ELSŐ RÉSZ. AZ UTRECHTI DIÁKOK. (continued 2)

Mikor a meghivást megkapták, Pál és Gábor haditanácsot tartottak. Nem azon tanakodtak, hogy elfogadják-e, hanem egy ötletük volt. Gábor ugyanis már megkapta a levelet hazulról, mely jelentette, hogy az osdolai himmi-hummi, egyetmás, öreg szeredás útban van. Ezek a rejtélyes szavak különösen a hollandi koszton alaposan kiéhezett Gábort izgatták föl s fantáziája úgy fölcsigázódott, mintha Osdoláról nagy tehervonatok indultak volna útnak, tele disznóaprólékkal. Most már azon tanácskoztak, hogy a magyar konyha útban lévő gyöngyeit bemutassák-e a Baljon-családnak is? Nem lesz-e tolakodás, ha ők e gazdag népet egy kis traktamentumra hívják? S ha hívják, milyen alakban tegyék?

– Ezt rád bízom, Pali, ezt süsd ki, elég eszed van hozzá. Ezt a traktát te rendezed. Én más traktát rendezek: a német studenseket hívom meg. Hadd lássák, hogy milyen nyomorultan élnek, hadd ismerjék el, hogy a magyar konyhának nincs párja a világon. Össze fogjuk zúzni őket.

Nagy léptekkel járt föl s alá. Majd megállt Pali előtt.

– Ez az első tervem. A második az, hogy a hollandus studensekből összeállítunk egy válogatott kompániát és őket is leterítjük a magyar konyhával.

Akkor a fejére ütött:

– Nem látom be, hogy miért ne hívnók meg a stipendium kuratóriumát?

Simándy mosolygott s halkan szóla:

– Európát, Ázsiát, Afrikát…

Puskás lehült egy kicsit.

– Majd összeállítom, bízd rám, be akarom nekik bizonyítani, hogy ők csak moslékot esznek…

Pali nagy füstfellegeket fújt, aztán félretette a heidelbergi porczellánpipát s szó nélkül eltávozott. Baljonhoz ment. Megköszönte a karácsony estére szóló meghivást s aztán elmondta, hogy ősi szokás szerint az idegenben lakó magyar studensek karácsonykor honi eledeleket kapnak. Minthogy ezek olyan különös dolgok, a minőkről külföldi embernek sejtelme sincs, engedje meg Baljon úr és kedves családja, hogy nekik is bemutassák. Már csak etnografiai szempontból is érdekes megtudni, hogy milyen a konyhája egy idegen népnek. Szóval, ők karácsony estére itt a háznál egy kis magyar vacsorát akarnak főzni. Ő – Pali – rövid előadást fog tartani s a konyha egyes specieseit (már a szerint, hogy mit küldenek hazulról) be fogja mutatni.

Baljon örömmel és érdeklődéssel fogadta az előterjesztést. Aztán egy kicsit a szemébe mosolygott a fiatal embernek s szólt:

– Legjobb volna azonban, ha maguk ketten ennék meg a küldött holmit. Hisz oly régen meg voltak fosztva tőle.

– Az igaz, de tessék elhinni, a magyar embernek jobban esik az étel, ha valakivel megoszthatja.

Mikor Simándy visszament Puskáshoz, a fiút már nagy extázisban találta. Megérkezett a pakk s ő két asztalon kiteregette és a szemével evett belőlük.

– Jó, hogy jösz, Pali. Meg akartalak várni a szalonnázással. Képzeld, egy oldal friss, ropogós süldőszalonnát küldtek.

Pali nem kérette magát. Bicskára kaptak s hazai szokás szerint a mutatóujj és hüvelykujj közé csípve a szalonnát, a megmaradt három ujjal a tenyérbe szorítva a kenyeret, elkezdtek falatozni. Egy szavuk sem esett ezalatt. Szinte beleizzadtak a jó érzésbe s Gábor bevallotta, hogy három hónap óta ez az első jóizű evése.

– Ez még a német studens-pajtásainknak is fog izleni, – szólt Pali.

– A német studenseknek? – kiáltott Gábor, – csak nem gondolod, hogy ezt közprédává teszem? Majd elfölöstökömözünk mi ezen pár hétig szép csendesen.

Pál nem szólt rá semmit.

– No, mi van még? Nézzük meg a kincsünket.

– Látod ezt a vasfazekat? Ebben töltött káposzta van, füstölt hússal és kolbászszal.

– Töltött káposzta? No, ezen hollandus kollégáink nagyot fognak bámulni.

Gábor kajánul nevetett.

– Azt hiszed? Addig éljünk, a míg ez hollandus kollégáink torkán lecsúszik. Csak nem ettünk bolondgombát?

– Azt hittem, meghivod őket.

– Meghivom, meghivom, erről nem lehet beszélni… de ez nem annyit jelent, hogy éppen a legjavát, a töltött káposztát odaadjuk nekik. Csak gondold meg: mikor jutunk mi megint töltött káposztához?

– No, mi van még?

– Van vagy két rőf kolbász.

– Azt hiszem, ezt az idevaló studensek is ösmerik.

– Gondolod?… Hát akkor pláne nem hívhatom meg őket.

Pali újra mosolygott.

– Tovább.

– Véres- és májas-hurka.

– No, ezt be nem veszi európai gyomor.

– Akkor, Isten neki, ne is kináljuk meg vele. Aztán van egy sonka… ez nemzetközi étel, ezzel nem rukkolhatunk ki… Marad a pogácsa…

Pali széleset mosolygott.

– Úgy érted, hogy rendezzünk kollégáinknak pogácsa-lakomát? Ezzel, fiam, nem nagyon tipornók el az európai konyhákat.

– Szakasztott ez az én nézetem is.

– Tehát egyelőre nem hívjuk ki párviadalra Hollandia ételeit?

Gábor megértette a gúnyt.

– Csalódtam a küldeményben, – mondá tettetett szomorúsággal, – sokkal többet vártam.

S miközben ezt mondta, tekintete szeretettel simogatta az osdolai küldeményt.

– Hisz ha többet küldtek volna! – folytatta búsan, de így még Valeton urat se lephetjük meg… Örülök, ha Baljonéknak össze tudunk állítani egy kis szájboszantót.

Az ajtó kinyílt. Megdöbbenve néztek oda. Előtte való nap rendezték ugyanis Barna ruháit, könyveit, irásait s a két nagy fekete ládát, a mibe pakkolták, most hozták Gáborhoz, a kinek elég helye volt a megőrzésükre. Egyszerre elkomorodtak. Szegény Barna, róla meg is feledkeztek. Összerakták az aprólékot s többet egy szót se szóltak. Gábor lámpást gyújtott s mohón kezdték olvasni a sepsi-szent-györgyi és kézdivásárhelyi zsíros lapokat, melyekbe a küldemény pakkolva volt. S halkan figyelmeztették egymást szűkebb hazájuk apró kis eseményeire…

XII.

Milyen rosszul esik a szemnek és a léleknek a fekete karácsony. A karácsony költészetéhez a hó épp úgy hozzátartozik, mint a májuséhoz a nyíló virág. Barátaink valósággal szenvedtek, mikor a karácsony csak olyan köddel, sárral, esővel járt, mint az ősz és a tél többi napjai. Karácsony első napján este hatig otthon maradtak s akkor összepakkolva a hazai elemózsia egy kis részét, áthurczolkodtak Baljonékhoz, hogy a nagy érdeklődéssel, sőt izgatottsággal várt magyar vacsorát megfőzzék.

A mint megérkeztek, egyenesen a konyhába vonultak s Jantye, az öreg szakácsné nem kevéssé bámult el, mikor az exotikus holmival az asztalra kirakodtak. Látván azonban, hogy az urfiak egész komolyan főzni készülnek, sietve két hófehér kötényt kötött eléjük, figyelmeztetvén őket, hogy ha foltot találnak rajta ejteni, ő meghal bánatában. A fiúk egy kis vasfazékban töltött káposztát tettek föl melegíteni, azután kolbászt és kétféle hurkát sütöttek tepsiben. Gábor átszellemült arczczal szívta a párát s hallgatta a sistergést. Artur meg Derry az ablakfüggöny mögött lesték a rejtélyes előkészületeket. Hét órakor jelentette a szobalány, hogy meg van terítve, a fiúk ledobták kötényüket, lekefélkedtek egy kicsit s egy tálczára raktak mindent. A szobalány előttük vitte, ők meg diadalmasan vonultak utána. A főzésben egy kicsit kipirultak, a mi igen jól állt nekik s udvarias köszönéssel helyet foglaltak, miközben a szobalány a tálczát az asztal közepére helyezte.

