgált s köztük valamely gyöngédebb viszonynak még árnyéka sem keletkezett.

Eddig tehát minden rendén volt, de a túlvilágilag szerelmes pár, csak most vevé először észre, mint áll ott a szoba közepén az apa, Domokos úr, egészen megkövülve a meglepő látvány fölött s kérdeni látszik: miként merészkedett az ő Zsuzsikája, atyai felhatalmazás nélkül, szívéről és kezéről rendelkezni?

Minthogy azonban a főhadnagy úr neve és családja ismeretes volt, s a szent frigy ellen komoly kifogást tenni nem lehetett, s másként is Domokos bácsi Pestre érkezte óta igen vidám és engedékeny volt: végre is azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy az «utólagos jóváhagyás reményében» kötött eljegyzést szülői tekintélyével is megerősítette.

Így került e párocska egymás mellé a szinházban és Zsuzsika kisasszony az egész előadás alatt mindig csak azt hallgatta, a mit szomszédja halkan elsusogott.

Különben pedig Zsuzsika kisasszony és érdemes főhadnagyának dolgaival senki sem törődött egyetlenegy nézőnek kivételével. Ezen egyetlenegy néző pedig kissé messzebb, kissé magasabban ült egy földszinti páholyban, szokott helyén szemközt anyjával és a nézőtérrel.

Esztike kisasszony különös érdekeltséggel nézett le páholyából a zártszéken ülő párocskára. Mint maga is «boldog menyasszony», hamar észrevette hányat ütött az óra? s hogy időközben alkalmasint egészen új constellatio támadt az égen.

Még látcsövét is felemelé; puszta formalitásból körüljáratva szemét a páholysorokon, és tisztán mutató üvegét ama párocskán feledé.

Gencsy Pál báró, már vagy unalmában, vagy különös érdekeltségből, oly figyelmesen nézte a darabot, mintha a maga pénzéből fizeti vala a zártszék árát. Fél szemével ugyan észrevette, hogy bizonyos páholyban tudomásul vették jelenlétét, de semmi áron nem akart oda feltekinteni, nem feledvén azon megvető s lenéző pillantást, mely a legutóbbi találkozáskor majdnem épen e helyen szívét jéggé fagyasztotta.

Kezdődik a második felvonás. Érdekes bonyodalom igérkezik a szinpadon, a tisztes nő erénye ingadozik, a botrányt leső közönség kárörömmel várja a bekövetkező bukást: de itt a négy zártszéken, Domokos bácsi oltalma alatt, minden az előbbi kerékvágásban marad. A párocskának még mindig ezer mondanivalója támad. A bácsi hízott a kétes értékű élvezet hatása alatt. Pál báró, mintha székére szegezték volna, oly ártatlanul ült helyén, hogy csak liliomág kellett volna kezébe, hogy bevegyék szent Aloysius szobrának.

Esztike kisasszony pedig kényelmes observatoriumából mindent látott, a mi a négy zártszéken történik, és úgy vélekedett, hogy az a szép leány vagy soha sem volt a bárónak menyasszonya, vagy ha volt, szörnyű, példátlan és minden szemérmet félrevető hűtlenséggel elpártolt tőle, s hozzá oly kegyetlen, hogy korábbi imádójának jelenlétében új diadalával büszkélkedik.

Ez szívtelenség, sőt több, valóságos illetlenség, gondolá. Azután rápillantott a báróra, látcsővel is megnézegette arczkifejezését, kereste a leverettség s a kétségbeesés vonásait, de ismételt fürkészései daczára semmi ilyest fel nem találhatott.

A harmadik felvonás kezdetével Arthur gróf lépett be Dorozsmayné páholyába. Pál báró, a nélkül, hogy fejét mozdítaná, felpillantott s látta, hogy Esztike kisasszony udvariasan, de minden melegség vagy örömjel nélkül fogadja.

De lehetett-e ezen hidegségnek komolyabb jelentősége? Hiszen különben is rossz izlésre mutatna, közhelyen, a hol a dúsgazdag arának minden mozdulatát figyelemmel kisérik, így elárulni a szívnek egész bensőjét! Még más ok is lehetett. A kis leány épen most mondott kárhoztató itéletet a szívtelen leányra, a ki az új hódolónak bizalmaskodásait a réginek szemeláttára viszonozta.

Pál báró ily messze nem kalandozhatott ábrándjaiban. Pusztán csak az arcz kifejezéséből a leányka legtitkosabb gondolatait ki nem olvashatta. Másként is az ő udvarlása soha sem ment túl a barátság szigorú korlátain s a bizalmasság, mely köztük szövődék, csak a mester s a tanítvány közötti viszony jellegét tartá fönn. Nem lehetett ő egyszerre oly képzelgő, hogy Esztike kisasszony tartózkodó viseletét csak azért, mert nem mosolyog boldogan Arthur gróf szemébe, úgy magyarázza, hogy ez miatta történik, tisztán kiméletből vagy épen túlgyöngédségből.

De azért, a mit látott, ha meg nem vigasztalhatta is, legalább új gyötrelmet nem hozott. Mert valósággal Esztike kisasszony legalább egy kis árnyalattal mégis több melegséget tanusíthatott volna elismert vőlegénye irányában. Most pedig némely pillanatban félreérthetlenül unatkozottnak mutatkozott. Épen ezen látogatás ideje alatt folyvást a szinpad felé nézett s csak fejének könnyű mozdulataival adott igenlő vagy tagadó választ a mellette ülő grófnak.

Pál báró végre is azt hitte, valami mulékony összekoczczanás az egész, miként ez a szerelmesek között gyakran előforduló mindennapi állapot.

A negyedik felvonás végével Arthur gróf eltávozott. Esztike kisasszony udvariasan viszonzá búcsúját, de épen nem feltünő megkülönböztetéssel.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings