MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

– Asszonyom, – szólt az özvegyhez, – úgy hallom, hogy innen Borszékre szándékoznak?

– Borszékre, Előpatakra, s a székely havasok aljára.

– Nagy út, – veté közbe idősb Pál báró, – Marosvásárhelytől Borszékig előre rendelt lovakkal is megtart egész álló napig.

– Ez Zoltán bátyám gondja.

– Bocsánat, – szólt közbe ismét Zsuzsi néni, – az út egy végtiben hosszú és fáradságos; de ha szíves kérésemet meghallgatni méltóztatnának, volna mód, egy kis könnyebbülést szerezni. Bátorkodom önt, asszonyom, leányát és úti társait egy vagy több napi pihenőre szegény házunkba meghívni.

– Báróné…

– Oh ez arany gondolat, – szólt idősb Gencsy Pál, – a mi birtokunk épen a fele útba esik s teljes meggyőződésből mondhatom, hogy a ki a kényelmet szereti, a hosszú útat örömest kétfelé szakítja. Engedje meg nagyságod, hogy szerény falusi házamat legalább néhány napra pihenőkép felajánlhassam.

Az özvegy meglepetésében nem tudta, mit feleljen. Leányára, Zoltán bácsira nézett, kiknek arczát épen most a legközelebbi gázlámpának fénye megvilágosítá. Mindketten örvendeni látszottak a meghívás hallására. Zoltán bácsi erősen hajtogatva fejét, helyeslést intett; Esztike egyik leánykának nyakáról a másikra borult és úgy csókolgatá őket, mintha testvérek volnának.

Az özvegy tehát megcsókolá Zsuzsi néni arczát és a szép napnak gyönyörű estéje azon igérettel végződött, hogy a Dorozsmay-család másnap ugyan még Kolozsváron marad, de harmadnapon a vasuton Marosvásárhelyre megy, ott meghál s a következő napon Gencsre érkezik.

Búcsuzáskor Zoltán bácsi odasúgá pártfogoltjának:

– Nem mondtam: ne félj, míg engem látsz?

Annál inkább elrémült e hosszú út hallására kanonok bácsi s valami ismert papos diák esküt szalasztott ki, hogy ő bizony öreg csontját nem zúzatja darabra a kősziklákba vágott utakon, inkább elmegy Gyulafehérvárra, segíti ott a káptalanbeli urakat, délig a breviarium recitálásában, ebédkor pedig a jó rózsamáli borocska kóstolgatásában, miután eddig ezen nevezetes csemegebornak úgyis csak hírét hallotta.

Így végződött e nap, mely két szerencsés véletlent hozott létre s azon igérettel végződött, hogy Dorozsmayné, leányával együtt, ellátogat Gencsre!

Vajjon hol volt, mit gondolt, mit mívelt e pillanatban Arthur gróf és elválhatlan barátja, Porczogh báró?

VIII.

(Két hűséges jó barátnak bizalmas levelezését foglalja magában.)

Porczogh bárónak legunalmasabb napjai köszöntöttek be. Barátai és az uri házak, a hol forgolódni szokott, elhagyták a fővárosnak naptól tüzesített kövezetét, és szerteszét hűsölnek a hazában s azon kívül. Özvegy Bendeffy grófné szokás szerint egyik rokonánál nyaralt az osztrák határszélen. A kaszinóban a lateiner faj uralkodik s így a takarékos báró elhagyatva él a Valeria-utcza egyik épületének negyedik emeletében, a hol kényelmes, de kissé magas garçon szállást tart.

Arthur gróf, Dorozsmayék elutazása után, a bihari hegyek közé, a mama birtokához tartozó vadászkastélyba menekült, oly szándékkal, hogy mihelyt menyasszonyának családja Erdélybe érkezett, ő is fölkerekedik s meg sem áll, míg fel nem találja valahol.

Úgy látszott, vitézül tudja tűrni a felvállalt remeteséget. Talált nem nagy messzeségben egy pár úri lakot, a hova néha elvetődött, de legfőbb mulatsága volt önmagát bámulni a szigorú gazdálkodásban. A ház, melyet vadászkastélynak neveztek, kényelmes volt, de nem nagy; a szobákat a kárpitosok kijavították, de nem annyira, hogy egy gazdag feleséget oda lehetne vinni a mézes hetek idejére. Valami azt súgta a gróf fülébe, hogy esküvője után az özvegy Harasztost engedi át az új házaspárnak. Ott aztán inkább úr lehet az ember, míg itt a régi bútorok éjjelenkint úgy pattogtak, hogy kisértetek kóválygásától félhetett az igaz hívő ember.

Egy reggel kedvteléssel szívta Porczogh báró a fönséges latakia dohányt, a midőn legénye belép és levelet tesz asztalára.

– Ah, Arthurtól; valahára hallok róla újságot.

Im a levél tartalma.

«Rétfalva, junius 21; Rév vasuti állomás.

Kedves pajtás.

Irok neked, hogy csodálkozzál. Ma nyúlok először az első darab ezereshez a 18,000 forintból, mely Spuller Jeanette kegyéből kezemben maradt. Természetes, hogy a nagy bankót Váradra kell küldenem, mert itt ugyan még a százast sem tudják felváltani.

Ne félj, nem telik be rajtam a közmondás, hogyha megkezdik a szalonnát, rá járnak; mert mikor e pénzhez nyúltam, úgy gondoltam a dolgot, mint Julius Cæsar, midőn a Rubicon patakját átlépte; de azért megtette, tehát követem példáját.

Majd elbeszélem egykor, mily jól éltem itt és hihetetlen olcsón, mert olyan világ ez itt, hogy a 10 forintos bankót is pénznek nevezik. Lakásom szűk, de kényelmes, kertem elvadult, de hűvös; kár, hogy nem tudok oláhul, mert még a paraszt menyecskékkel is szóba állhatnék. Régen nem volt ily jó étvágyam, de van is pompás ebédem hozzá. Sokáig bámultam vén szakácsném művészetét, míg egyszer meghallottam, hogy 16 esztendeig főzött egy nagyváradi kanonoknak; ezzel meg volt fejtve a rejtély.

Képzeld, a mire soha sem vágytam, soha arra érdemet nem szereztem, megesett rajtam. Roppant népszerű hazafi vagyok! A hány falusi kaszinó, olvasó-egylet van, tagja vagyok, néhutt már elnöknek is választottak. Hírem jár, hogy családom számkivetés gyanánt küldött ide, mert nem akartam Bismarck herczegnek unokahugát feleségül venni 19 és fél millióval! Az egyik márkot, a másik forintot ért alatta. És mért nem akartam elvenni? Ez a legregényesebb história, a mi valaha halandó férfival megtörtént. Mert híven és állhatatosan szerettem és szeretem most is egy szegény özvegy asszonynak ártatlan leányát! Inkább lemondok a milliókról, összeveszek családommal, anyám átkát vonom fejemre, ezerszer meghalok, de hű szerelmem tárgyát el nem hagyom! Az asszonyok sírnak és áldást mondanak az igazi szerelem martyrjára. Ezt éri meg az ember, ha két hónapra falura költözik. Ilyen regényhős lett belőlem, ha el is pusztultam, de gróf maradtam. A vidéki leányok Kotzebue érzékeny színműveit tanulmányozzák, hogy azokban az enyémhez hasonló jellemeket találhassanak.

De mindez csak arra való, hogy tudd meg, hol vagyok, hol élek? hova küldd leveledet, ha baj mutatkozik.

A baj alatt pedig csak Spuller Jeannette rögtöni megjelenését értem, mert ily eset felforgatná minden számításomat és a gazdag menyasszony helyett egy jól megtöltött pisztolyt adna kezembe.

Majdnem kivánnám, hogy Spuller Jeannette mentől hamarabb bekopogtasson, mert ma még 17 darab ezerest találna nálam, a tizennyolczadikat Posztóczky uram valahogy kiszorítaná az urodalmi pénztárból s így úri becsülettel mehetnék a más világra. Maradván síromig hű barátod

Bendeffy Arthur».

Mint látjuk, gonosz sejtelmek hatása alatt írhatta ő méltósága ezen víggal elegyes szomorú levelet, mert azalatt, hogy irata megfutotta a hosszú, de gyors utat Rév vasúti állomástól Budapestig, Porczogh bárónak is fontos közölni valója akadt.

Arthur gróf e napon saját czíme alatt egy előbbi napról kelt kolozsvári lapot kapott a póstán.

Boszúsan veté félre a küldeményt, bölcsen hivén, hogy az nem lehet egyéb, mint a kiadóhivatalnak leplezett előfizetési felhívása.

Azonban szemébe tűnik, hogy a napi hírek rovatában nehány sor kék rajzónnal igen vastagon alá van húzva. Figyelmessé lesz és olvassa a közleményt, melyben Dorozsmayné és leányának másnapra várt megérkezése a közönség tudtára adatik.

Ez már változtatott a dolgok állapotján. Ki küldte ezt neki? Jó akarója, ellensége vagy irigye? Még egyszer rá pillant a lap czímszalagjára, melyen a Bendeffy Arthur név csak tollal volt felírva s megütközéssel látja, hogy e lap nem egyenesen Kolozsvárról, hanem közvetve csak Rév állomásról küldetett. Még nem is az ismert hirlapi, hanem közönséges levélre való póstajegy van rajta.

– Ah értem. Rév állomáson a pénztárnok vagy állomásfőnök, a ki a lapot járatja, kedveskedni akart nekem. Hiszen ez az egy mégis tudhatja, hogy jegyben járok Dorozsmay Esztikével, tehát figyelemből irántam, megküldte valaki nekem azon lapot, mely engem oly közelről érdekelt.

Ebéd előtt levén az idő, szokása szerint megnyergelteté paripáját s miután czélja pusztán csak lovaglás volt, egyik irány annyit ért, mint a másik.

Tehát akár véletlenből, akár szándékból a félórányi távolságra fekvő Rév felé ügetett.

Megérkezve az egyszerű falusi állomásra, leszállt lováról és végig sétált az indóház járdáján s a midőn az állomásfőnök lakásához ér, látja, hogy a ház tornáczán nádkarszékben egy igen csinos, de feltünőleg fiatal úri nő ül, mellette pedig a falóczán dajka, még pólyában fekvő csecsemővel.

Arthur gróf, falusi szokás szerint az ismeretlen nőt is üdvözölte, úgy átmenőben, a nélkül, hogy megállna. A nő azonban igen barátságosan viszonozta e figyelmet s mintha várta volna, hogy a gróf megáll egy szóra.

– Ki lehet ez? – gondolkodék, a midőn már tova haladott. – Mintha valami régi emlék merülne fel elmémben? De minő fajú emlék a százféle közül? Végre is annyi bizonyos, hogy ezt az arczot már láttam valahol.

Ezzel ismét lovára ült s miután a pályaudvarban senki mással nem találkozott, csendesen léptetett a vasút töltése mellett a legközelebbi pályaőr házikójáig. Itt megkérdé, ki azon úri nő, a kit az állomásfőnök lakása előtt látott.

– Méltóságos uram, – felelt katonás bókkal az egyszeri bakakáplár, mert ő és mindenki a vidéken ismerte már a grófot, – az a szép asszony a főmérnök úr felesége.

– Lakik itt főmérnök?

– Oh nem; még almérnök sem. Hanem ezt Pestről küldték ide, hogy vizsgálja meg a pályát, különösen pedig az alagutakat innen Kolozsvárig.

– Nem tudja a nevét?

– De igen is, kérem alásan; hivatalosan parancsolták, hogy a főmérnök úrnak mindenben szolgálatára legyünk. Ő nagysága osztálytanácsos Dorozsmay Róbert úr.

A gróf ajkába harapott, de azért megajándékozta a pályaőrt s vágtatva ért haza habzó paripájával.

– Dorozsmay Róbert, a kit én régente Harasztoson láttam, a ki engem meg is akart sérteni, ha nem állnék fölötte olyan magasan, a hova ily nyomorult kéz fel sem ér. Most jut eszembe, hoztak akkor oda Pestről egy apró kis leánykát, ha jól emlékszem, Berenczy Rózának hívták s azt mondták róla, hogy két év mulva a mérnökhöz adják feleségül. Két év mulva! sok idő ez a szerelmeseknek, de a fiatal párocska bátran várhatott… míg én…

Ekkor íróasztalára tekint s megpillant ott egy heverő levelet.

– Ah, Porczogh bárótól. Halljuk, mi ujság Pesten távollétünkben.

«Budapest, jun. 21.

Arthur, nagy dolgok készülnek.

Épen most azelőtt néhány perczczel, délután négy órakor belépett legényem és mondja, hogy egy úri nő kiván velem beszélni s bevezette a szalonba.

Nem oly órája volt ez a napnak, hogy női látogatást várhattam volna, de azért hirtelenében igazítok valamit öltözékemen s átmegyek az elfogadó szobába, a hol egy meglehetősen előkelő hölgy állott, könnyedén a karszék hátára támaszkodott és úgy várt rám, a nélkül, hogy mint a «többi» szokta, leülne.

Rá nézek, nem ismerem. Soha életemben még a színét sem láttam. Közelebb lépek, meghajlok s ekkor leírhatlan boszúságomra megpillantom, hogy e nő sem szép, sem fiatal. Nem mondom, hogy rút, vagy vén asszony, hanem valami ilyen közép faj a kettő között.

Képzelheted haragomat ezen impertinentia fölött, hogy ily qualitású hölgy engem még meglátogatni vakmerősködik! Mióta özvegy Porczogh báró vagyok, ily sértés nem esett rajtam.

Meglehetős nyers és visszautasító hangon mondom neki:

– Asszonyom, ön bizonyosan a ház számát, az emeletet, vagy legalább a lakást tévesztette el, mert…

Németül felelt, – bocsánatot kérve, hogy mindeddig nem volt alkalma a szép magyar nyelvet megtanulnia.

Mért szép neki a magyar nyelv? s mért akarja tán még ezután megtanulni? Ismételtem előtte németül, a mit elébb mondtam, de magam sem tudom miért, sokkal udvariasabb hangnyomattal.

– Báró úr – felelé – jó helyütt járok. Én Porczogh bárót keresem s oly kéréssel jövök, melynek teljesítése nehány másodpercznél több időt nem igényel.

Ezen meghatározott igen rövid idő kibékített és megnyugtatott, mert valóban azt hittem, olyan nővel állok szemközt, kinek legalább tíz év előtt valami ostobaságot igértem s most jő becsületbeli váltómat incassálni.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Báró úr valószinűleg még soha nevemet sem hallotta, de én önnek hű barátjáról, Bendeffy Arthur grófról kivánnék bizonyos ügyben szólani, tehát arra kérem, mondja meg, hol találkozhatom vele? mert a gróf édes anyjának lakásán minden zárva van és az ifjú gróf hollétét a házban lakók nem tudják.

Természetes, hogy tartózkodásod helye nem titok. És ha kellemetlenség fordul elé, mindig legokosabb politika szembe nézni vele. Csak így lehető a kiegyenlítés, míg a megfutamodás fegyvert ad az ellenség kezébe. Mindazáltal megkérdém:

– Szabad madame nevét tudnom?

– Oh az én nevem nem határoz; engem Spuller Jeannette-nek hínak.

Azt hittem, e név hallására rám szakad a ház teteje; nem, az ég boltozata. Vége minden ábrándnak, képzelgésnek, önhitegetésnek; átkozott pessimismusom ismét igazat mondott. Spuller Jeannette él, testből, vérből, húsból és csontból való emberi creatura, s jő, hogy téged irgalmatlanul felfaljon…

Erre megmondtam lakásodat, az utolsó postát, mely vasuti állomás, hova, ha tetszik, levelét küldheti. De ha már itt volt, fel kellett használnom az alkalmat, hogy kikérdezzem, minő szándéka van, s tudjad előre, mihez tartsd magadat.

– Madame, – mondám, – azon ügy, mely önt Arthur gróf barátommal viszonyba hozza, tökéletesen ismeretes előttem. Ön bizonyosan csak jelenteni jött, hová küldjék ezután a lejárt félévi kamatot? Ön megvásárolta a Kaula és társa követelését s mint jogutód élvezni akarja tőkéjének gyümölcsét.

Spuller Jeannette igen egykedvűleg rázta fejét, mint a ki mondani akarja, ennél legkisebb gondom is nagyobb, s felelé:

– A dolog pénzügyi oldala épen nem sürgetős, mondhatnám másodrendű kérdés, mely ezúttal még napirenden sincs, sőt ha óhajtásom teljesül, többé szó sem lesz róla.

(Nem homályosodik el szemed? Nem dugul be füled dobja? Nem törlöd meg szemüvegedet? Nem nézesz mikroskopium után, hogy jobban lásd betűimet, mert a mit leírtam, csak őrültnek tollából eredhetett.)

– Hogyan? – kérdém, mint mikor a nagy úr sértve érzi magát, de még sem haragudhatik. – Nem sürgetős? A kamat, a mi lejárt? Valóban, madame, önnek semmi szüksége egyenesen Arthur grófot levéllel megkeresni, mert ezen ügy már elintézve, végkép rendbe van hozva. Tessék csak ő méltóságának jószágigazgatójához fordulni, s ha nem tudná Posztóczky úrnak czímét, szerencsém lesz vele szolgálni.

– Köszönöm, – felelé, – nekem sokkal közvetlenebb elintézendő ügyem van Arthur gróffal, mely a leggyöngédebb viszonyokra vonatkozik. Nagyon le vagyok kötelezve báró úrnak szívessége folytán s most újra köszönetet mondván, engedje meg, hogy ajánljam magamat.

– Igen örültem, hogy szerencsém volt. Egyet azonban meg kell jegyeznem. Bizonyos ugyan, hogy Arthur gróf barátom tegnap hajnalig még Rétfalun volt, de csak egy távirati tudósítást várt, hogy azonnal Erdélybe induljon.

– Tudom. Dorozsmaynét és leányát épen ma várták Kolozsvárra, s ma reggel hét órakor bizonyosan meg is érkezett oda.

– Ezt is tudja, madame?

– Oh én mindenben au courant vagyok. Van szerencsém magamat ajánlani.

Ezzel elment. Én a lépcsőkig kísértem, de többet nem szólott.

Most pedig kérdelek, mit mondasz e látogatásra? Van-e ebben logika, van-e természetes emberi észjárás?

Kérded, ki ezen Spuller Jeannette? Nem kétlem, valami külföldi borzasztó millionaire. Özvegy, vagy vén lány, azt nem tudom, de a kinek 36,000 forint évi kamat felszedése vagy otthagyása csak annyi, mint nálunk egy pár piszkos 100 forintossal több vagy kevesebb pénztárczánkban.

Értettél-e mindent? Ha nem, akkor kezd elölről az olvasást, mert én mindent híven megírtam, úgy, hogy kétértelmüségnek még helye sem lehessen.

Még egyszer: Ő sajnálja, hogy «eddig» nem volt alkalma magyarul megtanulni. Mi az: még eddig? Nem annyi, mint hogy ezután szándékozik megtenni?

Mit jelent, hogy a lejárt kamatfizetés nem sürgetős, napirenden sincs, s ha ohajtása teljesül, soha szó sem lehet róla?

Parbleu! az én Porczogh bárói finum orrom itt igen ismeretes szagot érez. Eltaláltad, mit gondolok?

Soha, soha! Mert te nem láttad a sápító madamenak olvadozó szemhunyorgatásait. Te nem voltál a jury tagja, a ki a terhelő vagy fölmentő tanu arczának vonaglásait vizsgálta. Te csak e hideg betűkből, e száraz értesítésből tudhatsz itélni. De én mindent láttam, hallottam, bámultam és megvizsgáltam. Előttem állott a külső; éles szemem behatolt a lélek titkába és ezen szörnyű rejtélynek egyetlenegy megoldását találhattam.

S mi az? kérded. Ne legyen bennem többé ezen órától fogva egy porczikája sem a Porczogh báróknak, ha el nem lestem, honnan fú a szél? Spuller Jeannette tudja, hogy tökéletesen tönkre jutottál: erre, mint varju a dögre, elészáll, bemarkol undok nagy terjedelmű pénzszekrényébe s kidob onnan 600,000 forintot s a mi még ezenfelül kellett hozzá, csak azért… még sem találtad el? mert grófné akar lenni!

Értettél? grófné akar lenni. Tehát grófot keres, még pedig nem olyat, minőt 600 forint évi járulékért csomószámra talál otthon, hanem igazi, valódi, régi származású grófot, telivér mágnást, széles rokonságot és fényes nevet. Lásd, mégis van értéke a czímnek és rangnak. Mily könnyen megadják érte a 600,000 forintot s mégsem hiszem, hogy megejtsd a vásárt.

De legalább az alkut mindenesetre megkísértsd. Menekedni ne próbálj, mert Spuller Jeannette felhajhász téged, még ha az éjszaki sarkpont sivatagába is futamodol, mert feltette magában, hogy Bendeffy grófné lesz, vagy belehaltok mindketten.

Ebből nem következik, mintha beléd bolondult volna. Neki mindegy, zöld vagy kék a színed; nem bánja 28, vagy megfordítva 82 éves vagy. Azzal sem gondol, ha az esküvő után a férj a keleti, a feleség a nyugati vasútra lép és soha többé egymást nem látjátok. Nagyon örömest fölment téged a férj összes gyöngéd kötelességeiől, megadja szabadságodat és annyi pénzt, a mennyit kicsikarhatsz tőle.

Que faire? Ha a bankból félmilliót kilopsz, a nyomodban induló rendőrt kijátszhatod… de Spuller Jeannette-t soha. Inkább várd be megjelenését, tartsd oda hátadat, hadd üssön rajta vagy kettőt, s hallgasd meg, mit ajánl? ezt írja neked, vén praktikus barátod

báró Porczogh Viktor.»

Mikor Arthur gróf e levelet végig olvasta, harsogva kaczagott fel:

– Az ördög engem vigyen el, ha ez a hóbortos Porczogh nem azt tanácsolja nekem, hogy vegyem el Spuller Jeannette-t 600,000 forint díjért.

Elrejté a levelet tárczájába s egy ideig gondolkodva járt le s fel a szobában.

– És miért ne? Ha egyéb sem kell neki, mint a grófnéság. Van még néhány Bendeffy az országban s nem tőlem várják, hogy föntartsam a család dicsőségét. A 600,000 forint honorárium azonban átkozottul kevés. Ha annyit ad, hogy összes adósságomat kifizethetem s birtokom minden tehertől megszabadul, akkor… majd jobban meggondolom a dolgot.

Egyelőre elhatározta, hogy Dorozsmayéknál utolsó kisérletet tesz s megparancsolá, hogy másnap hajnalban kocsi álljon készen, mert reggel 6 óra előtt már Rév állomáson akar várakozni a Pest felől jövő gyorsvonatra.

IX.

(A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik ismeri a másikat.)

A kijelölt időben pontosan megérkezett a gyorsvonat, mely itt csak egy perczet időz, de ez elég volt arra, hogy Arthur gróf felugorjék egy első osztályú kocsira, míg legénye két utazó börönddel hátrább keresett ülést.

A vonat megindult s a gróf csak most látta, hogy nem egyedül van, mert a túlsó sarokban jól öltözött, de nem szép, nem is fiatal nő ül és nézegeti a vidéket.

– Elhibáztam, – gondolá Arthur gróf, – nem néztem meg, hogy e coupé nem dohányzók számára való s most böjtölhetek a legközelebbi állomásig, míg más okosabb helyet találhatok.

Ekkor azonban megpillantja a kocsi ajtajára szegezett érczszelenczét, mely a szivar hamujának leverésére van odakészítve s félig kérdő szemet vet az idegen nőre.

Ez mindjárt elérti, mi baja utitársának, és szól hozzá német nyelven.

– Ön szivarozni akar, uram? Kérem, tessék. Épen nem félek a dohányfüsttől s rendesen ilyen helyen szoktam helyet foglalni.

– Valóban, madame, komolyan megengedné?

– Sőt kérem.

Ez már oly világos engedély volt, hogy parancsnak is beillett s Arthur gróf lenyaktilózott egy havannait és ismételt bocsánatkérés mellett rágyujtott.

Miután pedig már szóltak egymáshoz s köztük az idegenség jege megtört, Arthur gróf a középső ülésben foglalt helyet és társalogni kezdett.

Az idegen nő készséggel, sőt előzékenységgel fogadá a felajánlott időtöltést s csakhamar túl voltak a köznapiságokon, hogy szép idő van, kellemes nyugati szél lengedez s már kiderült, hogy az ismeretlen nő igen közlékeny és beszédes természettel birt s bármely tárgy került elé, mindenre helyes, értelmes, sőt műveltséget eláruló választ tudott adni.

Mindinkább közeledvén, Arthur gróf már a szemközti ülésbe telepedett, azt mondta, tisztán mulatságból utazik, míg a nő bizonyos családi ügyek elintézését emlegette.

Fél óra mulva tudva volt, hogy a nő messzeútról jő, Budapesten csak egy napot töltött s most Erdély több városában lesz dolga.

Lassankint nevek kezdtek előfordulni. Az idegen nő ismerte a bécsi szinházak összes művészeit, azután jöttek a bárónék, a grófnék, végre a herczegnék. E nő mindenkit ismert, de egy szavával sem igyekezett olyasmit állítani, mintha az említett úrnők személyes barátságával dicsekedhetnék.

– Madame, – szólt egyszer Arthur gróf, – bámulom önnek kiterjedt ismeretségi körét, de egyet még sem látott soha.

– S az volna?

– Burghammer herczegnő.

– Oh, a herczegnőt tán még többször látom, mint a többit. Nemde szép, szőke, kellemes gömbölyű alak? Atyja Hohenmark herczeg táborszernagy volt, anyja magyarországi középbirtokos, született Bogfalvy.

Ez már sok volt. Ezen pontos részletesség bőven bizonyította, hogy a többi életadat s nehány érdekes adoma is, melyet most hallhatott, csak a legjobban értesült körökből származhatott.

– Asszonyom, – kérdé erre Arthur gróf, – ön tán Burghammer herczegnőnek leánykorát is ismeri?

– Csak azt tudom róla, a mit az egész Bécs. Louise herczegnő ismeretséget kötött egy Bendeffy Arthur nevü magyar gróffal. Úgy látszott, szerették egymást. A grófról nem szólhatok, de a herczegkisasszony lelke mélyéből és szíve teljéből engedé át magát érzelmeinek. Mind e mellett e házasság állítólag vagyoni tekintetek miatt, lehetlenségnek mutatkozott, Louise herczegnő tehát az öreg Burghammer herczegnek nyujtá jobbját. Ő herczegsége az osztrák delegátióval Pesten időzött s Hohenmark kisasszonyt az udvari ünnepélyek alkalmával látta először. Mondják, hogy a herczegnő mai napig sem feledkezett el első szerelméről.

Arthur gróf nem tudta, hova legyen bámulatában s aztán kérdé:

– Utoljára ön még Bendeffy Arthur grófot is ismeri?

– Láttam nehányszor, Bécsben, és másutt is.

– Ah, Bécsben és másutt is, és minő alkalommal?

– Ott, a hol ő engem véletlenűl nem látott, vagy nem figyelt rám.

– A hol ő önt nem látta! ez nevezetes. A hol ő önre nem figyelt! Ez eredeti. Ráismerne ma is?

– Akárhol, ha találnám.

Most már Arthur gróf zavara a legmagasabb fokra hágott. Szemébe nézett az idegen nőnek, de ez teljes nyugodtsággal állotta ki a kémlő pillantásokat. Ismerte őt e nő? vagy legalább ezen egy esetben csak kérkedni akart mindentudóságával? Végre is Arthur gróf legjobb politikának tartotta, ha incognitójáról legalább nyiltan le nem mond, mert ily helyzetében sokkal szabadabban folytathatja érdekes beszélgetését.

E pillanatban fütyölt a mozdony s a vonat Csucsa állomásra érkezett.

Itt zaj keletkezék, a konductorok végig futkostak a kocsisorokon, mindenütt kiáltva: «távirati sürgöny! távirat: Werner Karolinának!»

– Ah, – szólt az idegen nő, – mint ha az én nevemet hallanám.

– Azt kiáltják, – felelé a gróf, – hogy távirati sürgöny várja itt Werner Karolinát.

– Én vagyok.

Ezzel kihajlott az ablakon, intett azon egyénnek, a ki a sürgönyt magasra emelve mutogatá, s aztán rajzónnal a vevényt aláírván, ajándékot adott a hivatalszolgának, a sürgöny pecsétét pedig feltöré.

Arthur gróf felkelt, hogy egy üléssel távolabb essék, nehogy szerénytelenűl közel legyen az olvasóhoz.

– Oh kérem önt, – szólt az ismeretlen utitársnő, a kinek azonban már nevét hallottuk, – maradjon uram, vagy legalább ezen okból ne hagyja el helyét. Nincs ebben semmi titok. Bátyám, a ki egyszersmind ügyvédem, ír. Csupa hivatalos szárazság, akár felolvasom.

Arthur gróf elhárító jelt adott kezével, de társnője nem gondolt azzal, hanem hangosan olvasá:

«Bécs, jun. 23. regg. 4 óra.

A pör állása nem változott, de végéhez közeleg. A végeldöntés előtt az alperessel nem kell alkuba bocsátkozni.

Werner Károly.»

Olvasás után a papirt ketté szakította s a már rohanásnak indult kocsinak ablakán kivetette.

Nehány perczig szótlanúl ültek szemközt egymással. A gróf a Werner néven mélázkodott el, mely polgáriasan hangzik, de van köztük még báró is, akármennyi. Mert hogy e nő a legjobb körök modorát és sajátszerű szójárásait ismerte, arról bőven meggyőződhetett.

Ezalatt az utitársnő keresgélt valamit kezén tartott könnyű bőrtáskájában. Arthur gróf elpirult, mert akarata ellen bepillantott a táska belsejébe s látta, hogy ott igen vaskos csomó 50 forintos bankó hencsereg. Régente azt mondták, a madarat tolláról, az embert szaváról ismerik meg. Mai napon nincs biztosabb ajánlólevél, mint a kinek csomóstul áll a pénz rendelkezésére.

– Uram, – szólt a nő, – ön nekem szorultságomban nagy szívességet tehetne.

– Azt kiáltják, – felelé a gróf.

– Egészen szolgálatára állok.

– Nagyot hibáztam, hogy a távirati sürgönyt kidobtam az ablakon, mert a papir hátára ráirhattam volna a választ.

– Asszonyom, ha Kolozsvárra érünk, talál ott papirt és mindent.

– Igen, de én Bánffy-Hunyadról kivánnék visszatáviratozni. Nincs önnek tárczájában egy darabka nélkülözhető papirka?

– Mindjárt megnézem.

Ezzel megnyitá tárczáját, melynek egyik oldalán a 17 darab ezres bankjegy, a másik oldalán kisebb bankjegyek, szivarok, s végre a tegnap vett levélnek lapjai fehérlettek ki.

Késedelem nélkül leszakított a levélből oly darabkát, melynek háta tisztán maradt s odanyujtá utitársnőjének.

– Köszönöm, nagyon lekötelez ön. De már ha ennyi jósággal van irántam, még megtetézhetné szivességét. Az asszonyok kézírása sokszor olvashatlan, nem volna oly kegyes, leírni, a mit diktálok?

– Ezer örömmel; semmi sem könnyebb ennél.

– Tehát diktálom, a czím: «Werner Károly ügyvédnek. Bécs. Bankgasse 9.»

– Megvan.

– Most a sürgöny tartalma: «Bánffy-Hunyad jun. 23 reggel 6 óra.»

– Még nincs ennyi.

– Lesz, ha az állomásra érünk.

– Helyes, igaza van; kérem tovább.

– «Az alperest már megtaláltam, és többé el nem bocsátom szemem elől.

W. K.»

A nő a legudvariasabb modorban köszöné meg utitársának szivességét, átvette a beírt papirlapot, de midőn azt kezében forgatná, megpillantja a másik oldalt elfoglaló írást és felkiált.

– Ah, ez Porczogh báró irása.

– Hogyan? – felelt Arthur gróf, a ki e mindentudóságot természetellenesnek kezdte tartani, – ön ismeri Porczogh báró kézvonásait?

– Azaz: a kézirást nem. Legalább én még a bárónak magyar levelét sohasem láttam. Annál inkább ismerem a levélpapirt, melyet használni szokott, mert minden lapra a P. V. monogramm be van nyomva.

– Ah ez nevezetes! Ön Porczogh bárónak levélpapirját ismeri! Nekem a báró jó barátom, de sohasem dicsekedett vele, hogy szerencséje van Werner Karolinát ismernie.

– Oh nem is hozzám intézte leveleit. Én csak a második kézből jutottam hozzá. Most azonban kérnem kell önt, nézze meg jól, nincs-e ezen papirnak a hátán oly valami, a mi nem való más embernek, mert a papir ott marad a távirda hivatalban, s kiváncsi szemek elé kerülhet.

Arthur gróf valóban megijedve vette kezébe Porczogh báró levelének darabkáját, mely azonban úgy volt ketté szakítva, hogy a soroknak csak a fele maradt meg, s miután épen e helyen sem név, sem más érthető mondat elő nem fordult, meggyőződhetett, hogy e papir minden kár vagy kellemetlenség nélkül vetődhetik akárhova.

Megérkezvén az állomásra, az idegen nő magához intett valakit a pálya szolgai személyzetéből s miután kérdezte, ért-e németül, s az igenlőleg felelt, mondá neki:

– Legyen ön oly szives, vigye el ezt a sürgönyt, de rögtön, a távirdai hivatalba. Itt van 10 forint; fizesse ki ebből az 50 krajczárra szabott díjt, a többit pedig fáradsága jutalmául költse el egészséggel.

A jó ember csak eltátotta a száját a herczegi borravalóra s mély meghajlással kifejezvén háláját, a parancs végrehajtását megigérte. Ezalatt a vonat ismét mozgásba jött, aztán hovatovább gyorsabban rohant, míg végre a kirendelt időben a kolozsvári indóházba berobogott.

– Asszonyom, elértem utazási czélomat. Igen örültem szerencsémnek, s ha ön is Kolozsvárra szándékozott, itt áll legényem, a ki segíteni fog a podgyászt a kocsira szállítani.

– Köszönöm uram; nem egyedül utazom.

És valóban ekkor már ott állott egy jó kihízott inas, de nem bérruhában. Ha bajuszt, szakált visel, beillik még szolgabirónak is. Ez teljes készséggel jött úrnője szolgálatára s a kik Rév állomástól kezdve oly érdekeltséggel elcsevegték az időt, végső búcsút mondtak egymásnak.

A gyorsvonat Kolozsvárott csak 10 perczig időz s Arthur gróf leszállván a waggonról, szétnézett, hol látná meg az ezen perczben kötelességszerűleg jelen lenni tartozó állomásfőnököt?

E helyett sokkal biztosabb forrásra talált, a honnan hírt hallhatott. Egyik ismerőse, valamelyik erdélyi gróf ácsorgott itt a pályaszín járdáján. Hihetőleg várt valakire, a ki el nem jött.

Arthur gróf hangos szóval üdvözlé barátját s mindjárt Dorozsmayék felől kérdezősködött.

– Barátom, elkéstél. Dorozsmayné és leánya, tündérszép menyasszonyod, nagyon féltek a déli nap hevétől s még az éjjeli személyvonattal Marosvásárhely felé indultak.

– Bizonyosan tudod?

– Senki sem tudhatja biztosabban, mint én. Oly szerencsés voltam, hogy fogatomat egész ittmulatási idejökre rendelkezésükre bocsátottam, s az özvegy e figyelmemet kegyesen fogadta. Az éjjel elutaztak, s magam hajtottam lovaimat a vendéglőtől az indóházig.

– Ha így van, semmi keresetem Kolozsvárott, megyek tovább rögtön.

– Áldjon Isten.

Arthur gróf maga ment a pénztár elé, mert legényének a podgyászt kellett visszaczepelni. Egy első s egy második osztályra szóló jegy hamar volt váltva s a gróf, legényével együtt, reggelizés nélkül foglalt ujra helyet, s csakhamar azután mozgásba jött a vonat s nyílsebességgel hatoltak Erdély kies völgyei közé.

Jól elmult már a dél, a midőn Arthur gróf a csendes vidéki városkába, Marosvásárhelyre érkezett. Itt az indóházban megebédeltek; a legény ugyan jóizűen, de a gróf ma is emlegeti a marosvásárhelyi beefsteaket.

Van már a hazában annyi élelmessége a lakóknak, hogy a hol vasút van, különösen pedig ha ez nem megy tovább, hanem mint zsákutczába irgalmatlanúl leteszi az utazókat, mindenféle rendű és rangú kocsik állnak készen a továbbmenni szándékozók rendelkezésére. Arthur gróf még ebéd előtt kiszemelt egy könnyű csézát, mely elé három tüzes csikó volt fogva s a tulajdonossal nehány szóval megalkudott. Természetesen négyszeres árat fizetett, mert a székely fuvaros nem azt nézi, meddig megy? hanem, kit visz? Arthur grófnak arczán pedig eltörölhetlen vonásokkal volt a született nagy úr jellege kifejezve.

Megindultak.

A tulajdonos maga hajtotta a lovakat s a gróf néha-néha kérdezett tőle valamit.

– Messze van az a Borszék?

– Nincs annyira uram, mint Moszkva, vagy Peking, de ha bajunk nem lesz és a napot a holdvilágos éj felével kitoldjuk, oda érünk tán holnap este 5 órára.

– Átkozott expeditio, – mormogá a gróf s gondolatában hozzá tevé, hogy mindez még hiába is történhetik.

A csikók ellen semmi kifogás sem lehetett; két postaállomást haladtak egy végtiben s meglehetősen ügetve. Azután ha egy órát pihentek s jól megabrakoltak, ujra friss erőben voltak.

Annál több szemrehányás érhette a kocsit, melynek hátulsó ülése ugyan rugókon lógálózott, de a köves és döczögős úton szétrázta utazónknak még az agyvelejét is.

Arthur gróf egyik szivart a másik után hamvasztotta el, és épen ujra akart rágyujtani, a midőn lába alatt erőszakos recsegés hallatszik s az egyik hátulsó kerék ezer darabra törve hull szét az országúton.

A gróf egy kicsit ki is lett dobva a kocsiból, de rögtön talpon termett, míg legénye, kinek semmi baja sem esett, jajveszéklő óbégatással tölté be a székely levegőt.

És a kocsis? Ezen fajnak is megvan a maga «bevett szokás»-a, mely soha el nem marad, és sohasem használ. Tudniillik: egetrázkódtató módon káromkodott.

Arthur gróf egy ideig uri egykedvűséggel nézte a romlást, hallgatta a körmönfont káromkodást, végre kérdé:

– Nos, mi lesz most belőlünk?

– Azt csak a haragos ménkű tudja, méltóságos uram. Utoljára nem tehetek egyebet, mint szőrére ülök a kesej csikónak s belovaglok Parajdra.

– Soká tart?

– Egy óra oda, egy vissza: hanem, hogy mikor és hol kapok más kocsit, azt csak szent Péter apostol tudja.

– Szép kilátás, legalább három óráig itt vesztegelni.

A fuvaros, a mint mondta, meg is tette; kijelentette, hogy előre is csak annyit igért, ha baj nem történik, s aztán felpattanva egyik lovára, a kigyózó uton eltűnt.

Csak legalább vadászni lehetne itt, gondolá a gróf, s elővevén kétcsövü remek fegyverét, lövöldözni kezdé a nyugalomra térő varjukat, nagy boszúságára legényének, a kinek kötelessége volt ezalatt az ijedős lovakat féken tartani.

Már közel volt az este, a juniusi leghosszabb nap lehanyatlott, a midőn alig fél óra multával egyszerre hátuk mögött, a merről maguk is jöttek, csengetyű hangja hallatszik; nemsokára kerék zöreje is közeledék, míg végre az út fordulójánál egy régen a divatból kiment hintónak kisértetes formája bukkan elő.

Nem lehetett uri utazó, a ki a borszéki fürdőidényre készült volna. A hintó födele hátra volt eresztve, s hárman ültek benne. A kocsis, mellette kövér, bajusztalan patronus, veleszületett flegmával és engedelmes szolgálati készséggel; végre a hátulsó ülésben egy nő magánosan, élénk kiváncsisággal nézdelve minden fát, bokrot és fűszálat.

És ki volt?

Ah nagy ég csodája, senki más, mint tisztelt Werner Karolina úrnő, elkényeztetett bécsi dáma, kit a sors ötlete itt hordoz a székely vadonban. És megismerve reggeli utitársát, elrémülve szemlélé a kocsikerék szörnyű katasztrófáját.

Arthur gróf, uri egykedvüséggel, mintha otthon volna, három szóval elmondá helyzetét s aztán csodálkozva kérdé:

– Hogy találom önt itt megint?

– Nagyon egyszerűen. Kolozsvárott már várt valaki rám az indóháznál s oly hírt vettem, melynek következtében tovább kellett indulnom. Mon Dieu! együtt utaztunk a vonaton s nem láttuk egymást.

– Ez gyakran megtörténik. A vesztes mindenesetre én vagyok; mily kellemesen elbeszélgethettünk volna a hosszú uton.

– Ön igen udvarias uram, de ha úgy tetszik, szolgálhatok kárpótlással. Legyen szerencsém; üljön fel kocsimra, elviszem legalább a legközelebbi állomásig.

– Ez imádandó eszme, madame.

Ezzel felült, legényének pedig megparancsolá, hogy ne mozduljon helyéből s várja meg a fuvarost.

Mikor ismét ketten ültek, a hölgy megjegyzé:

– Soha sem hittem volna, hogy ily magas hegyek között is annyi szúnyog teremhessen. Ha meggyujtaná szivarját, a füst elűzné e mérges teremtményeket.

– Önből az angyalok beszélnek asszonyom. Ez a legelegánsabb modor engedélyt adni a dohányzásra.

Aztán, mintha félbe sem szakadt volna, folytatták reggeli társalkodásukat.

– Madame, ön az egész világot ismeri; a mennyi báróné, grófné, herczegné van, mind látta, mindegyikről tudja, mily szép, mennyi pénze, mennyi adóssága, s tán mennyi kedvese is van.

– Kérem, ez utóbbi «artikelt» meg sem érintettem.

– Akkor bocsánatot kérek. De most azt kérdem, ismeretes-e a bankár- és a börze-bárók osztályában?

– Egy kevéssé.

– Kérdem: ismer-e ezen körökben egy Spuller Jeannette nevü millionaire hölgyet?

– Spuller Jeannette asszonyt, – felelé az utitársnő minden meghatottság nélkül, – igen jól ismerem, de most hallom róla először, hogy milliókkal bírna.

– Akkor más lesz. Az én Spuller Jeannette-om képtelen gazdag, nem fiatal, nem szép…

– Akkor ne is folytassa személyleírását, mert az én Spuller Jeannette-om legalább szépnek tartja magát, még akkor is, ha az egész világ ellene tanúskodik. A férfiaknak tudni kellene, hogy a szépségről soha még nő le nem mondott; legalább a benső értékről semmi esetre sem.

– Nagy köszönettel fogadom a kegyes leczkét, mert tán büntetést is érdemlettem volna. Mindemellett meg vagyok győződve, hogy két különböző Spuller Jeannette-ról beszéltünk. Az enyémnek pénze van.

– Pénz hiányában az enyém sem szenved. Van 6000 forintos könyve a bécsi takarékpénztártól.

– Az enyém fél kézzel vásárol meg egy 600,000 forintos kötelezvényt, s a mellett oly szórakozott, hogy öt hónap óta azt sem tudatja adósával, hogy hova küldje a régen lejárt félévi kamatot?

– Akkor önnek igaza lehet. Két Spuller Jeannette boldogítja az emberi faj férfiosztályát. Az öné gondatlan könnyelmü, az enyém kikiáltott madame Harpagon.

– Az enyémről azt beszéli a rossz világ, hogy nagyravágyó, s egy pár rongyos milliót szívesen kidobna az ablakon, ha grófné lehetne.

– Nem ismerem, soha hirét nem hallottam. Az enyémnek férje s nagy diák fia van. Külön él ugyan a házaspár, mert mindenik más foglalkozást űz, de azért családi érdekek tekintetében szorosan összetartanak.

Arthur gróf keserűen csalódva érzé magát s gondolatában panaszkodott a sors ellen, hogy ily mindentudó nő épen azon személyről, a ki őt leginkább érdeklette, felvilágosítást nem adhatott.

Már közel voltak Parajd nevü állomáshoz, a midőn találkoztak a visszatérő fuvarossal, a ki gyalog jött az uton, egyik kezével lovát tartotta féken, a másikkal kocsikereket görgetett előre.

– Nos hát nincs kocsi Parajdon?

– Megköszönöm azt is, hogy ezt a vasalatlan kereket kaphattam, mert a mi jó ló és kocsi volt Parajdon, ma délben elvitték.

– Elvitték! hova?

– Hát kérem alássan, valami rettenetes gazdag asszonyság, azt mondták, Dorozsmay herczegnő, utazik erre. Gencsről, a báró kastélyából három kocsit küldtek elébe, de a Csomboja meg a Csudálatos hegyről irtóztató felhőszakadás jött s úgy elrontotta az utakat, hogy ökrökkel kellett a báró kocsiját vontatni. Most aztán összeszedtek Parajdon minden lovat, minden kocsit, s nyolcz lovat fogva minden kocsi elé, így mehettek a fényes uraságok Gencsre.

– Hogyan, Gencsre? úgy látom a térképen, hogy Gencs nem fekszik az országuton.

– Nem; de letértek, most ott vannak s tán vissza sem jőnek, míg hetedhét országra szóló lakodalmat nem csaptak, a herczegkisasszony és a fiatal báró között.

Hogy mi rejlik az emberi szív mélyében? azt az Úr, a vesék vizsgálója tudja, az emberek csak azt látták, hogy mindkét utazónak egyszerre elment a kedve Borszéktől, s nem bánták, igya a hires savanyú vizet, a ki akarja.

Szerencsére itt volt a legpompásabb ürügy, a felhőszakadás, mely Parajdon túl Gyergyó-Szent-Miklósig úgy elmosta az országutat, hogy csak a darabos kőszikla maradt fenekén.

Legelébb Arthur gróf eredt földtani vitatkozásba, és sejtetni engedé, hogy lemond utja folytatásáról; oly közbejött esemény, melyre az egész fuvarbér kifizetése mellett a székely kocsis elismerése méltó hajlamot bizonyított.

Werner Karolina asszonyság sem nézett többé előre. Inkább hátra s azt erősítette, hogy a minő dolga neki Gyergyó-Szent-Miklóson vagy Borszéken lett volna, azt elvégezheti akkor is, ha az országutat ismét kijavítják. Úgy is csak azért szándékozott oda, mert épen most nem volt más dolga, de a mi halad, az el nem marad.

Tehát közös megegyezéssel visszafordultak. Arthur gróf csak addig használta szives utitársnéjának kocsiját, míg saját fogadott alkalmatosságáig ért. Ez alatt is keveset beszélt, elmult kedve a kérdezősködéstől, szivarja sem izlett, a szúnyogok csipését pedig észre sem vette.

Mert a gencsi látogatás meggyőző ékesszólás, a legvilágosabb revelatio volt előtte. Elhatározta, hogy visszamegy mamája csendes kastélyába s majd ott határozza meg, mit tegyen jövendőben? Azaz: mikorra tűzi ki a napot, melyben főbelövi magát.

X.

(Bepillantunk a távirdai hivatal titkaiba.)

Arthur gróf otthon van, a mama vadászkastélyában. Az üde lég, az izletes ebéd, melyet a nagyváradi kanonok útmutatásai szerint művészkedő szakácsné főzött, új életszikrát lehelt ő méltósága becses valójába, s ha gondolkodott is néha a pisztolyról, a golyóról, mindez elméleti, vagy orvosrendőri szempontból történt.

Úgy találta, hogy a már fölfedezett számtalan öngyilkolási módokból egyik sem való született nagy úrnak, ősi családból származó hatalmas grófnak.

A méreg? ez utálat és otrombaság. Az ember tíz, tizenhat óra alatt testileg, lelkileg többet szenved, mint a mennyit a sors egész hátralevő életének idejére rá kimérhetett.

Széngőz? a párisi grisettek találták fel kizárólagos használatukra. Vízbe fulás? A szakácsné teszi, kihez hűtelen lett katonája.

Ellenben golyó az agyba, ha jól van czélozva, férfias és rögtöni halál. De itt marad borzadályul a holttest, mint a rendőri orvosnak szabad zsákmánya. Jőnek a halottvizsgálók, jő a bonczoló irtóztató késével és fénylő fürészével. Jőnek az öngyilkosság indokainak fürkészői s minden hirlap tele van az esemény legrészletesebb leírásával. Megírják, hogy a főrangú öngyilkos vagyonát elpazarlotta, előnyös házassági terve füstbe ment, hogy uradalma pénztárából kivett oly összeget, mely adóssága kamatának fedezésére volt kirendelve. Az orvosi látlelet sem kimél agyat, tüdőt, májat, benne lesz, mi volt a testben kék, vörös, fekete, vagy szederjes, rendes vagy rendetlen állapotban. Szóval: az ember meghal, de itt hagyja testét, hirét, becsületét, s mindenki kedve szerint marczangolhat benne.

Majd azt gondolta, bezárkózik legbensőbb szobájába, összehordja a butorokat rakásra, leönti ágyát szeszszel s midőn érzi a lángok mardosását, agyonlövi magát; tehát míg négy-öt ajtót betörnek, addig a csontja is hamuvá válik. De ezzel is csak holttestét mentette meg az emberek szeme elől; a hir, a közbeszéd, a lapok kürtölései fönmaradnak.

Utoljára abban állapodott meg, hogy ha utolsó ezer forintosát felváltja, elutazik Amerikába, ott is a legtávolabb nyugati vidékre. Utközben nevet változtat, régi öltönyeit elveti, minden nyomot elenyésztet, s akkor a vadon közepén, ha az éhség kínjai körülfogják, nyul fegyveréhez. De ezzel is csak elhalasztja az itthon keletkezendő zajt, s még ráfogja valaki, hogy mint hivatali szolga élősködik valamely uzsorás bank irodájában.

Tehát teljes lehetlen e világból kiszabadulni nyom nélkül? Annyi joga sincs az embernek, hogy lemondhasson egyéni létezéséről, ha ez terhére van?

És miért akar meghalni? mert nem tud élni mint gazdag, irigyelt és kiváltságos Bendeffy gróf! Egy czipész, vagy szabó késsel metszi fel torkát, mert nem képes 100 forintos váltóját kifizetni; az útszéli betyár agyonveri a rongyszedő zsidót, és megelégszik, ha 20 forintot talál nála. A katona sokszor nem a hazáért, hanem egy nem szeretett s az országra nézve káros dynastiáért neki megy a tüzet okádó ágyútelepnek, nem tudom, hány rézkrajczár napibérért!

És Arthur gróf mégis öngyilkosságra gondolhatott. Nem élhet kényelmesen és gond nélkül édes anyja körében? Menjen oda s mindene van; maradjon itt, és semmi szükséget nem szenved. Tehát egyedül azt nem tudná eltürni, hogy régi hatalmától elesett, hogy husz cseléd helyett kettő vagy három lesi parancsolatát? vagy hogy nem kapott olyan feleséget, a ki öt millió forintot hozott volna a házhoz?

Igaz, hogy Spuller Jeannette-nek 18,000 forintja meg volt kezdve. Mi lesz, ha elfogy? Semmi. Legfölebb félévi kamat-hátralék az uradalmi pénztárban. Felmondják a kölcsönt? Árverésre kerül a birtok? Azt veszti el vele, a mi úgy is régen nem az övé volt.

Ezalatt pedig étvágya dicsőségesen nevekedett, pompásul hizott, egy pár pohár tiszta, természetes bor többet ért a drága külföldi gyártmányoknál. Olykor tréfából még meg is csipkedte arczát egy helyrevaló oláh menyecskének.

Ilyen kedélyében rendesen megnyergelteté lovát s bekalandozá a vidéket, s tapasztalnia kellett, hogy végre is 20 négyszög mérföldnyi területben nem talál nagyobb urat magánál.

Egy ízben mégint Rév állomás indóházáig vetődött s újra megpillantotta az egykori kis Róza kisasszonyt, a mint nádból font karszéken ült, s varrogatott az állomásfőnök lakása előtt.

Tán a szokottnál jobb kedve volt, mert midőn messziről meglátá a nőt, köszöntötte. A barátságos viszonzásra leszállott a gróf lováról, s néhány szóra megállott.

– Még mindig itt lakik nagyságod?

– Még mindig, gróf úr, s betelik hat hét, míg férjem kész lesz feladatával.

– S hol a szép kis gyermek? (Ő ugyan soha sem látta, szép vagy nem, de így szokás az anyákkal beszélni.)

– Elküldtem a ház másik oldalára a kertbe, mert vonat közeledése van jelezve s a füst, fütyülés, dübörgés nyugtalanítja angyalkámat.

– Ez az anyai szeretet és gondosság az egyedüli idyll, a mi még megmaradt prózai korunkban.

– Megmaradt, mert kötelesség és egyszersmind mennyei gyönyör. Tetszik helyet foglalni?

Arthur gróf leült a festett padra, s alig helyezkedék el, érkezik egy vegyesvonat Várad felől és egyik waggonból leugrik Dorozsmay Róbert az ő osztálytanácsosi rangjában és kiküldött főmérnöki hatalmával.

– Rózám, mai napon hamarabb kész vagyok munkámmal és egész napra szabad vagyok. Ah…

Most látta először, hogy idegen van jelen, de megismervén a grófot, mélyen meghajolt:

– Méltóságos úr, fogadja határtalan tiszteletemet.

Tudjuk, hogy e két férfi között ellenkedés, sőt szándékos sértés fordult elé, melyet azonban Arthur gróf méltósága alattinak tartott észrevenni és megérteni. Most, több mint három évvel később, a mérnöknek tiszteletteljes, de férfias üdvözletére némileg lefegyverezve érzé magát s ha már elkövette a hibát, hogy beszélt a nővel, sőt le is ült, udvariasan viszonzá a férj köszöntését, de nem nyujtott kezet feléje.

– Gróf úr, – szólt ekkor némi tartózkodással a mérnök, – bizonyos rejtélyes ügy miatt még ma délután szándékoztam méltóságod uri házánál tiszteletemet tenni.

– Ah? örültem volna; mindenesetre le vagyok kötelezve. Minő rejtélyes ügyről szólott?

– Mintegy két héttel ezelőtt Csucsa állomáson foglalkoztam, a midőn a gyorsvonat megérkezésével láttam a gróf urat szemközt egy nővel, a kire ott helyben távirati sürgöny várakozott.

– Emlékezem.

– Ezen nő most Werner Karolina név alatt a legközelebbi állomáson, Élesden lakik, miután itt Réven hiába keresett lakható szállást.

– Hogyan, ez a bécsi nő nem talált másutt helyet a világon, mint épen e kis fészekben?

– Itt lakik e csekély mezővárosban, urasági inas szolgálja, s külön főzést tart. Nincs nap, melyben levelet ne küldjön a postára s néha kettőt is kap. E mellett a távirati sodronyt is igénybe veszi, mert két hét óta legalább húsz telegrammot kapott és küldött. Egész Élesd töri a fejét, mit keres itt ezen előkelő nő?

– A kis városi közönség mindig igen kiváncsi.

– A távirdai hivatalnok, a kivel itt megismerkedtem, azt sugta fülembe, hogy ez a rejtélyes nő egyenesen méltóságod ellen cselszövénykedik, sőt sötét bűntény kovácsolásával vádolja az idegen nőt.

– Ellenem cselszövénykedik? ez képtelenség. Nem lehet ennek értelme.

– A távirász oly nyugtalan volt s annyira félt a felelősségtől, hogy titokban közölte a szolgabiróval a leginkább compromittáló sürgönyök tartalmát.

– A szolgabiróval?

– Vele. Mert a szolgabiró itt, míg felebbvalója nincs jelen, a rendőrfőnök, a belügyminiszter, talán maga a király.

– Patvarba; nagy úr lehet.

– A szolgabiró tehát hivatalos kötelességének tartotta a küldött és vett telegrammokat a távirdai hivatalból másolatban kivenni, s miután kétségtelen, hogy itt méltóságod ellen valami rejtélyes üzelem van keletkezésben, arra szólított fel engem a szolgabiró, hogy ezen lepecsételt iratot méltóságodnak átnyujtsam.

– És én határozottan visszautasítom. A szolgabiró tehet, a mit akar, csak arra kérem, hagyjon ki engem a játékból.

– Akkor bocsánatot kérek, szolgáljon mentségemül, hogy én a gyakorlati világ embere vagyok, ezen téren pedig az önvédelem szabálya tanácsolja, hogy ha lehet, ellenségeink fondorlatairól tudomást szerezzünk.

– Nekem nincs ellenségem; azon nővel pedig véletlenül találkoztam, épen itt, Rév állomáson, a mint azon coupé-ba léptem, melyben ő már helyet foglalt. Többet nem tudok róla; nem ismerem és semmi ügyem vele.

– Ezen nőt nem Werner Karolinának hivják. Ez álnév. Egy telegramm nyiltan mondja: menjen az alpöröshez személyesen, mint Sp. J.

– Mint Sp. J.?

– Igen; ezen kezdő betük állnak a sürgönyben.

Arthur gróf megdöbbent és gondolkozni kezdett. Sp. J.? E két vagy három betű ellenállhatlan erővel emlékezteté őt Spuller Jeannette-re.

Tulajdonkép pedig csak most, ezen figyelmeztetésre kezdé először a nővel átélt kalandjait mérlegelni, és a feltünt körülményeket kapcsolatba hozni. Az első találkozás kétségtelenül véletlen volt, de a nő azért utazhatott Erdélybe, mert mint látszik, tudnia kellett, hogy ő is oda szándékozik. Menetjegye Kolozsvárig szólott, s mégis tovább utazott ugyanazon vonaton Maros-Vásárhelyig; de rejtőzött s nem mutatta magát még az indóházban sem. Tán épen a III. osztályú vendéglőben ebédelt, csakhogy el ne árulja magát. De még Borszék felé is üldözte őt, s így találkozott vele a kocsikerék eltörése után. A midőn pedig a gróf elhatározta, hogy visszafordul, neki is elment kedve a tovább hatolástól. Mot itt a szomszéd városkában lakik, sőt Réven is keresett szállást. Mind ez nem lehet véletlenség. Ez titkot rejt, melyet hasznos volna fölfedezni, mert az «Sp. J.» betük csak gyanuját erősítheték meg.

– Dorozsmay úr, – szólt, – jobban meggondoltam e dolgot. Nagy köszönettel fogadom önnek irántam tanusított figyelmét és barátságos részvétét. Átveszem a másolatokat, megvizsgálom, mert végre is érdekelve lehetek.

– Im itt a lepecsételt levél. Kivánom, hogy mentől hamarabb felderüljön a rejtély. Inkább nevesse ki méltóságod később a mi hiába való falusi fontoskodásunkat.

Ezzel Arthur gróf bucsut vőn; néhány lépéssel a ház bejárata felé indult, mert a mérnök neje a komoly irányú beszélgetés kezdetével magukra hagyta az urakat.

Azután kezet fogott elébb a nővel, azután a férjjel s lovára pattanván elébb léptetve, később ügetve, végre vágtatva a kastélyába érkezett.

Mit fog olvasni? minő rejtélyt felderíteni? Semmit. Ez volt örökös felelete saját kérdéseire, ha lelkében tusakodott. A legrosszabbat, hogy birtoka, a kölcsön felmondása után, árverés alá kerül, régen tudta; abban semmi ujság. De mért késnek? mért e titokszerűség?

Felbontotta a lepecsételt iratot, s talált abban fél ív papirt, mely a kelet rendje szerint az érkezett, vagy küldött sürgönyök másolatát foglalta magában.

– Lássuk.

«Werner Károly ügyvédnek, Bécs, Bankgasse 9.

Élesd, jun. 25.

Megjártam Erdélyt. Jó hir. A D. család mint vendég G-re ment látogatni a báró kastélyába. Alpörös boszankodik, de férfiasan tűri. Két ízben, mint W. K. sokáig beszéltem vele. Udvarias volt. Bánffy-Hunyadról kelt sürgönyöm szövegét ő maga írta diktálásom után. Semmit sem gyanít. Sorban kérdezte tőlem bécsi ismerősit. Csak Sp. J-ről nem kapott felvilágosítást. Azt hiszi róla, dúsgazdag özvegy, a ki grófné szeretne lenni. Úgy látszik neveti és megveti.

Werner Karolina.»

– Ah, – szólt Arthur gróf, – ez egész regény, melyben én az «alpörös» játszom a komikai szerepet. Mért jó hir neki, hogy Dorozsmayék Gencsre mentek látogatóba? Ha Spuller Jeannette nem gazdag özvegy, minő jó hír neki, hogy Esztikém kezét elütik tőlem, Gencsen? Nézzük csak. Nem adott felvilágosítást Sp. J.-ről? Azt teszi ez, hogy adhatott volna? Semmi kétségem többé, hogy e nő maga volt Spuller Jeannette. Mi baja velem titokban, ha nyilt követelése lehet? Menjünk tovább.

«Bécs, jun. 26. A pör mozdulatlanúl nyugszik, az ügyvéd nem képes többé azt elhalasztani. Az eldöntés előtt egy lépést sem tenni.

Werner Károly.»

– Ezt nem értem. Ez engem nem érdekelhet, nekem nincs, nem is lehet pöröm Bécsben. És mégis alpörösnek neveznek! Tovább:

«Élesd, jun. 28. Alpörös egészséges, jókedvű, nem búsul, hízik, szeret élni. Közvetlen veszély nem fenyeget.

Werner Karolina.»

– Hát ez mi az ördög? Az is érdekes a bécsi pörben, hogy én itt jól ebédelek és hasat eresztek? Patvarba, mintha félnének, hogy főbe lövöm magamat. Lám, lám! Régi eszme, hogy a szomszédok legjobban ismerik az ember állapotát. Íme, mások már az én helyzetemben indokoltnak tartják az öngyilkosságot. Még meglepetést sem okoznék a világnak. Azt mondanák: jól tette; egyebet sem tehetett; ilyen életnek csak ilyen vége lehet. Lássuk, mi van még itt?

«Élesd, jun. 29.

Semmi ujság; alpörös még nem váltott uj ezerest, tehát nem pazarol mint a kétségbeesett.

W. K.»

– Mindig érthetlenebb. Hiszen, ha félnek, hogy elköltöm pénzüket, mentől elébb jelentkeznek, annál többet találnak nálam. A hitelező nem azon faj, mely adósának még becsületét is lerombolni szándékoznék. Ilyen ellenségem nekem nincs. Van-e még valami?

«Élesd, jun. 30.

Szokott módon lovagol délig. Van már, a ki vigyáz a benső szobákra. Unatkozik, de mivel egy csomag uj könyvet rendelt ide, nem készül máshova utazni.

W. K.»

– Micsoda? kém, az én házamban. Majd rá jövök, melyik, összesen három cselédem közül, kik szobámba is bejárhatnak. Különben pedig, ha csak annyit tudnak rólam, hogy könyveket hozattam, nem érdemlették meg a pénzt, a mivel megvesztegették.

«Bécs, jul. 1.

Ha veszély fenyegetne, okvetlenűl mint Sp. J. kell őt meglátogatni és megnyugtatni, de a pör kimeneteleig a legszigorúbb óvatosság megtartandó.

W. Károly.»

– Ah tehát Spuller Jeannette ólálkodik hátam mögött, kisértet jelmezben? Olvasva a telegrammokat, azt hinné az ember, hogy egy egész zászlóalj őrzőangyal correspondeál jólétem és fönmaradásom fölött. Mit beszél a szolgabíró, sötét üzelmek kovácsolásával fejem fölött? Hiszen ezek mind tőrőlszakadt jóakaróim, legfölebb tréfát csapnak velem. Lássuk az utolsót.

«Élesd, jul. 3. A pör eldöntése előtt nincs bátorságom, mint Sp. J. megjelenni. Nagyon sokat kifacsarhatna belőlem, és épen nem indokolhatnám, mért viseltem korábban más nevet?

W. K.»

– No, ha ő nem indokolhatja, akkor én még kevésbbé. Majdnem hiszem, hogy szándékosan akarták e sürgönyöket kezembe játszani. De hogy mit akarnak velem? arról sejtelmem sem lehet. Mit? Semmit. Legalább nem olyat, mitől ily határozott korhely ficzkó, mint én vagyok, megijedhetne.

Asztalára vetette a papírlapot; nagyot nevetett, mert tagadhatlanul jól mulatott ezen asszonyi semmiségeken. De mégsem tagadhatta, hogy itt valami érthetlennek, megfoghatlannak kell keletkezőben lennie.

– Csak legalább Porczogh bárót hoznák a manók ide látogatásomra. Ez az ember nekem mindig okos tanácsot adott. Miért is nincs az életben úgy mint a regényekben, hogy a kit hínak, megkopogtatja az ajtót s betoppan hozzánk.

E pillanatban zörgött a kilincs, s megnyílt az ajtó…

– Hah! Porczogh?

Nem. A gróf legénye lépett be, és illő szertartással jelenté, hogy találva van.

XI.

(A szorgalmas professzor még Gencsen sem hanyagolja el leczke-óráit.)

Tán két héttel is korábban történt, de vissza kell rá térnünk.

Volt öröm, vígság és zajos győzelmi kiáltozás, a midőn a Dorozsmay család megérkezett a gencsi kastélyba s a ház hivatalos úrnője és képviselője Zsuzsi néni a rövid elfogadási szertartás után a vendégeket a kirendelt, frissen felsurolt és jól kiszellőztetett szobákba kiséré, elhelyezé és a szükségesekkel ellátá.

A nők átalános szokás szerint öltözködéssel kezdék a mulatságot. Ez már vagy természetükben fekszik, vagy így tanulták az anyáktól. Tény, hogy a nőkre nézve, elkezdve az iskolai vizsgától az első házi mulatságig, onnan a nyilvános tánczvigalomig, később a menyasszony esküvőnapjáig, végre közbejövő gyász-szertartásokig a dolognak legalább felét azon kérdés képezi, miként öltözzenek? hogy fésüljék magokat? s minő ékszert rakjanak fel? Ne beszéljünk többet e tárgyról, melyen sem könyvirás, sem kenetteljes egyházi prédikáczió többé nem változtathat. Igy volt mindig, így vették át az anyáktól, így adják át az utánok következő nemzedékre.

A férfiak ellenben az út fáradalmait azzal pihenik ki, hogy rágyujtanak. Idősb Gencsy Pál báró saját dúsan berendezett pipatoriuma elé vezette fiát és Zoltán bácsit. Állott ott hármas félkörben vagy hetven darab hosszúszárú cseréppipa, mind kitisztítva, s mind jó szelelős állapotban. Közel ide, kis kerek asztalon feküdt a dohányos bödön, mely bozontos medve-alakot képezett, s melynek csak a fejét kellett leemelni s kiillatozott belőle a finom hosszú laskára vágott bethlenszentmiklósi dohány, melynél az öreg bárónak bizonysága szerint, nem terem zamatosabb fűszer sem Ázsiában, sem Amerikában.

– Csakhogy nem dicsekszünk vele idegenek előtt, mert a kapzsi külföld mind kihordaná, – jegyzé meg az öreg báró.

A mi természetesen pótolhatlan veszteség volna a gazdag Erdélyre, mely nem szorult a külföldiek pénzére.

Tehát rágyujtottak, megdicsérték a füstöt s nem akarták észrevenni, mint sistereg benne a zsír, s mint lobbadoz fel a szálakban a salétrom.

Aztán falusi szokás szerint körül néztek a házban, az udvaron és a kertben.

A ház, helybeli nevén kastély, földszinti esetlen épület volt, csupa nagy szobákkal, mikben kényelmesen lakni sem lehetett. Minden lépten valami építészeti érthetetlenség, ellenmondás és indokolatlanság. A világos nyári szobában, mely a kert felé a verandára vezetett, képtelen nagy zöld kályha foglalá el a díszhelyet. Senki sem tudta megmondani, mért kellett némely szoba talaját magasabbra vagy alacsonyabbra hagyni, úgy, hogy küszöb helyett vagy két-három lépcsön lehetett csak oda bejutni. Az ebédlőterem főfalának hosszában egy részen két magas ablak világított, a másik rész sötétben maradt. A szobasorokat szűk folyosók, majd sötét kamarák és a ház lomtárai szakíták ketté.

Azonban így építettek Apaffy Mihály idejében, tehát így lakott Gencsen az időközben bárói rangra emelt ősrégi család.

Óriási udvar terüll a háznak belső homlokzata előtt. A kertajtó mellett vörös födéllel védett s vödörre járó kút éktelenkedett, gonosz illatú vízzel, de négy lépésnyire tőle kődarabkák közé szorított patak folydogált, mely a kertben fakadó három gyönyörű szép forrásból vette eredetét s folyt keresztül az udvaron egyenesen az országutat kísérő sáros árokba.

Az udvar közepén borzasztóan büzhödt mocsár zöldellett a víz szinét elborító békalencsétől. Nevezetes, hogy e sárfészek tőszomszédságában jókora domb emelkedett, mely a hagyomány szerint valami régi istállónak vályogból vert düledékéből keletkezett és kétszáz esztendő óta egyik birtokos sem jutott azon szellemdús ötletre, hogy a felesleges dombnak anyagát a káros tócsának betöltésére lehetne használni.

Szemközt a kúttal állott sárgára festett gerendákból emelve a báró vadászkutyáinak óla, melynek ajtaja fölött ritka szép szarvasagancs pompázott. Az idő s még inkább a rákent vitriol, mely a rágódó szú pusztítása ellen használt, koromfeketére festette e gyönyörű példányt. Családi hagyomány szerint a szarvast Bethlen Gábor lőtte. A helybeli tiszteletes (ismerjük már mint koszorús költőt) Tuhutum vezérig viszi fel a származást. Míg az alispán, a ki tavasz kezdetén, Klárit, a ház legidősb kisasszonyát feleségül vette, s a ki egy ízben Abrudbányán a praehistorikusokkal együtt ebédelt, tudományosan bebizonyította, hogy ezen óriási szarv csak Hadrianus, Cæsar vagy Decebal király idejében fejlődhetett ki ily remekké.

Annál több dicséret érhette a kastély kiterjedt kertjét, mely bőven adakozá Istennek minden áldását. A kerti vetemények nehány holdat foglaltak el; az épen érni kezdő szamócza pirosra festette a messzire nyúló ágyakat. A gyümölcsös megóva a hernyóktól, termést igért, mely elég leendett egy kis városka számára ízletes csemegének. A szőlőnek itt csak levelét és venyigéjét ismerik, a melegágyból kiültetett sárgadinnye pedig most kisérlé meg a virágzást. El is fagy szeptember közepén zöld gyümölcse. A források bőven hoztak vizet az öntözésre, de többet használt erre a gyakori eső, melyet a székely havasok sötét fellegei hordtak erre.

Házi szokás szerint délután két órakor volt az ebéd, de tekintettel a pesti vendégek iránt, a tálalás egy órával későbbre lett halasztva.

Az öltöző szobából legelőször Dorozsmayné ő nagysága került ki. A ház cselédei bámulva látták, mily egyszerű ruhát viselt ezen gazdag s még mindig kellemes arczú nő. Ékszere sem volt különb, mint bármely más ténsasszonynak a vidéken. Valóban azt várták tőle, hogy fülbevalójában olyan gyémántot visel mint a galambtojás.

Zsuzsi néni karján vezette elé a vendégnőt s átadta a kertben sétáló urak védelmébe, mert neki magának tömérdek a dolga mindenfelé. Az ő kötelessége megőrizni a ház jó hirét, ezért mindent látni, megbírálni, sőt ha lehetett megizlelni is akart, mielőtt felteszik az asztalra.

És Esztike kisasszony?

Oda vitték a lányok, a hova leginkább vágyott, a konyhába! Még szép tiszta fehér kötényt is kötöttek elébe, úgy hogy a szakácsné, a midőn megpillantotta a sok segítő kezet, előre tiltakozott s fölmentetni kéré magát minden felelősség alól.

Senki sem hallgatott rá. Jolán kisasszony diós bélest és mandolás rétest készített, mig Ilka kisasszony meg akarta mutatni a pestieknek, mi az a kürtös fánk, melyet az ország nyugati vidékein már ma hiréből is alig ismernek. Esztike kisasszony nem győzött eleget csodálkozni e művészeten. Mint sodrott a tésztából rőfhosszú kigyókat a kis lány, mint gombolyította fel a fahengerre, mint hinté be apróra tört s megczukrozott mogyoróval, s aztán mint forgatja a tésztát nyilt tűz mellett, mint hajdan a pecsenyét egy székely leány; végre mikor megsült, lehuzták a fáról, hosszukás porczellán tálra tették, olyan volt mint aranyból vert ágyu, melyen keresztül lehetett kukucsálni. Esztike oda volt a boldogságtól; valóban azt hitte, ily bájos süteményt csak gőzgéppel lehetne eléállítani.

Oda vitték, a hová leginkább vágyott, a konyhába.

Egyik lányt a másik után csókolgatá. Eddig ő csak oly hölgyeket látott, kik selyemruhába bujtatva a legfényesebb termekben is csak úgy járnak, mintha koromtól vagy pókhálótól kellene félniök. A gencsi kisasszonyok azonban mindenhez bátran és szabad kézzel nyultak, s ha ragadt valami kezökre, egy kis friss víz, meg a törölköző ujra mindent rendbe hozott.

Sohajtva, majdnem irigykedve nézte ezen vidám gazdasszonykodást és utánozva Nagy Sándor híres mondatát, gondolá: ha Esztike nem volnék, szakácsné szeretnék lenni.

Ezalatt az urak és Dorozsmayné a kert minden zúgát összejárták, s megbámulták még a fiatal sárgarépát, még a hónapos retket is.

Egy ízben Bogárdy Zoltán s képviselőtársa Pál báró, séta közben kissé hátrább maradván, a ház örököse így szólott:

– Meg nem foghatom, hol marad Esztike?

– No, arra sokáig várhatsz, mert hugaid elvitték a konyhába.

– A konyhába! ez képtelenség.

– Pedig úgy van. Alkalmasint meg akarják tanítani, mint kell főzni a szoktató kását.

– Megint bolondot beszélsz?

– Mintha nem tudnád, mi a szoktató kása? Hát kása. Jól leöntik forró zsírral, hogy csúszszék a vendégnek, aztán azt higyje, minden nap ilyet kap s azért sokáig itt marad.

– Zoltán! én itthon vagyok, mehetek, a hová tetszik. Benézek a konyhába.

– Próbáld meg, de Zsuzsi néni kikerget.

– Pipára akarok gyujtani.

– Azt mondják rá: fel van már találva a gyufa, tessék másutt kereskedni.

– De ha beszédem van az egyik szakácsnéval?

– Akkor meg plane a főző kanállal vernek ki.

– De én hát ebédig még ne is beszélhessek vele?

– Ejnye de követelő vagy. Inkább köszönd meg, hogy ide hozhattam őket.

– Zoltán! ez már más papírra tartozik és én örök hálára vagyok irántad kötelezve. Azért, ha valaha miniszterelnök lesz belőled, mindig veled szavazok s nálam hívebb mamelukra nem találhatsz.

– Nem mondtam kezdet óta: ne félj, míg engem látsz.

– Mondtad és megtartottad szavadat; azért hiszek neked föltétlenül.

– Ezt követelem is, mert ne véld, hogy már túlestél volna minden megpróbáltatáson. A többi között Dorozsmayné hugom ma reggel is azt mondta, hogy míg Arthur gróf forma szerint le nem mond, addig Esztikének nem szabad másfelé pillantgatni.

– Ne ijesztgess! Arthur gróf önszántából soha nem mond le.

– Ki tudja? Sokat értem már, a mi kezdetben lehetetlennek látszott. Még akadhat fegyvertáramban egy tartalék-löveg, mely ő méltóságát kiveti a nyeregből.

– Kihivjam párbajra?

– Nincs szükség rá. Maholnap izenek valamit neki: az egész nem lesz több, mint puszta szó, üres hang, mely az emberi nyelvben még értelemmel sem bir.

– Boszorkányság? hókuszpókusz?

– Körülbelül.

Ezzel megfordult és sebesen lépdelve felkeresé a társaságot, mely épen most a kert almafáinak túlgazdag termésében gyönyörködött. Idősb Pál báró már mutogatá a készületet, miként kell a galyakat támogatni, nehogy a teher letörje.

Pál báró gondolatokba merülve követé társát, de a mint folyvást visszanézeget és várja, hogy a kertajtó felől világos szinű nyári ruhák közeledjenek, egyszerre a legközelebbi ribiszke-bokor mögött elköhinti magát valaki.

– Kend az Varjas Andoriás uram? Hol van a pesti kisasszony?

– A konyhába s ki sem mozdul onnan míg be nem tálalják a levest.

– És más ruhát nem vesz fel; mert tán nem fog konyhaszaggal az ebédlőbe jönni.

– Konyhaszaggal? de hiszen, méltóságos uram, nincs annál finomabb illat az egész világon. Hanem annyit mégis láttam, hogy ebből a kisasszonyból nem neveltek jó gazdasszonyt.

– És miért nem?

– Nem ért az asszonyok mesterségéhez annyit sem, mint én a versiráshoz. Úgy megbámulta a kolbásztöltőt, mint én a vasutat meg a gőzkocsit. Alig tudták neki megmagyarázni, mint kell avval bánni.

– De aztán mégis megértette.

– Meg valahogy; de még sem kivánnék abból a kolbászból enni, a mit disznóöléskor ez a kisasszony csinálna. Hej pedig mindent elkövettem az uton, hogy jó hirét csináljam a leány előtt az én méltóságos uramnak.

– Nagyon lekötelez Varjas Andoriás uram, de máskor ne avatkozzék az én dolgomba.

– Nem avatkoztam, báró ur; de mivel én az asszonyságok kocsiján a bakon ültem: a hol csak szép tanyát, gazdag földet és kövér legelőt láttam, mindenre azt mondtam, ez is a gencsi uraságé.

– Hogy mert hazudni?

– Igy szokták ezt, uram, különben az ily gazdag kisasszonyt soha el nem szédítjük.

– És aztán hitték?

– Mindig nevettek; tehát tetszett nekik. A Szultán bácsi pedig még tódította. Mikor Parajdon túl a nagy kapaszkodó tetejére értünk s megláttuk napkelet felől a Tar csucsát, felkiáltott az öreg úr: addig a kopasz hegyig tart a gencsi urodalom! a szikla tetején pedig fekszik a báró urnak vára márványkőből, a honnan ha kinéz valaki az ablakból, meglátja egész Havasalföldet s azon túl a Fekete-tengert mindent hajójával, a mi rajta jár.

Pál báró nevetett és szokott mondókáját ismétlé:

– Bolond kend Varjas Andoriás uram, de mégis jobb lesz, ha máskor a hazudozás helyett a maga dolgához lát.

Nézzünk másfelé.

Kiderült, hogy a konyhaszag illatának megbirálásában Varjas Andoriás uram és a kastély hölgyei között, mint a magasb irmodorú vezérczikkben mondják, «lényeges eltérések valának észlelhetők». Mert félórával az ebédre hivó csengetyű megszólalása előtt Zsuzsi néni a műkedvelő szakácsné hadat, ujabb öltözködés végett, saját szobáiba küldte.

Természetesen, hogy a főparancsnoknő volt leghamarabb készen s aztán átjött Esztike szobájába, leült a pamlagra, onnan gyönyörködve nézte, mily fürgén működik a Pestről hozott komorna, a ki mint varázsütésre egészen ujra alakította át úrnője külsejét.

Zsuzsi néni szótlanul éldelgett a lányka bájain s nem tagadhatta többé, hogy ez szíve szerinti gyermek, a kiben régi eszményképét találja fel. Azon lányt, a kit ő érdemesnek tartott azon kitüntetésre, hogy Pál fiát egész életére boldogíthassa.

Tudjuk azonban, hogy az asszonyi faj, ide értve Zsuzsi nénit, soha sem szeret meg valakit másként, mint egy harmadiknak rovására. Mentől mélyebben ad helyet szívében egy új arcznak, annál inkább gyűlöli, vagy legalább közönyös lesz az iránt, a ki helyet adni kényszerült utódának. A mily mértékben vonzódék Zsuzsi néni Esztikéhez s egymásután fedezte fel benne a tökéletességeket, épen így kereste s fel is találta nemcsak a testi fogyatkozásokat, de még a lelki rútságot is korábbi kedvenczében, Marialaky Zsuzsikában, a ki azonban e perczben boldog volt és képtelennek tartotta, hogy a gencsi kastélyban rosszul vélekedjenek felőle.

Hiába az asszonyi kebelben csak egy kegyelt fér el. A férfi örvendhet, ha e kitüntetés őt illeti, de senki sem tehet róla, ha néha érdemetlenül és ártatlanul egy nőnek kell megfizetni a más nő által elfoglalt szállásnak bérét.

Még 15 percz volt hátra ebédig s ekkor Zsuzsi néni karon fogta a szép leányt s bevitte oda, hova kevés halandónak volt megengedve a belépés, saját szobájának szentélyébe.

Ez pedig a rideg aggszűzi jellemnek mintaszerű tanyája volt. Sehol semmi kényelem, mindenütt aggodalmat keltő rend, és a végletekig vitt tisztaság.

Női szoba pamlag nélkül! ki hallott, ki látott ilyen csodát napjainkban! Két tölgyfakarszék állott az asztal előtt, melyen közönséges ivópohárban frissen szedett virágcsokor tarkállott, mellette fekete bőrbe kötött ezüst csattos biblia, mint egyedüli olvasmány, időtöltés és vallásos magábaszállás.

Itt ültette maga mellé vendégét azon titkos czélból, hogy miután az igézőn szép arczot ismeré, bepillanthasson a lélek mélyébe is. Mindjárt látni fogjuk, mily egyszerűen és természetesen ment végbe ezen nagy előkészületek után megkisérlett lélektani műtét.

Zsuzsi néni ezen elhatározó pillanatban, melyre régen várt és elméjében egészen késznek tartotta magát, késett s kereste a bevezetést, miként fogjon feladata megoldásához. Esztike azonban csak természeti hajlamának engedett, a midőn szó nélkül egyszerre a néni keblére borúlt és ezer csókkal halmozá el őt, kezdve öltözékén, később a nyakán, homlokán, végre az ajkakon.

– Oh kedves Zsuzsi néni, mint vágytam e pillanatra, hogy karjai közé vessem magamat, mert mamámon kívül nincs nő, kit úgy tiszteljek és szeressek, mint önt.

– Ön szeret engem, kedves gyermekem?

– Végtelenűl. Nem ma először, hogy látom, de azóta, hogy leveleiből ismerem. És épen ilyennek találom, mint képzeltem, mint a kit mindig szerettem és szeretni fogok. Angyali lélek lakik abban, a ki így tudott írni. Pál báró minden sorát felolvasta, édesdeden elmerengett anyai beszéde fölött, nekem pedig könyek hulltak szememből.

– Leányom! mit mondasz? leveleim egy falusi vén néninek mende-mondái voltak.

– Igen, de az elolthatlan szeretet gyöngyei csillámlottak ki a betűkből. Úgy-e szeretni fog engem is, ha jobban megismer? mert én nem vagyok rossz vagy hiú leány, a kit a város fénye, a nagy világ pompája elcsábított. Én csak ott akarok élni, a hol engem mindenki szeret és én mindenkit szerethetek.

– Leányom! – felelt Zsuzsi néni és könyei patak módjára folytak. – Te szeretsz minket? Te boldog és megelégedett szívvel jöttél ezen egyszerű falusi tanyára? Hiszen ha szeretsz minket s mi mindnyájan szeretünk téged, akkor minden elmondva van és boldogságunkhoz semmi sem hiányozhatik.

Ezzel megakadt a társalgás fonala. Ha ki volt mondva a mindent magában foglaló szó, a mi utána következett, feleslegessé vált. Bármely későbbi magyarázat vagy bővítés csak ronthatott, csak lealkudhatott valamit az eredeti kijelentésből. Zsuzsi néni tehát karjai közé zárá a teljes odaengedéssel keblére hullott leánykát és hiába erőlködött szavakat keresni, mert folyvást csak édes leányának, legkedvesebb Esztikéjének nevezte a könyeiben úszó gyermeket.

E pillanatban szólt az ebédre hívó csengettyű éles hangja s a néni karjára fűzve a leánykát, megindúlt az ebédlő felé, a nélkül, hogy egyikejöknek is eszébe jutna az arczukon csillámló könyek áruló nyomait letörölni.

Nem lehet szándékunkban egy erdélyi nemes embernek hosszú ebédjét részletesen leírni, főkép ha idősb Pál bárót és Bogárdy Zoltánt kivéve, a többi csak szemmel evett. A legnagyobb gonddal készült étkeket jobbára illetetlenül hordták vissza s a két házi kisasszonynak meg kellett elégedni azon vigasztalással, hogy ozsonna alkalmával, mely egyszersmind vacsora leendett, majd bővebben látnak Isten áldásához.

Este hat órát is elverte, míg a férfiak a fekete kávéval, az egymásután töltött pipákkal és a politikával készen lettek.

A három leány ezalatt a kertben sétálgatott, a mi futkosásnak is beillett, különösen miután Pál báró is közbe vegyült, vége-hossza se látszott a szaladgálásoknak. Zsuzsi néni és Dorozsmayné a veranda kétes hűséből nézték a játékot, a mennyiben a gyermekek szemök előtt maradtak, mert a játék hevében sokszor messze elkalandoztak a gyümölcsfák sátora alá, különösen pedig igen szivesen pihentek meg a nagy diófák alatt, a hol nehány fehérre festett pad és élénk zöld pázsit enyhelyül szolgált.

Még később a két házi kisasszonyt a készülő vacsora fölötti felvigyázat gondjai szólíták el és ekkor Pál báró Esztike kisasszonynyal az idősbek társaságát keresé fel; azonban nem oly könnyen találák fel azokat, kik szintén a hűvös árnyék alá menekültek, s igy Pál és Esztike gyakrabban válthattak nehány szót tanúk jelen nem létében.

Egy ily kedvező «véletlen» pillanatában Pál báró karjával kinálá a szép leányt és így sétálgattak a gyümölcskert pázsitján. Ez volt első eset (a tánczbavivés vagy más hivatalos s azért minden jelentőség nélküli szertartásokon kívül), hogy e két rokonszenves teremtés karonfogvást lejtett.

– Kisasszony, – szólt Pál báró, – tudja-e, melyik szavából származott azon boldogságom, hogy engem bizalmára érdemesített?

– Mindenre jól emlékezem. Önt bemutatták nálunk. Ön lovagias modorban társalogni kezdett velem, én pedig csacska kis leányok szokása szerint félbeszakítottam s azt kérdtem: ön erdélyi? Erre aztán nagy érdekeltséggel hallgattam, míg elbeszélte családi viszonyait, s mindig Zsuzsi néni volt a főszemély, a kire visszatért.

– És ime, még nem múlt el esztendeje, s a mit legmerészebb álmomban sem remélhettem, csodálatosan beteljesült. Esztike kisasszony és édes anyja itt vannak, mint legkedvesebb vendégek Gencsen!

– Az idő rövid volt, de sok történt alatta. A világot nem ismerő gyermek vezetőt, tanácsadót, professzort nyert, a ki nélkül most én volnék az emberi nem legboldogtalanabb teremtménye.

Arthur grófhoz kötött viszonyát értette, de Pál báró gyöngédebb volt, mintsem ezen úton vigye tovább a beszéd folyamát. De azért jól megjegyezte, mily édes felbátorítás rejlett az észrevételben, s aztán rögtön, kettőjök régi szokása szerint, derültebb tárgyat ragadott elé. Különböző út volt ez ugyan s más pontból indúlt ki, de a végczél, mely felé törekedtek, változatlanul maradt.

És kérdé, igen tréfás hangon:

– Egyszer már elindultunk az egyenlítő vonala felé, Fiumében tartván a legelső állomást. A gondos, elővigyázatos és mindig szolgálatra kész professzor úgy vélekedett, hogy azon irány nincs helyesen választva. Tehát dél helyett keletnek fordultunk s meg is érkeztünk szerencsésen Gencsre! Menjünk tovább. Azokon a sötéten kéklő kopár sziklákon túl fekszik új Románia, azután Oroszországnak egy kis ide tévedt szalagján áthatolva, jövünk a Fekete-tengerre. Azt is áthajózzuk és vasuton át érünk a Kaspi-tenger partjára. Innen már csak a képzelet szárnyain röpülhetünk át Középázsia barbár pusztáin, míg China vagy Japán virányait megpillanthatjuk. Tegyük fel, hogy most épen Nangasaki híres kikötőjében ülünk; előttünk a Csendes-oczeán végtelen sivataga s már füstöl a gőzhajó, mely Borneo szigetére készül, a hol megtaláljuk az egyenlítőt, s ott nem messze valahol az igéret földét.

– Professzor, ez nagyon fáradságos út volt egyszerre. És én a nagy meleget, mely Borneo szigetén uralkodik, csakugyan érzem. Régebben azonban azzal hitegetett engem az én mesterem, hogy minden közbeneső főállomásnak megvan a maga saját titka, és én úgy mint eddig, tudományos rendszer szerint kivánnék haladni, s mindennel, a mi tudni való, részletesen megismerkedni.

Míg ezt mondta, összes leányi erejét összeszedte, hogy komoly képet csináljon hozzá. De mihelyt akarata ellen is mosoly lopódzék el ajkáról, mindketten víg nevetésre fakadtak.

– Kisasszony, – felelé a tanár, – igaza van. Ez volt eredetileg a professzornak is «tanterve,» mint a cultusministeriumban nevezik. Időközben azonban napvilágra jött, hogy a tanítvány elsőrendű ragyogó talentummal bir és képes egy év alatt három iskolai osztályt is sikeresen bevégezni, még pedig «kitünő» érdemsorozattal. A professzor tehát nem pazarolhatja tovább a drága időt az alsóbb iskolákba való elemi oktatásokra, melyeken növendéke már régen túl van, hanem megy vele egyenesen a «fensőbb mathesis» titkaira, azon biztos öntudattal, hogy rendkívüli tehetséggel megáldott tanítványa ezen legelvontabb tudományban is egyetlenegy leczke után otthon lesz.

– Meglátjuk, mert csalódhatik felfogási képességemben. Tehát állapodjunk meg itt Nangasaki néplepte kikötőjében. Ime a kastély teteje fölött látok valamit füstölögni, ez tán az előttünk horgonyozó gőzhajó kéménye, s van is az elindulásig egy óránk, melyben kész vagyok ismét leczkét venni.

– Úgy van, kisasszony, épen egy óránk van az elindulásig, a midőn pontban kilencz órakor elhivat bennünket Zsuzsi néni vacsorára. Miután pedig nem vagyunk peripatetikus filosofusok, a kik sétálva hallgatták a nagy mestert, ott látok a legnagyobb diófa alatt egy szépen fehérre festett támláspadot, melyen nagyobb kényelem hiányában helyet foglalhatunk.

Ezzel a legárnyasabb lombok hűse alá vitte a kis leányt, a ki sokkal inkább mutatni akarta, mennyire érti a tréfát, mintsem ellenkezett vagy huzakodott volna.

Midőn aztán leültek, Pál gróf utánozva a leghíresebb egyetemi tanárt, úgy játszott kezével, mintha szemüvegét törlené, azután szivartárczáját vette elő, nagyot pattantott rá, mintha burnótos szelenczéjéből akarna szippantani, még köhécselt is, míg végre szenvelgett, hamis pedagóg hangon kezdé:

– Esztike kisasszony, a szerelem végtelen utjában oly pontra jutottunk, hogy a kellő megértés végett kénytelen vagyok tantételeimet (mi tudósok doctrinának nevezzük) tapasztalati kisérlettel is támogatni, különben bizonyítékaim hiányosaknak mutatkozhatnak.

– Halljuk. (Hozzá mondhatta volna: lássuk.)

Ezen édes beleegyezés után folytatá:

– Diximus, egy korábbi alkalommal, hogy ha hosszas kétely után széket foglal a kebelben az elméleti vágy, az «ő karjaiba röpülni», ez már reményt igérő kórjel a szerelem felébredésére, s azután a tudomány hátralevő adományait képesítve lettünk befogadni. Most tehát figyeljen. A ki szeret, annak első szabálya, hogy szeretettjének kezét megfogja. Például: így. Most a második kérdés, valjon a szeretet tárgya nyugodtan, békével és ellenkedés nélkül engedi végbemenni ezen mellőzhetlen műtétet? Mert ha bizalmatlanul, vagy épen borzadályt érezve visszarántja, akkor rögtön mindennek vége szakad.

– Láthatja, hogy bizom önben és nyugodt vagyok.

– Százezer köszönet érte. Ezentúl azonban úgy képzelje, hogy nem a fanyar professzor, nem a szenvedhetlen rideg tudós, hanem azon végtelenül boldog halandó beszél belőlem, a kinek nincs megtiltva, hogy önt szeresse. Tehát megfogom e kezet, gyönyörködöm hófehérségében és soha eddig nem érzett varázslat fog el e puhaság illetésével. Ekkor még mindig rettegve a legelső visszautasítás mozdulatától, csendesen és óvakodva felemelem e kezet szomjazó ajkamig, s ekkor először egy, aztán rögtön rá a csókoknak megszámlálhatlan ezerét hintem. Kérdés: kegygyel és örömmel fogadja a leányka e hódolatot, ezen elragadtatást? Mit érez ezalatt ő maga is? Kedvteléssel és megelégedéssel látja, hogy csak egyik kezével is ily leírhatlan boldogságot képes ajándékozni?

– Báró, ön ma nagyon élénk előadást tart.

– Ez azon első kisérlet, melynek sikere tudományos búvárlatainkban minket tovább vezethet. A férfi úgy tartja meg a szép kezet, mintha sajátja volna, mintha többé soha elbocsátani sem szándékoznék. Egyszerre csak a birtokba ragadott kéz, mintha saját súlyára volna hagyva, alább hull, de mégis mindig gyöngéden vezettetve, a férfi ajkáról oda esik, a hol az imádónak szíve dobog. Valjon megolvassa a leányka, hányat ver a felzaklatott szív másodpercz alatt? Talán az övé sem lüktet észrevehető lassúbbsággal ugyanennyi idő alatt? Lesüti hát szemét s fel nem nézne a fél világért, nehogy a szemébe lopózott örömköny elárulja bensejét. A férfinak azonban, mint tudjuk, két keze van. Eddig imádottjának balját tartotta rabságban, most hirtelen bal kezébe játsza át szerzett birtokát, a mi által jobbja felszabadul, vagy mint az iskola nyelvén beszélnek, «teljesen szabad rendelkezése alá esik». Igen természetes, hogy a kéz, mely a boldogság első gyönyöreit élvezé, többé háladatlan tétlenségben nem maradhat, tehát meghajlik, szeliden simuló félívet képez, átkarolja a reszkető leánykát s ha tudná is, hogy a következő pillanatban meg kell halnia, szerelme tárgyát saját kebléhez szorítja. Tüzes ajkai most akadály nélkül csókolhatják a hajba fűzött rózsabimbót, majd a selyempuha fürtöket, aztán a felhőtlen homlokot, végre egymás után a boldogság tengerében fürdő két szemet.

Úgy látszik, hogy Pál báró mindazt, a mit mondott, azon sorrendben meg is cselekedte a nélkül, hogy elháríthatlan akadályra találna.

De ezzel egyszersmind vége volt a tanári ékesszólásnak s beszédének fonala ketté szakadt. Innen túl csak rebegé: kedves szép kisasszony, drága édes Esztikém, a mi nagyon szívrehatólag hangzott, de már sok hozzá hasonló szerelmes férfitól is kitelt.

Szerencséjére értelmes, rokonszenves és olvadozó tanítványra talált, a ki a hiányos és töredékes vallomásnak értelmét felfogni és szívében átérezni képes volt. S míg Pál báró a hajat, homlokot és a két szemet csókolá, az ő virágzó szép arcza lángba borulva nyugodott a férfi keblén és csak azt érzette, hogy az egész világon ez azon egyedüli hely, a hol pihenni és otthon lenni óhajt.

Mikor pedig megszólalt a ház csengetyüje, mindketten mintegy varázsálomból felveretve, rémülve ugrottak fel a padról, sehogy sem értvén, miként mulhalhatik el ily hallatlan gyorsasággal egy teljes egész óra.

A kert középső utjára érkezve, Zsuzsi néni s a két házi kisasszony a vendégek elé jöttek, hogy a társaság együtt menjen a kastély éttermébe. Esztike kisasszony alig tudta, mit cselekszik? Boldog volt, de hogy soha nem tapasztalt felindultságát leplezze, Zsuzsi néni nyakába borult, s aztán oly hévvel csókolá összevissza a két leányt, mintha testvérei volnának, kiket régen nem látott valamely szörnyű veszedelemből való menekülés után. Pál báró is hiába igyekezett egykedvűséget színlelni; pödörgethette bajuszát gépies egyformasággal, de azért minden jelenlevő eltalálta, hogy a párocska között a legmelegebb nyilatkozatok mentek végbe.

Az özvegy, mint mindig, a hányszor leányára pillantott, anyai érzéstől ellágyulva mosolygott, s ha legtöbbet sejtett is, ő igyekezett legjobban azt mutatni, mintha semmit sem venne észre. Bogárdy Zoltán sem kerülheté ki a megzavarodást, mert azon égbekiáltó vádat, melyet épen most szórt a Tisza-kabinet szemébe, egyátalában nem tudta kellőleg bebizonyítani.

A vacsora azonban vígan folyt le, sőt épen a kik bűnösöknek érzék magukat, úgy mutatták, mintha fönséges étvágyuk volna.

Úgy volt elhatározva, hogy a Dorozsmay család másnap reggel továbbutazik a borszéki fürdőbe. Épen a csemegét hordták fel, a midőn Esztike kisasszonynak eszébe jutott valami és kérdé a kastély lakóitól:

– Hány ló kell, hogy elbírja a mi kocsinkat?

– Hány? – felelé idősb Gencsy Pál báró. – Kettő szépen elég; de parádéból négyet fogunk be.

– Igen, de a borzasztó felhőszakadás egész a kőszikla alapokig elhordta az országutat.

A gencsiek bámulva néztek a kis leánykára, mert valóban legalább négy hete mult, hogy egy csepp eső sem hullott az égből. A papok mindennap az ég csatornáinak megnyílásáért imádkoztak.

– Én nem hallottam semmi felhőszakadásról, – mondá Zsuzsi néni ártatlanul.

– Édes néni, – felelt Esztike, – mielőtt ide értünk, valamelyik állomáson egy ember kocsit keresett, mert az övének eltört a kereke. Zoltán bácsi mondta neki: minő pusztulás van az országuton, s tizenkét ökörrel kell a szekereket vontatni.

Bogárdy elpirult, de aztán az öreg báróhoz fordulva mondá:

– Bocsánat, ez egy kis tréfa volt a régi jó világból, a midőn Jósa Gyuri, meg Keglevich Miklós gróf uralkodtak Hevesmegyében. Hallottam, hogy valami pesti zsidó gavallér utazik Borszék felé, s én valóban nem hittem, hogy a fuvaros komolyan veheti mesémet.

– És mért ne mehetne a gazdag zsidó Borszékre? – kérdé idősb Pál báró, a ki a szomszéd fürdőhelynek divatba jövését nagyon óhajtotta.

– Báró úr, – felelt a szélső baloldali képviselő, – miattam mehet oda akár az egész Jeruzsálem, hanem erre az egyre nagyon megharagudtam, mert útközben mindenütt grófnak adta ki magát.

– Az már teljesen más, – felelt a kastély ura egészen kibékülve.

Dorozsmayné azonban nagyon gyanus pillantásokat vetett Zoltán bácsira, a kiről tudta, hogy eljár ugyan a szája bizalmas körökben, de azért valami izléstelen tréfára soha sem vetemedhetik. Inkább valószinűnek mutatkozott, hogy azon utazó valósággal bizonyos ismert gróf volt s nem csak annak adta ki magát.

Másnap a korán felhozott reggeli után sok sírás és nyakbaborulás kiséretében útra keltek a pesti vendégek.

Az utolsó pillanatban, a midőn ifjabb Pál báró kezet csókolt az özvegynek és leányának, Dorozsmayné igen kegyesen mosolygott és mondá:

– Báró úr, én augusztus és szeptember havát Harasztoson szándékozom tölteni. Ha kedve lesz hozzá és meglátogat bennünket, igen szívesen fogadom.

Ezen szertartásos és igen világos meghívással pedig ismét egy új lépés lett megnyerve a legédesebb remény felé vezető ösvényen!

XII.

(Egy üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir.)

Forró júliusi nap, melyben por, aszály és eltikkadtság uralkodik, de a sárgult kalász ettől érik s lehajtja fejét.

Rév állomáson az Erdélyből jövő gyorsvonaton, éjnek idején, szürke szakállas, bozontos bajuszú s a középéletkort meghaladó utas száll le, bemegy az indóház várótermébe, lefekszik egy padra, jóízűt alszik világos virradtig, s azután békés türelemmel unatkozik, sőt koplal egész délig.

Ekkor azonban, ugyanazon irány felől a személyvonat is berobog az állomásra, s egy bajusztalan öreg úr lép le, könnyű nyári porköpenybe burkolva, csekély utipodgyászszal.

Mindjárt kitünt, hogy e két idegen találkozót adott itt egymásnak, mert barátságos üdvözlet után kezet fogtak, s legkevésbbé sem mutattak meglepetést. Mindketten visszamentek a váróterembe, asztal mellé ültek és háborítlanul ugyan, de száraz torokkal kezdtek titkos beszélgetésbe.

Így találkoztak össze levélbeli meghívás folytán Bogárdy Zoltán és kanonok bácsi. Már leirtuk e két nevet, a midőn jó keresztyéni lelkiismeretünk szemünkre veti, hogy első helyen mindenesetre az egyház érdemes tagját kell vala megemlítenünk.

– Drága papom, nagy szükségünk van rád; bocsáss meg, ha ide hivtalak.

– Drága papom.

– Mi baj? Mondhatom nem szivesen jöttem e pogány forróságban, s közbevetőleg legyen mondva, a gyulafehérvári káptalan sem rosszul ebédel, a rózsamáli bor pedig megérdemli régi jó hirét. Mit akarsz? Mi dolgom itt az oláhság között, kiket még szent Pál is odahagyott?

– Semmi. Azaz: oly csekélység, hogy első grammatista korodban is elvégezhetted volna.

– Dorozsmaynét illeti?

– Természetesen, hogy őt. Honnan lett volna bátorságom, más akármely ügy miatt, téged oly messziről ide czitálni?

– Mindenre kész vagyok, a miben e nemeslelkű özvegy nő szolgálatára lehetek. Kivévén…

– Hogyan? kivévén…

– Igen, kivévén, ha megint valami hazugság elmondására akarsz felhasználni. Ezt kereken megtagadom, mert a multkori most is nyomja lelkiismeretemet. Sőt még álmomat is háborgatja, étvágyamat elrontja. Mindenek előtt kérdem, mért kellett nekünk épen ezen Istentől elfeledett zúgban találkoznunk, a hol vagy éhen hal az ember, vagy olyan ételt kap, a mit az én elgyengült gyomrom nem emészthet.

– E miatt ne búsulj. Legfelebb másfél óra mulva olyan terített asztal mellé ülsz, hogy káptalanod nagy prépostja is megirigyelheti sorsodat.

– Itt e rongyfészekben?

– Nem épen itt, de félórányi távolra innen. Már szereztem számodra kocsit; itt vár rád a pályaudvar külső oldalán. Ha beszéltünk, ha végeztünk, felülsz, elhajtasz és épen ebéd idejére érkezel a gróf kastélyába.

– A gróf kastélyába?

– Bendeffy Arthur gróf kastélyába. Mihelyt kiérsz az országútra, meglátod a falunak hegyes fatornyát, s onnan balra, az erdő szélén a gróf vadászkastélyát.

– S mi dolgom lesz ott?

– Ne félj, Arthur gróf úgy fogad, mint legszívesebben látott vendégét. Te lészsz üdvözítője, szabadítója, és minden szívbeli gyötrelmeinek orvosa és enyhítője.

– Kérlek, igérj kissé kevesebbet, mert soha sincs lelked inkább telve gonoszsággal, mint midőn ájtatos képet mutatsz hozzá.

– Ezúttal tiszta őszinteség beszél belőlem. Halld tehát: Dorozsmayné rád bízza, hogy látogasd meg a grófot, beszélj vele, add tudomására, hogy ha nincs különös kifogása, az esküvő augusztus 21.-én végbe mehet.

– Ah, ez már más. Így aztán nem sajnálom a fáradságot. Megyek, rohanok. Hol a kocsim? Jó lovakat kaptál? mert röpülni volna kedvem.

– Lassan járj, tovább érsz.

– Zoltán! Egészen boldoggá tetted bús atyai szívemet. Tehát végre is Arthur gróf viszi haza Esztike hugunkat? Végtelenül örvendek. Bendeffy gróf! ex tam bona catholica familia! Megvallom, a mikor tegnap délben kaptam leveledet, nem hittem, hogy ily jó napom lesz. Mintha ujjá születném, elenyészett vén csontomból minden fáradság.

– Vedd köszönetemet e buzgóságodért, Dorozsmayné hugom nevében. Különben pedig tartoztál vele, kedves barátom. Te, mint tiszteletbeli kanonok semmi jövedelemmel sem birsz. Püspököd azon czím alatt bocsátott el a megyéből, hogy velem együtt gondnoka légy az árvának, és kezelője az özvegy vagyonának. Meg van igérve, hogy Esztike esküvője után is megtartod fizetésedet egész életedre. Pompás sine cura ez, barátom, többet ér némely valóságos kanonokságnál is, s a mellett oly teljes szabadságot élvezesz, mint a fekete rigó az erdő közepén. Menj tehát a grófhoz és hozz ott rendbe minden részletet, minden aprólékos felvételt, a mi hátra maradt.

– Nem értem. Úgy tudom, hogy a házassági szerződés régen készen van.

– Igen, de ezen okmány csak a pénzügyi kérdésekre vonatkozik.

– Mi lehet még függőben?

– Semmi; még annál is kevesebb. Emlékezel azon utolsó éjre, melyet Tihamér barátunk halálos ágya mellett töltöttünk?

– Mindenre igen jól emlékezem.

– Félek, hogy nem; mert akkor előre tudnád, a mit mondani akarok. Sokat beszélt a szegény beteg, de te minduntalan elaludtál karszékeden.

– Ezt már kereken tagadom.

– Mindig tagadja az, a ki mások jelenlétében elszundikál. Ha felébresztik, azt hiszi, csak nehány másodperczig bólintgatott; pedig órahosszat szuszogott legédesdedebben.

– Mi történt hát akkor?

– Semmi fontos, különben felráztunk volna álmodból, hogy szükség esetén tanu lehess. Haldokló barátunk akkor végső óhajtásait mondta el, s az özvegy mindent szigorúan megtartani fog.

– Soha sem hallottam valamit ily végső óhajtásokról. A végrendelet régen készen volt, s mi ketten mindent hűségesen teljesítettünk.

– Ha egyebet nem tudsz, akkor csakugyan kiderül, hogy úgy aludtál, mint a hörcsök.

– Nem aludtam! de meglehet, hogy valamit még is elfeledtem.

– Elfeledted, mert a dolognak fontosságot nem tulajdonítottál. Én sem tulajdonítottam. Mert nemde mindegy az: ha valaki az én vizslámat ebnek, vagy kutyának nevezi?

– Már micsoda pokróczos hasonlítás ez?

– Csak olyan, mint a többi; kissé sántikál, a mi minden hasonlításnak természetében fekszik. Most épen valami semmiségről van szó, melyre példám vonatkozott. Lásd, barátom, az egész nem több mint üres emberi hang, melynek a nyelvben semmi értelme sincs. Például: tudjuk, ki a püspök, ki a káplán? Kérdem, volna abban különbség, ha véletlenül a püspököt neveznők káplánnak, és megfordítva, ha másként ugyanazt értenők mindkét név alatt, a mit ma?

– A példát jól megértettem. Máskor azonban beszélj inkább a viczispánról meg az esküdtről, a szent hivataloknak pedig hagyj békét.

– Fő dolog, ha megértettél.

– Zoltán! én neked nem hiszek. Mindig ravasz róka voltál. Ha bal kezed bársony keztyűvel símogat valakit, jobbodban a köpeny alatt fejszét rejtegetsz, hogy azzal vágj embertársad fejéhez.

– Bolondság. Ismersz, s hallod, hogy komolyan beszélek.

– Előre látom, hogy darázs-fészekbe küldesz; mert máskor is mindig akkor rántottál elé, ha parázsból kellett a gesztenyét kikaparni.

– Szereped könnyű, egyszerű és ártatlan lesz.

– Mért nem mégysz hát magad?

– Azért, mert ily szertartásos ügyhöz tisztes ősz haj, szép fekete reverenda és vörös öv kell. Ha én mennék, annyi volna, mintha hordárt küldenének.

– Hiszen a mi a czerimoniát illeti, azt elvállalom, csak hogy meg is legyen augusztus végére az esküvő.

– Ahhoz kétség sem fér. Legyen csak kezünkben a két keresztlevél meg a püspöki dispensatio, Pest és az egyetemi templom még olyan fényes lakodalmát soha sem látott.

– Nem ér ez a fecsegés semmit; lássuk a medvét. Hallani akarom végre, mi az az üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Míg ezt nem értem, addig rettegnem kell, hogy most szövöd a legundokabb galibát.

– Jer, vezetlek kocsidhoz, s tíz másodpercz alatt míg odaérünk, mindent megmagyaráztam. Magad legjobban neveted majd, hogy ily semmiségnek oly széles feneket kerítettél.

A tíz másodperczből tisztességes félóra lett, míg kanonok bácsi csak féligmeddig nyugton érezheté magát s akkor régi hű barátjának ezer szerencsekivánatával elhalmozva útnak indulhatott. Meg volt győződve, hogy küldetését óhajtott sikerrel végezheti, mert a mit még feltételkép követelnie kellett a gróftól, a jólelkű pap előtt valósággal oly csekélységnek látszott, mely szóra is alig lehetett érdemes.

De már az equipage, melyen a főtisztelendő úr helyet foglalt, sehogy sem felelt meg a várakozásnak. Ily díszes követséghez bizonyára más szebb fogat alkalmasabb leendett. Közönséges oláh fakó szekér volt ez, melyre szénából raktak ülést. Azonban a két kis mokány ló gyorsan szedegette fel patkolatlan lábát s a mondott időre a kastély kapuja elé szállítá a nagytekintélyű vendéget.

Kanonok bácsi a porköpenyt levetve vállairól, fekete szinben, egész méltósággal lépett a kastély külső csarnokába, s maga a szakácsné, a ki legelőször pillantá meg az érkezőt, vezeté őt az étterembe, a hol Arthur gróf ebédelni szokott.

Előre is jó «omen» mutatkozott. A gróf ugyan már asztalnál ült, de még a pirossárga ráklevest sem kanalazá fel, a midőn a belépőben a régi ismerős arczot megismerte.

– Ah, drága főtisztelendő úr, minő végtelenül kellemes meglepetés! Legmerészebb álmomban sem remélhetém, hogy még ma ily szerencsére virradjak. Kérem, tessék leülni s ne vesse meg az én szerény falusi ebédemet.

Az inas ezalatt második terítéket rakott az asztalra, szemközt a gróffal s mindjárt megindult a zajos társalgás, melyben mindenki elmondá, hol s merre járt azóta, hogy utoljára látták egymást.

Kanonok bácsi, természetesen, az ebéd végére hagyá követsége eléterjesztését. Addig mint két elismert műértő a felhozott ételek birálgatására szorítkoztak. Azonban a friss erdei szamócza és cseresznye után a felszolgáló legény eltávozván, a «rendkívüli nagy követ» így kezdé meg beszédét:

– Gróf úr, én egyenesen Dorozsmayné ő nagysága nevében jövök.

– Ah? nagy megtiszteltetés.

Igy felelt meglehetősen szárazon a gróf, a ki az özvegynek Gencsen tett látogatása és Spuller Jeannette megjelenése óta kezdett a vőlegényi eszmékről mindinkább leszokni.

– Méltóztatik tudni, gróf úr, hogy Esztike kisasszony épen Szent István királyunk napján lesz 18 éves s Dorozsmayné ő nagysága azon izenettel küld engem ide, hogy ha gróf úrnak is úgy tetszenék, s a határnap iránt ellenvetése sem volna, az esküvőt mindjárt másnap, augusztus 21.-én megtarthatjuk.

Arthur gróf majd elejtette a kezében tartott pohárkát e csodálatos módon, váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mindamellett bizalmatlanul, sőt mérgesen és gyanakvólag nézett a pap szemébe: eszébe jutván, hogy egy ízben épen ezen semmi befolyással sem biró egyéniség által akarták vele elhitetni a mesét, hogy Bogárdy Zoltán és az özvegy nő között is egybekelési terv forog kérdésben.

– Úgy van, gróf úr, – folytatá a kanonok bácsi igaz hivő lélekkel és tökéletes benső meggyőződésből. – Augusztus 21.-ke lehet azon szerencsés nap, mely mindnyájunknak legszentebb óhajtását teljesedésbe hozhatja. Részünkről többé kétkedés, nehézség, akadály vagy halogatás nem foroghat szóban. Minden tökéletesen rendben van, vőlegény és menyasszony csak a boldog óra bekövetkezésére vágynak. Dorozsmayné és családja útban vannak Pest felé; tegnap mondtak végbúcsut a hires savanyúviznek. Esztike hugom szebb, frissebb és egészségesebb, mint valaha. Az esküvő után pedig, ha gróf urnak más jobb terve nincs; ha a forró nyár európai nagy útra alkalmatlan időszak, a jövendőbeli anyós nagyon megtisztelve érezné magát, ha az új házaspár, addig, mig tetszeni fog, a harasztosi kastélyban vesz szállást.

Arthur gróf mintha mély, fagyos dermedtségből ráznák fel, oly bámulva nézett a papra. Mintha minden, a mi a tél óta történt, gonosz álom volna, s most ébredne fel a legboldogabb valóságra.

Úgy szerette volna lelkét a feléje mosolygó örömöknek átengedni, mert mint Esztike férje egy rá nézve elvesztettnek vélt világ dicsőségei újra felnyiltak. Azonban sokkal váratlanabban érkezett e változás, mint sem lelkében a hit, e leggyöngédebb növény, rögtön megfogamozhatott volna és elűzheti onnan azon sötét képeket, melyek ott nehány hónap óta állandó tanyát vertek.

– Gróf úr, – folytatá papos oktatásait oly hangon, melyből a pápai csalhatatlanság bizonyos árnyalatának öntudata nem hiányozhatott. – Minden nagy dolog e világon nehézséggel jár. Ne csodáljuk tehát, ha a leányok utolsó perczig ragaszkodnak rövid ideig tartó szabadságukhoz. A természet által beléjök öntött önállósági vágyból történhetett az esküvőnek elhalasztása. A nőnem függetlenségének eszméje a természettel ellenkezik s maguk az asszonyok nevetik azon különczködőket, kik a női emancipatióról éretlen és unalmas szónoklatokat tartanak. A leány anyjának korlátlan hatalma alatt áll, ha férjhez megy, urat változtat. A bölcs férfi mindezt tudva, tűri a menyasszony szeszélyeit, mint úgyis nem sokáig tartó viczkándozást. Olvassuk az evangeliumot, vagy az apostolok fejedelmeinek iratait, s láthatjuk, hogy a nő mindig engedelmességre volt utasítva. Szent Pál mondja: a nő férjének akar tetszeni, a férj Istennek. Azért adott a természet a férfinak erős, a nőnek gyenge testalkatot, hogy ha két különböző akarat áll szemközt, válság esetében a férj még erőszakkal is érvényesíthesse fensőbbségét. A nők ellenkezése csak boszantás és aprólékos fondorlatokból áll, mely addig tart, mig a férfi érczes mély hangjával a «quos ego»-t ki nem mondta.

– Főtisztelendő úr! ez felséges prédikáczió volt. Nagy kár, hogy a kiket leginkább érdekelt volna a leczke, épen most senki közülök jelen nem lehetett. Szabad kérdeznem, mi lesz ebből, rám, érdemetlen férfira a tanulság?

– Mindjárt szolgálok vele. Nézetem szerint a házasulandó mindig bölcsen cselekszik, ha az esküvő előtt az engedékenynek szerepét játszsza. Szüksége lehet gróf úrnak ezen elhatározásra most, midőn minden tisztába van hozva, egyetlenegy feltételen kívül.

– Ah, tehát mégis van feltétel.

– Oly semmiség, mely e nevet meg sem érdemli. Puszta szó, üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Szegény Tihamér barátom végső vonaglása között bizonyos jámbor óhajtást szalasztott ki ajkairól. Én ugyan nem hallottam, de Bogárdy Zoltán és a gyászos özvegy erősítik. Kettőjök ellen, magam, hiába küzdök, főkép ha az özvegy akarata mindenesetre döntő határozatot foglal magában.

– Beszéljen nyiltan és minden további bevezetés nélkül.

– Gróf úr, nem vizsgálom, jogos vagy helyeselhető volt-e haldokló barátomnak ily különös kivánata. Valószínűleg távolról sem juthatott volna eszébe, hogy egyetlen leánya valaha még azon szerencsében részesülhet, hogy az ország elsőrangú családaihoz tartozó kérőt talál. A kimondott óhajtás kétségtelenül csak a leányka sorsához illő vőlegényre vonatkozhatott; azonban a meggondolatlan szó kiröpült s az özvegy e tekintetben egy hajszálnyit sem akar engedni. Megmondjam, miről van szó?

– Rajta, bátran, ki vele.

– Gróf úr, az utolsó, de mellőzhetlen föltétel, a meghalt atyának azon óhajtása, mondhatnám szóbeli végrendelete, hogy a ki leányát nejül nyeri, családja nevéhez a Dorozsmay nevet is hozzá csatolja.

Arthur gróf, a dölyfös aristokrata, dühösen ugrott fel székéről, mintha az ablakon akarná a papot kilökni.

Azonban a következő perczben már visszanyerte szokott egykedvűségét és hidegvérűségét. Érzette, hogy oly kelepczébe került, melyből ki nem szabadulhat, ha csak mindent szét nem tör.

Ő! a ki gyermekkorától fogva nevének, rangjának és czímének imádásában nevekedett fel!

Ő, a magyar mágnás, a született törvényhozó, a főrendek házának üléssel és szavazattal biró tagja, a ki élni sem akart volna, ha kevesebbnek kellene lennie, mint valami régi spanyol grand!

És mégis, vagy inkább épen ezért e szörnyű kisértés pillanatában a legnyugodtabb tudott maradni. Első fölhevülése, a meglepetés perczében, elszállott, megmaradt a veleszületett nagyúri közöny és elhatározottság. Vállat vont, egykedvűleg mosolygott s mintha az élet valamely legprózaibb köznapisága forogna szőnyegen, felelé:

– Sajnálom, drága főtisztelendő úr, hogy engem megtisztelő követsége óhajtott sikert nem nyerhet, s tán egészen haszontalanul fáradott ide, e vad vidékre. Mert Dorozsmayné ő nagysága követelése felülmulja erőmet, és kivánságát nem teljesíthetem. Az országra nézve ugyan közönyös, egygyel több vagy kevesebb Bendeffy gróf él-e a hazában? de nincs szándékomban, semmi áron egy Bendeffy-Dorozsmay nevű új családot alapítani!

Ezt mondta, de hozzá gondolta, hogy e követelés egyenesen csak Bogárdy Zoltán arsenáljának legvaskosabb fegyverét képezheti. Azt sem tagadhatta, hogy ezen utolsó eszköz a legpompásabban «ad hominem» volt kiválasztva. Azt akarják, gondolá magában, hogy husz mérföldnyi távolságra megérezzen rajtam a káposzta és fokhagyma szag!

– Gróf úr…

– Bocsásson meg uram és szakítsuk félbe e meddő vitát. Életemmel játszhatom, vagyonomat eltékozolhatom, a mit meg is tettem, de azon elfajult Bendeffy, a ki kiválnék családjából és szép asszonyért, öt millióért eladná ősi nevét, még nem született e világra.

– Gróf úr, – folytatá a kanonok arczpirulással, mert érzette, hogy felhatalmazása korlátain túl szándékozik csapni. – Nem kell a falra festett ördögtől megijedni. Én és méltóságod is ismeri a törvényt és a szokásokat, hogy nemes, különösen pedig a főrangú családoknál egy új név felvételére a király beleegyezése elkerülhetlenül szükséges. Szivemből óhajtanám, hogy méltóságod nem venné komolyan e feltételt, hagyná beszélni az asszonyokat, a mi nekik tetszik, végre pedig az egész terv a legfelsőbb beleegyezés hiányában feledésbe megy.

– Értem önt uram és köszönöm jóakaró tanácsát. Azonban e kisegítő eszköz nekem nem használ. Ha folyamodom a Bendeffy-Dorozsmay név viselhetésére és indokul felhozom, hogy vagyoni állapotom helyrehozatalát egyedül a fiuörökössel nem biró Dorozsmay nőágnak köszönhetem, a király beleegyezése el nem maradhat. Ő felsége örömmel fogja tudomásul venni, hogy egyik híve neje vagyona által újra emelkedik. Vagy azt tehetné fel rólam valaki, hogy egyfelől folyamodom, másfelől pedig járok a miniszterek nyakára s mindent elkövetek, hogy legfelsőbb helyen kérelmemtől elmozdítsanak?

– Gróf úr, ez borzasztó megátalkodás. Puszta szóért, üres hangért, egy névért, mely magában véve semmi jelentőséggel nem bir: lehet-e, szabad-e ennyi szerencsét, ennyi boldogságot megvetni és veszendőbe hagyni?

– Vége, örökre vége. Többé e földön ily ügy nem létezik. Elmult, túlhaladott álláspont, melyre ez életben vissza nem akarok térni. Ennél most már az is fontosabb, hogy kedves drága vendégemnek a szivarja végig égett. Én is eldobom a magamét; kérem gyujtsunk egy újra.

– Ily komoly ügygyel ily könnyelműleg bánni. Még vén szivem is megreped belé.

– Beszéljünk másról. Szolgálhatok tűzzel? itt a pompás fidibusz.

– Ily szép leány, ennyi tömérdek vagyon s most minden menthetlenül kálvinista kézbe kerül!

– Szerencsét kivánok hozzá mindkettőjöknek.

– Még püspököm is szívemre kötötte, hogy katholikus férfit szerezzünk a gazdag örökösnőnek.

Még sokáig beszélt kanonok bácsi a nélkül, hogy a gróf hallgatott volna rá s minduntalan másra fordítá a társalgás folyamát. A nagy meleg, az alkalmatlan legyek, a szúnyogok zizegése, egy lángra lobbanni nem akaró gyufa, mind érdekesebb tárgy volt előtte.

Midőn aztán alkonyra fordult az idő, a gróf, mint nagy hatalmasságok szokták, saját kocsijával küldte a rendkívüli nagy követet Rév állomásra.

– Kiváncsi volnék tudni, – töprenkedék a gróf, a midőn magára maradt, – mit mond majd erre Porczogh báró? Mit? Semmit. Legfelebb: hogy mint Porczogh, a kinek bárói diplomája tegnapelőttről szól, megdorozsmayzta volna ugyan magát, de mint Bendeffy, ő sem tesz különben.

Azután asztalhoz ült, levelet irt N.-Váradra, valamelyik pénzintézethez, azon udvarias kérelemmel, hogy a mellékelt ezer forintost sziveskednének apróbb jegyekre felváltani.

Lóra ült s maga vivé levelét az állomás melletti postára, hogy még az éji vonaton elvigyék.

Tehát a harmadik ezeres járta.

– Nem is sok – gondolá – ha annyit össze-vissza utaztam. Majd jobban gazdálkodom, ott… ama bizonyos csendes és sötét helyen.

XIII.

(Melyben Spuller Jeannette saját személyében lép fel és rangjához méltó állásába visszavonul.)

Arthur gróf szép álmaitól, fényes reményeitől fosztatott meg s mégis nyugodt, sőt jókedvű maradt. A sok pénz, mely elszédíté, elröpült ugyan, de helyébe megszabadult azon megaláztatástól, hogy rangján alul házasodjék. Igaz, hogy e kellemetlenséget a leányka szépsége lényegesen enyhítette, de végre is, kimondá már egyszer ő méltósága e szot: Esztikém a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek lennie kell.

Csodálatos! épen a nagy veszteség pillanatában bizonyos megelégedés szállott mellébe: mert az eddigi küzdelem a remény és kétségbeesés között egyszerre egy csapással elenyészett. Nem neki mondtak fel, ő mondott le igényeiről, félrevetvén oly feltételt, mely büszkeségét sértette.

De azért Arthur gróf jól tudta, hogy e feltétel vagy hamis, vagy csak hajánál fogva volt elérántva. A győzelmes fél aranyhidat mutatott a visszavonuló ellenségnek. Mert az elhatározó ütközet nem ma, hanem a gencsi látogatás napján ment végbe.

– Föl sem tettem volna róluk, hogy ily gyöngédek is tudjanak lenni. A szó teljes értelmében megbukott, elűzött vőlegény vagyok s most oly czímet nyújtanak a szakításra, mely a világ előtt csak becsületemre válhatik.

Ámde most mit tegyen?

Költötte, habár nem pazarolta is, azon pénzt, mely másnak tulajdona. Miként nevezik e gazdálkodást a nagy világban? Egyszerűen, hogy az ember adósságcsinálásból él. Oly állapot, mely nem ellenkezik a «bevett szokások» törvényével. Csak az volna gyalázat, ha soha módjában sem volna a fizetés. Ezen eset azonban itt elő nem fordult, legfölebb késedelemről lehetett szó, a legközelebbi félév bekövetkezéséig. Vagyis egyszerű «hátrálékban maradás», a mi már más grófon, sőt herczegen is megesett.

Tehát élt gondtalanul, ebédelt kedve szerint, lovagolt félnapig, olvasott estig s nem sokára a vadászat gyönyöre is kecsegtetheté. Mi lesz belőle télen? Ott van hű és szerető anyja, a kinél mindig otthon van, s mindent kénye szerint tehet, az egy pazarláson kívül.

És a rejtélyes hitelező, a kitől Porczogh báró hozott pénzt a lejárt váltók fizetésére? Nem nyugtalanította ő méltóságát e körülmény, mert Porczogh báró, a hányszor e dologról beszélt vele, csak vállát vonogatá s azt mondta: ez legyen legkisebb gondod, ha más baj nem aggaszt, e miatt ugyan jóízüt alhatol.

Egy napon a gróf könyvei között duskált s nem tudta elhatározni, angol vagy franczia regény olvasásához kezdjen, vagy újra és újra lapozza végig Casanova hirhedt kalandjainak számtalan köteteit, a midőn legénye behozta és asztalára tette a vasuti állomással összekötött postáról érkezett hirlapokat és leveleket.