MÁSODIK RÉSZ. A HAVASOK KÖZT. (continued 2)

– Pár szóm volna önnel.

– Tessék feljönni a lakásomra, egészen át vagyok már fázva.

Szótlanul haladtak egymás mellett, a pap beszólt a konyhába:

– Asszony, add be az irodába a szilvóriumot, két pohárral.

A pap irodája barátságosan, jól volt bebutorozva. Néhány szőnyeg is volt benne. A falon a király, a szebeni metropolita s Carmen Sylva arczképe lógott. Pali letette a bundáját, s a kinált székre ült. Még mielőtt szólhatott volna, nyilt az ajtó s Florica lépett be, tálczán hozva a szilvóriumot. A lány meglepetten nézett Palira, a ki kimért udvariassággal köszönt. A mint letette a tálczát, futott ki. Nyilván egy kicsit kóczos volt a haja, egy kicsit pongyola a ruhája.

– Hagyja, tisztelendő úr – szólt Pali, mikor a pap tölteni készült, – nincs időm iddogálni. Nagyon komoly dolog hozott ide. Mi lesz a Szabó fiúval, a ki a mélységbe zuhant?

A pap vállat vont.

– Vagy meghalt, s ez valószinű, vagy még él s akkor reggelre megfagy.

– S ezt ön, a ki gazdája, csak ilyen könnyedén odaveti?

A pap ingerülten fölcsattant:

– Talán a kezeimet tördeljem? Csak egyéb bajom ne volna ennél.

Pali hidegen szólt:

– Én e fiu életéért önt teszem felelőssé. Ha ön a pakulárokat lámpákkal és kötelekkel tüstént visszaküldte volna, megmenthették volna a fiút.

A pap idegesen felelt:

– Legyen szives más hangot használni velem szemben, az én házamban. A pakulárok nappal se mertek utána ereszkedni, hát hogy mernének éjjel?

– Ez az utolsó szava?

– Az utolsó.

– Nem hajlandó segédkezet nyujtani, hogy a fiut megmentsük?

– Kárbaveszett fáradság. Sőt veszedelmes vállalkozás.

– Hát akkor megmentem magam.

S Pali fölállt. A pap is.

– Mit akar tenni?

– Összeszedem a faluban a bátor embereket, s utána megyek.

– Még az éjjel?

– Tüstént.

– Florica jelent meg, egy nagy égő lámpással, a haja már teljesen rendben volt és sötét ruhájára egy kaczér kis fehér kötényt tett föl. A lámpást letette és a gyertyát elfujta.

– Papa, – szólt a lány – a mama kérdi, hogy a tiszteletes úr talán nálunk vacsorál?

– Köszönöm, kisasszony, sürgős dolgom van.

És fölvette a kabátját. Todorescu komor, bosszús arczczal nézett maga elé. A fiatal pap udvariasan köszönt, bocsánatot kért, hogy a háziakat háborgatta és elsietett. Todorescuval nem fogtak kezet. Az oláh pap valami köszönésfélét morgott, de artikulált hang nem jött ki a száján. Alig csukódott be mögötte az ajtó, Todorescuból kitört a düh, s olyat ütött öklével az asztalra, hogy a lámpás külső üvege megrepedt.

– Honnan került ide ez a félbolond? Mi köze annak a rongyos pásztorfiúnak az életéhez? Mit törődik vele, hogy él-e vagy meghalt? Nem értem, nem értem.

Ekkor lépett be Todorescuné.

– Képzeld, ez a féleszű fráter azt kivánta, hogy én most tüstént kerekedjem föl és éjnek évadján rohanjak Szabó Gyorgye után, a ki bizonyosan összetörve és halva fekszik valamelyik feneketlen mélységben.

– Miért nem megy ő maga? – csattant föl Todorescuné, – Hisz még erőteljes fiatalember.

A pap összehuzta szemöldökeit.

– Hiszen megy. Azonnal elindul egypár emberrel, ha ugyan fog magának bolondokat… de ha nem fog, akkor képes maga is elmenni. Hát ez a föladata egy papnak? Hisz ez hallatlan.

Nagyon halkan megszólalt Florica hangja:

– Papa, veszedelmes ez a vállalkozás?

– Veszedelmes-e? Olyan veszedelmes, hogy ha meg nem fagynak, akkor a mélységbe zuhannak; de ha ezt kikerülik, bizonyosan megeszik őket a farkasok.

Florica szó nélkül kifordult a szobából. A konyha zugában keservesen sírt egy bejáró mosogatólány.

– Mi bajod, Rózi?

– Hagyja kisasszonykám, nem lehet vele okosan beszélni, – szólt a szakácsné. A magyar pappal elment a szeretője, Petru, a pakulár, a ki csak ma jött meg a havasokról…

– Te ezen sirsz? Derék, bátor fiu a Petru, hogy elmegy segíteni a kis Gyorgyét megmenteni.

– De én érzem, hogy Petrut nem fogom többet látni. El fog pusztulni a többivel, – bőgött a lány, – a hogy megálmodtam, úgy lesz. Összetépik a gonosz lelkek, s megiszszák a vérét, hogy ne fázzanak.

– Arra is mondtam már segítséget! Gyujts a Szent Bazil képe alatt gyertyát és imádkozzál el hét Miatyánkot és hét Üdvözlégyet…

Florica fölkapta a szakácsné nagy kendőjét és kiállt a tornáczra. Fagyos szél fujt, mely a száraz, kemény erdőben olyan különös zajt csinált, mintha egy brigád masirozó csontváz csontjai zörögnének. Erősen kezdett havazni. Néha dörgő roppanás hallatszott a messzeségből: lavina zuhant alá a völgybe.

Egy pakulárbojtár settenkedett elő valahonnan a konyha felé.

– Te, fiu, elmentek a Gyorgyeért?

– El.

– Kik?

– A magyar pap, Petru, meg Papp Mózes, a medveölő.

– Gyalog mentek?

– Nem a, szánon, fegyverrel, lámpással, kötéllel…

Egy hang kiáltott ki belülről:

– Florica, hun vagy? Vacsorálni gyere!

A leány még egy hosszú pillantást vetett az alaktalan téli éjszakába, aztán borzongva befutott. Apja az egész vacsora alatt Simándyt tárgyalta, válogatott gorombaságok kiséretében. Néha az erősbülő szél megrázta az ablakokat. Ilyenkor a pap elhallgatott, mintha az a sejtelem villant volna át a lelkén: hátha ez a fiú most utolsó útját járja? És suttogva tette hozzá: Az őrült, az őrült!

A havasi faluban mindenki elpihent, a házak egymásután behunyták sárga szemüket. De az emberek aligha. Mindenki remegve hallgatta a Jégkirálynak, s az Éj királynéjának vad mulatozását, a hóvihart. És Florica ágya fölött égett a gyertya Szent Bazil aranyos képe előtt… a leány merőn nézett rá… keze össze volt téve… és imádsága túlszárnyalta a hóvihart, fölhatolt még a csillagokon is túl, az örök Isten zsámolya elé…

XI.

Simándy legelőször is Papp Mózes házához ment. Papp Mózes olyan elparasztosodott kurtanemes volt. Az apja, a nagyapja valami nagyobb uraságnál vadász, ő maga is ebbe a mesterségbe született. Egész életét, a mint az iskolából kikerült, kint az erdőn töltötte, s most ide vonult, hogy földjén eléldegéljen s a szabad rengetegben elvadászgasson. Pofáján egy medvekarmolás mély barázdája vonult végig, testében mindig lakott egypár sörét, vadorzókkal vívott csaták emlékéül. Ölmagas, bozontos szakállu férfiu volt, templomba bizony nem igen járogatott, inkább néha a papjához egy kis beszélgetésre. Mikor Simándy előadta neki, hogy miről van szó, fölállt a meleg kemenczesutból, s csak annyit mondott nagy flegmával: Meg lehet próbálni. Simándy elsietett, hogy a pakulárok közül keressen egy vezetőt és lelkére kötötte Mózes gazdának, hogy gyorsan elkészüljön. Egy fertályóra múlva vissza is tért Petruval, a kinek pénzt és pálinkát igért, csakhogy velük jöjjön. Papp Mózes akkorra már befogta a lovait, két apró macskát egy kis szánkóba. Aztán végig nézett a papján, s a vizsgálat eredménye az lett, hogy tetőtől-talpig felöltöztette, meleg posztócsizmába és hosszú báránybőrbekecsbe. A szán hátuljába hosszú kötelet, lapátokat, lámpásokat, elemózsiával jól megtömött tarisznyát és egy kétliteres pálinkás-butykost tett, megmondván Petrunak, hogy ne próbálja a holmit megdézsmálni, különben ledobja valami szakadékba. A dohányzacskóját repedésig megtömte, s azonkívül felszólította a papot, sőt Petrunak is megengedte, hogy gyujtson pipára. «Csak úgy, mintha rendes dologban járnánk. Az nyugtatja meg az embert.» Még egy kupicza pálinkát is fölhajtottak, aztán Petru kapott egy szekerczét, Simándy egy puskát, Papp Mózes is fogta a rendes medveölő fegyverét és elhelyezkedtek a szánon.

A lovak lassan kifordultak az útra és neki vágtak a havasoknak. Simándy szeme-szája egyszerre tele lett hóval és nem látott. A mint a Csiszár-dombra, honnan még egy pillantást vethettek a falura, fölértek, a szélvész egyszerre egész hófelhőt dobott rájuk, s a lovak megálltak.

– Czudar idő, rosszabb, mint gondoltam, – mormogta Mózes.

– Jézus segélj! – felelt hangosan a pap.

Petru megmozdult, mintha ki akarna ugrani. A medveölő mellbe taszította a puskájával.

– Érzed Petru? Úgy vigyázz, szolgám, hogy keresztűllőlek, ha szökni akarsz.

– Isten legyen nekünk irgalmas, – felelt vissza az oláh, keresztet vetett magára és hangosan imádkozott.

Mózes gazda leszállt, körülnézte a lovakat, hámot, istrángot megtapogatott, aztán visszaült és elindította állatait. A gyeplőt is eleresztette, vagyis oda kötözte a szánhoz.

– Isten kegyelmére és a lovak ösztönére bízzuk magunkat, – magyarázta a papnak.

A lovak lassan baktattak előre. Óvatosan haladtak, mintha megválogatták volna, hogy hova lépnek, de nem álltak meg egy pillanatra se. Néha egész hótömeget fujt rájuk a szél, s úgy tetszett, mintha elakadnának, de Mózes egy szavára a derék párák nekifeküdtek az istrángnak, s a kis szán szépen tovasiklott. A lovakon lógó vékonyhangú kakasharangok élesen csilingeltek. Ha a szél nem hordta volna a havat, egészen jól láthatták volna, mert a hó fehérsége világossá tette az éjszakát.

A lovak lassan baktattak előre.

Papp Mózes még beszélgetni is ráért.

– Mondja csak, tiszteletes úr, mije kigyelmednek az a Gyorgye-gyerek, hogy így szivén viseli a sorsát?

– Embertársam, Papp uram.

A magyar sokáig hallgatott. Forgatta magában a feleletet. A fejéből a szivébe küldte, meg vissza.

– Ki törődik egy ilyen tudatlan, apró féreggel? – folytatta – hát nem mindegy, hogy ma fagy-e meg, vagy holnap eszik meg a farkasok? Ki veszi észre, hogy az a kis, piszkos pakulár-bojtár, a kit a juhászok ide-oda rugdalnak, nincs többé a világon? Vajjon sír-e utána valaki, ha nem hallja többé szólni a furulyáját?

És Simándy vissza:

– Lehet, hogy úgy van, Papp uram. Lehet, hogy a Bodonyék szép, fehér kutyáját többen sajnálnák a faluban, de én azzal nem törődöm. Ő is az Isten teremtése, belé is olyan lelket lehelt az Ur, mint a hatalmas királyokba. Van neki gondolkodó feje és érző szive. Micsoda lelkiismerettel ülnénk mi most a meleg sutban, tudva azt, hogy embertársunk kint az éjszakában halállal küzd és segítségért sikoltoz?

– Hátha úgy végezte az Ur, hogy így haljon meg? – szólt Mózes.

– Hátha úgy végezte, hogy mi védjük meg?

És a kálvinista vissza:

– Hátha úgy végezte, hogy mi is ott veszszünk?

Simándy megdöbbenve elhallgatott. Van-e joga neki ezt a két embert magával vinni ebbe a veszedelembe? Mit tudja ő ezek primitiv életének a titkát; ismeri-e kisded érzelemkörüket? Talán ennek a marczona medveölőnek kedves kis unokái járnak az eszében, a kiknek medvekalandjait mesélni szokta? Talán annak a hosszúhajú oláhnak, ott a kasban, egy fehérviganós fekete lány jelenik meg a szeme előtt, a kivel kis, hegyoldalon álló sárkunyhóban boldog, hosszú családi életet álmodott magának? Csak ő az itt, a ki nyomtalanul suhanhat át a megsemmisülésbe, széles e világon sehol nincs egy arcz, melyen az ő emlékezetének szentelt könny fog végiggördülni. Micsoda vad önzés tőle, a kit az élet nem érdekel, két embert magával ragadni…

– Papp uram, ha tetszik, visszafordulhat, én egyedül is tovább megyek.

A medveölő egyet horkant, mintha valami sértőt mondtak volna neki.

– Nem úgy van az, tiszteletes úr. Nincs az a veszedelem, a mi elől én meghátrálnék. Mert tudom, hogy életem az Ur kezében van, s nem történhetik más, mint a mi elvégeztetett. De hát tudni akartam valamit és most már tudom… A tiszteletes úr nemcsak szavaival pap, hanem tetteivel is. Volt itt nálunk már sok szépen imádkozó, szépen prédikáló pap, de mind megszökött, mikor a zabkenyérre került a sor… Így aztán szétzüllöttünk, elfogdosott bennünket a pópa, a ki százféle babonával hálózza be lelkünket… Apostolok, próféták kellenének a mi hitünknek, uram… mert ha a pap gyönge legény, megdől az eklézsia, minden ő rajta fordulván meg… De hát a tiszteletes úr más fából van faragva… jó fából… neki megy a halálos veszedelemnek embertársáért… Tiszteletes úr, most már ismerem, ha kell, tudom, nyomorog, küzd, meghal a hitéért, a hazájáért… A jó Isten áldja meg!

Ott motoszkált Simándy bekecse körül, végre elérte czélját: elkapta kezét és megcsókolta.

Simándy csak engedte. Mélyenjáró gondolatok szántottak végig háborgó lelkén: ez az egyszerű ember nagy dolgokat leplezett le előtte. Hát úgy volna? Mint református papnak oly csekély külső eszközök állnak rendelkezésére, hogy hívei kedélyvilágára hasson, hogy csakis nagy tettekkel, példákkal lehet őket vallásukhoz bilincselni? Így volna ez? Minden a pap egyéni értékén fordulna meg? De hisz akkor jaj neked, szegény fiú, mert az élet buta, köznapi, egyforma szürkeségében mikor nyilik alkalom a tettekre? A tömegeket magukkal ragadó példákra? Az önfeláldozásra?

– Hahó! – kiáltott Papp Mózes és a lovak megálltak.

A medveölő leugrott a szánról és a lovak elé állt.

Az út egyik felén mélység volt, a másik felén meredek hegy, gyér fenyőerdővel. Valamelyik szálfát a vihar kitörte és az most szánkázott lefelé irtóztató zúgással. Petru jajgatott, a lovak fujtak és remegtek. Simándy kimeresztette a szemét és előre nézett. A lovakat és gazdájukat belepte a hó: mint fehér márványszobrok álltak előtte az éjszakában. A zúgás egyre közelebb jött, erősödött, valóságos dörgés lett belőle. Mintha az egész hegyoldal megmozdult volna: pattogott, sivított, recsegett minden. S egyszerre a félelmes lavina, mint egy élő szörnyeteg, villámsebesen átnyargalt az úton s tovább robogott a mélységbe, a pokolba.

Valami negyven lépésnyire mögöttük vágott el. De a nagy légáramlat egy tömeg fölkavart havat vágott rájuk.

– Hahó, tiszteletes úr!

– Itt vagyok, Papp uram!

– Mögöttünk vágott le a görgeteg.

– Hála Istennek. Mehetünk tovább?

– Előbb egy kicsit ki kell ásni magunkat. Hej, Petru, ne vaczogj! Hozd ide a lapátokat!

Petrut ez a fölszólítás meglehetős örömmel töltötte el, mert följogosította őt rá nézve fölöttébb kedvező kombinácziókra. Ha Papp gazda a lapátokat kéri, akkor Papp gazdát az ördög nem vihette el. Ha ő ezt a fölszólítást egészen jól hallja: az ördög őt se vihette el. Így egyelőre nincs semmi baj. Fölemelkedett vaczkából, lerázta a havat magáról és ment lapátolni.

– Láttad a drákut, gazda, a mint elszánkázott mellettünk? – kérdé halkan Mózest. Mert az oláh tudja, hogy a magyar még akkor se bujik el és hunyja be a szemét, mikor a dráku megjelenik előtte.

– Nem dráku volt az, szolgám, hanem az Istennyila. A magyarok Istene belelőtt a pokolba.

– Biztosan tudod?

– Láttam. Ülj föl, indulunk.

Pár percz múlva baktattak tovább az úton. Petru folyton beszélgetett; így bátorságosabbnak érezte az állapotot. Simándy szótlanul hallgatta őket; a magyart, a ki az üvöltő vésznek közepette is megőrizte hidegvérét és humorát, és a román fiút, a kit a félelem fecsegővé tett.

Rövid idő mulva az Ördög szájához érkeztek, s Petru egészen pontosan megjelölte a helyet, a hol Gyorgye a mélységbe zuhant. Papp Mózes mindjárt mondta, hogy itt a mélység elég meneteles, s lehet, hogy a fiú épen ért le s odalent se törte össze magát, ha nagy hóba esett s nem valami szikladarabnak ütődött. A vihar itt kevésbbé dühöngött, mert a hegyek összébb szorultak és az erdő is sűrűbb lett. Csak a fejük fölött hallották tombolását a csúcsokon, de maguk keveset éreztek belőle. Papp Mózes azonnal cselekvéshez látott. Az útnak a mélység mellett futó szélén egy villámsujtotta fatörzs állott, erre ráhurkolta a leghosszabb kötelét, melyre minden két arasznyira egy gomb volt kötve. A kötél másik végét ledobta a mélységbe. Aztán a lovakat is fához kötözte s tele abrakos tarisznyát akasztott a fejükre. Petrunak megengedte, hogy húzzon egyet a kulacsból s aztán meghagyta neki, hogy álljon a lovak mellé és vigyázzon rájuk. Aztán a papnak szólt:

– Tiszteletes úr, én puskával, lámpással lemegyek, a kötélbe kapaszkodva. Aztán, ha belefujok a sípomba, jőjjön utánam szintén puskával és lámpával.

– Tán előbb én…

– Hagyja! Én úgy ismerem odalent a talajt, mint a tenyeremet. Vakon is el tudnék itt igazodni. Isten nevében!

Simándy kezet szorított a marczona vén vadászszal s az a kötél mentén leereszkedett a mélységbe. Nem telt bele öt percz, éles sivítás tört föl alulról. Simándy utána ereszkedett. Néha lógott a kötélen, olyan meredek volt a hegyoldal, de különben szépen lépésben haladhatott. Egyszer csak elfogyott a kötél.

– Hahó, Papp úr!

– Itt vagyok. Végire jutott a kötélnek?

– Végire.

– Csak előre. Lent van már.

Simándy a hang után ment s egy kis csetlés-botlás után ott állt Papp Mózes mellett. Meggyujtották a lámpásokat.

– Ide nem sok havat teregetett a vihar. A fiút tehát el nem takarhatta. Lehet, hogy semmi baja se történt, s elindult itt a mélységben, valamerre utat keresni hazafelé. Akkor biztos, hogy eltemette a hó. De talán itt fekszik valahol, meghuzta magát szélmentes helyen s várja a virradatot. Hahó Szabó, hahó Gyorgye!

Nem jött rá felelet. Ekkor elindultak, az egyik jobbra, a másik balra, s minden fát, bokrot, szikladarabot megnéztek. Simándy utasítása az volt, hogy csak addig menjen, a míg Papp Mózes lámpáját látja, messzebbre ne.

– Hahó! – kiáltott a medvevadász vagy negyven lépésről.

– Hahó!

– Nem hallotta?

– Mit?

– Kutyaugatást.

– Nem! – kiáltott Pál és Papp Mózeshez sietett.

Figyeltek. Most tisztán, bár gyöngén, ismétlődött a kutyaugatás. A két ember arra sietett. Egy mély patakmeder felé közeledtek: onnan egyre erősebben hallatszott az ugatás. Leugrottak a mederbe: ott, a kinyúló part alatt, széltől védett, hótól mentes helyen feküdt egy fiatal gyerek: a Szabó Gyorgye. Mellette egy kis, kóczos, lompos, nyeszledt kutya, mely a fiú képét nyalogatta és közbe-közbe ugatott. Mikor a két férfit meglátta, farkcsóválva eléjük ugrott és öröme jeléül vihánczolni kezdett.

– Lám, a társai ott hagyták, s ez a dög utána ugrott, – szólt Papp Mózes.

Azzal a fiú mellé térdelt, föltépte a mellét.

– Még él, de egészen meg van dermedve. Gyorsan vetkőztessük le.

Egy pillanat alatt meztelenre vetkeztették, s hóval tetőtől-talpig keményen megdörzsölték. A fiú tagjai melegedni kezdtek. Aztán száraz ruhával sebtiben újra megdörgölték és megint felöltöztették. Most Papp Mózes bicskával fölfeszítette összeszorított száját s jó öt korty pálinkát mért bele. A fiú nagyokat nyelt és kinyitotta a szemét.

– Jézus, légy velem! – mormogá, azzal pillái újra lecsukódtak.

A vén medveölő szó nélkül levetette hatalmas bekecsét, bepólyálta a fiút s fölállt.

– Ezzel egyelőre megvagyunk. Nem fog meghalni.

– Talán tüzet kéne rakni?

– Nem, most elég melege van. Most a vére újra megpezsdült s bejárja minden porczikáját… No, gyere ide, te kis kóczos!

Ez a fölhivás a kutyának szólt, mely hihetetlen örömmel nézte a segítők működését. Hol az egyikhez, hol a másikhoz futott, míg térdeltek, s nyájasan döfödte őket az orrával. Majd elkezdett vidáman ugatni, majd ismét körös-körül szaladgálta őket, mint egy bolond s nagyokat hempergett a fagyos földön. A fölhivásra heves farkcsóválások közt azonnal Papp Mózesnél termett.

A vén vadásznak csak úgy sugárzott a szeme a szeretettől, mikor a görhes, kiéhezett állaton végignézett. Micsoda utolsó alakja a világrendnek a havasi juhászok kis bojtárja! S ezután még hol következik a bojtár kis kutyája! S ebbe a hulladékokból táplálkozó, rugásokkal traktált nyomorult féregbe mekkora szeretetet, hűséget, önfeláldozást oltott a teremtő! Ezt jártatta az eszében Simándy, mikor Papp Mózes végig-végig simogatta a kutyát, s megveregette a koponyáját.

– Pálinkát nem adhatok neked, hanem megállj, van más.

Elővett egy darab szalonnát, kenyeret, fölvagdalta, s a kutya elé rakta. A szegény állat mohón fölfalta s utána még jobb kedve támadt.

– No, most vigyük föl a Gyorgyét a kocsira. Menjen előre, tiszteletes úr, a lámpásokkal.

Ölbe vette a fiút és úgy vitte a pap után. Megkeresték a kötél végét.

– Hát most, tiszteletes úr, kapaszkodjék föl a kötélen, aztán majd én rákötöm Gyorgyét és sipolok. Akkor feküdjenek neki Petruval odafönt és húzzák. De ki ne ereszszék a kezükből. No, előre!

Pali fiatalos erővel neki vágott a mélység meredekének, s nemsokára fönt volt.

– Élsz még, Petru?

– Élek. Megvan-e Gyorgye?

– Meg, fiam. Semmi baja nincs.

– Dicsértessék az Ur neve. De ha én a lovak közé nem állok, már régen megfagytam volna.

– Gyere csak ki onnan. Állj ide!

Megmagyarázta neki, hogy miről van szó. Pali és Petru elhelyezkedtek a mélység szélén. Egyszerre csak éles sípszó hangzott a ködös homályból.

– Isten nevében, ne sajnáld, Petru, és húzd, ha megszakadsz is bele.

A két fiatal ember elkezdte húzni a kötelet. Lassan jött a teher, hol könnyebbnek érezték, hol nehezebbnek. Néha megakadt s olyankor pihentek. Mikor a síp megszólalt, újra kezdték a munkát. Így ment ez valami husz perczig, a mi nekik egész végtelenségnek tetszett. Végre megszólalt az öreg vadásznak a hangja a sötétben:

– Itt vagyok, tiszteletes uram. Még két percz és fönt vagyunk. No még egy kis erőlködés. Ne sajnáld, Petru.

A két ifjú újra nekifeküdt, s a medveölő ott termett az úton, jóformán emelve maga után Gyorgyét.

– Hozta Isten, Papp uram, – szólt Pali, a verejtékét törülgetve.

– Nehéz volt?

– Egy kicsit.

– Nem várhattuk meg, míg egészen magához tér, mert az idő kezd irtóztató hidegre fordulni s mind itt fagytunk volna.

– Haza viszszük?

– Bajos. A görgeteg elzárta az utat visszafelé. Tudok én ide közel egy jó medvebarlangot, oda vonulunk, míg a vihar el nem múlik.

Jól betakargatva, a szánra tették Gyorgyét, a ki lélekzett, de eszméletlen volt, melléje dugták, jól be a szalma közé, a kis kutyát, aztán jót húztak mind a hárman a pálinkás butykosból, s elindultak.

– Hová megyünk? – kérdé némi nyugtalansággal Petru.

– Nem messze, fiam, egy jó meleg medvebarlangba.

– De hátha a medve otthon van?

– Elférünk azért ott mi is. A medve jó állat.

– Jó állat az ördögnek, de nem nekünk, – dörmögte Petru.

– Hopp! – kiáltott Papp Mózes és leugorva a szánról, a lovak elé ment, megfogta a kötőfék végét s valami fensíkfélére, oldalt vezette őket, – itt vagyunk.

Meggyújtotta az egyik lámpást s fogta a puskáját.

– Petru, vedd a fejszédet és gyere velem.

– Hová?

– Megnézni, hogy üres-e a medvebarlang?

– Uram, neked ép olyan két jó szemet adott a teremtő. Száz medvét ép úgy meglátsz velük, mint egyet… Minek neked még az én két szemem is?

– Majd én megyek, – szólt Pali.

– Petru, gyáva ficzkó, kösd a lovakat egy fához. Tiszteletes úr, tegye le ide a földre a lámpását.

Azután a medveölő megnézte a fegyvereket, s a Paliét is golyóra töltötte. Valami harmincz lépést fölfelé mentek a hegyoldalban s egy csomó bokor közt, majdnem embermagasságnyi nyílás előtt megálltak.

– Tiszteletes úr, tegye le ide a földre a lámpáját. Ha lövést nem hall, de medvét lát kirohanni, hagyja futni, ne lőjjön rá. Mert jegyezze meg, s halld meg te is Petru, ő jobban fél tőlünk, mint mi tőle… Ha lövést hall bent, be ne jöjjön, de akkor résen legyen, mert én vele harczba keveredtem, s megsebezve hajtom kifelé és akkor ő fog önre rohanni. Csak arra vigyázzon, hogy ha én futok ki elől, véletlenül belém ne lőjjön.

Az öreg vadász meglazította hüvelyében a vadászkését, fölhuzta a puskáját és a végére akasztva az égő lámpást, belépett.

Egy szempillantás alatt kívül termett.

– A medve itt van, de alszik. No, Petru, föl mered-e költeni?

– Lődd agyon álmában, uram. Hisz így pompásan megszabadulunk tőle.

A vén vadász indignálódva felelt:

– Jegyezd meg, hogy a magyar ember senkit se öl meg álmában, még az állatot se. Majd mindjárt fölébred őkelme.

Egy darab szalonnát vett hamar elő, a lámpa lángjánál megpirította, s behajította a barlangba.

– Erre a szagra tüstént magához tér. Szaladj Petru a lovakhoz, hogy világgá ne menjenek. Tiszteletes úr, a két első lába közé czélozzon, mind a két töltést oda. Ha véletlenül nem volna neki elég és önnek futna, ne kimélje a puska boldogabb végit.

Dörmögés hallatszott a barlangban.

– Vigyázat, jön már!

A következő pillanatban egy nagy barna medve bujt ki a nyíláson. Négy lövés dördült egyszerre, s a maczkó vért okádva a fehér hóra, hirtelen leült, miközben irtóztatóan ordított. Papp Mózes villámsebesen töltött, s egy ötödik lövéssel szétloccsantotta a vadállat koponyáját. A medve lefeküdt, egyet rúgott s vége volt. Ekkorra már ott termett Petru is és bocskoros lábával elégedetten gázolta a bozontos vadat.

E pillanatban ágyúdörgés-szerű roppanás hallatszott.

– Siessünk elhelyezkedni és tüzet rakni, – szólt a medveölő, – már a fák is repedeznek a hidegtől.

A maczkót félrehuzták a barlang szájától. Aztán Gyorgyét átszállították, utána bevezették a lovakat, mialatt Petru sebtiben fát vágott. Majd a szánon levő összes holmit a barlangban helyezték el, s mikor ezzel is készen voltak, a barlang szájánál hatalmas tüzet raktak. Ekkorra magához tért Gyorgye is s bámulva tekintett szét a lámpások kétes világánál. Rövid idő alatt Petrunak kissé nagyító és dicsekvő előadásából megtudta, hogyan került a halál völgyéből ebbe a kellemes barlangba. De még mielőtt eszébe jutott volna hálálkodni, Papp Mózes a kezébe nyomott egy darab szalonnát, egy jókora karéj kenyeret, s a fiu mohón enni kezdett, szinte a szemei is kidülledtek bele. Petru is megkapta a maga részét, Simándy is, Papp Mózes is jóizűet falatozott, aztán szalmából, pokróczokból türhető ágyat vetettek, egy pár nagy tuskót vetettek a tűzre, s a medveölőt kivéve, mind lefeküdtek s elaludtak. Odakint sivított a szél, s rongyokra szaggatott hólepedőket hurczolt ide-oda az erdőben; lavinák robogtak le a mélybe, s a megpattant fenyőfák roppantak koronkint óriásit.

Papp Mózes a tűz mellé ült, virrasztott, az ember sohse tudhatja, mikor jöhet rá az éjszakából veszedelem. Néha lehunyta a félszemét, ő azt állította, hogy ilyenkor a félteste alszik. Egyszerre csak előrehajolt és hallgatódzott, mint mikor valaki élesen figyel. Aztán fölugrott s puskáját ösztönszerűleg kezébe kapta. Gyermekkora óta ismerte a téli erdő, a nyári erdő, a csöndes erdő s a vihartól vert erdő minden hangját. Most is tehát valami szokatlan zaj ütődhetett a fülébe. Megrázta Simándyt s a két juhászt. Egyszerre talpon voltak mind.

– Mit hall, tiszteletes úr?

– Semmit.

– Hát ti?

– Mintha kutyaugatást hallanék, – szólt Petru.

– Vagy tán farkas? – vélekedett Szabó.

– Valami búgás is keveredik bele, – szólt Papp Mózes, – ez vadászkürt.

Erre hatalmas öblű medveölő puskáját kétszer elsütötte.

– Mit csinál?

– Figyelmeztetem az eltévedt vadászokat.

Csakhamar puskadurranások jöttek feleletül. Papp Mózes újra lőtt. A kutyaugatás nemsokára egészen közelükből hangzott, s pár pillanat mulva dühös vakkantásokkal pár finom vadászkutya rohant a tűz világos körébe, neki egyenesen az elejtett medvének, melyet elkezdtek marczangolni. Utánuk a hóförgetegből három elegáns vadászruhába öltözködött alak bontakozott ki, majd erdészek és cselédek csengős lovakat vezettek elő, melyek a szánokba voltak fogva.

– Baranghy gróf, – mormogott Papp Mózes és levette a süvegét.

Csakugyan Baranghy László gróf volt, az erdélyi fejedelmek nagyhírű sarjadéka, az ismert oroszlán- és tigrisvadász, ez az érdekes és férfias alak, a ki őseitől öröklött kalandszomját India és Afrika rengetegeiben szokta lecsillapítani. Simándy jól ismerte őt híréből, s kiváncsian nézett rá. Mindig erősen meg szokta figyelni azokat, a kiknek a sors kiváltságos helyzetet, nagy vagyont, nagy nevet biztosított. S magában mindegyik elé vagyonának és nevének megfelelő nagy kötelességeket tűzött. És sokat gondolkozott ezeken az örökké teljesítetlenül maradó nagy kötelességeken olyankor, mikor látta, hogy adóba hogyan hajtják el a szegény embernek utolsó tehenét… Ezt bezzeg romlása árán is kényszerítik kötelessége teljesítésére…

– Hahó, kik vagytok? – kiáltott a gróf.

– Magyar-garabói vadászok, méltóságos úr, a kik a vihar elől a medve barlangjába menekültünk, – felelt levett süveggel, alázatosan Papp Mózes.

– A mint látom, hatalmas maczkót zavartatok ki a barlangjából… Verjétek el róla a kutyákat…

A gróf odament az elejtett fenevadhoz, s lábával végigtapogatta. A két másik úr is jól körülnézte a pompás állatot… Aztán mind a tűz köré állottak, s gémberedett tagjaikat melengették… Az erdészek a lovak körül maradtak. A gróf figyelmesen nézte Pappot.

– Hallod-e, öreg, nem Papp Mózes vagy te, a medveölő?

– De az vagyok, instálom. Én is tanítottam a méltóságos urat vadászni.

– Nem mehetnénk még az éjjel födél alá, Garabóra? A vendégeim czudarul el vannak fáradva.

– Nem tanácsolom, méltóságos uram. A hógörgeteg elzárta az utunkat, s mindnyájan ott találnánk veszni ebben a rengeteg hidegben. Hanem tessék a barlangot elfoglalni, ott nem ér a szél.

A gróf német nyelven vendégeihez fordult.

– Nos uraim, én megigértem, hogy olyan telet mutatok önöknek, a minőt sohse láttak. Hát nem tartottam meg igéretemet?

– Köszönöm, gróf, – felelt az idősebbik, egy erőteljes, kissé köpczösödő alak, – ilyet nem láttam se a tibeti határon, se Kanadában.

És megszólalt a fiatalabbik, egy nyulánk, szőke ember:

– Nem bántam meg, hogy lejöttem Bécsből. Ez a hóvihar vetekszik az orosz sivatag huránájával. Egyszer, emlékszem, az Ural hegységben láttam effélét. Gratulálok, gróf úr.

– Nézzék ezt a vén embert, – szólt a gróf, Mózes gazdára mutatva. – ennek már a nagyapja is a családomat szolgálta. Ő volt az én első tanítóm a vadászatban. Több medvét elejtett, mint a mennyit mi hárman láttunk. Most különben azt jelenti, hogy nem mehetünk tovább, mert bentveszhetünk a hóban.

– Hát mit csinálunk?

– Itt hálunk a medve barlangjában.

– Bravó! – kiáltott a köpczös, – lesz mit mesélni az udvari bálon.

– Csinálj ott bent helyet, Mózes!

Ezalatt már Gyorgye, Petru s az erdészek két hatalmas tüzet csináltak, s a gróf lovait azok közé állították. Papp Mózes is kivezette a maga lovait, s a többi közé állította. A cselédek a szánokról leszedtek mindent, pokróczot, elemózsiát, vánkosokat, s a barlangba vitték. Nagy benzinlámpát is gyújtottak, s az üregben elhelyezték. Az urak rögtön be is vonultak. Ekkor lépett csak elő Simándy, s bemutatta magát. A grófnak magyarul, a másik két urnak németül.

– Nini, hát maga az én papom? – szólt szives hangon a gróf, – én csak egy garabói papot ismerek, a vén Todorescut, a ki követválasztáskor le szokta hozni a móczait, rám szavazni. Nagy gézengúz az öreg, érti a dolgát.

A két idegen a grófnak két bécsi barátja volt: az idősebbik lord Harrington, az angol nagykövetség első tanácsosa, a másik Vensolov ezredes, az orosz nagykövetség katonai attaséja. Harringtonnal annak idején Indiában ismerkedett meg, Vensolov ezredessel pedig a bécsi udvari élet hozta össze. A fényes császárváros puha, meleg, főúri kényelméhez szokott urak szinte gyerekes örömmel élvezték a rendkívüli helyzetet: a barlang előtt a tűz lobogó fényénél eléjük táruló fantasztikus látványt, a véres medvével, a kavargó hóviharral, a lovak mellett szoborszerűen mozdulatlanul álló vadászokkal, szolgákkal és parasztokkal, azután élvezték a jól világított, pokróczokkal kipárnázott, eléggé meleg barlangot, melynek közepén csakhamar égett a spiritusz a szamovár alatt, miközben egy belső inas nagy ezüsttálczán hideg borjút, szárnyast, czipót tett eléjük, s egyszerre vagy öt üveg vörös borból húzta ki a dugót.

Simándy a barlang szája előtt levő tűz felé húzódott.

– Tartson velünk, tiszteletes úr, – szólt a gróf.

– Köszönöm, méltóságos uram, már beszalonnáztam.

– No csak vegye elő a bicskáját és lásson hozzá. Van itt mit enni.

Simándy nem kérette magát, hanem a tálcza mellé telepedett, a hol az angol és az orosz farkas-étvágygyal működtek. Az étel és a bor mesés gyorsasággal eltüntek, azután az inas mindenkinek töltött egy csésze párolgó teát, a gróf mindenkinek egy vastag szivart dugott a szájába, s végigfeküdtek a pokróczokon.

– No, kedves grófom, ön valóságos ezermester, hogy itt a vadon közepén így el tudja az embert látni, – szólt Harrington.

– Ez csak revanche a pendsabi szép napokért. És még mennyivel maradok adósa a negyedik bengáli lovasezred tisztikarának! Ne is beszéljünk róla, mylord. Sohse felejtem el, hogy minő felejthetetlen napokat köszönhetek önnek és indiai bajtársainak.

– Hja, India; az a mi páratlan vadászterületünk, ott még élhetünk jól, tetszésünk, egyéni gusztusunk szerint, romantikusan, verekedve, vadászgatva. Ha az átkozott afgán kutya át nem lövi a lábamat, ma is ott vagyok, s nem térek át a diplomácziai szolgálatra. De most is mindig visszasóvárgok a szabad élet után. Unom a czivilizácziót, Angliát pláne! A családom különben is szét van szórva az egész világon; az egyik farmer Ausztráliában s van neki vagy negyvenezer marhája. A másik a kanadai kőszénbányáit turja s a saját hajóin hordja szét a szenét, a harmadik Belső-Afrikában, valahol Uganda vidékén kormányzó vagy király. Az öcsém van legközelebb, az Maltán hadnagy. Angliában senki se él közülünk.

– Bocsásson meg, mylord, – szólt az orosz, – de én csak két igazi urat ismerek a világon: a magyar urat és az orosz urat. Önök már, hogy is mondjam csak, elnyárspolgárosodtak egy kicsit. Önök mindennel foglalkoznak már, de a magyar és az orosz úr csak a földjét műveli és szereti, és pedig rajongásig. Azt az egyet tekinti arisztokratikus foglalkozásnak. Ha egy orosz nemes elveszti ősei földjét, elzüllik, más mesterségre nem tud átmenni…

Az orosz megállt egy pillanatra, hogy szippantson a szivarjából. Simándy megszólalt:

– Megengedik az urak, hogy én is beleszóljak?

– Csak tessék! – felelt az angol.

– Az onnan van, mert bár az orosz birodalom óriási, az ifjúságot szűk látkörben nevelik föl. A mindenható dinasztia nem a nemzet elé tűz nagy czélokat, hanem önmaga elé, a maga dicsőségére, a nemzetet meg se kérdik, a nemzetnek örökké hallgatnia kell… Angliában ellenben arra szoktatják az ifjúságot, hogy az egész világ a te nemzetedé; ha otthon nem férsz el, eredj a tengerre, az összes vizeken megtalálod a szineidet, s ha holnap La Platában görbén néznek rád, holnapután már ott van az angol hadihajó a város felé fordított ágyútorkokkal. Ha tengeren se férsz el, eredj a gyarmatokra: minden világrészben megtalálod a hazádat, mindenütt angol maradhatsz, s bárhol, bárminő munkát végezel, Anglia vagyonát és hatalmát szolgálod vele. A magyar meg az orosz úr csak a hazájában, a maga földjén van igazán otthon, a hol nem parancsol neki senki: hát ott marad és megőrzi patriarkális tulajdonságait, a melyeket az ezredes úr úri tulajdonságoknak nevezett…

Harrington a hevesen gesztikuláló fiatalemberre nézett:

– Ön talán ortodox keleti pap és Moszkvában tanult?

– Nem, mylord, én protestáns pap vagyok és Hollandiában tanultam.

– De csak vadászni jött ide szintén és valami nagyobb városban lakik?

– Nem, mylord, én itt lakom ezen a hegyen túl egy faluban és papja vagyok egy száz főből álló eklézsiának.

– Magyar pap?

– Az vagyok, mylord.

– Valami igaza van a tiszteletes úrnak, – szólt az orosz ásítva, – de mivel szivarom végig égett s én álmos vagyok, nem veszek részt többé a beszélgetésben. Jó éjszakát, urak.

Lord Harrington látható érdeklődéssel nézte a fiatalembert, de az álmosság és fáradtság őt is elnyomta s azért jó éjszakát kivánva, szintén végignyult a földön.

Baranghy gróf friss szivarra gyújtott, s a barlang előtt égő tűz mellé ült. Az, a mit Simándytól hallott, nagyon gondolkozóvá tette.

– Hallja, ifjú barátom, – szólt lassú hangon, – én itt a vad rengetegben, az üvöltő viharban, a megölt medve barlangjából vaktában kizavarok két parasztbundás alakot, a kik közül az egyik megszólal, s lord Harringtonnak, Vensolov ezredesnek és Baranghy grófnak perorál olyan értelmesen, a minőt ezek az urak a maguk körében is ritkán szoktak hallani. Ez nem természetes dolog… Hogy került maga arra a rongyos Garabóra?

– Méltóságos uram, annak hosszú története van, mely méltóságodat nem érdekli. Különben is a magam szántából jöttem oda…

– Nincs valami kivánsága? Nem akar a sorsán változtatni? Szivesen fölajánlom a segítségemet.

– Csak azt kérem, hogy ha az eklézsiának szüksége lesz valamire, akkor fogadjon szivesen méltóságod.

– Meglesz, meglesz… Hát maga úgy véli, hogy a mi nemzetünknek nincsenek nagy czéljai, nagy föladatai?…

Simándy lehorgasztotta a fejét. Majd rekedten így szólt:

– Mi? Hiszen mi még itthon is a létért küzdünk… és veszítjük a csatát… koldusok vagyunk és senkise támogat… a katonáink fogynak… a fegyverek egyre hullanak a kezünkből… S ezt a nemzet nagy tömege nem látja, nem tudja, nem hallja…

A gróf tágra nyitott szemmel meredt a tűzbe. Nemes, éles, bátor arczán mély szomorúság ült. Simándy ránézett, s valami vakmerő gondolat fogta el. Megragadta a gróf kezét s szólt:

– Fejedelem, én uram, ne menj te idegen világokba fenevadakra vadászni… maradj ebben az elhagyott országban… Látod, nekem ez a haza nem adott semmit, se előkelő rangot, se kitüntetéseket, se vagyont, s itt állok, itt dolgozom a helyemen, elpusztulok, de el nem megyek róla.

A gróf ránézett Simándyra, a ki a kezét fogta:

– Valamit mondani akar?

A szegény fiu azt hitte, hogy beszél, de csak a gondolatok viharzottak végig lelkén, szája nem nyilt szólásra. Eleresztette a gróf kezét.

– Bocsásson meg, méltóságos uram, csak arra akartam kérni, hogy szeresse, ne hagyja el ezt a mi szegény Erdélyünket, pusztuló egyházunkat… ilyen nagy nevet mi nem nélkülözhetünk ádáz harczunkban.

A gróf belehajította a szivarját a tűzbe.

– Hát mit tegyek? Mit tegyek? Sohse szoktunk mi ilyesmiről beszélgetni… Mit kellene tenni? Ki tudna erre feleletet adni? A fórumon annyi jelszót ordítanak; egyszer az egyik van divatban, másszor a másik; s mindegyik csak arra való, hogy az emberek egyéni hiúságát, karriérjét szolgálja…

Hangja egyre emelkedett és hevesebb lett.

– Az országgal tulajdonképp nem törődik senki.

Hirtelen fölugrott.

– Nagyon hideg van idekint. Ez a komisz szél szinte a bőröm alá fúj. Jó éjszakát.

Besietett a barlangba. Papp Mózes újra megrakatta jól a tüzeket, Simándy ott, a hol ült, végignyult a meleg földön s elaludt. Mózes gazda egy vánkost csúsztatott a feje alá, s a fiut betakarta egy pár vastag pokróczczal. Aztán ő is odafeküdt melléje. Szabó és Petru is lassan-lassan odasompolyogtak. Csak a gróf vadászai és cselédjei álltak a lovak közt mozdulatlanul, mint az őrtálló katonák.

Talán már hajnal felé lehetett, mikor a vihar hirtelen megállt. Papp Mózes azonnal fölébredt, s gyöngéden megérintette Simándy karját.

– Mi baj?

– Tiszteletes úr, a vihar pihen.

– Elállt?

– Nem, csak pihen. Ez itt a viharnak rendes szokása, hogy egy-két órát megáll, s aztán újult erővel kezdi. Jó volna, ha a méltóságos urakat fölkeltené. A szünet alatt bevergődhetünk Garabóra.

Pali rögtön a barlangba sietett, s fölkeltette a grófot, ez pedig a vendégeket. Mindnyájan helyeselték az indulást, a gróf pár rövid szót kiáltott legényei felé, a szánok egyszeribe föl voltak pakkolva, s a lovak befogva. Indulás előtt a gróf mindenkinek egy pohár konyakot adott: a cselédeknek is, a parasztoknak is. A lámpásokat is meggyújtották, s elől Papp Mózes két jóravaló, kis macskalovával nekivágtak az útnak. Pali szó nélkül Mózes gazda mellé ült a bakra, s az egyik lámpást tartotta. A medve alá fatalpat csináltak s a leghátulsó szán mögé kötözték. Lassan, koczogva, de mégis előre haladtak.

XII.

A nagy vihart követő reggel a faluban irtóztató kutyaugatás támadt. Az ebek megérezték a szagát a medvének, mely a szán mögé volt kötve. A kutyák föltünő nyugtalanságára mindenki a kapuja elé sietett, s látták a havasi úton aláereszkedni a karavánt, s egyszerre megismerték a gróf szürkeruhás, violaszin zsinóros vadászait, a mint a czifra szánokat, csengős lovakat lesegítették a meredeken. Ekkor Papp Mózes szánja már illedelmesen hátul kullogott. S a mint lent voltak, Pali illedelmesen köszönt az uraknak, s a szánnal jobbra fordultak, Papp Mózes háza felé. A gróf valamit kiáltott utánuk, de a prémes gallér elfogta a hangot. A mint a gróféktól eltávolodtak, Petru nagyot kurjantott, s hangosan kiáltotta a népnek, hogy ime itt a Gyorgye, megmentettük, s még egy nagy medvét is öltünk. Az asszonyok mind oda siettek, s kezet csókoltak Simándynak. Egész karavánnal érkeztek Mózes gazda házához, a hová már Sára néni is megjött egy csomó öregasszonynyal. Sára néni előbb kötényébe törölgette a szemét, aztán erőt vett rajta az indulat, elsirta magát, megölelte, megcsókolta az unokáját, végül pedig úgy vágta pofon, hogy leesett a süvege. Ekkor esett a papjának s a hol érte, csókolgatta a ruháját. Pali itt visszaöltözködött fekete ruhájába, és Sára nénivel és Gyorgyeval hazament, otthagyván Petrut, a ki egész nap nagyszámú közönségnek örvendett, mely mind a hőstettek elbeszélését kivánta hallani. A nép fölváltva ácsorgott Mózes gazda és Todorescuék háza előtt, hová az előkelő uraságok szálltak. Pali hazament, megivott egy csésze forró kávét, aztán ágyba feküdt, s elaludt, mint a bunda.

A gróf vendégeit egyenesen Todorescuékhoz vitte, a kikről tudta, hogy nagy, kényelmes, kőből épített úriházuk van. Képzelhető a pap-család meglepetése, mikor Baranghy gróf az angol lorddal és az orosz attaséval betoppant. A hölgyek azonnal elfutottak, toalettet csinálni, Todorescu pedig, a ki a grófot már régóta személyesen ismerte, zavartan kinálgatta őket helylyel.

– Kedves tisztelendő úr, – szólt a gróf szokott szives modorában, miután a bemutatásokat elvégezte, – legyen rá elkészülve, hogy mindaddig itt maradunk, a míg ez a hóvihar, mely tegnap a hegyek közt meglepett, teljesen el nem mulik.

– Nagyon szerencsés, boldog vagyok, méltóságos úr…

– Maga is azt hiszi, hogy a vihar minden perczben újra kitörhet?

– Biztosra veszem. Rendesen három napig szokott tartani, közbe csekély szünetekkel. Vakmerőség volna most tovább indulni…

– Hát akkor egyelőre kérünk egy szobát, vizet mosdani, s Pista inasomat.

– Minden meglesz.

S Todorescu elsietett. Az urak tíz percz alatt átöltözködtek, s Todorescu hivására megjelentek az ebédlőben, hol a hölgyek már vártak rájuk, s frissen főtt kávéval szolgáltak.

Todorescuné még meglehetősen elfogult volt, de Florica már eléggé összeszedte magát. Nagyon csinos volt divatos, egyszerű drapruhájában, fehér kötényével, s a koromfekete gazdag hajából elővillogó aranyhajtűkkel. Az urak egészen meglepetve néztek rá és sorba odajárultak eléje, bemutatkozni. S ő a Bukarestben jól megtanult pukedlizést kifogástalan előkelőséggel érvényesítette. Lord Harrington sodort egyet a bajuszán, Vensolov ezredes pedig a haját s nyakkendőjét igazította.

– Bocsásson meg, tisztelendő asszony, hogy így ajtóstul a szobába rohantunk, – szólt a gróf, – de nem is sejtettük, hogy egy felnőtt leány van a háznál. Mióta?

– Az őszszel jött haza a nevelőből. Florica, a leányom.

– Óh, én ismerem a gróf urat, gyermekkorom óta. Emlékszem, hogy kétszer járt a házunknál.

– Igen, követválasztások alkalmával, – nevetett a gróf, – maga azalatt megnőtt, én pedig megvénültem.

– Arra is emlékszem, hogy a gróf úr egyszer fölemelt a levegőbe, megcsókolt és azt az igéretet tette, hogy ha férjhez megyek, násznagyom lesz…

– No, a mi a csókot illeti, azt szivesen megismételném…

– Nem lehet, gróf úr, mert ha megengedném, az nagy gorombaság volna részemről…

– Hogyhogy?

– Akkor azt hihetné, hogy csakugyan öreg embernek tekintem.

A gróf nevetve nézett rá.

– Hallja maga, kis kisasszony, tudja, hogy ez pompás felelet? Ilyen nem minden havasi faluban terem…

És lefordította az uraknak németre.

– Kedves gróf, – szólt a lord, – ön csupa ilyen meglepetéseket tartogat nekünk. Ki volt az a csinos, nagy feketeszemű fiatalember, a ki az éjjel olyan okos dolgokat beszélt nekünk a medve barlangjában?

– Hisz megmondta. Az itteni protestáns pap.

– Hja, igaz. Nagyon álmos voltam, elfelejtettem. Tudja-e, hogy szeretnék annak a ficzkónak a szeme közé nézni, s egy kicsit beszélgetni vele?

– Jó, majd elhívjuk… úgyis itt maradunk bezárva tán két napig is.

Florica biborvörös arczczal az ablak felé fordult. Az a pár szó, melyet Simándyról hallott, maga se tudta miért, de önkénytelen büszkeséggel töltötte el. Az uraságok betoppanása nagyon megzavarta őt, mert se Simándy, se Gyorgye után nem tudakozódhatott, pedig rettentő türelmetlenül várta hazaérkezésüket, s egész éjjel nyugtalanul, szaggatottan aludt. Annyit félfüllel, sebtiben elkapott, hogy itthon vannak, de égve vágyott a részletekre, s ehhez nem juthatott.

A jóízű reggeli után az urak szivarra gyújtottak, s a lord hátradőlve szólt:

– Most jön ki csak belőlem a hideg, s érzem, hogy bágyadt és fáradt vagyok.

– Mondja csak, tisztelendő asszony, – szólt a gróf, – ágyaink meg vannak már vetve?

– Szolgálatjára, méltóságos úr.

– Megengedik, hogy lefeküdjünk. Tegnap egész nap szánkáztunk, s bizony éjjel is nagyon keveset aludtunk. Nem veszik rossz néven, ha lepihenünk…

– Óh, kérem, – felelt Todorescu alázatosan.

– Pista! – szólt a gróf az ajtóban feszesen álló huszárjához, – összes élelmiszereinket és italainkat a konyhába hordod és a tisztelendő asszony rendelkezésére bocsátod. Tessék mindent fölhasználni, s én még csak azt az egyet kérem, hogy két óra előtt ne legyen az ebéd.

– A mint parancsolni méltóztatik.

– Előre, uraim, – szólt a gróf, – ebédig aludni fogunk.

Az angol és az orosz, kiknek már majdnem leragadt a szeme, szivesen engedtek a fölhivásnak. A gróf még kiszólt a szobából:

– Igaz, kérem, ismerik a helybeli református papot?

– Ismerjük.

– Tegyék meg a kedvemért és hivják meg őt is ebédre.

– Parancsára, méltóságos úr.

Az urak eltüntek, s mikor fejüket lehajtották, az újra kezdődő vihar első rohamai már végigzúgtak a völgyön. Florica sugárzó arczczal állt a tükör elé: itt lesz Simándy is, mit csináljon, hogy még szebb legyen? Végre ott fog ülni, mellette, vagy szembe vele, ránézhet, a mikor akar, vele egy levegőt szív, hallja folyton a hangját. S a kis Florica szive oly hevesen összeszorult, hogy egyszerre az arczába hajtott minden vért. Aztán elnevette magát, tapsolt, s a konyhába futott. Ma ő is fog főzni valamit.

– Csak félre, félre az útból, – szólt Todorescuné, a ki átvette a dirigálást, – mindenkinek helyén legyen az esze, mert nagyuraknak főzünk ma ebédet.

Pista megkezdte a szánból a hideg sült szárnyasok, a libamájpástétom, az egész sonkák, hideg nyelv s más efféle ételek fölhordását. Azután jött kosárban fehér és vörös bor s pezsgő.

– Biz ehhez nem is kell már más, mint jó húsleves és friss kenyér, – vélekedett az inas.

– Todorescuné gondolkozott.

– Talán egy kis nyulat is csinálok még, jó bő, tejfölös mártásban.

– Én meg egy kis habgaluskát készítek, – vélekedett Florica.

– A’ bizony jó lesz, – hagyta helyben Pista.

A konyhában megkezdődött a munka, Florica pedig a szobájába lebegett, mert nem volt tisztában vele, hogy melyik ruháját vegye föl. Sorba nézegette valamennyi gunyáját, próbálgatta, de egyikkel se volt teljesen megelégedve. Az anyját nem merte megkérdezni, mert rámordult volna, hogy ugyan kinek a kedvéért akarsz te szép lenni? A haját, azt a szép fekete, fényes haját is lebontotta és sokáig próbálgatta, míg végre egy megfelelő frizurát talált. Divatosan fésülködni jól megtanították a bukaresti nevelőintézetben. Eszébe jutott, hogy bomlottak érte a szebeni katonatisztek és a tusnádi fürdővendégek, s törte a fejét, hogy visszaemlékezzék, hogyan viselte magát, mit fecsegett az udvarlóival, hogy úgy elbájolta őket. Aztán elnevette magát: hisz ő az egyetlen lány a faluban, azt is mondják, hogy nem nagyon csunya, ugyan mit erőlködik, mikor nem kell vetélytársnőitől tartania. Fölvett egy fehér kötényt és kifutott a konyhába, hol már nagy sürgés-forgás, készülődés volt. Pista a padkán ült és czigarettázva melegedett.

– Pista, – szólt halkan Florica, – tudja maga, hol lakik a faluban a magyar pap?

– Nem én.

– A református templom alatt mindjárt van egy régi kőház: abban lakik. Menjen el oda és mondja meg neki, hogy két órára legyen itt ebéden. A papa is kéri, meg a méltóságos úr is üzeni.

Pista fölrántotta bekecsét, kilépett a tornáczra s az orkánban megindult a buzogányos templom irányában. Simándy az alatt már fölkelt, s miután a gyerekek a viharban nem jöttek iskolába, olvasgatott. Mikor Pista átadta az üzenetet, így szólt:

– Ki küldte mégis magát ide? A pap-e, vagy a gróf úr?

– Nekem ugyan a papkisasszony szóla.

– A kisasszony?

– Az a’. De azt mondta, hogy az apja óhajtja, meg a méltóságos gróf úr.

Jó, jó, Pali, azért ne légy olyan izgatott. Háromszor-négyszer végigmérte a szobáját, aztán ő is tükre elé ült és gondosan megborotválkozott. És ez alatt az arczát nézte, vizsgálta, a mit sohase szokott tenni. Bizony falusi papnak elég fehér volt a bőre, szemei alatt keskeny kék karika húzódott, szempillái meghosszabbodtak, s a szeme tán még feketébb volt, mint régen. Elmenjen az ebédre? Egy délután belemerüljön az úri társaságba, aztán szomjazzék tovább? Ez csak békétlenséget, nyugtalanságot, sőt tán elégedetlenséget keltene lelkében… Ujra a szeme közé nézett… Nem vagy őszinte, fiú. Te Florica miatt habozol. Mit neked az angol diplomata, az orosz katona… te attól a dallamos hangú kis fekete lánytól félsz, a kinek fecsegése olyan édes bizsergésbe hozza a szivedet… S ha úgy volna? Örökké tarlott mezőkön kell neked járnod? Nem szabad egy pillanatra se elhagynod életed pusztaságát? Hisz te kemény legény vagy, mint a vas… hideg vagy, mint a jég… nem vétesz se Isten, se ember ellen, ha egy kis boldogságot megengedsz magadnak. Elmegyek. Nem tudja meg soha senki, hogy egy pár boldog órát raboltam magamnak. Elmegyek.

Jó fél óráig vesződött azzal, hogy fekete haját simára lefésülje, a mi nem igen sikerült; aztán ünnepi feketébe öltözködött, a bajuszát kipödörte egy kicsit, bundáját a nyaka közé kerítette, s nekivágott az orkánnak. Mint egy szerelmes, légyottra siető diák, úgy sietett, nem gondolkozva, nem nézve se jobbra, se balra, csak gázolva a havat türelmetlenül.

XIII.

Mikor Simándy Todorescuék házához ért, az urak már fölkeltek, s az ebédlőben czigarettáztak. Florica is megállapodott már a toalettjében. Sötét szoknyát vett föl, rózsaszínű blúzzal, s a konyhai tűztől kipirulva éppen terített. Simándy szerény alázattal lépett be, s mélyen meghajolt az úri társaság előtt. Florica sugárzó arczczal nézett rá, mikor a fiú eléje lépett s megszorította a kezét. Az angol követségi tanácsos mindjárt elfogta Palit.

– Mondja csak, tiszteletes úr, maguk medvét vadászni jártak kint az éjjel?

– Nem, mylord, egy kis pásztorgyereket kerestünk, a ki a mélységbe zuhant.

– S magukat is ott érte a vihar? – szólt a gróf.

– Nem, méltóságos úr, mi már a vihar alatt mentünk ki a havasok közé.

– Hogyan? Maga egy rongyos kis pakulár-kölyökért koczkára tette az életét?

– Nem tettem koczkára, méltóságos úr, mert íme élek.

– De ott veszhetett volna.

– Az ilyesmi nekem csak utólag szokott eszembe jutni. Aztán megvallom, puszta önzésből tettem.

– Hogyhogy?

– Mint református papnak semmi külső eszközöm nincs arra, hogy a népre hassak. Tehát példámmal kell hatnom. Az adott esetben csak azt tettem, a mit helyemben minden becsületes ember megtett volna, de az egyszerű nép ezt nagyba veszi s ezzel a papi tekintélyem emelkedik.

– Bravó, fiatalember, – szólt az angol, – ön csakugyan igen hidegen, szárazon és okosan meg tudja magyarázni, hogy miért cselekedett így. Azért azonban bizonyos, hogy ön hőstettet követett el.

– Ne feledje el, mylord, hogy nekem ebben az úgynevezett hőstettben segítőtársaim voltak. Egyszerű parasztemberek, kik életösztönüket intelligencziájuk hiányánál fogva nehezebben tudják legyőzni, mint én. S így a nagyobb érdem az övék.

– Kik voltak azok? – kérdé a gróf.

– Papp Mózes s egy oláh pásztor.

– No, ezeket megjutalmazom. Ne feledjen el, tiszteletes úr, száz forintot kérni tőlem a számukra.

– Köszönöm, méltóságos uram, adhatok belőle a megmentettnek is?

– Oszsza szét belátása szerint. Ön pedig fogadja tőlem emlékül ezt a gyűrűt, melyet a zanzibári szultántól kaptam.

S ezzel lehúzott ujjáról egy zafirköves aranygyűrűt, mely két egymásba fonódott kigyót ábrázolt és Simándynak adta.

– Köszönöm, gróf úr, legkedvesebb emlékeim közé fog tartozni.

S ujjára húzta.

Az orosz katonai attasé ez alatt Floricával enyelgett, a ki e miatt nagyon boszús volt, mert ekkép a Simándy és a két úr közt lefolyt beszélgetés egy részét elszalasztotta.

– Hohó, kedves kisasszony, – szólt a gróf, – maga kevésnek terített.

– Én meg a mama nem ebédelünk az asztalnál.

– Már miért nem?

– A mama tálal, én pedig fölszolgálok.

– Tálalás, az helyes. De a fölszolgálást, engedjen meg, Pista sokkal jobban elvégzi. Maga velünk fog ebédelni, még pedig az asztalfőn. Ugy sincs virág az asztal közepén, hát legalább maga legyen az asztaldísz.

– Megkérdem a mamát.

Simándyra nézett, mert érezte, hogy a fiú folyton rászegzi a szemét. Azután kisietett. Az orosz megszólalt:

– Bájos egy gyermek, s oly kedvesen elbeszélget az emberrel, hogy igazán gyönyörűségem telik benne. Ugy-e ön pravoszláv? – fordult Todorescuhoz.

– Igenis, ó-hitű vagyok, – felelt Todorescu.

Florica bejött, s jelentette, hogy a mama megengedte, hogy az urakkal ebédeljen. A lány közel férkőzött Simándyhoz, s odasúgta neki:

– Látja azt az ibolyavirágos tányért? Az az enyém. Olyanból csak én szoktam enni. Most az a maga helye, üljön oda.

Simándy meghajtotta magát. Nyilt az ajtó s Pista megjelent egy tál gőzölgő levessel. Florica kiosztotta, az inas széthordta, a vendégek leültek. A gróf megszólalt:

– Miután pap házánál vagyunk s két papunk is van, ugyan Simándy, mondjon egy asztali áldást, lehetőleg németül, hogy a külföldi urak is megértsék.

Simándy fölállt, összekulcsolta a kezét, mind hasonlót tettek és németül így imádkozott:

Uram, mindeneknek Ura, engedd meg, hogy hálatelt szivünket hozzád emeljük, a mikor áldásodban részesülendők vagyunk. De mikor köszönetet mondunk, hogy ebben a viharban, ebben a hidegben meleg fészekről gondoskodtál számunkra, kérünk, hogy ne feledkezzél meg szerencsétlenebb embertársainkról, kik talán odakint remegnek és nem találnak hajlékot; kik talán éheznek és nincs, mi kínjokat csillapítaná. Irgalmasságnak Istene, hallgasd meg könyörgésünket. Amen!

Az urak állva maradtak, Todorescu, az orosz és Florica keresztet vetettek magukra, s a pópa román imádságot mondott.

Ebéd alatt élénk társalgás folyt, melyben csak Todorescu vett kevés részt, mert magyarul is, németül is keveset tudott. Ellenben az angol, a gróf, Simándy és az orosz élénk beszélgetést folytattak utazásaikról, idegen népekről, vadászataikról s különösen érdekelte az urakat az, a mit Simándy beszélt Erdély történetéről, a reformáczióról és a román nép babonáiról. Florica nem játszott jelentékeny szerepet az ebédnél, mert nagyon izgatott volt, s minduntalan kiszaladt a konyhára. Kint teljes erővel dühöngött a hóvihar, s mindnyájan kéjes érzettel adták át magukat a meleg szoba és a jó ebéd élvezetének.

Ebéd után a gróf az attaséval nekiült écartézni, Simándy pedig egy vadászszal elhozatta hazulról a sakkját, s lord Harringtonnal, a ki szenvedélyes játékos volt, összeültek játszani. Alig játszottak háromnegyed órát, az angol megszólalt:

– Ifju barátom, ha magának volna alkalma játszani, idővel mesterré nőhetné ki magát. Zseniális ötletei vannak.

– Köszönöm, mylord, csak az a baj, hogy ötleteimet nem tudom összefüggő csatatervvé fűzni. Mikor teológus voltam, Utrechtben sokat sakkoztam elsőrendű hollandi sakkistákkal, de érzem, hogy nagyon elmaradtam.

Todorescu, a ki eddig csöndesen kibiczelt, most megszólalt:

– Ha csak az kell, kolléga úr, én szivesen fölajánlom magamat. Én is mint teológus kitünő sakkista voltam hajdanában.

– Elfogadom, nagy örömmel elfogadom, kolléga úr.

Közbe Pista pezsgőt bontott, s folyton kínálta az urakat. Legbuzgóbban Todorescu hajtogatta a poharat, s jó hangulatában Simándyval szemben érzelmei teljesen megváltoztak. Eddig gyűlölte, de imponált neki. Most, látván, hogy e finom urak milyen jól bánnak vele, holott őt, mint házigazdát, pusztán köteles udvariasságban részesítik, látván, hogy mily élénk részt tud venni a művelt urak társalgásában: gyűlölete olvadt. Eddig azt hitte, hogy ez tulajdonkép egy bátor, nagylelkű, de paraszt-kosta, a ki minden jóravaló eklézsiából kikopott, s ezért került erre a kétségbeesett helyre; de most látta, hogy ez egy világlátott, sokat tanult, jó modorú úr, a ki egy mozdulatával, egy hangjával nem rí ki a nagyúri társaságból, melynek körében e pillanatban mozog és vitatkozik. És egy nagy kérdés merült föl lelkében. Hogyan vetődött ez az eszes ember a havasok legrongyosabb eklézsiájába? A ki tehetségénél fogva a legelső eklézsiákat megérdemelné. Bizonyára boldogtalan s önkéntes száműzetésben él itt. Ez a gondolat a vén papot engesztelékeny hangulatba ringatta, s több ízben fölragadta a pezsgős poharat, hogy ifjú kollégájával kocczintson, a mi Floricának, a ki titokban folyton figyelemmel kisérte őket, nagy örömet okozott.

Ez alatt Todorescuné is toalettet változtatott, s bejött a szobába. Az urak mind gratuláltak neki a kitünő ebédhez és ittak az egészségére. Minthogy már sötétedni kezdett, lámpát gyújtottak, az attasé pedig leült a zongorához, s orosz dalokat kezdett játszani. Ez alatt Florica és Simándy egymás mellé kerültek.

– Izlett az ebéd? – kérdé a lány, s kaczérul nézett az ifjúra.

– Kitünő volt.

– Miért nem evett a habgaluskából?

– Édességet sohse eszem.

– De ezt én csináltam ám.

– Óh, hátha megigézett volna…

– Hogyan?

– Sára nénitől, az én vén gazdasszonyomtól hallottam, hogy a lány a magafőzte étellel mindig meg tudja igézni a fiatalembert, ha az alatt, míg eszik, a lány ránéz és három különös imádságot mormol.

– De kár, hogy nem tudtam előbb! – mondá Florica naiv őszinteséggel.

– Miért akarna engem megbabonázni? Mit érne velem, hideg, száraz, szomorú emberrel?

Florica meghalkította a hangját.

– Valami nagy bánata van, úgy-e? Miért nem mondja el valakinek?

Simándy homlokán egy mély barázda jelent meg, szempillái leereszkedtek és elfödték nagy fekete szemeit; arcza olyan lett, mint mikor napsütötte rónán hirtelen valami felhő árnyéka repül át.

– Nincs nekem senkim, kisasszony.

– Kisasszony, szabad kérnem, – hallatszott az attasé hangja.

A zongorához szólította Flóricát, hogy román dalokat játszszék. Simándy pedig egy sarokba ült, s nézte a leányt. És Florica oly szépen, oly érzéssel játszott, hogy Todorescuné könnyezett, s mind gratuláltak. Simándy pedig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ezt a leányt erős karjaival átölelje, s össze-vissza csókolja.

– Tiszteletes úr, hát maga tud-e zongorázni? – szólt a gróf.

Pali fölrezzent álmodozásából.

– Szolgálatjára, méltóságos uram. Az orgonálás révén ezt is megtanultam.

– Ugyan verjen el nekik egypár jó magyar nótát. Ettől a sok vontatott, szomorú nótától már a könnyeim is kicsordulnak.

Pali engedett a fölszólításnak, s eljátszott egypár ropogós, vérpezsdítő friss nótát azok közül, melyeket azok a boldog magyarok szoktak énekelni, eljárni ott künt, messze a kalásztermő nagy síkságon, melyre sohasem esik rá a nagy hegyek árnyéka, melyet sehol sem szakítanak meg sötét szakadékok.

Florica a zongorára könyökölt.

– Ugy-e, erre mind meg fog tanítani? – suttogá.

Simándy igent intett.

– Sohse játszottam, nem is hallottam ezeket a nótákat. Nekem azt mondták, hogy a magyarok nótáit a czigányok csinálják. Talán maguknak szomorú nótáik nincsenek is?

Simándy hirtelen megállt.

– Akar szomorút hallani? – kérdé halkan.

– Szeretnék.

A fiú végigcsúsztatta ujjait a billentyűkön, s a zongora hangja egyszerre meghalkult. S aztán egymásután születtek meg keze alatt azok a régi bús nóták, azokból a régi bús időkből, mikor a magyart a közélet teréről visszaszorították családi tűzhelye mellé, s hazája sorsát idegen bakók intézték. Azután azokból a még régibb időkből, mikor a bujdosó kuruczok nyomát hóval födte be a szél. A gróf arcza egyszerre komor lett, s mereven nézett maga elé, majd hirtelen, mintha nehéz gondokat akarna magától elűzni, fölugrott, s majdnem nyersen szólt:

– Eh, tiszteletes úr, ne feledje: lesz még szőlő lágy kenyérrel. Most pedig inkább mulassunk. Ezredes, üljön a zongorához, halljuk a legújabb bécsi keringőket.

Az orosz nem kérette magát, s csakhamar Strausz egy andalító keringője hangzott fel. A gróf félrerakatta a butorokat, s lord Harrington, a ki már nagyon verte a taktust, egy öreges valczerbe fogott Floricával. A lány féloldalt fordította a fejét, s égő tekintetet vetett Palira. Félig nyitott szájából elővillogtak fehér fogai, s mintha azt suttogta volna: Jer, jer, édes; hát te nem akarod, hogy kebledre símuljak?

– No, tiszteletes úr, – bíztatta a gróf, – előre! Az enyedi diákok mindig híres tánczosok voltak.

Simándy nem látott, nem hallott többet. A lányhoz rohant, s a következő perczben Florica remegve hajolt széles mellére s tova lebegtek a keringő hullámain. Óh, veszedelmes és áldott hullámok ti, Ámor isten leghűbb szolgái, hány ifjú szivet elbódítottatok már… Simándy arczát jóformán beletemette a lány hajába s szívta annak illatát.

Egyszerre megállt. Két keze lehullt. Az orosz is abbahagyta a zenét. A vihar megszűnt odakint s mély, ünnepélyes harangszó hangzott.

– Az én harangom, – mormogá.

A kipirult lány fölnézett rá, s megdöbbent hirtelen ránczossá vált arczán.

– Bocsánat, kisasszony… méltóságos úr… ez az én harangom, a Bod Péter öreg harangja. Holnap vasárnap lesz, szombaton mindig meghúzatjuk.

Megtörölte verejtékes homlokát.

– Óh, hogy elfelejtettem… Bocsánat, méltóságos urak… prédikáczióra kell készülnöm…

Ezzel kirohant, mintha kergetnék. A Strausz-keringő újra fölhangzott odabent. Simándy csak futott, futott, mintha menekülne. Sötét volt már. Egy-egy házból a tűz fénye piros csíkot vetett ki a hóra, mintha ott valami megölt ember vére folyna. A haldokló zivatar utolsó gyönge lehelleteivel meg-megrázta még a fákat, s ilyenkor panaszos zörgés futott végig rajtuk. Simándy belefutott egy hóval megtelt árokba, fölbukott, pár ölet csúszott, s arczával szántotta a havat. Mikor fölugrott, a zenét már nem hallotta, csak a harangkongás hangzott fölötte, megtöltvén hangjával a völgyet. Nagyot lélekzett, a zene, a pezsgő, az asszonyi szépség okozta mámor kiszállt a fejéből. A harangnyelv mintha minden ütésével az ő szívét verte volna keményebbre. Mire odaért rideg hajlékához: egészen rendben volt. A harang elhallgatott, a pap belépett a házába.

– Kezét csókolom! – szólt Sára néni, – ugyancsak jól mulattak az oláh papnál. Szent Isten, mitől véres az arcza, tiszteletes uram?

Simándy odanyult. Meleg vér serkedezett végig az arczán. Nem is vette észre.

– Elestem, s arczczal a földön csúsztam. Adjon vizet.

Sára néni szaladt, s közbe elmesélte, hogy a Gyorgye egészen jól érzi magát, s a nyáron egy olyan szép botot fog faragni a tiszteletes úrnak, hogy még a méltóságos gróf úr is megirigyli.

Mindenki aludt már a faluban. De a magyar pap nem. Nem mert lefeküdni. A mint a lámpást elfújta, s a szemét behunyta, zongoraszót hallott, s Todorescuéknál volt. A feje forró volt, s Pali azt bizonyítgatta magában, hogy láza van a sebtől. De meggyújtotta a lámpát és felöltözött. Az asztalra könyökölt s maga elé bámult. Szereti-e ő Floricát vagy nem? Szereti-e őt Florica vagy nem? Hűtlenné lesz-e valakihez, ha Floriczát szereti? S ha igen: egy halott lányhoz lesz-e hűtelen, vagy fogadalmához, kötelességéhez, hitéhez, hazájához? E rettentő gondolatra homlokán kidagadtak az erek… érezte, hogy feje megrepedni készül. Nem jön-e el újra a vizek fehér királynéja, a kis Derry, korallsírjából, hogy közéjük álljon?… Rettentő eszme!

Fölugrott és kiment a konyhába. A nyitott padkán égett még a tűz.

– Gyorgye, rakd meg jól. Sára néni, tud-e maga mesélni?

– Hogyne tudnék, lelkem tiszteletes uram?

– Fáj az arczom, nem tudok tőle aludni. Nézze, ide ülök a padka sarkába, meséljen mindent, a mi csak eszébe jut.

S miközben a tűz magasra csapkodott, Pali leült s hallgatta a motyogó öreg asszonyt. Szembe vele Gyorgye ült, lábánál a kis kóczos juhászkutya… s Pali lassan-lassan megnyugodott, mert nem volt egyedül. Feje oldalt fordult, szeme fáradtan lecsukódott, elaludt. Az öregasszony pedig zötyögős nyelvével Tündérországban barangolt és sárkányviaskodásokat regélt. De az álom végre rá is leszállt, s a fehérre meszelt rideg konyhában, a hamvadó tűz hunyó világánál aludtak sorba: a pap, az öregasszony, a bojtár és a kutya.

XIV.

A nagyurak másnap kora reggel csengős szánjaikon elutaztak szolgaszemélyzetükkel, s talán soha az életben egy gondolattal se fordultak többé a kis hegyi falu felé. A gróf jól ismerte Todorescut, s távozásakor egy ötvenest adott neki négyszemközt. A pópa egy darabig vonakodott, de végre mégis elfogadta. Simándy, mikor a kis kakasharangot csöngeni hallotta, kiállt háza elé a partra. A gróf odaintette, kezet fogott vele, s lediktálta neki a jószágigazgatója czímét, a kihez forduljon, ha az eklézsiának bármire szüksége lenne. Lord Harrington és Vensolov ezredes szintén nyájasan, kézszorítással búcsúztak el tőle, s ő úgy nézett a tovarepülő szánok után, mintha a czivilizáczió vonulna ki azokon a faluból. Egyedül maradt.

És a mint az úri társaságot elnyelte az erdő, lassan visszafordult a félig hó alá temetett falu felé. A házak kéményéből egyenesen szállt fölfelé a füst. Az oláh templomban kegyetlenül harangoztak, s nehéz czammogással, idomtalan czondrába pólyált oláh parasztok bandukoltak itt-ott a házak közt, a misére. Oly hideg, oly alacsony, olyan közönséges volt körülötte minden. Elszorult a szíve, s hideg futott át rajta. Ujra elfogta az a gondolat, mely Derry halála s Anikó hűtlensége után uralkodott rajta: ő már befejezte életét, nem érdemes tovább tengődnie.

S nehéz gondolatokba merülve sétált ki az erdőbe, a mezőre, hol nyáron annyi szép virágot szedett. S egy-egy csúcson, melyről szabadabb kilátás nyilt, elővette messzelátóját, s lenézett a faluba. A messzelátó önkénytelenül is a papék háza felé fordult, s ő dobogó szívvel leste, hogy nem pillantja-e meg a kedves gyermeket, kinek társaságában tegnap oly édes órákat töltött.

Estefelé Floricának egy levele érkezett, mely őt egészen szárazon vacsorára hívta, úgynevezett tyúkverőre, mely a maradék elfogyasztásából áll. Egészen belesápadt a levélbe, s azt vetette oda a cselédnek:

– Nem megyek.

De mikor a cseléd eltávozott, utána futott, s azt mondta neki:

– Nézd az arczomat. Be van kötve. Elestem és most az arczom csupa seb. Igy nem mehetek vacsorára.

De a kis Florica nem tágított. Nemsokára jött vissza a cseléd, hogy akár fáj az arcza, akár nem, csak jőjjön azonnal vacsorára.

És a hatalmas legény megpuhult, kellemes érzelmek melegét érezte szívében, s mint a párját kereső hiúz, futott végig a falun, az oláh pap házához. Valami mámor fogta el, mely megzsibbasztotta érzékeit. Nem gondolkozott, csak Floricát nézte, s vacsora közben, a zongora mellett száz meg száz semmitmondó ostobaságot fecsegtek össze-vissza s egymás szemébe nézve gyerekes örömmel nevetgéltek.

Óh, mily jól érezte magát e pillanatban Simándy, elfeledkezett mindenről, a multról, a jelenről, a jövőről, s az a sejtelem derengett a szívében, hogy ezek az édes ostobaságok ennek a rövid földi életnek nagyon is lényeges alkatrészei. Egyszer már fészket vert szívében a szerelem, de hajh, a sors kiverte onnan. A félszeg, székely falusi Madonnával sohse űzhették az első, ifjú, bimbozó szerelem bohó játékait. Mikor ez az érzelem leghevesebben forrt szívében: csak egy fakó arczképet őrzött tőle s erre vesztegette tekintetének minden tüzét. Derry szerelmét csak akkor tudta meg, mikor a Fehérország királynéját a sós hullámok már a végtelen Óczeán felé ringatták. Az első, életében az első lány volt Florica, a kit már karjai közt tartott, a ki vidám kaczajjal rálegyintett kezére, a kinek formás, telt, nyulánk teste sóvárogva hajolt feléje s szép arcza szelid boldogságtól sugárzott, mikor Pali tréfáit hallgatta. Szomorú gyermekkorára nehéz, küzdelmekkel telt ifjúság következett és nem ért rá, még csak futólag se, az asszonyokkal foglalkozni. S férfias ösztönei jóformán csak most ébredtek föl benne teljes erejükben.

Todorescu a vállára ütött. A pópa egy kissé pityókos állapotban volt. Egész nap itta a pezsgőt, melyet a gróf otthagyott. Arcza vörös volt, s nagyokat fujt.

– No, papocskám, nem sakkozunk?

Florica közbeszólt:

– Ugyan hagyja, papa. Simándy úr most nekem fog zongorázni.

– Elhallgass, te kis boszorkány, eleget mulattatok már.

– De papa!

– Csitt! Hol a sakktáblám?

Florica boszusan a zongorához ült, a két pap pedig sakkozni kezdett. Mikor Todorescura nézve a harmadik parti is veszendőnek indult, lesöpörte a figurákat.

– Eh, ostoba mulatság. Pezsgőt hozzatok!

Simándy föl akart kelni.

– Maradj öcsém, velem még sohse beszélgettél. Igyál!

Simándy fölhajtott egy pohár pezsgőt. A pópa dünnyögött:

– Én tudom, hogy nem vagy közönséges legény. Minek jöttél hát ide, az Isten háta mögé? Nem pap vagy te itt, hanem spion… arra vigyázol, hogy én itt mit csinálok… Ne üss le, öcsém… részeg vagyok… igyál… holnap már nem fogom tudni, mit beszéltem… Én mondom neked, bolond vagy, ha itt ülsz… Itt már nincs mit tenned. Itt én parancsolok. A butaságnak nagyobb ereje van, mint az okosságnak. A mi népünk elmaradt, tudatlan, hiszékeny, babonás. Rólam azt hiszi, hogy úgy az Isten, mint az ördög mindig rendelkezésemre áll… Fél tőlem, tisztel és fizet, mert azt hiszi, hogy a fél zsebemből egész tömeg rossz lelket bocsáthatok rá. Ez az én erőm, ez az ő ereje, melylyel rátok fekszik, kik az Egy Élő Istent imádjátok és semmi mást… Egy Élő Isten… én is imádom… de az én népemnek az kevés… A nép szegény, alázatos, félénk, meg van rémülve, ha a főszolgabirót látja… no, igyál ebből a felséges italból… hát még mennyire fél, mikor Istenéhez akar fordulni! Nem is teszi. Előbb hozzám jön, én elűzöm a rossz szellemeket s a jó embert tovább vezetem… nem az Istenéhez, arra ő nem is gondol… csak a védőszentjéhez… a védőszentje aztán elkalauzolja az Isten trónja elé…

Simándy halálsápadtan hallgatta a mámoros pópa különös beszédét.

– Hallgass, ember, szavad úgy hangzik az én fülembe, mint az istenkáromlás.

– Ne vedd rossz néven, de sok pezsgőt ittam. Nem tudom mit beszélek, de lehet, hogy igaz, a mit mondok. Oláh ember el nem hagyja a hitét, mert ezer babonaszál fűzi hozzá, s ezerféle átokkal sujthatjuk, ha el akar szakadni. Ne is küzdj ellenünk. Hiábavaló. Aztán az oláh mind szegény, a ki itt gazdag, az magyar és úr és szász. Erdélyben a szegény ember nyelve az oláh, s ez teszi őt rokonszenvessé a szegénysorsu magyar előtt…

Florica arcza jelent meg Simándy előtt. A lány egy nagy vizes poharat szinültig megtöltött pezsgővel s szólt:

– Igya meg az én egészségemre!

És Simándy, ki remegő ajakkal készült felelni a papnak, megragadta a poharat és fenékig ürítette.

Florica újra tele töltötte a poharat s egy kortyot ivott belőle. Aztán lángoló tekintetet vetett Palira.

– Ezt is igya meg, – suttogá.

S Pali jól ismerte a babonát: hogy ezzel a lány szerelmét iszsza meg. Remegő kézzel nyult a pohár után s rekedten szólt:

– És ha méreg volna benne, azt hiszi nem innám meg?

Ezt is fölhajtotta, belenézett az üres pohárba s szólt:

– Akkor talán még szivesebben meginnám.

A pópa az asztalra könyökölve, mámorosan nézett rá.

– Ide hallgass, magyar! Én azt mondom neked…

Pali olyat ütött az asztalra, hogy a poharak tánczoltak.

– Elég! Tudod-e, hogy székelylyel beszélsz? Másfél ezer éve vagyunk itt… Mi Attila népe vagyunk… Másfél ezer év előtt is világhódítók voltunk… ti meg most is libapásztorok vagytok…

A pópa megfogta Simándy karját.

– Jó, de most mi következünk. Ti elvégeztétek, elvonultok…

E pillanatban a konyhában megszólalt a dudásbanda. A pakulárok jöttek oda tisztelegni a gazdájuknak és köszönetet mondani Simándynak. A ház udvarában nagy tüzet raktak, s a nép körüljárta az Ardeleanát. A mint Todorescu a dudaszót meghallotta, kirugta maga alól a széket, s kezét, lábát hajigálva, dühösen tánczolni kezdett. A mócz vér felpezsdült benne. Rekedten kiabált és süvegét a levegőbe hajigálta. Majd egy ugrással az asztalnál termett s lesöpörte a pezsgőt.

– Pálinkát hozzatok ide! Nem kell ez a komisz úri ital!

Üvegből itta a pálinkát, s aztán odatette Simándy elé. A fiúban már össze volt kuszálva minden érzés, minden gondolat… csak Floricát nézte, a ki tapssal és lábdobogással nézte apja vad mozdulatait… Valami ördög rohanta meg iszonyú erővel, ránczigálta, s a fülébe ordította: igyál, feledj, kezdj új életet, bolond!

Inni, feledni, új életet kezdeni! De jó is volna egy olyan orvosság, vagy kés, a mely az agyból kivágja azokat a sajgó, fájó sejteket. A fehér ital ott csillogott előtte. Talán ez az? A nyomorult nép egyetlen orvossága, vigasza, barátja. Az ópiuma, a morfiuma. Tágra nyilt szemekkel nézte, aztán kinyujtotta a kezét, fölragadta és fölhajtotta… mintha láng csapott volna végig egész testén, láng, mely pusztít benne. Aztán hőség futott keresztül rajta, majd egyszerre egészen könnyűnek érezte magát, s vigan fölkelt. A dudaszó hirtelen megszünt. A muzsikusok kétfelé váltak, s ott állt Petru, a pakulár, tányérral a kezében.

– Domnu magyar pópa, a pakulárok ma levágták legszebb birkájukat, hogy hazaérkezésüket ünneppel megüljék. A vacsorán nem feledkeztünk meg rólad, ki Gyorgye társunkat megmentetted, s elhoztuk neked a birka forró szívét, mert a ki azt megeszi, boldog lészen, mert szelid, jó asszonyt ád neki a jó Isten párul. Fogadd tőlünk szivesen.

Odalépett Simándyhoz, a ki ökölre szorított kézzel várta, s energiájának utolsó morzsájával a ficzkót tányérostól ki akarta lódítani. Ekkor Florica termett Petru mellett, kivette a legény kezéből a tányért, s a kis czicza dorombolásához hasonló meleg hangon így szólt:

– No, egye meg. A szelid, jó asszony nagy kincs.

S Pali megtört. Megette az oláh lánytól kinált birkaszívet. A duda újra megszólalt, a fiú daczosan hátraszegte a nyakát, elkapta Floricát, s szilajon járni kezdte vele a hunyadmegyei hórát. Todorescu a feleségével ugrált, a ház előtt a havon a parasztok üvöltöttek, tánczoltak s a tüzet ugrálták keresztül. Florica haja elszabadulva hullott alá, s Pali végigsimította remegő kezével. Majd hirtelen megállt.

Magyar-Garabó.

– Florica, bocsásson, rosszul vagyok. Valami összeszorítja a szívemet.

– Üljön le egy kicsit a mellékszobában, ott friss a levegő, az ablakok nyitva voltak.

Pali betántorgott a sötét szobába. Tapogatva megkereste a divánt s úgy zuhant végig rajta, mint egy darab fa.

Florica nagy bundát kapott magára és a tornáczra futott, a nép mulatozását nézni. Kis idő mulva bejött, s égő gyertyával, lábujjhegyen bement Simándyhoz. Simándy hanyatt feküdt, aludt; arcza halálsápadt volt, homloka, szeme kegyetlen ránczokba huzódott, a mi valami végtelen bánatos kifejezést adott neki. Zihálva lélekzett, s néha mélyet sóhajtott. Florica összekulcsolt kézzel sokáig bámult rá, aztán lehajolt s hirtelen megcsókolta. És ime, mintha rossz álmai elfutottak volna: a ránczok elsimultak, a szomorúság eltünt, lélekzete is rendes lett. Nyugodtan aludt.

… Odakint a részeg nép a részeg pópa vezetése alatt elénekelte az Ébredj román kezdetü lázító dalt; a dudások pedig elindultak a falun végig, s a Hóra és Kloska lázadása idejéből fönmaradt, magyar-irtást hirdető csatadalokat fujták.

XV.

Simándy hajnal felé ébredt föl, nehéz fejjel, bután. Eltartott egy darab ideig, a mig rájött arra, hogy hol van. A ház és a falu csöndes volt már, tapogatódzva ért ki a tornáczra s elsompolygott a pópa házától, mint egy leforrázott kutya.

Egy hétig nem bujt ki a házából. Szégyelt a napvilágra jönni. Homályos sejtelme volt arról, hogy valami olyast cselekedett, a mi korábbi életétől merőben különbözik. Azután a szivét akarta kipróbálni. Néha úgy érezte, hogy Floricát nem szereti; nos, akkor egy hónapra elmegy a városba, emberek közé. De mikor ez a föltevés megérlelődött benne, olyankor végtelen fájdalom fogta el a szívét. Ime, most Florica szorítja össze kicsi markával. Tehát mégis az ő kezében van. De hát mi következik abból, ha szereted? Nem vagy-e te erős férfi, a ki a szenvedések iskolájában nőttél nagyra? Nem vagy-e te pap, vértanu, próféta? Mi közöd neked a földi salakhoz? Nem állsz-e te a hegycsúcson s alattad mélyen kavarognak az emberi szenvedélyek, bűnök, indulatok piszkos felhői, ködei? Óh, én édes Istenem, de mikor ez a hegycsúcs oly kopár, oly hideg, levegője oly metsző… s ő úgy vágyik a ködtől eltakart völgybe, a rongyos faluba, a szalmafödeles házba, a nyájas tűzhely mellé… Hogy megdobbant a szíve, mikor megjelent a Todorescuék cselédje, a Petru szeretője, s hívta a pópáékhoz. Milyen nehezére esett neki azt üzenni, hogy beteg s a házból se megy ki.

Ez a hét a szenvedések hete volt. Az erős, de hanyatló lélek végső tusája a gyönge testtel. Se tanítás, se imádkozás, se olvasás, se séta nem használt; valami vasmarok mindig egy bizonyos irányba csavarta gondolatait. A végzet ismét hatalmába kerítette, s végrehajtotta rajta azt, a mi odafönt meg volt irva róla a csillagokban.

Szombaton estefelé beállít hozzá Benedek kurátor úr fia, ünneplőben, egy szintúgy felöltözködött leánynyal, s emlékeztetvén a tiszteletes urat arra, hogy holnap lesz az esküvőjük, egyúttal beinvitálták, hogy ebédre tisztelje meg a kurátorék házát, vacsorára pedig sziveskedjék Tar Gerzsonékhoz, a lány szüleinek házához elfáradni.

A kurátor fiának esküvője nagy esemény volt, a fél falu kirukkolt rá és Simándy, mikor vasárnap az istentisztelet után félórával a templomban várta a násznépet, megdöbbenve látta, hogy még Floricza is az ifjú pár után jön elsőnek, az édesanyjával. Tar Sára, a menyasszony, ugyanis huzamosabb ideig kedvencz szobalánya volt Todorescunénak, s a papék még egy tuczat selyemzsebkendőt is adtak a lánynak. Florica derekára szép fehér prémes bunda simult, arczát a hideg pirosra csipte, akaratos, apró hajfürtei homlokába lógtak; de fekete szemeiből annyi szemrehányás nézett, szeretet sugárzott Simándy felé, hogy ez szédülést érzett s a nyitott imádságos könyv lapjai összegyűrődtek, beszakadtak ujjainak görcsös vonaglása alatt.

