← Table of contents
Elnémult harangok

MÁSODIK RÉSZ. A HAVASOK KÖZT.

Reading edition

Illustration from Elnémult harangok: Regény

I.

Kincses Kolozsvár fölött a nyári hajnal derengett, de kincstelen lakói még mély álomban szenderegtek. A nagy piacz régi erdélyi házai, melyekben sok ősi dalia utódja szendergett, egymásután bontakoztak ki a homályból. Az egész téren csak két élő lény mozgott, a két rendőr, kik a Nagy Gábor fogadója előtt sétáltak, honnan a nyitott ablakon át muzsikaszó hangzott ki.

A két rendőr megállt és hallgatta a zenét.

– Mióta áll itt poszton, komám? – kérdé az egyik.

– Tizenegy óra óta.

– Hallott-e vaj egy magyar nótát azóta ezektől?

– Nem én, komám, egyet se.

– Én is ide ügyeltem a tulsó oldalról, de egy fiát se hallottam. Csupa oláhosat meg németeset játszottak.

Csóválták egy darabig a fejüket.

– Nem volna jó beszólni hozzájuk?

– Minek?

– Hogy hát hagyják már abba, mert virrad.

– Nincs nekünk ahhoz, komám, semmi közünk. Az a mi parancsunk, hogy vigyázzunk az oláhokra, hogy semmi bajuk se legyen a mi népünk részéről.

– Igaz, szent igaz. De nekem mégis nagy örömem vóna, úgy tíz hóstáti magyart közéjük ereszteni, lőcscsel…

– Én se bánnám, de ne feledjük, komám, hogy mi rendőrök vagyunk, nem pedig polgárok.

… Nagy Gábor fogadójában a császárhoz intézett memorandum miatt pörbe fogott románok mulattak. Folyt a pezsgő meg a konyak, gurult a bukaresti arany, félművelt, durva külsejű papok ölelkeztek bukaresti monoklis ügyvédekkel, kieresztett ingű, bőrtüszős falusi bírákkal, tanítókkal s kisvárosi tyúkprókátorokkal. A mámor ült valamennyinek az arczán, s néha egymást kézen fogva, a hegyi móczok vad tánczát járták el. Egy kifestett arczú, sovány lány, valamelyik prókátornak a lánya, járt legelül vadság dolgában. Rikoltozott, öklével döngette az asztalt, s kibontott hajjal ugrándozott, míg a többiek szilaj kiáltásokkal kísérték.

Lent, a terjedelmes, nyitott kocsiszin alatt, sok embert nem engedett aludni ez a lárma. Az oda beállított szekereken hált ugyanis egy csomó mezőségi és havasi református lelkész, a kik a papszentelésre jöttek be. Többeket az ev. ref. kollégiumba szállásoltak, a ki bírta, vendéglőbe szállt, de nagyrészüknek bizony minden szállása a kurátor kocsija volt, melyen több napi járóföldeket megtéve, bejöttek Kolozsvárra, hogy a papszentelést el ne mulaszszák.

Hajnal felé egy fiatal dászkál egy hófehér hajú, pirosképű, öreg református papot tuszkolt be az ajtón.

– Uraim! – kiáltott stentori hangon, – van szerencsém a szomszédomat, a sárréti magyar papot bemutatni. Aszonta, nem tud aludni a lármánktól, hát beinvitáltam egy pohár pezsgőre… Aszonta, sohse ivott pezsgőt… Annál inkább kóstolja meg, mondám én… Ugy elalszik tőle, hogy ágyúval lövöldözhetnek a füle mellett, még sem ébred föl…

Az öreg pap alázatosan mosolygott.

– Remélem, nem veszik tolakodásnak nagyságtok…

A társaság röhögött és a dászkál egy erős sörös poharat, szinültig töltve pezsgővel, a markába nyomott. Az öreg figyelmesen nézte a gyöngyöző italt, azután óvatosan megkóstolta és végül egy hajtásra kiürítette.

Nagyot csettentett a nyelvével s szeme fölragyogott. A dászkál intett társainak s a következő perczben újra teletöltötték az öregnek a poharát.

– Oh, kérem, az urak nagyon kegyesek… Valóban, felséges egy ital… Egészségükre…

És újra föl akarta hajtani. E perczben valaki fellökte az ajtót, s megjelent Simándy Pál hatalmas alakja. Csak soványabb és sápadtabb volt, s arczára komor ránczokat vont az élet. Ő is a kocsiszínben aludt, s az oláhok mulatsága mint egy rossz álom gyötörte. A kurátortól hallotta, hogy az öreg sárréti pap hova ment, s utána sietett.

– Gábor bácsi, mit csinál? – szólt rá az öregre.

Az öreg összerezzent, mint egy torkoskodáson kapott gyerek.

– Hát, fiam, egy kis pezsgővel kináltak meg az urak, – hebegte.

– Jőjjön, nem magyar embernek való hely ez. Nem látja, hogy csúfot üznek a maga szerénységéből?

És karon ragadta. De a dászkál eléjük állt.

– Mi jogon viszi el a papunkat, ha egyszer itt jobban érzi magát, mint a kocsiszínben?

A társaság vihogott. Simándy keble meg dagadt az indulattól. Halkan szólt:

– Nagyon duzzadhatsz a bukaresti pénztől, hogy ilyen szemtelen vagy, dászkál. Jőjjön, Gábor bácsi!

Az öreg egy fájó sóhajjal tette le a tele poharat, s lehajtott fejjel ment ki az ajtón. Simándy végignézett a kompánián, s követte az öreget, keményen bevágva maga után az ajtót.

Az oláhok tele torokkal a Desteptate romanet kezdték fújni, s ablakot, táblát berakattak, mert már egészen világos volt odakint. A legnagyobb ordítozás közepette nyilt az ajtó, s a híres oroszlánvadászó gróf zömök, erős alakja jelent meg, fején tollas kalappal, kezében lovagló korbácscsal, melynek csontnyelével megkopogtatta az asztalt.

A czigány egyszerre abbahagyta a zenét, az oláhok közt, a kik mind ismerték a grófot, halotti csend lett.

A gróf intett, a primás odament.

– Hallottam, hogy egész éjjel egy magyar nótát se huztál.

– Nem parancsoltak, méltóságos úr.

– Komisz malaczbanda vagy, jegyezd meg, hogy Erdélyben többet úrnak nem fogsz muzsikálni.

A czigány fehér lett, mint a fal. A gróf az oláhokhoz fordult.

– Mozogjatok és pedig gyorsan, kifelé! Csak nem gondoljátok, hogy veletek fogok tovább mulatni? Pista, – szólt az egyik vadászához, – nyisd ki nekik az ajtót, a ki nem siet, azt lökd ki. Vendéglős, magyar pezsgőt! János (ez volt a másik inas) szaladj a Salamon bandájáért! Czigányok, nyissatok ablakot, aztán kotródjatok!

Az oláhok és a czigányok szó nélkül elsompolyogtak. A gróf Salamon bandáját a folyosóra állította, a hová a románok szobái nyiltak, s reggelig huzatta nekik a Rákóczi-indulót.

II.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

– Simándy Pál kitünő bizonyítványokkal tért haza Utrechtből, a hol mindenki sajnálta távozását, úgy a tanárai, mint a kollégái. De ő nem tudott megmaradni, s nem engedett semmiféle marasztalásnak. Nagy temető volt rá nézve Hollandia, itt vesztette el legjobb barátját, s itt érte őt két pusztító vihar, mely szívvilágát kietlenné tette, megdermesztette. Érezte, hogy a bús emlékek folyton előtte lebegő képeinek révén lassan-lassan a melankólia, a csüggedés lopódzik lelkébe, s akkor össze fog roskadni. Pedig nagy föladatokat látott maga előtt lebegni s Isten rendelésének tekintette, hogy elszakadt minden kedves kapocs, mely őt a földhöz fűzte, a röghöz kötötte s immár kizárólagosan a két nagy ideálnak szentelheti magát: a hitnek és a hazának.

Kolozsvárott tisztelgett a református püspöknél, a ki megnézte bizonyítványait és szóla:

– Nem idevaló vagy te, fiam, neked Budapesten vagy egy más magyarországi egyházkerületben volna a helyed. Hova tegyünk? Mit csináljunk az ilyen tehetséggel és tudománynyal? Mi koldusok, elhagyottak, szenvedők vagyunk.

– Minél nehezebb küzdelem vár rám, méltóságos úr, annál örömestebb szentelem magam neki. Leszek a koldusok papja, az elhagyottak támasza, a szenvedők vigasztalója.

A püspök figyelmesen ránézett.

– Jól beszélsz, fiam, de nem ismered a züllést odakint. Ha majd az élet beléd vágja tigriskarmait, másként fogsz gondolkodni és tetterőd megtörik.

Az ifju mélyet sóhajtott.

– Az élet már szétmarczangolt engem, én rám már nem várhat szenvedés.

– Ne beszélj így, fiatal vagy, bár homlokodon egypár ráncz s arczodon néhány keserű vonás mutatja, hogy gondolkoztál és szenvedtél már…

Az inas belépett, jelenteni, hogy a magyar-garabói presbitérium küldöttei visszajöttek a válaszért.

– Ez is egy fejetlen egyház. Templomukat a híres Bod Péter építette, s nem kapnak bele papot.

– Miért?

– Mert senki se megy oda nyomorogni. Szét fognak zülleni, s a templomot becsukhatjuk, a régi, híres kálvinista templomot…

Simándy hirtelen elhatározással szólt:

– Elmegyek én.

A püspök szánakozva ránézett.

– De ott be kell állnod parasztnak.

– Be fogok állni parasztnak.

– Magad fogsz aratni és kaszálni.

– Magam fogok aratni és kaszálni.

A püspök türelmetlen mozdulatot tett.

– Hadd el, itt fogsz maradni Kolozsvárott, egyelőre káplánnak és hitoktatónak.

– Óh atyám, engedd meg, hogy elbujdossam a hegyek közé, s védjek egy veszendő várat.

Hangjában annyi fájdalom rezgett, hogy a püspököt is megindította.

– A hogy akarod, édes fiam. Kár érted, de talán igazad van… A veszélyes pontokra kell a legkiválóbb katonákat küldeni… Jőjjenek be a magyar-garabóiak!

Beléptek hárman, a kurátor és két presbiter. Tiszta külsejü, értelmes arczú magyar volt mind a három. A püspök Simándyra mutatott.

– Itt a papjuk. Nagy tudományú, kitünően iskolázott ifjú ember, örülhetnek, hogy megkaphatják.

A kurátor zavartan köhintett.

– A tiszteletes úr talán nem tudja, hogy miféle eklézsiába kerül?

– Tudom, hogy nagyon szegény az eklézsia, – felelt Pál, – de ez nem ok arra, hogy meghátráljak. Én nem olyan helyet keresek, a hol nincs semmi baj, hanem olyant, a hol küzdeni, dolgozni, fáradni kell.

Most már a fejét vakarta a kurátor.

– Isten éltesse, tiszteletes úr, és tartsa meg a jó szándékában, de nekem mégis meg kell mondani a dolgot, instálom, úgy, a hogy van. A kepe, a pap része nálunk nem a huszadik, hanem minden harminczadik kalangya a gabonából. Lukma nincs, mert borunk nem terem. Stóla nincs, mert az oláh pap a mi hiveinket ingyen kiszolgálja, így hát a mi papunk is kénytelen vele. Készpénzfizetés semmi, aztán vannak földek, de nincs hozzá ingyen-napszám… Vagyunk pedig össze-vissza százhusz lélek… Aztán bizony az iskolát is a tiszteletes úrnak kellene elvégezni.

– Rendben van. Mikor foglalhatom el a helyemet? – szólt Simándy.

A kurátor bámulva nézett hol rá, hol a püspökre.

– Hát eljönne a tiszteletes úr? Mi csak azért jöttünk, hogy legalább valami földhöz ragadt kostát kapjunk, ha már a papjaink elszöknek… Nem is hittük, hogy ilyen szerencsésen járjunk… No, lesz öröm Magyar-Garabón… Rövidesen megválasztjuk mi, tiszteletes úr.

– Addig pedig itt maradsz, fiam, mellettem, – szólt a püspök.

A kurátor pedig addig somfordált, a míg el nem kapta Pali kezét és meg nem csókolta. Pali rászólt, hogy ő ezt csak az asszonyoknak és gyerekeknek engedi meg, mire a kurátor visszafelelt:

– Instálom, tiszteletes úr, nem úgy van az. A ki pap, az pap. Az oláh papnak még a ruháját is csókolják nálunk. Nem akarjuk, hogy a nép őt nagyobb embernek tartsa, mint a tiszteletes urat.

És Palinak meg kellett engednie, hogy a presbiterek is szépen kezet csókoljanak neki.

Aztán sietve elmentek, hogy az örömhírt hazavigyék és a papválasztást megtartsák. Így lett Simándy Pál pap Magyar-Garabón, a görgényi havasok közt.

III.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Simándy Pál tudta, hogy mit cselekszik, mikor a magyar-garabóiak meghívását habozás nélkül elfogadta. Erdélyi fiú volt. Hunyad vármegyében született s ott töltötte gyerekéveit, a mi annyit tesz, hogy a régi dicsőség képei, emlékei már legzsengébb korában bevésődtek lelkébe. Ő, a késő ivadék, már romok közt jött a világra. A szétzüllött magyarság romjai közt. Látott régi magyar templomokat oláh kézen, vagy becsukva, körülötte ölmagas dudvával. Látott üresen álló nemesi udvarházakat, melyeknek tégláiból az oláh parasztok építettek kunyhót maguknak. Hegytetőkön sokszor elborongott középkori várak romjai közt, hol egykoron a magyar vitézek álltak őrt a falon, vigyázva a messzeterülő völgyeket… Százával, ezrével látott magyar tipusú, magyar nevű parasztokat, kik elvesztették őseik nyelvét, őseik vallását, s lelke kínosan vonaglott, mikor látta, hogy e tömegek immár idegen eszme, idegen nemzet szolgálatába hajtották erejüket, s magyar öntudatuknak utolsó szikrája is kihamvadt bennük.

S a mint nőtt-nőtt, lelkébe nőtt egy bús kép, a szomorú, a beteg, a szenvedő Erdélyről. S ez a kép megelevenedett, s feléje kiáltott azon a hajnalon, a hamburgi kikötőben, a bujdosó magyarok ajkairól. Széttört lelkébe új erő, új élet, új czél költözött, s most boldog megelégedés töltötte el, mikor egy olyan szörnyű szegény helyre, haldokló nép közé jutott. Ugy érezte magát, mint az afrikai vadonba induló missionárius… apostolnak érezte magát, a ki a pogány Róma légiói és czivilizácziója ellen indul, mezitláb, fegyvertelen kézzel… s lelke fölmagasztosult e gondolatra.

A papság sorrendje az, hogy mikor valaki elvégezte a teológiát, leteszi a lelkészi vizsgát, aztán elmegy káplánkodni, s közben, ha megürül egy hely, pályázik és várja a jó eklézsiát. Simándynak tehát nem kellett soká várni; de az is bizonyos, hogy mindenki összecsapta a kezét, mikor meghallotta, hogy odamegy. Puskás Gábor pedig a legélénkebb szemrehányásokkal illette. Simándy szomorú mosolylyal hallgatta s végre igy felelt:

– A beszédedből azt látom, hogy te igen kiváló férfinak és kitünő papnak tartasz engem.

– A legkitünőbbnek a mi generácziónkból.

– Nos, tudod, hogy a súlyos betegséghez a legelső egyetemi orvos-tanárt hívják. Vedd úgy, hogy én nagyon súlyos beteghez megyek.

… Ugy beszélte meg a hivekkel, hogy papszentelésre Benedek Péter kurátor uram bejön szekéren, s ő mindjárt kimegy vele Magyar-Garabóra. És a mint a szekér beállt a Nagy Gábor fogadójának kocsiszíne alá, Simándy azonnal odaköltözködött, a többi szegény pap közé, a kik az ünnepélyre bejöttek.

Fényes, napsugaras reggel volt, az ódon város utczái közé a Szamos völgyéből s a havasokról csak úgy dőlt be a kábító virágillat. Az utcza tele volt néppel, félvad, hosszú hajú, bocskoros alakokkal, kik tanítóik és papjaik vezetése alatt sorakoztak Nagy Gábor vendéglőjétől a régi erdélyi országgyűlések puszta, rideg külsejű házáig, melyben a törvényszék a memorandumpört tárgyalta. Szép, szálas csendőrlegények sétálgattak a tömegben, puskájuk végén villogott a szurony. E külföldi pénzen ide behurczolt jámbor és tudatlan nép, melynek sejtelme se volt arról, hogy ő mit keres itt, levett süveggel, alázatosan tért ki a félelmes megjelenésű csendőrök elől.

Egyszerre csak megkondultak az öreg református templom harangjai, s a püspök lakásából a papok fekete tömege vonult át az egyházba. Elül az óriási termetű püspök, magyar kucsmában, selyempalástja körülölelte egész testét. Azután az esperesek, majd a fölszentelendő papok s végül a kolozsvári teológusok. A templom nyitott kapuján kihangzott az orgona búgása s a hivek zsoltáréneke. Egy perczre elhalt az utcza lármája, miközben a lassan uszó fekete tutaj eltünt a kapu torkában. Két nagy dördüléssel bevágódtak a kapu szárnyai, a világ zaja, a szenvedély, a gyűlölet, a bosszú, az árulás kint rekedt… Az ifjú papok ott álltak, Istenük előtt.

A teológusok kara elénekelt egy szomorú dalt… aztán a szószéken megjelent a püspök és imádkozott. Simándy ott állt az első sorban és égő tekintetét ráfüggesztette. Mint a kiszáradt föld a májusi esőt, úgy szomjazta a főpap ajkáról az igét. És a püspök dörgő hangja betöltötte a legtávolabbi zugokat is, de nem töltötte be a legközelebbi sziveket se… Szép, papos imádság volt, melyet el lehet imádkozni az utrechti dómban is… és Pali érezte, hogy itt hiányzik valami…

– Szetreászka! Szetreászka! dördült meg odakint bömbölve ezer meg ezer ajkról.

A komédiások odakint most vonultak biráik elé… A püspök odabent imádkozott tovább… És Pali maga előtt látta a durva tömeget… a gyűlölettől villogó szemeket, melyeknek vad sortüze közt az imént elvonultak… s lángoló tekintetét az imádkozó főpapra emelve, bensejében könyörgött: nyisd ki, óh, főpap-atyám, szemedet és lásd meg ezt a dühös tengert, mely szigetünket ostromolja… Halld meg bősz ordítását… erről beszélj nekünk, gyönge csónakosoknak, kik kiszállandók vagyunk az óczeánra…

Csönd lett odakint, a szertartás folyt idebent. A püspök után a szószékre lépett az öreg falusi pap, a ki egész életét a hegyek közt, küzdelemben töltötte… Az életnek késő őszét taposta már s így tapasztalatainak érett gyümölcsét nyújthatta a pályájuk kezdetén álló ifjaknak.

És beszélt az ifjú papokhoz, szolgatársaihoz az Urban.

És elmondta, hogy a jó papnak föladata tanítani, nemcsak a templomban, a szószéken, hanem kint az életben példájával is. Sűrűn czitálta Pál apostol leveleit. Hivatkozott az Idvezítőre, a ki nemcsak hirdette, hanem gyakorolta is a szeretetet és az alázatosságot. Nemcsak hirdette az Atya akaratát, hanem életével be is töltötte azt.

… A templom ablakai szinte megzörrentek a kint kavargó oláh parasztok ordításától. Egy vörös czingulusos hirhedt protopópa haladt végig köztük, áldást osztogatva…

Az öreg pap pedig száraz hangon figyelmeztette a papokat, hogy a tanításhoz tudomány és buzgóság is szükséges, mert a ki másokat tanítani akar, annak a tudást nem lehet nélkülöznie. Az iskola csak a tudás alapköveit tette le. Tanulják különösen a bibliát, mely nem emberektől, de Istentől vagyon, nem elmuló, de örökkévaló.

… Az utczán trombitaszó harsant meg. Egy szakasz huszár vonult végig, kivont karddal. A lovak patkói dübörögtek a kövezeten… Simándy kábultan, fáradtan nézett körül. Ugy érezte, hogy mindjárt a kötélhez rohan s félreveri a harangot… aztán megrázza két vállát az öreg papnak és a fülébe kiáltja: «Ébredj, atyám és ébredjetek ti mind, óh, keresztyén társaim! Nem halljátok vakmerő ellenségeink tombolását? Nagy veszedelem fenyeget bennünket, ha nem lesz meg bennünk az első apostolok és vértanúk lelke, akkor végünk van! Hajónk összetöredezik és elsülyed. Nélkülözések meg ne törjenek, fáradtságot ne ismerjünk, éjt és napot olvaszszunk össze, hogy szétszórt híveinket összegyüjthessük s a magunk lelkének lángját beléjük leheljük. Világosítsd meg, óh, hatalmas Isten, az általunk követendő utat, mert sötétben botorkálunk s veszendőbe megy az evangyéliomi vallás!»

Végigsimította forró homlokát, s körülnézett. Szája és nyelve száraz volt, mintha csakugyan szónokolt volna… de nem, ő nem szólt semmit, a szószékről még mindig az öreg pap monoton hangja recsegett. Most már teljesen elvont okoskodásokba merült és Simándy csüggedten hajtotta le fejét…

Az ifjú papok elhelyezkedtek az Urasztala körül. Az esperesek mindegyike egy-egy ifju pap fejére tette a kezét s a püspök olvasta az áldást…

Az öreg harang újra megkondult, a kapuk kitárultak s a fekete menet vonult vissza a püspök házába. És találkoztak egy másik menettel: fülsiketítő kiáltások közt tértek vissza a vádlottak vendéglőjükbe. S a vendéglő előtt összeállva, a bukaresti fotográfus lefényképezte a mártirokat. Az egyik oláh pap kérésére még a csendőrök is sziveskedtek mögéjök állni, föltüzött szuronynyal. Így nagyobb lesz a hatás Bukarestben s jobban fizet a liga.

IV.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Ott volt tehát Magyar-Garabón, a havasok közt, Bod Péter, a híres tudós református pap eklézsiájában. Mikor a kurátor kocsiján a hegytetőre érkezett, s az öreg ostorával lemutatott a völgybe, hogy nézze: az ott Garabó, Pál levette kalapját, s az éghez fohászkodott. Nem azért fohászkodott, hogy a Mindenható adjon neki türelmet, erőt és kitartást, mert hisz érezte, hogy ezek a tulajdonságok meglesznek benne, hanem hálát adott azért, hogy az élet zugó zaját, ezer örvényeit maga mögött hagyhatta. S ime, megérkezett hátralevő éveinek, remeteségének helyére. A magas hegyeket hatalmas tölgyerdő borította, a tisztavizű erek csöndes zúgással csurogtak le mindenfelől a völgybe, hogy ott patakká erősödve szakadjanak le a messze sikságok folyóiba.

Az erdő fái bólintgatva zúgtak, a mezők virágai hajladoztak, a nagy kukoriczások is remegve száraz zörgést hallattak: az egész völgy mintha a hegytetőről alászálló, feketeruhás, sápadt ifjú megérkezését tárgyalta volna suttogva, összedugott fejjel. S az ifjú szinte összerezzent, mikor a sűrűből hirtelen éles, gúnyos nevetés csendült meg: a vad gerle nyers kaczagása. Egy perczre mintha elsötétedett volna előtte a völgy, egy kis szivszorongást is érzett. De hamar vége volt.

S a patak mellett huzódott a falu, végig az egész völgyön. Szalmafödeles viskókból állt az egész, alacsony, földhöz lapult viskókból, melyek mintha azért huzódtak volna így össze, csakhogy a hatalmasok valahogy észre ne vegyék létezésüket és ne foglalkozzanak velük. A házak körül kukoriczaföldek voltak; a hol egy kis szabad tér volt, ott kukoriczát lehetett látni: ez itt a népnek legfőbb kincse, a mindennapi kenyere; s mesébe való nagy dolognak tartják azt a legendát, hogy vannak olyan dúsgazdag emberek is, a kik a kukoriczát csak a disznaikkal etetik meg. Ott tehát a disznó van olyan úr, mint errefelé az ember.

A patak egyik partján, magas dombon, állt a kétszáz éves református templom, tornya tetején a csillagos buzogánynyal. Csakhogy mikor küszöbét a külföldi akadémiákon tanult Bod Péter taposta, még akkor e völgyben magyarul dicsérték az Istent, s az ide látszó várhegyről lefelé kanyargó úton Bethlen Kata zöldruhás csatlósai és apródjai száguldoztak. A templom kőfallal volt kerítve, udvara ölmagas fű, gyom, dudva, az ajtót a rozsdás kulcscsal alig lehetett kinyitni. Bent az ablakok csupa pókháló, egy-két tábla ki is volt törve, az Urasztalán ujjmagas por, a toronyban bagolycsalád. A tető lyukain, de sokszor becsoroghatott az eső, látszott a helye a vakolatukat hullató falakon, a kőkoczkákkal kirakott földön. A padokat is a szú kezdte már rágni. Vigasztalan szomorú kép volt, s az öreg parasztok, a kik papjukkal az első utat oda megtették, lehajtott fejjel állták körül Pált.

– Ne csüggedjetek, keresztyén társaim, a templom elpusztul, romlik, de él a hit és új fénybe borítja e kopott, komor falakat. Ha az Isten megsegít, majd lassankint a templomunkat is kijavítjuk.

Benedek, az öreg kurátor, a fejét csóválta szomorúan.

– Szépen beszél, tiszteletes uram, de majd megunja a kínlódást, ha látja, hogy a magunk erejére vagyunk hagyva, s a magunk ereje milyen gyönge… Voltak itt már nagyon kemény papok… de papolni is, tanítani is, meg parasztmunkát is végezni: ezt nem birta egy se.

– Majd én elbirom.

– Éppen félesztendeje, hogy az utolsó papunk elhagyott… Azóta zárva van a templom, csak az én házamnál volt vasárnap egy kis imádkozás, bibliaolvasás, zsoltáréneklés… ezekkel az öreg emberekkel… Mert úgy tessék venni, hogy ezekből, meg egypár asszonyból áll az eklézsia… Ezek a maguk gazdái, van valamicskéjük, a többi zsellérember, napszámos, pásztor. Oláh módra él, hun itthon van, hun nincs itthon, a hegyek közt csatangol, fát vág… azokra mi nem számíthatunk.

– Majd összeszedjük újra. Csak hirdessétek ki mindenfelé, hogy a garabói pap megjött, a templom kapui kitárultak s várják a hiveket a könyörgésre.

Egy nagyon öreg ember lépett elő a csoportból.

– Instálom alássan, tiszteletes úr, estefelé jár, meghúzhatom a harangot? Ez majd elviszi a hirét a völgyben, hogy megjött a papunk.

– Kend a harangozó?

– Én vagyok, instálom. Két harangunk van: egyik hívja az eleveneket, másik kiséri a halottakat. De bizony alig-alig akad dolgom. A mi hiveink is odaát járnak harangoztatásért, mert itt ritkán van pap.

– Hova odaát?

– Az oláh paphoz.

Kimentek a templom elé. És egyszer csak fejük felett megkondult a harang, bim-bam-bim-bam. És a hivek áhítattal levették süvegüket és Pali észrevette, hogy egypáran, ó-hitű ritus szerint, keresztet vetnek magukra. A falu utczája megnépesedett. Asszonyok jöttek ki a kapu elé, sokan megindultak a templomdombra.

A harangozás véget ért s ekkor Pali a tömeghez fordult:

– Miért vetettetek keresztet magatokra?

– Instálom, keresztények vagyunk mink is, – szólt egy asszony, – s ezt külsőleg is kell vallani. Így tanítja a pópa.

Egy másik asszony hozzátette:

– Ugyis azt mondják rólunk az oláhok, instálom, hogy pogányok vagyunk, mert még a templomunkon sincs kereszt.

Pali lehorgasztotta a fejét. Az egyszerű emberek, a kik körülállották, nem sejtették, hogy micsoda vihar dul keblében. Ugy érezte magát, mint a hadvezér, a ki észreveszi, hogy az ellenség már egypár fontos pozicziót elfoglalt. Közben odajárultak eléje mind és kezet csókoltak neki. És ő nem szólt ellene semmit, mert látta, hogy örömet okoz vele a népnek.

Lementek mind a parókiára. És útközben Benedek kurátor uram lassú hangon beszélgetett hozzá:

– Bocsásson meg, tiszteletes úr, ha szólok, de én is végeztem két iskolát Enyeden, tudok valamit. Én mondom, hogy a papságot kétszer kell megtanulni. Először a teológián, aztán elülről kell kezdeni a parókián. Nem úgy van ám itt, a hogy a könyvekből tanulják, meg a hogy a püspök úr gondolja. Az oláh csókolhatja a papja kezét, ruháját, a feszületet, a szent képeit, a temploma oltárját, meg a temploma földjét is. S minden ilyen csók után könnyebben érzi magát, mert azt hiszi, hogy Istennek tetsző cselekedetet mívelt. A népünk ezt látja, megszokja… aztán kezdi irigyelni, mert azt hiszi, hogy az oláh könnyebben jut Istenéhez, több módja van bűneinek bocsánatára…

Az öreg ember elhallgatott.

– Mit akar ezzel mondani, kurátor uram?

Az öreg zavartan köhintett.

– Én nem akarok semmit se mondani, de úgy olvastam, hogy Kinában a hittérítők kinaiasan viselkednek, ruházkodnak, fésülködnek… Azt hiszem…

Ujra elhallgatott. Pál megértette. A tapasztalt öreg azt akarta kifejezni, hogy a magyar papnak is idomulnia kell itt a helyi szokásokhoz, különben nem állja ki a versenyt az oláhokkal.

Pali föltekintett az égre. Az ég tiszta volt és fényes, mert a hegyek mögül a nap sugarai még odaverődtek. Aztán letekintett a völgybe, hol már a házak a földdel, a mezők az erdővel összeolvadni kezdtek az esthomályban. Megragadta az öreg ember kezét.

– Benedek uram, nézzen föl, a fényes Mindenségbe. A mi hitünk, menten minden földi salaktól, odaemeli a lelket, az egy igaz Istenhez. Meghalhatok, belepusztulhatok, de én csak az ő imádását hirdetem, tisztán, egyszerűen, az evangyéliomi hit tanai szerint, a hogy őseinktől örökül kaptuk. Nézzen oda le, a földi sötétségbe: innen akarom fölemelni népemet a világosságba. Isten engem úgy segéljen!

– Amen! – felelt rá a kurátor, a ki csodálattal szegezte szemét az ifjú papra.

A parókiához érkeztek. Ódon, vastagfalu, hulladozó, cseréppel födött ház volt ez, széles tornáczczal. Előtte egy kis tisztás, azon két diófa állt. Tulajdonképp udvara nem is volt, mert a házat teljesen kukoriczás vette körül. A ház háta mögött mély vízmosás tátongott, melynek partját ölmagas dudva borította. Kietlen, elhagyott hely volt ez, mély szomorúság ömlött el rajta, s Pál maga is megdöbbent, mikor legelőször szemtől-szembe állt leendő otthonával.

Az asszonyok ekkor már mind elmaradtak onnan. Pál megkérdezte az okát. A kurátor zavartan köhintett.

– Nem mernek idejönni a Salamonar miatt.

– Salamonar? Mi az?

– Instálom, errefelé úgy hivják a garabonczás diákot.

– De hát mi köze annak az én házamhoz?

– Azt tartják a faluban, hogy éjjel rendesen itt hál a Salamonar. Nyegru Lázár hushagyó kedden, éjjel tizenkét órakor hallotta, mikor a bagoly hétszer huhogott a parókia kéményén. Ez a huhogás izenet volt a prikulicsoknak…

– Mi az a prikulics?

– Instálom, a prikulics gonosz szellem, a mely vagy emberi, vagy állati alakban él a földön és pusztít bennünket.

– És kigyelmed hiszi ezeket a meséket?

– Én nem hiszem, de… de ne tessék elárulni a feleségemnek.

– Hát az asszony hiszi?

– Az asszonyok mind hiszik.

És az öreg kurátor hangjában mély szomorúság rezgett. Simándy szédülni érezte fejét. Mintha feneketlen mélység tárult volna föl szemei előtt. Már egészen este volt. Az ég már csak nyugat felé volt világos. Simándy sóvár, fájdalmas tekintetet vetett oda: mintha ott tünt volna el a hit. Aztán tekintete visszahullott a földre, s rémülten meredt bele az alaktalan sötétségbe: ez meg a babona.

A férfiak is lassankint eloszladoztak, csak még a kurátor volt hátra, a ki vacsorára és hálásra hivta a papot, mert a parókiát csak tegnap meszelték és rosszul esnék benne az alvás. De Pali nem fogadta el, nehogy akadjon valaki, a ki azt mondja, hogy tán a garaboncziás diáktól fél.

Miután kurátoréknál elfogyasztotta tejből és fekete kenyérből álló egyszerű vacsoráját, fölment a házába és gyertyát gyujtott. Első éjszakáját volt itt töltendő. Az egész ház két alacsony szobából állott, középen volt a konyha, nyitott nagy tűzhelylyel, fölötte a kémény füstös torka tátongott. A külső szoba butorzata volt: ágy, faliszekrény, asztal, falócza, két szék, padlója keményre taposott agyag, padmalya mestergerendás. Ágyát már megvetette napközben a kurátorné; két nagy ládája még kipakolatlanul állott. Az egyikben ruhaneműi, a másikban könyvei, képei, emléktárgyai állottak. Fölnyitotta az utóbbinak a födelét, s elkezdett kirakodni. Ott volt utrechti tanárainak arczképe, hollandi és angol aczélmetszetek régi mesterek képeiről, albumok, tele külföldi városok képeivel, az utrechti teológiai fakultás fotografiája… És egyszerre csak keze lehanyatlott… egy perczig mozdulatlanul nézett maga elé… ott feküdt előtte Bótai Anikó fakó arczképe, melyet hajdan Utrechtben kapott Bótai Barnabástól.

Hajdan! Úgy van, hajdan. De régen is volt az már, édes Istenem, mintha századok homályán kellene fáradt tekintetének áttörnie, hogy addig az időig érjen, a mikor az utrechti kocsmában hallgatták hárman az éjszaki szél üvöltését… És akkor ez a leány közelebb volt hozzá, mint most, mikor egy ország levegőjét szívják… Vajjon mit csinál? Boldog-e? Gondol-e még rá?… S a leány emléke elemi erővel rohanta meg, arcza, hajának szine, hangja, utolsó ruhája, melyet búcsuzáskor viselt, minden-minden egyszerre eszébe jutott e pillanatban, mikor új otthonának rendezéséhez fogott. Ha ő itt volna, ha ő most itt volna! Bizonyosan a konyhában sürögne s a vacsorára sülő krumplit piszkálná… be-beszaladna, s a tűztől kipirult arczát eléje tartva, meginstálná az édes urát, hogy rakja már el a sok bolond könyvet az asztalról, hadd terítsen.

… Eh, ostoba! Hát ide hozhatnád azt a leányt? Két szájat erre a kolduskenyérre?

… Ide? Hisz nem is jött volna ám akkor ide ő se. Maga a püspök megmondta, hogy rá fényes jövő vár, csak türelem.

Remegő kézzel megsimította homlokát, s bevágta a láda tetejét. Ime, első este gondolatban már dezertált innen. Szégyen, szégyen rád, te hitvány, gyönge lélek… álmodni jöttél te erre a helyre?

A gyertya lángja meglobbant, az ablak megzörrent, a nyitott kéményben irgalmatlan sivítással dudálni kezdett a szél. Pali kiment a ház elé; távoli villámlások hasították az eget és tompa dördülések jelentették, hogy vihar közeledik. Pali gondosan bezárta ablakait, ajtaját, imádkozott és lefeküdt. Csak azt hallotta még, hogy az oláh templomban félreverik a harangokat: a vihar elé harangoztak; aztán elaludt.

És nem hiába mondják az álmot a halál szelíd testvérének: ez a szelíd testvér elvezette őt ahhoz a leányhoz, a ki a zord testvér karjai közt pihent. Mint mikor egy öreg ember ifjukorát álmodja vissza, oly kellemes érzéssel álmodta meg Pál hollandi életének képeit. Csupa szép és kedves jelenet vonult el az álmodó előtt, valamennyiben ott állt Derry hosszú aranyhajával, s hamvas, gömbölyű, gyermeteg arczának édes mosolyával. Előtte állott az egész hollandi család, barátságos meleg otthonában, nyájas, vidám arczczal… Változik a kép. Ők Puskással mennek Baljonékhoz ebédre, s boldogan sietnek czéljuk felé. Végig a régi grachton, aztán a fapiaczon, majd a Katalin-téren… és még nincsenek ott. Kis sikátorokon rohannak át, mert hisz már nagy késésben vannak… száz meg száz apró utczán, zugon haladnak keresztül és megint a fapiaczon vannak… Itt tájékozzák magukat s újra elindulnak. Egyszerre hosszú tehervonat robog el előttük, meg kell állniok… aztán majd belerohannak egy csatorna vizébe, megint vissza kell fordulniok. Fáradtan lihegnek. Beesteledik. Az utczák ködbe borulnak, elnéptelenednek, a házak egyre összébb szorulnak… a falhoz lapulva nagy kínnal kúsznak át a keskeny közökön. Pál megáll, körülnéz, kiált, tapogat, Puskás nincs sehol. Rémülten belekapaszkodik az esőcsatornába s felkúszik a háztetőre. Keze vérzik, ruhája elrongyosodik: fent van. A köd elmaradt. A háztetők ragyogó holdfényben úsznak. Az ott a dóm, az ott az érseki templom… most már tudja az utat. S háztetőről háztetőre ugrálva, egyszerre csak a Baljonék házán van. Üres. Az ablakok összetörve, kifordulva sarkukból. Széltől űzött fehér ködfoszlányok gomolyognak végig a szobákon. A kémények mellé huzódva gazdátlan macskák sikoltoznak. A cserepek és a vakolat éles zörejjel hullanak le a földre…

A meggyötört ifjú fölébredt. Homloka, teste csupa víz. Gyertyát gyujt és hallgatózik. Kint tombol a vihar, szakad a zápor, s a vízzel megtelt szakadékban a ház mögött mennydörögve rohan alá az áradat… Istenem, ez a fehér ország királynéjának látogatása… A tengerből szállt föl a fehér párával a felhőbe… a szél idehajtotta a felhővel… s most itt ostromolja, veri, könnyeivel öntözi a házat, mely megremeg a szenvedélytől, az indulattól… Ez az, ez az, Derry, a ki eljött utána…

Kiugrik az ágyból, neki veti a hátát a falnak, s az ajtóra szegezi tekintetét. Mintha azt várná, hogy egyszerre csak fölpattan, s belép rajta a hollandi kis lány… Az oláh és a magyar asszonyok pedig fölültek ágyukban és keresztet vetettek magukra. Ime, a magyar pap kiüzte hajlékából a garabonczást, s az most a prikulicsokat összeszedve, kitölti mérgét a falun. És sokan szentelt vízzel hintették meg a küszöbüket, hogy ott megtörjön a gonoszok ereje.

S a szegény fiú ott állt és nem tudott segíteni magán. Csak mikor elcsöndesedett a zivatar s derengeni kezdett a hajnal, akkor tért meg az ő nyugalma is. Fölment templomába, s két erős karját ég felé emelve, az imádság szárnyán gyönge szívét is oda igyekezett emelni.

Szegény tudós, bölcs ember, mit érsz a nagy eszeddel, a sok tudományoddal… ott vagy, a hol a tudatlan paraszt a babonájával… neked is megvannak gonosz szellemeid… multad rossz emlékei, melyek följárnak hozzád, mint a pásztorhoz a prikulics, a dráku, a Salamonar, a villi… csakhogy ő együgyű hókuszpókuszai mögé elsánczolja magát és nyugodt, de te, mint a gályarab a tüzes bélyegző nyomát, egész életedben hordod a lelkedbe égetett sebeket… Óh, jaj neked, jaj az intelligens embernek!

V.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

A parókia tájáról a kurátor lesarlóztatta a füvet, gyomot, a diófa alá egy nagy czölöpöt ütött, rá asztalt és melléje padot csinált. Simándy ezalatt a második szobát a templomból áthordott padokkal berendezte iskolának, s egy hét mulva már a maga kenyerén élt. A konyhájába bevonult Sára néni, az eklézsia egyik régi harangozójának özvegye, a ki eddig úgy kézen-közön, a jószívű emberek portáján szépen eléldegélt. Ő lett a gazdasszony, főzött, takarított, s közbe-közbe imádkozott. És alig gomolygott ki harmadszor füst a parókia kéményén, ime megjelentek a fecskék, s bár már másutt raktak fészket, ide jöttek a széles, száraz, tornáczeresz alá, melyre még tavalyról emlékeztek, hogy a legpompásabb, legbiztosabb hely az egész faluban. Egy reggelen mind a tíz régi fecskefészket tele találta Simándy vidáman csicsergő, kedves lakókkal, s ettől kezdve háza elvesztette sivár, embertelen jellegét. S a falu lakói általában kedvező jelnek vették, hogy a nagy tiszteletben álló madárkák siettek elfoglalni ősi helyüket s áhitattal tekintettek a komoly, ifjú papra, a ki kiverte a garaboncziást s vissza tudta hivni a fecskéket.

Egy vasárnapon a templomban hosszú fehérszakállu, ránczosképű öreg embert vett észre, a ki a prédikáczióját nagy figyelemmel hallgatta. A külföldi protestánsok vallásosságáról, hatalmáról és erejéről beszélt. Áttért aztán az erdélyi fejedelmek korára és elmondta a hazai protestánsok küzdelmeit, szenvedéseit s mai állapotát. Hévvel, meggyőződéssel beszélt s hatalmas hangja betöltötte a puszta templomot. Elmondta, hogyan rázta őt föl közönbösségéből, mint egy égi szózat, Hamburgban a kivándorlók zsoltáréneke. S ő haza sietett, ide a félreeső völgybe, hogy a kevés számú hiveket összeszedje és megtartsa a nemzetnek. Szép és dicső dolog egy világbiró nagy nemzetet szolgálni, de mennyivel magasztosabb, lekesítőbb föladat egy kis nemzetet szolgálni, arczáról a munka verejtékét letörülni, sebeit bekötözni, s lelkét Isten felé vezérelni. Vegyétek úgy, keresztény társaim, hogy mi itt egy régi magyar várnak utolsó ép bástyáját védelmezzük. Tartsunk össze, szeressük egymást, vigyázzunk, őrködjünk, hogy az ellenség erőt ne vegyen rajtunk.

Istentisztelet után az öreg emberekkel összeállt a templom kapuja előtt, a falu dolgait megbeszélni, s minden egyes hivéről adatokat szerezni.

– Vette észre, tiszteletes úr? – szólt a kurátor, – itt volt a funtinelli remete.

– Ki az?

– Egy öreg birtokos úr, itt fent a havasok közt. Ritkán szokott megjelenni. Úgy látszik, az új pap hirére jött le, mert református ember. Emberkerülő, nem áll szóba senkivel, sok jót tesz, de a köszönetet nem szivesen fogadja. Azt beszélik, a forradalomban híres vitéz ember volt.

Mikor Pál haza ment, a funtinelli remete a diófa alatt a padon várta. A másik diófához két mokány hegyi ló volt kötve.

– Üdvözöllek, öcsém, én Zalathnay Gábor vagyok.

Pali is bemutatta magát.

– A templomban voltam, meghallgattam a papolásodat. Nem vagy közibénk való, nagyon tanult és okos vagy te Garabóra. Meg fogsz te innen szökni, fiam.

Pali szembe állt vele és ránézett.

– Olyannak ismert meg a beszédemből?

– Nem. A szíved helyén van és éreztem lelked forróságát. De éppen ezért el fogsz itt senyvedni, mert neked nem ilyen környezet való. Szivósságod elkopik, megtörik, lelked kipusztul, sivatag lesz, lesülyedsz, köznapi fráter lész és akkor majd kereket oldasz.

– Nem úgy, atyám, én készakarva választottam ezt a helyet. Az én lelkemet összetörte a szenvedés, mielőtt idejöttem, s itt fog megujhodni, megaczélozódni, összekalapálódni a küzdelemben.

Az öreg ránézett.

– Szenvedés? Gyermek, ne hivd ki magad ellen az eget. Mit tudsz te a szenvedésről? Mit tud a patak pisztrángja a vizek mélységeiről? Mit tud a veréb az ég végtelenségéről? Mit tudsz te az élet örvényeiről? Nézz rám, ki pelyhes állal láttam karóra tűzve apám fejét, láttam megbecstelenítve anyámat, nőmet s valamennyit megölve, két édes, kis gagyogó fiammal együtt…

Pali megdöbbenve nézett rá, Zalathnay lehajtotta a fejét.

– Csudálkozol, hogy e szörnyű emlékekre se fakad könny a szememben… Negyven éve annak… Elsirtam már minden könnyemet… De előbb vérben fürödtem, a lázadók vérében… azután Funtinellibe vonultam, ott kriptába tettem halottaimat és sirtam, sirtam, míg könnyeim patakja el nem apadt. És lecsillapultam. És jó ember lettem. És az Isten megáldott, mert az éj csendjében, mikor az álom tündére szememre ereszkedik, visszalopja szívembe a régi boldogságot… Álmomban minden éjjel két kis buksi fiammal játszom, a medvebőrön hempergünk, orromat, fülemet ránczigálják… Csak néha álmodom azt, hogy megdöbbenek: mert ime nekem olyan hosszú, hófehér szakállam van, a fiaim meg mindig olyan kicsinyek maradnak… Istenem, mekkorák volnának már! Már unokákat ringatnék a térdemen…

Zalathnay fölkelt, föl és alá járt. Végre megállt Pál előtt.

– Nem ezért jöttem. De az az érzés vett rajtam erőt, hogy neked el kell mondanom mindent. Egy öreg szolgám nagy beteg, azt hiszem haldoklik… rábirtam, hogy vegyen Urvacsorát. Hozol neki?

– Kötelességem.

– Ebédelj meg, aztán az én két lovamon megyünk. Én majd a tarisznyából eszem.

Alig harangozták a delet, a remete és a pap lóra ültek és nekivágtak a havasoknak.

VI.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Az éjjeli vihar után remek friss volt a levegő az erdőben. A lovak vidám poroszkálással haladtak hegyre föl, völgybe le, áttörtettek vízmosásokon, melyekben még zuhogott a víz, s a két utitárs sokáig nem szólt egy szót sem egymáshoz.

Egy hegytetőn megálltak, lenyergeltek, Zalathnay füvet szedett marokra és megcsutakolta az izzadt lovakat. Mindezt szó nélkül. Szembe velük, a másik hegycsúcsról valami oláh pásztor botjára támaszkodva nézett le a völgybe. Zalathnay rámutatott.

– Nézz oda, fiam. Az ott az oláh nép története. Századokon át így néztek le biztos magasból a völgybe, hol azalatt a mi őseinket az ellenség öldöste. S mikor a mi udvarházainkból kipusztultak a lakók, akkor ők leszálltak a hegyekről, beültek a gazdátlan birtokokba, s azt mondták, hogy övék az ország.

Ettől kezdve Zalathnay beszédesebb lett.

– Én nem vétettem soha senkinek. Mindenkivel jól bántam. Miért bántottak engem? Miért irtották ki a családomat? Olyan emberek, a kik csak jóban részesültek tőlem. Engem is csak egy magyar kocsisom önfeláldozó hűsége mentett meg, az utolsó pillanatban. Bár ne mentett volna meg! Nem tapadna annyi vér a kezemhez. Mert rettentő boszút álltam. Mint boszuálló angyal dultam az oláhok közt… S az Isten azt mérte rám büntetésül, hogy hosszúéletű legyek, hogy minél későbben láthassam enyéimet ott fent… Megálljunk! Itt pihenni fogunk.

Nemsokára egy tisztásra értek, melyen patak csörtetett végig. Ott újra lenyergelték a lovakat és legelni bocsátották, aztán lehevertek és vajaskenyeret, gyümölcsöt falatozva, friss havasi forrásvizet ittak rá. Még két pipa is előkerült Zalathnay iszákjából, füstölni kezdtek s hanyatt fekve, a kék eget nézték. Zalathnay lassan a földre eresztette a pipáját és elaludt. Jó sokáig aludt. Arcza kisimult és teljesen elvesztette komor kifejezését. Simándy meghatva nézte. Hirtelen, átmenet nélkül fölébredt és felült.

– Sokáig aludtam?

– Elég sokáig.

– Miért nem keltettél föl?

– Nem mertem. Arczán édes derű mutatkozott, s nekem az jutott eszembe, hogy bizonyosan a kis fiaival játszik.

Zalathnay elfordította fejét s fölkelt.

– Gyere utánam.

A tisztás egy sarkára vezette, s a bokrokat félrehajtotta. Egy sirdomb látszott kereszttel.

– Itt van eltemetve egy fiatal bécsi diák, a halálfejes légióból.

Körüljárta a sirt, a mely tele volt vadvirággal.

– Különös idők, érthetetlen idők voltak azok. Egy idegen harczol érettünk, a saját honfitársaink pedig föllázadnak ellenünk. Ez a lelkes stájer vagy tiroli gyerek elesik a magyar szabadságért, az oláh pedig, a ki velünk egy tálból eszik, dühödten, vérszomjasan ellene tör. Hej, sok ilyen beszédes sirdomb van itt, szép Erdélyországban, de az élők nem értik meg a halottak szavát… Gyerünk!

Tovább lovagoltak, s most Simándy beszélt, elmondván születését, neveltetését és iskoláztatását. A mint belemélyedt, hangja egyre szakgatottabb lett s végre egészen eltompult. Zalathnay ránézett.

– Elég volt, fiam, ne folytasd. Emlékeiddel, látom, fájdalmaid visszatérnek. Még fiatal vagy, vigasztalódni fogsz és boldog leszel.

Rekedten felelt Simándy:

– Boldog leszek, remélem, de nem földi értelemben. Én a földtől, a sártól, a rögtől elszakítottam magam, atyám, s csak isteni és nemzeti hivatásomnak fogok élni… Jaj volna nekem, ha nem tudnék elszakadni a földtől!…

Sokáig hallgatagon haladtak odább. Egyszerre csak egy fensíkra értek, zab-, kukoricza- és krumpliföldek közé. Funtinellben voltak. Beértek a faluba, a mely rongyos viskókból állott, temploma nem volt. Csakhamar szemükbe tünt a kastély, Zalathnay háza. Egy oldalon mély vízmosás, a többi oldalon magas kőfal vette körül. Olyan volt, mint egy kis vár. Az egyik végén kápolna volt, ennek a kriptájában aludták örök álmukat a Zalathnayak háromszáz esztendő óta: ezek a hős és ingatag, cselszövő és szenvedélyes, vallásos és tivornyázó, nagyeszű és félbolond, vad, marcona, de utólérhetetlenül kedves erdélyi urak, kik a Kelet és Nyugat ott lefolyt nagy harczában oly csodálatosan fönn tudták tartani magukat, megőrizve annyira érdekes individualitásukat. Simándy különös meghatottsággal nézett az oszlopos magas tornáczra, szinte várta, hogy csatlósok, apródok futnak elő, megfogni a lovak kantárszárát. Aztán tekintete Zalathnayra esett, fáradt alakjára, ránczos arczára, ősz szakállára: ime a legvitézebb nemzetség utolsó sarja, a kinek összes vágya csak az, hogy odategyék a kriptába, ősei mellé… S akkor a ház pusztulásnak indul… köveit széthordják… s bele költözik a bagoly, meg a denevér.

Az istállóból egy oláh kocsis futott elő a lovakért.

– A papnak a lovait is bekötöttem, nagyságos úr.

Zalathnay meglepetve nézett rá.

– Miféle papét?

– Az oláh papét, instálom.

– Hát az mit keres itt?

– Nem tudom, instálom, csak jött és fölment a beteghez.

– Ki engedte meg? – ordította Zalathnay elvörösödve.

– Instálom, Borka asszony tudja, – szólt a kocsis remegve és elvezette a lovakat.

Zalathnay fölsietett a lépcsőn, Gábor utána. A tornáczon egy félig parasztosan öltözködött öreg asszony jött eléje.

– Borka, ki rendelte ide az oláh papot?

– Maga a haldokló, instálom. Az ördög kínozza szegényt és szeretné, ha kiüznék belőle. A haldokló kivánságát nem szabad megtagadni, nagyságos úr.

– Hol az a pap?

– Most ölti fel a misemondó ruháját.

Zalathnay be akart rohanni, ekkor Pál megfogta a vállát.

– Vezessen a beteghez. Ne foglalkozzunk mással.

A ház tulsó oldalán volt a cselédek traktusa, odamentek és beléptek a beteghez, a ki nagyon öreg ember volt.

– György szolgám, ismersz? – kérdé Zalathnay.

A cseléd intett, hogy ismeri.

– Nézd elhoztam a papunkat, hogy föladja neked az Urvacsorát.

A cseléd Pálra nézett.

– Szenvedek, – nyöszörgé.

– Megfognak enyhülni kínjaid, figyelj Isten szolgájára.

Borka vánkost tett a beteg feje alá és félig felültette. A nyitott ajtón lassankint több-több cseléd szivárgott be. A folyosón is parasztok voltak, a kik letérdeltek, keresztet vetettek magukra és mormogva imádkoztak.

Simándy magával hozott pakkjából elővette palástját, az ütött-kopott kelyhet, bort töltött bele, s egy tálczán kenyeret szelt. A palástot magára vette, kezét összekulcsolta és fohászkodott:

– Kegyelmes Isten! Téged óhajt és vár a nyomorúság terhe alatt elalélt lélek! Jőjj, óh, jőjj, irgalom Istene, erősítsd és vigasztald a te szegény, beteg szolgádat, Amen.

Itt a bibliát a kezébe vette, égre emelt tekintetét a betegre sülyesztette, s így szólt:

– Keresztény társam! Ohajtottam, hogy mostani nyomorúságod közepett az Úr szent vacsorájában részesülj és ezáltal lelki vigaszt találj az Istennél. Ime, eljöttem hozzád, mint az én Uramnak, a Jézusnak szolgája, a te óhajtásodra. Kivánom, hogy legyen az Úr szent vacsorájában való részesülésed hitednek erősítésére és a lelkednek megnyugtatására.

Jézus érettünk, bűnös emberekért halt meg a keresztfán és mikor az ő halálát emlegetjük, ugyanakkor saját bűnös voltunkról is meg kell emlékeznünk. Emlékezzél meg te is a Jézus kínos haláláról, de emlékezzél meg egyszersmind arról is, hogy te is bűnös ember vagy és neked is szükséged van az Isten bűnbocsátó kegyelmére. Jer azért, emeld föl szivedet az Istenhez és imádkozzál.

Könyörülő Isten! a te szent fiad én érettem is szenvedett és meghalt a keresztfán. Bocsásd meg, a mit életemben ellened és törvényeid ellen vétettem, hogy ha betegágyamból a koporsóba kellene is szállanom, lelkem hozzád mehessen, a Krisztus érdeme által megtisztítva, ártatlanul.

A beteg merőn nézett a papra, lassan összetette kezeit és utána mormogta az imádságot. Az imádság után a pap kihirdette a bűnbocsánatot és így fejezte be:

– Az irgalmas Isten készítsen el szent lelke által és tegyen szent fia asztalának méltó vendégévé, Amen!

Akkor a kehelylyel és a kenyérrel odalépett a beteghez, s e két szín alatt kiszolgáltatta neki az Urvacsorát. A beteg ezalatt nyugtalanul futkosó tekintettel az ura szemét kereste. De Zalathnay nem nézett rá. Térdre roskadt és ő is fölvette az Urvacsorát. Eszébe jutott, hogy mikor volt az ő házában utóljára magyar pap: a mikor a kisebbik fiát keresztelték. És két nagy könnycsepp gördült végig az arczán.

A pap halkan suttogta, miközben az Urvacsorát osztotta:

– Részesüljetek a Jézus megtöretett testének és kiontott vérének jegyeiben, mint a bűnbocsánat és üdvösség igéretének pecséteiben.

Azután emelt hangon így folytatta:

– Íme, szenvedő testvérem, megadta az Isten szíved kívánságát, hogy részesülhettél a szent vacsorában. Oh, szolgáljon ez hited erősítésére és lelked megnyugtatására, hogy béketűréssel hordozd a rád mért szenvedést és nyugodt lélekkel várjad Isten akaratának rajtad való beteljesedését akár az életre, akár a halálra. Most pedig jer, emeld föl ismét szívedet az Istenhez és imádkozzál:

– Jó Istenem, édes atyám! te vagy nekem egyedüli örökségem, te benned nyugszik meg az én lelkem. Légy áldott, hogy a nyomorúságban is velem vagy, vígasztalsz, bátorítasz és az örökkévalóságba menetelre előkészítesz. Kész vagyok, uram, hozzád menni, mihelyt akarod és Idvezítőmmel én is azt mondom, «legyen meg a te akaratod», de míg e földön éltetsz, adj erőt a szenvedés elhordozására, hogy ne zúgolódjam ellened. Mikor pedig elhozod utolsó órámat, atyám! vedd magadhoz lelkemet és dicsőíts meg engem te magadnál. Amen.

Itt a pap kis szünetet tartott, aztán kezdé:

Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, legyen meg a te akaratod…

Itt a beteg szeme fölragyogott, keresztet vetett magára s oláhul elmondta hangosan a Miatyánkot.

Simándy megvárta, míg szaggatott hangján végigdöczögött az imádságon, akkor kiterjesztette föléje kezeit és elmondta az áldást:

A jó Isten hallgassa meg kérésedet, nyugtassa meg a te lelkedet s adjon testednek megkönnyebbülést a lélek nyugalma által. Amen!

A szertartás véget ért. A fiatal pap hátra lépett.

– No György, öreg szolgám, – szólt Zalathnay, – megnyugodtál?

Az öreg kétségbeesett tekintetet vetett urára. Kis ideig habozott, aztán halkan így szólt:

– Én jó gazdám, bocsáss meg öreg szolgádnak… de hallom, a halál kopogtat az ajtón… ne engedd elveszni hív szolgádat…

– Mit akarsz?

– A tiszteletes úr elvégezte a dolgomat a Dumnezeuval…

Itt megakadt. Majd rekedten folytatta:

– De engem a drak fojtogat… érzem, hogy bennem van… nem enged általmenni az idvesség kapuján… leránt a kárhozatba.

Ordított és kimeresztette szemeit.

– Hozzátok a papot, a kiért küldtem. Ki volt érte Garabón? Pénzt is küldtem vele. Az oláh papot! Hát olyan rosszul bántam veletek? Azt akarjátok, hogy pokolra menjek? Hol a kereszt? A gyertya? A füstölő? Hatalmat vesz rajtam az ördög… Segítsetek!

Hangja zokogásba fulladt… a félelemtől hangosan vaczogott a foga. Simándy halálsápadtan nézett a boldogtalanra. Minden kiáltása úgy hatott rá, mint egy baltacsapás a fejére. Már ebben kipusztult a hit és rabjává tette a babona. A saját papja csak olyan ember neki, mint ő maga, legföljebb tudósabb… és föléje magasodik a másik, a ki azt hirdeti, hogy az Isten minden hatalmat az ő kezébe adott… a ki uralkodik az ördögön, a rossz lelkeken… a ki nélkül nem üdvözülhetsz, ellenben pokolra juthatsz, ha ő akarja. A ki áraszthat rád fehér napokat és elboríthat fekete napokkal, a hogy a kedve tartja. S a mint a beteg ott sikoltozott és fetrengett, a fiatal pap előtt feneketlen mélység és mérhetetlen távolság nyilt meg. Előtte állott az ellenség: Bizáncz! A pompa és a külsőségek diadala a lényeg fölött, a babona diadala a hit fölött… Mint a kénköves füst, a földre lapulva kúszik szét közöttünk a bizánczi hit, ez az Ázsia miszticzizmusával, Egyiptom bűvészetével összekevert kereszténység, mely a szlávok pogánykori hitvilágát is megőrizte… ez a hit, mely bilincsekben tartja a szabad akaratot s az Isten tiszteletét az ördögtől és a gonosz lelkektől való félelemmel tartja fönn. Ez az ördög diadala az Isten fölött! Ezzel a hatalommal mersz szembeszállni, óh gyönge ifjú, puszta falú kopott templomoddal, egyszerű imádságaiddal, bibliáddal? A Keletnek üzensz te háborút?… Daczosan rántott egyet a vállán… Eszébe jutott, hogy egykor Botond bárdjával bevágta Bizáncz kapuját… és ökle összeszorúlt, mintha ütni akarna… Aztán nekidűlt a falnak, mert a feje szédült a mélységes és sötét dolgoktól, melyek fején átvillantak…

Kint megszólalt a csengetyű. A cselédek, a parasztok letérdeltek… Két ministráns gyerek lépett be, füstölővel, gyertyával… Zalathnay az ajtóhoz ugrott, fölegyenesedett, s az a gyilkos düh jelent meg az arczán, melylyel egykor harczba indult, családját megboszulni. És ekkor Simándy szelíden lefogta karjait és félrehúzta.

És jött a garabói oláh pap, kettős kereszttel a kezében és a beteg ágyához közeledett. S a beteg lecsendesedett és rajongással szegezte tekintetét a papra. És a pap elővette nagy könyvét és megszólítván az ördögöt, kiűzéséhez fogott ezen igékkel:

– Megátkozlak téged, a gonoszság és a gyalázat kútforrását, az ellenkezés és galádság kezdőjét és létrehozóját! Megátkozlak téged az égi fényből kitagadott és kevélységed miatt a mélység sötétébe taszítottat. Megátkozlak téged és minden akaratodnak engedő erőt. Megátkozlak téged, tisztátalan lélek, az Istennel, Adonaival, Eloival, a mindenható Istennel! Menj ki és távozz Gyorgyéból, Isten szolgájából. Megátkozlak téged az Istennel, ki szavával teremtett mindent, ki alkotta a látott és nem látott természetet, ki teremté az embert az ő képére, ki előbb ezeket angyali őrködésével megvédte, ki a magasból vízzel fullasztá meg a bűnt, s az ég alatti mélységeket kitárá és a tisztátalanságot cselekvő óriásokat megrontá és ama becstelenek tornyát szétrombolá – és tűzzel és kénnel égeté meg Sodoma és Gomora lakóinak földjét, minek tanújaként füstölög az olthatatlan füst; ki vesszővel elválasztá a tengert és a népet száraz lábbal vezeté át s Fáraó zsarnokot és Isten ellen küzdő hadseregét habok közé temette örökre… Megátkozlak azzal, ki a szelet megdorgálá és lecsendesíté a tenger viharát, ki elűzé az ördög seregét.

Félj, fuss, hordd el magad, távozzál, tisztátalan és förtelmes ördög, a ki a mélységből való csalárd vagy és alak nélküli, látható szemérmetlenségre, látható álnokságra; bárhol légy, avagy menj: akár te vagy maga a Belzebub, akár a megrázó, akár kigyó képében, akár vadállat alakjában, akár mint a pára, akár mint a látható füst, akár mint férfi, akár mint nő, akár mint állat, akár mint madár, akár mint éjszakán beszélő, akár siket, akár néma, akár rögtön megrémítő, akár összetörő, akár leselkedő, akár nehéz álomban, akár betegségben, akár tehetetlenségben, akár kaczagásra gerjesztő, akár könnyeket okozó, akár bujálkodó, akár kéjes könnyekre fakasztó, akár büdös, akár kivánságos, akár gyönyört adó, akár mérgező, akár szerelemben megőrült, akár csillagokból jósló, akár házi kuruzsló, akár szemérmetlen, akár veszekedő, akár állhatatlan és a hold szerint változó, akár valamely időben visszatérő, akár reggeli, akár déli, akár éjféli, akár késői vagy hajnalhasadti, akár önként lepted meg, akár valakitől küldve vagy, akár váratlanul érkeztél, akár tengerből, akár patakból, földből, kútból, omladékból, sírból, tóból, nádasból, iszapból, völgyből, erdőből, fákból, madarakból, akár dörgésből, akár bányatetőből, vízfürdőből, pogány temetőből, akár a honnan tudjuk, akár a honnan nem tudjuk, akár ismert, akár ismeretlen, akár nem látott helyről: távozzál és költözzél, szégyeld meg magad az Isten keze által alkotott és diszített képtől.

Félj a megtestesült Isten hasonlatosságától és ne rejtsd el magad Gyorgyéba, Isten szolgájába, mint vasbot, tűzkatlan, pokol és fogak csikorgatása, – lázadásod büntetése vár… Félj! Fuss! Hallgass! Ne térj vissza, se el ne rejtőzzél más tisztátalan lélekkel, hanem térj nedv nélküli puszta, műveletlen földbe, melyen ember nem lakik, csak az Isten látogatja, a ki megöli mindazokat, a kik megsértik és leselkednek az ő képmása után; ki a sötétség lánczaival bilincselve adott át a pokolnak téged, a gonoszságok föltalálóját és elkövetőjét – ördög! Mert nagy az Istentől való félelem és nagy az Atya, Fiu és Szentlélek dicsősége, most és mindörökké. Amen.

És a beteg elaludt és arcza mosolygott. Simándy megtörölte izzadt homlokát, kézen fogta Zalathnayt és kivonszolta.

– Itt a csatát elvesztettem, – mondá halkan és szomorúan.

– Én meg ezt a világcsaló papot becsukatom, – dörmögött Zalathnay.

Simándy fejét csóválta.

– Az áfuriszálást már Bethlen Gábor fejedelmünk eltiltotta, – folytatta Zalathnay, – s be is csuktak e miatt egy csomó papot.

– De ha a nép lelkének ez kell. Ha ez megnyugtatja, boldoggá teszi, van-e jogom útját állni? A beteg ember, a haldokló ágyánál megszűnik a vallási kérdés. S ha a beteg egy útszéli czigányasszonyt hítt volna, hogy ráolvasson: annak se állhattam volna az útját nyugodt lélekkel.

Zalathnay szobájába értek. Az öreg lehevert egy medvebőrrel letakart divánra, Simándy pedig az ablakhoz állt. Hosszú szünet támadt, mind a kettejükben borzongott még az elmult századokból maradt, imént hallott sötét átok.

Végre megszólalt Zalathnay:

– Hallod fiam, eredj te vissza nagy Magyarországba, azok közé a boldog magyarok közé, a kik odaát azt hiszik, hogy ebben az országban nincs semmi baj. A kik nem hallják a düledező végvárak le-leomló falának robaját. Mit keressz te itt? Mit akarsz te itt? Fáj a szívem, hogy itt látlak. Mit keres a pálma a jégsivatagon?

Simándy összefont karokkal megállt a vén ember fölött.

– Mikor Pompejit kiásták, a város kapuja mellett találtak egy kővé vált római katonát. Egy közönséges, rosszul fizetett közkatonát. Odaállította a tisztje, hogy őrizze a kapút. A föld megrendült, a Vezuv elkezdett mennydörögni. Lángoszlopok törtek elő kráteréből, a lakosság menekült. A katona ott maradt őrhelyén. Fekete füst terjedt el a földön, forró hamú esett az égből, a gyilkos forróságú láva sisteregve ömlött alá a hegyről. A katona ott maradt őrhelyén. A láva elborított minden utczát és emelkedett. A nép egymást gázolva, sikoltozva menekült a katona mellett el, ki a városból. A katona a kapu falának támaszkodott, keményebben megmarkolta a kardját s nem mozdult onnan. Ott halt meg, a parancs, a kötelesség oda szegezte; egyedül ő nem vesztette el a fejét az általános rémületben… Az a római katona én vagyok.

Zalathnay felkönyökölt s néma csodálattal nézte, hallgatta a fiatalembert… Az est árnyai lassankint ráborultak a tájra. Az erdőből halk zúgás hallatszott, mintha az aludni térő fák gyöngéden búcsúznának egymástól. Néha valami láthatatlan éjjeli madár éles vijjongása ütődött idáig. Az öreg Zalathnay feje fáradtan lehanyatlott és elaludt… Kis idő mulva megcsendült a kápolna lélekharangja, Simándy fogta a bibliáját és távozott. Éjjel ébredt föl az aggastyán és szolgáinak csöngetett. Az udvaros, a ki ajtaja előtt összekuporodva aludt, bejött égő gyertyával.

– Mit csinál György?

– Meghalt, uram, az örök világosság fényeskedjék neki.

– Hol a magyar pap?

– Imádkozva virraszt a halott mellett, az asszonyokkal.

– Hát az oláh pap?

– A birónál kártyázik.

VII.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Itt a havasok közt télen egyforma fehér minden, tavaszszal és nyáron egyforma zöld minden. Az igazi színpompás, tarka világ csak őszszel kezdődik.

A természet itt akkor öltözködik föl legszebben, mikor meghalni indul.

A rengeteg erdő nagyon lassan hullatja leveleit. A levelek szivósan, sokáig ragaszkodnak az ághoz, az élethez. Először elkezdenek sárgulni, négy-ötféle sárga színt öltenek föl; azután egy részük átmegy a piros színbe, a pirosnak tízféle árnyalatába. S a pusztuló őserdőkben ilyenkor a legélénkebb, a vérvörös szín az uralkodó. Mellette vannak még zöld, sárga és fekete foltok. Azt hiszed, tündérkertben jársz, pedig itt nem tündérek űzik pajzán játékukat, hanem a halál járkál nehéz léptekkel.

Ez időtájt kelt útra Simándy a kurátorral, egy jól megrakott szekéren Baltavár felé, mely a hozzájuk legközelebb eső kis város volt. A kurátor a kukoriczáját vitte eladni, Simándy pedig fölhasználta az alkalmat, hogy egy kicsit emberek közé menjen, s egy láda könyvet, melyet a püspök küldött neki, a városban átvegyen. Gyermekes öröm fogta el, mikor egy csomó, szép sorban álló kőházat megpillantott, s egész élvezettel sörözött a vasúti állomáson, nézve, hogy robognak be prüszkölve a vonatok. Azután elment a vásárra, s a vidékbeli néppel beszélgetett, majd pedig beült a czukrászdának nevezett kávéházba s kéjjel szürcsölte a rossz feketekávét, melyet egy kisasszony eléje tett, s megelégedéssel hallgatta egy környékbeli gazdasági gyakornoknak ugyanezen kisasszonynyal folytatott együgyű és érdektelen fecsegését. Szinte röstelte, mikor rajtakapta magát azon, hogy jóleső érzés tölti el. Hát már annyira elközönségesedett volna, annyira elunta volna magát, hogy ilyen semmiségeken is szórakozik? Szidta magát, mint gyönge karaktert s egyszerre üresnek találta az egész kis várost és ostobának a kávéházi környezetet.

Éppen fizetni készült, mikor két nő lépett a kávéházba. Anya és leánya. Fekete volt mind a kettő. Az anya nem öreg, de koravén, mint a román nők általában. A lány ugyanabból a fajtából volt, mely hamar érik, de hamar el is hervad. Most kezdett még csak érni. Hollósötét haja francziásan volt föltűzve, nagy, fekete szemei kaczér kiváncsisággal jártak körül, s ha beszélt, éles, hófehér fogai csak úgy villogtak. Elegáns úti ruhája csak úgy feszült rajta. Simándynak – nem tehetett róla, – örömet okozott a nézése. Mikor a leányt nézte, talán nem is rá gondolt, hanem azokra a rég elmúlt időkre, mikor még ő is hallgatta az úri ruhák suhogását…

A hölgyek fagylaltot rendeltek, s mikor nem kaptak, ezen francziául fejezték ki megbotránkozásukat. Utána jegeskávéval tettek kisérletet. Mikor ez se sikerült, hideg kávét rendeltek habbal s egy csomó süteményt hozzá, de mindent rossznak és állottnak találtak. A mama franczia és német szavakkal kevert román nyelven a nagyszebeni és tusnádi kosztot dicsérte, a leány azt emlegette, hogy Bukarestben minden olyan finom, mint Párisban, s nekik a leánynevelő kolostorban olyan franczia szakács főzött, a ki azelőtt a királyi udvarnál szolgált. Azután egy három nap előtt lezajlott nagyszebeni bálról merültek szapora beszélgetésbe, de ezt már románul, s a lány különös elragadtatással beszélt a katonatisztekről, mint figyelmes gavallérokról és fess keringő-tánczosokról. Simándy azt is megtudta, hogy a szebeni ezredet nemrég hozták haza Bécsből, s ez nagyban fokozta a tisztikar nimbusát.

A két nőt a beszélgetésből egy-egy parasztembernek a belépése zökkentette ki. Ezek egy-egy kupicza pálinkát fölhajtani jöttek. Ilyenkor a lány mindig elfintorította az arczát és zsebkendőjét az orra alá tartotta.

– Jaj, mama, ha meggondolom, hogy mi vár rám otthon, kétségbe vagyok esve. Ez a parasztszag, a mely megcsap, keservesen emlékeztet jövő életemre.

– Ne légy hálátlan, Florica! Két télen nevelkedtél Bukarestben, kimulattad magadat elégszer Szebenben és Tusnádon. Ideje, hogy haza gyere. Hát nekünk ne legyen benned semmi örömünk?

A leány nagyot sóhajtott.

– Azt látom, hogy a papának szép összeköttetései, nagy protekcziói vannak s azt mégse tudja kivinni, hogy abból az utálatos fészekből jobb helyre, valami városba tegyék át.

– Hadd el, több jövedelmünk van itt, mint akárhol másutt…

– Csak legalább a zongorám hamar megjönne.

A mama nemsokára csengetett és román aranynyal fizetett. A fölszolgáló kisasszony odahozta Simándyhoz, megkérdezni, hogy jó pénz-e? A lány ekkor emelte tekintetét Pálra, s Pál úgy érezte, hogy ebben a tekintetben lenézés van. A gazdag oláh lány rögtön tisztában lehetett vele, hogy ez egy szegény kálvinista pap s a szerint rendezte be tekintetét. Pál elpirult, fizetett és otthagyta a kávéházat.

Odakint azonban elröstelkedett. Miért nézte volna le őt a leány? Van-e joga hozzá? Van-e oka rá? Honnan veszi ő ezt az ostoba gondolatot? Iszonyúan haragudott magára, hogy ilyen együgyűnek kellett magát találnia. Szinte kedve lett volna visszamenni és megmondani nekik: nem olyan egyszerű, Kolozsváron soha túl nem járt falusi pappal van ám dolguk. Ezért az utolsó gondolatért aztán még jobban haragudott magára. Hát miért volna abban restelni való, ha valaki nem járt túl Kolozsváron?

Mikor este hazament a Brassó városához czímzett fogadóba, Benedek kurátor uram, a ki szerencsésen eladta a kukoriczáját, azzal fogadta:

– No, tiszteletes uram, szerencsével jártam, mert még fuvarom is akadt hazafelé.

– Kicsoda?

– Az oláh papnénak és a lányának a podgyásza.

– A garabói oláh papné, meg a lánya?

– A’bizony. Most jöttek haza Rumániából.

– Egy lilába öltözködött időses asszony és egy szürkeruhás fiatal lány?

– Az. Ösmeri őket?

– Nem. Csak a kávéházban láttam. És elfogadta a fuvart?

– Nem egészen. Ugy félig. Mert azt mondtam nekik, hogy a papommal vagyok itt, s ő neki is lesz még beleszólása.

Palika homloka ránczba húzódott.

– Hát csak fogadja el, kurátor uram.

– Ugy-e, azért megférünk mi ketten a szekeren?

– Nem. A könyves ládámat tegye föl. Én majd haza megyek gyalog.

– Gyalog? Azt csak nem engedhetem, tiszteletes úr.

– Én pedig nem mehetek az oláh pap podgyászos szekerén. Megértette?

– Meg. Igenis. De nagyon.

Azzal égő pipájának lecsukta a kupakját, az egész készséget zsebretette s fölment a korcsma ebédlőjébe. A garabói papné és leánya ott vacsoráltak. A kurátor egész illedelemmel odalépett:

– Instálom, tisztelendő asszony, nem vihetem Garabóra a podgyászt.

– Miért?

– Hát úgy határoztuk a tiszteletes úrral, hogy magunknak is van egy kis czók-mókunk, a két lovam nem igen bir el többet, mint ezt, meg kettőnket.

– Ezt a papja nélkül is tudhatta volna.

– Tudtam én azt, instálom, de nem voltam benne bizonyos. De most, hogy a tiszteletes úrral beszéltem, egészen tisztába vagyok vele.

– Hát most, késő este, hogyan kerítünk szekeret a pakkunknak? Magunknak is csak nagynehezen kaptam fiakkert.

– Majd én megpróbálok szerezni egyet, – ajánlkozott Benedek uram, – hiszen szekeret könnyebb kapni, instálom, mint hintót az asszonyságok számára.

– Próbálja meg, barátom, kap majd borravalót.

Benedek uram csavart egyet a bajuszán.

– Nem ismer engem a tisztelendő asszony? Én vagyok a kurátor. A jó szó az irányadó nálam, nem a borravaló. Majd visszajövök. Jó egészséget kivánok.

– Milyen büszke nép! – szólt a lány, újra beparfümirozva zsebkendőjét.

– Ugyancsak kellemetlen dolga lenne az apádnak, ha ennyi esze volna a parasztjainak.

Egy pár percz mulva újra beállított Benedek uram.

– Rendben van a dolog.

– Van fuvaros?

– Nincs, de lesz. Ha nem hozok reggelig, magam viszem Garabóra a tisztelendő asszony podgyászát.

– No, úgy-e, hogy elbirják a lovai?

– El, mert ebben az esetben a tiszteletes úr gyalog megy haza.

– Ej ha, de udvarias ember. Pedig apád azt írta róla, hogy egy vad, visszavonult remete, a ki gyűlöli a világot.

Benedek uram az első mondatra felelvén, így szólt:

– Nem úgy van, könyörgöm, mert a tiszteletes úr semmi áron nem akarja, hogy én a fuvartól elessem. Én pedig nem akarom, hogy ő gyalog menjen haza. Ebbe’ hát össze vagyunk még egy kicsit külömbözve.

Florica fehér fogait egy körtébe merítve, szólt:

– De hát híjjuk meg azt a szegény fiút a mi kocsinkra, a bakon pompás helye lesz. Kend pedig vigye a podgyászunkat.

Benedek uram kettőt köhintett.

– Bajos, instálom. Nagyon bajos. Mert a mi papunk aligha ül föl az oláh papné bakjára, ha már a bagázsiás kocsija se kell neki.

(Benedek uram addig diplomatizált, míg végre kikottyantotta az egész tényálladékot.)

– Ugy? – szólt dühösen a papné, – hát akkor pusztuljon innen, szemtelen paraszt.

Benedek uramnak egyet villant a szeme, de nem szólt. Csak föltette a sipkáját, kivette alvó pipáját, a nadrágján végigrántott gyujtóval rágyujtott, négy-öt füstfelhőt fújt, ezzel szélnek eresztette a mérgét. Aztán, miután magaviseletével bebizonyítottnak vélte, hogy nem imponálnak neki, csöndes hangon megszólalt:

– Jó, jó, tisztelendő asszony; de azért kocsi lesz, mert megigértem.

Ezzel köszönés nélkül eltávozott.

VIII.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Simándy a korcsmaszín alatt hált, Benedek uram kocsijában. Hajnalban a gazda fölkeltette, s jelentette neki, hogy indulnak. A papné podgyászának szerzett egy becsületes fuvarost, természetesen magyar embert, mert különösen a papné goromba szavai után érezte, hogy a pap pénzét azért is magyarnak kell juttatnia.

Félhomály volt még, mikor a csengős lovakkal kihajtottak az állásból s az alig ébredező kis városon áthaladva, nekivágtak a távoli havasoknak. Virradat felé egyre hidegebb lett, s Benedek uram ugyancsak takargatta a papját ködmennel, lópokróczczal, hogy meg ne vegye az őszi hajnal fogas hidege… Mikor a városból az egyenes, köves útra kiértek, szépen elbóbiskoltak mind a négyen: a két ember és a két ló. Így ballagtak a szentpáli csárdáig. Ott kezdődött a járhatatlanabb, kanyargós, sáros hegyi út. Innentől kezdve Benedek uramnak, meg a két lónak ébren kellett lennie, a pap szundikálhatott tovább. Benedek uram tehát leszállt, székely abrakot adott a lovainak, a mi abból állt, hogy sörényüknek a homlokukba lógó czafatjain jókorákat rántott, megrázta a négy lőcsöt, megnézte a kerékszöget, s jelentette a papjának, hogy minden rendben van, Isten nevében fölhághatunk a havasokra.

Pali pedig fölnézett a sötétségbe burkolt hegyóriásokra, melyeknek hallgatag tömege mögött kelőben volt a nap és aztán visszanézett az elhagyott síkra, melynek lebegő, könnyű páráit a pirkadás első sugarai már megaranyozták. Előtte fagy és homály, mögötte melegség és fény. Egy kis borzongás futott végig rajta. Szörnyű elhagyottnak érezte magát, a szívén át-átnyilalt valami névtelen fájdalom. Mi várja őt ott, a hová megy? Még csak egy hű kutya se fut eléje nyájas ugrással. És ekkor eszébe jutott: hátha visszafordulna? Mit érne vele? Ott sincs neki senkije. Idegen embertömegek. Közömbös sokaság. Hajtson, kurátor uram! Gyerünk haza. S nekivágtak a hegy egyik messziről tátongó szakadékának és elnyelte őket a homály…

Ugyanakkor a baltavári fogadó egyetlen tisztességes vendégszobájában Todorescu Florica, gömbölyű két karját anyja nyaka köré fonva, könyörgött neki, hogy hagyja még egy kicsit aludni. De az anyja nem hagyta békén, mert a fuvaros már egy félórája türelmetlenkedett a tornáczon, hogy a pakkokat fölrakhassa. A szép Floricának kénytelen-kelletlen föl kellett kelnie, mert a ládák és kofferek a szobájukban voltak. Egy vörös pongyolát vett föl, s miközben anyja a haját kezdte fésülni, bejött a fuvaros a háziszolgával.

– Megálljon csak, – szólt Todorescuné, – kicsoda maga?

– Én, instálom, Gál András, helybeli polgár vagyok.

– Magát Benedek uram, a kurátor fogadta föl?

– Igenis, instálom.

– Hát ő hol van?

– Ő még kora virradatkor elindult haza a garabói magyar pappal.

– Ki áll jót azért, hogy nekünk semmi holmink el nem vész?

– Én magam, könyörgöm. Házam is van, földecském is van, keresheti rajtam a tisztelendő asszony nyugodtan, ha elveszítek valamit.

– Nyolcz darab.

– Majd megszámlálom, instálom.

Gál András gazda óvatosan átvett mindent, mindenről megkérdezte, hogy mi van benne, mert ha netán valamelyikben üveg volna, jobban kellenék rá vigyázni. Azután ajánlta magát és elment.

A hölgyek alája gyujtottak a szamovárnak és teát főztek. Florica lassan felöltözött, kis prémes bundát vett magára s kiment a tornáczra. Végiglátott a kelő naptól bearanyozott kis városon, s kitágult tüdővel szivta magába a friss levegőt. Aztán leszaladt a kertbe s az őszi virágokból szép bokrétát kötött. A czipője egészen átnedvesedett, úgy, hogy tiszta harisnyát kellett húznia. A lány dideregni kezdett, de két csésze forró tea helyreállította. Csak kissé sápadt volt az arcza. Anyja melléje állt és gyöngéden simogatta.

Todorescuék nagyon szerették a lányukat, s a világ minden kincsét ráköltötték volna. Todorescu, a garabói pap, nem volt szegény ember. A szétszórt havasi községben nagyon sokan laktak, s az oláh pap ezerféle módon meg tudta adóztatni a népét, mely különben is valóságos rajongással viseltetik a pópája iránt. A pap a népnek nemcsak a hitét, hanem a babonáját is szolgálja, s ha a hit gyengén fizet, annál dúsabban kamatozik a babona. Az oláh a beteg marhája ügyében is a papjához fordul. Az oláh a jószága ellopását nem a csendőrségnél, hanem a pópánál jelenti be, a ki a vasárnapi szent beszédbe szőve, átokkal sújtja a tolvajt, ha ennyi meg ennyi idő alatt nem jelentkezik. Az oláh maga, a papja tudtán kívül, nem is mer az Istenhez fordulni és pláne a paphoz fut segítségért, ha az ördöggel és a rossz szellemekkel van bajban. Mindez fokozza a pópa jövedelmét. Ezenkívül Todorescunak nagy összeköttetései voltak a nagyszebeni metropolitánál, honnan, mint rebesgették, tetemes segítséget kapott. Sőt a nemzeti komitében is voltak barátai, s így sikerült neki ahhoz jutni, hogy Florica ingyen alapítványi helyen nevelkedjék Bukarestben és Nagy-Szebenben. Todorescu azonban megelégelte már lánya távollétét, s haza rendelte, mert attól félt, hogy hirtelen férjhez is megy, mielőtt az ő apai szíve kellőképp kigyönyörködte volna magát benne.

Így tartott hazafelé tizenhatéves korában Florica. S mivel egy nappal hamarább érkeztek, mint irták, Todorescu nem jöhetett eléjük, sőt még csak kocsit se küldhetett Baltavárra.

A rozoga baltavári fiakkerben hátradőlve, a szép lány nem foglalkozott a mával, a jelenvaló környezettel, hanem az elmult napok, hetek, hónapok emlékeinek élt. Eszébe jutott a bukaresti kolostori vizsga, hol a kitünőbb tanulók, köztük ő is, a jelenlevő román királyné saját kezéből Carmen Sylva műveit kapták meg. Lelkében zsongott emléke a vizsgai kirándulásnak Costanzába, a Fekete-tenger mellé, hol a tirgovesti kadétiskola növendékei bált rendeztek a bakfisek tiszteletére. Eszébe jutott, mikor már a mamával hazafelé jött, mulatozásuk Sinaiában, majd nyaralásuk Tusnádon, előkelő bojár társaságban, s őszi tartózkodásuk nagyszebeni rokonaiknál, hol különben Florica szintén több évig járt iskolába. S halkan dudolva, lábával és kezével jókedvűen verte a remek Strausz-féle keringők taktusát, mely a szebeni tisztikar mulatságáról maradt meg fülében. Mindez sokkal inkább elfoglalta, semhogy eszébe jutott volna körülnézni és észrevenni, hogy kocsijuk kidöczögött a verőfényes lapályról, s immár a nagy hegyek sötét árnyékot vetnek útjára.

Gál András uram pakkos szekerét elérték, el is hagyták s ekkor történt meg rajtuk, valami átkozott girbe-görbe köves úton, hogy a kocsi egyik kereke összetörött és ők megrekedtek.

A fiakkeres oláhul jajgatott és magyarul káromkodott. E mellett a fületövét vakarta, de segíteni nem tudott. Kifogta a lovait, béklyóba kötve kicsapta legelni, ő maga meg pipára gyujtott s az árok szélére ült, mondván, hogy majd megsegít a jó Isten.

A jó Isten csakugyan küldött is segítséget, Gál András uram képében, a ki egy óra mulva utólérte őket, mikor a papné már kezeit tördelte, hogy mi lesz velük ebben a vad rengetegben.

A fuvaros apróra megnézte a hibát.

– Ezt összeeszkábálni nem lehet, ehhez kovács kell. Ne tessék busulni, tisztelendő asszony, azért van feje az embernek, hogy gondolkozzék vele.

S elhallgatott egy darabig. Mutatta, hogy ő úgy tesz, a hogy beszél: gondolkozik a fejével.

– Én a podgyászt itt le nem rakhatom, hogy a dámákat tovább vigyem, mert nincs a ki vigyázzon rá. Hanem, frátye, – szólt a fiakkereshez, a ki áldott nyugalommal hevert a fűben, – aló mars, ülj föl a lovadra, eredj a garabói tiszteletes úr után és mondd el neki, meg Benedek uramnak a dolgot, majd ők tudnak segítséget. Frissen járj!

A fiakkeres csakugyan fölkapott a lovára és elporoszkált. Gál András pedig elővette a szalonnáját és kenyerét s jóizűen falatozni kezdett. A papék nyugalma is megjött, letelepedtek a fűre és süteményt ettek. Gál uram előkeresett a holmijából egy korsót, s nagy illemtudással üde, kristálytiszta vizet hozott nekik.

Florica kellemes meglepetéssel nézett az egyszerű emberre.

– Ihatik kisasszony bátran. Én még nem ittam belőle, – szólt Gál uram, félreértve a lány mozdulatát.

A papné úgy vélte, hogy illik vele konverzácziót kezdeni.

– De vajjon a garabói magyar pap küld-e nekünk segítséget?

Gál András furcsán nézett rá.

– Hogy küld-e? Már mér’ ne küldene?

– Azt mondják, embergyűlölő.

– Nem lehet az, tisztelendő asszony, akkor a hivei nem szeretnék.

– Hát szeretik?

– Apjuk, papjuk, tanítójuk, barátjuk egyszerre. Nagyon elpálinkásodott ember lehet, a ki nem szereti.

Florica ásított. Gál uram odébb ment.

– Miféle fráter lehet tulajdonképp ez a pap? – kérdé a lány.

– Valami kétségbeesett éhenkórász, földhözragadt közönséges félparaszt alak lehet, s nagyon meglepne, ha igaz volna, a mit ez a paraszt beszél róla, – szólt a papné, – mert Garabóra ugyan nem jön másfajta, csak olyan elzüllött, mindenünnen kikopott vén káplán. A régiek mind ilyenek voltak. Csak akkor jutottak egy-egy jó falathoz, ha mi megkönyörültünk rajtuk. Alig van egypár hivőjük, az is mihozzánk jár templomba. Én nem is tudom, hogy apád miért nem intézkedik, hogy a nagy kőtemplomukat adják át nekünk… Háromezren fölül vagyunk s fatemplomunk van csak.

– Társaság van?

– No, szép társaság. Örülök, ha nincs. Ha néha egy-két pap eljön a szomszédból s ott tanyázik, kártyázik, iszik két-három napig… Isten ments meg tőle. Csak azért nem szólok ellene, mert az apádnak ez az egyetlen szórakozása… kivált mikor te se voltál itthon.

– De a faluban sincs senki?

– Senki. Éppen senki.

A lány elgondolkozva nézett maga elé. Most először tolakodott be egy kissé a multak kedves emlékeibe a jelen vigasztalan képe. Egyet sóhajtott és búsan szólt:

– Mivel fogom én itthon tölteni a telet?

Az anyja megcsókolta.

– Hát nem öröm az neked, hogy végre a szüleiddel vagy? Abban a házban, melyben születtél?

A lány visszacsókolta az anyját.

– Igaza van, mama. De azért mégis úgy beszél, mintha az én leányiskolai olvasókönyvemből lesné ki… Aztán meg ne vegye rossz néven, hogy egy kicsit sajnálom a vidám társaságot.

– Majd megszokol itthon. Csak apádnak el ne áruld a kedvetlenségedet.

– Oh, Isten ments, kimélni fogom a papa érzékenységét.

A fiakkeres a szelistyei csárdánál utólérte Simándy szekerét és előadta a bajt. Benedek gazda kedvetlen képet vágott a dologhoz, hogy végre is neki kell hazavinni a papékat, s haditanácsot tartott Simándyval. Aztán a kocsin lévő terüt lerakták a korcsmában, a szekérre szalmából jó ülést csináltak, pokróczczal leterítették s Benedek így visszament értük. Simándy a korcsmánál volt fölülendő a szekérre.

Lent, a baleset szinhelyén a két magyar először is egy fiatal fát szántalp gyanánt a törött kerék helyébe kötözött, hogy a fiakker azzal visszamehessen Baltavárra, aztán besegítették a hölgyeket a kocsiba, s megindultak.

– Hát a papját hová tette, kurátor uram? – kérdé nyájas, leereszkedő hangon Todorescuné.

(«Kurátor uram!» – mormogá Benedek – «nagyon szép, az este még szemtelen paraszt. Szép tőle, legalább azt mögböcsüli, a ki a bajából kisegíti.»)

– Hát bizony a tiszteletes úr ott vár ránk a szelistyei csárdában, – folytatta hangosan.

– Képzelem, dühös volt.

– Mér’ lett volna dühös? Magyar ember szivesen segít azon, a ki bajba’ van; hát még, ha hozzá pap is.

A papné nem beszélgetett tovább.

Dél felé járt, mire a szelistyei csárdához fölkaptattak. A papné is, a lánya is rosszul voltak már a döczögéstől, melyet a fédertelen kocsin elszenvedtek, s annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy itt pihenni és ebédelni szeretnének.

– Lehet, – felelt kurtán Benedek uram, s a korcsma elé hajtva, lesegítette a hölgyeket és aztán lovainak kifogásához látott. Azokra is ráfér egy kis pihenés.

A csárda szomorú, düledezett, ferde épület volt, mintha úgy vágták volna oda a hegyoldalhoz. Nem volt hozzá se udvar, se istálló, se szin, se ól. A küszöbön egy életúntnak látszó kutya üldögélt, mely álmosan, érdeklődés nélkül nézett az ujonnan jöttekre. Minek is érdeklődjék? Jöhet ide, a ki akar, nincs itt mit lopni, tehát nincs mit őrizni, s egy becsületes kutya, a legjobb akarat mellett is, dologtalanul kénytelen napjait lemorzsolni. A kutya mögött csakhamar egy oláh asszony jelent meg, a csárdásné, a ki fölismervén a papnét, kisietett, s kezet csókolt mindkettőjüknek.

A hölgyek bevonultak az egyetlen szobába, melynek ablakai zárva voltak, ellenben egy büdös, füstölgő olajos mécs égett egy szentkép alatt, s egy kicsit könnyítettek a miderükön.

– Tudna nekünk valamit enni adni? – kérdé a papné.

– Kezét csókolom, csak négy tojás van a házamnál, s azt már megrendelte ebédre a garabói magyar pap.

– Hát hol van az a pap?

– Fölment a hegyre.

– Hát híjja le, talán megosztja velünk az ebédjét.

– Hallom, jön is már.

És az asszony kisietett a szobából. Florica az ablakhoz ment és kilesett rajta.

Simándy hosszú messzelátóval a hóna alatt, s kezében egy nagy bokréta erdei virággal, akkor érkezett a ház elé. Kissé ki volt melegedve, s ez a pir merész és okos arczát széppé és érdekessé tette. Kigombolt ingéből csak úgy dagadt ki fehér, erős bikanyaka. Levette a kalapját, s régen nem nyirt szöghaja mint egy sátor hullott homlokára.

A mint a csárdásné kérését megértette, rögtön szólt:

– Mondja meg a tisztelendő asszonynak, hogy a tojás egészen az övék… De nekem adjon egy kancsó vizet, hogy a virágomat bele állítsam.

Mikor a virágjáról gondoskodott, Benedek urammal kiment az útra beszélgetni.

Florica visszafordult az ablaktól.

– Mama, milyen szépen beszél ez a fiatalember románul. Bukarestben sem hallottam szebbet.

– Ne mondd!

– Nem is lehet olyan paraszt, mint te gondolod, mert mikor látta, hogy már itt vagyunk, első mozdulata volt kibontott ingét begombolni és a nyakkendőjét felkötni.

– Lehet, hogy forgott már úri társaságban.

– És ha láttad volna, milyen gyönyörű, izléses bokrétát kötött… S a mint ideérkezett, azonnal vízbe állította. Gyöngéd lelkű fiu lehet.

Az asszony megterítette az asztalt s behozta a rántottát; Todorescuné a kézitáskájukból egy kis bort, hideg húst, maradéksüteményt, kenyeret vett elő. Florica megszólalt:

– Mama, hiszen mi túlon-túl el vagyunk látva. Ettől a fiatalembertől elvettük a kocsiját, elvettük az ebédjét. Meghihatnánk legalább.

– Megjegyzem, hogy én nagyon éhes vagyok.

– De én nem. Jut neki is bőven.

– No hát hívd meg, ha kedved tartja.

Az asszony ment és jött a követséggel.

– A tisztelendő úr köszöni a meghivást, de ő már hozzáfogott az ebédjéhez.

Florica megint az ablakhoz ment, megnézni azt az ebédet.

Egészen jó lehetett. Benedek uram leterített egy pokróczot, s közepébe tette a tarisznyáját. Aztán a tiszteletes úrral melléje telepedtek. Az iszákból előkerült egy jókora darab szalonna, fekete kenyér és zöld paprika. A szalonnát megpaprikázták, a paprikát megsózták, s jóizűen fölbicskázták.

Florica azonban az orrát fintorította, mikor elmondta az anyjának, a mit látott.

– Hadd el, annak az fejedelmi étel. A magyar, még ha gróf is, akkor is legkedvesebb eledele a szalonna. Parasztnak született ez mind, az bizonyos.

Ebéd után Florica és az anyja heverésztek egy kicsit s a pihenésből Benedek uram kopogtatása zavarta ki őket. Jelenteni jött, hogy be van fogva. A papnénak Simándy okozott egy kis gondot. Remélte, hogy lesz annyi szerénység benne, hogy megvárja Gál András pakkos kocsiját, s azon megy haza. De erről a reményéről csakhamar lemondott, hisz bizonyára örül a szegény feje, ha Todorescuékkal megösmerkedhetik és hozzájuk dörgölőzhetik, hisz ez az egyetlen jó ház itt messze környéken. Utasította is a leányát, hogy legyen leereszkedő hozzá, ha kocsijukra ül. Ne igen beszélgessen azonban vele, mert hátha ezt biztatásnak venné arra, hogy járjon a házhoz, s ezt Todorescu aligha szeretné, mert ki nem állhatja ezeket a dölyfös és hideg kálvinistákat.

Florica egy szürke selyem feredsét vett elő kézitáskájukból s turbánszerűleg a fejére csavarta… Pali nem állhatta meg, hogy bámuló pillantással ne adózzon neki, mikor a rozoga korcsma ajtajának keretében megjelent. Meghajtotta magát.

– Simándy Pál, garabói református lelkész vagyok.

A hölgyek üdvözlőleg bicczentettek.

– Megengedik, hogy én is kocsijukon foglaljak helyet, Benedek uram mellett.

– Tessék! – felelt a papné és sokat jelentőleg nézett a leányára: úgy-e mondtam, hogy dörgölőzni fog.

A hölgyek felültek, Simándy a ládáját Benedek uram segítségével föltette a saroglyába, a gazda ujra székelyabrakban részesítette a lovait, s azzal a pap és kurátor fölültek az első ülésre – a pap is, Florica nagy csalódására háttal feléjük, pedig a leány eltökélte, hogy ezzel a furcsa koponyáju pogánynyal fogja az út hátralévő részének unalmát agyonütni. Ő, a Bukarestben előkelően nevelkedett alapítványi kisasszony, nagy mulatságot igért magának ez Isten háta mögött felnőtt medvebocscsal való beszélgetésből.

Simándy a legnagyobb nyugalommal elővette hollandi kis fapipáját s rágyujtott. Közbe a kurátorral beszélgetett. A lovak csak lépést haladhattak a rossz úton.

– Unalmas fajankó, – súgta az anyjának Florica, – bosszant, hogy itt a háta közepét bámuljam.

– Ugyan kérlek, nézz keresztül rajta, mintha ott se ülne.

Pali megérezte, hogy róla beszélnek.

– Talán a füst zsenirozza önöket? Arra csapódik.

– Óh nem, – felelt a leány, – csak pipáljon tovább.

– Kényelmesen ülnek? Talán lecsúszott az ülésről a pokrócz?

– Nem, nincs semmi baj.

Pali aztán tovább magyarázta a kurátornak, hogy mi a különbség az erdélyi ősz és a magyarországi ősz közt, hogy ez meg az a fa mióta tenyészik Erdélyben, hogy ez az erdő kinek a tulajdona, mikor lehet kivágni és hogyan lehet újra ültetni…

Egyszerre csak Florica megszólította:

– Mondja csak, uram, hol tanult ön románul?

– Hunyadmegyei fiu vagyok s gyerekkorom óta beszélem a nyelvet.

– S szeret románul beszélni?

– Beszélek, ha muszáj.

– Tehát nem szeret?

– Erre sohase gondoltam. A mikor csak lehet, magyarul beszélek, a mikor nem lehet, beszélem azt a nyelvet, a melyet az adott esetben kell beszélnem, – ha tudom.

– Úgy-e, mi önt föltartóztattuk útjában?

– Nem, kisasszony. A szelistyei csárdában úgyis meg akartam állni, hogy a hegytetőn levő várromokat megtekintsem.

– Miféle várromok azok?

– A Kendyek ősi fészke. Vagy háromszáz év előtt huszonkét napig védték kétszázan magyarok háromezer török ellen. S a védők mind egy lábig elestek.

– Sok ilyen várrom van Erdélyben?

– Nagyon sok, kisasszony, s mindegyikhez véres és szomorú történet fűződik.

– S maga ismeri mindezeket a történeteket?

Pali egészen hátrafordult.

– Hogyne ismerném, kisasszony, hisz hazám története ez.

Florica hallgatott egy darabig, aztán újra kezdte:

– Szereti a virágot?

– Nagyon szeretem, s kora tavasztól késő őszig nincs olyan nap, hogy egy bokrétával ne szedjek a mezőn. Ez az egyetlen kincsem, ezt bőven ontja elém a teremtő. S ha leülök egy virágos rét közepén, s szívom a föld illatát, szinte hallom a föld lélekzését is és lelkem mint a lepke csapong ide-oda a napfényben. Ez az én legnagyobb élvezetem… boldogságom…

– Nem fájdult még meg a nyaka? – szakította félbe Florica.

– A folytonos hátratekintgetésbe?

– Abba. Ugyan forduljon meg egészen és üljön szembe velem.

Simándy megtette. S a két bokréta, melyet mindegyik a kezében tartott, egészen egymás mellé került. És ekkor Simándy elkezdte a lánynak magyarázni a különbséget a mezei virág és a kerti virág közt. Mennyivel vadabb, bódítóbb, erősebb a mezei virág illata, mint a kerti virágé. A kerti virág már csak olyan, mint a mesterséges parfüm. Megmagyarázta a virágok jelentőségét, az úgynevezett virágnyelvet, elmondta híres emberek és asszonyok kedvencz virágait… Tompa virágregéi közül néhányat…

Florica elnevette magát.

– Jaj, de jó lett volna maga a botanika tanárának! Ha eszembe jut, hogy gyűlöltem ezt a tantárgyat! Igazam is volt, oly szárazon adták elő, hogy hallatlan… Higyje el, hogy a rózsát máig se tudom a tulipántól megkülönböztetni…

– Hol járt iskolába?

– Szebenben és Bukarestben.

– Bukarestben? – s a fiu hangja egyszerre elvesztette melegségét.

Ránézett. Oly szép volt a lány. Föl volt villanyozva s nagy fekete szemei ragyogtak. És ő érezte, hogy egyszerre távolodik tőle… ez is Keletről hoz műveltséget, oda megy meríteni, mint öntudatlan eszköz elvakult emberek kezében… a kik ássák a medret, egyre mélyebben, egy hazában lakó két faj közt…

– Bocsásson meg, kisasszony, úgy érzem, a lábára léptem. Szűk ez a hely kettőnknek.

És ezzel visszafordult a kurátor mellé. Florica többet egy szót se szólt.

Otthon voltak. A falu végén Pali leemelte czók-mókját és ládáját s két arra menő oláhval haza indította. Azután udvariasan és tiszteletteljesen köszönt, de kezet nem fogtak. A kocsi tovább haladt. Ekkor vette csak észre Pali, hogy a bokrétájukat kicserélték. Rákiáltott Benedekre, a kocsi megállt, Pali utána sietett.

– Bocsánat, kisasszony, tévedésből elvittem a bokrétáját.

– Nem baj. Hagyott itt helyette szebbet.

– Hát ezt nekem adja?

– Magának.

– Köszönöm.

Némán megemelte a kalapját s a gyalogösvényen elsietett. Kis idő mulva megállt s a bokrétát arczához közelítette. Különös! Mintha ma a kerti virágok illata kábítóbb volna…

IX.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

Sára néni, Simándy öreg szakácsnéja, egy kötényre való sárga virággal jött haza. A pap a ház előtt sétálva tanulta a vasárnapi prédikácziót. Sára néni leült a padra s elkezdett a virágból két koszorút fonni: egy kereket és egy keresztformájút. Simándy megkérdezte, mit csinál?

Az öreg asszony zavarba jött, egy kicsit köhögött, azután bevallotta, hogy a jövendőjét akarja ezen az úton megtudni.

– Hogyan?

– Földobom a háztetőre. Ha leesik, baj ér a jövő évben, tán meg is halok. Ha pedig fönn marad, jó esztendőm lesz.

– Hallja, Sára néni, én nem engedem meg, hogy maga ilyen babonaságot csináljon. Ha a pap cselédje is csinálja, mit szóljanak a többiek?

– Semmit, tiszteletes uram. Mindenki ezt cselekszi ma a faluban, akár magyar hiten van, akár oláh.

Simándy megszokta már erős lélekkel szeme közé nézni ezeknek a dolgoknak. Mit vesződjék ezzel az öreg asszonynyal, a kiben már megrögzött minden rossz szokás. Lehajtotta fejét és sokáig szótlanul nézte az öreg asszony babrálását.

– Kinek készíti a másikat?

– Az a keresztalakú, az férfinak dukál.

– Csak nem a kis unokájának szánta?

– Dehogy, nincs az még legénysorban. Nem arra való.

– Hát kinek?

Sára néni egy darabig zavartan ümmögött, de végre egyenesen kibökte:

– De biz én megvallom igazán, hogy a tiszteletes úr számára csináltam.

– No de ezzel már csakugyan eltakarodjék a házamnak még a tájékáról is. Nézze meg az ember.

Sára néni búsan sóhajtott s elvonult a kukoriczásba a virágaival, valami fa alá.

Szép őszi estén fölsétált a templomhoz, hogy az alkonyban gyönyörködjék. Az oláh pap háza felől rengeteg patália lármája hangzott oda. Egyszerre látja, hogy a kurátor nagy sebbel-lobbal feléje tart, s már messziről kiabál:

– Tiszteletes úr, tiszteletes úr!

– Mi baj, Benedek uram?

– Ölik az oláh papot.

– Kik?

– A favágók, a kik fát hoztak neki. Tessék hamar kijönni.

Pali futólépésben megindult az oláh pap háza felé. Az udvarban négy félmeztelen, fejszés vad alak lármázott és fenyegetőzött. Egy ötödik az istálló ajtaját feszegette. Todorescu cselédjei szétfutottak. A mint Pali az udvarra lépett, a paplak tornáczán megjelent Florica, kisírt szemekkel.

Pali nem vette észre, egyenesen a móczok közé lépett. Azonnal megismerte, hogy kettő közülök magyar.

– No Kovács, no Gáspár, mit csinálnak kigyelmetek ilyen éktelen lármát?

A két ember meglepetve fordult hátra, egyszerre levette mindenik a báránybőrsüvegét s kezet csókolt Simándynak.

– Instálom, ez a pap meg akar rövidíteni igaz jussunkban.

Az istállónál levő alak nyers hangon, oláhul megszólalt:

– Ne járjon a szátok, hanem törjük be az ajtót és üssük fejbe a pópát.

Simándy odalépett, megragadta a mócz fejszéjét, egyet csavarintott rajta, s a fejsze az ő kezében maradt; de a mócz a földön feküdt.

– Frátye, nem ajánlom, hogy még egyszer kinyisd a szádat.

Todorescu hangja kisivított az istállóból:

– Csak a puskámat a házban ne hagytam volna, majd befognád a szádat örökre, te gazember!

Dühös kiáltással felelt a földön fekvő oláh, de egyúttal félénk pillantást vetett a Simándy kezében villogó baltára.

Simándy nyugodtan megszólalt:

– Kovács, Gáspár, menjenek mindnyájan a kurátor úr házához, majd nyélbe ütöm a dolgukat. Nem fognak igaz jussukban kárt szenvedni.

Florica a tornáczon elsikoltotta magát: Pál oda fordult.

– A mama elájult.

– Dörzsöljék meg a homlokát eczettel, s azt is szagoltassanak vele.

Florica eltünt. A parasztok, a kik már lerakták a fát, dörmögve elvonultak apró lovaikkal, Todorescu pedig zilált ábrázattal bújt elő az istállóból. Nagyon ráijesztettek. Szidta a tolvaj, gyilkos, gazember móczokat, de csakhamar kiderült, hogy csakugyan meg akarta rövidíteni őket, számítván a pénznemekben való járatlanságukra. Nagy kelletlenül kifizette a különbözetet a kurátornak, a ki elment, s aztán elkezdte összekiabálni a cselédeit.

E perczben Florica újra megjelent a tornáczon, s kikönyökölve, Palira nézett.

– Jó estét, kisasszony! A tiszteletes asszony magához tért?

– Igen.

– Akkor jó éjt kivánok, csak legyenek nyugodtak, majd ügyelek, hogy a móczok még ma este elhagyják a falut.

– Tiszteletes úr…

– Parancsol?

– A mama kéri, hogy maradjon itt vacsorára.

– Jaj, nem lehet, ma sült krumplit eszem vajjal, s a sült krumplit, ha egyszer meg van sütve, nem lehet holnapra eltenni…

– Hátha nincs megsütve?

– Dehogy nincs, Sára néni ilyenkor már rendesen tálalni szokott…

A leány előrehajolt, hogy a kezdődő sötétségben a fiatalember arczát lássa.

– Nem únja magát egyedül?

– Sok dolgom van, nem érek rá unatkozni.

– A jó társaság nem hiányzik önnek?

Pál egy darab ideig hallgatott. Jól esett neki a lány lágy, dallamos hangját hallani.

– Nem, kisasszony. Az én múltam után jobb nekem így elhagyottan, a vadonban élni, s tisztán az Isten szolgálatának szentelni életemet.

– Talán sokat szenvedett?

S ezt oly édes hangon kérdezte, hogy a fiatalember szive hirtelen földobogott: sohse beszélt ő erről senkinek, se férfinak, se lánynak, s most szinte elemi erővel rohanta meg a vágy, hogy panaszkodjék, sirjon. Elmondjon mindent, a mi történt és a hogyan történt.

Ránézett a lányra.

– Kisasszony, maga oly fiatal, szép és boldog… csak zavarná lelki világát, ha az én bús életemet megismerné.

– Bocsásson meg, hogy kérdeztem, persze egészen más, ha a testvére volnék, vagy a…

Itt összerezzent.

– Jó éjt! – szólt hirtelen és beszaladt.

Simándy egy pillanatig utána bámult, rosszul esett neki, hogy a leány eltünt. Szemére húzta a kalapját s hazament.

Háza előtt, az asztalon feküdt a keresztalakú sárga virág… Körülnézett. Sára néni a konyhában volt. Simándy hirtelen, lopva, fölragadta a bokrétát s a háztetőre dobta. Tompa zuhanással esett vissza a földre. Nehéz lélekzet tört ki a fiú melléből. Gyönge volt, hibázott, a babona egy perczre leütötte a lábáról, s ime, bűnhődött érte…

X.

Illustration from Elnémult harangok: Regény

A dalos madarak elrepültek. A falu fölött varjak károgtak. Az erdő lombjai, a mint a havasokról beléjük fújt egypárszor a metsző szél, egyszerre lehullottak. Az égen tanyát vertek a sötét felhők, s egyszer északról délre, máskor keletről nyugatra rohantak kifogyhatatlan tömegükkel. Simándy tanított, prédikált imádkozott, olvasott és a tarlott erdőben sétálgatott. Nem volt hozzá való ember a községben és így mindig önmagával társalgott. Ez pedig veszedelmes társaság. Sokszor azt a kérdést vetette föl: nem hibázta-e el egész életét? Nem tehetne-e más helyen fontosabb szolgálatot, mint itt? Nem fecséreli-e el itt egész életét, életének minden munkáját, holott a pusztulást nem tartóztathatja föl? Tán más helyen nagyobb sikerrel latba vethetné erejét a közszolgálatában? Aztán a kétkedés fogta el. Erejét? Hát van-e még neki ereje? Meg tudná-e állani a helyét az emberi társaságban, az élet harczában, az összeütköződésekben, a hol egymást gátolják és ököllel csinálnak maguknak utat? Erre se tudott felelni. Fatalisztikus érzés vett rajta erőt. A mi róla a sors könyvében meg van írva, az be fog teljesedni rajta. Hisz eddigi életét is a végzet igazgatta, s taszította őt ismeretlen utakon végig, a nélkül, hogy ő beleavatkozhatott, vagy bármit is elháríthatott volna. Fond össze a karodat, fiú, húnyd be még a szemedet is és várj. Ez az elhatározás vergődött túlsulyra benne. Lassankint megszokta a mindennapi környezetét. Nagy türelemmel hallgatta a parasztok elbeszéléseit a faluban történt érdektelen eseményekről, résztvett a közügyeket tárgyaló megbeszéléseikben.

Vasárnaponkint egyik-másik jobbmódú gazdánál ebédelt, megtanította őket régi szép asztali áldásokra, estefelé pedig az iskola termébe gyülekeztek a felnőttek, s pipaszó mellett elbeszélgettek az ország dolgairól, nagy Magyarországról, Budapestről, külső országokról, idegen népekről. S áhitattal hallgatták papjuk szavait… csak a babonáikkal nem boldogult… mikor a sötét erdők mélyén lebegő árnyékalakok, az éjszakában elhangzó titokzatos suttogások és panaszos jajszavak kerültek szóba, akkor meghajoltak a büszke derekak, a félelem sápadtsága ült az arczokra, s összébb bujtak az emberek… S elkezdték meséiket az emberalakú sziklákról, a vízi manókról, a hegyi szellemekről, az erdők tündérleányairól, a gonosz lelkekről… és olyankor siettek haza… szinte érezni lehetett lelkük didergését… És a pap maga maradt a pipafüstös, rosszul világított iskolában… mint egy hadvezér, kinek megszökött a hadserege. S lassankint őt is valami buta, érthetetlen félelem fogta el. Kisietett a háza elé, hogy forró homlokát lehűtse egy kicsit… Én Istenem, a népnek igaza van! Ime az erdő zúg, borzong, reszket, mintha száz meg száz sebesült madár csapkodna benne szárnyaival… A vízmosás ott tátong mellette, mint egy óriás sárkány szája… benne a folydogáló csermely is mintha beszélne, a mint a kavicsokat görgeti. Köröskörül él minden… a kis csemetét valami erő sudárba hajtja… a puszta földből kibújik a zöld vetés… valami kis barna magból gyönyörű virág lesz… A csillagok mozdulatlanul sziporkáznak fent a végtelenségben… Ki szegezte őket oda? Ki szökkenti magasba a facsemetét? Ki lehel életet a puszta mezőre? Ki parancsolja a liliomnak, hogy fehér legyen, a rózsának pedig, hogy sárga, vagy piros?

Az Isten, az Isten, az Isten!

Mondom és hiszem én, a ki pap vagyok, és leborulok előtted, óh Atyám…

De a nép a körülötte működő erőket nem foglalja össze, hanem szétszedi és megszemélyesíti. Rossz és jó szellemekkel népesíti be a tájat, a melyen lakik… ezt a vad, szaggatott, darabos, girbe-görbe tájat, melynek mély völgyei és vízmosásai a pokol felé irányítják figyelmét. És mindenben, a mi körülötte történik, a jó és rossz szellemek működését látja. És a jó szellemek segítségül hivására, a rossz szellemek haragjának elhárítására évszázadok óta meggyökeresedett szokásai vannak…

Ki lehet-e azt irtani a lelkéből? Nem tépjük-e ki a lelkét is, a hitét is vele? Nem jobb-e meghagyni a népnek az ő mitológiáját, mely szellemalakokkal népesíti be az eget és a földet, s mindnyája fölött uralkodik a láthatatlan, az örökkévaló, a mindenható nagy Isten?

Belekiáltja a nagy kérdést az éjszakába, de feleletet nem kap rá se az égtől, se a földtől; s összetört lélekkel vonul vissza magányos hajlékába, imádkozni.

Mikor már ebbe is belefáradt, gondolatai, imádsága visszaestek a földre, s lassan, de ellenállhatatlan erővel kúsztak egy és ugyanazon pont… az oláh pap háza felé. S megjelent előtte a tornáczon az a szép, fekete lány, a kinek oly dallamos volt a hangja, s oly édesen nézett rá mélytüzű szemeivel. Úgy vágyott rá, hogy láthassa, hogy beszélgethessen vele… Aztán megkeményítette, lecsitította a szivét és azon gondolkozott, nyugodtan, önvizsgálódásba merülve, hogy szerelmes-e ő Floricába? Ezerszer ismételte, hogy nem, nem… Szivére ütött, a lábával toppantott, de a kép, a tornáczról lemosolygó lány, nem ijedt meg, ott lebegett ujra meg újra előtte. Azt a szokást kezdte fölvenni, hogy vacsora után rágyujtott kurtaszárú hollandi fapipájára és elment sétálni… És rendesen a papék felé… Az enyhe őszi estén a papék ablakai nyitva voltak, s Florica zongorázása messze elhallatszott a csöndes völgyben… Todorescu háza fölött a dombon egy vén, óriási diófa volt, e mellé állt rendesen Pali, s a sötétséggel egygyé olvadva, mohón szívta be a keringők és bús rómán nóták harmóniáját… néha Florica maga is énekelt hozzá, üde gyermekhangon… Pali egészen belekábult, de végigsimította forró homlokát, hidegen konstatálta magáról, hogy ő a czivilizácziót, a társaságot, a zenét, a hasonlókkal való érintkezést szomjazza… Igy megnyugtatva magát, szegény fiú nyugodtabban átadhatta magát az ábrándozásnak.

Florica otthon.
Florica otthon.

Florica otthon.

Százszor, ezerszer megfordult fejében a gondolat, hogy látogatást tesz Todorescuéknál… de minél gyakrabban foglalkozott a lánynyal, annál kevésbbé merte ezt a látogatást megtenni. Félt. Ezerszer ismételte magában, hogy ő az életet, az élet vidámabb részét lezárta… Most a remeteséget, az apostolkodást éli, a lemondás, a vezeklés útját járja. Többet az ő világába a föld be nem tolakodik profán érzelmekkel. Mint a körüle némán álló havasok, úgy tornyosulnak előtte föladatai: ezek nem tűrnek meg semmiféle más gondolatot.

És mig így megállapította, megkörvonalazta életét, ő, a pap, elfelejtette, hogy: ember fia, porból lettél és porrá léssz, el nem szakíthatod magadat a földtől…

Az esti kirándulásoknak is vége lett.

Fagyni kezdett, leesett a hó, nyájasabb lett a vidék. Az az utálatos, ragadós, fekete sár eltünt s a szem vidámabban, könnyebben siklott végig a mezőkön.

Florica únta magát az atyai házban. Az apjának nem mert szólani, mert az öreg lobbanékony, kiméletlen szavu ember volt, de édesanyjának sokszor tett keserű szemrehányást, hogy miért nevelték városban úrilánynak, mikor ide hozzák az Isten háta mögé elhervadni. Pedig járattak neki egy csomó bukaresti és németországi képeslapot, minden hónapban egyszer Szebenbe küldtek s egy tuczat könyvet hozattak a kölcsönkönyvtárból, kapott szép zongorát és mindenféle kottát – de a leány békétlenkedett, mert nem volt társasága.

– Az a bamba magyar pap legalább felénk nézhetne néha – fakadt ki egyszer az anyjának – ugyan rosszúl ismerték, ha azt hitték, hogy dörgölőzni fog hozzánk.

– Hallgass, mert az apád megver, ha ilyeneket mondasz.

– Pedig én mondok! Az az egyetlen fiatalember a községben s az se jár ide.

– Ugyan mit nyernél azzal a feszes kálvinista bugrissal?

– Lássa mama, maga igazságtalan. Egészen jól elbeszélgettünk útközben, meg mikor itt járt.

– Jó, jó, de nem hivhatjuk meg, ha nem tesz első vizitet nálunk. Uj pap és fia lehetne apádnak. De persze nem tudja, mi az illendőség.

Floricát csakugyan idegessé tette, hogy Simándy nem óhajtja az ismeretséget folytatni. Hetek múltak el a legutolsó találkozás óta, de a lány újra szinét se látta a magyar papnak. Ez bosszantotta a hiúságát. Ugy látszik, ártatlan kaczérkodása nyomtalanul lepörgött a fiatalemberről. Gondolkozott, hogy nem sértette-e meg? Talán ő, vagy a mama nagyon is leereszkedőleg bántak vele? Eszébe idézett minden szót, a mit beszélgettek, de nem bukkant rá semmire, a mi Simándy érzékenységét sérthette. Talán azért haragszik, hogy ő olyan rosszul beszél magyarul? Hiába töprengett, nem tudott rájönni. De mély fájdalommal rendezgette, szellőztette sokféle szép ruháját, melyek mind kárba vesztek. Soh’se vette föl, mert nem érdemes, nem volt, kinek tessen. S a mint egyszer a nagy ruhás szekrényben babrált, két elszáradt bokréta került a kezébe. Az egyik a costanzai parkból, a másik a Simándyé. Sokáig nézegette, aztán a costanzait a kályhába dobta. A Simándyé ide-oda forgott a kezében, de végre azt visszahajította a szekrénybe és ruhákat tett rá. Miért? Arról maga se tudott számot adni.

Valamelyik kora téli napon Sára néni, a tiszteletes úr földi gondviselője, jelent meg a görög-keleti parókián, tudakozódni, hogy az unokája, a ki pakulár-bojtár volt Todorescunál, mikor jön le a birkákkal a havasi esztenáról. A pópa nem volt otthon, hát Sára néni leült a konyhán egy kicsit diskurálni. A cselédek tréfáltak az öreg asszonynyal s ajánlottak neki módokat, hogyan boszorkányozza meg a szép, fiatal gazdáját, ha azt akarja, hogy beleszeressen. Ekkor Florica lépett a konyhába s a vihogó lányok elhallgattak, de Sára néni jónak látta megjegyezni:

– Ha én ilyen szép, derék ifjú lányka volnék, mint a kisasszonyka, akkor is csak imádsággal mernék hozzá közeledni…

– Kihez? – kérdé Florica.

– Az én áldott jó gazdámhoz.

– Ki a maga gazdája?

– A magyar pap, instálom.

– Maga vezeti a háztartását? – szólt a lány és melléje telepedett a padra.

– Igenis, instálom, én.

– Milyen ember a maguk papja?

– Nem szólhatok hozzá, instálom, nem érem én őt fel észszel. De azt tudom, hogy jó, mint a falat kenyér. A multkor az Ávrámék kutyája is, a leggonoszabb állat a faluban, oda simult a lábához és a farkát csóválta. Még az állat is megérzi, hogy jó emberrel van dolga… A minap gyalog fölment a havasokra s három napig a favágók közt maradt; egy gyereket megkeresztelt, a nagyokat megtanította az evangyéliomi hitre és meghagyta nekik, hogy karácsonyra lejőjjenek Úrvacsorát venni.

– De hát mit csinál egész istenadta nap?

– Tanítja a gyerekeket. Aztán jár a templomba, imádkozni. Olvas odahaza, meg játszik a kis orgonáján. Az Úrasztala alatt a gödörben régi irásokat talált, most egyre azt bújja. Azt mondja, megírja abból az eklézsia régi történetét.

Todorescuné jött ki, hát a lány elhallgatott a kérdezősködésekkel. Sőt intett Sára néninek, hogy hallgasson, s a tűzhelyhez lépve, nagy buzgalommal kevergetett valami fazékban. Arról persze nem tehetett, hogy a fazékban véletlenül nem volt egyéb forró víznél.

Sára néni illedelmesen kezet csókolt a papnénak, s tudakozódott, hogy mikor jönnek le a pásztorok, s velük Gyorgye Sabo, a ki alatt Szabó György értendő, a kis pakulár.

– Nem maga a magyar pap cselédje? – szólt a papné.

– De igenis, instálom, én vagyok.

– Én bizony azt hittem, hogy a maga gazdája meghalt, vagy tán elszökött innen. Van egy hónapja, hogy hirét se hallottam.

– Tetszik ösmerni?

– Persze. Együtt jöttünk haza még az őszön. Egy kocsin. Aztán egyszer megmentett bennünket a favágóktól. De nehogy szóljon neki. Ha neki a remeteség jobban tetszik, éljen a kedve szerint…

– Sok dolga van, instálom, az én gazdámnak, nem ér az rá mulatni. Nem talál itt magához való embert, hát hová is járjon?

A papné mérgesen nézett az öreg asszonyra, a ki megérezte e tekintet szúrását, megint alázatosan kezet csókolt és elkullogott.

Ijesztő, sötétszürke felhők tanyáztak napok óta az égen, jeléül annak, hogy hóvihar közelg. A varjúk ezrével tódultak a faluba, mintha ők is féltek volna attól, a mi odakint készül. Egy este, vacsoratájban, Sári néni ijedt ábrázattal állít be Simándyhoz és jelenti, hogy megjöttek a havasi pakulárok, de a Gyorgye fiút elveszítették. Belezuhant valami ködös mélységbe, s társai, miután egy darabig kiabáltak utána, ott hagyták, mert a köd egyre sürübb lett, s estére a birkákat födél alá kellett hozni. Simándy rögtön ment Todorescuhoz. A pap kint volt az akolnál, s mivel öt birkája hiányzott, csunya veszekedés után különböző levonásokkal büntette a pakulárokat. A félvad, sovány alakok megtörve, szomorúan álltak az istállólámpa pislogó fényében. Most következett volna jutalma az egész évi fáradozásuknak, s érezték, hogy az a csekélység is, a mit vártak, hogy siklik ki kezükből. Már a hízót lekanyarította a pap a salláriumból, lecsipkedett a kukoriczakommenczióból is. A pálinkát pedig szóba se merték hozni. Ez olyan áldomásféle volt, melyet az este szoktak elinni, víg dudaszó mellett. Mikor a pap rekedten, dohogva a háza felé indult, Pali ráköszöntötte a jó estét. Todorescu mogorván fogadta, s kérdezte, hogy mi tetszik?

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings