ELSŐ RÉSZ. AZ UTRECHTI DIÁKOK.
Reading edition

I.
A kölni Studentenheim ősrégi olcsó diákfogadó ó-német éttermében két magyar fiú fogyasztotta a fekete árpalevet egy őszi estén. A magasabbik és feketébbik Simándy Pál volt; az alacsonyabbik, egy kékszemű, egérszürke hajú, tömzsi, joviális képű legény, Puskás Gábor. Mind a kettő erdélyi református teológus, Simándy hunyadmegyei, Puskás háromszéki. S miután Nagy-Enyed gazdag emlőin fölnevelkedtek, most stipendiummal Utrechtbe mentek, teológiai tanulmányaikat tökéletesíteni. Simándy, magas kidudorodott homlokával, nagy kemény nézésű, sötét szempilláktól beárnyékolt fekete szemeivel, vastag nyakával és széles mellével ezt a gondolatot ébresztette a szemlélőben: Még az a fal se szeretnék lenni, a melynek ez a bika a fejével nekitámad. Puskás, a kinek folyton járt a szája, olyan benyomást tett mellette, mint a komor bikát körülcsaholó kis szürke kutya.
Puskás a németeket szidta. Már Pozsonyban németül kinálták neki a mákospatkót, azóta más szót nem hallott. Utána jött Bécs egy millió némettel, majd Linz, Passau, Nürnberg, Frankfurt és végre Köln. Ez irtóztató, ezt nem lehet kiállani. Góbé-büszkesége föllázadt a gondolat ellen, hogy egy városban több német lakjék, mint a mennyi székely a világon van. S ez a sok német még csak nem is tudja, hogy székely egyáltalán van a világon, pedig a legműveltebb nácziónak tartja magát. Ha az Uristen még egyszer teremtené az emberiséget, bizonyára magyart teremtene legtöbbet. Micsoda ital ez az édeses, barna lé! Odaadná Köln egész évi sörtermését egy kupicza fenyővízért. (De régen nem is ittunk!) Aztán, hogy el vannak telve mindennel, a mi az övék. Itt a Studentenheimban a fogadós levett kalappal vezette őket a táblához, mely hirdette, hogy egykor Goethe és Schiller itt méltóztattak reggelizni. Reszkető lábbal vezette őket a 27-ik számú szobába, melynek falát Hans Sachs sajátkezűleg szénnel írt verse ékesíti. Johann, a háziszolga, megsúgta, hogy a nagy Napoleon is meghált itt Muratval és Ney tábornokkal, mikor az oroszországi hadjáratra ment, de persze erről nincs tábla… A magukét áhítatos kultuszszal veszik körül, mindenkire ráerőltetik, a más dolgairól meg tudomást se vesznek.
Simándy valami szomorú mosolylyal hallgatta társa fecsegését. A bosszúsan zsörtölődő székelyben látta a kis, gyönge magyart, a kire kínos, fojtó súlylyal nehezedik a körülöttük levő nemzet nagysága. Puskás, az önérzetes, őseire, magyarságára, nemzetének világtörténeti szerepére büszke magyar, érzi, hogyan zsugorodnak össze képzelődései, álmai, mikor egy ilyen hatalmas, világbiró nemzet közé keveredik; látja azt napi munkájában, csodálni kénytelen alkotásaiban. És Simándy látta, hogy a szapora beszédű székely lelke hogy vonaglik, miközben az abroszt fölhajtva, késével diák-szokás szerint az asztalt nyeste, faragta, döfödte. Simándy látta ezt és szomorúan mosolygott. Ő valamivel magasabbra emelkedett és messzebbre látott. Hamar árvaságra jutván, a nagy-szebeni árvaházba került és onnan a szász gimnáziumba járatták. Ezen a kis germán szigeten, mely közelebb van Berlinhez, mint Budapesthez, korán megtanulta, hogy a kis nemzetek sorsa minő keserű; megérezte, hogy a szőke teutonkoponyák mennyivel különbnek tartják magukat a fekete turáni fajnál. S az ellenséges szemek kereszttüzében nőtt nagyra. Neki tízszer annyit kellett tanulnia, mint a szász fiúknak, hogy azokkal egy kalkulushoz juthasson. És tanult. S nyilvános mérkőzéskor mindig lefőzte a halavány szász diákokat. Magyar létére a legelsők közt volt, irigyekkel körülvéve. És ez volt az ő egyetlen öröme, mást a sors nem adott a szegény, elhagyott árva fiúnak. Ifjú szíve úgy érezte, hogy ő a seregtől messze, messze, előörsön álló katona, a kit elfeledtek; de ő neki nem szabad csüggednie, meghátrálnia. S boldog volt, mert úgy érezte, hogy kitünőségével ezen a védtelen ponton a magyarság ügyét juttatja diadalra.
– Hadd el, Gábor, – szólt Simándy, mialatt Puskás jót húzott a szidalmazott sörből, – hisz’ te is csak olyan vagy, mint ezek a németek. Te is épp oly büszke vagy Damjanicsra, Bem apóra, Gábor Áronra, Gál Sándorra, mint ők a maguk hőseire és vértanuira. Te is azt hiszed, hogy Magyarország, vagy pláne Háromszék a világ közepe, s annál különb föld nincs a kerek földtekén.
– Egy kis különbséggel, – felelt büszkén Puskás, – hogy nekem igazam van.
– Persze, hogy igazad van. Minden nemzetnek igaza van. Hitvány, csapnivaló náczió volnánk, ha nem azt tartanók, hogy a világ első nemzete vagyunk. Azért ne haragudjál a németekre…
– De mikor olyan szemtelenül sokan vannak. Levegőt se hagynak az embernek. Megfulladok ebben az országban.
– Nyisd ki az ablakot! – felelt egyszerűen Simándy.
Az ablakok a széles Bismarck-Strassera nyiltak. Kint irtóztató tumultus uralkodott. Az ifjú császár, II. Vilmos, a városban tartózkodott két nap óta, hogy az 1870–71-iki katonák emlékünnepében résztvegyen. Mondott egy pár dikcziót, melytől talán még lent, messze, a gravelottei síkságon eltemetett pomerániai gránátosok is megmozdulnak sírjukban, és ma este volt elutazandó. Harsogó zeneszóval vonultak föl az ezredek s megalkották a sorfalat. A katonák mögött százezernyi nép, nemzeti kokárdákkal, Vilmos arczképével a kalapjukon, szakadatlan ordítással tódult ide-oda. Száz-száz emberből álló csoportok külön-külön a Wacht am Rheint énekelték, s ez növelte a pokoli hangzavart. Néha éles katonai kommandók hangzottak s tompa dübörgéssel ezer puska agya dobbant a kövezethez. Az üvöltő és hullámzó fekete tengert csillogva határolták az aranyos csúcsú sisakok s a katonák mozdulatlan érczfala.
A fiúk az ablakhoz léptek.
– Hogy utazunk ma el, ilyen zürzavarban? – kérdé Puskás, a ki elbámészkodott az utczai látványosságra.
Simándy nem felelt. Ő is az utczát nézte. Micsoda lelkes, forrongó tömeg, – s hogy megfagy, mikor a katonakabátba kerül. Ekkor már nincs benne se szeretet, se gyűlölet, csak engedelmesség. Nem gondolkozik, csak cselekszik. Szemei egy pontra vannak szegezve: ez a császár. S mikor a császár kinyújtja karját s megmutat nekik egy országot, egy nemzetet – akkor megindul az érczzuhatag és öl. S az emberi nemmel hiába viaskodó halál elégedett vigyorgással tárja ki fekete birodalmának széles kapuját, széles kapujának mind a két szárnyát. Oh, császár, ne mozdítsd meg a karodat!
Simándy nagyot sóhajtott, aztán ott hagyták az ablakot és a portáshoz mentek. Tudakozódtak, hogy elutazhatnak-e ők ma ebben a nagy fölfordulásban?
– Hogyne, kérem. A hollandi vonat tíz óra öt perczkor megy. Az omnibusz pont féltízkor indul.

A fiúk az ablakhoz léptek.
Csöngetett hármat. Johann megjelent.
– Johann, az urak podgyászát hozd le a féltízórai omnibuszhoz.
Johann lojális alattvaló volt és szerette a borravalót. E két tulajdonsága egymást támogatta benne, mikor a fiúknak pakkolás közben a császárról beszélt. Mikor ő szolgált beim Kürassierregiment Graf Gessler No. 8., a császár egyszer hirtelen betoppan éppen Hauptrapportra. A császár odaállt az ezredes mellé s hallgatta az ügyeket. Egy egyéves önkéntes arra kért engedelmet az ezredestől, hogy a hadnagyával megverekedhessen, mert a hadnagy őt pofonütötte.
– Gondolja meg, ezredes úr, hogy egykor én is viselni fogom a német hadsereg portepéját s e szégyent le kell mosnom.
A császár haragra lobbant s kiadta a parancsot, hogy a hadnagynak párbajt kell vívnia a legsúlyosabb föltételek mellett. S az önkéntes agyonlőtte.
Itt Johannban a borravaló szeretete fölülkerekedett s egy vidám katonatörténetbe fogott, melyben a császár nem szerepelt. Ugy okoskodott: fő a történet; hogyha az urak jól mulatnak, jobban fizetnek, – tehát essék áldozatul ő felsége. És elmondta, hogy az ezredes szakácsnéjának a kedvese, egy kürasszirkáplár, szivarral kiégette a zászlót, a melyet az ezredesék távollétében otthon kiváncsian nézegettek. A legközelebbi katonai ünnepen aztán az ezredes kibontván a zászlót és észrevevén a lyukat: erről hatalmas beszédet mondott a front előtt, az ezred dicsőséges küzdelmeinek tanujeléül idézvén azt.
A bőbeszédű legény egész az omnibusz tetejéig folytatta meséit, s csak akkor fejezte be az előadást, mikor a fejenként ötven fillér borravalót a markában érezte. A studensektől nem igen lehetett többhöz szokva, mert alázatosan megköszönte, szerencsés utat kivánt s egy hatalmas Éljen a császár! kiáltással leugrott a kocsiról. A katonák sorfala egy perczre kettényilt, a kocsi begördült a pusztán tartott utczaközépre és sebesen hajtott az állomás felé. Maguk ültek a nagy kék-fehér bárka tetején. Az út felén lehettek, mikor a Rathhausplatzon fölállított ágyúk megdördültek, jelezve, hogy most indul el a császár a vasutra. Minden ablak egyszerre megvilágosodott, oszlopokon bengáli tüzek gyultak, villamos ívlámpák ragyogtak föl minden lépésre, a dobok megperdültek, a trombiták megharsantak, éles kiáltások hangzottak, s tompa csattogással kapták a katonák tisztelgésre puskájukat. A levegőt egy alaktalan örömordítás töltötte be… egyszerre minden zajt elnyeltek a katonabandák… minden sarkon a Hohenzollern-himnuszt fujták a rézhangszerek. Most az egész úgy hangzott, mint ezer rekedt óriás üvöltése. Ezer megvakított Polifém dühöngése.
Az omnibusz egy kis téren félreállt a közeledő császár elől. Dübörögve közeledett a kék testőrök egy százada. A patkók szikrát vertek a kövezetből. A nemes paripák úgy tartották a fejüket, mint a királyi hattyú. Azután négy fekete lótól vont kocsin jött Ő, mellette ült a felesége… A lovak fujtak és tánczoltak, az ezüst szerszám csillogott, csattogott rajtuk. A császár hófehér ruhában, mellén ezüst vért, rávert fekete sassal. Fején ezüst sisak, mely fölött kiterjesztett szárnynyal egy arany sas lebegett… Olyan volt, mint a skandináv mitológiából ideszállt ó-germán Isten… Miközben folyton szalutált a népnek, nyilt és bátor tekintete katonáinak mozdulatlan sorfalán szaladt végig… A császárné szerény mosolylyal szakadatlanul hajlongott, mintha csak azt mondaná: Köszönöm, köszönöm, én is nagyon szeretem Wilhelmet.
Azután jöttek a gyerekek. Egy, kettő, három, négy fiú… A trónörökös Nagy Fridrik-korabeli testőrruhában, azzal a furcsa alakú püspöksüveggel… és még másik három kis legényke, tengerészruhában, a nevelőikkel. A trónörökös nagyon komoly volt, bizonyosan szorította fejét a sisak… a kis tengerészek tapsoltak és sipkáikat lengették. Ezek még boldog gyermekek… Aztán mint a villám nyargalt el a piros testőrök egy százada, s a látomány véget ért.
Puskás kimerülten esett vissza a padra. A derék fiú torkaszakadtából éljenzett és a kalapját lobogtatta. Simándy kábult, vak és süket volt. A fény vakká, a lárma süketté, a kettő együtt kábulttá tette. Mintha egy álomképet látott volna… Százezrek lelkének öntudatlan kitörése volt ez, himnusza a német egységnek, önérzetnek, szaporaságnak.
Az elröpült császári menet után a tömeg, mintha a tündérséget el akarná kapni és még egy kicsit visszatartóztatni, önkéntelen rohamot intézett, mely egy perczre megingatta még a katonai sorfalat is… Egy sikoltozó asszonyt az omnibuszhoz szorítottak… Gyermekét kétségbeesett jajgatással emelte a levegőbe, nehogy összenyomják. Puskás egyet gondolt, lehajolt a gyerekért az omnibuszról és fölkapta… Sőt ketten megragadták az asszonyt is, s nehogy az áradat elsodorja gyermekétől, minden habozás nélkül fölrántották az imperiálra. Az omnibusz, lovasrendőrök segítségével, utat tört a tömegben. A pályaudvarhoz közel a csinos munkásasszony távozni készült, s meleg hangon szólt a fiúkhoz:
– Igazán, nem tudom, hogy háláljam meg a szivességet.
– Én tudom, – felelt mosolyogva Puskás, – csókoljon meg.
– Szivesen, – felelt kedélyesen az asszony, s jóizűt czuppantott Gábor arczán, a ki, az asszony teljes boldogságára, a babán is csókolt egyet.
– Ugyan, Gábor, – feddé Simándy, – egy ismeretlen asszonynyal csókolózni?
– Ismeretlen asszonynyal? hát kivel mással? Ismerőssel? Nem emlékszem, hogy a baróti majálison az esperes lányát csókoltad volna… Pedig már vagy hat éve ismered. Jegyezd meg, hogy minden csinos nőt meg kell csókolni, a ki meg hagyja magát csókolni…
A pályaudvarról mindenkit visszaszorítottak, de a ki azt mondta, hogy elutazik, azt a rendőr a pénztárhoz kisérte, hogy jegyet válthasson. Ifjaink találtak hordárt is a bagázsiához. Megkérdezték, hogy vonatuk nem fog-e az indulással késlekedni?
– Miért? – kérdé viszont a szálas porosz.
– A császár miatt. Talán előbb ő felsége elutazik.
– Oh dehogy! Be van az osztva szépen, s ő felsége vár, a míg rá nem kerül a sor.
S mikor nekik jelt adtak és ők az óriási méretű üvegtetejű udvar perronján a hollandi vonat felé siettek, vörös szőnyegen ott állt még a császár, családja és tanácsurak körében s élénk gesztusok közt beszélgetett. Utascsoportok siettek arra; kormos, bluzos vasuti munkások sürögtek-forogtak, vonatok robogtak ki és be, éles füttyentésekkel… S a hollandi vonat lassú robogással elindult és pár pillanat mulva ott zakatolt a hatalmas vashídon, a Rajna fölött, melyen ezer meg ezer kivilágított csónak úszott.
– Ez aztán ember! – kiáltott Puskás. – Ezt nevezem császárnak! Az összes nemzeti törekvések élén áll, németebb a németnél, sovinista. Nagy nemzet ez, Pali, óriási nemzet…
– Nagy nemzet, óriási nemzet, de tudod miért? Mert a hollandi vonat tíz óra öt perczkor elindult…
Puskás bámulva nézett rá.
– Igen… és mert az általános őrületben nemcsak a hollandi vonat, hanem Johann is a helyén volt, az omnibusz is helyén volt… mert a császár miatt se tesznek kivételeket, hanem őt is beosztják, s minden történik úgy, mint máskor… Ez a rend… Nálunk, barátom, egy főispán látogatása fölforgat minden rendet egy kis vidéki városban… Nálunk egy miniszter nagyobb úr, mint itt a császár… Azért aztán a nemzet maga kisebb úr, mint a német nemzet… Nézd a dómot!
A kivilágított dóm mint egy tüzes fölkiáltójel ragyogott az éjszakában. A tetejéről pedig egy villamos reflektor nagy, fényes mozgó sugárkévéje kutatta a sötétség titkát…
II.

A két legény hamarabb fölkelt, mint a nap, oly kiváncsi volt Hollandusországra, mely a párás őszi reggelből csak lassan bontakozott ki. S mikor kibontakozott is, alig mutatott valamit. Lapos vidék, buja fűvel, legelésző tehenekkel. Egy-egy nyájas tanya, szénaboglyákkal. Ha kutágas helyett nem árboczok meredtek volna égnek a tanya végén, azt hihették volna, hogy az alföldi tanyák közt járnak. De minduntalan egy magas töltések közt lomhán kanyargó csatorna fölött robogtak el, melyen lovaktól vontatott furcsa alakú bárkák haladtak tova s ez kiverte őket illuziójukból. A mint a köd lassan fölszállt, a szeptemberi nap bágyadt, sárga pompájából városokat, falvakat láttak a messzeségben kibontakozni. S egyre jobban dobogott a szívük, a mint közeledtek Utrecht felé.
– Értesz valamit a nyelvükből? – kérdé aggódva egy állomáson Puskás, miközben Simándy egy kofával almára próbált alkudni.
– Az az érdekes, hogy minden szavuk ismerősen cseng a fülembe s mégsem értem.
– Ha Bótai ki nem jő elénk az állomásra, nem tudom, hogy igazodunk el.
– Hogyne jönne. Hisz még Kölnből is táviratoztam neki, hogy mikor érkezünk.
– Leveleztél te sokat a nyáron Bótaival?
– Sűrűn. Hisz tudod, hogy négy évig együtt jártunk Szebenben, s a régi barátságunk nem bomlott föl. Pedig ő Patakra ment teológiára, én pedig Enyedre. De a vakáczióra mindig hozzájuk mentem Erdővidékre.
– Igen, ösmerem a parókiát. Nyomoruságos kis fészek. Az apja már nagyon öreg, s úgy tudom, három vén lány van a nyakán.
– Csak kettő öregebb, mint Bótai Barna… a harmadik nem nénje, hanem huga, Anikó, most lehet tizenhét éves.
– Szép lány?
Simándy kidugta fejét az ablakon.
– Szép, – felelte vissza alig hallhatólag.
– Miért nem ment haza Bótai egy évi utrechti tanulás után? Hisz, ha megválasztanák bárminő kis eklézsiába, könnyíthetne az apja terhén.
– Ennek is megvan a maga oka. A mult télen súlyos beteg lett s a stipendium kuratóriuma rendkívüli segélyt adott neki, hogy két hónapra meleg vidékre, Olaszországba menjen. Ezt azzal hálálta meg, hogy a tanév végén három tárgyból hollandus nyelven, – értsd meg jól, vasfejű kálvinista, – hollandus nyelven kollokvált, a mivel megszerezte a jogot arra, hogy még egy évig ott maradhasson, sőt arra is, hogy a másik két stipendistát ő jelölje ki… így jutottam hozzá én…
– És én is.
– Téged aztán, a hozzám intézett kérdésre, én jelöltelek ki.
– Köszönöm, – szólt Gábor nevetve; – azonban a nélkül, hogy prófétának merném magamat mondani, azt jósolom, hogy én soha se fogok senkit a stipendiumra kijelölni. Fogadjunk, Pali, hogy nem fogok én soha hollandusul megtanulni.
– Pedig látod, az nagyon egyszerű. Vedd elő a német szót, tekerd ki a nyakát és lesz belőle hollandus szó.
– Tudod, jól ismersz, én szivesen kitekerem a német szó nyakát… de készletem belőle oly csekély, nem akarom azt is elfogyasztani.
– Kár, mert a dolog gyorsan megy. Látod, én reggel óta megtanultam, hogy a jegy: Karte=kort; az alma: Apfel=appel; a biztosítás: Versicherung=verzekering; fa: Baum=boom; dohányozni: rauchen=rooken.
– Zsení vagy, Pali, zsení! – kiáltott Puskás őszinte elragadtatással, – s honnan tudod te mindezt? Megálmodtad?
– Megtanultam a konduktortól, a kofától, az állomási falragaszokról, s a kocsiban lévő fölirásokról. Csak nyisd ki mindig a szemedet s ereszsz be mindent a füleden. Ez a tanulás titka.
– Könnyű azt mondani, de ha én egyszer a fülemet kinyitom, a helyett hogy bejönne, kimegy rajta minden.
– Akkor ki ne nyisd, öreg! – kaczagott Simándy, – hanem hát megmaradnak még a szemeid. Mi van a szemeiddel? Azt hallottam, hogy jó szemek. Udvarhelyt beszélték, hogy a Hargitáról megláttad velük a Fekete-tengert.
Ez gyönge oldala a székelynek, a ki azt tartja, hogy a Hargita a világ legmagasabb csúcsa. A Mont-Blanc legföljebb kisöcscse lehet. A Dhavalagiri, a Mount Everest – az más: ezeket elismerték a Hargitával egyenrangúnak a székely diákok, mert hátha a Himalája rejtett völgyeiben mégis laknak ősmagyarok… Ezeket pedig Isten ments, hogy megfoszszák…
Puskás elvörösödött ez inzultusra, de türtőztette magát.
– Tudod, komám, én nem láttam a Hargitáról a tengert, de nem is ettem meg berbécstokány helyett a bocskortalpat.
(Ezt a hunyadmegyei atyafiak tették meg a követválasztáson. Nem lett tőle semmi bajuk. Csak irtózatosan szomjaztak rá s a jelölt, a mit megtakarított a húson, ráfizette a pálinkára. Ez az úgynevezett költői igazságszolgáltatás.)
– Berbécstokány! – sóhajtott elmerengve Simándy, – úgy hangzik a fülembe, mintha a szülőfalum harangját hallanám kongani. Mikor eszünk mi megint berbécstokányt, Gábor?
Gábor elérzékenyedett, nagyokat nyelt és így szólt:
– Emlékszel Kőmivesné tokányára, a Kishíd-utczában? Mikor délután kitette az ablakra a czédulát, hogy estére friss tokány lesz, nyolcz óra után odaszöktünk a kollégiumból, a falon keresztül.
– És csak reggel négy órakor szöktünk vissza.
– A jó Kőmivesné a kis porczió tokányt belemérte a kivájt czipóba, ahhoz nem kellett se tányér, se villa… A nebulók ültek sorba a gyepen, s faltak. A kút meg egyre nyikorgott, mert a ki befejezte a vacsorát, odament és egy vödör vizet húzott magának…
– Az ám… Minden diák friss vödörrel húzott magának; mindegyik átallotta volna, hogy a más fáradságából jusson egy ital vízhez. Két kortyot ivott, a többit visszaöntötte a kútba. Vagy talán azt akarta mindegyik, hogy fáradjon a többi is.
– Hát Illés Pistára emlékszel-e, Pali?
– Illés Pistára?
– Arra. Veled fogadott a vacsorája árába, hogy birkát eszik a birkából. Te nem akartad hinni, fogadtál vele, ő erre a Kőmivesné nagy vaskondérja elé lépett s a birkabőrsüvegébe birkatokányt méretett… és kikanalazta egy szálig… Hej, de jól mulattunk az este!… Az asztalon jártad a csürdüngölőt… A kisbotost meg leeresztettük a kútba, mert fölharagított bennünket… Télvíz idején!
… Kipirult arczczal, sugárzó szemekkel folyt a beszélgetés… Egyszerre csak kicsapódott az ajtó s a nyurga, szőke konduktor besivít:
– Utrecht!
– Utrecht? – horkant föl Puskás, s olyan arczczal nézett szét, mintha azt kérdezné: ugyan minek ébresztettek föl, olyan szépet álmodtam.
III.

Az Izgatott Czápa kedves korcsmája volt mindazon utrechtieknek, a kik barátai nemzetük speczifikus eledeleinek. Az Izgatott Czápa még a napoleoni megszállás idejéből maradt fönn, s mint könnyen elképzelhető, festői czímét is a nagy császár vídám és erős fantáziájú katonáitól kapta. A hollandusoknak tetszett az élénk czím, s a czápa különben is családi szörny lévén e gyarmatos nemzetnél, megtartották. Ide vezette Bótai első este barátait, hogy, úgymond, egy csapásra megismerkedjenek a hollandi konyha titkaival. Pakkjaikat letették Bótainál, megfürödtek, aztán elcsodálkozva járkáltak estig a legrégibb batáviai város különös utczáin, ködfogta, esőverte házai közt, lomha vizű csatornái mentén.
A viszontlátás öröme őszinte és meleg volt. Simándy és Bótai egykor mint diákpajtások elválhatatlanok voltak, s már Szebenben ikrek-nek csúfolták őket. Hosszú öleléssel és csókkal üdvözölték egymást. Puskás is találkozott már sokszor Bótaival, s a most fölújított ösmeretség, itt, távol az otthontól, egyszerre bizalmas jellegű lett.
Kifáradva ültek le este az Izgatott Czápa egy kis szögletasztalánál, az úgynevezett fehér teremben. Ezt a termet ugyanis fehér majolikával borították be vagy tíz év előtt, aztán a diákok elkezdtek benne pipálni, a mitől megsárgult; aztán a diákok folytatták benne a pipálást, a mitől megfeketedett. De az eredeti neve megmaradt. Különben ragyogó fekete volt, mert hollandi szokás szerint hetenkint egyszer az egész falat plafondostúl szappannal végigmosták.
Simándy egész nap figyelte barátját, Bótait, s mikor a korcsmában az első kőkorsóval a habzó sört eléjük tették, tisztában volt vele, hogy valami baja van. Mintha felhő lebegett volna fölötte, melynek árnyéka ott borongott arczán, tekintetében. Néha a melle hirtelen emelkedett, nagyokat lélegzett, mintha több oxigéniumot keresne a levegőben, kapkodva utána. Csontos arczáról eltűnt az a barna, székely pír, mely oly széppé teszi odalent a Rika-hegy két oldalán a férfiakat.
– Beteg vagy? – szólt Simándy Bótaihoz s rátette karjára a kezét.
– A szinemről gondolod, úgy-e? Hja, édes fiam, ez a hollandi szín, hogy ne mondjam, tónus. Majd eltűnik a te szittya feketeséged is, ha egy telet megkóstolsz ebből a klimából… Tavaszszal csodálatos, télen utálatos… köd, nedvesség, hidegség… Majd megfakultok ti is, lekopik rólatok a hazai máz…
– De te beteg voltál, hisz írtad.
– Semmi. Már vége van. A tavaszszal vért hánytam…
– Vért hánytál? S erről mi otthon semmit se tudtunk!
– Minek? Csak nem fogom gyönge öreg apámat, meg a szegény testvéreimet ijesztgetni. Minek is lett volna… hisz már vége van. A kuratórium pénzt adott és én San-Remóba mentem. Oh, fiaim, micsoda ország az! Micsoda melegség, micsoda fény… oh, be jól éreztem magamat! Most is álmomban ott sétálok a tengerparton, az olajfák alatt s számlálom a fehér vitorlákat a sugárözönben csillogó tengeren.
– Egyedül? – esett bele Puskás diákmódra, csufondáros arczczal.

Bótai Barna.
Bótai elsápadt. Szinte látni lehetett, mint fut ki a vér arczából.
– Hogy érted ezt? – kérdé szintelen hangon.
– Ugy, hogy nem álmodol-e oda a vitorlaszámláláshoz valami nagyszemű talján madonnát?
E perczben a figyelem egy nagy tengeri halra irányult, melyet eléjük tettek.
– Hagyjuk a madonnákat, – szólt halkan Bótai, miközben a halat vágta, – örüljünk, hogy olyan országban vagyunk, a hol a Rafael madonnái nem kisértenek.
Simándy ránézett.
– Ne feledd el, Barnabás, hogy Rubensnek is vannak madonnái, – szólt, s aztán a halhoz látott. Nem vette észre, hogy barátja arczát újra elborította a halálos sápadtság.
Míg a hallal vesződtek, csend volt. Még Enyeden beléjük verték, hogy:
Mikor halat eszik kend, A száját befogja kend.
A mi ugyan fölösleges intelem volt, mert az enyedi diák olyan ritkán jutott halhoz, mint ehető fecskefészekhez. No, de legalább megtanulta a maximát egész életére, s az ember sohse tudja, hogy az enyedi diák milyen körülmények közé kerül. A diákokat azonban mindez nem vígasztalta meg. Nem egyszer lehetett hallani a szűken mért porcziók láttára a sóhajtást: Szeretném már egyszer megpróbálni, hogyan fullad belé az ember a halszálkába.
A hal után valami édes tésztát hoztak, újra megeredhetett a szó visszafojtott árja.
– Beszélj valamit Skócziáról! – szólt Simándy, – szerencsés ficzkó vagy, hogy ilyen családra tettél szert. Te, nagyon gazdag ember lehet a te gazdád, hogy Skócziába jár nyaralni.
– Skócziában nyaraltál a gazdáddal? – kérdé Puskás.
– Ott. A fiát tanítottam latinra és németre, – felelt halkan Bótai.
Aztán türelmetlenül zörgött az üres korsóval az asztalon.
– Eh, hazai dolgokról beszéljetek! Egy év óta csak egy magyar embert láttam, az is czigányprímás volt.
– Jót tett Skóczia? – folytatta makacsul Simándy.
– Jót, – felelt Bótai, hosszan barátja szemei közé nézve, – ott a fenyvesek közt álltam teljesen helyre. Csak még a gyomrom rossz. Nem tudok az itteni ételekkel kibékülni. Aztán meg olyan lappangó lázam van és néha éjjel úgy izzadok, hogy csupa víz lesz a lepedőm…
Puskás egy darab kenyeret szelt le és paprikát keresett hozzá.
– Tégy rá sajtot és kérj sót hozzá.
– Sajtot?
– Azt. Az itt a legelső fűszer. Látod, itt áll az asztalon, megreszelve. Azt tesznek a levesbe, azt hintenek a húsra, azt eheted marokszám, de sót, borsot, fogpiszkálót, mustárt, eczetet, olajat, a mi nálunk ott áll minden kocsmaasztalon, külön kell kérned.
– Hát paprikát?
– Azt is kapsz a patikába, ha találsz orvost, a ki szükségesnek találja, hogy megmérgezd magadat és reczepten rendeli.
– No már látom, nem fogunk mi jóizűen enni karácsonyig, – szólt komoly bánattal Puskás, – de akkor meghívom az urakat osdolai disznótorra. Akkora pakkot küldetek magam után, mint egy kóberos szekér.
Bótai szeretetteljes mosolylyal nézett a székely fiúra s szólt:
– Legjobb volna, ha már most elindíttatnál egy háromszéki borvizes székelyt, a szekere tele disznóaprólékkal. Karácsonyra tán éppen ideérne.
– Jegyezd meg komám, – szólt büszkén Puskás (ha haragudott, mindig komámnak nevezte az illetőt), – borvízfuvarral csak a csíki székely szokott foglalkozni.
– Nekem mondod? Hisz erdővidéki vagyok.
– A szélin vagytok Háromszéknek. Nem az igazi fajta.
– Persze, Attila kardját Osdolán hajította le az Úr… s nagy királyunk, az isten ostora, ott találta meg…
– Csend! – kiáltott Simándy. – Semmi villongás a hun ivadékok közt. Itt a káposzta.
– Káposzta? – kiáltott ujjongva Puskás.
Belenézett a tálba.
– Hisz ez törött czukor!
– Kapard csak le a tetejét. Egy újjnyira alatta megtalálod a káposztát.
– A czukor alatt? Szent Isten! Megbolondult a szakácsné!
– Ugyan mi van abba, Gábor, – szólt Simándy, – hát nem emlékszel rá, hogy Enyeden a Dájbukát boltos tubákkal eszi a sárga dinnyét, a káposztába pedig mazsolát és mandulát főzet?
– Dájbukát? – kiáltott föl Gábor s a fejére ütött, – remélem, vége van a vacsorának.
– Vége.
– No hát, akkor fogadjatok tőlem egy kassai négyest a Dájbukát boltjából. Ez az én meglepetésem a vacsorához.
– Nyomorult, – rikoltott Simándy, – hányszor kértem tőled magyar szivart útközben s mindig azt mondtad, hogy már elfogyott.
– Nincs is több, csak ez a három s ezt az első hollandi vacsorára tartottam fönn, – mentegetődzött Puskás Gábor.
Rágyujtottak. S a kékes füstgomolyokat úgy tekintették, mintha hazai levegő szálldosna körülöttük. Bótai lassan, nagy felhőket fújt ki s merően nézett beléjük. Mintha a hótakart székely bérczek alakulnának ki előtte a füstrongyokból. Ki tudja, meglátja-e még valaha e büszke csúcsokat.
Nem birta sokáig a szivart. Köhögni kezdett.
– Az orvos tulajdonképp megtiltotta, – szólt, ziháló mellére tevé kezét, – de ennek nem tudtam ellentállni.
Még egy füstkarikát fújt aztán félretette.
– Sört, sört! – kiáltott a legényre.
A sötét, pálinkaerejű hollandi sör Puskáson már éreztette hatását. Nagyokat bólintott és laposakat pislantott. Bótai ellenkezőleg fölélénkült, arcza kipirult, szeme ragyogott. Hevesen gesztikulált és Skócziáról beszélt… a feneketlen tengerszemről, melyekben jó tündérek és rossz szellemek laknak… a félelmesen nagy fenyőkről, melyek halálukban megdicsőülnek, mint árbocz szolgálván Anglia világbíró hajóhadán… a remek rétekről, hol az izmos hegyi skót dudaszó mellett legelteti nyáját…
Simándy Puskásra mutatott, a ki karjára hajtva fejét, egészséges szuszogással aludni kezdett.
– Fölrázzam? – kérdé.
– Ne, ne bántsd, – felelt Bótai, – ez most a Küküllő partján jár és virágot szed bokrétába.
– Oh, dehogy, – nevetett Simándy, – Osdolán ül és tejfölös bablevest eszik, disznókörmivel.
– Akkor pláne hagyd; legalább megreparálja a gyomrát a hollandus lakoma után.
A két fiatalember bekönyökölt az asztalba és sokáig némán nézett egymás szeme közé. Bótai Barnabás szólalt meg először, lassan, szaggatottan:
– Azt mondtad, hogy Rubensnek is vannak madonnái. Vannak. Micsoda madonnák azok, barátom. Azok az igaziak. Láttam olasz madonnákat is, hisz minden városnak van odalent egy-egy madonnája. De nem hatottak rám. Akárhány Fornarinának is elmehetne… De a hollandi madonnák! Oh, barátom, az anyává lett szűz, a ki a szűzesség minden báját megtartotta. Az égi szelídség, jóság, mely rajtuk honol… különös szinű a hajuk, különös szinű az arczuk… Bájos minden mozdulatuk… Oly tisztességesek és mégis ezer vágyat keltenek a zajló szívben… Látszik rajtuk, hogy ha egyszer a kezüket valakinek odaadták, azt boldoggá fogják tenni s egész életét bearanyozzák lényük varázsával.
Simándy feszült figyelemmel hallgatta.
– Te a hollandi nőkről beszélsz általában? Vagy – s ezzel közelebb hajolt hozzá s hangját lesülyesztette, – talán egy nőről?
Bótai Barna Simándy karjába markolt. Simándy érezte, hogy remeg a keze.
– Én Rubens nőalakjairól beszéltem. Talán nem voltam elég világos? Csak attól óvjon az Isten (s élénken csillogó szemeit Simándyra szegezte), hogy egy ilyen női alak megelevenedve eléd cseppenjen. Akkor véged van… A hogy végem van nekem… Ah, Skóczia sötét erdői és dörgő zuhatagai, de boldog és boldogtalan voltam köztetek… de sok édes mérget és keserű mézet ettem ott… a nélkül, hogy ő sejtette volna…
– Ő? Kiről beszélsz?
– Ő róla, a ki miatt elfelejtettem hazámat, apámat, egész családomat, s a helyett, hogy haza mentem volna a nyáron, velük mentem Skótországba.
– Tehát a gazdádnak a lánya?
– Az.
– S azt mondta, hogy nem szeret?
– Soh’se beszéltem vele ilyesmiről.
– Hát akkor miért vagy annyira boldogtalan? Nem látom be az okát…
– Egy dúsgazdag hollandi patriczius lánya s egy szegény székely kálvinista teológus? Ég és föld.
– Dúsgazdag? Hisz akkor nem tartana téged kvártélyon.
– Nem ösmered, fiam, a viszonyokat. Ez Hollandiában rendes szokás. Volt két üres szobája, hát kiadta. A hollandus semmit se hagy kiaknázatlanul, ha milliói vannak is.
Megtörölte izzadt homlokát, a mámor mintha elrepült volna a fejéből. Már nyugodtan beszélt.
– Mindent tudsz. Nem akartam még szólni, de oly régen vágytam már rá, hogy kibeszélhessem magamat… Senkim se volt… S most, az első alkalommal kitört belőlem.
A sok beszédtől köhögés fogta el.
– Talán mennénk haza.
– Megállj csak, – szólt Simándy, – mikor kaptál hazulról levelet?
Bótai a zsebéhez kapott.
– Hála Isten, itt van nálam. Te, Pali, nem is tudod, hogy micsoda meglepetés vár rád.
– Micsoda?
– Nesze!
Egy arczképet dobott eléje.
– Ez jó talizmán lesz a hollandi madonnák ellen.
– Anikó arczképe, – rebegte Simándy s két keze közé fogva, hosszasan elnézte.
– Csókold meg bátran, megengedem, – szólt Bótai nevetve.
Simándy megcsókolta és zsebre tette.
– Hát aztán, mondd csak, szép-e az én édes kis hugom? Mert ez a kóbor brassai fotografus nem igen remekelhetett. De hűtlen is lettem hozzájuk, én Istenem! Mekkorát nőhetett az a lány egy esztendő alatt… Mibe maradtatok?
Simándy maga elé nézett s így felelt:
– Juliusban volt… Szép, meleg idő… A kerten mentünk végig… Fehér ruhában volt, kék szalagokkal… Én Istenem, de szép volt… Nem adom oda se a hollandi, se az olasz madonnákért a mi székely madonnáinkat… Lementünk a Békény-patakig, a Bethlen Gábor diófája alá… A hol nyarat-szaka annyit pajkoskodtunk… Egész úton gyűjtöttem a svungot, ott aztán nekiugrattam… Megfogtam a kezét.
– Anikó, én elutazom.
– Tudom.
– Külországba megyek.
– Tudom.
– Nem felejt el?
– Nem.
– Megvár-e?
– Meg.
– Soká tart ám.
– Nem baj.
Ekkor következett volna a voltaképpeni vallomás egy csók alakjában, de ő elszaladt.
– Tudom, – szólt Bótai, – Anikó megírta nekem az egészet, s én rátok is adtam atyai áldásomat, megírván az öregemnek, hogy a ti lakadalmatok lesz életem legboldogabb napja. A két néném okoskodott, hogy így, meg úgy, Anikónak nagyobb szerencséje is akadhat, de én elnémítottam őket… Egy pap lányára nézve az a legnagyobb szerencse, ha pap veszi el. Azt az Isten küldte és biztosan boldog lesz vele… Boldog is lesz, úgy-e, öreg? – és Simándy karjára nyugtatta sovány kezét.
– Az lesz; esküszöm neked.
Puskás fölébredt. Bambán, álmosan nézett körül.
– Azt álmodtam, hogy fúj a Nemere és mi hárman a Hargitán kelünk át, gyalog.
– Rosszabb ez annál! Hallod?
A szél rázta odakint az ólomkeretes ódon ablakokat.
– Ez az Északi-tengerről jön, s a jeges óczeán fagyos lehelletét hozza ide, – folytatta komoran Bótai, – czudar, rossz szél, megöli az embert, átjárja a csontod velejét, visszafújja tüdődbe a lélegzetet.
Figyeltek.
– Halljátok, hogy jajgat? Mert itt talán a csúcsos, hegyes, szögletes házak jobban sebzik, tépik a testét… De legalább elűzi gonosz testvérét, a ködöt, mely fojtogatja a torkot.
Kocsiba ültek. Bótai előbb elvitte őket egy kis fogadóba meghálni, aztán maga is hazament. Miközben Pál és Gábor dideregve vetkőztek le a fűtetlen szobában, az utóbbi megszólalt:
– Te, ha ez a szél eltépné a töltéseket, úgy-e víz alá kerülne az egész Hollandia?
– Bizony víz alá. De ez nem történhetik meg.
– Miért?
– Mert itt nem lopnak el semmit a gátépítéseknél, hanem becsületesen arra fordítottak minden pénzt. Azért hát: fordulj be és aludj!
Puskás szerette volna megkérdezni, hogy hol loptak el a gátépítéseknél minden pénzt. De aztán eszébe jutott, hogy bizonyosan – Romániában. – S ebben megnyugodva, szépen elaludt.
IV.

Bótai Barna a Nobelstraaton lakott s ugyanott fogadtak barátaink is lakást, még pedig nem együtt, hanem külön-külön. Simándy havi tizenhat forintért Lamersnél, a gazdag péknél kapott két szobát, s Puskás is kénytelen volt két szobát venni, mert itt egy szoba nem kiadó. A hollandus nem tud olyan szegény ördögöt elképzelni, a ki egy szobával megelégedjék, azonfölül nem tartja a jó izléssel és az egészséggel összeférőnek, hogy valaki ugyanott legyen nappal, a hol hált. Azért inkább az egy szobát is deszkafallal kétfelé osztja s mint kétszobás lakást hirdeti. Egyik a hálószoba, másik a nappali. A fiúk, kik Enyeden hatod- és nyolczadmagukkal háltak egy szobában, meglehetős nagy úrnak érezték magukat így egyedül, bár három lépéssel egész birodalmukat végigmérték. A szobában filigrán fekete bútorok voltak, a tapétás falakon régi hollandi mesterek rézkarczai és városok fotográfiái függtek. Volt tükör is és fehér csipkefüggöny az ablakokon. Mindegyik kosztot is fogadott a gazdájánál, mert Bótai arról biztosította őket, hogy a korcsmai élet drágába fog kerülni. Simándynak volt egy szép erkélye, tele virágokkal, Puskás ablakai hátrafelé, egy grachtra nyíltak, a honnan fölhallatszott a víz locsogása. Puskásnak mindjárt első nap összeütközése volt Hollandiával. Reggel hatkor ugyanis bejött hozzá egy nagy csontos, vén asszony, mint utólag kiderült, a szobalány, szó nélkül rányitotta az ablakot, fölszedte a padlóról a szőnyeget, s előkészületeket tett a súrolásra. Puskás azonban szépen fülön csípte s kitette a folyosóra a vizes dézsájával együtt. Aztán bezárta az ajtót s aludt délig. Délben megjelent nála a gazdája, egy elemi iskolai tanító s miután hosszabb beszédet intézett Gáborhoz hollandus nyelven, átadta neki nyomtatásban a házi rendet, melyhez vagy alkalmazkodik vagy pusztul innen. Ezzel intett a trabális szobalánynak, a ki jött és dühösen, egész szenvedélylyel súrolni kezdett. Aztán behozta neki a reggeli járandóságot, egy csésze teát, egy bögre tejjel és vajas kenyérszeletekkel, utána a déli járandóságot: egy csésze tejes kávét s figyelmeztette, hogy délután öt órakor lesz az ebéd, este kilenczkor pedig megint kap egy csésze teát, tejjel. A góbé a lánynak az evésre vonatkozó fölvilágosításait azonnal ösztönszerűleg kitalálta, bár egy szót sem értett a beszédjéből.
Harmadnap újra együtt ültek az Izgatott Czápá-nál.
– Fiúk, – szólt Bótai, – holnap viszlek benneteket a stipendium első részletét fölvenni. Fejenkint száz hollandi forintokat fogtok kapni, főtisztelendő doktor Valeton úrtól.
– Ki az?
– Az a stipendium kuratóriumának mostani elnöke, különben pedig a zsidó exegezis tanára.
Puskás nevetett.
– Mégis különös, hogy én összejárhatom egész Magyarországot s nem találok embert, a ki nekem száz forintot adjon, ez az ismeretlen hollandus pedig, a ki sohse látott, száz aranyforintokat számláljon le a markomba.
– Nem ingyen teszi. Ő, mint a kuratórium elnöke, ezer forintot kap évenkint ezért a hivatalért.
– Rengeteg pénzből állhat ez az alapítvány.
– Majd elmondom neked töviről-hegyire az egészet. Legalább tudd, miből pénzelsz. Különös dolog az, fiúk, hogy mi, református papok, a kik otthon oly szegények és elhagyottak vagyunk, idegen országokból oly nemes és önzetlen támogatásban részesülünk. Értem a skótországi és hollandi alapítványokat. Mi érdekük ezeknek, hogy mi pusztulunk-e vagy virágzunk abban a messzeeső keleti országban?… Tudjátok meg, hogy a mi patrónusunk egy Bernhard nevű pfalzi ember, a ki a mult század közepén szintén utrechti teológus volt. A papi pálya azonban nem vonzotta, beállt kereskedőnek és nyakába vette a világot. Hosszabb ideig tartózkodott Magyarországon, ott meggazdagodott s magyar lányt vett el feleségül… Gyermeke nem lévén, egész vagyonát jótékony alapítványokba fektette… Többek közt az utrechti egyetemen is tett alapítványt, eredetileg csupán pfalzi és magyar teológusok számára… Megható dolog az, fiúk, hogy a felesége iránt való gyöngédségből a magyarokról se feledkezett meg.
– Hány magyarra szól az alapítvány?
– Legkevesebb háromra, mert mint az alapító-levél mondja: egy megunná magát, kettő közül az egyik beteg lehet, tehát legyenek minimum hárman. Volt idő, mikor magyarok többen voltak itt, mint pfalziak. Abból az időből ered, hogy a teológián ma is a következő elnevezések vannak: 1. Gens batavorum, ezek a tulajdonképpeni hollandusok, az anyaország fiai; 2. gens afrorum, a gyarmatlakó hollandusok fiai; 3. gens hungarorum, a kik alatt az összes külföldieket értették; így a stipendium Bernardinumon ma a németek vannak túlsúlyban, de azért ők is a gens hungaricához számíttatnak.
– S miért vannak most a németek túlsúlyban?
– 1820-ban, fejedelmi szóra, Németországban megtörtént az egyházi unió, a mi az igazi kálvinista egyházat az egész birodalomban megsemmisítette. Azóta egész Németország teológusainak, nemcsak a pfalziaknak, van joguk a stipendium Bernardinumra pályázni. S mi leszorultunk háromra. Most hát tudtok mindent. Ezt különben Valeton úr holnap mind el fogja mondani nektek, de jobb, ha előre tudjátok, mert egy szót se fogtok az ő hollandus beszédéből érteni…
Bótai köhögött. Simándy élesen nézett rá. Barátja arcza néha úgy eltorzult, mintha egy láthatatlan kéz marokra fogva összeszoritotta volna a tüdejét. Simándy mélyet sóhajtott, aztán kinézett az ablakon a ködös levegőbe. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de rossz sejtelmek zsibongtak lelkében. Ha egy pillanatra behunyta szemét, azonnal Bótait látta valami sárga ködben távolodni, halványodni, elveszni, eltűnni.
– Ez a nyomorult köhögés kínoz mindig, – suttogta Barna.
– Miért nem mégy orvoshoz?
– Voltam. Valami port rendelt, de bizony nem sokat használt.
– Talán sokat dolgozol?
– Tavaly sokat tanultam. Most csak a gazdám fiával van sok vesződségem. Nehézfejű, akaratos kölyök.
Simándy gondolkozott egy kicsit.
– Te Barna, add át nekem azt a ficzkót. Németre meg latinra én is tudom tanítani…
Bótai arczára mintha sötét pir szökött volna.
– Nem lehet, nekem szükségem van arra a havi húsz forintra.
Halkabban hozzátette:
– Tudod, az apámnak küldöm. Én ingyen el akartam vállalni a fiút, de a hollandus ezen annyira elbámult, mintha hirtelen megbolondultam volna. Erre azt mondtam neki, hogy fizessen annyit, a mennyit akar. Azóta húsz forintot fizet havonkint.
Simándy gyöngéden megsímogatta Bótai kezét.
– Nem értettél meg, édes fiam. Én csak addig akarlak helyettesíteni, a míg kipihened magadat. Mondjuk, egy hónapig, vagy hat hétig. Ezért csak nem reflektálok fizetésre? Mi nem vagyunk hollandusok, öreg. Mi szívességeket is tehetünk egymással… Ugyan ne nézz rám olyan sötéten… Látszik, hogy régen nem voltál otthon, elködösödött benned a magyar fölfogás. Meg se érted, hogy az én ajánlatom milyen természetes…
– Nincs abba semmi, – szólt Puskás.
Simándy odahajolt Bótai füléhez s halkan mondá:
– Én nekem jogom van így beszélni. Én több vagyok, mint barátod, gondolj a jövőre…
Szomorú mosoly futott végig Bótai arczán.
– A jövőre? – dörmögött maga elé. – Sokszor gondoltam rá, de nem látom ettől az istentelen ködtől… eddig nem rajzolódtak elém soha a jövő képei… de most, most, hogy ti itt vagytok, látom a tiszta kis parókiát az Olt zúgó vize mellett, a gyümölcsös kertet, Anikót sürögni házi szőttes ruhájában, téged hosszú pipával a szádban, a mint fiadnak, az elbámészkodó kis Barnabásnak, az én kis öcsémnek a tornáczon füstkarikákat fújsz… Mert azt kikötöm, hogy az elsőnek Barnabás legyen a neve…
Simándy boldog mosolylyal hallgatta Barna beszédét.
– Meglesz öreg, meglesz minden, de azt a hollandi fattyut nekem engeded át.
Gábor csak most értette meg a dolgot, s pokoli döngetést vitt véghez az asztalon.
– Erre iszunk, fiúk. Hát annyira vagy, Pali? Anikó egészségére, gyerekek. No, Barna, a sógorodnak csak szót fogadsz? Jó kézbe kerül a gazdádnak, Baljon úrnak a gyereke. Attól ne félj.
És jó hangulatban ittak az otthonvalók egészségére. És Bótai elhallgatott, nem szólt egy szót se arról, hogy mikor a maga jövőjére gondol, ráborul a nehéz hollandi köd és lelke hiába vergődik, vak marad és nem lát semmit… És Simándy elhallgatott és nem árulta el, hogy ha lehúnyja a szemét, az a félelmes, sárga köd ráborul barátjára és egyre jobban elmossa a körvonalait. Hallgattak. És Puskás maga beszélt, nevetett, tréfált, ivott. Megbecsülhetetlen fiú volt. A maga örökös jó kedvével kedvesen és hasznosan kitöltötte a kinos szüneteket, mikor társainak lelkén nehéz gondolatok bús árnyékként suhantak végig.
V.

Fölvették zsinóros, hosszú fekete kabátjukat, hozzá magyar kucsmát tettek a fejükre és elindúltak mindhárman a Rijks-Universiteit palotája felé, hogy a két újonnan jött studens dr. P. I. I. Valeton úrnak bemutassa magát és átvegye a járandóság első részletét.
Valeton úr hivatalos szobájában várta őket. Magas, erőteljes, borotvált képű, hosszú hajú ember volt, a ki pápaszeme mögül élesen belenézett az előtte állónak szemébe. Barátainkat Bótai mutatta be, mindegyikkel kezet fogott, azután íróasztalára támaszkodva, vagy öt perczig beszélt nekik hollandusul. Bótai a szemével intett társainak: ez az, a mit én már tegnap elmondtam nektek. Végre elhallgatott és várni látszott. Ekkor előlépett Simándy Pál s németül így szólt:
– Főtisztelendő professzor úr! Mi, egy távol hazának gyermekei, a református vallás hithű fiai, leendő papjai és apostolai, eljöttünk, hogy tudományban gyarapodva, hitünkben megerősödve egykor otthon az Urnak jeles szolgái lehessünk. Eljöttünk mint a szarvas a hives patakra, hogy szomjúságunkat a protestantizmus tiszta forrásainál eloltsuk…
Valeton türelmetlen mozdulatot tett.
– Ne folytassa, humanissime; önök egyszerűen tanulni jöttek ide, ne használjon tehát abstrakt frázisokat. És pedig itt nemcsak a teológiai tudományokban szerezhetnek jártasságot, hanem megismerhetik a bigottság nélkül való szigorú erkölcsösséget is. Mitőlünk itt az egyetemen elméleti oktatást nyer, de ajánlom, hogy pillantson bele a hollandi életbe, a hol a gyakorlati eredményekkel megismerkedhetik. Hová való?
Simándy megfelelt a professzor összes kérdéseire, s aztán a nagytudományú úr Puskáshoz fordult valami német kérdéssel.
– Nescio germanice, – felelt emelt fővel a góbé.1)
– At scisne latine? – folytatta a professzor.
– Scio.
– Ubi est domicilum vestrum?
– In Transsilvania.
– Quae terra est illa? Estne comitatus hungaricus?
– Transsilvania pars integralis est regni Hungariae, quae constat ex pluribus comitatibus.
– Ergo es hungarus?
– Ita, sed ex gente nobili siculorum.
A professzor bámulva tolta föl pápaszemét a homlokára.
– Si es siculus, patria tua debet esse Sicilia.
– Quod deus avertat! – kiáltott Gábor, kin már a kimerülés jelei s kövér verejtékcseppek kezdtek mutatkozni. Azért Bótai segítségére sietett s Gábort kihúzta a bajból és Szicziliából.
– Ördög bujjék beléd a szikulus büszkeségeddel, – feddé őt távozásuk után Simándy, – elégedjél meg azzal, hogy a professzor annyit tud, hogy Magyarország és magyarok vannak a világon. Mit akarod őt megtanítani arra, hogy miféle árnyalatokból állunk otthon? Mi köze neki ahhoz, hogy a magyarok egy része a farkast toportyánféregnek, a kukoriczát pedig törökbúzának mondja?
Puskás daczosan visszafelelt:
– Jó, jó, nekem beszélhetsz, tudod, hogy nem engedek a negyvennyolczból. Azért mégis imponáltam neki a latin beszédemmel.
– Szegény Cicero, hogy foroghatott a sírjában.
– No, komám, akkor Goethével versenyt foroghattak, – vágott oda Puskás, Simándy német tudományára czélozva.
– Csitt, szittyák, orvtámadás fenyeget! – kiáltott Bótai.
A kapunál egy studens lépett feléjük, a fején parányi sipkával.
– Kolléga Potáj, megérkeztek a barátai?
– Meg. Itt is vannak. Simándy, Puskás.
A diák nagyokat rándított az eléje nyújtott kezeken.
– Örvendek, nevem Bienert. Ma este várjuk az urakat a Kneipe-ben, egy kis ismerkedésre.
– Ott leszünk.
A diák újra elhelyezett három szabályos kézrándítást és eltávozott.
– Ki ez? – kérdé Simándy.
– Ez a Stipendium Bernardinum magyar és német ösztöndíjasai által alakított közös egyesületnek az elnöke. Mikor az új stipendisták megérkeznek, mindig összegyűl az egyesület egy kis barátságos murira.
– Kinek a költségén? – kérdé Puskás nem minden aggodalom nélkül.
Bótai mosolygott.
– Van ott egy kis Sauffond, melyet magyarul söralapítványnak lehetne nevezni, de bizony nektek is meg kell ereszteni egy pár piczulát.
– Megeresztjük fiam – felelt nagylelkűen Puskás, – csak azt sajnálom, hogy németek isszák meg.
– Hadd el, ezek a mi legjobb pajtásaink itt, mert épp olyan szegény ördögök, mint mi. Hollandus diákkal nehezebb ám megismerkedni, barátom! Van olyan, hogy háromezer forint zsebpénzt kap hazulról. Van olyan, hogy már feleséges ember s most jár az egyetemre. Azokkal mi nem tarthatunk lépést.
Puskás, mióta hollandi sárgacsikók csörögtek a zsebében, bátrabban nézett szét és emeltebben hordta a fejét. Elmentek sétálni a Maliebaan százados hársfái alá. A lombok már nagyon ritkultak, s a sárga faleveleket öreg emberek szedték kosárba. Egyszerre csak Simándy érezte, hogy Bótai erősen belemarkol a karjába. Követte barátja tekintetét. Egy leányalak közeledett feléjük, egyszerű szürke ruhában. Bótai arra nézett. A mint a leány közelebb jött hozzájuk, Bótai keze remegni kezdett, szivének minden lüktetése mintha megütötte volna Simándy karját. A leány egy öreg asszonynyal jött és nem nézett se jobbra, se balra. A fiuk mind a hárman nagyot köszöntek, az öreg asszony végigmustrálta őket s visszabólintott, de a leány nem nézett föl.
– Ki volt ez? – kérdé Puskás.
– A gazdám leánya.
– Nem nagyon kiváncsi ránk, föl se pillantott. Csinos?
– Az.
– No, már hozzád nyájasabb lehetne, a ki nemcsak lakó, de nevelő is vagy a háznál.
– Ez itt nem szokás. S ha azt hiszed, hogy te Utrechtben nagyon sok nyájas mosolyt fogsz kapni a leányoktól, érzékenyen csalódol. Ne igen csókolódzzál itt az omnibusz tetején, mert könnyen kicsaphatnak az egyetemről.
Ezt Simándy mondta, a ki látta, hogy Bótai kínos zavarban van.
– No, már én hozzá szegődöm, ha neked vagyok és hazakisérem a kicsikét. Ez a legegyszerűbb gavalléria.
– Igen, Sepsi-Szent-Györgyön, de nem Hollandiában. Itt a leány csak a vőlegényével sétálhat az utczán.
Ezt már Bótai mondta, a ki ezalatt összeszedte magát. Szó nélkül haladtak odább s Puskás ismételten kisérletet tett, hogy valamely úrileány tekintetét önmagára vonja, de sikertelenül. A min két barátja sokat mulatott.
Simándynak az volt a benyomása, hogy ez valami könyörtelen, hideg hollandi szent. S lopva egy tekintetet vetett Bótaira, a ki földre szegzett tekintettel ment mellette, mintha a leány lábanyomát kereste volna a halálravált, elhervadt levelek közt. S nem tudott róla számot adni, hogy miért, de lassan valami tompa fájdalom siklott be a szivébe, a mint arra az érzéktelenül tova haladó ifjú leányra gondolt s ezt a sápadt fiút nézte…
VI.

A Bernhard-féle stipendium idegen élvezőinek külön egyesületük volt, mely Verein deutsch-ungarischer Studenten nevet viselt. Ennek hivatalos helyisége az Oude grachton (ó-csatorna) feküdt, a Münzer-féle sörház fölött az első emeleten. Itt várták a német kollégák a magyarokat egy kis ismerkedési Festcommersre. Mikor az alsó kocsmai csaposlegény, Szepl, a becsületes bajor, a ki idefönt az előkelőség szempontjából Baptiszt névre hallgatott, jelentette, hogy jönnek az ujak, egy diák a rossz zongorához ugrott s a Rákóczi-indulót kezdte verni. A diákok sorfalat álltak, égő gyertyával a kezükben s dörgő hurrát ordítottak a magyarok fülébe. Azután libasorban körüljárták őket s hatalmas kézszorításokkal, parolákkal ösmerkedtek.
Simándyt és Puskást az elnök két oldalára ültették s egy huzamos szalamander dörzsölés után harsányan kommandirozott exszel megkezdődött a sörivás. Miután a poharat fölfordítva az asztalra tették, mutatni, hogy csöpp se maradt benne, az elnök elkiáltotta:
– Baptiszt! A csizmát!
Egy nagy üvegcsizmát vagy tiz liter sörrel megtöltve eléjük tettek.
– Ezt te fizeted, pajtás – sugta Bienert Simándy fülébe, – de én kezdem meg.
Azzal intett a két legfiatalabb studensnek, a kik a csizmát az elnök előtt magasra emelték. Ő meg kezdé:
– Elválaszt minket a nyelv, a nemzetiség, a távolság. De összehozott a közös vallás. Honoljon köztünk és virágozzék mindig a baráti szeretet. Magyar barátaink – hurrá!
– Hurrá!
– Önts!
Erre a két fuchs a csizmát az elnök úr szájához emelte és beleöntötte a sört, míg ez kezének intésével azt nem kommandirozta: halt!
Akkor Simándy fogta a különös kupát.
– Idegenül léptünk e földre, idegenül és szomoruan. Mindent mögöttünk hagytunk, a mi nekünk drága s ma van első eset, hogy szívünk egy kicsit megmelegszik, fölvidul, mert itt otthon érezzük magunkat, mert érezzük, hogy itt jóbarátok közt vagyunk. Német testvéreink – hurrá!
Iszonyú tombolás keletkezett e bensőséggel elmondott kis beszédre. Mindenki Simándyhoz rohant, ölelgette, csókolgatta. Csak Puskás ült ott, mint egy elbúsult tuzok.
– Hej, hiába, – mondá Bótainak, – Pali csak mindig kivágja a rezet. Ördöngös ficzkó. De mit csinálok én, ha rám kerül a sor?
– Már rajtad is van.
Baptiszt csakugyan Gábor elé tette a csizmát. A székely elszántan fölragadta és hatalmasan belekiáltotta a zajgó csoportba:
– Extra linguam hungaricam non est lingua. Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek, nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács. Holló szárnyaival lebegett a zordon enyészet s pusztító erejét ránk viharozta dühe. Hurrá!
Ezzel vagy két litert leeresztett a torkán a nélkül, hogy nyelt volna. A studensek lelkesedésének ez újabb táplálékot adott s nagyokat ütöttek Puskás hátára. Bienert ünnepélyes komolysággal szót kért:
– Sok szónoklatot hallottam már életemben, – mondá, – de még így inni sohse láttam. Hozzák elő Gambrinus koszorúját.
Az egyik szekrényből elővettek egy cserfakoszorút, ezüstből utánozva, s az elnök beszéd kiséretében Puskás fejére tette. Aztán egy gyöngéd nyaklevest adott Gábornak és szóla:
– Ezennel a Szent Gambrinus-rend lovagjává avattalak. Ösmered kötelességedet?
– Nem.
– Mi sem. De tisztában vagy-e jogaiddal?
– Nem.
– Az már baj. Elsőrendű, elvitázhatatlan szent jogod sört fizetni, ha valamely lovagtársad megszomjazik.
Erre az elnök szörnyülködő képet vágott.
– Mi dolog az, lovag úr? A csizma már tíz másodpercz óta üresen áll. Baptiszt, segítsd elő ezt az urat legszentebb jogainak gyakorlásában.
Szepl, mint a legtöbb bajor, nagyon hátul állt, mikor a jó Isten az észt osztogatta, de mint igazi bajort, egy dolog inspirálta: a sör. Mikor ezzel foglalkozott, csapolta, hozta, öntötte, kóstolta, szagolta: egészen át volt szellemülve, friss, fürge, majdnem szellemes lett. Gyönyörűség volt nézni ezt a nagy, tohonya legényt, a mint lázas lelkesültséggel sürgölődött és szolgálta a sörfogyasztás szent ügyét. Mikor Bienert szörnyűködött, akkor már futott a kancsóval s a mikor az utolsó szót kimondta, a kancsó sör már ott habzott az asztal közepén.
Puskás még mindig állt és várakozó arczczal nézett Bienertre. Ez megszólalt:
– Azt várod, pajtás, hogy jogaid fölsorolását folytassam?
– Azt.
– Akkor ülj le. Még több jogot is kivánsz? Ej, ej, ez már csakugyan nem járja. Több sört kivánhatunk tőled, de több jogot nem kivánhatsz tőlünk.
Ekkor fölállt egy hosszú, szőke fiú, a pipája csutorájával kétfelé törülte a bajuszát és szólt:
– Indítványozom, hogy a lovagot, tekintettel a sörivás terén mutatkozó fényes tehetségeire, válaszszuk meg tiszteletbeli németnek.
Puskás nem értette egészen, hogy mit czéloz az indítvány. Mire megértette, már meg is volt választva. Simándy és Bótai az oldalukat fogták nevettükben. Puskás kézzel-lábbal kapálódzott, de hiába. A diákok bursch-nótákat harsogtak s az általános zajban elveszett minden egyéni akarat.
– Hadd el öreg, nem olyan szégyen az. Legalább megmutattuk, hogy a sörivásban is különbek vagyunk, mint ők. Pedig ők erre születtek, predesztinálva vannak rá.
Csak akkor lett újra csönd, mikor a harmadik csizma sört Bótai az asztalra tétette s körüljártatva mélyen ülő szemeit, szóla:
– Én annak az egészségére iszom, a kit legjobban szerettek. Isten áldja meg az édesanyátokat.
A sörös-kancsók pokolian dübörögtek az asztalon, a csizma kézről-kézre járt s a diákok sorba Bótaihoz léptek és megcsókolták, Bienert a vállára ütött:
– Te könnyezel, pajtás!
Bótai halkan felelt:
– Az én édesanyám régen el van temetve.
Ezzel leült, s bekönyökölt az asztalba. Nem zavarták. Csak Simándy nyújtotta eléje a poharát s ezt suttogta oda neki:
– És én azért iszom, a kit te a legjobban szeretsz.
– Áldja meg az Isten, – felelt Bótai föllángoló tekintettel s fenékig ürítette a poharát.
Ettől kezdve nem ivott többet egész este.
VII.

Reggel volt, napsugaras őszi reggel. Talán Hollandia fölött utolsó szép napja az esztendőnek. Mintha a nap még egyszer meg akarta volna magát teljes pompájában mutatni, fényét, melegségét szétárasztani e szürke országon, hogy aztán annál inkább sírjanak és kivánkozzanak utána a hosszú őszi és téli hónapokon keresztül. Mint a hatalmas úr, a ki legragyogóbb mezébe burkolódzik, mikor halálát érzi közeledni. Baljon Friderika kinyitotta fehérfüggönyös ablakát s kinézett kis kertjébe. A finom selymes fű még zöld volt, de a rózsafák már szalmába voltak csavarva. A virágok is eltüntek, bevitték őket az üveges folyosóra. Friderika kitette a kanáriját az ablakba, azután a szájából megetette czukorral; majd megtisztította a kaliczkáját és friss homokot szórt be; vályujába tiszta vizet öntött. S édesen csicseregtek egymásnak, a kis madár és a kis leány. Talán meg is értették egymást.
Egyszer csak egy fiatal gyerek fut a kertbe s az ablak előtt megáll:
– Jó reggelt, Derry, hogy aludtál? Csókolj meg.
– Mászszál föl az ablakra, de le ne verd a madaramat.
– Nem, Derry, mert ha a fal piszkos lesz, megver a papa.
– Megelégszel a hajammal?
– Meg.
– Nesze. Ugyis fésülködni akarok.
Ezzel kihúzott egy fésüt a hajából s szőke fürtei tömött csigákban omlottak alá. A fiú lent csókolgatta.
– Oh, Derry, ha nekem ilyen hajam volna…
– Mit csinálnál vele?
– Levágnám, eladnám a fodrásznak s czukrot vennék rajta…
– Ugyan, a multkor is a fogad fájt a sárga czukortól.
– Nem a sárga czukortól, édesem, hanem a hústól, tiltakozott hevesen a fiú.
– Én elhiszem, Artur, de a mama nem hiszi el, – kaczagott a leány.
– Boldog kanári! – sóhajtotta a fiú, – ez mindennap kap czukrot, foga meg nincs, a mi fájjon.
– De szép idő van ma! – sóhajtott a lány s lehúnyta a szemét.
A nap egész sugárözönnel folyta körül bájos alakját: mintha az őszi nap a tavasz tündérét üdvözölte volna. A puha, szőke haj aranysárgának látszott a fényben. A leány hosszú szempillái alatt szinte árnyék támadt. Keble pihegett, egész teste remegett, a mint a jótékony melegséget magába szívta.
– De szép vagy, Derry, – sóhajtott a fiú, őszinte csodálattal nézve föl nénjére, – de kár, hogy nem tudsz latinul.
– Miért?
– Hogy segíthetnél nekem a latin föladatok elkészítésében.
– Hát nem elégszel meg, hogy a németben segítek?
– Nagyon köszönöm, de már ki is kaptam miattad.
– Hogyan?
– Az új tanító észrevette, hogy valamit lediktáltál s azt mondta, hogy magam gondolkozzam és dolgozzam, különben sohse tanulok meg semmit alaposan. Azt is mondta, hogy a papa nem azért járatja őt a házhoz, mert rajta segíteni akar, hanem azért, hogy én tanuljak.
– Ebben igaza van, kedves öcsémuram.
– Oh, Derry, rossz idők járnak rám. Ez az új tanító nagyon szigorú. Azt is mondta, hogy a gazdagság magában véve semmi, ha nem jár vele a műveltség. Sőt a gazdag embernek még többet kell tudnia, mert az vagyonánál fogva nagyobb szerepet fog játszani a világban s így sokkal többen tudják meg róla, ha tudatlan marad.
– Ebben is igaza van, édes Artur.
– Tudom, hogy igaza van s ép az a kellemetlen, hogy ezt mindig olyan szépen meg tudja mondani, hogy elszégyellem magamat. Megmondta nyiltan, hogy itt fog hagyni, ha nem tanulok komolyan… Nem akarja, hogy a papa hiába költse rám a pénzét… Bótainak mindig túljártam az eszén s azt tettem, a mit én akartam… ő olyan jó ember, kedves ember volt… de ezen nem tudok kifogni… nem is merek hozzáfogni. Ha rám néz, minden bátorságom az inamba száll. Mondtam neki, hogy miért nem mesél hazájáról, mint Bótai úr. Azt mondta, hogy leczkeórák alatt tanulni és nem mesélni kell, hanem ha elmegyek vele néha sétálni, szivesen mesél…
A kapu csengetyűje megszólalt.
– Itt van Szimandi úr, – szólt búsan a nebuló.
– Hogy hivják?
– Szi-man-di. Ugy-e furcsa?
– Nagyon furcsa neve van.
– Isten veled, Derry! – s a fiú elszaladt.
Ezalatt Friderika már befonta a haját, s feltűzte a fejére. Aztán az ajtó felé tett egy pár lépést: meglesi az új nevelőt. De hirtelen megállt s elvörösödött. Az kellene még csak! Hogy is juthatott ilyesmi az eszébe? E helyett tante Fannihoz, anyjának náluk lakó nénjéhez futott, jó reggelt kivánni s egy kicsit segíteni neki, aztán a mamához, megkérdezni, hogy micsoda munkát szánt neki ma délelőttre. Fanni tantinak volt egy tekenősbékája és egy macskája, a mamának egy üvegtál aranyhala. Derry a tekenősbékának adott egy levél salátát, a cziczának egy darab tejbe mártott kiflit; a mama megbízta, hogy hozzon friss vizet a halaknak. Egyebet sohse kivántak tőle, de ezt minden reggel s ő mindig szaladt, mert tudta, hogy már várják: az asszonyok is, meg az állatok is. Fanni tanti egy öreg karszékben ült s mint rendesen, ma is ezzel fogadta Derryt:
– De szép vagy te ma, Derrykém! Ez a kék szalag oly jól áll neked…
(Ugyanezt elmondta már a sárga, zöld, vörös, barna, lila és fehér szalagokra is.)
– A néni oly jó…
– Mit gondolsz, Derry? – s az állatokra mutatott.
– Én azt hiszem, édes nénikém, hogy a macska erősebb.
– Én is azt hiszem. De tudod-e miért?
– Nem nénikém.
– Mert a macska meg tudja enni a tekenősbékát, de a tekenősbéka nem tudja megenni a macskát.
Erre Derry jóizüt nevetett, újra összecsókolta a nénit és eltünt. A jó néni már évek óta törte azon a fejét, hogy melyik állat erősebb, ezt a kérdést minden reggel tárgyalták s a fentebbi módon el is intézték – hogy másnap elülről kezdjék.
Az ebédnél rendkívüli esemény történt: Artur nem jelent meg. Baljon papa kemény ábrázattal ült ott és szakállát simogatta, a mama szemein mintha a sirás nyomai mutatkoztak volna. Derry és a tanti csodálkozva néztek össze. Mikor Baljon papa egész határozottsággal kezébe vette a leveses kanalat s Artur helye még mindig üresen maradt, megszólalt a néni:
– Hol van Artur?
– A szobájában.
– Miért?
– Büntetésből nem kap ma ebédet.
A néni összecsapta a kezeit és éles hangon így szólt:
– Hát ez valami új nevelési rendszer megint?
Baljon papa fölpattant:
– Ne avatkozzál bele, úgyis ti kényeztettétek el azt a fiút annyira, hogy már nem lehet vele bírni.
– Aztán mit csinált a lelkem, hogy ilyen szigoruan bántok vele?
– Nem csinálta meg a házi feladatát s gorombán feleselt a nevelővel. A nevelő erre behivatott és megkérdezte, hogy akarok-e embert faragni a fiamból? Persze, hogy akarok. «Akkor tessék megengedni, hogy szigorúan bánjak vele, mai magaviseletéért pedig elégtételül a fiu megbüntetését kivánom. Különben nem maradok tovább. Ha nincs tekintélyem, nincs eredménye a tanításomnak.»
– Nagyon büszke ember lehet ez az új nevelő. Én rögtön elküldtem volna erre a kihívó beszédre.
– Én pedig helyeseltem a mondókáját. Artur holnap reggelig szobaáristomban ül, s egész nap nem kap egy falatot se enni.
– A másik tanítóval sohse volt semmi bajunk.
– Az derék, jó fiú volt, de Artur túl járt az eszén. Ez majd megtanítja őt keztyűbe dudálni. Nagyon örülök neki, hogy az úrfi végre emberére akadt. És most elég legyen a beszédből.
A mama nagyot sóhajtott, a tanti durczás képet vágott. Derry is szomoruan ült helyén, s az ebéd így igen bús hangulatban folyt le.
Csak a sajtnál mondta a tanti:
– No, Willem, szeretnék én a te nevelőnek öltözködött spanyol herczegeddel a gyermeknevelésről beszélgetni.
– Azt megteheted, Fanni, mert holnap este itt lesz a teán a barátaival együtt.
Derry odahajolt a nénihez, megcsókolta a kezét és a fülébe súgta:
– Én pedig leszek spanyol herczegnő és holnap rá se nézek arra a kegyetlen emberre, a ki szegény Arturkánkat így kínozza.
A néni megsimogatta az odahajló szőke fejecskét, s szuró tekintetet vetett Willem papára, a kinek ez hegyes tőrként járta át puha apai szivét. Elismerte, hogy ennek az energikus tanítónak igaza van, de egy belső hang azt súgta szivében, hogy a familiának is igaza van. Nem mert senkire se tekinteni, nehogy ellágyuljon, s jóformán búcsú nélkül sietett el hazulról, hajózási irodájába. Ott, a világot behálózó nagy vállalat könyvei, levelei és táviratai közé temetkezve, az üzletember legyürte benne az apát.
De mikor nyolczat ütött az óra s a nagy raktárépületben végigkongott a zárlatot jelentő harang: a Baljon-czég feje újra apának érezte magát. S miközben dörögve csapkodták be és csikorogva zárták le a hatalmas vaskapukat, ő már sietett le a nagy lépcsőn és szokása ellenére kocsiba ült, hogy hamarább otthon legyen. A mama arczán még mindig bánat honolt, a homlokát gépiesen tartotta Baljon úr elé csókra. Fanni tanti hidegen bicczentett a gazdának, de Derry átölelte a papa nyakát, s hizelegve simogatta a szakállát. A papa megcsókolta Derryt, aztán csengetett.
– Hivja be Arthurt! – szólt a belépő szobalánynak.
– Körülnézett, várta a hálás pillantásokat; de csak Derry mosolygott rá elismerőleg, az asszonyok mogorvák maradtak. Baljon papa megdöbbent. Ugy látszik, már eddig is sokalják a fiúra szabott büntetést, s a továbbiak elengedését nem hajlandók kegynek tekinteni.
A szobalány visszatért.
– Az úrfi nem jön le.
– Miért? – szólt Baljon papa elképedve.
Az asszonyok zavartan néztek egymásra.
– Azt nem mondta.
– Derry, hozd le te!
Friderika kiváncsian futott föl az öcscséhez s beszólt az ajtón:
– Mi jut eszedbe, fiú? Hát nem érted, hogy a papa elengedi a büntetést?
– Értem, de nem fogadom el.
– Ne makacskodjál!
– De makacskodom. Ha rám mérték a büntetést, kiállom. Nem akarom, hogy a tanító úr holnap lenézzen és anyámasszony katonájának tartson.
Aztán egy darabig hallgatott, mintha azon gondolkoznék, hogy mondjon-e még valamit, vagy ne mondjon, végre megszólalt:
– Tudod, édes Derry, de ezt ne mondd meg senkinek, a tanító úrnak igaza van. Ő, tudom, nem engedné el a büntetést, ha egyszer kimondta.
– Jó, én felküldöm a papát, – szólt Derry és leszaladt.
Odalent a hír általános rémületet okozott. Még nagyobb megdöbbenés támadt, mikor a mama hideg húst és teát vitt az Arturnak, s a fiú azt is visszautasította, mert – ugymond – az itélet koplalásra is szól, s ő hajlandó végigszenvedni. A mama sírva fakadt, a néni kezeit tördelte, s azon nézetének adott kifejezést, hogy az éhség reggelre megöli a gyenge gyereket. Minden felelősséget Willem vállaira hárítva, köszönés nélkül visszavonult szobájába. Baljon papa izgatottan járkált föl s alá, de fölmenni nem mert, mert félt, hogy apai tekintélyét koczkára teszi. Derry kezet csókolt és fehér szobájába vonult. A két öreg maga maradt.
– Ostobaság. Már hogy éhen haljon? A nénédnek is több esze lehetne. Szó sincs róla. Az ember egy hónapig is elél étel nélkül.
Megállt a felesége előtt.
– Aztán, meg édesem, adhatunk neki…
– De mikor visszautasította… tőlem… az anyjától…
– Nem úgy kell adni… titokban… ne vegye észre, hogy beadtuk… mintha tegnapról maradt volna ott.
A mama fölnézett.
– Mit csinál a gyerek?
– A nappalijában olvas.
– Akkor megtehetjük.
A mama tányérra tette a hideg húst, Baljon papa fogta a tányért és így elindúltak az expediczióra. Artur még olvasott. Hálószobájának ablaka a folyosóra nyilt, az ágy és az éjjeli szekrény egészen az ablak mellett állt. Remegtek. Baljon papa még a czipőjét is lehúzta. A csak betett, de nem becsukott ablakot halkan benyomták… s a hús ott állt az éjjeli szekrényen. Az ablakot behuzták és megkönnyebbült sóhajjal néztek egymásra. Artur megmozdult, a két öreg megrezzent és sietve koczogott le az emeletről. Másnap Baljon papa Simándyval együtt ment be a fiához. Útközben elmondta az esetet a nevelőnek, – persze a húscsempészés elhagyásával.
– Bravo, ifjú ember; tudja meg, hogy a maga magaviselete nem makacsság, hanem büszkeség. És jegyezze meg, hogy a ki ifjú-korában nem tud engedelmeskedni, az férfi-korában nem tud parancsolni.
Ezzel Simándy kezet fogott Arturral, a kinek arcza az örömtől ragyogott. Pali folytatta:
– Most már egész élvezettel folytatom a maga tanítását.
… És Baljon papa arcza is sugárzott volna az örömtől, ha… ha nem röstelte volna azt, hogy húst csempészett be a fiának s ha nem rontotta volna örömét az, hogy… hogy a fiú az utolsó morzsáig meg is ette a húst.
VIII.

Baljonék tea-estélye elég unalmas volt. A mama és Derry szorgalmasan kinálgatták a teát, melyhez papiros vékonyságu vajaskenyér-szeleteket adtak, de a beszélgetés a nyelvi nehézségek következtében csak lassan indult meg. Végre megalakultak a csoportok. Bótai Baljon papával sakkozott; Puskás összeült beszélgetni egy borotvált képű, hófehér hajú, angyalszelid arczkifejezésű bácsival, a kit kakaogyárosnak nézett, s a kinek főelőnye az volt, hogy épp oly keveset tudott németül, mint Gábor, a mi Gábort a német nyelv terén a legfantasztikusabb önkénykedésre bátorította; Simándyt pedig lefoglalta Fanni tanti, s tolmácsnak maga mellé ültetve Derryt, megkezdte az inkvizicziót.
Derry azt hitte, hogy a fiatalember teljesen meg fog törni a néni lesujtó szavai alatt, s össze fogja zúzni és elhajigálni szigorú nevelési elveit. A néninek főargumentuma azt volt, s ezt előkelő hidegséggel adta elő, hogy Artur egyetlen fiú, gazdag fiú, tehát nevelődhetik, a hogy akar, nem abból fog élni, a mit tanul. Pál ellenben kijelentette, hogy ez a szempont rá nézve teljesen mellékes, ő az utolsó mosóné fiát épp oly lelkiismeretesen és szigorúan tanítaná, mintha Hollandia királyának a fia volna, s ha ő a család szempontját a magáévá tenné, ez tőle erkölcstelen és nem becsületes dolog volna. A néni nem igen értette meg ezeket a magasabb szempontokat, de látta, hogy a fiú nem tágít, s azzal akarta letromfolni, hogy odavágta: Magával bizonyosan rosszul bántak gyerekkorában, ettől megkeményedett a szive, s most magának is örömet szerez, ha másoknak fájdalmat okozhat.
Pál szomorú mosolylyal nézett az öreg asszonyra:
– Igaza van, asszonyom, az élet nagyon rosszul bánt velem. Alig voltam négy éves, mikor elvesztettem a szüleimet. A szemem még emlékszik egy jóságos arczú asszonyra, a kinek az ölében ülve és a vállára hajolva gyakran édesdeden elszunnyadtam, de már a fülemből teljesen kiveszett emléke a hangnak, mely egykor oly édesdeden csengte a fülembe: fiam. Idegenek neveltek föl; nem voltak rosszak hozzám, de idegenek voltak. A szülei gond nem vett körül soha, rám nem vigyázott, velem nem törődött senki…
Derry figyelmesen hallgatta, s halkan fordította.
– Azért lett embergyülölő, – felelt a néni.
– Oh, dehogy, asszonyom. Miért lettem volna? Idegen embereknek köszönhetem, hogy fölnevelkedtem. Csak szeretetet nem tapasztaltam, de éhen veszni nem hagytak. S én ezért hálás vagyok az embereknek.
– Maga papnak készül, úgy-e?
– Annak.
– Artur mondta, hogy maga is odavaló, a hová Bótai… Gondolom, Törökországot mondott.
Derry nevetett.
– Dehogy, tanti, Magyarországot.
– De ott van valahol Törökország mellett.
– Ott van, asszonyom; őseink századokon keresztül háboruskodtak is a törökkel és védelmezték a nyugati kereszténységet…
A tantit ez nem igen látszott érdekelni, mert közbevágott:
– Milyen a hazája? Hideg, meleg? Hegy, síkság? Tenger mellett van?
– Az én hazámban van minden, a mi a szemnek kedves. Vannak égbe nyuló bérczei, tetejükön örök hóval, vannak csendes, paradicsomi szépségű völgyei, titokzatos tengerszemekkel, rengeteg erdői, bennük rég elmult regényes lovagkor elomló várromjai. Vannak száz meg száz mérföldre terjedő sík pusztaságai, hatalmas folyamai, kristálytiszta patakjai. Földje megtermi a világ legjobb búzáját, borát, s aranyat, ezüstöt és sót ásnak ki mélyéből… Oh, de szép ország ez asszonyom, ha csak egyszer látta volna, soha el nem felejtené…
(Derry abbahagyta a fordítást és mohón figyelt Palira, a ki égő szemekkel nézett a lányra és hévvel beszélt hozzá. A néni, úgy látszik, elfáradt, mert mintha bóbiskolt volna. Pali folytatta:)
– S a nép, mely benne lakik, épp oly árva, mint én. Se testvére, se apja, se anyja, se rokona nincs Európában. A nyelve elüt minden más nyelvtől, a dalai, a zenéje egészen mások, mint a többi nemzetéi. Szomorú, mert sokat szenvedett, s vad, szilaj, mert sokat harczolt. Vérével és könnyeivel áztatta a földet, melyet hazájának nevez, azért oly drága és kedves az neki… Nekem pedig, a kinek senkije sincs a világon, százszorosan drága ez a nagy árva: az én kis nemzetem, az én édes, szeretett szülőföldem.
Csend volt a szobában, mindenki odafigyelt, e villogó szemü, fekete fiúra, a ki mintha szerelmet vallott volna a nagy, a szent ideálnak, a hazának… A hangja forró volt és szinte remegett az indulattól… A lány előre hajolt, s a lélekzetét is visszafojtotta. Kék szemeire mintha nedves pára ereszkedett volna. Oly különös visszhang támadt szivében, a mint e fekete turáni faj szenvedélyének kitörését hallgatta. Az ismeretlen, szép ország szines leírása gyönyörködtette, az idegen vér forró hullámai mintha őt is csapkodták volna, a mindennapi környezettől elütő tipus nyugtalanította és fölkeltette érdeklődését. S szíve sajgott, mikor érezte, hogy ez az anyátlan árvának vallomása egyetlen kincséhez, a közös édesanyához, a hazához. Oh, nem hallott ő soha semmi effélét a boldog, szőke, nyugodt és gazdag hollandusok közt. Mintha valami tündér kinyitott volna előtte egy ablakot, s azon ő egy pillantást vetett volna az életbe. Hirtelen fölállt. Érezte, hogy a szivét valami összeszorítja. Ártatlan lelkének harmóniája meg volt zavarva. A papa mellé ült és segített neki sakkozni, a miből persze az lett, hogy Bótai nagyon hamar mattot kapott. Simándy beszélt még egy kicsit a nénihez, a ki, bár szundikált, néha-néha megszólalt: Jól van, Derry, ez érdekes, uram, de azért Artur mégis ugy fog tenni, a hogy mi akarjuk. Mikor aztán Derry teasüteménynyel kinálta, akkor végképp fölébredt, s miután egy ideig figyelmesen vizsgálta Pali arczát, kirukkolt a nagy kérdéssel.

Estély Baljonéknál.
– Mondja csak, uram, melyik erősebb állat? A teknősbéka vagy a macska?
Pali nem kevéssé bámult el, mikor Barna, a ki időközben a tolmács szerepét átvette, ezt a kérdést neki lefordította.
– Hogy tudjam én azt? Nem láttam még ezt a két állatot birkozni.
A néni jóizűen mosolygott.
– Gondolkozzék, szigorú úr, talán rájön.
– Azt megmondhatom, hogy melyik ügyesebb.
– No, melyik?
– A macska. Mert az föl tud mászni a fára, a teknősbéka pedig nem.
– Ne feledje, hogy a teknősbéka meg tud úszni a vizben, a macska meg nem.
– Ez is igaz.
– Talán azt is tudná, tudós úrfi, hogy melyik hasznosabb állat? – folytatta a néni évődve.
– Hogyne! A macska.
– Hehehe! S ugyan miért?
– Mert a macskát meg lehet enni, a teknősbékát pedig nem.
A néni a végső határig fölrántotta a szempilláit s rettentő gyanakvással nézett Simándyra. Miféle barbár ország fia lehet ez, a ki nem tudja, hogy a teknősbékából a legfinomabb leves készül, ellenben a macskát megeszi?
– Evett már maga macskát? – kérdé szorongva.
– Ha ettem, tudtomon kivül ettem, asszonyom, mert tudja meg, hogy azt nem igazi alakjában, hanem nyúl gyanánt szokták föladni Európában a vendéglősök.
A néni arczán szörnyű fölháborodás mutatkozott. Becsületes hollandi lelke föllázadt e csalás hallatára.
– Őszintén szólva – folytatta Simándy, a kit a néni szörnyülködése rendkivül mulattatott, – ha elém tennének egy macskát és egy teknősbékát, hogy válaszszak, melyiket eszem meg, én inkább a macskát választanám. Ez egy gusztusos, tiszta állat, a teknősbéka pedig egy kellemetlen, hideg szörnyeteg.
– Az én macskámból ugyan nem fog enni, urficskám, – szólt a néni heves gesztusokkal, – és Arturt meg ne tanítsa a macskahúsevésre. Van nekünk, mit ennünk! No, nézze meg az ember!
– Jó lesz hátrálni, – súgta Bótai Simándy fülébe, s azzal lassan átnyergeltek Puskáshoz, a ki hevesen vitatkozott a kakao-gyárossal. A magyarok és a hollandusok harczi vitézségét hasonlították össze, s ezen veszekedtek, de az ütközetben tulajdonképp csak a német nyelv szenvedett. Simándy, míg a küzdő feleket csillapította, félszemmel Bótait leste. Bótai alig szólt Friderikához, de szeme folyton rajta volt. Látszott, hogy egész lelkével körülröpködi a lányt. Ha Friderika megszólította, félszeg és zavart volt, kereste a szavakat, mosolyogni próbált; a lány egyszerüen és nyiltan a szeme közé nézett, ő pedig olyankor lesütötte a tekintetét. Simándy fájdalmas nyilalást érzett a szivében. Szegény Barna, az érzelmeknek oczeánja viharzik lelkében és hallgatnia kell. Ott áll előtte az imádott lányka, s látszik rajta, hogy nem is sejti, hogy ő minden üdvössége ennek a beteg fiunak…
Derry azt mondta, hogy a feje fáj és elment. A fiúk is elbúcsúztak, Bótai elkisérte őket. Puskás már a kapu előtt kitört.
– Példátlan szemtelenség, hogy ez a tulipánültető csokoládégyáros milyen felsőbbséggel beszélt a katonai dolgokról, s mily keveset tud a mi hadi tetteinkről!
– Csokoládégyáros? – feleli Barna. – Abban, fiam, nagyot tévedsz. Ez Hollandia egyik leghiresebb tábornoka, a ki a gyarmatokon két lázadást vérbe fojtott.
Puskásnak leesett az álla a csodálkozástól.
– Ez a kis, gömbölyű bácsi, ez a szelid képü nyárspolgár tábornok?
– Az hát, még pedig több háborút látott tábornok.
– Hát akkor mit teszi bolonddá az embert? Hisz akkor ugratott engem.
– Tévedsz, fiam, csak egyszerüen nem henczegett babéraival, nem adta a katonát. Te persze, mint magyar ember, azt hiszed, hogy csak az a katona, a ki mindig feszes, kényelmetlen egyenruhában peczkesen jár, kardot csörget és sarkantyút penget, lenézi a czivileket, s megkardlapozza a kávéházban azt, a ki görbén néz rá.
– Hát csak kell valami extra katonavirtusnak lenni.
– Ez a hibás fölfogás. Láttál most egy tipikus nyárspolgárt, úgy-e? Nos, ez az ember kétszer megmentette az elszakadástól Hollandia gyarmatait, s naponkint megfürödhetett a benszülöttek vérében. S annyi rátartiság sincsen benne, mint egy kézdivásárhelyi csizmadiában, a ki egy dobásra kilencz babát leütött a kuglinál.
– Furcsa nép; lehet, hogy ez nagy erény benne, de nekem nem tetszik. Szintelen.
A kapujáig kisérték Gábort s aztán tovább sétáltak.
– De irigyeltelek ma este – mondá Bótai sóhajtva Simándynak.
– Ugyan miért?
– Olyan beszédes, otthonos, kellemes voltál; én meg buta, szótalan, sötét. De hát nem tudok erőt venni magamon. Mikor hozzájuk megyek, vagy mikor tőlük eljövök, ezer apró, vidám, érdekes dolog jut az eszembe, s mikor ott állok a lány előtt, megdermed a nyelvem, eláll a lélekzetem, szédül a fejem… Nem tudom, mi lesz belőlem… Apám, testvéreim elmosódnak előttem… hivatásom érzete meggyöngült bennem… kétségbeesés fog el a gondolatra, hogy egyszer haza kell mennem, s őt itt hagynom. Ő tölti be agyvelőm minden atomját, óráim minden perczét, éjjeleimet nappalaimat. S mig családomról, szülőföldemről meg tudok feledkezni napokig, hetekig, ő folyton az eszemben van… Idegenül, sőt borzongva gondolok apám portájára, de édes álmodozás fog el, mikor itt befordulok az utczánkba, s meglátom a házat, melyben Friderika lakik. Mi lesz velem, mi lesz velem?
Bótai szinte jajgatva beszélt, és Simándyn hideg borzongás futott végig. Mit csinál ez az erős szenvedély ezzel a gyönge testtel? Gyöngéden barátja vállára tette kezét, a hogy hajdan dalolva járkáltak Enyed utczáin.
– Gyere haza, Barna, hideg van.
S visszakisérte a Baljon-ház kapujáig.
– Mi ez? – suttogott Bótai – Friderika ablaka világos. Még nem alszik? Csak nem beteg?
– Mondta, hogy a feje fáj. Talán nem tud elaludni?
– Ne, ne csöngess még! – esdekelt Bótai. Azzal kibaktatott az utcza közepére s a Derry ablakából kiszüremlő világosságba állva, égő tekintetét az ablakra szegezte. Ilyen szemekkel nézhette a puszta szigetre vetett Robinzon a messze tengeren elhaladó hajó vitorláit, melyekkel minden reménye tovatünt.
Fönt pedig a kis Derry patyolatágya érintetlen volt… Az álom szelid tündérei messze elkerülték ez este az ő szobáját… Más, ösmeretlen tündérek lopóztak be s gyötörték a lányt. Nem ösmerte őket, csak hessegette magától s végre sírva fakadt. Azután elővette a konfirmácziókor kapott elefántcsontkötésü imádságos könyvét, s hangosan imádkozott. Erre égi nyugalom vonult a szivébe, lefeküdt és elaludt… álmában édesen mosolygott… Vajjon mit álmodhatott?
Simándy pedig nehéz lélekkel ballagott haza. Kétségbeesve gondolt Bótai sorsára. Hatalmas homloka kemény ránczokba torlódott, de hiába gondolkozott, nem talált segítséget. Fölnézett az égre: mindnyájunk sorsa Isten kezében van. Oh, légy kegyes hozzánk, te Bölcs, te Jó, te Mérhetetlen, ki megszabtad útját ott fönt a csillagoknak és itt lent az embereknek!
Tiszta novemberi éj volt. A végtelen magasságból hideg tűzzel szikráztak alá a csillagok. Elhat-e odáig a féreg szisszenése?
Simándy a kapuja elé ért, még egyszer föltekintett a mennyre. De homlokáról eltüntek a barázdák, s szemei mintha visszasugározták volna a csillagok fényét.
– Oh, én fényes csillagom, szép kis Anikóm, jó éjszakát.
IX.

A förtelmes hollandi ősz egész hideg szomorúságával beköszöntött. A temérdek csatorna, a folyamok, a tavak, a tengeröblök és a tengerek párája ült mindig lomhán az egész országon. A levegő nyálkás, nyirkos volt, még ha nem esett is az eső. Reggel és este sürű köd gomolygott Utrecht utczáin. Majd végevárhatatlan záporok szakadtak le a felhőkből, s patakzottak le a grachtok piszkos vizébe. Barátainkon végtelen levertség vett erőt. Napokon át nem látták a napot s egyiküknél-másikuknál összeülve hallgatták a háztetőről ömlő víz tompa zuhogását a vascsövekben. Órákig gubbaszkodtak szótlanul s nem mertek arról beszélni, a mire mind gondoltak: a székelyföldi remek havas világra, a dicső fenyveserdőkre, a tiszta éles levegőre. Bótai köhögött, nem járt ki, azért rendesen nála üldögéltek. Simándy szorgalmasan tanította a Baljon-fiúcskát, a kivel nem volt már semmi baj. Ugy viselte magát, mint a kezes bárány. A theológiára ő és Gábor különben szorgalmasan jártak, különösen a hollandi nyelv-leczkékre. Simándy szépen haladt is, de Gábor csak nevetett az öreg tanáron, a ki komolyan hitte, hogy a vastagnyakú szittyát meg fogja tanítani a hollandus nyelvre. A bús napok legkellemesebb pillanatai azok voltak, mikor a posta levelet hozott Magyarországból. Bótainak rendesen legidősebb nénje, Rózsa írt, egy keserű, elégedetlen vénlány, a ki örökösen panaszkodott. Apa folyton betegeskedik, alig lát már, s a gondnok azt mondta, hogy újesztendőre káplánt kell melléje kérni. Káplánt, ide, ebbe a nyomorúságba! Még egy fogyasztó szájjal több. A Barna havi húsz forintja nélkül koldulni mehetnének!
Ez volt a rendes nóta, Bótai csak még jobban elkomorodott rajta, de azért mégis jól esett neki, mikor a nénje levelét a kezében tartotta. Nagy ritkán Anikó is írt egy félénk, gyerekes levelet. Mit írhatna a falusi kis lány a nyomorult, unalmas községből tudós bátyjának a messze Európába? Oh, Simándy meg tudta volna mondani, hogy mit írjon… de így meg kellett elégednie annyival: Simándyt sokszor üdvözlöm. S a szegény fiú úgy érezte, mintha a levélből a tavasznak egy édes fuvalma csapott volna feléje.
Minden héten egyszer teára mentek Baljonékhoz. A teaestélyek már nem voltak olyan unalmasak. Simándy hollandusul kotyogott a két öreg asszonnyal, a kik halálra nevették magukat rajta, Bótai, mint rendesen, sakkozott Baljon papával, Puskás pedig magyar nótákat énekelt Derrynek, sőt a Szent Anna tavánál önkezüleg vágott és faragott furulyáját is megfujta néha. A kis Derry igen vidám volt ilyenkor, s mint egy pillangó röpködött ide-oda. Egy este nagyon meglepte a fiúkat azzal, hogy mint náluk, a Székelyföldön szokás, simára fésülve jelent meg, s hosszan leeresztett kék czopfjába kék szalag volt fonva. Puskásnak tünt föl először, s azonnal gratulált a leánynak.
– Kitől hallotta, kisasszony, hogy minálunk így viselik a hajukat? – kérdé Simándy.
Derry durczásan megállt előtte.
– Hát már elfelejtette? – kérdé s hangjában egy kis gyöngéd szemrehányás rezgett.
– Bótaitól?
– Dehogy, magától. A multkor beszélt róla, mikor itt voltak.
– Pompás viselet, ha valakinek ilyen remek haja van. De magának a rózsaszín jobban állana.
A következő tea-estélyen Derry csupa rózsaszín szalaggal jelent meg. Ah, de nem vette észre az, a kinek szánva volt… s a fehér lány-szoba az este megint sokáig látta sírni a kis Derryt.
November közepe táján Bótai ágyba dőlt. Verőfény, napmeleg, jó levegő kellett volna neki, hogy meghosszabbítsa sorvadó életét, s egy időre megállítsa a tüdeje romlását. Erős lelki rázkódás döntötte őt le lábáról: Derryt megkérte egy előkelő, gazdag fiatalember, s a szegény fiu előtt ezzel egyszerre föltárult életének sötét reménytelensége. Nem mintha azzal kecsegtette volna magát, hogy talán egykor neki fogja nyújtani a kezét… De jól esett neki, hogy a leány senkié, másé se, ha már nem lehet az övé. Derry elutasította a fiatalembert, de Bótai szivében akkor már meg volt forgatva a tőr, s nem tudott újra erőre kapni. Simándy és Puskás szétzúzott lélekkel mentek oda mindennap, s vídámságot tettetve beszélgettek Barna ágya körül. E közben lassan előkészítették Barnát egy híres specziálista látogatására. A professzor eljött s tüzetesen megvizsgálta a beteget. Egy mély pillantást vetett Simándyra – aztán kijelentette, hogy a beteg kellő ápolással egészen meggyógyulhat, ő csak a szív működésével nincs megelégedve. De mivel a szobája hideg s éjjel a beteg egyedül van, elrendelte, hogy vigyék az egyetemi kórházba. Ott a folytonos felügyelet, a kitünő ápolás csakhamar visszaadja az erejét. Az a szerencséje, – fejezte be az orvos, s mosolyogva nézett a sápadt fiura, – hogy fiatalember, s a jó vér, a friss test segíteni fog magától is a bajon.
Az orvos elment. Simándy iszonyú, hangos jókedvre derült, hogy sírva ne fakadjon. Puskás, szegény, mindent komolyan vett, az orvos szavait is, Pali jókedvét is, s majdnem csürdüngölőt járt örömében. Aztán elővett egy pakli kártyát s hárman krajczáros preferánczot játszottak. Barnának is megjött egy kicsit a kedve, – csak akkor gördült ki két nagy könnycsepp a szeméből, mikor a kocsi előállt, s megszokott, kedves kis szobáit ott kellett hagyni. Baljon papa meg Artur feljöttek elbúcsúzni, s Barnának végtelen jól esett, mikor az öreg hollandus így szólt hozzá:
– Édes Botáj úr, a szobáját fönntartjuk, csak hagyjon mindent úgy, a hogy van. Ha valamijére szüksége lesz, csak irjon.
Simándy nem állhatta meg, hogy kezet ne szorítson a becsületes öreggel, a ki tudtán kívül oly boldoggá tette barátját. Aztán vitték a beteget, a ki sóvár szemekkel tekintett körül, búcsúzott a faltól, a szögletektől, a folyosótól, az udvartól, a lépcsőtől, melyek mind-mind néma tanui voltak sóhajtásainak. De a kit ezek a sóhajtások illettek, az nem sejtett semmit és nem mutatta magát. S miközben a puszta kórházi szobát lakója elfoglalta, Simándy fölment a professzorhoz.
Sokáig kellett várnia az előszobában, míg hozzáférhetett. Halálra vált, ólomszürke arczú emberek közt kellett töltenie majd egy órát. Ezek a szegénysorsú betegek voltak, a kiknek a professzor ingyen rendelt. Körülötte hangzott a roncsolt tüdők hörgése, zihálása, köhögése, s a fénytelen szemek mohón kutattak köröskörül, hogy maguknál rosszabb állapotban lévő páczienst találjanak. S Pali érezte, hogy a nyomorultak irígykedve néznek széles vállaira, domború mellére, s szinte félelem fogta el, mert mintha ellenségek közt lett volna.
A professzor azonnal megismerte.
– Már vártam, mert önnek meg kell mondanom az igazat, a mit a beteg előtt el kellett titkolnom. Az ön barátja menthetetlen. Alig van már tüdeje neki…
Pali atléta-termete megroskadt, mintha valami nagy terhet tettek volna rá. Tudta, hogy nagy baj van, de ily gyors katasztrófára nem számított.
– Professzor úr, mi idegenek vagyunk, magyarok… köztünk, utrechti magyar diákok közt, a kik több mint egy évszázadja ide járunk tanulni, van egy fogadás, hogy a ki itt meghal, annak a mellére társai egy marék hazai földet hozatnak s azzal temetik el… Bocsásson meg, ön ért engem…
A tudós ember megenyhült arczczal nézett Palira.
– Hozassa meg azt a földet, de rögtön…
– Oly kevés ideje van? – rebegte Simándy.
– Minden órán megfulladhat… de elélhet két-három hétig.
Simándy belekapaszkodott egy nehéz ébenfa-asztalba. Az ő teste nem remegett, de az asztal megérezte rettentő indulatát s a rajta lévő üvegcsövek, poharak, lombikok zörögni kezdtek.
Talán nem is köszönt a professzornak? Később nem emlékezett rá. Tántorogva ment ki, az utczán pedig futni kezdett. A hideg eső, mely végigpaskolta az arczát, magához térítette. A halál ólálkodik körülöttük!
Talán már a kórház kapuján zörög. Talán már a homályos folyosón siklik végig. Talán már Bótai ágya szélén ül.
Ujra futni kezdett az egyetemi kórház felé. Sötét volt már, mikor oda ért. A lépcsőn hosszú, fekete kasban hoztak le egy halottat… Az est leple alatt szokták őket a halottas kamrába vinni. Pali mint egy őrült, odaugrott, s félrerántotta a leplet. Csalódott. Egy fehér szakállu öreg ember feküdt benne, viaszsárga arczczal. Szegény, de sokat szenvedhetett, hisz hosszú életet élt.
Fölment Bótaihoz. A beteg tejet ivott, s folyton a szíve működését figyelte.
– Irtál az apádnak? – kérdé Pali közömbös hangon.
– Nem, nem is akarom neki megírni, hogy beteg vagyok… tavaszszal is hogy kétségbe voltak esve.
Másnap Pali megdöbbenve látta viszont barátját. Mintha tíz évvel öregebb lett volna.
– Miért hoztatok el abból a kedves házból? – szólt rekedt, békétlen hangon. – Itt nem tudok aludni, ha alszom, nyugtalanító álmaim vannak. Mintha nagy hegyek feküdnének a mellemen. Fulladozom… Ott meggyógyultam volna.
Harmadnap lázasan, veszekedő hangon így szólt Palihoz:
– Hiába beszéltek, én érzem, hogy meg fogok halni. Mit sápadsz el? Máris látod rajtam a facies hippocraticát? Csak arra kérlek, hogy (s itt a hangja suttogóvá vált) a kuratórium előtt titkoljátok el, a míg lehet, s a deczemberi stipendiumot küldjétek egészen az apámnak.
Itt zavartan megállt, s a fejét tapogatta.
– Megállj… óh, most jut eszembe… az apám előtt legfőképp el kell titkolnotok a halálomat… meghasadna a szíve szegény öregnek, s ha meghalna, akkor a testvéreim az utczára volnának dobva… Megállj… Nincs semmi gondolatod? Szólj, megnémultál? Azt kell írni, hogy valami egyetemi pályadíjat nyertem, különben föltünik otthon, hogy én az egész stipendiumot haza küldöm. Megértettél? Egyetemi stipendiumot mondtam…
Vad kétségbeesés fogta el Pali szivét. Sokáig összeszorította, véresre harapdálta az ajkát s végre megszólalt:
– Édes öregem, ne izgasd magadat, azzal csak a gyógyulásodat hátráltatod. Én nem azért jöttem, hogy te beszélj nekem, hanem hogy én beszéljek neked. Valakiről, a ki mindennap tudakozódik utánad…
A boszús arcz kezdett kisimulni.
– Ne mondd, hogy ki, ne mondd…
– Én nem mondom. Minek mondanám, mikor úgyis tudod?
A fakó arczon örömpir jelent meg.
– Azt mondod: mindennap? – suttogá.
– Mindennap. Sőt azt is kérdi, hogy lehetne-e neked egy kis virágot vagy gyömölcsöt beküldeni…
– Hát miért nem küldött? Miért nem küldött? – kiáltott siránkozva a beteg.
– Tudod, hogy a kórházba nem szabad semmit beküldeni.
– De ez kegyetlenség!
– Majd beszélek az igazgatóval. Jó?
– Beszélj, az Isten áldjon meg, beszélj. De hamar. Még ma. Most, rögtön. Eredj! Hát mégis itt vagy?
– Tüstént megyek, csak viseld magad okosan és légy nyugodt.
– Nincs már semmi bajom, csak szaladj!
Arcza piros volt és szemei égtek. Simándy vígan intett neki és mikor az ajtót maga után betette, már a könnyei folytak. Az ajtón keresztül hallotta, hogy Bótai fütyül. Befogta a fülét és futott-futott, mert érezte, hogy meghasad a szíve.
X.

Hazudott, hazudott neki; de hát nem volt-e kötelessége?
Nem ugyanazt tette-e, a mit a tudós orvos, a ki látta benne a halált és mégis megcsillogtatta előtte az élet reményét? Csak azért, hogy ne vegye észre, hogyan közeledik feléje nesztelen léptekkel a halál.
Szégyelte magát, egész lelke fájt bele, de aztán a tudat, hogy ezzel megaranyozza barátjának utolsó napjait, lassankint lecsillapította belső háborgását. Érezte, hogy jót cselekedett.
De hát a lány? Az az aranyszőke kis lány? Szabad volt-e őt belevonni ebbe a kegyetlen játékba? Szűzi lelkét, vidám, napsugaras gyermeki életét szabad-e összeköttetésbe hozni e halálos ágyon vívódó ifjú emésztő szenvedélyével? Szabad-e megsejtetni vele, hogy az élet nem csupán madárdal, lánykaczagás, virágillat és napsugár?
Súlyos léptekkel haladt tova Simándy az utczán. Ugy érezte, mintha Derryt megbántotta volna. Mit csináljon? Hogy ápolja tovább a haldokló édes illuzióit és hogyan árulja el a lánynak?
Puskás otthon ült, s a kályha tüzénél melegedett. Éppen befejezte a levelet, melyben Pali utasítására egyik nagy-enyedi barátjától egy kis ládika földet kért a kollégium kertjének földjéből. Okul azt irta oda: meg akarjuk próbálni, tenyészik-e a magyar földben a hollandi tulipán. Ekkor nyitott be hozzá Simándy, a ki szó nélkül odaült melléje a tűzhöz. Mind a ketten fáztak. Sokáig egy szót se váltottak, végre Simándy halkan elkezdett beszélni kórházi látogatásáról. Legföljebb három hétig él. Nekik azonban halálát nem szabad az otthoniak előtt elárulni. Az öreg, gyönge Bótait rögtön megölné fiának, büszkeségének, szemefényének halála. S a lányok ki lennének dobva az utczára. Az öreg Bótainé már meghalt, a gyerekeknek pedig nem dukál a kegyév az eklézsiától. Hogyan ámítsák el az öreget? Folytatni kell fia rendes heti leveleit…
– Ez az, ezt magamra vállalom, – felelt Puskás, – mind a ketten az öreg Szabótól tanultuk Enyeden a szépírást, s tudod, hogy Szabó bácsi tanítványai majdnem mind teljesen egyformán írtak. Előveszem szegény Barna írásait, s másolni fogom… pontról-pontra, betűről-betűre… Százszor leírom, lerajzolom a betűit, de megtanulom híven utánozni… nyugodt lehetsz.
A szobaleány behozta a délutáni teát. Gábor zavartan nézett körül. Valamit készített ő ehhez, de nem jutott eszébe, hogy mit… Végre a homlokára ütött. Krumplit rakott a parázs közé sülni. Előpiszkálta. Korommá volt már égve.
Simándy komoran nézett a tűzbe. Besötétedett már, de nem gyújtottak lámpát. A kandalló föl-föllobbanó tüze egy pillanatra élénk vörös fényt vetett szét, aztán újra félhomály borult a szobára. Ilyen fölvillanáskor két óriási árnyék jelent meg mögöttük a falon… mint a sötét gond, mely a lovas mögött ül… Odakint megszólaltak a grachtokon közeledő hajók tompa hangú bús kürtjei. Simándy fölállt. Tisztán állt előtte a dolog. Baljonhoz kell mennie, bocsánatot és segítséget kérni.
Baljon úr a raktárban volt, hol a most érkezett jávai kávés-zsákokat helyezték el. Egy szolgálatkész fiatal úr a labirintuson át odavezette. Egyszerre egy elektromosan világított óriási teremben találta magát, hol száz meg száz munkás sürgölődött, transzmissziós szíjjak csattogtak, s fölhuzó gépek dübörögtek. Baljon, a ki egy magas dobogón ült, meglepetve látta fiatal barátját belépni ide.
Egy intésére széket toltak oda Simándynak, s az öreg odahajolt hozzá:
– Valami baj van?
– Az. Nem háborgatom?
– Óh, dehogy, semmi dolgom sincs, csak az kell, hogy a munkások itt lássanak. Ön megijeszt a sápadt, komor arczával. Bótai?
Simándy szomorúan bicczentett.
– Nagyon rosszul van?
– Végét járja.
– Segítségre van szükségük?
– Arra.
– Kérem, számíthatnak rám.
Simándy habozva nézett az öreg úr jóságos és megindult arczára. Azután lassú, töredezett hangon elmondta Bótai szerelmét, reménytelen szerelmét Friderika iránt. Végül bevallotta, hogyan használta föl ő ezt az érzelmet, hogy a boldogtalannak végső napjait megédesítse.
– Bocsásson meg, uram, – fejezte be szavait, – az ön lánya valóságos angyali szerepre, arra van hivatva, hogy e szegény fiunak megszerezze itt lent az üdvösséget. Az emberszeretet nevében kérem, tegye meg azt, a mivel én barátomat kecsegtettem…
A nagy, erős legénynek melle hullámzott, s ujjai görcsösen egymásba fonódtak, mikor könyörgésre emelte kezét.
Baljon egypárszor végigsétált a dobogón, hogy izgatottságát lecsillapítsa és meghatottságát elpalástolja. Majd megállt Simándy előtt.
– Rendben van.
Többet nem szólt, figyelmét újra a munkásokra fordította. De a következő napokon Simándynak sokszor eszébe jutott az otthon szokásos léha fogadkozás, igérgetés, a miből mind nem lesz semmi. A becsületes hollandus azt mondta csupán: rendben van, s ezt magára nézve olyan kötelezőnek tartotta, mintha szent esküvéssel megfogadta volna. Minden reggel megérkezett a két szál rózsa a kórházba, s a puszta szobát, hol az elmulás rémei lassan haladtak előre kérlelhetetlen munkájukban, Tündérországgá változtatta át. Egyszer őszi baraczk jött, melybe a Derry név volt tűvel beleszurkálva. S a beteg odaszurkálta mellé a Barna nevet. És nevetett és kaczagott hozzá és föl akart kelni és ugrálni a szobában. Eltette a két baraczkot a vánkosa mögé. Elő-elővette és olvasta a két nevet, mintha valami édes titkot akart volna belőle kiolvasni. De egy hét mulva, mikor reggel elővette, megdöbbent… A baraczkok romlani kezdtek. Először elrothadt a Barna, azután a Derry. S a szegény fiu mereven nézte, hogyan nyeli el lassan a pusztulás ezt a két nevet és sirdogált rajta.
Simándy és Puskás fölváltva órákat töltöttek a kórházban. Simándy azonkívül mindennap megjelent a háznál Arturt tanítani. De sohse ment be a családhoz. Nem is látott senkit. Egyszer találkozott Derryvel az üvegfolyosón, s ekkor nem állhatta meg, hogy vele szembe fordulva, azt ne mondja neki:
– Óh, kisasszony, áldja meg az Isten a jóságáért.
Ezzel tova akart sietni. De Derry megszólalt:
– Gondolja, hogy meg fog áldani?
S ránézett csodálatos, mély szemeivel.
– Meg, kisasszony. Imádkozni fogok érte. Lássa, nekem nincs kiért imádkoznom, a maga boldogságáért fogok imádkozni.
– Az én boldogságomért? – szólt lassan, gondolkozva Derry. S ez már nem a rövidruhás kis leány hangja, hanem a nő megszólalása volt, a ki figyel, hogy erre a szóra: boldogság, támad-e visszhang odabent a szívben?
A leány hirtelen összerezzent. Simándy körülnézett és megjegyezte, hogy egy ablak nyitva van, azon jött be a hideg. A leány jóváhagyta, azután így szólt:
– Én lestem itt magát, mert valami mondani valóm van. Holnapután deczember hatodika, Szent Miklós napja van. Tudja, hogy ez Hollandia ünnepe? Mi nem karácsonykor, hanem Sanct Nicolaaskor szoktuk egymást ajándékokkal meglepni. Nézze, milyen helyes kis pénztárczát csináltam Bótainak. Gondolja, hogy örömet fog neki szerezni?
– Boldoggá fogja tenni.
– Majd hatodikán reggel kiküldöm a kórházba.
Simándy meghatottan nézett a kedves gyermekre, s nem tudott mit mondani. Mélyen meghajtotta magát, s eltávozott.
Deczember hatodikán hideg, tiszta reggel volt. Zászlók lobogtak a házakon, zenekarok járták be az utczákat, ünneplőbe öltözött tömeg zajongott mindenfelé. Így ünnepelte a város Miklós püspök emlékét, a ki az inkviziczió ellen védelmezte a hollandus népet… S az örömzaj közepett egy virágos kalapú kórházi szolga kopogtatott be Simándyhoz. Jőjjön, mert a harminczötös szám haldoklik.
Lélekszakadva futott Puskásért, s aztán a vídámságtól csapongó népen keresztültörve magukat, rohantak a kórházba.
Későn érkeztek. Már a pap is elkésett, a ki az Urvacsorát hozta. Ott állt az ágy fejénél. Csöndesen imádkozott a láthatatlan Istenhez, az ismeretlen halottért. A két jóbarát odaállt melléje, s imádkozott. A szájuk meg se mozdult, de a könyörgő lelkük hatalmas szárnyalással követte a meghaltnak lelkét az Isten trónja elé. S szemük ráesett a halottnak sárga arczára, melyen békesség honolt. A nyugtalan, szenvedélyes, szerelmes lélek elhagyta, s elköltözött új, örök hazájába, melyet a képzelet hiába kutat, de a hit megtalál. És az arcz most nyugodt, a hitvány test véges és romlatag szerveivel elégedetten visszatér a porba, a honnan vétetett.
Az ajtó nyilt és hozták Derry ajándékát és vele friss virágokat… És a jó barátok a halott kezébe tették az erszényt, s telehintették őt piros és fehér rózsával…
Odakint ujongott a nép, álarczos csoportok vídám tréfáitól harsogott az utcza, zúgtak a harangok és a rajnai régi bástyán dörögtek az ágyuk… Az öröm tombolásába hirtelen, élesen belecsendült a kórház lélekharangja… Bent, a puszta szobában az ágyra borulva, két fiu keservesen sirt.
XI.

Viszik Bótai Barnát, nem is hozzák vissza. Egyszerű, pompa nélkül való, zajtalan, igazi puritán hollandi temetés volt. A kórháznál, hol Valeton úr, a kuratórium elnöke is megjelent pár perczre, a pap imádkozott, aztán a fekete kocsi elindult. Utána a két magyar, az öreg Baljonnal, egy pár német és hollandi studens. És a sötét koporsón a kis Derry friss rózsakoszorúja, s a koporsóban az ifjú, a ki oly keveset élt és oly sokat szenvedett, és mellére terítve és feje alá téve a fekete hazai föld az enyedi kollégium virágos kertjéből… Az utczán szomorúan lógtak a Mikulásnapi diszítések ázott rongyai… Beértek a temetőbe, a márványsiremlékekkel ékes, szép utrechti temetőbe, de a pompától messze elkanyarodtak, hátra a szegények városrésze felé, hol már kidőlt fakeresztek és eltaposott sirhalmok is láthatók voltak. Ide tették le szegény Abódi Nagy József közelébe, a ki 1876-ban halt meg Utrechtben s a kuratórium sirkövet állíttatott neki. Itt Simándy imádkozott fölötte utóljára, s aztán dübörögve zúdultak rá az idegen hantok. Édes jó pajtás, Isten veled!
Komor napok következtek barátainkra. Könyveikbe temetkezve töltötték idejüket, az egyetemen, a kuratórium könyvtárában, vagy otthon. Estefelé összejöttek, együtt teázgattak és órákig pipáltak szótlanul. Puskás is mintha teljesen megnémult volna. Szelid lelke harmóniáját megzavarta ez a csapás, s a fiu egészen elvesztette jó kedvét. Ha néha valami vídámabb dolog jutott eszébe: elég volt egy pillantás Simándy szomorú arczára, hogy eltemesse magába, a mit mondani készült.
Legkeservesebb óráik azok voltak, mikor Bótai nevében a hazug leveleket írták. Puskás mesterien megtanulta utánozni Barna írását. És minden héten ment haza a levél a messze Székelyföldre, az öreg kálvinista paphoz… és rendesen jöttek vissza a válaszok Rózsától, e keserű vénlánytól, kinek szája mindig tele volt panaszszal s a sors ellen való kifakadásokkal. Elégedetlen volt öcscse hosszas elmaradásával, ha hazajött volna, régen megválasztották volna papnak vagy tanárnak, s a családon segítve volna.
Deczember 18-án osztották ki a stipendium második részletét, s ekkor Simándy megkérte Valeton urat, hogy adják ki a Bótai száz forintját is még ez egyszer, hadd segítsenek vele apján, a nyomorúságban élő öreg papon. Valeton úr engedett a kivánságnak, s a fiuk ezuttal a szokottnál jobb kedvvel ültek le megírni a dicsekedő levelet, melyben Barna elmondja, hogy pályadíjat nyert egy hollandi nyelven írt értekezésével, a tanári kar nagyon megdicsérte, s szép jövőt jósolt neki. Itt küldi a pénzt, mert neki nincs rá szüksége…
Itt megbicsaklott Simándy Pál hangja és Gábor tolla: nincs rá szüksége. Lehajtották a fejüket. Bizony nincs rá szükséged, jó fiú, de ezt odalent, a messze parokián nem sejtik, s mekkora öröm lesz, mikor a postás bekopogtat a pénzes levéllel. A tiszteletes úr fogja a görcsös botját, fejébe nyomja a báránybőr süveget, s a keményre tiport havas úton átballag a jegyző úrhoz, hogy egy kicsit eldicsekedjék. Az ő fia! A Barna! Püspök lesz abból, vagy professzor Kolozsvárott. Jobban ír az hollandusul, mint mi magyarul. Ha ezt az édesanyja megérhette volna. «No, karácsony után beviszem a lányokat Sepsi-Szent-Györgyre, tudja szomszéd, jó háznál mindenféle apróságra van szükség… Ugyan szomszéd, nem tudná megmondani, melyik lapra fizessek elő?» Az öreg egészen meggyógyul, fölfrissűl, s karácsonyra még tán új prédikáczióval is meglepi a híveit… S a mint a félig behúnyt szemmel álmodozó fiuk előtt ezek a képek elvonultak, egyszerre megdöbbenve kapták föl a fejüket és egymásra néztek. Most is egyet gondoltak. A képek sorozatát az utrechti temető friss sirhalma fejezte be. A sir, hol az öreg pap reményeit és büszkeségét már kikezdték a férgek.
Simándy egy hétig feléje se nézett Baljonék házának. Levelet írt az öregnek, s kimentette elmaradását. Azután újra járni kezdett, s buzgón tanította Arturt, a ki igen komoly volt már, s mindenképp igyekezett Pali becsülését megnyerni. Lassan-lassan Pál visszazökkent a rendes kerékvágásba. Hollandiába való megérkezésének első napjától kezdve sokszor fölmerült benne a sötét gondolat, hogy Barna valami pusztító betegség csiráját hordozza magában; de nem hitte, hogy a vég ily gyorsan bekövetkezzék. A katasztrófa megrázta, de aztán megnyugodott a megváltoztathatatlanban. Csak a levélírás torturája tépte föl mindig egy napra a hegedő sebeket.
Egy izben Derry valami könyvért benyitott Artur szobájába, a leczke alatt. Pali tiszteletteljesen fölemelkedett, meghajtotta magát, s néhány szóval újra megköszönte neki, a mit barátjáért tett. Azzal, mielőtt a lány felelhetett volna, hátat fordított neki, leült s tovább magyarázott Arturnak. Derry állt egy pár perczig, az ajkai mozogtak, de nem mondtak semmit, aztán hirtelen elfutott, s a keresett könyvet ott felejtette. Majdnem mindennap találkoztak az üveges folyosón, mikor Pali jött vagy ment. Ilyenkor a fiu alázatosan köszönt s szó nélkül tovább ment. Derry pedig dühösen összeszorította ökleit, s buksi szőke fejét ütögette: mindig meg akarta szólítani Palit és sohse merte. Csak akkor jött meg a bátorsága, mikor Pali már eltünt.
Ez a nagykoponyájú hun ivadék nem is sejtette, hogy a kis hollandi madonna, fehér lányszobájában, micsoda regényeket szövöget róla. A tündérregék királyfiai és daliái, a nemzeti történet hősei Pali alakjában jelentek meg előtte. Ő rá gondolt nappali életében, s ő róla sóhajtozott, mikor szűzi álmainak birodalmában kalandozott. De az árva fiu, a kit az élet szerénységre és visszahuzódásra tanított, s ki a női szív nagy titkainak megfejtésével sohse foglalkozott, nem vett észre semmit, vak és süket volt, s Derryben a dúsgazdag, előkelő lányt, magában pedig az alacsony származású, koldus házitanítót látta. Így ez a szép csillag hiába keringett körülötte, ő még a szemét sem emelte rá. Vagy talán megóvta őt újabb érzelmek ellen a talizmán, az a fakó vidéki fénykép, a kartonruhás kis lánynyal. Az a barnahajú paplány az erdővidéki alacsony parokiában, a mestergerendás, egyszerűen butorozott szobában, melynek ólomkeretes ablakai egy vén diófára nyiltak. Ez az ő szerelme, életének első nagy érzelme, mely örökre fészket rakott hű, meleg, becsületes szivében. Az első lány, a kit szeretett, s az első lény, a ki őt szerette… A ki őt szerette! Ah, mily édes, mily jóleső gondolat ez neki, a ki apjára már nem is emlékszik, anyjának drága alakja pedig egyre jobban elmosódik a lassan hátravonuló, ködbe vesző multban…
Artur egy ebéd alkalmával érdekes dolgokat beszélt a családnak. Elmondta, a mit a tanító úrtól hallott, hogy milyen családias ünnep magyar földön a karácsony. Hogyan várják a gyermekek a kis Jézus ajándékait, hogyan lepik meg a felnőttek is egymást ajándékokkal, hogyan járnak a betlehemes pásztorok énekszóval házról-házra, hirdetve Jézus születését, hogyan gyűlnek össze az égő viaszgyertyácskáktól ragyogó karácsonyfa körül mind… S milyen szerencsétlen ilyenkor az az ember, a kinek nincs családja. Százszorosan elhagyott és sajnálatraméltó. Baljon papa el is határozta rögtön, hogy a két magyart meghívja karácsony estére.