Pali magára vonta papi palástját, összekulcsolta kezeit, s az Úrasztala emelvényén állva, elnézett a sokaság fölött, azután kezdé:

Mindenható Isten, tekints alá kegyelmesen a Te szolgádra, a ki ime eléd járul, hogy áldásodat lekönyörögje egy ifjú párra, mely az Általad alkotott Természet örök törvényei szerint Házadban megjelent, hogy e földi életre szeretetben egyesüljön s abban éljen, míglen ki nem nyilik számukra az üdvösség kapuja, s el nem hivattatnak, hogy őseik szellemével egyesülnének…

Itt tekintete lassan leereszkedett, s fáradtan megpihent Florica arczán. A lány áhítattal nézett a papra. Simándy mereven rászegezte tekintetét s kérdé:

– Te lány, ki előttem állsz, szereted-e ezt a legényt?

Florica arczán pir futott végig, ajkai mintha megmozdultak volna.

– Szeretem, – felelt Tar Sára.

– És te, legény, szereted-e ezt a leányzót?

És ekkor Simándy egész testén remegés szaladt át, ajkai megnyiltak és halkan rebegték: szeretem. És Florica, a ki tágragyúlt tekintettel nézett rá, megértette, lassan lehunyta a szemeit, mintha magához akarna térni a gyönyörűségtől.

– Szeretem! – felelt a vőlegény kemény hangon.

A szertartás folyt tovább és senki se tudta, nem is sejtette, hogy e pillanatban Simándy Pál és Todorescu Florica is szerelmet esküdtek egymásnak. És Florica szempilláinak kárpitja újra felgördült és tekintete mint egy ijedt madár kezdett ide-oda röpködni a templomban. Kereste, hogy mihez fűzze esküjét… a román lány lelkének hiányzott a kereszt, az oltár, az égő gyertya, a szent kép… a szobor… tekintete lesiklott a puszta falakról s szorongás fogta el szívét.

Simándy pedig befejezvén a szertartást, szóla:

Keresztyén társaim!

Odakint fehér halotti lepedő alatt megdermedve nyugszik a föld s hazakergeti a mezőről a munkásembert. Ne panaszkodjunk, nem kell irtózni a téltől, ellenkezőleg áldanunk és szeretnünk kell azt. Nemcsak a tavasznak és nyárnak, hanem a szomorú télnek is megvannak a maga örömei. De mi most ne az örömeiről, hanem a tanulságairól beszéljünk. A tél közelebb hozza az embereket. Mennyi család jöhet össze csupán a tél kevésbbé szorgos napjaiban, – a tavasz, nyár és ősz munkái elfoglalják őket egészen és sokszor elszakasztják egymástól az egy és ugyanazon családhoz tartozókat is! És a tél visszaadja őket önmaguknak és egymásnak s egyesíti ismétlen őket. És mennyiőnk elég szórakozást talál a még viruló természetben, virágaiban, csodáiban, nap mint nap, úgy, hogy alig jut pár óránk a társas élvezetekre; de midőn a természet bezárja előttünk szépségét, mintegy e parancsolattal búcsuzik tőlünk: menjetek, keressétek most már az örömet ott, a hol egyedül találjátok, a családok és jóbarátok társaságában! Innét van, hogy télen ma is sokkal élénkebb a társaságos élet és sokkal több a mulatság, mint például nyáron; és ez így volt minden népnél, minden időben és így is marad. Óh, bölcs édesanya a téli természet: mikor visszavonul önmagába, arra tanít, hogy forduljunk mi is mimagunkhoz, ember az emberhez, s ha ő immár nem adhat nekünk virágot, illatot, enyhe napsugárt, élvezzük a társaság örömének édességét, virágait.2)

… Mi itt a világtól elszakadva, a magas hegyek között, jóformán hozzáférhetetlen helyen élünk, rászorulva egymás szeretetére, támogatására… hát szeressük egymást, mert akkor a mi életünkben még zordon tél közepén is a nyár illatos virágai fakadnak… Keresztyén társam, ki kézen tartod ama keresztyén hajadont, a kinek most hűséget esküdtél, tudd meg, hogy az Isten megáldott, mert ifjui szíved idejekorán megtalálta a szerető szívet, ki a tied mellett fog dobogni, a tiedével fájni, ha bánatod van, örülni, ha örömed van… Óh, százszor szerencsétlenek azok, a kiket az Úr kegyelme ettől megfosztott… azoknak élete az örök hóval, jéggel födött hegycsúcsokhoz hasonlatos, melyek mellett a nap fényes, forró sugárkévéi is hatástalanul siklanak el, míg lejebb, a barátságos völgyekben uj életet fakasztanak… Hozzád fohászkodunk óh Atyánk, világítsd meg véghetetlen irgalmad sugaraival e boldogtalanok életének sötét éjszakáját… Add meg nekik, hogy részük legyen a mindenható szeretetben, melyet Jézusunk hirdetett… Mert oly sokan vagyunk, kik szeretet nélkül elsorvadunk… kiknek oldalát lándzsával megszúrják… kiknek üdítő víz helyett eczet jut italul… kik hordozzuk a töviskoronát…

Simándy hangja mint egy kétségbeesett jajgatás hangzott végig a templom boltozatai alatt. A nép megdöbbenve hallgatta, talán nem értette, de a fájdalmat megérezte belőle. Florica remegve kapaszkodott anyja karjába, s szeméből egy könnycsepp gördült végig arczán. Simándy megtört hangon folytatta:

A próféta írja, hogy vőn Jóáb három nyilat kezébe és Absálómnak szivébe lövé. Egy szívnek három nyil! Mily kegyetlenség! Hiszen egy nyil elég az oroszlán szívének is! A puszták királyát is halálra sebezheti!… És az én szegény szívemet már két nyil járta át… Ments meg, óh Uram, a harmadik nyiltól… Imádkozzunk!

A szertartás, a beszéd, az imádság véget ért. Simándy padjába ült és tenyerébe támasztotta a fejét. A nép lassan távozott… Florica a templomajtóból visszanézett, de Simándy arcza eltakarva maradt.

És a pap egyedül maradt templomában és Istenével társalgott. A nyulánk, szép fekete lány pedig fájó szívvel futott egyenesen a maga templomába, az oltár elé térdelt, keresztet vetett, imádkozott, sirt, könyörgött, a mellét verte… s kérte a jó Istent, tegye boldoggá azt a szenvedőt, a kinek fájdalmas hangja még fülében rezgett, s ne feledkezzék meg itt térdeplő kis cselédjéről se, a ki mindig jó volt, nem vétett soha senkinek… s a kinek vergődő, puha, édes szíve annyira tele van szerelemmel, hogy ha könynyé válnék benne, egész életében patakzanék szelíd fekete szemeiből…

XVI.

A kurátor megleste, mikor a papja hazament a lakására, aztán jelt adott és a lakodalmi menet bevonult az oláh templomba, hol Todorescu is megáldotta az új házaspárt, s mindegyiknek adott egy amulettet, mely a rossz szellemek ellen volt megvédendő őket. Ez már így szokás a havasok közt; de a kurátor érezte, hogy a papjuk ezt tőlük nagyon zokon venné, azért lehetőleg Simándy tudtán kívül csinálta.

Simándy otthon egy kicsit kicsinosította magát; a templomban nagy vihar zúgott keresztül a szívén, de most már megnyugodott, megkönnyebbültnek, sőt boldognak érezte magát. Az lebegett előtte, hogy egész nap Florica társaságában lehet, a nélkül, hogy egyuttal Todorescuék kellemetlen házánál kellene lennie. S úgy lehet együtt Floricával, mintha csak ketten volnának, mert az egyszerű, naiv nép nem fogja őket gyanakodó szemmel nézni, s megjegyzésekkel kisérni.

Az asztalfőn, egy sarokban ültek ők ketten. A szoba lassankint megtelt füsttel, ételgőzzel s a mint egyre több és több pálinkát fogyasztottak, a jókedv is hangosabb és hangosabb lett. Simándy egy jódarabig hallgatott, aztán hirtelen Florica kezére tette a kezét.

– Bizony, édes Florica, gyenge, bűnös ember vagyok én. Vajha az Isten megbocsátaná, a mit ma a templomban ellene vétettem.

Florica ránézett és halkan suttogta:

– Mit?

– Nem is láttam az előttem álló jegyespárt, csak magára néztem és magamra gondoltam.

– Ép’ úgy, mint én.

– Magának esküdtem.

– És én magának.

– S talán ezzel még azt a bűnt is elkövettem, hogy lelkemhez lánczoltam a maga lelkét…

– Hát ezt bűnnek tekinti?

– Annak, mert az én lelkem össze van törve, beteg; s az én életem a hullámokon hánykolódó rossz ladik, mely elsülyedésre van szánva.

A lány megsimogatta Pali kezét.

– Ne beszéljen így. Tudom, hogy eddig szomorú élete volt, s én annál jobban szeretem magát; de most majd következnek a fehér napok.

– Fehér napok? Óh, Florica, ha tudná, hogy mennyi fekete nap van az én elmult ifjúságomban. Én értem tengerbe ölte magát egy szép, szőke hollandi angyal, a kinek szerelméről sejtelmem se volt; s engem elhagyott első szerelmem, szép tavaszom legelső rügyeit leforrázta a dér. Bús emlékek romjai és halottak sápadt arcza közt kigyózik multam ösvénye. S ha az öregedés az átélt szenvedések szerint történnék, én mint fehérhajú aggastyán, viaszsárga arczczal és görbedt vállal állanék itt… Azért szeretem úgy magát, mert maga mellett úgy érzem magamat, mint a vándor, a ki a hideg, havas, sötét, végtelen pusztaságon lobogó pásztortűzre talál. S boldog vagyok, mert puha kezének szorítását érzem. S szeretném, ha mi itt összefonódva fává változnánk, s századokon át állnánk egymás mellett… és suttogva, összehajló lombjaink közt boldog kis madarak fészket raknának és szerelemről csicseregnének.

Így ömlött a szenvedélyes, szerelmes szavak patakja az ifjú ajkáról… de nem egyszerre… lassan, halkan, sokáig, s a lány lelke mohón szívta be, s koronkint megremegett az örömtől.

– Pali, édes Pali, – suttogott, – szeretlek, nagyon szeretlek.

– Vigyázz, Florica! Egy egész világ áll köztünk; te tán nem érted, de tudd meg, hogy mi egymáséi nem lehetünk, ha csak az előitéleteknek egész gonosz világát szét nem romboljuk.

Florica mind a két kezével megragadta Simándy kezét.

– Ha kiáltó szavadat hallanám az éjszakában, futva mennék utánnad, nem törődve azzal, hogy kőbe botlom, tüskebokorba futok, mélységbe zuhanok…

– Édes!

A füstből Todorescu vérfutotta arcza merült föl. A vén pap a vadállat ösztönével mintha megérezte volna, hogy kölyke veszedelemben forog, s megjelent.

– Papocskám, a lányomat mulattatod?

És a lányra rászólt:

– Florica, gyere, valamit akarok mondani.

A lány engedelmesen szállt ki. A pap karonragadta s elvonszolta.

– Miért nem tánczolsz? – mordult rá odakint a tornáczon. – Mit bujsz össze azzal a pogány tatárral? Mit suttogtok folyton? Mézes-mázos szájával tán szerelemről beszél? (Itt eltorzult a pópa arcza.) Ha ezt tudnám, azonnal megfojtanálak. Román lány vagy – érted? Urilány vagy – érted? Művelt lány vagy – érted? Rád uri kényelem vár, városi élet, gazdag férj. Ne busulj, majd eljön, én gondoskodom róla – te oly okos kis lány, jó kis lány vagy, Florica, ne keserítsd öreg apádat. Megfojtalak, ha másképp lesz. Érted? És most eredj tánczolni!

A lány elfordult. Apja visszarántotta.

– Addig szóba se állj vele, míg oláh nem lesz. Majd ha mellettünk térdel, velünk imádkozik, bőjtöl és vezekel, akkor adhatsz neki nyájas szót. Eredj!

Florica panaszos hangon megszólalt:

– Apám, hazamegyek.

– Mi bajod?

– Megfájdult a fejem a nagy füstben.

Apja megragadta a lány két vállát, s merőn az arczába nézett.

– Csakugyan nagyon sápadt vagy. Mit beszélt neked az a ficzkó?

– Semmi rosszat, apám.

A pópa megfogott egy cselédet.

– Te, küldd ki a feleségemet.

Todorescuné kijött s gondjaiba véve a leányt, hazakisérte. Todorescu nehéz léptekkel visszament a lakodalmas házba, szembe ült a magyar pappal s az asztalra könyökölt. Sokáig farkasszemet néztek egymással. Simándy szó nélkül meredt a pópa kivörösödött ábrázatára, gondolatai egészen másfelé kalandoztak. Végre a pópa megszólalt:

– A tavaszszal a leány Szebenbe megy rokonaihoz. Örökké csak nem ülhet itthon? Férjhez kell adni, arra való… A nyáron meg Borszékre megy az anyjával… tán még bojár is elveszi… szép is, okos is, művelt is… meg egy kis pénze is van.

Simándy nem felelt rá.

– Hát te nem házasodol meg, öcsém? Asszony kéne már neked is a házhoz. Ez nem élet.

Simándy hallgatott.

– Nem felelsz? Min gondolkozol?

Simándy mélységes szomorúság rezgésével hangjában végre megszólalt:

– Hadd abba, pópa, nem értesz te meg engem, én sem értelek meg téged. Minek fáraszszuk magunkat üres zörgéssel?

Simándy azon gondolkozott, hogy ez az előtte álló ember mily távol, mily idegenül áll ahhoz az emésztő szenvedélyhez, mely az ő szivét eltölti. Pedig atyja a leánynak s ő nem tud képzelni olyan esetet, hogy ez embernek a nyakába boruljon s megvallja, hogy a leányát szereti. Sőt mikor az apa különös, nyugtalanító, czélzásokkal telt beszédét hallotta, vad gyűlölet szállt föl lelke mélyéről s úgy nézett a pópára, mintha az volna a mesebeli sárkány, melynek körmei közül kincsét ki kell ragadnia.

A pópa fölugrott s otthagyta. Simándy is fölállt s a mint az asztalt hátrább tolta, szeme valami csillogó tárgyat pillantott meg a földön. Fölemelte: azonnal ráismert, Florica amuletje volt, az ismert kazáni Szent Szűz, a gyermek Jézussal karján. Zsebébe rejtette.

Beállt az est, csöndes lett a falu és sötét, csak a lakodalmas házból tört ki néha a vigasság zaja s a világosság. Florica barátságos leányszobája csak egy síró és imádkozó gyermeket látott. Egyszerre megzördült a kis kertre nyiló ablaka. A leány remegve ment oda s félig kinyitotta.

Egy mély hang megszólalt a sötétben:

– Florica, édes Florica, úgy rémlik, elfelejtettem neked megmondani, hogy szeretlek.

– Csak mondd, csak mondd, édes.

– Csókolj meg, Florica!

S a vasrács közt megcsókolták egymást, oly erősen, oly hevesen, hogy a szegletes rud véres sávot vont mindegyiknek homlokára.

– Kis leány, imádkoztál-e ma este a kazáni Szűz Máriához?

– Oh, Atyám, irgalmazz, elvesztettem az amuletemet.

– Nem vesztetted el, Florica, mert a sors úgy akarta, hogy általam megkerüljön. Fogd! Imádkozzál mindenhez, a miben hiszel, hogy elnyerd a boldogságot. Hisz én már a fényes csillagokat is ostromolom könyörgéseimmel. Rózsás álmokat, édes, drága szivem!

S a kis leány egyszerre boldog, vidám lett, tapsolt, ugrált s imádkozván a Szűz Máriához, szépen elaludt. A pap pedig késő éjszakáig botorkált a faluban ide-oda, zúgó fejjel, nehéz szívvel, megbomlott lelkiismerettel, összetört világgal, melyben csak egy ép, egész érzelem volt: szerelme.

XVII.

Különös az, mikor a tavasz hósírjából bontakozik. Az első zaj az, mikor az ereszről megindul az olvadó hó egyhangú csöpögése. Azután a hó fehérségét a mezőn nagy fekete foltok kezdik megszakítani. Majd a patakok veszítik el jégkérgüket s vidám csörtetéssel futnak végig medrükben. Rá következik a télen át hallgatag verebek csiripelése s a házi szárnyasok barátságos kukorékolása, kotkodácsolása, mintha tudakozódnának szomszédról-szomszédra, hogyan töltötték társaik a telet. A bogarak zümmögése is megindul a meleg konyhában. Most már kezd szinesedni is a föld. A nagy fekete foltokból egész zöld táblák lesznek. Az erdőben megjelenik az ibolya és a gyöngyvirág s már madarak is karicsolnak itt-ott.

Simándy fásultan húzta az élet igáját. Minden héten elment egy párszor Todorescuékhoz, de csak rövid látogatásra, csakhogy épen Floricát láthassa; s ezek a látogatások lassankint beleszorították a köznapi, egyszerű, nyárspolgári gondolkozás, életmód szűk kereteibe. Kötelességeit, mint pap és tanító, rendesen teljesítette, de azontúl csak a leánynyal és közös jövőjükkel foglalkozott. Majd Todorescuék lassan megbarátkoznak vele s elfogadják vőnek.

Egy református papot hivat és Floricával megesküszik a saját templomában; azután Todorescu rájuk adja az áldást, a maga templomában. Mi volna ebben rossz? Miért nem volna szabad ezt neki megtennie? Mit áldoz föl, ha ezt megteszi? Néha elboruló lelkén villámként czikázott át egy pár rémes gondolat: hát ennek a földnek, a testnek szenvedélyeitől, melyektől örökre mentnek hitte magát, csakugyan nem tudott megszabadulni? Vajjon ő még mindig az a pompéji praetoriánus, a ki nem mozdul az őrhelyről, mikor az egész világ összeomlik? De hát letépheti-e magáról a húst, lelkének ezt az utálatos börtönét, mely ide köti, lehúzza őt a többi féreg közé, kik ember néven itt mászkálnak, míg rövid létük végső határa el nem érkezik? A sas fölszáll a nap felé, a bogár kimászik a verőfényre, a medve jóizűen hempereg a moszatban, a mohos pázsiton, a madár a fészekben csicsereg a párjával… Csak épen ő legyen örök bánatra verőfénytelen, sötét napokra kárhoztatva? Csak azért, mert az Alkotó keze, mikor sárból kigyúrta, nemesebb, gyöngédebb lelket, e lélekkel meleg érzéseket, hivatásáról és emberi méltóságáról emelkedettebb fölfogást lehelt bele? Nem, nem, ezzel nem veszíthette el jogát a boldog életre, az ő számára is van fény, melegség, nyugalom, boldogság… szerelem.

Ezeken a gondolatokon keresztül alakult ki Simándyban egy új életfelfogás, e fölfogás alapján aztán félretett mindent s teljesen Floricának élt. A kis kertre nyiló ablak látta éjszakánkint, mikor nem volt holdvilág, szenvedélyes csókjaikat és nagy esküvéseiket. Mikor pedig mások jelenlétében találkoztak, ezer együgyü semmiségről beszélgettek, a mi rájuk nézve mindmegannyi édes, rejtett czélzást tartalmazott.

Valamelyik kora tavaszi reggelen, mikor még itt-ott hófoltok fehérlettek s a dalos madár torka még nem nyilt meg, Simándy fölkelt, hogy a Máslás-oldalt elborító bokrok kezdődő rügyezésében gyönyörködjék. Halk zsongás, zümmögés hallatszott, a miből kitetszett, hogy már a bogarak is kezdik bontogatni szárnyukat. Simándy rendes szokása szerint fölhágott a Balintye-dombra, honnan épen Todorescuék tornáczára látott. Itt szokott lenni Florica, a ki fehér zsebkendőjével egyet-kettőt úgy suttyomban mindig intett a fiúnak. Most még nem volt ott. Pali hátát egy fának vetve, merőn nézett le a pópáék házára. Alulról mintha hidegség csapott volna rá; most ment ki a föld fagya, nyilván azt érezte. Lassankint észrevette, hogy a ház szokatlanul elhagyott. Ajtók, ablakok csukva maradnak, nem járt ki a tornáczra senki, még cseléd se. Az udvaron néha végigment egy-egy leány, de más nem mutatkozott. Balsejtelem fogta Pali szivét. Itt valami történt. Egy darabig dermedten állt, aztán nagy léptekkel megindúlt lefelé, egyenesen Todorescuék kerítésének. Itt már oly türelmetlen volt, hogy egyszerűen átvetette magát s futva haladt át a kerten. Valahonnan az ólak közül egy kóczos leány bújt elő.

– Te, nincs idehaza senki?

– Nincs, instálom.

– Hová lettek?

– Még hajnalban elutaztak kocsin, a tisztelendő úr, a tisztelendő asszony, meg a kisasszony.

– Hová?

– Nem tudom. De parasztszekér vitte utánuk a nagy pakkot.

Simándy elfehéredett arczczal nézett a néma házra. Tántorgó léptekkel ment a kis kertbe. Florica odanyiló ablaka vastáblákkal volt bezárva. Így találta már az éjjel is, azért nem is mert kopogtatni. A vasrúd lakatja mellé egy kis bokréta ibolya volt tüzve, egészen friss ibolya. Ezt csak Florica tehette oda. Simándy két kézzel kapott utána és a tárczájába rejtette. Aztán lassú léptekkel, agyában mázsás gondolatokkal, hazafelé indúlt. Semmi kétség, Floricát elrabolták tőle. A vén pópa mindenre rájött s elhatározta, hogy egy elhatározó lépéssel véget vet az egésznek. Pali izmai irtóztató erővel huzódtak össze: rettentő, halálos ütést tudott volna adni mindenkinek, a kinek része van a rablásban. Fogai csikorogtak s arczán a düh és a fájdalom fölváltva kergették végig egymást. Levágta magát az ágyra s gondolkozott. Aztán fölugrott, útra öltözködött, nagy görcsös botot vett a kezébe s kiment a ház elé. Összevont szemöldökei alul vad tekintetet vetett a völgyre, minden oly unott, oly üres, oly közönséges volt előtte e pillanatban. Házát kietlennek, templomát zordnak találta. Aztán nyersen hátat fordított az egésznek s nekivágott a hegyi útnak. Baltavár felé. Egy félóra múlva, puha talajon, friss keréknyomot talált. Ez a papék kocsija. A szelistyei csárdánál megállott. A régi kocsmárosné pogácsával és pálinkával kínálta. Gépiesen lemorzsolt egy pogácsát s ivott rá.

– Szintén a városba megy, tisztelendő úr?

– Oda.

– Ma hajnalban ment erre a papunk, az egész családjával.

Pali föleszmélt. Az igaz, hisz ez az asszony látta őket. Beszélni lehetne vele.

– Ne mondja. Hova mentek?

– Baltavárra. Valami nagy mulatság lesz ott. A kocsistól hallottam, a ki külön szekéren vitte a sok gyönyörű báli ruhát.

Pali megkönnyebbült. Hát csak mulatni viszik Floricát, nem rabolják el végkép tőle. Hát vigyázni fog arra a leányra, csak megtalálja. És jaj annak, a ki útjába mer állni?

– Beszélt a kisasszonynyal?

– Igenis, instálom.

– Mit?

– Azt kérdezte tőlem, emlékszem-e még arra, mikor ők itt a garabói magyar pappal találkoztak?

– Azt kérdezte?

– Azt. A kisasszony szegény bizony nagyon betegnek látszott. Mintha csak temetésre ment volna.

– Igazán? – s Pali szive, az az önző, szerelmes szív, szinte ugrált örömében, – hát még mit beszéltek?

– Többet nem, mert az édesanyja odajött s előtte, úgy látszik, nem akart beszélgetni.

Pali tovább haladt az erdőben, megkönnyebült szívvel. De most már súlyos eltökélés vonúlt föl szivében: azt a leányt kiragadja onnan, magával hurczolja s ha nincs máshová: a vadonba, mint a tigris a zsákmányt.

Késő délután ért be Baltavárra és egy városvégi korcsmában meghuzódott, s ott nagy vörös plakátokról rögtön megtudta, hogy miről van szó. A román szinpártoló egyesület tartotta évi közgyűlését s erre Szebenből, Brassóból, Balázsfalváról összegyülekezett egy csomó pap, tanár, tanító, ügyvéd. Lesz itt ünnepi istentisztelet, szinielőadás, hangverseny, bál. Az Apaffy-fogadó előtt nagy tömeg vidéki parasztság ácsorgott, őket is bevezényelték a dászkálok.

A mint besötétedett, Simándy is beosont a városba s egy sötét pontról a fogadó kivilágított kapuját figyelte. Egyszerre csak megdobbant a szive. Todorescut és a feleségét látta kijönni: tehát Florica itt van és egyedül van fönt. A mint Todorescuék eltüntek a homályban, két ugrással a kapu alatt termett s fölszaladt az elsőemeleti folyosóra.

– Todorescuék melyik szobában laknak? – kérdé a szobalánytól.

– Kilencz.

Kopogtatott.

– Ki az?

Ez Florica hangja volt.

– Én vagyok.

– Pali, édes Pali, az Isten áldjon meg, hát eljöttél?

– Nyisd ki az ajtót, Florica.

– Nem, édes szivem, nem lehet, magam vagyok.

– Florica, még ma nem mondhattam meg, hogy szeretlek. Hogy érzed magad?

– Rosszul, mert nem látlak és nem csókolhatlak. Ne félj, csak rád gondolok, mindig örökké… Eredj, mert apám Szebenbe visz, ha megtudja, hogy utánunk jöttél. S akkor én meghalok.

– Édes Florica, itt leszek közel és vigyázok rád. Nyisd ki legalább az ablakodat, hadd lássalak. Az ég áldjon meg!

Léptek hallatszottak. Pali egy sötét fülkébe vonta magát, aztán leosont a fogadó előtt levő sáros térre. Néhány percz mulva kinyilt az első emeleten egy ablak, fehérruhás női alak jelent meg s két rózsát ledobott. Pali diadalmasan rárohant, fölemelte, megcsókolta s a tárczájába tette. A leány odafönt egy pillanatra kihajolt, aztán eltünt s az ablak becsukódott.

Így szedte föl ez a szegény bolond fiú a sárból Florica virágait. S egy sötét sarokba állva, órákon keresztül dideregve nézte az ablakot, mely mögött oly forró szívvel gondolt rá Florica, a havasi pap szépséges szép virágszála. Így alakította át a mindenható szerelem ezt a férfit ábrándozó diákká.

Később, mikor a románok már gyűlni kezdtek a szinielőadásra, bement az Apaffy-fogadó sarkán lévő kocsmába, mely kávéház is volt egyúttal. Itt egy asztalhoz vonult és sört ivott. Az egyik sarokban egy pár magyar sörözött vacsora előtt, tanítók, hivatalnokok, járásbiró, kereskedő s arról beszéltek, hogy a mai oláh mulatságra még Bukarestből is jöttek vendégek. Az egyik tanító, a ki ismerte Simándyt, megszólította, hogy ne búsuljon egymagában, hanem üljön oda közéjük. Simándy odament és sorba bemutatkozott. Az egyik úr különösen meglepetve nézett rá:

– Ön Simándy Pál?

– Az.

– Az a Simándy Pál, a ki Hollandiában tanult Bótai Barnával?

– Az.

– Örvendek. Én, uram, Szentpáli Tamás vagyok, helybeli járásbiró.

– Szentpáli Tamás, Bótai Anikó férje? – kiáltott meglepetve Pali.

– Az.

Pali élesen végignézte ezt a férfit, a kit most látott először életében s a ki olyan végzetes szerepet játszott életében. De tekintetében nem volt se harag, se gyűlölet: puszta emberi kiváncsiság.

– De hisz ön ügyvéd volt?

– Átléptem a birói pályára.

– Hogy van a kedves neje? – s maga is elbámúlt, hogy ezt olyan közömbösen tudja kérdezni. Ez a szó Anikó többé nem hozta rezgésbe szivét.

– Köszönöm, jól. Ugyan jőjjön el ma hozzánk vacsorára. Az asszonynak nagy örömet fog szerezni.

Simándy egy darabig habozott, azután halkan azt felelte:

– Nem bánom.

A járásbiró haza is üzente mindjárt, hogy kedves vendéget visz vacsorára, de nem árulta el, hogy kit.

Nyolcz órakor eloszlott a társaság. Szentpáli is vitte haza a vendéget. A mint közeledtek a házhoz, Pali szivében kezdtek elevenedni a régi emlékek: találkozásai Anikóval, látogatásai Bótaiék eklézsiájában, a parókia, a patak, a Bethlen Gábor nagy fája, hollandi életük, Anikó fakó arczképe. Egy párszor nehéz sóhaj tört föl a kebléből, de semmi különös izgatottságot nem érzett.

Szentpáli előre sietett. Már a tornáczról bekiáltott:

– El se képzeled, asszony, kit hozok.

– Nem én, – felelt vissza egy kedélyes hang.

Szentpáli előretolta Simándyt.

– Szent Isten. Jól látok-e? Hisz ez Simándy.

– Az vagyok.

– Hozta Isten.

– Kezét csókolom.

És megcsókolta a kezét. Így látták egymást viszont, hosszú idők múlva, Simándy és az a leány, a ki egykor megölte a szegény kis Derryt. Szentpáliné kissé elhizott asszony volt, csak a szemei voltak a régi Anikó szemei. Nem lévén rajta füző, meglehetősen formátlanul terjedt szét. Egész lénye arra mutatott, hogy a búsulásra, szerencsétlenségre nincs semmi tehetsége. Szemeiből rokonszenv sugárzott Simándy felé, de világos, hogy váratlan megjelenése semmi különös indulatot nem keltett puha lelkében. Szerette Simándyt, de a sors máshoz adta társul s lassankint egészen lezárta, elfelejtette a mult aktáit. Lám, Simándy lelke szikla volt, melybe erős kézzel volt bevésve Anikó és utána Derry emléke. És a sors ezt is le tudta faragni onnan és ujat vésni bele. Hát még az ilyen labdaruganyosságú asszonylélekről hogy lepattanhattak az impressziók, még ha azok az első szerelem impressziói is. Simándy nézte és eszébe jutott: vajjon ő boldog lett volna-e ezzel az asszonynyal? Lehet. Hisz a férjtől függ, hogy milyen irányban fejlődjék az asszony.

– Rózsa, hozz egy kis szilvóriumot. Tamás piszkáld föl a kályhát. Én kinézek a konyhára.

És elszaladt, Simándy ott állt maga a szoba közepén s azon gondolkozott, hogy minek is jött ő ide.

Rózsa, Anikó vén-leány nénje bejött a pálinkával és Simándy szivét egyszerre keserűség fogta el. Eszébe jutott a vén leány Utrechtbe írt kegyetlen levelének minden sora. És eszébe jutott az ő keserves nagypéntekje. Miért is jött ide, hogy életének kálváriáját újra végigjárja.

– Jó estét kivánok.

– Jó estét.

– Tessék egy kis papramorgót inni.

– Köszönöm.

– Én a gyereket megyek huzogatni, különben fölébred és bömböl.

Ezzel rosszkedvűen a másik szobába ment.

– Rózsa mindig ilyen harapós, – szólt halkan Szentpáli, – ne vegye tőle rossz néven.

– Oh, dehogy! – felelt Simándy s eszébe jutott, hogy ezekért hozta az áldozatot és dobta oda Anikót.