A Baljon-család tétovázva nézett egymásra.

Végre a papa biztatólag tekintett a feleségére, a ki nagy zavarban volt, mert mint máskor, úgy most is őt illette az elsőség.

A jó asszony nagy óvatossággal vett egy kis töltött káposztát. A néni, mint határozottabb karakter, a káposzta mellé kolbászt is vett. Baljon papa a hurka iránt érdeklődött. Derry és Artur össze-vissza mindenből vettek valamit. Akkor újra összenézett a család. Majd feszülten fiúkra figyelt. Pali, de különösen Gábor, megfeleltek a beléjük helyezett várakozásnak. Jókora porcziót mertek maguk elé s azt pár percz alatt el is fogyasztották.

Erre nekibátorodott a család s szintén falatozni kezdett. Azalatt pedig Pali megmagyarázta az ételek minéműségét, biztatván a hölgyeket, hogy a kolbászt mustárral egyék. Ették is, de puszta udvariasságból s Gábor meg lehetett elégedve, mert az oroszlánrész mindenből neki jutott. Baljonné már egy negyedóra mulva hevesen csöngetett teáért, Baljon úr pedig kijelentette, hogy az ilyesminek az élvezésére születni kell. Pál intett a szobalánynak, hogy vigyen el mindent, a mi a családban látható megkönnyebbülést idézett elő. Gábor diadalmasan mosolygott: a magyar eledelek elől való meghátrálásban a hollandus nemzet vereségét látta. A család utána nagyon mohón látott a teához és a sonkás zsemlyéhez, hogy megrendült egyensulyát némileg helyreállítsa.

Vacsora után Simándy tört hollandi nyelven s részben németül hazája karácsonyi népszokásait mesélte el.

Nem feledkezett meg a babonákról sem. Elmondta, hogy a lányok mikép főznek gombóczot, hogy jövendőbelijük nevét megtudják…

S ekkor a kis Derry, a ki oly áhítattal hallgatta Palit, mintha a templomban prédikált volna, elhagyta a szobát s a konyhába futott. A bóbiskoló Jantyét fölrázta, vizet, lisztet kért s három kis gombóczot készített, mindegyikbe belegyúrva egy-egy papir-szeletkét; az egyiken volt első kérőjének a neve, a másodikon Pálé, a harmadikon semmi.

A forró víz az üres papirszeletet vetette föl legelőször. Derry dühösen a földhöz vágta és miután égő homlokát egy ideig a folyosó hideg ablakán hűtötte, visszament a szalonba.

Ti tán azt hiszitek halandók, hogy az életben a tragédia olyan súlyos léptekkel közeledik felénk, mint Don Juanhoz a kőszobor-vendég. Óh, az élet oly egyszerű, oly mindennapi dolgok gyűjteménye… Boldog ember, a ki csak ezeket látja… Ez a töltöttkáposzta vacsora olyan prózai, közönséges, nevetséges dolog s a jó emberek, a kik körülötte ülnek, nem is sejtik, hogy micsoda felsőbb hatalmak játszanak velük.

Ime, Derry visszatér és körülnéz. Szemében különös elhatározottság látszik. Odaül Simándy mellé.

– Maga nem főzött gombóczot sohase?

– Nem, kisasszony, azt nálunk csak a lányok teszik.

– Hát ha lány volna, főzne?

– Ha mostani helyzetemben volnék: nem.

– Hogy érti ezt?

– Ugy, Derry kisasszony, hogy vőlegény vagyok.

Nem figyelt oda senki. Gábor Baljon papával hollandusul beszélt, a min az asszonyok és Artur pompásan mulattak.

Derry elfordult. Egy pillanatra fehér lett, mint a fal: minden vére szivébe futott, és majdnem szétvetette. Azután a földuzzadt szív újra visszakergette a vért s a lány biborvörös lett. Szőke hajában egy kis fehér virág úgy remegett, úgy remegett, mintha valami nagy veszedelmet érezne.

– Önnek menyasszonya van? – kérdé édes hangon.

– Igen, kisasszony. Egy szegény falusi papnak a lánya, édes kis teremtés, a ki hűséges szerelemmel vár engem, messze-messze, az apja nádfödeles házikójában.

És mikor ezt mondta, az arcza ragyogott a boldogságtól.

– Szereti? – kérdé a kis Derry halkan.

– Nagyon szeretem, – rebegte Simándy, a kit rendkívül meghatott, hogy az előkelő kisasszony így érdeklődik az ő kis Anikója iránt.

És mikor ezt mondta: szeretem, már ki is vette tárczájából az arczképet. Derry ránézett, de csak egy fekete foltot látott, szeme előtt összefutott minden.

– Miért nem mondta hamarább? – suttogá elhaló sóhajtással.

– Parancsol, kisasszony?

E pillanatban Gábor kétségbeesve kiáltott föl:

– Segíts, Pali!

– No, mi baj? – szólt mosolyogva Simándy, fölkelt és odament.

… Egy eltaposott életet hagyott maga mögött…

Éjfél. Kis Derry nyitott ablakában áll s hallgatja a Mária-téri érseki templom hatalmas harangjának szavát, mely éjféli misére hívja az embereket. Teste reszket, de nem a nedves levegőtől, mely beözönlik az ablakon. Kétségbeesve néz maga elé: mi lesz, én Istenem, mi lesz? De csak a sötétséget, az alaktalan ködöt látja maga előtt gomolyogni. Az ércznyelv üti a harangot s messze hirdeti: megszületett a Megváltó. De az ő lüktető vére keményebben üti szivét és hirdeti neki: megszületett a Szenvedés.

A ház kapuja zördül, Pál és Gábor most távoznak. Lépteik konganak az üres utczán végig, egyre halkabban, egyre távolabb… örökre. Soha, soha többé nem fogja látni őt. Harangozzatok, meghalt egy kis leány, a ki még nem is élt…

– Derrym, édes Derrym! a papa szólt be az ajtón, majd berohant, mikor a lányát a földön fekve látta. – Petrus, Jantye, Mary, fussatok orvosért, hamar!

Derry.

Föltették a lányt az ágyra s a jó öregek melléje ültek. S Baljon papa reszkető hangon megszólalt:

– Minek is engedted őt azokból a mérges eledelekből enni!

S a két öreg csendesen sirdogált és szidta a töltöttkáposztát.

XIII.

Ne mondjátok nekem, hogy a kanári madárnak nincs esze. Lám, a kis Derry kanárija legelőször érezte meg urnője búját és vele búsult. Verőfényes déli hazájából elrabolták s aranyos kalitkában örökös rabságra tették; de ő ezt nem érezte, azt hitte, hogy a fényes, sárga drótig tart az ő hazája és boldog volt. Vigan ugrált, illegette magát és csattogott, csicsergett, ha Derry szólt hozzá. S kis szivecskéje dagadt az örömtől, mikor Derry szájából czukrot csipkedett, vagy a puha szőke hajba dugva csőrét, lágyan gőgicsélt. De ime, elmaradtak a szép idők. Nem látta egy darabig a beteg Derryt, elmaradt a sárgarépa-lakoma, el a czukor-csemege, el a hangyatojás, nagy későre kapott egy kis friss vizet és kendermagot. S mikor Derry újra megjelent a szobában, feléje se nézett. Fáradtan ment az ablakig és kitekintett a sáros kertbe, leült és sokáig nem mozdult meg. Belenézett a tükörbe, szomorúan megcsóválta, aztán lehajtotta a fejét és könnyei végiggördültek sápadt arczán. A kis kanári izgatottan ugrált, éleseket kiabált… Derry nem hallotta, arra se fordította fejét, eltávozott… És a kis kanári fölült a legfelső pálczikára, fejét a két szárnya közé dugta és búsult. Búsult két napig, búsult három napig, kis szíve nem birta tovább: meghasadt.

Jantye az élettelen jószágot bevitte Derrynek.

– Utolsó barátom, – suttogott a lányka és megcsókolta. Könnyei már nem voltak számára.

– Mi baja lehetett neki, kisasszonykám?

A leány ránézett mélységes kék szemeivel és halkan felelt:

– Óh, Jantye, ki tudná azt megmondani, hogy mi baja lehet egy kis madárnak?

Mi baja lehet egy kis madárnak… Mi baja lehet egy kis lánynak… Ki tudná azt megmondani? Senki, senki; még csak nem is sejtette senki, hogy mi baja lehet ennek az édes, lágy szivű, puha kis babának. Az öreg háziorvos könnyű tifuszt mondott s büszke volt rá, hogy ilyen gyorsan kigyógyította. S a család is boldog volt, mert azt hitték, hogy a krízis elmúlt. Ki sejtette volna, hogy e tiszta, ártatlan gyermekszívbe, melyet egy gazdag, előkelő család hagyományai is körülbástyáztak, belevehesse magát egy emésztő, vad szenvedély? Ki álmodhatott volna erről ebben a környezetben, melyre a falakról szigorú arczukkal mindennap letekintettek a matrónák, a nagymama, a dédanya, a szépanya, a kik mind rendesen férjhezmentek patriczius-családok jól nevelt fiaihoz s gyermekeik nevelésének szentelték életüket? Semmi nyoma sehol, bár századokra nézzenek is vissza, rendellenes, viharos, szenvedélyes szerelemnek, csak az okos házasságnak. Óh, ez nem Romeo és Julia, ez Filemon és Baucisz hazája.

És Simándy Pál szürke köznapiságban élte napjait, tanult és tanított, diktálta Bótai nevében a rövid leveleket, küldte haza a Bótai-családnak a húsz forintokat és elmerengett egy színehagyott rossz arczképen és szőtte messze jövő ábrándjait… holott közel hozzá egy boldogtalan ifjú szív vergődött, egy fiatal virágzó élet hervadt… és minderről ő nem sejtett semmit. Derry eljajgatta a falaknak, elimádkozta a könyörülő Istennek bánatát, de szólani nem szólt senkinek se. Édes mama, édes papa, a gyengék, a jók, az öregek, ne tudják meg soha, hogy az ő életéből örökre elköltözött a verőfény.

Lassankint rájött, hogy útjában van önmagának. Mihelyt álmából fölébredt s öntudata visszatért, rosszul kezdte magát érezni. Nem érdekelte semmi, nem esett jól semmi, különösnek találta, hogy külömböző szinű és formájú ruhái vannak, mikor az oly mindegy. Unta a házat, nem örvendett a napnak, ha egyszer-egyszer kisütött s az őt átkaroló szülei szeretet melegét nem érezte. Mohón várta az estét, a sötétséget, a csendet, az álmot. Mikor ágyába feküdt és lehunyta szemét, érzékei elzsibbadtak. Még nem aludt, de már álmodott. Ilyenkor egyszerre megszabadult minden terhétől, könnyedén és boldogan járt, de ismeretlen tájakon és idegen emberek közt; semmi, semmi se volt itt régi életéből… óh, mily jó itt…

Aztán fölriadt. Felült ágyában. Az utczáról léptek halk kopogása hallatszott. Megállt kapujok előtt. Aztán föl s alá sétált a ház előtt. Őt várja! Őt várja! Ki lehet az? Az ő egyetlen barátja? Igen. Azaz, tudja már, hogy ki. Érte jött, hogy elvigye ismeretlen tájak és idegen emberek közé, hol örökre boldog lesz.

Ez a halál.

S a mint ez a gondolat végigvillant forró fejében, édes nyugalom fogta el egész valóját.

Igen, van egy barátja, a ki várja őt: ez a halál.

És újra végigvetette magát ágyán és a halál szelid testvére, az álom, elvezette őt megint magával e földről… és a mint bolyongott, egy nagy fekete kapu rajzolódott előtte az égre, s a fekete kapu felé sietett ezer meg ezer ember, asszony, gyerek… és őt is rettentő vágy fogta el, hogy e fekete kapu küszöbét átlépje… Érezte, hogy ott lakik az ő egyetlen jó barátja: a halál.

… S mikor reggel a világosság beszürődött ablakán, odacsuszott, bezárta a táblát, leeresztette a függönyt. Aztán visszafeküdt az ágyba: ne még, ne még, ne hívjatok vissza a földi életbe. Olyan jó a halálról álmodni. Én Istenem, de jó volna meghalni.

Meghalni, feledni.

Elcsöndesedett a Baljon-család. Nehéz, nyomasztó lett otthon a levegő. Mintha valami balsejtelem borongott volna fölöttük. Derry este korán szobájába vonult, s magukra hagyta az öregeket, a kik értelmetlenül néztek egymásra s lelkiismereti furdalásokat éreztek. Micsoda mulasztást, micsoda hibát követtek el, hogy a kis lányuk egyszerre így megváltozott? A míg jókedvű, engedelmes, szelíd, kedves, szerető gyerek volt, gyakorolták fölötte a rendes szülei tekintélyt, de mióta megváltozott s oly különös magaviseletet tanúsított, kisiklott a kezükből. Érezték, hogy nincs hatalmukban, nem segíthetnek rajta, még csak bele sem hatolhatnak a titokba, hogy hát tulajdonkép mi baja. És a néni elkezdte emlegetni azt a franczia nőt, azt a hugenotta menekültet, a kinek a pasztell-képe Baljon úr szobájába volt száműzve s nem foglalhatott helyet a szalon tisztavérű matrónái közt. Ez a nyugtalan frank vér, ez a párisi lány, mintha kisértet volna, csinál itt kavarodást. A család krónikái említik, hogy milyen szép volt, milyen kedves volt s hogyan bomlott érte, hogyan vette feleségül Baljon Edvárd, a ki meg is halt bánatában, mert azt hitte, hogy a felesége mást szeret.

Ez a vér jelentkezik újra Derryben, talán ismeretlen vágyakat, alaktalan gondolatokat támaszt benne s ezért szűk, unalmas keretnek találja családját. Nem vették észre, hogy hasonlít Derry ahhoz az asszonyhoz? Hátha az asszony tulajdonságait is örökölte?

És Baljon úr hátán végigfutott a hideg. Mert eszébe jutott, a mit a családi papirok sárgult lapjai mesélnek, hogy annak az üldözött, a család által lenézett franczia nőnek bizony aranyszive lehetett, mert mikor az ura meghalt, amsterdami vásárosok szekerén megszökött hazulról s beleugrott a Zuiderseebe. Nem tudta túlélni az urát.

Az öreg úr fölugrott s izgatottan sétált. Aztán kimondta a határozatot:

– Elviszem utazni Derryt. Szórakozás kell neki.

XIV.

Egy régi kelta legenda meséli, hogy egyszer a hajnal istennője megkoszorúzta a Napistent s a koszorú legszebb virága lehullott az égből a földre. Ebből a mennyből alászállt virágból támadt a Zuidersee közepén a Zandvorth-sziget. Ezért a Zandvorth-sziget valóságos paradicsom; ott örök a tavasz, mindig zöldek a fák, sohse hervadnak el a virágok. A levegő meleg, még az északi szél se tudja lehűteni. A világ azonban forgott tovább, az emberiség haladt előre, a régi istenek meghaltak s a legendák elpusztultak. Ma már minden gyerek tudja, mert a tudomány megtanította rá, hogy a Zandvorth-sziget körül, köröskörül, bő melegforrások fakadnak a tóból s ezeknek gőze teszi mindig meleggé a kis darab földet.

Még a kontinensen dermedten aludt minden s a kis szigeten már egész pompájában állt a tavasz, kinyílt virágaival. S a virágos fák alatt kicsi kertekben dolgoztak az asszonyok, játszottak a gyerekek, a tengerparton pedig fehérszakállu öreg emberek pipálgattak… Ifjú ember és férfi nem volt sehol látható. Ezek a szárazföldön mint munkások, vagy fönt az Északi-tengeren és még messzebb mint halászok keresték a kenyerüket.

Miután az amszterdami és hágai rokonlátogatás nem szórakoztatta Derryt, egy híres orvostudós javaslatára a zandvorthi szigetre hozta kis leányát az öreg Baljon. Egy fehérhaju öreg asszonynál, Roynennénél, a kinek férje és két fia volt a tengeren és egy leánya otthon, kibérelt egy fából épült szép kerti házat, mely arra volt szánva, hogy urak lakjanak benne s ott a gazdagon virító orgonabokrok és rózsák közt letelepedtek.

Derry láthatólag könnyebben érezte magát itt. Lassankint a papával az egész szigetet bejárták, beszélgettek az asszonyokkal, a gyerekekkel, virágot kötöttek bokrétába… aztán a leány kiült valami magas tengerparti sziklára, a bokrétákat a tengerbe szórta s órákig elnézte, a mint az áramlat a virágokat lassan sodorta befelé s elvitte messze, messze, ki tudja hová…

Derry nem lett beszédesebb, de arcza mintha nyugodtabb kifejezést öltött volna. Mikor a szél halkan zúgott a fák között, mikor a tenger lassan morajlott, a parti sziklákat csapdosva, mikor megindult a bogarak tavaszi zümmögése s a madarak édes csicsergése, arcza gyakran feszült figyelmet árult el. Mintha e rejtélyes, érthetetlen hangokból valami üzenetet lesett volna a maga számára. Vagy talán megérezte, hogy ezek a szerelem hangjai? A tenger szerelmet vall a földnek… a szél a fának, a virágnak, miközben megrázván szirmait, tovahordja a termékenyítő port… Szerelemről zúg a bogár… arról csicsereg, énekel a madár… S ez visszhangzott az ő szegény szivében is.

Elsétáltak mindennap a kikötőhöz is, az amszterdami kis gőzös érkezését várva. Az hozta és vitte naponkint egyszer a postát s mindig volt egy csomó öreg ember és asszony s várta a hireket szeretteitől, a kik Uj-Fundland messze vidékein vagy fönt a skót, dán, norvég partokon halásztak, ezer veszedelem közt. Micsoda öröm volt az, mikor valahová egy-egy levél érkezett. Csapatosan követték a boldog és büszke asszonyt, mert tudták, hogy ha egyszer valamelyik nehézkezü halász rászánja magát a levélirásra, az egyúttal az összes zandvorthiakról beszámol.

Egy este egészen váratlanul, az amszterdami gőzösön megérkezett az idősebbik Roynen-fiú. Már hetek óta távol voltak, az Északi tengeren halásztak s a halat Hamburgba hordták; úgy volt, hogy még hetekig el fognak maradni. Azért a kikötőnél elbámultak, mikor magas alakját a partra kiugrani látták. Az üdvözlő kiáltásokra, a köszöntésekre nem felelt, lehorgasztott fővel, lassu léptekkel hazament.

Mindenki tudta, hogy a Roynen-családban baj történt. S az asszonyok csoportba verődve, a ház felé indultak. Bizonyos távolságra megálltak s vártak.

Nemsokára aztán megtudták, hogy mi baj van. A hamburgi kikötőben egy lezuhanó árbocz leterítette a kisebbik fiut s most súlyosan betegen hozzák haza a bárkán. Az idősebbik fiú előresietett, hogy édesanyját előkészítse.

A tengerésznek és halászembernek anyja erősszívű asszony. Mindennap imádkozik férjéért, fiaiért s bizik az erős Istenben, ki a vihartól korbácsolt tengeren ép úgy őrködik az emberek fölött, mint a biztos, mozdulatlan szárazföldön.

A Roynen fiú megcsókolta anyját és hugát s előadta a dolgot. És akkor az asszonyok onnan kivülről látták, hogy Roynenné meggyújt két gyertyát, előveszi fekete nagy imádságos könyvét és imádkozik.

Nem sírt.

Összekulcsolt kézzel térdel mellette egyik oldalt a fiú, a másik oldalt a leány.

Ezeknek a szeme is könytelen. Jól látják az asszonyok, a kik közelebb huzódnak a házhoz s összetett kézzel szintén áhitatba merülnek.

De a homályban, az egyik virágzó fa alatt, zokogás hallatszik. Rozáli sir, a szép kis Rozáli, a kisebbik Roynen fiú titkos menyasszonya. S a fa, mintha vele sirna, csöndesen hullatja rá virágait a lanyha esti szellőben.

Oh, ő nem tud parancsolni ifjú szivének.

Roynenné befejezi az imádságot, megcsókolja könyvét, megcsókolják a gyerekek is. Aztán bejönnek az öreg asszonyok és biztatják, hogy hátha már azóta jobban is van a fiú.

Bemegy az öreg Baljon is és vigasztalja. Bemegy Derry is, átkarolja és megcsókolja az öregasszonyt. Aztán apja nyakába esik, hosszan-hosszan átölelve tartja és ritkás, szürke haját csókolgatja. Oh, érzi, mélyen érzi, hogy vígasztalni kell azokat, a kiknek halottjuk van.

Baljonék aludni térnek a kerti házba. És Friderika hallja távolról a tenger egyforma hullámcsapásait… és úgy hangzik ez a zaj a fülébe, mintha valami közeledő hajó evezőcsapása volna…

Igen, érzi, tudja: a halál közeledik a sziget felé. Fekete hajón ül és hozza az ifjú Roynent.

Sokáig elgondolkozva üldögélt szobájában. Egy pár bogár beröpült az ablakon, bele egyenesen a gyertyalángba. Elégve, nagyot koppanva, élettelenül hullott a földre. Kint a fákon álmukban csicseregtek a madarak. Valahol a messzeségből tompán búgott ide egy gőzhajó kürtje… De Derry az éjszaka különböző hangjain keresztül is hallotta az evezők egyforma csapását.

Másnap késő délután az egész zandvorthi nép a kikötőben volt és várta a Roynenék bárkáját. Köd nem volt, de ólomszínű felhők borították az eget, mely észak felé piszkos kékes-sárga volt. A tenger háta folyton borzongott, tarajos, tajtékos volt s néha egy-egy hullám, mintha üldözték volna, nagyot szökelve csapott föl a partra. Minden arra mutatott, hogy vihar készül. Egy kis csúcson állt a biró és messzelátóval kémlelte a tengert. Egyszerre látták, hogy összecsukja a csövet s lejön a nép közé.

Roynenné ránézett. Az öreg ember vállára tette kezét s szóla:

– Roynenné s ti gyerekek, menjetek haza, huzzátok föl a fekete ruhátokat.

Megállt.

– Jön a bárka, – folytatta halkan, – s az árboczán fekete zászló leng.

Az öregasszony elfordult s fia nyakába borult. Nem tört ki belőle semmi hang, de testének rángatózása mutatta, hogy zokog.

És a szegény nyomorultak lassan hazafelé baktattak, hogy illendően gyászba öltözködhessenek.

És a hullámok hátán nemsokára megjelent a bárka a fekete zászlóval és Friderika kitágult szemekkel, remegő testével egy fához támaszkodva nézett rá. A parton álló öregek levették kalapjukat, az asszonyok összekulcsolt kézzel csendesen imádkoztak.

Már azt is lehetett látni, hogy a bárkán egy fekete koporsó van… Már azt is látták, hogy az ősz Roynen a koporsó mögött térdel s valami könyvet olvas. Bizonyosan a bibliát.

A falu kápolnájának kis harangja megcsendült.

A bárka kikötött és a férfiak vállukra vették a koporsót és vitték a Roynen-ház felé. És az asszonyok és leányok és gyermekek utána mentek és a part, a kikötő üres lett… csak Friderika állt ott és nézte a feketezászlós hajót.

A halál hajóját. Ezen jött és most vár, várja azt, a kin a sor van, hogy a nagy fekete kapun áthaladjon.

Virágos ravatalon fekszik az ifjú Roynen; a gyertyák sárga fénye mellett, villogó hajósszekerczével őrt áll mellette két agg halász, a falubeli asszonyok pedig fölváltva, hangosan imádkoznak.

Baljon nem engedte oda leányát, sietve elvonult vele a kerti házba, lefektette, megcsókolta, gondosan betakarta és maga is lefeküdt.

A leány felült az ágyban és figyelt. Az eső kezdett zuhogni odakint, a szél rázta a fákat, a ház pattogott és recsegett.

– Jön a bárka…

Derry kinyitotta az ablakot és figyelt. Az elemek harczának zaján keresztül éles kiáltásokat hallott. Talán a tenger fölött csapongó viharmadarak kiáltásait? Talán az erdő záporvert szárnyasainak jajgatásait? Ki tudja, hogy a vihar szavából, a háborgó tenger mélyéből, a fölkorbácsolt erdő sötétségéből miféle szellemek szólnak az emberhez?

A leány remegő kézzel öltözködni kezdett. A hajó, a hajó, ott áll üresen a parton és utasára vár. Talán a sötét hajós kiált hozzá az éjszakából, hogy siessen. Fehér ruhába öltözködik, mintha esküvőre menne. Hajába virágot fon, keblére bokrétát tűz. Aztán lassan fölkúszik az alacsony ablakra s ott habozva megáll. Az éjjeli lámpás bús világánál még egy pillantást vet a szobára, majd visszajön. Levelet vesz elő a zsebből, megcsókolja, s beleteszi az asztalon levő imádságos könyvbe. Azután, mintha hirtelen világos pillanata támadna, leborul apja szobájának küszöbére és csókolgatja. A következő perczben kimászik az ablakon s a kert hátsó kapuján át a kikötő felé fut. Az eső elállt, a felhők szakadoznak. Megbotlik a kövekben elesik a fagyökerekben, fölugrik, szalad tovább.

Ott áll a hajónál. A fekete zászló lebben az árboczon, mintha üdvözletet intene. A Baljon-ház féltve őrzött drága virága belegázol a vízbe s a csónakba kúszik. A hullámok nagyot rándítanak a bárkán, de a kötél mindig visszarántja. Mintha a föld nem akarná ereszteni. El veled, fájdalmak, szenvedések hitvány tanyája… Derry előveszi kis kését s kétségbeesetten vagdalja a kötelet. Aztán fölragad egy szekerczét s azzal vagdalja… Végre! A tenger fölkapja a bárkát, a kötél szakad… s a hajó egy nagy lökéssel bent van a tengerben, a homályban, a ködben… Kis Derryt viszi a halál hajója. A tenger dörgése s az éji madarak sikoltásai kisérik.

XV.

Simándy korán reggel fölkelt, lámpást gyújtott és tanuláshoz látott. Az volt az ambicziója, hogy hollandus nyelven kollokváljon s hetek óta keményen készült rá. A magyar és német stipendisták közt erős versengés folyt minden téren. A sörivásban föltétlenül és mindig a németek győztek. Most következett a hollandi nyelven való kollokválás. Ez volt a döntő ütközet. A németek közül öten készültek rá, magyar részen csak Simándy; Puskás Gábor, bármily élénken óhajtotta is a nemzet diadalát, ez elől a harcz elől félrevonult, mert az ő hollandus tudománya csak arra volt elég, hogy a szomszédos öreg trafikos kisasszonynak vidám perczeket szerezzen. A ki az idegenek közt legjobban kollokvált, az kapott a kuratóriumtól egy elismerő diplomát s azonkívül ő mondhatta nagypénteken, Dom-Kerkben, Utrecht első templomában, a prédikácziót. Követte ezt husvétvasárnap diszebéd Valeton úrnál, a győztes tiszteletére. Mindez nagy kitüntetés volt és Simándy dagadni érezte a keblét, ha a diadal elkövetkezendő napjaira gondolt.

Fázott egy kicsit, azért fölállt és begyújtott a kandallóba. Aztán az ablakhoz ment és a folyékony, piszkos, opálszínű reggelt nézte. Elkomorodott. Rémítő elhagyottnak érezte magát, fáradt is volt a sok tanulástól, meg a hideg is borzongatta.

Csengetett és a teáját kérte. Az öreg cseléd egy levelet is hozott be vele. Rendőr hozta, – úgymond. – Rendőr? Pali kiváncsian bontotta föl. Maga a rendőrfőnök kérte őt benne, hogy látogassa meg.

Kilencz óra tájban Pali fölment. Az előszobában a jelentéssel érkezett tisztek egész csapatja várakozott, de mikor megmondta, hogy kicsoda, azonnal bevezették a rendőrfőhöz, a ki erőteljes, magas, de nyájasképű öreg ember volt. Helylyel kinálta Simándyt.

– Ön Simándy Pál?

– Igen.

– Stipendiummal itt tanuló magyar teológus?

– Igen.

– Tudomása van önnek arról, hogy Baljon Friderika kisasszony meghalt?

– Meghalt? – s a fiú fölugrott székéről.

– Meg. Három nap előtt. Nem is sejtette?

– Nem is álmodtam róla, uram.

– Pedig önnek is van köze a dologhoz, mert a kisasszony semmit se hagyott hátra, csupán egy levelet önhöz.

– Hozzám?

– Önhöz. Figyeljen ide…

– Meghalt!… – suttogta Pali s lerogyott a székre.

– Baljon úr és leánya a zandvorthi szigeten voltak… Három nap előtt, éjjel, a kisasszony otthagyta apját s mint a kutatások kiderítették, egy csónakban kiment a viharos Zuiderseere…

– Meghalt!… mormogott magában Pali.

– Az apa kétségbeesett kutatásokat indított. A csónakot meg is találták, a partra vetve, a kisasszony, úgy látszik, a vízbe ugrott s holttestét a hajnali erős áramlat a Zuiderseeből az Északi-tengerbe sodorta… Baljon úr nagy jutalmat tűzött ki annak, a ki a holttestet megtalálja… Ő maga az éjjel haza jött s egyenesen hozzám sietett a hátrahagyott levéllel, megkérve, mint régi barátját, hogy e levél s ön útján tudjam meg a valót… Ő nem akar önnel találkozni.

– Nem akar? – hebegte Pali gépiesen.

– Nagyon meg van törve. Haja és szakálla hófehér lett három nap alatt… Íme a levél…

Az az, ez Derry írása. Erős betűkkel van a boritékra írva: Paul Szimandy.

Pali kezében remegett a levél a karjai erőtlenül hanyatlottak le. Nem merte föltépni. Vajjon micsoda titkot rejteget számára? Vére hevesen lüktetett, homlokán verejtékcsöppök jelentek meg.

Végre feltörte és olvasta, a mint következik:

Keletről jöttél, mint a nap, fényt és melegséget árasztottál reám.

Nem vetted észre, óh, miért nem vetted észre a kis virágot, mely utadon nyilt.

Oh, miért jöttél ködös hazámba, hol oly boldog voltam… miért léptél atyám házába, hol engem úgy szerettek…

S ha már jöttél, miért nem vittél magaddal erős karjaid közt, dobogó sziveden napkeletre…

Ah, oly örömest mentem volna veled… itt hagytam volna a házat, melyben bölcsőm ringott, itt hagytam volna jó atyámat, elhagytam volna édesanyámat és behúnyt szemmel követtelek volna. S a szemem nem ejtett volna könnyet, a búcsuzáskor száraz maradt volna, mert a te látásod foglalta volna el egészen.

De te nem szóltál s most mindennek vége.

Korán elhúnyt napom, Isten veled! Én most eltávozom magam; kis Derryt nem látjátok többet. A fekete hajó vár a zúgó tengeren, az éjszakából láthatatlan alakok kiáltanak felém, szólítanak, hívnak. Isten veled. Gondolj rám, ha virágot szakítsz, gondolj rám, ha a mennybolton tündökölni látod a csillagokat… Gondolj rám, ha boldog lészsz… s ha boldogtalan lészsz, jusson eszedbe, hogy kis Derry vár rád valahol, egy ismeretlen fehér országban… fehér ruhában… a fején virág… kis Derry, a te menyasszonyod.

A fiú halálsápadt lett, vonásai szinte megmeredtek. Sokáig mozdulatlanul ült a helyén… azután elfordúlt egy sötét zúg felé s megtörölte két szemét… Kínos sóhajtás tört ki kebléből. Az ég felé emelve rázta összekulcsolt kezét, de szó nem jött ki ajkán… Mit tehet róla ő, szegény nyomorúlt, hogy a vak sors ily kegyetlen játékra választotta ki.

A rendőrfő jó darabig nem háborgatta. Végre odament hozzá, átkarolta a nyakát és gyöngéden szólt:

– Nos, édes fiam, nyilatkozzék.

Pali odaadta neki a levelet. Az öreg úr figyelmesen olvasta.

– Szegény kis gyerek, – mormogta, – s önnek sejtelme se volt róla?

Pali tompán felelt:

– Az én érzelmeim, uram, mást illetnek… nekem menyasszonyom van otthon… pap vagyok és férfi, adott szavam kétszeresen köt…

– S ő ezt nyilván tudta?

– Valószinüleg megtudta. De ha szabad volnék is, hogy mertem volna én, földhöz ragadt szegény ember, jött-ment idegen, szememet Baljon Friderikára fölemelni? – Suttogva tette hozzá:

– Istenem, Istenem, milyen szerencsétlenség. Mondja, uram, az égre kérem, mondja meg, mit tegyek?

– Semmit, itt nem lehet tenni semmit… De ne járjon Baljonékhoz, nehogy arra a szerencsétlen gyermekre emlékeztesse őket.

Pali izgatottan járkált föl s alá.

– Ne kérhessek bocsánatot attól a jó öreg embertől, azoktól a lágyszívű asszonyságoktól? Oh, én uram, én Istenem, miféle sötét hatalmak űzik itt velünk játékukat!…

A rendőrfő visszaadta neki a levelet.

– Uram, édes jó uram, mondja meg Baljon úrnak… mondja meg Baljonnénak… de mit mondjon meg? Mit mondjon meg?… Jobb lesz ne szóljon semmit…

Meghajtotta magát és kitámolygott a szobából… A feje szédült, egy párszor a falnak kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, hogy elesik… Bántotta az utczai lárma s a mellette hullámzó mindennapi élet, közömbös és ismeretlen embertömegével… Futott haza, hogy egyedül legyen, de megrettent, mikor homályos szobájába lépett s a csendesség körülfogta… Oly élénken, oly rokonszenvvel, oly fájdalommal gondolt a szőke kis Derryre, hogy folyton maga előtt látta… S a csendesség halk susogással beszélt hozzá: Te vagy az oka halálának, te ölted meg, téged vádol a tenger fenekéről s ha nem volna köztetek az Oczeán ezer láb mély tömege, jajkiáltása, vádja szétszaggatná a füledet, megtépné a lelkedet…

Ah, rettentő mikor a csendesség beszélni kezd.

A szegény fiú mint egy kínpadra vont bűnös vonaglott.

Ekkor toppant be Gábor.

– Pali, tudod mi a hír?

Csak ekkor vette észre barátja arczának elváltozását.

– Mi bajod, fiam? Beteg vagy?

Pali megfogta a kezét és átölelte a nyakát. Végre egy jó barátot lát! Csillapulni kezdett. Nyugalma lassan visszatért.

– Ülj le, Gábor, jó hogy jöttél, nagyon rossz perczeim voltak.

– Tudod, mi a hir?

– Tudom.

– Baljon Derry…

– Igen, az.

– A tengerbe veszett. A szivaros kisasszony mondta, hogy az ujságban van. Ne menjünk Baljonékhoz kondoleálni?

Pali ijedten nézett rá.

– Nem!

– Borzasztó, hogy ilyen véletlen szerencsétlenségek történhetnek… Képzelem ennek a boldogtalan családnak a zilált lelki állapotát… Egész életük föl van dúlva.

Pali feje keblére hanyatlott.

– Legalább egy koszorút szentelhetnék emlékének.

Pali fölemelte a fejét.

– Igen, azt fogjuk tenni.

– De hová?

– Az idegenben meghaltak síremlékére.

– Igazad van.

S a két fiú összeszedte a legszebb virágokat, koszorúba fonta s ezzel elzarándokolt az utrechti temetőnek egy platánuszok által bekerített szomorú terére… Ezen áll egy obeliszk-formájú síremlék, azoknak szentelve, a kik messze hazájuktól, idegenben haltak meg s kiknek csontjai tán a tengerfenék korállsziklái közt, a borneói őserdőkben, vagy valamely gyarmati város helyőrségi temetőjében nyugszanak. Nézzétek az emlék talpazatán a temérdek koszorút: e kis nép szerteszét küldi fiait a nagyvilágba s majdnem minden család sirat valakit, a kiről azt sem tudja, hogy hol van eltemetve. Nézzétek a fekete asszony-csoportokat, melyek napról-napra körülállják az obeliszket s könnypatakkal áldoznak szeretteik emlékének… A két magyar fiú is ide tette le virágait, a kis hollandi leány édes emlékére gondolva… S mikor őszinte, nyílt, becsületes tekintetüket elhomályosította a kitörő könny, kis Derry tán megérezte ezt lent a víz rettentő birodalmának moherdői alatt… vagy fent, a csillagok tiszta világában… a mérhetetlenségben… a mindenségben… az Istenség ölén.

XVI.

Puskás Gábor, a ki úgy nézett föl Simándy Pálra, mint egy félistenre, virágvasárnap után való kedden összes hollandus barátaikat abba a tanterembe gyűjtötte, melyben a kollokválás volt. Meg volt győződve róla, hogy Pali fényesen fog vizsgázni s azt akarta, hogy a magyar szellemi felsőbbség minél nagyobb közönség előtt derüljön ki. S mikor Pali tényleg lefőzte német kollégáit s Valeton úr neki a diplomát pár meleg szó kiséretében átnyújtotta, a hollandus gyerekek rivalgásába Gábor oly mennydörgő szittya éljeneket vegyített, mintha legalább is fél Erdély tüdejét akarná kellőkép képviselni. A professzorok sorba kezet fogtak vele, a hollandusok ölelgették, a németek savanyú képpel üdvözölték. Gábor pedig úgy megszorongatta egy párszor, hogy még a bordái is ropogtak bele. Azonnal megkapta a fölszólítást a nagypénteki prédikálásra s a meghívást Valeton úr husvétvasárnapi ebédjére. Gábor karon ragadta, kihurczolta a tömegből s kivitte a folyosóra.

– Gyere öreg, – mondá neki, – dicsőséged csak akkor teljes, ha az egészet megírjuk Anikónak.

Pál sápadt, fáradt arczán az öröm derűje futott végig. Gyöngéden megszorította figyelmes barátja kezét s felelt:

– Igazad van. Kívüled csak egy lény van még, a ki ennek szívből örül s ez Anikó.

Együtt siettek haza. Utközben Gábor megállt egy bolt előtt s áldomás szempontjából egy üveg magyar bort vett, abból a Hollandiában nagyon elterjedt fajtából, mely ezt a föliratot viseli: Nullum vinum, nisi hungaricum.

Otthon levél várta őket, levél Bótai Rózától, a rendesen levelező legöregebbik pap-leánytól, Bótai Barnához. S míg Gábor a bort bontotta és poharakat szedett elő, Pali a levelet olvasta… Egyszerre csak a fiú nagyot hördült, mintha egy hatalmas ütést kapott volna, összeesett.

– Pali, Pali fiam, mi bajod? – kiáltott Gábor és odaugorva, nagy kínnal a dívánra emelte.

Kiszaladt. A cselédet orvosért küldte, aztán berohant, föltépte Pali ingét, vízzel locsolta a fejét, maszszirozta a mellét, levegőt fújt a szájába… Simándy behúnyt szemmel feküdt ott s elkezdett kínosan nyöszörögni, mintha valami rosszat álmodnék… Kezével elhárító mozdulatokat tett, mintha rossz szellemek közelednének feléje… Azután elkezdett egész testében reszketni, végre hirtelen felült és tágra nyitott szemmel nézett körül.

– Pali, édes Palim, mi bajod? – esengett Gábor.

Pali a levélre mutatott és rekedten megszólalt:

– Vége mindennek. A halott értem jött a tenger fenekéről és magával visz.

– Csillapodjál, fiam.

– Olvasd!

A levél így szólt:

«Kedves öcsém

Mivel te olyan rövid, száraz leveleket irogatsz nekünk, én nem tartottam szükségesnek, téged mindenről azonnal értesíteni. Azt talán írtam, hogy Anikó Sepsi-Szent-Györgyön volt egy barátnéjánál egy hónapig, hát levelet kapok, hogy menjek le, mert nagy újság van. Anikót nagy szerencse érte: egy ügyvéd, a kinek földje meg szőllője is van, megkérte kezét. Tudom, Barna, te azt mondod: Simándy. De mikor lesz az? Két év múlva, hat év múlva? Mikor kap parókiát? És olyan parókiát, hogy megházasodhassék rá? Apánk egészen vak, csak a karszékben ül és pipáz, a templomba vezetnünk kell. A káplán a nyakunkon. Cselédet nem tarthatunk, mi főzünk, mi söprünk, mi mosunk, de a káplán czipőjét nem fogjuk puczolni, tudod! Torkig vagyok ezzel a nyomorúsággal, a foltos ruhákkal, a koplalással, stóla semmi, a romániai pénzből a nép nekünk semmit sem juttat. Szerelem? Az a regényekben van, nem falusi szalmafödeles házak alatt. Az ügyvéd engem is a házához vesz, apánkat is kisegíti a nyomorúságból. Anikó az ostoba, egy darabig sírt, de a fejébe vertem, hogy ezzel tartozik a családjának. Csak nem akar ő is vén leány maradni, mint mi? Mert Simándyra ugyan várhat itéletnapig, tudja Isten, ki után szaladgál a külső országokban. Lám, Barna, te se jösz haza, pedig tudod, hogy életünk sora milyen nehéz és férfi kell itthon… Anikó végre azt mondta, hogy te mondd meg, mit csináljon, neked szót fogad… Most már, Barna, te tőled függ szerencsénk. Édes apánk is remegve várja véleményedet. Vigyázz jól, mit mondasz… tekintsd koldusmódra tengődő családodat. Ez az Anikó is itt hervad már a várakozásban meg a nélkülözésben. Ha visszautasítod a kérőt, én nem tudom, mit csinálok magammal. Okos fiú vagy, Simándyt előkészítheted, nem szeretheti az se olyan nagyon Anikót…»

… Igy folyt a kegyetlen vénlány levele tovább, hol panaszkodva, hol fenyegetőzve, hol rimánkodva, s Gábor szemei előtt végre összefolytak a betük. A szív hangja nem volt benne, csak az önzés vad kitörése. Ő maga sohse szeretett senkit, s ha szeretett: a balsors elfagyasztotta reményeit, csalódott, pártában maradt. Azért aztán nem is ismerte el a szerelem jogát. Ugráljon örömében az a kolduslány, hogy ilyen szerencsét csinál. Az egész családját fölsegítheti vele.

Gábor eltakarta a szemét, becsületes jó szívét összeszorította a fájdalom. Pali fölé hajolt, hátrasimította a haját és megcsókolta a homlokát.

Az orvos belépett. Lázt konstatált, Simándyt ágyba fektette. Gábor odaült az ágyához, s nem mozdult el többet onnan.

És a beteg megszólalt. Forró keze rátapadt Gábor karjára, odahajolt hozzá és miközben szemei csodálatosan fénylettek, mintha egy idegen lélek nézett volna ki rajtuk, a fülébe suttogott különös, összefüggéstelen dolgokat… arról a szőke lányról, a ki feljött a tenger fenekéről és elválasztotta őt a barna lánytól.

Gábor megdermedt kezekkel facsarta a jégre rakott borogatást és betakarta vele Pali lázas homlokát… Aztán csöndesen imádkozott… S hűséges szemeiből nagy könnycseppek peregtek alá.

Nagycsütörtökön éjjel a beteg megcsillapodott. Láza csökkent s pár órát nyugodtan aludt. Reggel felé hirtelen felült az ágyban, s alig hallható hangon kérdezte:

– Micsoda nap van ma?

– Nagypéntek reggel.

– Fogj tollat, végy elő papirost, tintát, írjad. Vigyázz, Bótai Barna kezével írj!

Gábor szó nélkül engedelmeskedett. Pali két kezébe temette arczát, s lassu hangon diktálta:

Kedves Róza!

Igazad van. Semmi kifogásom sincs az ellen, ha Anikó férjhez megy…

Gábor fölnézett.

– Pali, nem ezt kellene…

A beteg türelmetlen mozdulatot tett.

– Hallgass! Az az Isten ujja, nem lehet másképp… Nem tehetek mást… a végzet rám nehezedik… Golgotámat járom… Ird tovább!

És Gábor írta:

Simándyt magamra vállalom, nem lesz semmi baj. Isten veletek!

Szerető öcséd Barna.

– Megvan?

– Meg.

– Csöngess. Hamar borítékba, czímezd meg és ajánlva küldd el a postára!

– Édes fiam, gondold meg…

A beteg hevesen kiugrott az ágyból. Ugy megtántorodott, hogy az asztalba kellett kapaszkodnia.

– Palim, édes Palim, az ég szerelmére, feküdjél vissza…

– Engedelmeskedel?

– Engedelmeskedem.

A beteg visszadőlt ágyába, a levél elment. Sokáig csend volt a szobában. A távolban a Domkerk órája tompán verte a nyolczat.

– Gábor! Parancsolsz?

– Add elő az ünnepi ruhámat, a kucsmával és a palásttal…

– Megyek prédikálni az Ur Jézusról, a ki megváltott minket a szenvedésektől…

XVII.

A hatalmas, dupla oszlopsoros templom embermagasságig feketébe volt vonva. Fekete szőnyegek borították a földet, a padokat, s gyászfátyollal takarták be a szines üvegű ablakokat is, nehogy egypár vidám napsugár zavarólag tolakodjék a komor nagypénteki pompába.

A gyász szinébe öltözött embertömegek, ég felé emelt arczczal, az orgona tompa búgása mellett, zsoltárokat énekeltek. És a hívők egyesült fohászának ereje meglebegtette fönt az ablakokon a gyászfátyolokat, s a boltozatról, a kupoláról dörgéssé erősödve verődött vissza az énekhang. A levegő minden atómja rezgett, remegett, s lassankint az atmoszféra szinte izzóvá lett.

Hirtelen mély csend támadt. Hosszú sorban bevonult a teológusok serege, fölállt az Urasztala körül, s aztán hatalmas kardalban egy régi, fájdalmas zsolozsmát zengett el, abból az időből, mikor őseik Alba herczeg katonái elől mocsarak közé menekülve, titokban imádták az Istent.

Simándy és Puskás a sekrestyében vártak.

– Pali, te sápadt vagy, lázad van és remegsz, – mondá aggódva Puskás.

– Isten színe elé készülök.

Gábor megdöbbenve nézett rá. Simándy jóformán magánkívül volt. Behunyt szemmel, előrehajolva figyelt az énekre.

Egy öreg pap intett, Simándy fölment a szószékre, összetette a kezét s lenézett a tömegre.

Kétezer arcz volt feléje fordulva. Barázdás arczú öregek, rózsásképű fiatalok, az egyik mély áhitattal, a másik közönséges kiváncsisággal. Forró lehelletük feléje csapott, tekintetük egyenesen a szemére irányult, s mintha valamennyien unszolták volna: Beszélj, beszélj, s vezess minket az imádság szárnyán Urunk, Istenünk elé.

A kapukat becsukták, mély csend lett odalent és Istennek gyönge szolgája, kitárva karjait, megtört hangon szóla:

Végigtekintek a hivők fekete tömegén és csupa idegen arcz néz rám. Egy ismerős vonást nem látok sehol, nem ismerem életeteket, szenvedéseiteket, örömeiteket, vágyaitokat. Nem tudom, hogy micsoda bűnötöket imádkozzátok le, nem tudom, hogy micsoda óhajotok beteljesüléseért könyörögtök… De óh, keresztény társaim, bizony mondom nektek, jól tettétek, hogy Jézus Krisztus kínszenvedéseinek és keresztrefeszítésének napján lelketek fájdalmát én rám, gyarló ismeretlenre bíztátok, hogy az Úr zsámolya elé kalauzoljam.

Mert én a bánat testvére vagyok, fejemen töviskorona, szivemben dárda.

Én tőlem a föld megtagadta melegét, a nap világosságát.

Az én tavaszom téllé vált, az én szivem jéggé dermedt.

Az én virágaim elhervadtak, az én ételeim méreggé váltak.

Engem a földhöz immár nem fűz semmi, érzéketlenül állok itt, mint az országúton az útmutató, de mint ez, mutatom az ösvényt az örök élet kútfeje, minden bünök bocsánata: az Isten felé.

Jertek, ti anyák, kik egyetlen gyermeketek ravatala fölött minden könnyeteket elsírtátok. Én megvigasztallak és veletek imádkozom.

Simándy Pál.

Jertek, ti tört szivek!

Jertek, ti szétzúzott remények!

Jertek, ti sírbafult illuziók!

Boruljunk le Isten egyszülött fia előtt, imádjuk őt, ki megtanított bennünket békén tűrni szenvedéseinket.

A tömeg ámulva tekintett föl az ifjúra, a kinek hangja majd élesen, majd búsan, zokogva, szívszaggatóan zúgott végig a sötét boltívek alatt. S a szegények, a szenvedők, a nyomorultak kipirult arczczal, lázas szemmel meredtek rá, mert mintha az ő panaszaik találtak volna jajszavakat az ifjú ajakán.

Az ifjú fehér lett, mint a fal, aztán halkan így szólt:

Óh, ha a földi bánat örömmé válnék: de boldog lenne egyszerre a világ!

Itt megingott, s csak ennyit tudott mondani: Amen!

Azzal összeroskadt. Szemei lezárultak s hatalmas teste nagy zuhanással bukott le a lépcsőn.

A lent állók rémülten hátráltak. A szószéken hirtelen megjelent Valeton s elkezdé:

– Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jőjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…

– A tömeg vele imádkozott. Ekkor Puskás törte át magát ököllel a presbitereken, letérdelt, fölszaggatta Simándy nyakán a ruhát.

– Még él! Segítsetek a sekrestyébe vinni. Orvost, orvost!

A sekrestyében már két orvos várt.

– Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké, amen! – zúgott be az imádság vége a templomból.

– Talán túléli a krizist! – mondták az orvosok.

S Gábor összetett kézzel, ég felé meredt tekintettel utána mormogá:

– Tied az ország, a hatalom, a dicsőség…

XVIII.

Megélt. De végkép lesoványodott, s magas termete meggörbült.

A csodaszép, friss hollandi tavasz, mely ennek az országnak legremekebb évszaka, teljes pompájában állt már, mikor Pál Gábor karján újra megjelent az utrechti sétatereken. Hallgatagon járkáltak, élvezve a madarak dalát. Simándy egyáltalán nagyon szótalan lett. Mikorra a kórházból kikerült, Gábor szép, napos, háromszobás közös lakást vett föl, s odavonult be ő is, meg a lábadozó is. Volt egy kis kertjük, tele illatozó orgonával, s a kert egyik oldala egy csöndes grachtra nyilt, melyben halkan locsogott folyton a víz.

Itt ült mindig Simándy, s a távolban úszó bárányfelhőket nézegette. A multról nem beszélt soha, mintha teljesen elfelejtette volna. Mikor betegsége után legelőször magához tért, úgy nézett körül, mint az olyan ember, a ki sokáig volt víz alatt, s el van bódulva. Ez a bódultsága, apatiája sokáig tartott, s az öntudat lassan tért vissza beléje.

Összes tanárai meglátogatták, s a kuratórium nagyobb összeget szavazott meg egészsége helyreállítására. A konyhára Gábor felügyelt, jó, erősítő borokról is ő gondoskodott s úgy ápolta, gondozta Palit, mintha az édesanyja lett volna.

XIX.

Még Pali a kórházban feküdt, mikor megjött Bótai Róza levele Anikó esküvőjéről, mely az egész családot boldoggá tette. Az önző vénlány áradozott az örömtől és újra meg újra köszönte Barnának, hogy nem gördített eléje akadályokat, a fiatalok éretlen szerelmeskedése miatt.

Gábor dühösen rongyokra szaggatta és a szemétbe dobta a levelet, melyről persze Pali előtt mélyen hallgatott.

Egyszer a beteg így szólt Gáborhoz:

– Te, küldöd a pénzt rendesen Bótaiéknak?

– Küldöm.

– S írod a leveleket is?

– Irom.

– Köszönöm.

Arczán nem látszott semmi fölindulás. Csak mintha a hangja egy kicsit remegett volna.

Egyszer újra megszólította Gábort:

– Különös, arra a halottra jobb szívvel gondolok, mint az élőre.

– És miért mondtál te le az élőről?

– Meg kellett lenni. Derry akarta így. Mi történik azzal a nyomorult családdal, ha az a leány még rám várt volna három-négy évig? S ha elveszem, mi lesz? Egy halott állt volna köztünk… Lehet, hogy boldogok lettünk volna, de nem hiszem, nem hiszem…

Arcza kipirult, nyitott szájjal, sebesen lélekzett.

– Az én életemnek vége, a balsors fűződött hozzám, mint a rabhoz a bilincs. Az előtt álmomban szép, lombos székely erdőink közt jártam, zúgásukon elandalodott a lelkem… most mindig a tengeren járok, leszállok a mélybe, egyre mélyebbre, sötétebbre, s nézek, tapogatok, kutatok, mintha valamit elvesztettem volna… a fülemben pedig örökké a nagy vizek mormogását hallom…

Megtörölte a homlokát. Sokáig hallgatott, végre megszólalt:

– Vajjon férjhez ment-e már?

– Nem tudom… talán… azt hiszem igen.

Pali feje lassan keblére sülyedt.

– Azt hiszem, nem is szeretett. Gyerek volt még, szivében nem szánthatott mély barázdát a szerelem. Rövid idő is betemette. Ez a fátum. A ki engem szeret, elpusztul bele, a kit én szeretek, nem lehet enyém.

Halkan beszélt, bús megadással, lemondással.

– Különben úgy se tart soká.

Gábor nyugtalanul nézett rá.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Csak azt, hogy meg fogok halni nemsokára. Miért éljek? Mi vár reám? Micsoda föladat érdekelheti, galvanizálhatja ezt az összetört lelket? Semmi. Félreállok az útból, kilépek az előretörő tömegből és lefekszem az árokba meghalni… Fontos ez? Hisz már csak ennek a rongy testnek a haláláról, a gépezet megállításáról van szó… dicsőbb részem már halott…

Mintha önmagának beszélt volna, rá se nézett Gáborra. A szegény fiú félreállt, s csak nagy nehezen tudta visszafojtani a zokogást. Oh, jól ösmerte már szegény Derry történetét, a szerepet, melyet barátja a boldogtalan kis leány életében játszott. És erős esküt tett, hogy ezentúl egy pillanatra se hagyja magára beteg barátját.

Pünkösd közeledtével az orvosok egy Hamburg mellett levő tengerparti szanatóriumot jelöltek ki, mint a mely a beteget végkép meg fogja gyógyítani. Simándy szó nélkül beleegyezett, mikor eléje terjesztették a dolgot s Gábor azonnal hozzáfogott az előkészületekhez.

Az elutazás előtt való nap egy óra leforgása alatt Bótai nevére két távirat érkezett. Az egyik jelentette, hogy az öreg nagyon rosszul van, Barna jőjjön haza. A másik jelentete, hogy már késő, az öreg meghalt.

És ekkor Gábor leült és egy hosszú levélben megírta Barna halálát, az ő kegyes csalásukat, pénzküldésüket, Simándy önfeláldozását, betegségét, mostani állapotát s intette a vénlányt, hogy imádkozzanak ezért a fiúért, a ki olyan hős, a ki olyan szent és olyan boldogtalan!

Másnap Amsterdamból gőzhajón elutaztak Hamburgba.

Simándy a vizen nyugtalan lett. A hajó orrán állt s szeme a messzeségbe mélyedt. Majd a tenger szinét fürkészte köröskörül. Szeme fölvillant, ha valami fekete pontot pillantott meg a távolban; de tüze kialudt, ha kiderült, hogy az hajó.

A nap elpihent a vérvörös hullámok közt. Feljött a hold és bűvös világa elömlött a ringó végtelenségen. Gábor igyekezett az ebédlőbe csalni barátját. De nem sikerült. Simándy leült s mereven maga elé nézett. És suttogva kezdé:

– Hagyj békén, légy csöndesen. Most az ő birodalmában vagyunk. És ő tudja ezt. Itt lebeg a víz szinén, vagy a holdsugárban… fehér ruhában, a fehér ország királynéja…

Elhallgatott, lehunyta szemét s álmodozott, Gábor meg virrasztott mellette.

A hajó befordult az Elba torkolatánál, s még sötét éjjel volt, mikor Hamburg alatt, a nagy óczeánjáró gőzhajók közt horgonyt vetett.

A szomszédban egy háromemeletes hajó pöfögött, vastag füstfelhők szikraözönnel vegyest tódultak ki kettős kéményéből. Erősen fűtötték, útra készült. Simándy fejét a hajó korlátjára hajtotta s teljesen mozdulatlanul volt.

Derengeni kezdett a szürkület. A hajóóriás belefújt sivító kürtjébe. Simándy fölriadt álmából s körülnézett az idegen világban.

– Hol vagyunk?

– A hamburgi kikötőben.

Keleten világosodott az ég. Kábító zörgéssel vonták föl a készülődő hajó – a Germania – két óriási horgonyát. Az árboczokon matrózok jelentek meg s a kötelet bontogatták. A kikötő ébredni kezdett, vonatok robogtak be s indultak el, kis gőzösök hasították a vizet, emberrajok jelentek meg a parton.

Rózsaszinű volt már az ég a keleti szemhatáron.

Még egyet búgott a Germania kürtje, s lassan elindult. Kivándorlókat vitt, a harmadik födélzet, leghátul, tele volt alakokkal, kik kalapot, kendőt lobogtattak az elhagyott szárazföld felé.

És ekkor egyszerre, ott az Amerika felé induló hajón száz meg száz torokból fölhangzott a zsoltár:

Egészen parasztosan, kezdetlegesen énekelték, hosszan elnyújtva, mint odahaza. Az öreg emberek rekedt rikácsolása kihangzott az alaptónusból: mintha megtört, kétségbeesett szivek sikoltottak volna segítségért az Istenhez. Már a népet is látták, a Germania egészen közel haladt el mellettük… Levett kalappal álltak ott… Jóképű magyar alakok voltak, sok öreg ember volt köztük szürkülő hajjal, ránczos arczczal… Egy kemény munkában eltöltött élet keserű csalódásaival mehettek új életet, új hazát keresni. Egy csomó asszony, ifjú, gyerek állt ott az öregek körül s áhitatos arczát valamennyi a mennyek felé tartva, buzgón énekelt… S az óriási hajó zakatolásán, a kikötői élet dübörgésén keresztül repült a hajnalpiros ég felé a tehetetlenek, a nyomorultak könyörgése.

Simándy fakó arczczal, tágra nyitott szemmel meredt rájuk.

– A kilenczvenedik zsoltár, – rebegte Gábor.

Egyszerre Simándy keble elkezdett hullámzani, arcza vonaglott, eltorzult, s két szeméből kicsordult a könny forró patakja. Aztán összekulcsolta, majd kitárta karjait, s a zokogástól elfulladt hangon suttogta:

– Hitem, hazám kiált hozzám, nem hallod? Veszendő népem, pusztuló hazám… óh! értelek, köszönöm Istenem az égi hangot!

Kelet felől teljes királyi pompájával emelkedett föl a nap, s ragyogása elárasztotta a kikötő száz meg száz hajóját és nyüzsgő életét. Simándy dagadó kebellel szívta magába a fényt.

– Oda nézz fiú! Világosság és melegség árad ránk keletről: ott a mi hazánk! Ujra élek. Van már czélom, van már föladatom: haza megyünk.