← Table of contents
Elnémult harangok

MÁSODIK RÉSZ. A HAVASOK KÖZT. (continued 3)

Reading edition

Ekkor bejött az asszony.

– Látta már a kis fiamat?

– Nem.

Fölfogta az égő lámpást és bevezette Simándyt. Kis kocsijában édesdeden szuszogva aludt egy kövér kis kölyök s Anikó ragyogó arczczal nézegette.

– Rózsa, szívem, kérlek, légy szives tálalni, kész a vacsora.

– Hát a Treszka mire való?

– Tudod, milyen ügyetlen és ostoba.

Simándy elfordult és visszament a szomszéd szobába. Unta az alakokat, a jeleneteket és Floricára gondolt. Nagyon megbánta, hogy idejött. Az emlékeket, a melyek s a az alakokat, a kik ma eléje kerültek, régen eltemette már. Mire való neki a temetőben járkálni? A szép virágos kertben látta utoljára az édes Anikót, karcsún, kedvesen, fehér köténynyel, szelid remegéssel egész testében s most itt áll előtte a folytatása: egy kövér, közönséges asszony, a ki hol a nénjével, hol a cselédjével veszekszik s a csontot jóizüen szopogatja.

… Közönséges, kövér… de boldog, – ezt súgta egy hang Simándy szivében.

A vacsora meglehetősen egyhanguan folyt le, Szentpáli beszélt csak sokat, helyi érdekű és járásbirósági eseményeket. Rózsa mogorván hallgatott, az asszony ki-kinézett, vagy a konyhába, vagy a gyermekhez s aztán a piacz drágaságáról, a cselédek gyarlóságáról s arról kezdett panaszkodni, hogy ezen a télen mennyi fát elfütöttek. Majd ismét azt emlegette, hogy itt Baltaváron soha sincs semmi mulatság, az a pár szegény magyar hivatalnok se tart össze valami csunya pletyka folytán, mely háborúságba vitte egymás ellen a magyarságot. A szászok egészen külön vonulnak, az oláhok is, a magyarok is; ők maguk csak egy házhoz járnak: Eránosz örmény kereskedőhöz, a kinek a felesége erdővidéki s Anikónak leánykori ismerőse. Az oláhok bezzeg minden esztendőben találnak valami alkalmat összecsődülni s akkor egész esztendőre kimulatják magukat.

Simándy hallgatagon nézte a beszédes asszonyt s igyekezett a régi Anikóból fölfedezni egy vonást, vagy egy hangot. De nem sikerült. Hanem abból, a mit az asszony pusztán a mulatságok elmaradása s a társasélet hiánya szempontjából fölpanaszolt, egy sötét képet rajzolt meg magának: az erdélyi társadalom züllöttségét. A nép ismeretlen milliói fölött áll az intelligenczia, mely háromfelé húz és nincs egy közös eszme, mely őket eltöltené. Szász, román, magyar, ez a háromféle irány, valamennyi külön törekvést, külön eszmekört, egy egészen külön világot képvisel. Csak az állam vaspántjai tartják őket össze. S valamennyi közül a legmostohább ez a szegény magyar, az egyetlen, a ki csakis ezt a hazát vallja magáénak, az egyetlen, a kinek lelke az ország határánál szárnyaszegetten lehull, mert tovább nincs mit keresnie, míg a szász, a román lélektáplálékért vígan repül tovább – az egyik Berlin, a másik Bukarest felé. A magyar ezeréves küzdelemben kifáradva, vérevesztetten áll itt s napról-napra jobban koldusodva védi az egy haza göröngyeit. Az asszony egyszer csak észrevette Simándy arczának komorságát s erre elhallgatott.

– Én untatom magát, ugy-e, ezekkel az együgyü kisvárosi dolgokkal?

Simándy nem felelt. Mit is feleljen? Egész másfelé jártak az ő gondolatai. Kicsinységének érzete fogta el. Eszébe jutottak a nagy álmok, melyek egykor hevítették s végiggondolta a mai napot, melyen elköznapiasodott első ideálja mellett halad el oly közönbösen, mint egy úszó jéghegy, ellenben a másik után szalad az éjszakában, hidegben, mint egy kis kutya.

Valóban az volna ő? Fölállt, megsimította homlokát és távozni készült. S ekkor észrevette, hogy Anikó az urát oldalba döfi s valamire figyelmezteti. A férj csakugyan meg is szólalt:

– Igaz, tiszteletes úr, mi még köszönettel is tartozunk önnek.

– Miért?

– A mit szegény boldogult apósommal tett Bótai Barna halála után. Hogy nem árulta el a halálát, sőt pénzt is küldött a magáéból…

– Vagy úgy? Kérem hagyja…

A kalapja már a kezében volt, kezet szorított mindnyájukkal s elment. A férj lámpával kisérte a kapuig, ott még egyszer elbúcsuztak és Simándy kisietett az utczára… Hideg volt, összehúzta a kabátját. Vagy talán a lelke fázott? Lehet. Oly különös, oly nevetséges volt elgondolni, hogy ő mit tett Bótaiékért… s hozzágondolni ezt a mostani jelenetet, a mikor a baltavári királyi járásbiró ezt neki sok idő mulva olyanformán köszöni meg, mintha egy hordó ajándék-borról volna szó. Oly különös, oly nevetséges volt, hogy a könnyei kicsordultak fájdalmában.

Csakhamar megpillantotta az Apaffy-fogadó kivilágított ablakait s vére egyszerre fölforrt. Talán már azt a másikat is elvették tőle… A kiért idefutott, mint a bolond… a kihez lopva fölkúszott, mint a tolvaj… a kinek sáros virágait fölszedte a földről… a kinek száraz ibolyáját itt rejtegeti a zsebében. Ott állott a téren s összeszorított ököllel nézett a házra… Föl szerette volna gyújtani… Vagy berohanni és a leányt a hajánál fogva kihurczolni onnan.

Ujra fölment. Megfogott egy pinczért s adott neki egy forintot, hogy szerezzen neki olyan helyet, a honnan a bált nézheti. A pinczér fölvezette a nagy terembe szolgáló erkélyre, melyen a czigányok játszottak.

Ott állott a téren…
Ott állott a téren…

Ott állott a téren…

Alatta javában állt a bál. Épen keringőt tánczoltak. Azonnal fölfedezte Floricát, fehér ruhában, piros diszítésekkel, hajában is fehér virággal. Egy elegáns, frakkos úrral tánczolt. Szorosan átölelve tartották egymást s egyszer, kétszer… négyszer ötször körülkeringőzték a termet. Azután jött egy másik, egy harmadik, egy negyedik s Florica, a kinek arcza kipirult s telt keble viharosan hullámzott, ragyogó arczczal ment, ment és fáradhatatlan volt. Azután visszajött az elegáns frakkos úr s karonfogva sétálgattak. És Florica nevetett, fehér fogai folyton villogtak… Azután újra karjára fűzte őt az úr s tánczolva belerohantak a tömegbe; összeütköztek a testek, az arczok egészen közel hajoltak egymáshoz s forró leheletüket egymás szeme közé fújták… Bódító illat töltötte meg a termet… Florica tánczosa vállára hajtva fejét, kibontakozva a tömegből, röpült tovább.

S a sáros ruhájú, kuszált ábrázatú fiatalember onnan a czigányok karzatáról sápadtan és merev szemekkel bámult le rá és mindig csak rá. És lassankint egy iszonyú érzés lopódzott szivébe: ez a lány nem az övé, nem is lehet az övé soha. Ez a lány más, mint odafönt a nagy hegyek alatt, az ő csöndes völgyükben. Itt az arcza más, azon az édes arczon most a kéjes érzelmek egész tömege ül. Ez a föld lánya, a ki fényre, pompára, zajos társaságra született, ime, hogy vonaglik királynői teste a férfi karjai közt… hogy mutatja újra meg újra fehér fogait, mintha bele akarna harapni a hímbe, a ki vezeti… Ez nem Anikó, a ki megtörik és eldurvul… de jó feleség és jó anya… ez gazdaságra, nagyvilági életre született… ime, a mint lejön a havasokról és beleveti magát az élet vidám zajába, egész pompájában kifejlődik, mint egy virág, a mely csak most találta meg igazi földjét, igazi éghajlatát. Erről mersz te álmodozni, száz léleknek nyomorult papja? Két hold kukoriczaföldnek tulajdonosa?

Meghorkant benne egypárszor a nehezen járó lélekzet és végre fölkelt (mintha egy világot emelne vállain!) kiosont, lefutott az utczára. Vége, vége, Floricát is elvesztette, átok, nehéz átok nyugszik rajta, az életében kinálkozó minden híves patak méreggé válik, mikor ő szomjas ajkát feléje közelíti. Hideg kezét forró homlokára szorította, s egy helyben állva, az égre bámult; de az ég csillagtalan volt és sötét felhők borították.

Florica a román bálban.
Florica a román bálban.

Florica a román bálban.

A sarokkocsmából, hol este söröztek, irtóztató lárma, verekedés zaja hallatszott ki. Kinyilt az ajtó, s egy embert dobtak ki rajta, a ki panaszos nyöszörgéssel fekve maradt a földön. Simándy odament.

– Megütötte magát?

– Az úr magyar? Áldja meg az Isten, vigyen haza.

– Mi baja?

– Magyar nótát akartam huzatni, aztán az oláhok véresre vertek és kidobtak.

– Keljen föl.

– Nem tudok, össze vagyok törve.

Simándy fölemelte, az ember csupa vér volt s keservesen nyögött. Simándynak nyakába akasztotta a fél kezét s lassan, biczegve elindult.

A tér sarkán megálltak, Simándy visszanézett. A fogadóból a vad Hóra-táncz hangjait kisérő rivalgás idáig hallatszott. S ott járta Florica, tán mint egy furia, azt a tánczot, melyet a régi gonosz időkben Nagy-Enyed lángjai mellett, magyar asszonyok holttestei fölött is jártak a fékevesztett vadállatok. S ő lehajtott fejjel, szivében ezer hegyes tőrrel, vitte az éjben a véres, jajgató magyart… lelkében pedig hurczolta a vérző hazát, a vérző hitet.

XVIII.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Hazavitte a sebesültet, s még azon a hideg éjszakán, a vak sötétségben, maga is elindult hazafelé. Annak az ismeretlen embernek, a kit a sárból fölszedett, s a kinek az arczát se látta, fájó nyöszörgése, szaggatott panaszkodása, a tehetetlen düh félig visszafojtott kitöréseivel keverve: folyton a fülében hangzottak s lelkét marczangolták. A mint gépiesen botorkált tova a sötét úton, már messze haladva a várostól, még mindig érezte magán az összetört ember súlyát, kezének görcsös kapaszkodását, s hallotta nehéz sóhajait. Ő meg haladt előre a sötétben, a göröngyökön, a víztócsákon, a gödrökön keresztül, – haza, a halálba, a pokolba, ki tudja hová?

A pirkadó hajnal legalább a homály rémeit elűzte mellőle, s egy kissé megnyugodott. A nap kibontakozott a felhők közül s aranysugarai fénynyel, melegséggel töltötték meg a tájat. Simándy megállt, körülnézett, s nagyot szítt a fényből, a melegségből. S a mint vére egy kicsit megpezsdült, újra Florica jutott eszébe. Előtte állt, a mint tánczolt, nevetett, fecsegett, kaczérkodott, jobbra-balra hajladozva. Nem, ezt a leányt nem neki teremtette az Isten, ez nem lehet osztályosa az ő fekete kenyerének, lakója az ő puszta házának, követője az ő pompátlan vallásának. Ennek a lánynak hófehér nyakán gyémántnak kell villognia. Kis lábai puha szőnyegbe kell hogy süppedjenek. Kis kezein drágaköves gyürűk kell hogy csillogjanak – különben boldogtalan lesz. S hol vegye ő a gyémántot, aranyat?

Végignézett magán. Csupa sár, sár végig… És a bal válla és a bal karja csupa vér, vér… annak a szegény bolond, ismeretlen magyarnak a vére, a ki Magyarországon magyar nótát akart huzatni. S ennek a vérnek rajta száradt, fekete foltja a lelkét is égeti, ott bent, hol egykor a nagy elhatározások keltek…

Vér!

Milyen különös gondolatokat sugal a vér. A vér, mely ruháján száradt, annak a vérnek, mely ereiben lüktet.

Pap vagy, hiszed a túlvilági életet, öld meg magadat, ez a világ nem a számodra teremtetett, talán a boldogság ott túl vár rád.

Tedd le egy gödörbe e szánalmas testet, a buta agyat, mely mindig dolgozni, a gyönge szivet, mely mindig szeretni, a könyörtelen gyomrot, mely mindig enni akar.

S az ő beteg vére visszafelelte: Nem! Öld meg a lányt, s lelkeitek összeölelkezve fognak beröpülni az örök élet kapuján.

Már bent járt a havasok közt. Valami kis hegyi faluban halottra kondítottak. E hangra magához tért. Köröskörül az őserdő oly néma volt, mintha az is áhítattal hallgatná a harang által hirdetett gyászjelentést. Vékony lélekharang volt: kis gyermeket siratott. Boldog halandó! Kétszer boldog! Gyermek volt, tehát keveset szenvedett; meghalt, tehát pihenhet.

Bandukolt tovább.

Igen meghalni. Fölébredni ebből a kínos álomból, elég volt már. Ha van még benne erő tettre: csak ez van hátra.

Fölemelte fejét. A tavasz fakadozott körülötte a márcziusi levegőben, minden a megujhodásról, az életről beszélt, csak ő hurczolta magában a halál sötét gondolatát.

XIX.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Három napig tartott a baltavári román mulatság, s ez idő alatt a városnak olyan képe volt, mintha Oláhország kellő közepén feküdt volna. Floricának pompás dolga volt. Szépségével is uralkodott, tánczával is hódított, modorával is elszédítette a fiatalságot. Megvolt benne az a bizonyos francziás műveltség, melyet Bukarestben el lehet sajátítani, de Párisban nem. Párisból viszik ugyan oda, de a franczia kultura a keleti orthodox talajon egészen más virágokat terem, mint otthon. Jó és kedves lány is volt Florica, de egy kicsit elkényeztették. S bár finom iskolákban járt, szive mélyén ott szunnyadtak a szenvedélyek, mócz parasztőseinek nyers szenvedélyei, párosulva a havasi lakók heves képzeletével, babonáival és zabolátlanságával. Simándy már az első pillanatban megkapta érdeklődését, szemük az első találkozáskor összevillant s Florica így szólt magában: ez tehát az ellenséges faj. Soha életében magyar emberrel nem beszélt, iskoláiban, környezetében csak rosszat hallott róluk. A kálvinistáról pedig éppen azt hirdették neki, hogy az egy engesztelhetetlen, kemény, durva, pogány faj, mely Erdélyben lábbal tapossa a szegény románt. Mindez fokozta érdeklődését Simándy iránt, a kiről tudta, hogy pap, tehát benne még fokozottabb mértékben meg kell hogy legyenek fajtájának említett tulajdonságai. S első találkozásukkor mindjárt ebből a fiúból költői lélek s bizonyos krisztusi szelidség sugárzott feléje, mikor a virágokról regélt s hazája véres és szomorú történetéről, az elomló romokról, az elhullott népről beszélt. S figyelmesen megvizsgálva vonásait, fölfedezte arczán a nemességet, a férfias szépséget, s az a benyomása támadt, hogy oly ember áll előtte, a ki sokat szenvedett. S ha visszagondolt bukaresti, szebeni, tusnádi életére, az ugrifüles bojárfiúkra, a csélcsap, vidám, felületes katonatisztekre: eszébe jutott, hogy soha egy férfin se nyugodtak szemei olyan különös érzéssel, mint Simándyn. S a zajos és tarka életből a magányba jutva, unalmában is mindig visszatért arra a fiatalemberre, a ki vele egy faluban lakott, s első benyomásai nemcsak megmaradtak, hanem állandó gyökeret is vertek benne. Egyszer titokban megnézte Simándy templomát s elámult, mikor a puszta falakat, a szuette padokat látta. Micsoda hatalmas, bátor, önmagában bízó ember lehet, a ki innen, e kietlen, zordon egyszerűségből egyenesen a Mindenható Istenhez mer fordulni, semmi segítséget az övén kivül el nem ismerve és semmi más segítségért az övén kivül nem könyörögve… Azután valahányszor találkozott Simándyval, mindig fokozódott az érdeklődése… Mikor apját a favágóktól megmentette, s ott állt előtte nyugodtan, bátran, azt a hitet keltve másokban, hogy ebben az emberben meg kell lenni az oroszlán erejének. Mikor Gyorgye érdekében házuknál megjelent, akkor már a szerelem kezdte benne bontogatni virágait, s mikor hideg, komédia nélkül való egyszerűséggel nekivágott a hóviharnak, hogy megmentsen egy emberéletet, mely a birkáénál kevesebbet ér: akkor már a szerető szív rettegése fogta el, s azon a zivataros, álmatlan éjszakán, imádság és sirás közt teljesen rabjává lett a feketeszemű, sápadtképű ifjúnak, a ki talán azóta már valami mélység fenekén összezúzott tagokkal aluszsza a halál örök álmát.

Így kezdődött, fejlődött és nőtt hatalmassá ez a szerelem, melyet a lány szive legbelső rejtekébe zárt, úgy hogy szüleinek legalább eleinte sejtelmük se volt róla… Később se tudtak meg semmit, de Todorescu ösztöne megsúgta, az egészet a lány unatkozásának tulajdonította, s azért örült neki, mikor alkalom kinálkozott arra, hogy a baltavári nagy mulatságokra vigye, a hová jóformán szökve mentek el.

Itt Florica egész életkedvvel vetette bele magát a zajos társaságba. A szerelem nála úgy nyilvánult, hogy fölébresztette érzékeit, s új vágyakat támasztott benne. Abban a perczben szünt meg kislány lenni, mikor szive rabul esett. S mikor a zene kábító hangja mellett egy sereg úrral keringőzött, félig behúnyt szempillái előtt az a komoly, szép, férfias arcz jelent meg, mely csak az imént állt vele szemben, esdve, vallva, forró szavakat suttogva egy bezárt ajtón keresztül. S a lány ittasan gondolt erre a hatalmas, bátor, nemes pogányra, a ki vele szemben oly szelid, jó és édes. A virágillat, a zene, a leheletek párája, az emberi testek gőze, mind-mind hozzájárult érzékeinek elzsibbadásához, s mikor reggeltájban pihenésre tértek, csillogó tekintettel nézett körül, nézett ki az ablakon a térre, hogy hátha megpillantaná őt, a kinek ölelésére, csókjára csak most vágyott igazán, testének minden csöpp vérével.

De ő nem volt ott, s nem is jött elő s a lány érzékei tovább tobzódtak a mulatságban. Todorescut úgy nevezték a románlakta vidéken: a havasok püspöke, a mivel vagyonosságát akarták jelezni. S a kit Florica bája, műveltsége nem vonzott, azt odacsalta a vagyona; képzelhető tehát, hogy mennyire körülrajongták őt, a bálkirálynét. Kézről-kézre adták s csak a harmadik napon, dél felé indulhattak haza. Todorescu meg a felesége álmosan bóbiskoltak a hintóban, Florica pedig nyitott szemmel álmodozott. Vajjon hova lett Pali? Hiszen azt igérte, hogy itt marad és őrködni fog fölötte. Megharagudott rá? De hisz ő nem vétett ellene semmit! Eh, majd megtalálja otthon, azt nem kivánhatja tőle, hogy három napig ott ácsorogjon az ablaka alatt… A szelistyei csárdánál, mint rendesen, megpihentek. S Florica azonnal az erdőbe ment, hogy ibolyát szedjen. Dalolva szökkent bokorról-bokorra, s Todorescu azt dörmögte oda az anyjuknak, hogy lásd milyen jó volt bevinni. Itthon már egészen megsavanyodott, s még az a féleszű magyar pap is elcsavarta volna a fejét.

Florica pedig, a mint ide-oda röpködött, minden szál ibolyánál arra a féleszű magyar papra gondolt, s lelke egészen nyugodt volt. Olyan diadalokat aratott e napokban e férfiak fölött, hogy a felől a garabói magyar pap felől is egészen nyugodt lehetett.

Sötétedéskor érkeztek haza a magányos faluba, Florica kihajolt a kocsiból s jól láthatta még a református paplakot és templomot, de Simándynak sehol nyoma. Teljes erejéből kiáltani szeretett volna, hogy: Gyere elő, édes, itt vagyok ujra! De nem lehetett, s szivébe nyomasztó érzés vonult.

A mint az udvarukba érkeztek, az első, a kit megpillantott, Gyorgye volt. Petruval fát vágott.

– Te Gyorgye, – kérdé halkan, – itthon van a magyar pap?

– Nincs, instálom, elment Funtinelbe, a remetével.

– Mikor?

– Még tegnap.

Florica lassan, gondolkodva haladt föl a házba. Két keze csüggetegen ereszkedett le. A mint a konyhába érkezett, a hatalmas ibolyacsokrot egy heves mozdulattal a padkán égő nyitott tüzbe dobta. Panaszosan pattogva hamvadtak el az üde, kis virágok, s hullaszagot terjesztettek. A leány pedig bement egy sötét szobába, s ajkát véresre harapta. Azt az ajkát, a melyet ma csókra nyujtott volna Simándynak.

XX.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Simándy hazatért, s tavaszi, meleg pompájában látta meg a völgyet, hova ő egykor elrejtette magát, hogy teljesen azoknak a nagy föladatoknak szentelhesse életét, melyeket maga elé tűzött. S ebben a völgyben minden fa, minden ház, minden virágszál elkezdett neki Floricáról beszélni. S ha a lányra gondolt úgy tünt föl előtte, hogy az is tenger alatt nyugvó kincse már ő neki, melyet ő soha föl nem hozhat erre a fényes napvilágra. Jó volna, ha már ő is belefeküdnék a koporsóba, a többi halottak: a szétfoszlott ideálok, az elpusztult kötelességérzet mellé. A haldokló ember érzésével bámult maga körül, mint a ki már tudja, hogy a következő tavaszon a szép, fehér virágok az ő sirján fognak fakadni, s az ég kék végtelensége helyett talán egy más végtelenség fog szemei előtt kitárulni.

Lassú léptekkel ment a házába, melynek eresze alatt az első fecskék építették már fészküket. És Sára asszony, látván sápadt arczát, kuszált vonásait, az álmatlanságtól megduzzadt szemeit, nem is mert hozzá szólni, csak a kezét csókolta meg alázatosan, s a sáros ruháját kezdte kefélni. Simándy engedte átöltöztetni magát, gépiesen megitta a kávéját, s csak akkor bátorkodott Sára asszony jelenteni, hogy itt van Zalathnay Gábor, a funtinelli remete s tegnap óta várja a tiszteletes urat.

– Hol van?

Simándy hazatért…
Simándy hazatért…

Simándy hazatért…

– Papp Mózesnél.

– Hivja el.

Nemsokára megjelent Zalathnay Gábor. Tárt karokkal, szives köszöntéssel lépett be, de hirtelen megállt.

– Mi bajod, fiam? Nagyot változtál, mióta nem láttalak. Beteg vagy?

– Az vagyok.

– Mi bajod?

– Fáj az élet.

– Mi történt itt veled?

– Semmi különös, csak rájöttem arra, hogy fölösleges vagyok ezen a világon.

Az öreg ember mély fájdalommal nézett rá.

– Mondtam én egyszer, hogy a te lelkedet megöli itt ez a buta magány. Vezérnek születtél te, nem annak, hogy a közkatonák közt is a legutolsó légy.

Simándy nem felelt, csak megfogta Zalathnay kezét, s melegen megrázta.

– Hozzám jött, látogatóba?

– Igen. Ha nincs terhedre, gyere Funtinelbe. Husvét közeledik, szeretném, ha Urvacsorát osztanál a cselédeimnek.

Igaz, hisz ő pap. S vannak még nálánál is nyomorultabbak, a kik hozzá folyamodnak vigasztalásért. Szerencse, hogy nem a maga vad keserűségéből kérnek, hanem az Isten véghetetlen irgalmát könyörgik le általa az égből. Helyes! Az ő könyörgései úgyis visszahullanak az égből; talán a mások könyörgésével sikerül oda jutnia.

– Mikor indulunk?

– A mikor tetszik. De te fáradtnak látszol, fiam. Nem akarnál előbb egy kicsit pihenni?

– Pihenni?

A fiú üres, fájó hangon mondta ezt, s különösen tekintett Zalathnayra.

– Bizony jó volna pihenni, de nem most… majd később… akkor sokat fogok pihenni…

Zalathnay odalépett hozzá, atyailag megsímogatta a fejét, s tenyerét homlokán nyugtatta. Simándynak ez jól esett, behunyta szemeit, vagyis fáradt szempillái maguktól lecsukódtak, s elmult tíz percz, az öreg ember még mindig ott állt, s az ifjú papnak zúgó fejét fogta. Ettől kezdve Zalathnay, látván Simándy akaratlanságát, atyailag, testvérileg vezette, s a fiú követte őt és engedelmeskedett neki, mint a gyermek.

Délfelé lóháton elindultak a hegyek közé.

Zalathnay titokban megfigyelte Simándyt s megérezte, hogy ebben az emberben sötét elhatározások vannak. Beszéddel nem igen zavarta. Eltelt egy óra, hogy egy szót se szóltak egymáshoz. Csak a lovak patkóinak kopogása s a falevelek zúgása hallatszott. A mint távolodtak Garabóról, Simándy még komorabb lett, s a gyötrelmek tíz évvel megvénítették az arczát. Jóformán azt se tudta, hogy lovon ül, azt se vette észre, hogy ettek meg ittak útközben, egyszerre csak azt látta, hogy megérkeztek Funtinelbe.

Másnap délelőtt kiosztotta az Urvacsorát. De ő maga, papi palástjában, már korán reggel a Zalathnayak kápolnájában volt, s megpróbálta összetört lelkét Istenhez emelni. Félénken, alázatosan kezdte, mintha attól félne, hogy megszólal egy égi hang és hűtlenséggel fogja vádolni. Mentegette magát, hogy ő is gyarló embernek született, s nem tud fölülemelkedni a föld légkörén. Kérte az urat, hogy fogadja kegyelmesen a szolgáját, mikor szegény, hivő, bizodalommal eltelt egyszerű embereket vezet eléje.

Megnyugodott és megerősödött lelkében. Mikor aztán ott álltak előtte a durva hegyi lakók, naptól lesült arczukkal, s látta szemükben égni a hit lángját: egyszerre megtermékenyült a szive, s megtalálta a szavakat, melyekkel ezeket a szegény, tudatlan embereket legegyenesebben a Mindenható trónjához kalauzolhatja.

S mikor a nép elvonult a kápolnából, olyan boldogság szállta meg a szívét, a minőt régen nem érzett. Ez látszott az arczán is és Zalathnay is észrevette.

– Jobban vagy, fiam?

– Jobban, atyám, s most vágyom csak pihenni.

Zalathnay bevezette a szobájába, levetkeztette, mint egy gyermeket, Pali pedig belefeküdt az ágyba, elaludt, két napig aludt, álmodozott, feküdt, s zaklatott idegei egy kissé lecsillapodtak.

Az öreg remete pedig többnyire ott ült ágya mellett, hallgatta olykor ki-kitörő sóhajait, látta arcza kínos vonaglását, s elhatározta, hogy a míg csak lehet, a szegény szenvedőt ott tartja magánál.

Negyednap egy teljesen sárga arczú hegyi mócz jelentkezett a kastélyban. Zalathnayval kivánt beszélni.

– Uram, azt hallottuk egy cselédedtől, hogy itt van a garabói magyar pap.

– Itt van.

– Az a pap, a ki télen, a hóviharban, elment megmenteni egy nyomorult pakulárfiút?

– Az. Hát ti is tudjátok?

– Mindenki beszéli ezt a vidéken, uram. Csak az az egy barátja van itt a szegény embernek.

– Mit akartok vele?

– El akarjuk hívni Clujba. Nagyon betegek vagyunk mi, uram, mind.

– Mi bajotok?

– Ez a sárga nyavalya öl bennünket, a ki engem is pusztít.

Simándy lépett be.

– Itt a pap! – szólt Zalathnay az oláhnak.

Az oláh előadta még egyszer a kérését.

– Testvér, de én magyar pap vagyok ám, nem ismerem a ti szentjeiteket, manóitokat, boszorkányaitokat, nem tudok én se ördögöt kiűzni, se rátokolvasni.

Az oláh ránézett.

– De ismered a mi Istenünket, mert Isten csak egy van és tudsz hozzá imádkozni. Pópánk nincs a faluban, a szomszéd pópa pedig azt üzente, hogy elég fa van az erdőben, akaszszuk föl magunkat. Kis gyerekei vannak és azért nem mer közénk, nyavalyások közé jönni.

– Jól van, elmegyek, – felelt Simándy.

Zalathnay pedig így szólt a távozni készülő öreghez:

– Eredj a konyhára és várj ott. Kérj a szakácsnétól húst.

Az öreg alázatosan felelt:

– Ne adj nekem húst, uram, nem veszi azt be az én gyomrom. Hat év óta nem ettem húst. Inkább adass egy falat kenyeret, meg pálinkát.

– Jó, kérj magadnak.

Az oláh elment. Zalathnay Simándyra nézett.

– Tudod mi ez?

– Nem.

– Pellagrás. Az éhség betege. Ez az ember, az a falu, sohse lakott jól életében. Ha éhes volt, csak kukoriczamálét evett. Azt is keveset. Ettől kapta meg ezt a betegséget. Először megrothad elevenen, aztán megőrül.

– Oda fogunk menni, atyám.

És azt gondolta magában, hogy az Isten talán a föld legnyomorultabb embereit akarja megmutatni neki, a kiknek láttára éreznie kell, hogy az ő panasza csak istenkáromlás… És ezek az emberek önkénytelenül is hozzá jöttek lelki segítségért… a sors vezette őket ide… mintha tudnák, hogy kivülök ő a föld legnyomorultabb teremtése. S a két férfi maga előtt bocsátva a gyöngeségtől tántorgó kis sárga oláhot, fölment a vad rengetegbe, s elérkezett a nyomorúság tanyájára.

A mint a falu közepébe, a haranglábhoz érkeztek, hol egy csapat asszony, férfi, gyerek várta őket, Simándy megdöbbenve tekintett körül.

Talán a pokolbavivő úton jár, s most ért az első állomására?

Egykedvűen néznek az urakra. Csak egy felnőtt férfi süvegelte meg őket, mert öntudatának és erélyének utolsó szikrája ezt még megsúgta neki. S a mint fölemeli kezét, látszik kezének pergamenszerű, sárga bőre. Homlokán repedések vonulnak végig. Ugyanilyen a többi is. Valamennyi rongyokban, sárgán, fekélyekkel borítva, csoszogó, fáradt léptekkel jár és unottan néz körül.

Odalép a biró. Az egyetlen egészséges ember a faluban. Alázatosan köszön, s megkérdi, hoztak-e az urak egy kis ennivalót?

– Majd előbb körülnézek, hogy mitek van! – felelt Zalathnay.

A bíró lehajtotta a fejét.

– Nincs nekünk, uram, semmink. Nincs a faluban egyetlen disznó, egyetlen marha, egyetlen birka, de még szárnyas sincs. Nem hallod, mily csendes a falunk? Minket, uram, még a kutyáink is elhagytak. Talán attól féltek, hogy megeszszük őket. Az egész községben két font buzakenyér van; nálam. Meg egy liter pálinka; az is nálam. Hús azonban nincs. Ha az elfogyott, itt hagyom a községet. Innen az urak többet se munkást, se katonát nem kapnak. Ez az úr a garabói magyar pap?

– Én vagyok.

– Tessék eljönni egy haldoklóhoz. A szegény megbolondult már az éhségtől s ott fetreng a szobája földjén.

Elindultak, s az éhség nyomorultjai követték őket mint kisértetek, tétova léptekkel. És Simándy lelkében fájó gondolatok kavarogtak. Mindennek van czélja a világon. De mi czélja lehet annak, hogy ezek az emberek a világra születtek? Az a sárga, hámlóbőrű asszony ott mögöttük a tízhónapos gyerekét szoptatja, a helyett, hogy a sziklához vágná. Az irtóztató betegség, mely testén és lelkén rágódik, nem tudta belőle kiirtani az anyai szeretetet s mikor a kis csenevész féreg gyönge szájával rajta csámcsog, talán még az a remény is él az asszonyban, hogy majd ennek egykor jobb sorsa lesz. Talán majd később, ha az a gyermek nagyobb lesz, a jó Isten meghallgatja könyörgésüket s megadja nekik a mindennapi kenyerüket. S a szegény asszony, kinek fáradt, bomladozó agyában nem fér el két összefüggő gondolat, nem sejti, hogy a tehetetlen poronty a szenvedést, az őrültséget szívja be magába tejével.

Az őrültet lefogták. Röhögve nézett maga körül. Megmagyarázták neki, hogy ez a pap. Ugy látszik, megértette, mert keresztet vetett magára. Simándy fejére tette a kezét, s oláhul imádkozott. A pellagrások az udvarban csoportosultak és a férfiak levett kalappal, az asszonyok térdenállva hallgatták.

… Keresztény társaim, vigasztalódjatok, mert a ki itt beteg, annál egészségesebb lesz ott tul a másvilágon, a mi Urunk Jézus oldalán. A ki itt szenved, annak ott örök boldogsága leszen, a kinek itt a teste sebekkel terhelt, annak bőre ott fehér, tiszta lesz mint a hó…

Zúgó fejjel, száraz nyelvvel, rekedt hangon beszélt-beszélt… de érezte, hogy ez mind hiábavaló ekkora nyomorusággal szemben. És rajta is csüggetegség vett erőt… Nem, nem, nem az Istenhez kell fordulni… Az Istenhez mindig kell fordulni, tehát most is… de itt a földi hatalmak mulasztását kell pótolni. Itt azokat kell elővenni, a kiknek kezébe a névtelen milliók sorsa le van téve.

De hát hol vannak azok? kik azok? Azt ő nem tudja. Azt a nép se tudja… Kifordult a tömeghez, s ekkor szive megtört, hangja szelid, szeretetteljes lett, s vigasztalta őket, közéjük ment, arczukat simogatta, gyermeküket beczézgette, s e közben könnyei folytak le arczán.

Odakint lódobogás hallatszott. Egy sárgazsinóros megyei hajdú állt meg prüszkölő lován a ház előtt, s a jól táplálkozó szolgák elbizott hangján bekiáltott:

– Hé, oláhok, ez itt Cluj?

Mindenki megrezzent a durva hangra. Zalatnay kilépett a kapu elé, s odaszólt:

– Ne ordíts, ficzkó, mert majd lepöndörítelek arról a lóról.

A hajdú levette a süvegét s alázatosan szólt:

– Instálom, nem láttam, hogy urak is vannak itt. Ez itt Cluj, a hol a sárgaság van?

– Ez. Mi kell?

– A biróval szeretnék beszélni.

– Itt vagyok.

– Tudatom kenddel, hogy a megyei komissió, az orvos úr, az aljegyző úr, meg a méltóságos főispán úr titkára nemsokára itt lesznek vizsgálatot tartani, meg egy kocsi elemózsiát kiosztani. Hát rendbe szedje kend a népét. Isten áldja meg! Jó egészséget kivánok!

(Az utóbbi már Zalathnaynak szólt.)

A biró fejcsóválva hallgatta a jelentést. Megint urak. Ennek nem jó vége lesz. Sietve terelte ki a népet az udvarból, s még botjával is nógatta őket, hogy kiki minél hamarabb a házába juthasson. A szegény hülyék azt a csöpp energiát összeszedve, mely még bennük maradt, ijedt czammogással baktattak haza.

Zalathnay és Simándy kiálltak a haranglábhoz, várni a komissiót, mely nemsokára megérkezett. Maga a tiszti főorvos jött ki, mert mint mondá, a kormánytól erős parancs érkezett le, s a megye megszeppent. Az aljegyző egy jóképű, csinos uri gyerek volt, a ki családi tradicióból szolgált a megyénél, a főispáni titkár pedig – Puskás Gábor volt.

Pali meglepetve nézett a divatos lovagló-ruhába öltözködött fiatalemberre, s majdnem egyszerre kiáltották el:

– Pali!

– Gábor!

Megölelték, megcsókolták egymást.

– Hát te mit keressz itt, a hol még a madár se jár? – kérdé Puskás.

– De te, de te? Hát te nem vagy pap?

– Óh, dehogy, főispáni titkár vagyok. Régen ott hagytam már a papi pályát… Rájöttem, hogy nem nekem való. Arra, pajtás, születni kell… Elismerem, hogy te arra születtél, mindig is bámultalak, csodáltam tehetségedet, s meg vagyok róla győződve, hogy rád ezen a téren nagy jövő vár…

Pali némán hallgatta a fiú fecsegését, s a finom lovagló-csizmáit bámulta.

– De csak nem ebben a rongyos fészekben vagy pap?

– Nem. Egy másik, de épp ily rongyos fészekben.

Puskás ránézett.

– Hogy megváltoztál! Már ősz hajszálaid is vannak. Csak nem voltál beteg?

– Dehogy, semmi bajom sincs.

– Nekem is jó dolgom van. A megyei birtokoscsaládok nagyrészt rokonaim. Pár évi szolgálat után vagy fölküldenek képviselőnek, vagy a főispán bedug a miniszteriumba. Hidd el, csak Budapesten lehet érvényesülni… No, igazán örvendek, hogy találkoztunk… Sokszor gondoltam rád és a hollandi napokra.

Ezalatt a komissió elfoglalta a biró házát és legelőször is az ebédhez látott. A főorvos sonkát, pogácsát, kemény tojást, pár üveg bort, friss kenyeret pakkolt ki, s Zalathnayt és Simándyt is meghivta.

Simándy megjegyezte:

– Talán előbb az élelmiszereket kéne a nép közt kiosztani.

– A szekér legföljebb egy óra mulva érkezik meg. Nehéz a járás ezeken a rossz hegyi utakon.

Az urak ebédhez láttak, Simándy pedig kiment a ház elé. A sárga arczuak a kerítés mögül lestek ki az utczára, a biró háza felé. Bárgyú arczukon gyerekes félelem ült, Simándy nem állhatta meg, végigsétált a községen, s biztatta őket, hogy mindjárt jön egy szekér kenyér s azt kiosztják közöttük. De e hir hallatára se ült öröm ezekre a torz arczokra. Ezeken az arczokon az öröm már egyáltalán nem tudott helyet találni, elfoglalt ott minden vonást a zord kétségbeesés vagy az egykedvű lemondás. De annyit elért, hogy egypár alak, a ki nagyon förtelmes volt s attól félve, hogy még az urak majd megbüntetik, elbújt, az ő biztató szavaira előmászott valami kuczkóból, s szintén a kerítés mellé állt.

Mire Simándy visszament a bíró házához, a megyei urak már kártyáztak, mivel a kocsi még mindig késett, Zalathnay pedig végighevert egy lóczán és maga elé bámult. Simándy odaült hozzá, s mélabúsan nézte Puskást, az egykori buzgó, derék magyart, a kedves, jó fiút és jó barátot, a kin szintén erőt vett a magyar betegség, mely ebből áll: a dolognak a legkönnyebb végét fogni. A mint egy kis kecsegtető kilátása nyilt másfelé, azonnal megugrott a papi pályától.

Csikorogva gördült egy nagy négylovas társzekér a ház elé, s bejött a hajdú, jelenteni, hogy megjött a málé.

Zalathnay fölugrott.

– Micsoda? Önök kukoriczát hoztak a népnek?

– Persze, – felelt a főorvos, a kártyát keverve.

– De hisz ez a betegség nemcsak a koplalásnak, hanem a kukoriczával való táplálkozásnak is az eredménye.

– Tudom.

– S ön megengedi, hogy az a méreg a nép közt kiosztassék?

– Mit csináljak? A kormány egy vaggon kukoriczát küldött a megye nyakára, direkt a pellagrások számára, s ön tudni fogja, hogy a kormánynak ex offo több esze van, mint a vármegyének. Ezen alapszik az állami rend. Ez a tekintély elve. Én csak nem remonstrálhatok ellene? Még fegyelmit akasztanak a nyakamba.

Végigjátszottak egy pártit, aztán folytatta:

– Uram, higyje el, a kukoricza is jobb táplálék, mint a semmi táplálék. A nélkül éhen halnak, így meg valahogy nyomorúságosan eltengődnek.

– Nohát nem fogják azt a kukoriczát szétosztani.

A főorvos vállat vont és tovább játszott, Zalathnay pedig félrehuzta Simándyt és tanácskoztak. Ugy tíz percz mulva Zalathnay újra a főorvos elé állt.

– Nohát, doktor úr, van egy propoziczióm. Én kicserélem ezt a kukoriczát annyi buza- és rozslisztre, eleven baromfira és tengeri nyúlra, a mennyit ér, sőt még több értékűt adok érte…

– Elfogadom egy föltétellel.

– Mi az?

– Hogy erről a vármegye sohse tudjon meg semmit (s ezt nektek is mondom, fiúk), mert akkor odalent az lesz a hire, hogy én a népnek szánt kukoriczát eladtam önnek, s megint csak fegyelmibe jutok.

– Legyen nyugodt, az én révemen nem fog kiszivárogni semmi.

– Igaz. Mit akar ön a tengeri nyulakkal?

– Tengeri nyulam annyi van otthon, mint a rostalika, a legszaporább állat a világon. Ebből idetelepítek vagy százat, s ez is ellátja pecsenyével a népet. Mert ezeknek egy kis hústáplálék is kellene ám.

– Nem rossz idea. Majd javaslatot teszek ez iránt a megyének.

– Ne tegye, doktor úr!

– Miért?

– Mert akkor hivatalosan nem az az intézkedés fog történni, hogy minden község elláttassék tengeri nyulakkal, hanem kikutatják, hol van tengeri nyúl s ezt külön adó alá vetik.

– Ez is igaz, – felelt egykedvűen a doktor, – hát csak indítsa el a málés szekeret Funtinelbe.

Itt közbeszólt Simándy:

– Ne, uraim, a sorrend rossz. A nép már sóvárgó szemekkel nézi ezt a szekeret, mert reményli, hogy az hozza a segítséget, az élelmet, a jóllakást, s ha tovagördülni látná, végtelen szomorúság fogná el. Előbb hozassuk el Funtinelből a holmit.

– Helyes, – mondá a doktor. – Pista! A szekér álljon be a biró udvarába.

Zalatnay pedig újra félrehuzta Simándyt.

– Fiam, én itt maradok, mert ha ezek a megyei urak elunják magukat, elosztják a kukoriczát és szépen hazamennek. Nézd, itt jegyzékbe vettem, hogy mit kell hozni. Lisztet hány zsákkal, a baromfit lábánál összekötözve, a nyulat zsákban. Az is itt van, micsoda szekereken, hány cseléd, micsoda lovakkal. Pitypalatty, Kondor belső cselédeimben és Bodrogi öreg gazdámban föltétlenül megbízhatsz. Most ülj lóra fiam és járj gyorsan. Neked nem is kell visszajönnöd… Ha holdvilág lesz, még az éjjel elindulhatnak és reggelre itt lehetnek. Isten áldjon meg!

Megcsókolta Simándyt.

– Pali, mégy már? – szólt oda szivarja mellől Puskás.

– Megyek.

– Te szeded össze Funtinelben a holmit?

– Én.

– De visszajösz?

– Valószinűleg.

– Hát a viszontlátásra. Ne felejts el meglátogatni a megye székvárosában.

– Ha lesz időm, mindenesetre.

– Szervusz.

– Szervusz.

Pár percz mulva Pali lovon ült és a hegyi lovak gyors poroszkálásának tempójában elhagyta a falut.

XXI.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Funtinelben az első, a mit az inas kezébe adott, Floricának egy levele volt.

Nagyot dobbant a fiu szíve, s homlokát verejtékgyöngyök lepték el. A lány utána jött, a lány nem felejtette el. A zaj, a pompa, az udvarlók seregének közepette is eszébe jutott az egyszerű, szürke falusi pap.

A levél egyszerre boldoggá tette. De nem nyitotta föl. Zsebébe csúsztatta. Előbb az éhezőkről kellett gondoskodnia. Összekiabálta a vezető cselédeket s megértette velük, hogy miről van szó. Azok köszöntek s elmentek teljesíteni uruk parancsát.

Ekkor kérdezte csak meg az inast:

– Ki hozta ezt a levelet?

– Szabó Gyorgye, a kis pakulár.

– Itt van?

– Nincs. Megevett egy darab kenyeret, aztán visszafordult.

Simándy futva ment a szobába s remegő kézzel törte föl a levelet.

Rövid volt. Ez:

… Hova lettél? Megszöktél tőlem? Mit vétettem ellened édes? Jer, jer vissza kis falunkba, mert meghalok utánad… Hűtelen lettél? Oh, nem, hisz azt már megéreztem volna és megszakadt volna a szivem… Palim, édes Palim!

Egyéb semmi. A levél románul volt írva, s úgy hatott Simándyra, hogy leszédült a medvebőrrel letakart divánra, ott lihegve feküdt s nem tudott magához térni. Minden porczikája bizsergett az örömtől… szeretett volna ugrálni, majd ismét a fejét szerette volna a falba verni…

Az inas lépett be s jelentette, hogy a rakomány készen van.

– Mikor jött ez a levél?

– Hát azt a kölyköt még tegnap útnak indították, de csak ma jött meg, mert a mint besötétedett, nem mert tovább menni, útközben meghált a bajnói szénégetőknél.

Simándy kiment az udvarra. Az intéző cselédek ott várták.

– Instálom, tiszteletes úr, rendben vagyunk.

– Indulhatnak még ma?

– Meg lehet próbálni. Ugy látom, kilenczre feljön a hold.

– Hát akkor Isten segítségével induljanak el, s hármojukon kívül vigyenek el annyi cselédet, a mennyi csak szükségesnek mutatkozik.

– Igenis, értjük. Tiszteletes úr nem jön velünk?

Simándy egy kicsit habozott.

– Nem.

Maga se tudta, hogy mit csináljon. Valami húzta a felé a nyomorult falu felé, melynek lelki mannát igyekezett adni, melybe egy kis erőt, bizalmat igyekezett csöpögtetni; valami azt súgta, hogy legyen ott testvéri segítségével akkor is, mikor a testi mannát osztogatják. De már az éhezők félalélt csapatja kezdett elmosódni előtte, s kínos nyöszörgésüket elfojtotta egy másik hang, mely odabent azt kiáltotta, üvöltötte, mennydörögte: eredj haza, Garabóra, ha ebben az életben (mely már megásott sirodat is kezdte mutatni) üdvösséget keressz.

A hegyek mögül kidugta kopott, sárga arczát a hold, s elöntötte beteges fényével a tájat. Zalathnay, a cluji biró udvarában járkálva, fölnézett az égre, s elgondolta: igazi pellagrásoknak való égitest; de most jó, mert az emberei jöhetnek az elemózsiával. Simándy pedig a funtinelli kastély udvarán állva, hallgatta, nézte a mint az emberek a szekerekkel, zsákokkal, baromfiakkal nagy czihelődések közt elvonulnak, s lármájuk lassankint elhal a távolban. Ott állt mint egy szobor. Az inas rezzentette föl.

– Itt hál tiszteletes úr nálunk?

– Nem.

– Hát? Az emberek után megy?

– Nem. Hazamegyek Garabóra.

– De vacsorát tessék parancsolni.

És Simándynak eszébe jutott, hogy tán már hetek óta alig evett valamit. Pedig az éhség is egy vadállat az emberben, melyet csillapítani kell.

– Jó, adjon valamit enni.

És bement a házba.

Nemsokára kopogtattak, s belépett Papp Mózes, a medveölő. A szobában, csak a nagy, nyitott kandallóban pattogva égő fahasábok terjesztettek világosságot, más fény nem égett.

– Jó estét kivánok.

Simándy hátrafordult a tűztől.

– Maga az, Mózes gazda? Mi járatban van?

– Én, instálom, a tiszteletes urat keresem.

– Mi a baj?

– Nekem, instálom, semmi bajom. Hiszem, hogy a tiszteletes úrnak sincs semmi baja. De tán a papkisasszonynak van.

– A papkisasszonynak? – szólt halkan Simándy, mintha hirtelen aléltság fogta volna el.

Egy perczig hallgatott, aztán türelmetlenül kiáltott:

– De hát beszéljen! Mit áll itt?

Mózes gazda egyet sodorintott a bajuszán, egyet köhintett, mintha azt akarta volna mondani: most már tudom, hogy itt is baj van, azután nyugodtan így szólt:

– Könyörgöm, ne tessék rám haragudni, elmondom, a hogy volt. Az este az erdőből jövök éppen haza, azt mondja az asszonyom, a papkisasszony járt erre és arra kérte, hogy izenjen neki, ha a gazda hazajön. Izent is, mikor a kert végin meglátott. No anyjuk, mit akar? Nem tudom, lelkem, de kedves nénémasszonynak szólított, s olyan könyörgő volt a hangja, hogy a kőszív is megindult volna rajta. Alig vagyok otthon egy kicsit, már jött az erdőn keresztül a kisasszony, be a kertbe, aztán az udvarba. Intett, bementünk a szobába. A süvegemmel leporoltam neki egy széket, de nem ült le.

– Hol a papja? – kérdé.

– Nem tudom, instálom, nem igen szoktam a templom táján járni.

– Azt mondják, Funtinelbe ment, Zalathnayhoz.

– Ezt én is hallottam.

– Hátha nem igaz? Hátha elbujdosott, vagy megölte magát.

– Honnan gondolja, kisasszony?

– Maga ma egész nap az erdőt járta?

– Azt én.

– Beszélt a szénégetőkkel, az erdőcsőszökkel, a favágókkal?

– Egy-kettővel.

– Nem beszéltek róla?

– Egy szénégető beszélte, hogy a Piatra drakului alatt látott két lovast… A tisztelendő úr lehetett a Zalathnay nagyságos úrral.

– Lehetett, de nem biztos, hogy az volt… Édes Mózes bácsi, én attól félek, hogy elpusztította magát, beleugrott valami hegyszakadékba, vagy agyonlőtte magát… Utána küldtem a Gyorgyét levéllel, de még nem került elő… Csak magában bizom, nézzen utána, menjen Funtinelbe, vagy máshová és kutassa ki… hozza le nekem… de esküdjék meg a kazáni Szűzre, hogy visszahozza.

Én persze nem esküdtem meg, de megigértem, hogy a föld alól is előkerítem a tiszteletes urat… Akkor levett egy vastag lánczot a nyakáról s a kezembe nyomta. Nem lehet ezt pénzért, aranyért megtenni kisasszonykám, ezt csak szivességből lehet megtenni… Megyek tüstént, mert sajnálom a kisasszonykát, meg szeretem a papomat.

Akkor letépett a kalendáriumból egy lapot, valamit írt rá, s átadta. Nem szólt, de tudom, hogy a tiszteletes úrnak izen rajta. Itt van. Én még az éjjel elindultam, a Kricsortól Vrecsórig átkutattam az erdőt, a mi dolgom is volt különben, s most itt vagyok. Tessék!

S átadott egy kis czafat papirost. Pali a tűzhöz hajolt és sokáig nézte. Végre az ugráló vörös fény világítani kezdett, s látta a reszkető, finom vonású szavakat: Palim, Palim, szeretlek. Olvasta, folytonosan olvasta, nézte, mig szeme előtt össze nem futott a világ.

A vén vadász pedig beszélt tovább.

– Mikor elindultam hazulról, a Szucsiu magyalbokrai mögül előlépett a kisasszony s szólt:

– Mózes gazda!

– Parancsoljon.

– Ha megtalálná halva, akkor is hozza haza.

– No, az nem úgy lesz, kisasszonykám.

Itt a kezembe nyomott egy marék kakukfüvet, abból a babonából, hogy szerencsésen járjak. Aztán ott hagyott. Hát szerencsésen is jártam, mert ime, ép egészségesen megtaláltam a tiszteletes urat.

Az ép, egészséges tiszteletes úr pedig ott feküdt a kandalló előtt, a földön, s úgy hörgött, mintha a torkát kettémetszették volna.

Papp Mózes csak most ocsúdott föl, hogy itt valami nagy dolog történik. Eddig úgy fogta föl a dolgot, hogy ni az oláh pap lánya hogy fut az ő papjuk után. Kiugrott a folyosóra s nagyot kurjantott. A cselédek egyszeribe ott voltak, az inas friss vizért, eczetért futott. Simándy hamar magához tért. A bánat, a fájdalom, az öröm indulatának váltakozó, erős hullámai, melyek keresztülcsapkodtak rajta, szédítették el. Egyik perczben úgy érezte, hogy olyan, mint a pellagrások: nem tud örülni. A másik perczben meg a remény rohanta meg egész hevességével, s tetterőt érzett pezsdülni ereiben.

A mint magához tért, megragadta a medveölő kezét.

– Mózes gazda, indulhatunk?

– Indulhatunk tiszteletes uram, de nem mindjárt.

– De mindjárt, tüstént…

Bajos dolog, mert a Békénybe meg az Almásba most szakad az olvadás… Olyan az mindegyik, mint a Szamos. Nagy kerületet kell tennünk a gázlóig, s azon is csak nappal mehetünk át.

– Nagy kerületet kell tennünk? Annál inkább induljunk rögtön.

– Az a hiba, hogy a holdvilág se sokat segít rajtunk, mert a salamási gázlóig a legsürübb erdőben megyünk… aztán a csinderi sziklák közt belevágódunk valami százöles lyukba.

Ekkor a papjára nézett, s annak az arczáról oly határtalan kétségbeesés nézett rá vissza, hogy a hangja elakadt. Egy kicsit hallgatott, aztán szólt:

– Különben, majd intézkedem, hogy egy félóra múlva indulhassunk.

– Köszönöm, Mózes gazda, – s Pali kezet fogott a medveölővel, a ki rögtön kiment a szobából. Mit ennek százöles mélység? Nagyobb mélység nem lehet annál, a melybe ez lezuhant. Tán jobb volna, ha csakugyan elnyelné a föld, s ott veszne lent, hol a garabonczás diák tanyázik. Ezek a gondolatok forogtak az öreg vadász fejében, de magában megfogadta, hogy úgy fog vigyázni a papjára, mint a szemefényére.

Megvacsoráltak, az öreg a butykosát megtöltötte pálinkával, s jelentette, hogy a lovak itt vannak. Simándynak megnyergeltette azt a lovat, melyen Clujban járt, maga is nagy fohászszal belehelyezkedett az idomtalan, de nagy és kényelmes fanyeregbe, s elindultak.

A mig ritka fás részen vitt útjok, gyorsan poroszkáltak tova. De Papp egyszerre egy nyilt, puszta fensíkon megállott, s bevárta Simándyt.

– Hol vagyunk? – kérdé. Ezek voltak első szavai, mióta elindultak.

– A funtinelli fensíkon.

– Valami ház az ott a tulsó szélen?

– Nem, egy rakás kő. Síremlék.

– Síremlék? – s Paliban megdobbant a szív.

Igen, síremlék. Tudod-e ember, kiknek a síremléke? Itt estek el vérszomjas móczok fejszecsapásai alatt azok a szegény, bolond fiúk, a kik elhagytak szülőt, kedvest, otthont, kényelmet, a jövő minden reményét… s elmentek meghalni azért, hogy az utánuk következő ismeretlen nemzedékre szabad hazát hagyhassanak. Ez a sárga fényben úszó fensík látta a végső tusát, a mint a bekerített csapat perczről-perczre fogyott, s az utolsók már egymást lőtték agyon. A legtöbb még gyermek volt, a ki anyja nevét suttogta, mikor a véres balta szemei előtt megvillant. S az anyák valami messze városban hiába várták szemük fényét… az ott rothadt a funtinelli fensíkon, jó, engedelmes szivét keselyűk tépték… mig el nem jött egy csomó paraszt, s miután kifosztotta őket, valamennyit egy közös nagy gödörbe dobálta.

Simándy remegve leszállt a lóról, s az emlék felé közeledett. Lassú léptekkel ment, szíve tele volt félelemmel, borzalommal; úgy érezte, nem méltó erre a helyre, a hol nyomorult, hideg, mohos kövek a kötelességről beszélnek neki. Gyönge szél mozgatta a fehér virágokat s az erdőből halk zúgás hallatszott. Valami kóbor felhődarab, egy hitvány pára fent a hideg magasságban a hold elé tolakodott, s egyszerre homályba borult a fensík. Simándy megrettenve megállt. Ugy érezte, hogy körülötte a sík, fölötte a lég megtelt véres, tépett, sápadt katona-alakokkal, a kik fülébe suttognak érthetetlen dolgokat, siránkoznak, panaszkodnak, vagy tán átkozzák az élőket, az utánuk következett gyáva generácziókat, kik lerakták a fegyverüket és nem fejezték be a művet, melyért ők meghaltak… Simándy eltakarta az arczát… A hold újra kibujt, s a tücskök millióinak kardala megzendült… Ezek a halottak örök siratói. Virág nő felettük minden tavaszon, s a láthatatlan kis bogarak himnusza is mindig újra meg újra fölhangzik. A természet megemlékezik róluk. Csak az emberek feledkeznek el.

Sokáig állt ott eltakart arczczal. Végre le merte venni a kezét, hirtelen megfordult és visszafutott Papp Mózeshez. Itt a gazda a maga lovára ültette, mert most már sötétben fognak járni, s az ő lova sötétben is lát, Papp uram pedig karjára fűzve a Zalathnay lovának a kantárszárát, megindult előre.

És Simándy félt a sötét erdőben. Minden ágreccsenésre összerezzent. Ugy tetszett neki, hogy lépteket hall maga mögött. Majd megint úgy rémlett, mintha száz meg száz ember suttogna mögötte. Talán a csontvázak kiállnak a fensík szélére, s kiterjesztve fehér csontkarjukat, mutatnak utána: ott fut, ott szökik, ott bujdosik az erdőn, vigyázzatok rá.

Egy óráig, kettőig elszenvedte, mintha egy gyötrelmes világon haladt volna keresztül. Talán a pokolnak a második állomásán? Aztán megtört.

– Megállj! – kiáltott Papp Mózes felé s leugrott a lóról.

– A tiszteletes úr szólt? Ejnye, de különös hangon tette. Mintha egész más ember volna.

– Nincs itt emberlakta hely?

– Biz itt uram nincs.

– Rakj tüzet.

– Tüzet? Minek?

– Nem állom a sötétséget. A funtinelli halottak jönnek utánam.

– Szabadíts meg a gonosztól! – rebegett a vadász.

Simándy ott állt egészen mellette, s halkan rámondta:

– Amen!

A medveölő a két lovat egymás végibe kötözte, aztán megfogta a papja kezét, s szólt:

– Csak tessék velem jönni. A mint tisztásra érünk, tüstént tüzet rakok.

Simándy belekapaszkodott a vén emberbe, s így haladt tovább. A mint tisztásra értek, a hol a hold világított, Papp Mózes munkához látott, s egy pillanat alatt tüzet rakott egy csomó száraz galyból, aztán egy csomó tuskóval erősebbé tette. A lobogó láng elé állt Simándy, s mozdulatlanul belemeredt, egészen hajnalig. A medveölő félre ült, s csak nézte, nézte a papját, koronkint a fejét is csóválta, de szólni nem mert.

Mikor a hajnal pirossága megjelent a fatetőkön, Simándy megmozdult, körülnézett. A medveölő egy fának támasztva hátát, nyitott szájjal, jóizűen aludt. Simándy nézte. De jó dolga van ennek az embernek. Ott lent élt a rög mellett, ki nem látszik mellőle, gondolatai az egyik hegytől a másikig terjednek. Ha fölfelé néz, csak a repülő sas miatt teszi, nem másért; ez nála nem emelkedést jelent. A balsors nem veszi észre. Az egyik völgyben megszületik, a másik völgyben meghal. Másutt nem járt soha.

Papp Mózes fölébredt, s észrevette, hogy a papja nézi.

– Miért nem költött föl hamarább? – szólt szemrehányólag.

– Gonosz dolog az embert álmában megzavarni.

A vén ember részvéttel nézett a fiatal emberre.

– Már jobban van?

– Nem volt semmi bajom. Csak fáztam.

– Mehetünk?

– Igen.

– Garabóra?

– Hát hová? – kérdé megrettenve Simándy.

Papp Mózes elfordult, elővezette a két lovat, fölkaptak rá, s most már gyorsabban koczogtak. Elhaladtak a csinderi sziklák közt is, a hol még most nappal is kantáron kellett a lovakat vezetni, s Papp most örült csak, hogy az éjjel megálltak. Jó magasan járt már a nap, mire eljutottak a salamási gázlóhoz.

A Békény kilépett medréből s csak ezen a helyen vált annyira sekélylyé, hogy át lehetett kelni rajta. Itt Papp uram nagyot pihentetett s csak úgy délfelé indultak újra útnak. Papp Mózesben valami olyanféle érzés volt, hogy ne siettesse ezt az utazást. Mintha valami baj felé közeledtek volna.

Az Almás kiáradt patakjánál újra megpihentek, s késő délután érték el Garabó határát. Itt Pali tépelődött. Talán nem is lesz jó megmutatni magát a faluban sötétedés előtt? Ne tudja senki, hogy megjött, annál könnyebben férhet Floriczához. Vajjon a lány hol várja őt? Otthon, az oláh paplakban, vagy Papp Mózesnél? A hegytetőről lenézett a falura, csöndesen, barátságosan feküdt az lent a völgyben, s a fiú szívét megnyugvás fogta el. Tavaszi verőfény lebegett az egész kép fölött, s az üde, zöld színű erdő, egy-két korán virágzó fa friss illatot lehelt. Madárcsicsergés, csattogás is fölhangzott a fák közt. Hiszen én Istenem, itt még a boldogság is ellakhatik, elbujva az alacsony házba, meghuzódva az erdő sötét lombsátora alatt… talán nem veszi észre senki, talán nem irigylik meg a felsőbb végzetek… Az oláh templom összes harangjai zúgni kezdtek. Pali hátrafordult.

– Maga itt van még?

– Igenis. Várom, hogy mit parancsol a tiszteletes úr.

– Mire harangoznak?

– Ünnepre. Ma nagycsütörtök van.

Ma nagycsütörtök van? Holnap nagypéntek? A Golgota, a kínszenvedés, a keresztfa…

Simándy elsötétült arczczal hallgatta a harangok zúgását, aztán hirtelen odafordult Papphoz:

– Mózes gazda, a lovakat vigye kend a házához, aztán igyekezzék bejutni Todorescuékhoz.

– Mivégből, könyörgöm?

– Mondja meg titokban a papkisasszonynak, hogy itt vagyok és várom…

– Hol tetszik, instálom?

– Talán itt.

– Jobb lesz, instálom, hazamenni. A ki oláh itthon van, az most a templomban fekszik, a mi népünk pedig a mezőn dolgozik… Nem veszi észre senki a hazajövetelét…

– Ne azt mondja meg a kisasszonynak, hogy várom… Csak azt, hogy itthon vagyok…

– Értem, instálom. Hát a házába tetszik menni?

– Oda.

Papp Mózes a két lóval elment és Simándy ott maradt a dombtetőn. Szélcsendes tavaszi alkony volt, a mi illat a duzzadó földből, virágból, fából kiszállt, az nem röppent tova, hanem megtöltötte és kábítóvá tette a völgy levegőjét. Az idő is szokatlanul langyos volt, Pali kéjjel szívta be, s ereiben gyorsabb keringésnek indult a vér. S lassankint erős elhatározás érlelődött meg lelkében. Ma el kell dőlnie élete sorsának. Megfogja a lány kezét és megmondja neki: Válaszsz. Hagyj ott mindent és kövess. De hátha a lány azt mondja viszont: Hagyj ott mindent és kövess? A duplakeresztes templomba, az aranyos oltár elé? Nem, nem, ezt nem fogja tenni… hisz szereti őt! De hátha? És ha ő lesz gyönge az ő elgázolt lelkével, széttiport életével s engedni fog a lánynak? Nem, nem, akkor ott van a pisztoly, mely segítségére lesz, hogy gyáván megszökjék innen… Végigsimította homlokát, s az erdőn át elindult a háza felé. Szerencsésen el is érte, s észrevétlenül besurrant. Sára néni majd oda lett örömében, már egyre búsult azon, hogy az ő kis papja annyi ideig elmaradt híradás nélkül.

Pali fáradtan leült, az öreg asszony pedig futott vízért, keféért, hogy a gazdáját egy kicsit megpuczoválja. Pali egykedvűen engedte, hogy ruhájáról, csizmájáról a sárt vakarja s bámult az egy szál gyertya lángjába, melynek bizonytalan lobogásánál oly ridegnek tetszett a szobája. Csak akkor kezdett eszmélni, mikor Sára szapora fecsegése közben a papékat kezdte emlegetni. Hogy ott nagy ujság van.

– Micsoda ujság?

– Aszongyák, hogy a papkisasszonynak nagy szerencséje akadt.

Pali alatt megroppant a szék. Csak úgy hebegve jött ki a szájából a kérdés:

– Miféle szerencséje?

– Ma két finom úr érkezett hozzájuk. Azt mondják, az egyik Bukarestből való…

– Hát aztán?

– Hogy ennek nagyon megtetszett volna a mulatságon.

– Kicsoda?

– A papkisasszony. Azért jött ide, hogy megkérje a kezét.

Pali fölugrott.

– Ostoba beszéd.

– Tessék elhinni…

– Menjen ki!

Az öreg asszony, a ki még nem végzett a sárral, megdöbbenve nézett a gazdájára és szomorúan elsompolygott. Ez volt az első kemény szó, a mit a papjától kapott.

Megkérte a kezét!… Kicsoda? Valami fényes, előkelő bojár gavallér? Talán ugyanaz, a ki abban a fényes mulatságban annyiszor magához szorította, miközben keringőt tánczolt vele?… Eljött utána ide, a hozzáférhetetlen havasi faluba, hogy letépje és elvigye gazdagságba, fénybe, pompába… És itt körülnézett a puszta lakásban, melynek falát kiverte a penész. És ő, a koldus, itt töpreng, vonaglik, a kezét tördeli, tehetetlenségének, szegénységének érzetében… Már egészen besötétedett és Papp Mózes is késik… Nem tudott bejutni, vagy a lány elutasította? Nem, nem, hisz a lány kerestette mindenfelé. Igaz, de akkor azok az urak még nem érkeztek meg. Talán azóta mást gondolt? A szemei előtt hirtelen megvillant szerencse ragyogása talán elvakította? Hisz olyan ő!

Kiszólt:

– Sára!

– Parancsoljon!

– Eredj el…

Itt megakadt.

– Hová, instálom?

– A papékhoz. Ott lesz valahol, vagy az udvaron, vagy az utczán Papp Mózes, hívd ide rögtön.

– Értem, instálom.

Míg azonban Sára néni más kötényt tett föl, betoppant a medveölő.

– Az istenért, Mózes, hol volt annyi ideig?

– Mikor megjöttünk, templomban voltak, azt kellett kivárni…

– Mi van azokkal az urakkal?

– Azok is a templomban voltak. Mikor aztán kijöttek, ő miattuk nem tudtam a kisasszonyhoz férkőzni, mert mindig vele sétáltak a kertben. De meglátott. S mielőtt a vacsorához ültek, kiszaladt a tornáczra s a nevemet kiáltotta. A sötétségben odasompolygtam a tornácz alá és jelentettem, hogy haza hoztam a papomat. Ő csak azt felelte rá: Az Isten áldja meg! aztán egy levelet adott át.

Pali mint az őrült tépte ki a levelet a vadász kezéből, s fölszakította. A levél így szólt:

Édesem, köszönöm, hogy élsz, élj is mindig velem, nekem, együtt, mi ketten boldogan, de most nem láthatsz, mert vendégeink vannak. Csak maradj szépen otthon, majd üzenek, ha elmentek. Viszontlátásra. Hű Floricád.

Miért ne mehetne ő oda? Hisz járatos a papékhoz? Nincs joga elmenni, hogy vigyázzon Floricára? Hátha jelenlétével megakadályozza azt, hogy a lányt máshoz kényszerítsék? Háborgó indulatok közt járkált föl s alá. Miért írta neki Florica, hogy ne menjen, holott azt kellett volna írnia, hogy menjen és védelmezze meg őt idegen szerelem ellen? Talán őt csak csillapítja, ámítja, s még az éjjel itt hagyják a falut? De vigyázni fog rá.

– Köszönöm, Mózes gazda szolgálatait, most már elmehet haza.

– Szivesen tettem, – felelt a vadász, kezet fogott a pappal és elment.

Kint azonban a ház mellett belefeküdt egy sötét árokba. Ő is vigyázni fog. Ő is olyan ember volt, a ki jó, mint egy állat.

Most vacsoráltak a papéknál. Most kocczintanak, s jókedvűen, bőven öntik magukba a bort. Most véget ér a vacsora. És ekkor Simándy fejébe nyomta a kalapját és kilépett az éjbe. Az erdőbe ment, hogy a kertek alatt közel férkőzhessék a papék házához. Papp Mózes fölemelkedett az árokból és utána ment. Simándy mint egy részeg ember tántorgott a sötétben, nekiütődve a fáknak, de rendületlenül haladt tovább. A Balintye-dombról már látta a papék kivilágított házát. Egy kis időre megállt, aztán ereszkedett le, lassan, csúszva. Pár pillanat mulva a papék kertjében állt, a vastag topolya mellé huzódva. És ott már hallotta a zongora hangjait. Florica szomorú román nótákat játszott. A lágy akkordok lassan szálltak a nyitott ablakokon keresztül a langyos levegőben. Pali ziháló mellel állt ott. Az egyik perczben be akart törni, s mindenkit megölni, a ki csak a kezébe kerül. Azt a sápadt, beesett szemü bojárt. Azt a csalfa fekete lányt. S aztán ebbe a gyönge, fájó szívbe belefojtani azt a hitvány életet. A másik perczben hidegség futott végig rajta. Várjunk. Még van idő. Hadd részegedjenek meg az italtól és a szerelemtől. Hadd szivják még az illat- és kéjterhes levegőt.

Aztán vidámabb nóták következtek. A keringő, melynek dallamánál egyszer Simándy ölelte Florica karcsu derekát. Aztán az a másik keringő, melynek hullámain az a bojár ringatódzott Floricával. És itt Simándy letérdelt és körmeivel a földet kezdte vájni, mintha sírt ásna magának, vagy másnak…

Órák teltek el, Simándy ott állt az oláh pap háza alatt, egygyé olvadva a fák árnyékával. A ház lassan csöndesedett. A zongora elhallgatott. Florica szobájának ablaka kivilágosodott. Simándy szemeiben, melyek ezen az ablakon csüngtek, mohó vágy csillogott. Most imádkozik a lány, soká imádkozik. Az Istenhez is, meg a védőszentjéhez is. Vajjon érte imádkozik-e?

Az ablak hirtelen elsötétedett. Lefeküdt. Várt. Lassanként a cselédek is elcsendesedtek. Mindenki elaludt a háznál. S ekkor Simándy az ablakhoz lépett és megkopogtatta.

Csend.

Ujra kopogtatott. Az ablak halk zörgéssel kinyilt.

– Pali!

– Florica!

– Az Istenért, vigyázz, ha észreveszik, hogy itt állsz!

– Kik? A bukaresti úr?

– Csitt! Ne kiabálj!

– Florica! Egész boldogságom most dől el. Rongy életem tán most fordul jóra. Ha istenben hiszel, mondd meg, mit keres itt az a két ember?

– Pali, az Istenre kérlek, ne kérdezz! Szeretlek, csak ezt tudom.

– És másé lészsz, úgy-e?

– Sohse leszek a másé, esküszöm. Az a két úr nem értem jött ide. Többet nem mondhatok.

– Akkor Isten veled, Florica!

– Pali!

– Isten veled! Utolsó szóm ne legyen átok!

– Pali, Pali!

De nem felelt vissza senki, csak a bokrok közül hallatszott olyan csörtetés, mintha valami sebzett vadállat rohanna ott keresztül.

Papp Mózes mint a vizsla szaladt nyomában s nem tévesztette szem elől papját, a ki egyenesen hazafutott. Az erdőn nevelkedett egyszerü ember pedig kínos tépelődések között állt a homályban, s nem tudta, mit csináljon. Érezte, hogy itt valami szerencsétlenség fog történni, de nem tudta, hogy mi. Szeretett volna berohanni a papjához, de nem mert. Simándy annyira fölötte állt, hogy nem tudta magát arra határozni, hogy csak úgy kéretlenül berohanjon.

Az ablak nyitva volt, s fénysugár áradt ki belőle az éjbe. Az öreg vadász, bár szégyelte, de odasompolygott és benézett. Simándy az asztalnál ült és írt. Néha sokáig merően nézett a gyertya lángjába. S arczán oly fájdalom látszott, hogy az öreg elfordult és könnyei kicsordultak.

Aztán leült egy bokor alá, lassan megtömte pipáját, rágyujtott, s miközben a füstöt szétfujta, tekintetét folyton a kivilágított ablakra szegezte.

Egyszerre csak egy fehér alak jelent meg az ablak alatt.

Florica volt, a ki öreg cselédjükbe kapaszkodva állt ott. A lány előbb benézett az ablakon, aztán az ajtóra került. Kinyitotta. Pali nem fordult hátra.

– Pali! – szólalt meg halk, nyöszörgő hangon.

Simándy fölugrott, odarohant, átölelte s csókjaival borította el.

– Itt vagy. Hát eljöttél? Többé nem mégy vissza, enyém vagy örökre, – suttogta elfuló hangon.

– Tied vagyok, de vissza kell mennem… csak megmondom, hogy ne félj…

– Nem, édes, ne beszélj! Gyerünk, fussunk, meneküljünk innen…

– Nem lehet, nem lehet, de szeretlek, csak téged szeretlek és te csak engem szeretsz, meg kell tudnod mindent… megmondok mindent, hogy nyugodt légy, ne félts, ne öld meg magadat… Neked mindent meg kell mondanom, úgy-e? Előtted nem lehet titkom. Úgy-e szeretsz, nagyon szeretsz? Látod, én nem hagyhatom el szüleimet; de ha te elhagysz, meghalok…

Megtört hangon, sebesen, zihálva beszélt.

– Ide figyelj, Palim.

S Pali nyakába kapaszkodva, lehuzta magához a fejét…

*

Az éj csendes volt, a hold szelíd, sápadt fénynyel vont be mindent.

Néha valahol egy szomszéd bokorban halkan nyöszörgött valami alvó madár. Nagy zajnak tetszett már, mikor egy kavics megmozdult a vízesés oldalán és legurult a mélységbe.

A medveölő fölugrott az árnyékban és bódultan nézett körül. Valami nemes vadat sebeztek halálra… Hol? Az a szilaj, alaktalan, névtelen jajszó a paplakból tört feléje… És a következő pillanatban egy hörgő, tántorgó alak rohant el a vadász mellett.

A papja volt. Én Istenem, mi történt itt?

Karjában tartotta a lányt, csókolta a száját, érezte szívének ütéseit, vére lüktetését, testének remegését, hajának illatát.

Miért nem is halt meg ebben a pillanatban?

Mert a következő pillanatban már nem halhatott meg.

Florica megmondta, hogy a két látogató egyike a bukaresti liga ügynöke, a ki pénzt hozott az apjának.

Florica megmondta, hogy az apja tagja a titkos nemzeti komiténak, s a havasi románok összeesküvésének szálai az ő kezében futnak össze.

Ez a két úr nem Floricáért jött, hanem az újabb parancsokat és terveket hozta az irredenta ágensének.

És Simándy szíve egyszerre megkeményedett. Két karjába erő szállt, s a lányban, ki nélkül nem tudott már élni, kiért kész volt meghalni, most csak egy gonosz démont látott – és eltaszította magától.

Karjában tartotta a lányt…
Karjában tartotta a lányt…

Karjában tartotta a lányt…

Az égen teljes pompájában úszott a hold, ragyogtak a csillagok… világos, fényes, tavaszi éj volt. Simándy körülnézett. S a hegytető a régi váromladékkal, a templom a buzogánynyal, az égboltozat a hadak útjával, mind-mind kötelességekről beszélt…

Mögötte valami hirtelen támadt kóbor szélroham megzúgatta a sötét erdőt… Ott, ott állnak a funtinelli véres árnyalakok, a kik idáig jöttek s várják, hogy ő a kötelességét teljesítse.

Lerohant a templomához. A nagy vaspántos kapu állította meg. Fölemelte két összeszorított öklét és megdöngette a kaput, könyörögvén:

– Hatalmas Isten, adj erőt a te szolgádnak, hogy útjából el ne tántorodjék.

Az üres templom visszhangja komor dübörgéssel felelt neki vissza.

Igen, ti várvédő ősök, ti funtinelli árnyak, ti hitvédő papok, s ti fönt az égen, Csaba királyfi fehér vitézei: nem hulltatok el hiába, a késő utód szívében ég tovább a ti lángotok. Ő is védi hazája földjét az árulás ellen; azét a szent földét, mely megtermette bölcsője fáját és megtermi koporsójának fáját is.

S ekkor végigsimította a fejét és gondolkozott.

Igen, igen, a dolog tisztán áll: föl kell jelentenie Todorescut.

És elindult az úton, mely kigyózva eltünt az erdőben. Az erdő szélén egy ember állt keresztbefont karokkal. – A medveölő volt.

– Tiszteletes úr, én nem kérdem, hová megy, de elviszem a kocsimon.

Simándy odalépett hozzá.

– Kedves Mózes bátyám, engedjen engem haladni az utamon… ne segítsen senki… ne kövessen senki… Vonuljon haza, pihenjen le…

– Édes jó tiszteletes uram, öreg ember vagyok, fiam lehetne, fogadjon szót, tegye meg a kérésemet, vén ember vagyok, ne fájdítsa a szívemet…

Simándy átölelte az öreget. Aztán röviden csak annyit mondott:

– Jó. Fogjon be. Majd itt megvárom.

Tíz percz mulva sebes ügetéssel távoztak Papp Mózes kocsiján Garabóról. Nem beszélgettek. Mikor a sűrűbe értek, a holdfény nem esett már az útra, s mély sötétségben, lépést haladtak tovább. Az erdő zúgott körülöttük és felettük. Papp Mózes hátrafordult:

– Tiszteletes úr, mondanék valamit…

– Csak beszéljen!

– Jönnek-e a funtinelli halottak?

– Nem jönnek. Sirjukban pihennek csöndesen. Az Isten áldja meg az emléküket!

– Amen!

XXII.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Husvéti ünnepek lévén, a főispán úr ő méltósága is eljött ez alkalommal Budapestről, a méltóságos asszonynyal együtt a megye székvárosába. A megyeháza előtt kivont karddal sétált a sárga sujtásos, kék ruhás, piros tarsolyos huszár, ezzel is jelezve, hogy a legnagyobb úrnak, a főispán úrnak méltóztatott megérkezni. Az utczai gyerekek, a hegyi oláhok egész nap tisztes távolságban ácsorogva bámészkodtak a tekintélyes, nagybajuszú huszárra, őt is valami nagy úrnak tartva, a ki széles fringiájával bármely pillanatban halált osztogathat. A főispánnak, Zágoni Albert grófnak, külön lakosztálya volt a megyeházán, mely azonban az év legnagyobb részén át üresen állt. Ilyenkor azonban ablakai minden este fényesen ki voltak világítva s ott együtt teázott a megyei társaság és sütkérezett a hatalom fényében, a mi a szürke, élettelen vidéki város lakóinak, mint a köznapi mederből való kizökkenés, rendkívül jól esett. Zágoni grófné igen szeretetreméltó háziasszony volt, a ki német létére az alatt a tíz év alatt, mióta megszünt osztrák baronessz lenni és magyar grófné lett, elég tisztességesen megtanult magyarul. A Zágoniak olyan erdélyi család vala, melyet a kormánynak kutyakötelessége volt respektálni, s mindig volt köztük egy főispán, egy képviselő – sőt Zágoni Albertet a lapok belügyminiszternek is emlegették, mert újabban a nemzetiségi ellentétek nagyon kiélesedtek, s szakember kellett e fontos poziczióra, a ki alapjában ismeri ezt a nagyfontosságú kérdést. Zágoni Albertet különben nagyon művelt embernek is mondták, a ki berlini studens korában pályadíjat nyert egy filozófiai dolgozatával.

Simándy a székvárosba érkezvén és megtudván, hogy a főispán itt van, elhatározta, hogy ő neki mondja el titkát, mely lelkét teljesen szétmarczangolta. Megállt a megyeháza előtt, s maga is bámult a huszárra, mint a többi. Látta az urakat sürögni-forogni, jönni-menni, s elgondolta, hogy szét fog itt rebbenni minden, ha ő elmondja, a mit tud. Aztán kigördült a kapun egy nyitott hintó, rajta két kis helyes fiucska, matrózruhába öltözködve, s németül kiabálva a bonnera. Ezek a főispán gyerekei voltak. A hajdu tisztelgett nekik a kardjával, a nép pedig levette a kalapját, s a bonne úgy köszöngetett vissza, mint egy fejedelemnő. Végre Puskást látta megjelenni. Utána szaladt és megfogta.

– Nini, Pali, te vagy?

– Én. Te, eszközöld ki, hogy a főispánnal beszéljek.

– Micsoda dologban?

– Nem mondhatom meg, de nagyon fontos.

– Az eklézsiádnak akarsz valamit?

– Nem mondhatom meg, de becsületszavamra állítom, hogy nagyon fontos.

– Jó, de nagyon nehéz lesz. A méltóságos úr egész nap el van foglalva, folyton járnak a nyakára.

– Ilyen dologban, tudom, senkise jön.

– Hát a kedvedért megpróbálom, légy itt valahol kéznél.

– A dolog nagyon sürgős, nem lehetne azonnal?

– Hja, barátom, az nem úgy megy. Itt a főispán az atyaisten, hát azt hiszed, hogy csak úgy be lehet hozzá nyitni, mint egy boltba? Várj meg itt, majd aztán feljösz a szobámba.

– Dolgod van?

– Igen, a méltóságos asszonynak rendelek estére tortát, a német kisasszonynak pedig bukétát. Nagyon csinos lány, s úgy látszik, én is tetszem neki.

Pali megfogta Puskást.

– Hallod-e, nekem okvetetlenül beszélnem kell a gazdáddal. Nem hivatalt, nem állami segítséget kérek tőle, nem is a frajla kezét akarom megkérni tőle. Rendkívül fontos dolgot akarok tudtára adni. Azonnal. Érted?

Puskás boszus arczczal hallgatta.

– Másnak nem mondhatod el?

– Nem. Még a sapkámnak se.

– Hát akkor várj itt meg, a míg visszajövök. Majd meglátjuk.

S kirántván a karját Pali kezéből, elszaladt.

Simándy ott maradt az utczán, s bámulta a huszárt a néppel. Türelmetlensége a legmagasabb fokra hágott. Ő a madár szárnyaival szeretett volna ide repülni, hogy az állam, a nagy, erős, hatalmas magyar állam közegeit, a kik a haza érdekei fölött hivatottan őrködnek, megragadja, fölzaklassa, fülükbe kiáltsa a vészt és itt kell ácsorognia a buta hegyi móczok közt az utcza sarában.

Az őrt álló huszár nagyot kiáltott, mire a többi megyei hajdu kirohant a kapu alól és kezdte szétpofozni a népet. Simándy is félrehuzódott. A nagyszebeni román érsek jött be négylovas fogatán gyönyörű mezei birtokáról, visszaadni a főispán látogatását. A lovak sallangos szerszámai csak úgy csillogtak az ezüst czifraságoktól. A kocsis a havasi oláhok tiszta fehér viseletében volt, piros tüszővel. Mellette egy délczeg huszár ült, kék magyarban, fehér zsinórzattal. Az érsek impozáns alak volt fekete selyem talárjában, piros czingulusában, be nem gombolt hattyuprémes bundájában. Hófehér szakálla mellére, hófehér haja vállára omlott. Mellén hatalmas aranykereszt ragyogott. A mellette ülő erős, jóltáplált kanonok hasonlóan selyembe volt öltözködve. Utánuk jött külön hintóban két udvari pap. A metropolita kiszállt a hintóból, s a sárba térdelt népre áldást osztogatott… Simándy pedig gyűrött, piszkos ruhájában ott állt, s letörölte a sárt, melyet a metropolita kocsija arczába fröccsentett. Ott állt, s kétség nyilalt át szivén, hogy ő-e az államalkotó, államföntartó magyar faj papja? Vagy tán idegen földön van, valami elhagyott, koldus oláhországi székelycsángó falu papjaként, a ki az állami méltóságok fölvonulását nézi? Összezavarodtak lelkében a gondolatok. Csudálatos, érthetetlen világ ez. Eszébe jutottak a pellagrás sárga emberek, a mint ezeket a fényes, erőtől duzzadó papokat látta. És végignézett a maga kopottságán, mikor a selyemtalárok suhogását halotta. Ki az úr ebben az országban? Ki az elnyomott ebben az országban? Miért estek el a funtinelli katonák?… Lába megroskadt, a falnak támaszkodott.

Nemsokára rohanva jött Puskás, virággal a kezében, fölvitte Simándyt a szobájába, eléje tett egy skatulya czigarettát és otthagyta.

Simándy az ablakból látta, hogy a főispán a kocsijáig kisérte a metropolitát. Azután ott állt még jó darabig az ablaknál s bámult ki az utczára. Egyszerre sietve megjelent Puskás.

– Most van a méltóságos urnak pár percz ideje. A kedvedért megtettem, hogy beszéltem vele az érdekedben. Gyere!

Hirtelen visszafordult, s végignézett Simándyn.

– Te, nincs másik ruhád?

– Nincs.

– Ez egy kicsit gyűrött. No, mindegy, most már vár ő méltósága.

Vonszolta magával egypár szobán keresztül, végre az egyikben megállt.

– Itt várj. Méltóságos urnak szólítsd, s rövid légy, mert a gróf egy kicsit ideges.

Pali megállt a helyén és körülnézett. Csupa szőnyeg minden. A falon fegyverek, angol rézmetszetek. Az egyik sarokban egy puha, süppedő, nagy, széles török diván, rajta egy csomó vánkos. Iróasztal, s előtt bőrkarosszék. A diván mellett alacsony asztal, rajta könyvek. Paul Bourget, Richepin, d’Annunzio, egy pesti, egy bécsi német lap, s a Figaro. Az ajtó nyikorgott, egy nyulánk, elegáns, sápadt férfi lépett be.

– Én Simándy Pál, garabói reformatus lelkész vagyok.

– Mi tetszik?

– Főbenjáró dolgot óhajtók méltóságodnak tudtára adni.

A főispán rágyujtott egy vastag czigarettára, s közben úgy a czigarettával a szájában odamordult:

– Mi az?

– Méltóságos úr, Todorescu, a garabói oláh pap, hazaáruló. A bukaresti liga fizetett ágense, most is van ott nála egy oláhországi ember. A titkos nemzeti komité tagja…

A méltóságos úr idegesen rántott egyet a vállán, s közbeszólt:

– A havasi oláh konspiráció vezére. Hóra és Kloska, Janku… Ugyan fiatalember, pap létére hogy hihet el ilyen agyrémeket? Hiszen azért, hogy maga előre menjen, nem kell ilyen meséket kitalálnia.

Simándy megdöbbenve nézett az előkelő úrra.

– Nem mese az, méltóságos uram…

– Badarság. Todorescu a legmegbizhatóbb emberünk. Mindig beszállítja hiven, egy szálig a voksait… Az installácziómon ő mondta a vidéki papság nevében a beszédet, olyan hazafiasat, hogy már szó van arról, hogy kitüntetésre terjeszszék föl…

– Méltóságod… tehát… azt hiszi… nem… hajlandó…

Ugy hebegett, mint egy gutaütött.

– Örökké a református papokkal van bajom. Micsoda nyughatatlan vérű, megférhetetlen emberek maguk. Több bajom van magukkal, mint az oláhokkal… Egyéb se kéne még, mint hogy az én megyémben konspirácziót fedezzünk föl. Azt ajánlom magának, hogy menjen haza, és huzza meg magát. Az örökös politizálás öli meg magukat. Na Kinder, was gibt’s denn?

Ez már a két fiunak szólt, a kik pokoli lármával berontottak, s apjukra csimpaszkodtak.

Simándy pedig szó nélkül kitántorgott. Súlyos ütést kapott. Egy világ omlott össze benne. Hite a hazában, hite az államban.

Odakint megállt, s bután rábámult a huszárra. Milyen fényes a kardja, milyen czifra a ruhája! Milyen büszke legény! Büszke, mert ostoba, mert nem tudja, hogy nincs mire büszkének lenni. Miért visel ez a tökfilkó kardot? Mit őriz? Van itt mit őrizni? Kiveszett már innen minden, a mire vigyázni érdemes volna.

Vagy talán az állam más, mint a haza? És ez a huszár az államot képviseli? Az állam lehet czifra, büszke, a haza pedig rongyos, koldus és megalázott? Kétféle fogalom ez?…

Ott állt hajadonfőtt és süvegét csavargatta a kezében. Azután megindult, sokáig barangolt, de megfázott és melegre vágyott… Bement egy kocsmába, evett, ivott, és a meleg kuczkóban jól érezte magát. Tisztán állati érzései voltak, a nemesebb részek elzsibbadtak benne, a lelke elkábult. Az étel egészen jól esett neki. Még boszankodott azon, hogy a leves annyira sós és nevetett a pinczérnek azon a bárgyú megjegyzésén, hogy a szakácsné bizonyosan szerelmes. A bort is nagy gonddal és erős mennyiségben szürcsölte. Még többet is szeretett volna inni, de hirtelen eszébe jutott, hogy hátha nincs nála elég pénz. Milyen különös volna, ha adósságba a kocsmáros ott fogná a téli kabátját. És itt eszébe jutott az oláh metropolita. A négy lovával, a czifra huszárjával, a selyem ruhájával, az arany keresztjével… Ez a kép vonult el előtte, miközben a borjupörkölt zsiros levébe nagy kenyérdarabokat mártogatott.

Most a kocsmárosné jött be két kis fehérbe öltözött lányával. Kezet csókoltak az apjuknak és távoztak.

– Hová mennek a kis lányai? – kérdé Simándy.

– A katolikus templomba. Föltámadásra.

Az igaz. Azért nem hallott hát tegnap egész nap és ma még harangszót. Föltámadás. És holnap husvét… Erre is megivott egy pohár bort… Nem támadt benne e szókra visszhang. A kocsmáros kinyitotta az összes ablakokat…

És most egyszerre megkondultak a város összes harangjai, hirdetvén a Krisztus föltámadását… A levegő tele lett ezzel a zürzavaros és mégis oly harmónikus zenével, ott zúgott Simándy fülében is és alvó lelkét fölébresztette. Kiesett kezéből villa, pohár, kezei önkénytelenül összekulcsolódtak, s hallgatta a harangok hivó szavát.

Igen, ha minden elpusztult is, – él az Isten.

Ha mindenben csalódott is, az Istenben nem csalódott. S homályosan derengett benne, hogy van egy pontja a földnek, hol neki kötelessége az Isten dicsőségét hirdetni. És érezte, hogy ő most nincs ott, megszökött onnan, az ő harangjai némák, mozdulatlanok, nem röpítik föl az égbe a hívők imádságát.

Haza kell mennie.

Fölkelt, de lábai mintha vasból lettek volna. Fizetett s eltávozott. Nem nézett se jobbra, se balra, nekivágott a mezőknek.

Mikor már a város, a harangzúgás messze mögötte volt, eszébe jutott Papp Mózes. Mi dolga is van neki Papp Mózessel? Igen, a kocsival várja. Majd hazajön.

Sebes léptekkel haladt a hegyek felé.

Elhagyott volt erdő és mező. Minden ember behuzódott a faluba, városba ünnepelni. Odakint csak a pacsirta dicsérte az Istent, ég felé szállván. A magányos vándor futott, pihenés nélkül futott, nem nézve se jobbra, se balra. Szemét lesütötte, de nem látta a földet, néha hátranézett, vagy lopva körül, s szivét összeszorította a nagy magányosság, a néptelen síkság csöndje, mely fölött a tavasz könnyű lehellete uszott.

Késő este volt, mikor megérkezett Garabóra. Ruháját megtépdesték az erdei ágak; arczát is fölkarczolták a galyak. Ott állt rongyosan, véresen, izzadságtól összecsapzott hajjal és testéhez tapadó ruhával.

A konyhában Sári néni olvasott egy nagy öreg bibliából, s keresztet vetett mágára, mikor a gazdáját meglátta. Simándy intett neki, hogy hallgasson, maradjon csöndesen. Aztán eldobta a süvegét és a tűz mellé ült. Az öreg asszony a helyén maradt. Nem mert mozdulni s rémülettel nézett a papjára. Végre, mikor Simándy szemei egy perczre lecsukódtak, halkan fölkelt, előkeresett egy fehér kendőt, s szeliden letörölgette ura arczáról a vért és verejtéket.

Simándy melléből kínos sóhaj fakadt föl.

– Hagyjon, hagyjon! – szólt rekedten.

– Instálom, nem tetszik lefeküdni?

Simándy intett, hogy nem.

– Tetszik tudni, mi történt?

Simándy nem felelt.

– Az oláh papné, a lánya, meg a két úr elutaztak. Bukarestbe utaztak. Nem is jönnek többet vissza.

Az oláh papné lánya? Ki az? Simándy nem felelt. Az öreg asszony elkotródott. Sokáig ült mozdulatlanul, aztán egyszerre fölugrott, s lement a templomához. Ott végigfeküdt a régi, szétomlott kőfalra, a repkény és fiatal bokrok közé, s lebámult a falura.

A hold magasan állt, minden ház ablaka világos volt. A hívek bőjtölve virrasztottak és várták az éjféli föltámadást.

Éjfél felé a házakból megindultak az emberek az oláh templom felé. Férfiak, asszonyok, tiszta fehérbe öltözködve. A lányok kezében bokréta. Az oláh templom ablakai is fölragyogtak… Simándy látta, a mint a kurátor egész háza népével az oláh templom felé vonul. Azután látta Sára nénit, a mint a ház előtt félve körülnéz, s aztán Gyorgyéval ő is az oláh templom felé elsompolyog.

Éjfélkor az oláh templomban erős, vontatott kardal zendült föl, mely hirdette Krisztus föltámadását. Mozsarak kezdtek durrogni, pisztolyok ropogni. A templomban levő nép énekéhez a templom körül állók nyers, szaggatott, vontatott, durva éneke csatlakozott. A hegyi lakók, a favágók, a pakulárok egészséges, erős tüdejéből vad üvöltésként szakadtak föl az áhitat hangjai.

És akkor az aranyos ruháju pap levette az oltárról a gyertyát, meggyujtotta vele a falu első gazdájának viaszgyertyáját és vontatott hangon mondá:

– Christos a inviat! (Krisztus föltámadott.)

– Adeverat c’a inviat! (Valóban föltámadott.)

Ezt felelte vissza az első gazda, aztán meggyujtván a maga lángjáról a szomszédja gyertyáját, adta tovább a szót.

– Christos a inviat!

– Adeverat c’a inviat.

És így ment tovább a tűz és az ige, emberről emberre. A legkoldusabb pakulár is ott szorongott a maga kis gyertyájával s várta, hogy a láng ő hozzá is eljusson. Már a templomból kijutott a templomudvarra, ment tovább szakadatlanul, fölhallatszott a Christos a inviat. Végre az egész templom környéke ragyogó fényesség volt, élesen látszott minden, a közeli házak, a fehérvirágos fák, a lányok, a legények, az aggastyánok… odabent a barna fatemplomban pedig megkezdődött a mise, az egész nép letérdelt, s vagy csöndes mormogással imádkozott, vagy nyers, érdes hangon énekelt. Közben zászlókkal, kettős keresztekkel, égő gyertyákkal megkerülték a templomot, s a föltámadás ünnepi himnuszának hangjai betöltötték a völgyet, s a komoran alátekintő bérczek tetejéig verődtek.

… S a másik pap ott feküdt fönn a sötét templom mellett, az összedőlt romokon, s bámult alá a győzelmi ünnepre, a hold fehér, a tűz vörös fényénél mozgó, fantasztikus csoportokra… megdermedve bámult, majdnem a szivverése is elállt… És gondolata végigszállt egész életén… messze országokban kalandozva, a mult ködéből fölmerült néhány elmosódott arcz… azután visszaszállt ide, a virágillattól terhes völgybe, hol oly jó volna boldogan élni… s hol oly jó lesz meghalni.

A nép elcsöndesedett, a mise szertartásai folytak tovább. A gyertyák elhamvadtak, a hold elvonult, egy pillanatra vak sötétség borult a völgyre. A hegyek tetején az ég fehéredni kezdett.

Simándy ziháló mellel feküdt a falon. Egy az Isten, egy az Isten! De ah, ember annyi van, s annyiféleképpen imádja az egy igaz Istent. És tán annak a buta pakulárnak van igaza, a ki azzal imádja az Istenét, hogy rozsdás pisztolyát a levegőbe süti.

Pirkadt. A völgy világosodott. Az ég rózsaszínű lett.

A pap fényes, aranyos ruhájában kijött a templom elé, fölemelte kelet felé két karját s belekiáltott a virradatba:

– Ex oriente lux! Keletről jön a világosság. Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, ki megteremtéd a napot, mely megmelegíti földünket.

– Légy áldott, légy áldott! – zúgott az egész nép, térdenállva.

– Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, mert termékenynek teremtéd a mi földünket, melynek szunnyadó erői a nap melegétől megmozdulnak.

– Légy áldott, légy áldott!

S ekkor a hallgatag templom összedőlt kőkerítésén egy tépett alak jelent meg. Kiterjesztette karjait és belekiáltott a hasadó hajnalba:

– Légy áldott, hatalmas Isten, ki megteremtéd a világosságot! A sötétség a tietek volt, hagyjátok nekem a világosságot! Jertek, imádjuk az Urat!

Ezzel a torony alá rohant, s egyszerre megszólalt a Bod Péter hatalmas szavú öreg harangja, s vele a kisebbik harang. Végigkongott a völgyön, s hosszú, mély zengése mintha zokogás volna… A pap húzta, szakadatlanul húzta… Homlokát elborította a verejték… És nem jött senki. A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül és az oláh pap aranyos ruháját csókolgatták. Az öreg harang zokogott, a kisebbik harang sikoltozott… És nem jött senki… A pap erei kidagadtak, orrán megindult a vér, tenyerén a húst véresre tépték a kötelek… És nem jött senki… És egyszerre egyet roppant valami… a kötelek elszakadtak… a harangok ércznyelve egyet-kettőt kondított még, egy darabig rezgett még a hang, aztán vége…

A harangok elnémultak. A pap ott állt egy darab rothadt, véres kötéllel a kezében. Meghalt az Isten!

A pap egyet lépett, aztán elesett, összedőlt, leomlott, s hatalmas koponyáját egy éles kőbe ütötte.

Az oláhok mentek hazafelé, arra a magyar templom mellett. Egyszerre csak néhányan megálltak.

– Te, Petru, nézd-e, a magyar pap ott fekszik a temploma előtt.

– Nagyon be talált pálinkázni a szent husvét tiszteletére.

Sára néni sietve tört át a tömegen s nehézkes koczogással ment föl a templomajtóhoz. A parasztok látták, hogy ráborul a gazdája testére és keservesen zokog.

– Te, Petru, ez alighanem meghalt.

Mind levették a süvegüket és bátortalanul közeledtek. De egyszerre félresompolyogtak az utból. Úr jött gyors léptekkel: a vén Zalathnay.

Látták, hogy letérdel a pap mellé, fölemeli a fejét és megnézi. Aztán fehér kendővel letörli arczát, s homlokát megcsókolja. Aztán leereszti lassan a földre és görnyedten utána hajol. Imádkozik. Vagy tán sír… Aztán fölkel, körülnéz.

A pap egyet lépett, aztán elesett…
A pap egyet lépett, aztán elesett…

A pap egyet lépett, aztán elesett…

– Oláhok, vigyétek a holttestet a házába.

És lehajtott fővel ment Bod Péter ősi templomának utolsó papja után.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings