XIII. A NÁBOB NÉVNAPJA.

János fővétele napja közelgett, híres, nevezetes nap egész Szabolcs vármegye környékén. Kárpáthy János úr ő nagysága névnapja ez, s minthogy ugyanazon napon születék, melyre kereszteltetett, egyúttal születése napja is, s már hatvankilencz esztendő óta hetedhét országra szóló vigalomnak ünnepe, mert a mióta János úr megszületett, minden évfordulatnál nagynál nagyobb dáridóval szokták azt megülni és ületni, elsőbb ugyan Kárpáthy János úr édes atyja, később pedig saját maga, s nagyon világtalan embernek kellett volna lenni abban az időben, kinek ez ünnepélyekről tudomása ne lett volna.

A körülfekvő falvak lelkipásztorai már előtte egy hónappal megrendelék Debreczenben vagy Nagy-Kún-Madarason az új kaputokat, ráparancsolván a szabóra, hogy «zsebet nagyot!» Lembergi szemfényvesztő és tüzijátékos törte a szenet és szalamiát a rakétákhoz. Debreczeni diákok tanulták a kántust: szép megköszöntő éneket s czifra népdalokat hármóniás nótára; czigányprimás sorra alkudott a gyantára valamennyi boltban; s vándor szinész-társulat készíté titokban a tervet, mint lehetne akkorra megszökni Nyiregyházáról?

Az úriabb körökben, hol boldogtalan férjek feje felett gondos házi asszonyságok gyakorolják azon hivatalt, mely az égben az őrangyalokra, itt e földön pedig a rendőrökre van bízva, előre folytak a házi zivatarok, a mint János napja közelgett, mely el szokott tartani egy hétig, az első napon minden női renden levő teremtés megszökvén onnan, az utolsón pedig az ott maradt férfi-népből ki félholtan, ki egész részegen, jól megverve, pénzét elkártyázva szállinkózván haza.

János úr ő maga annyira szokva volt az ezen nap örömeihez, hogy elveszettnek hitte volna azon esztendőt, melyben azt fel nem tartotta volna és halálos ellensége leendett mindazon ismerőinek, a kik e névnapon a megjelenést elmulasztották. Ez alól csak a halál volt okszerű mentség.

Ezen évben tehát kénytelen levén az országgyűlésen fenn időzni, nagy tusakodásába került, vajjon Pozsonyban tartsa-e fel nevenapját s felvitesse saját költségén minden czimboráit, ismerőseit, papjait, diákjait, czigányait, poétáit, szinészeit és menyecskéit? Ez mind nem történhetik meg. Azt nem lehet valakitől kivánni, hogy egy névnap kedvéért hat napi útat tegyen és ha mindezek itt volnának is, hol maradna az otthoni úri kényelem, a rakonczátlanság és dévajság senkitől meg nem birált menhelye? mert hisz akkor három mérföldnyi kerületben nem szabad józan embernek mutatni magát, s csak úgy apródonkint hordják szélylyel a hírét haza szállongó vendégek, minő capitalis bohóságok történtek a kárpátfalvai kastélyban, Jancsi úr legkedvenczebb lakhelyén, a holott nem lakik senki más, mint az ő vendégei, cselédjei és kutyái.

Ilyen mulatságok számára nagyon kedvezőtlen hely leendett Pozsony. Az ellenpártiak figyelme, a főlovászmester felügyelete alatt, a nádor és az egész ország szemei előtt, józan német polgárok városában, bérbe vett szűkudvarú szálláson, ujságiró közellétében; az ember még csak el sem meri rikkantani magát.

A kik ismerék Jancsi urat, már julius vége felé vehették észre rajta azt a kényelmetlen feszengést, azt a bőréből kibújni vágyást, a mit e nyomasztó körülmények idéztek elé benne, s midőn végre a nádor ő fensége megengedé neki, hogy két hétre szabadulhasson, oly jó kedve támadt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni.

A kiket elől-utól talált, ismerőit, vagy a kiket csak névszerint ismert, hítta, invitálta magához Kárpátfalvára, úgy, hogy utoljára példabeszéddé vált az úri körökben «nem megyünk Kárpátfalvára Jánost köszönteni?» Ha két ember összeveszett, egy harmadiknak csak ezt kellett mondania, hogy rögtön elnevessék magukat és kibéküljenek.

E példabeszéd eljutott Abellinohoz is, ki már ekkor kezdett magához térni a fejében támadt daganatból s egyik fülére meglehetősen hallott. Betegsége azzal lett súlyosabb, hogy belül emésztő boszúja, a bátyja iránti gyűlölet s a Fanny által történt megszégyenülés szüntelen háboríták kedélyét. És ő nem volt azon ember, a ki lemondani tudott; a bukás csak újabb inger volt reá nézve s a kinek megrontását egyszer föltette magában, attól el nem állt s ha tízszer elesett is, tizenegyedszer megint megrohanta volna.

Egy napon, a kik hozzá látogatni mentek, értesítik róla, hogy nagybátyja haza kérezkedett nevenapját megtartani. Ez igazán mulatságos szenvedély.

Abellino mosolyogni látszott. Noha egy-egy szisszenés szakítá félbe mosolygását, percznyi fájdalomra torzítva arcza vonásait; a vér fájdalmasan lüktetett füle idegein keresztül. Azután ismét mosolygott.

– Majd én is megköszöntöm őt, mormogá fogai közől. Küldök neki névnapi ajándékot, a milyet még nem kapott soha.

És újra mosolygott, fel-felkiáltva, hogy fejében pokolbeli kínokat érez!

* * *

Most jerünk a kárpátfalvi kastélyba.

A Berettyó egyik szeszélyes kanyarodása mintegy félszigetbe körít néhány ezer holdnyi területet, ezen fekszik a Kárpáthi-család őskastélya.

Azt illetőleg nehéz volna meghatározni, melyik a sok épület közől a voltaképeni ősi lakhely? miután az elődök mindegyike óhajtá magát építményeiben megörökíteni, egyik jobb szeretett a vízpartra építeni, másik be az erdők közé, ismét másik az országútra akart látni, a negyedik pedig erővel elbújt szem elől; az utódok azután egy vagy más czélra használták az ősök pyramidjait, a népszerűbb egyéniségek emlékeit nagy becsben marasztván, a kevésbbé tisztelteket alárendeltebb czélokra fordítva.

Igy ott látni a vízparton, agg gesztenyék árnyékában, egy fekete romladékot, mely eredetileg nem is itten épült, hanem kinn a síkságon találtatott. Ez volt a legrégibb nagyapának, Kárpáthy Ubulnak erős faragott kövekből épített sasfészke, melyet a tatárok IV. Béla idejében égettek föl, de köveit nem birták szétfeszegetni; ott maradt a tisztes emlék késő Ulászló idejéig, midőn a körüle terült falunak nyoma sem vala már, ekkor feltámadt a nemzeti büszkeség Kárpáthy Ákosban, az akkori szabolcsvármegyei főispánban, s mindjárt Dózsa vezér megsüttetése után, a megjuhászodott kuruczokkal darabról-darabra elhordatá a méltatlan síkságról a hún építészet eme tiszteletreméltó maradványát, s a hogy állt, felállíttatá azt ismét a Berettyó partján, palotája mellett, s jaj lett volna annak, a ki ebből csak egy követ is meg mert volna mozdítani.

Egy későbbi utód: Kárpáthy Ábel, akkor térvén át reformatus hitre, roppant templomot építtetett oda, harangokkal és orgonával ellátva, s alapítványt tett a pap fizetésére. Sőt buzgalma még annyira vitte, hogy egy irtóztató kaszárnyát kezdett el rakatni, azon szándékkal, hogy abból collegium lesz, huszonnégy kathedrával, convictussal, kilenczszáz diákra, könyvtárral, múzeummal s más tréfaságokkal. De belehalt az óriási vállalatba s öcscse, a practicus Kárpáthy Bertalan, magtárnak fordítá a collegiumnak candidált falakat.

Ennek a fia, Kárpáthy Boldizsár, iszonyú fösvény volt, soha sem költött sem magára, sem másra, s hogy vendégeket ne legyen kénytelen elfogadni, kihurczolkodott az I. Leopold alatt épült roppant palotából, annak az ablakait berakatta téglával, magának pedig építtetett egy kis földszinti házat, mely csak akkora volt, hogy maga elfért benne, s onnan soha ki nem mozdult. Utódai, kiket szörnyen megvexált az által, hogy sokáig élt és várakoztatta őket halálára, a piszkos lakást kutyapeczéreik számára áldozák föl.

Az utóbbi ős nagyszerű gazda volt, szüntelen gazdasági épületeket rakatott egymás hegyire, hátára, olyan pálinkafőző házat támasztatott a versaillesi mintára épült kastély oldalának, hogy nem lehetett az utóbbiban megmaradni a moslékszag miatt. Istállón és esztrangán keresztül kellett bejutni az angolkertbe.

Kárpáthy Dalia, ki Mária Terézia fényes korszakában díszlett, új, pompás kétemeletes kastélyt építtetett a Berettyó-partra, divatos rondellákkal, s közepén aranyos donjonnal, a kapu fölött arany czifrázatú márvány ősi czimer, még nagyobb a tető homlokzatán, s a víz felőli fronton caryatidákra emelt arany rácsozatú erkély, benn hosszú folyosók, boltozatos termek, kifestve, táblázva és szőnyegezve, nem különben megrakva nagybecsű képekkel és ellátva titkos ki- és bejárásokkal, s alattomos csigalépcsőkkel, a hogy ez azon időkben szokás volt. A következő ős II. József császár idejében jutott a kastélyhoz, addig Bécsben lakott, ennek meg az a gondolatja támadt, hogy ő várost telepít Kárpátfalva helyibe. Építtetett is egy sor hosszú házat a fűzek aljába, s egy csomó naplopót belekolonizált; a kastélyban pedig minden termet felosztott spanyol falakkal három-négy részre, hanem a következő évben telepítvényét nagyon megrongálta a vérhas és váltóláz, s emberei lassankint visszaszökdöstek, ki honnan idejött. Ő maga is rövid időn boldogabb hazákba indigenáltatott be.

Erre következett a mi Nábobunk, ki holta napjáig Jancsi maradt.

Az ő kezeinek nyomai legláthatóbbak az ősi telepen. Minden, mi felötlő, mi kiáltó, mi az embereket mérföldekre figyelmessé teszi, az ő szerzeménye. A park tele szarvas- és dámvaddal, s azok számára téli rekesztékkel; ezek ötlenek már messziről a közeledő szemébe, még midőn csak messziről látja a kárpátfalvai templom tornyát, melyet Jancsi úr két akkorára építtetett s befödeté villogó bádoggal, hogy a vendég tíz mérföldnyi távolból kiismerje a többi falunyelek közől.

Üvegházat építtetett kétakkorát, mint őse, Daliáé volt, nem mintha pálmákat akart volna benne növelni, hanem hogy a roppant hatszáz éves gesztenyét ne érjék a szelek, melynek lombjai közt rejtőzött Kárpáthy Kupa három nap és három éjjel, midőn a tatárok üldözék, táplálván magát azon idő alatt a vendégszerető fa édes gyümölcseivel.

Kárpáthi Dalia csak egy kerek termet építtetett a kastélyban, a holott hébehóba Bécsből aláhozott énekesek és virtuózok zengedezének; Jancsi úr e helyett az angol kert közepén saját terve szerinti szinházat emeltetett, s voltak kóbor társaságok, melyek rávetették a fejöket, hogy oda menjenek játszani. A honorarium elég csalogató volt, de annál visszatetszőbb a kritika, mely abból állt, hogy ha a szinész nem jól tudta a szerepet, ott in facie loci lehúzatta a nagyságos úr s olyan sort veretett rajta, a milyen csak dukált.

Ez esettől azonban nem lehete félni, midőn nevenapján történt valamely tableaux-kal és görög-tüzekkel ékesített előadás, mert e napon a nagyságos úr mindenki iránt szokatlanúl kegyes volt, három napig gyönyörködheték kegyeiben minden lélek, a negyediken aztán hordta mindenki az irháját, mert akkor kezdődött a haddel-hadd a hírneves vendég urak között.

E kibékülési symptomákra történt hivatkozás több, mint puszta phrasis.

A mint születésnapja közeledett, valami szokatlan áhitat lepte meg János urat, a bohóczok, a pórleányok kizárattak a kastélyból, helyettök a tisztelendő úr tett látogatásokat a kastély uránál; a kutyákat, medvéket elzárták az udvarról, hogy a közeledő szegényeket meg ne tépjék, s az új kenyérreli áldozat alkalmával a főúr egész udvari népével együtt templomba ment, ott felveendő az úr vacsoráját s onnan visszatérve, a mit az úr oltára előtt fogadott, hogy az nap kibékülend minden ellenségeivel, azt menten foganatba vevé.

– Küldjétek legelőbb is a jószágigazgatót.

Nem azért, mintha e derék ember volna az ő ellenségei között a legelső, hanem azért, mivel nála vannak letéve mindazon tiszttartók, ispánok, kasznárok, korcsmárosok és árendások számadásai, kik Jancsi úr roppant birtokán felezik a jövedelmet s a Nábob igen jól tudja, hogy midőn e számadásokat átnézi és helybenhagyja, legszámosabb ellenségeivel van alkalma kibékülni, s épen azért hozatja azokat maga elé közelgő születésnapja előtt, mert meglehet, hogy ha valami gonosz órában vetne beléjök egy pillantást, felét elcsapná az összes személyzetnek, s azért megint kár volna, mert szegények többnyire gyermekes emberek, s aztán a kik utánok jönnének sem lennének jobbak.

Az érintett jószágigazgató, nemzetes Varga Péter uram, egy Jancsi úrral hasonkorú férfi, kinek apja kondás volt Jancsi úr apjánál, s a kit azért tartottak az úrfi mellett, hogy legyen neki kit ütni-verni. A mi tudományt Jancsi úr nevelői az ifjú úrra raktak, az arról menten lepergett, hulladékai azonban annál fogékonyabb földre találtak Petike lelkében. Az öreg Kárpáthyt nagyon mulattatá az eset, hogy fia helyett Petike tanulja meg a leczkét, s később a fiút elküldé tanulni a debreczeni collegiumba, a hol aztán a világ minden létező tanulmányait ki- és betanulván, visszatérett megtevé őt egyenesen jószágigazgatónak, mely hivatalában mind a fentebb említett napig híven meg is maradott, s ha megmondjuk, miszerint most is azon szegényes állapotban van, melyben volt eleve, nem épen gazdag fizetéséből élve évről-évre, teljes fogalmat adánk becsületességéről.

Mert a magyar Nábobnak elve az, hogy a fizetéstől irtózik, inkább ajándékoz, vagy elnézi, ha lopják, csak fizetésnagyobbításért ne folyamodjanak tisztviselői, mert azt utálja szörnyen.

S ha azután egy-egy olyan bohó akad hozzá, mint Varga Péter uram, a ki nemcsak hogy lopni nem tud, de még csak meg nem szolgált ajándékokat sem örömest vesz el, annak a kincsnek közepett könnyen felkopik az álla. Más ember rég milliomos volna az ő helyzetében, az alárendelt ispánok, tiszttartók mind hintóban járnak, ezüstről ebédelnek, s kisasszonyaikat Bécsben neveltetik, ő pedig alig tudott annyira menni, hogy egy pár ezüst sarkantyút üttethessen kordován csizmájára s egy ócska csézára tegyen szert, melyen két csikóból nevelt ló szállítja, a mikor parádézik.

Most is arról látjuk őt leszállni a kastély kapujában megállva, mert behajtatni átall, hogy a komisz cséza kerekei fel ne vágják a szép gömbölyű kavicsot, a mivel az udvar fel van töltve.

A szekér dereka tele van rakva egybekötözött hosszú iratcsomagokkal, miket Péter úr elébb az odasiető hajdúk karjaiba támogat s azután általuk előre bocsátva, becsülettudó lépésekre szedegetve sarkantyús lábait, felballag Jancsi úr elé, ki ott várakozik rá a családi archivum termében, melynek óriási fehérmázas aranyozott szekrényei likas rácsozattal a boltozatig emelkednek, telve lévén okiratok és bevégzett számadások mumiáival, miket hosszú évek során át egynehány számkivetett egéren kívül senki sem háborgat, azokat sem tudni, mely átokfogta szenvedély, vagy családi viszontagság kényszeríti eme sovány kosztra, a midőn hombárok és szalonnás kamarák kecsegtető közelségben vannak.

Míg az érdemes jószágigazgató eddig a szobába eljutott, számtalan ajtókon kellett neki keresztül botorkáznia, melyek akár voltak becsukva előtte, akár nem, mindegyiknél megállt, kopogtatott, ha az ajtó tárva volt, akkor az ajtóragasztón kopogtatott, míg a sarkában jövő öreg Pál hajdú, ki az actákat hozta nyalábban, be nem tuszkolta erővel, hogy soha se kopogtasson ott, mert senki sem felel. Végre az archivumba jutott. Jancsi úr meglátva a közeledőt, előbbre ült karszékében s kezét nyújtá felé; Péter úr azonban a helyett, hogy egyenesen odament volna az eléje nyújtott kezet megfogni, körülhátrálta a hosszú tölgyfaasztalt, nehogy azt a gorombaságot kövesse el, hogy balkéz felől ejtse a nagyságos urat s akkor is három lépésnyi távolban megállt előtte s mély tisztelettel meghajtá magát.

– No! Menjen már közelebb! riadt rá a confidens hajdú, nem látja, hogy nyujtogatja az első lábát a nagyságos úr?

– Oh kérem alássan, szólt, kezeit félre dugva az érdemes jószágigazgató, nem vagyok én azon kitüntetésre érdemes.

És a nagy világért rá nem lehetett volna venni, hogy kezét oda nyujtsa Jancsi úrnak, kinek a világon tán egyedül ő adta meg a valódi czímet, azután meg azt nem lehetett vele megértetni, hogy ő a méltóságos úr mellé leüljön, hanem erővel kellett őt Pálnak lenyomni egy székre, de csak megint felkelt róla s állva maradt földesura előtt.

Sajátságos három alak volt az együtt, a méltóságos úr, a jószágigazgató és a hajdú; Kárpáthy arcza ez órában szokatlanul derült volt, nagy kopasz homloka fénylett, mint egy templom kupolája, ősz hajzatának gyér maradványai ezüst billengekben kondorultak tarkója és halántéki körül. Szépen meg volt borotválkozva simára, s a bajusza kétfelé simítva, szemeinek lázas véressége elmult s képéről eltüntek a torzító ránczok.

Átellenben a derék tisztviselő, sárga-barna arczán a mult században elsajátított modor, pontos alkalmazkodás és múlhatatlan tisztelet; bajusza kurtárva van nyirva, hogy sok baja ne legyen vele, pedig több gondot ad annál a csodára meghagyott hajporos czopf, mely tisztes emléket fekete szalag közé fonva országvilág láttára viseli az emberséges ember, s köntösét maig is azon divatra szabatja, melyről nem lehete tudni, vajjon frakk-e az, vagy attila-dolmány? elől össze nem gombolható, alul hátrafelé huzódik s látni engedi a csipőn alul érő ezüst gombos mellényt.

Mögötte áll Palkó, a vén hajdú, zsinóros dolmányban. Ez is oly ősz, mint ők, együtt nőttek fel, együtt vénültek meg mind a hárman, s Palkó most is csak úgy bánik a nagyságos úrral, mint mikor együtt lapdáztak az udvaron.

Megőszült már a haja a legénynek, de egy szála sem hiányzik; hosszan, tömötten hátrafelé van az simítva, s lefogva görbe fésűvel, bajusza hegyesebb a csizmadiaárnál, s félelemgerjesztőn kétfelé van kenve, arczvonásai oly egyszerűek, hogy három húzással lerajzolhatná egy ügyesebb festő, csak a színével gyűlne meg a baja, kissé nehéz lévén festeni pirosba veressel.

– Méltóztatott kegyeskedni a méltóságos úrnak, szólt Péter az asztalhoz állva, becses személyében leereszkedni a számadások megvizsgálása végett, annak okáért bátorkodtam egész alázattal az egészet egy kis systemába szedni, hogy méltóságodra nézve annál könnyebb legyen az áttekintés.

Ezzel inte Pálnak, hogy tegye le az iratokat.

Ez nagy mérgesen oda tálalta valamennyit az asztalra. S nem állhatta meg, hogy ennyit ne mondjon:

– De kár, hogy ez a sok szép papiros tele van firkálva.

– Ész nélkül beszél kend! förmedt rá Jancsi úr.

– Hiszen mindegy volna a nagyságos úrnak, ha üres papirost mutatnának neki e helyett, úgy sem hallgat reá. Nem elég azt tudni, hogy meglopták, még azt is tudni akarja, hogy mit loptak?

– Ejnye, beste lélek fia! Én velem beszélsz így? Már most csak azért is végig nézem az egész számadást s te azalatt itt fogsz állva maradni a hátam mögött.

– Megeszem én azt az irást mind, a mit a nagyságos úr átnéz; dörmögé az öreg szolga.

– Fogja be kend a száját! rivalla rá Jancsi úr; mire Palkó comicus szófogadással tevé markát bajuszos ajkára s csak úgy az öt újja közől morogta:

– Befogtam már.

János úr erre példás elszántsággal nyújtá kezét a legfelől fekvő csomag után, mely Kárlátó János tiszttartó számadásait foglalá magában s elkezde benne keresgélni, mindaddig, míg azon meggyőződésre nem jutott, hogy nem találja az elejét, mire oda tolá azt Péter úr elé, ki is rögtön rátalált a keresett lajstromra.

– Ime itt a kakadi jószágról kelt évi kiadások és bevételek lajstroma.

Hallgassuk meg mi is. Kissé unalmas, de jobban tanulságos fog lenni annak megtudása, hogyan gazdálkodtak a Nábob jószágán.

Péter úr, daczára hajlott korának, pápaszem nélkül olvasott.

… «Az 1824–25-dik esztendőben valának a kakadi uradalomban bevételek, ut sub stria bizonyíttatnak, e következők:

Itt elébb félbeszakítá az olvasást Péter.

– Méltóságodnak kegyes engedelmével, ide a márgóra bátorkodtam egynéhány észrevételt tenni az illető positiókra nézve, ha kegyeskednék azokat meghallgatni.

Jancsi úr inte, hogy felajánlja rá magát.

– Tehát: ez évben tett a kakadi uradalom gabonatermelése 12 ezer köböl tiszta búzát. E szerint alig adta meg a magot, a mit belevetettek, a leggazdagabb földön.

– Rossz esztendő volt az idén, menté a tiszttartót Jancsi úr. Megdűlt a gabona, a nyáron elverte a jég, a sok eső miatt kicsirázott az asztagban.

Így mondá a tiszttartó maga is, viszonzá Péter úr, de télen rá kellett volna ereszteni a birkákat a vetésre, néhol lekaszáltatni a sássát s majd nem dűlt volna meg; jégeső ellen Pozsonyban lehetett volna kármentesíteni, s ott van az irtóztató nagy csűr, ha behordták volna, nem csirádzik ki és meg van.

– Jól van, Péter uram, tovább. Majd máskor máskép lesz. Csak bízza kegyelmed azt reám.

– Eladódott a tizenkétezer mérő élet, köblét nyolcz forinttal véve, – ennyit adott érte egy győri kereskedő váltó czédulában – összesen kilenczvenhatezer forintért, holott én az ujságokban olvasám, hogy Pesten tizenegy forinttal kelt a sikeres buza, s könnyen el lehetett volna szállítani, mert az árvíz miatt az ökröknek úgy sem volt semmi dolguk.

– Igenis, de épen ezen árvíz okozta, hogy elvivén a hidat, nem lehetett átkelni a Tiszán.

– Baj ugyan, hogy a víz elvitte a hidat, de nem kellett volna elhagyni romlani a gátot, akkor nem vitte volna el.

– No csak bizza azt kegyelmed rám. Menjünk tovább.

– A repcze megdohosodott, a vevő utáni várakozásban, úgy hogy nem folyt be érte több 8 ezer forintnál. Ez hibás állapot, mert a hogy én tudom, akkor nem járt eső, hanem a tiszttartó keresztelője miatt a boglyákban fülledt a betakart repcze s attól lett fekete és savanyodott meg.

– No bizony. Hát keresztény ember kegyelmed, hogy a tiszttartótól azt kivánja, miszerint fia keresztelését hátrább való dolognak tekintse holmi világi repczénél? Csak hagyja azt kegyelmed én reám.

– A szénát elvitte a víz, mert épen takarodás idején hajtóvadászatra rendelt a méltóságos úr minden villafogható embert. Máskor e rovat alatt szép sommák szoktak megnevezve lenni.

– No annak hát egyenesen magam vagyok az oka, szegények nem tehetnek róla, csak bízza azt kegyelmed rám.

– E miatt azonban a bevételek egy új tétellel szaporodtak, mely származik a juhok és igásbarmok dögbőreiből, melyek takarmány hiánya miatt rakásra hullottak.

– Lám, a kár haszonba ment.

– Fogyott ellenben a bevétel a gyapjú rovatával, mely máskor nevezetes volt.

– Úgy is rossz volt az idén az ára, alig keresték.

– Továbbá…

– Hagyjuk el ezt már, Péter. Ezt látjuk, hogy derék becsületes ember, minden rendén van; mi az a másik csomó ottan?

– Ez Kajaput Taddé számadása, a nyilasi uradalom kasznárjáé.

– Ah, ez érdekes szokott lenni, nincsenek most új találmányai?

Az említett férfiu vállalkozó szellem volt, ki példánygazdászatot állíta a kezeire bízott urodalomban, hanem az a példánygazdászat példátlanul többe került, mint a mennyit behozott.

Állított ő czukorgyárat, de a kotyvadékot sohasem vitte odább a szörpnél s a tarthatatlan madárlép alakú czukor minden fontja tíz forintba került.

Selymet is tenyésztett, de egy rőf szalag többe került abból, mintha egy rőf bársonyt vett volna készpénzen.

Hallotta valaha a festő csülleng hírét s nagy mennyiséget vetett belőle, hogy majd ő abból indigót támaszt; de rajta savanyodott a kifacsart lé, mert nem találta ki, hogy miáltal lesz kristálylyá?

Állított üveghutát is, s készpénzen vette hozzá a fát és nem birt egyebet előállítani zöld üvegnél, a mit senki sem vesz.

Fenyőerdőt ültetett a futóhomokba, még pedig tavaszkor; őszre híre hamva sem volt.

Posztógyárt állított, Szakolczáról hozatott bele egy megbukott takácsot főfelügyelőnek, a ki aztán olyan kék szöveteket állított elő, hogy ha három hétig viselte valaki, szanaszét mállott rajta, hanem ha megázott egyszer, akkor meg úgy összement, hogy a könyökéig ért az embernek a ködmen újja, s megfesté kékre az alatta levő inget úgy, hogy nem volt többé szüksége ködmenre.

Egyszóval sokkal több volt a költség, mint a nyereség az egész gazdaságból, ez a resultatum.

– Íme így van az, mikor tudósok kezdenek gazdálkodni, monda Jancsi úr, miután jól kikaczagta magát az egyes tételeken.

– Megkövetem alázatossággal, szólt Péter úr, így van az, mikor féltudósok gazdálkodnak; a tudomány oly méreg, a miből a sok meggyógyít, a kevés megöl.

– No de lássuk a többieket, mi az a vékony köteg ottan?

Már ekkor a vékonyát kezdte válogatni.

– Ez az opálbányák árendásának a jelentése. A négyezer forint haszonbér fejében elküldé a drágaköveket, miket ugyan készpénzen ezer forintért meg lehetett volna tőle kapni.

– Hát mit csináljon szegény ember? Csak élni is kell neki. Hat gyermeke van, a mint hallom.

– De Galicziából volt itt egy kereskedő s az megnézte a bányát és húszezer forintot igért haszonbérbe első szóval.

– Mit? én galicziai embernek, idegennek adjam a bányákat? Hát ha csillagokkal fizetne! Maradjunk a réginél. Mi az a másik csomó?

– Ez a talpadi erdősz számadása.

– Tisztelem azt az erdőt! Már tizenkét esztendő óta látok itt számadásokat a talpadi erdőről; a minap agarászaton vagyok többed magammal s utólér az eső. Se baj, mondám én; itt kell lenni közel az én talpadi erdőmnek, vágtassunk oda, ott bevárhatjuk, míg a zápor átmegy. Oda nyargalunk nagy sietve, hát erdőnek se híre, se hamva. Kérdem utoljára egy ázott kukoriczacsősztől, hol itt a talpadi erdő? Ahol ni! szól ez, egy helyre mutatva, a hol vagy ötven girbe-gurba nyírfa sínylett a homokban, mintha seprűket ültettek volna szépen sorba. Hát ez az én nagy költséggel ültetett talpadi erdőm! Meg kell mondani annak az embernek, hogy ültessen oda még egynehány seprűnyelet, ha azt akarja, hogy erdősznek nevezzem.

– Emez pedig itt a tarcsai molnár számadása. Ez is mindig korpával számol be.

– Hagyja el kegyelmed, szép felesége van.

– Szép, de rossz.

E morális észrevételre jónak látta Jancsi úr philosophus válaszszal felelni.

– Barátom, a rossz asszonyok szükségesek a világon. Mert miután vannak kicsapongó férfiak, kell, hogy legyenek kicsapongó asszonyok is, mert ha ezek nem volnának, akkor amazok a tisztességes asszonyokra vetnék szemeiket. Csak bízza kegyelmed azt rám.

– Csak bízza kegyelmed a tarcsai molnárnét a nagyságos úrra, szólt közbe a hátul álló Palkó.

– Megint beszél kend?

– Én? egy szót sem szóltam.

– No. Ez az ember itt mindig a fülembe beszél; hát lehet ilyen lárma mellett számadásokat átvizsgálni? Menjünk gyorsan a végére Péter. Mi van még hátra?

– A kegyes hagyományok és alapítványok.

– Ne is bontsuk fel, elég azt tudni, hogy ki vannak fizetve; van-e valakinek még valami várnivalója tőlünk?

– Igenis. A** collegium nem kapta még meg az évi díját.

– Nem is kapja, mert tavaly névnapomra nem küldték el a supplikánst!

– De ha az idén elküldik, akkor kiadjuk nekik?

– A tavalyit is.

– Azonkívül egy csomó folyamodvány és körív van még hátra.

– Mik azok?

– Ez itt felszólítás egy magyar tudós társaság alapítására.

– De már arra egy batkát sem adok. Addig volt boldog az ország, a míg tudósok nem voltak benne. Elég az, a mit a collegiumban tanulnak.

– Itt egy előfizetési ív egy keletkező ujságra.

– Ujság: hazugság. Azzal biz a véremet nem rontom.

– Ez itt indítvány egy állandó magyar szinház építésére Pesten.

– A ki játszani akar, jőjjön hozzám, itt szinház is van, enni is kap, el lehet nálam holtig.

– Ez felszólítás a nemzeti muzeum gyarapítására.

– Fogadom, hogy nekem külömb gyűjteményem van, mint annak a nemzeti muzeumnak, s ha a kuruczjáráskor el nem pusztult volna, kitenne magán a bécsin.

Ilyenforma volt a magyar főúr évi számadása.

Jövedelmét megrövidíté a czélszerűtlen gazdálkodás, hűtlen, kényükre hagyott tisztviselők; nagy része szétmállott üres léhaságok, hiú fitogtatás s ízetlen mulatságokban; közügyekre csak ott áldozott, hol neve dicsőítteték, hol patronusi szerepet viselhetett, s oly vállalatoknál, hol az áldozatot csupán hazafiság, ügyszeretet kérte, zárva voltak markai s daczára annyi pazarlás-, oktalanságnak, év végével mégis kétszáz és néhány ezer forint készpénze volt még a pénztárban, melyet nem birt elkölteni.

A többi számadást át sem tekinté Jancsi úr. Minek? Bosszantsa magát azzal, hogy észrevegye, miszerint csalják? Hát nincs-e annyi pénze, hogy el sem birja költeni? vagy tán épen perlekedjék azok ellen, a kiken követelése van? Már akkor csak inkább maradjon annál, a ki eltette. Vagy utána járjon, mint a serény gazdasszony a piaczra küldött szakácsnénak, hogy nem számol-e be drágábban, mint a hogy vesz? Ez mind nem volna nemes emberhez méltó fáradság.

– Kösse össze Varga Péter uram az actáit!

A tiltúl átlapozott számadások azután betétettek a családi archivum rácsai mögé, soha többé napfényt és kalamárist nem látandók.

Mennyi nemzeti intézet, mennyi emberbaráti vállalat, mennyi közhasznú indítvány jöhetett volna létre csak azon hulladékokból, melyek a Nábob terített asztaláról lehullottak és a miket később egy nemzedék hangyaszorgalma ismét morzsánkint alig győz össze hordogatni, hogy felépítse apródonkint mindazt, a mit az elődök építetlen hagytak!

– No azután holnap nevem estéjére elvárom kegyelmedet Péter, szólt Jancsi úr, mint negyven év óta mindig szokta, meghíva a hű tisztviselőt asztalához, hová csak előkelő vendég vagy szolgálattevő bohócz képében volt bejuthatása akárki fiának.

A jámbor tisztviselő, mint negyven év óta mindig, most is mély főhajtással válaszolt nagy alázatosan:

– Nem vagyok én méltó ezen úri kegyre, lehetetlenség énnekem annyi előkelő vendég társaságában megjelennem, majd én csak holnapután reggel fogom tenni tiszteletemet a többi szolgálatban levő tisztségekkel egyben.

Azzal meghajtá magát és lábával hátra seperve elkotródott, nem tévesztve szem elől, hogy eltávozása közben háttal ne találjon fordulni a méltóságos úr felé.

Jancsi úr nevetett, a mint Varga Péter eltávozott. A hű tisztviselő becsületessége fölötti elégültségből nevetett tán? Nem. Neki ez is csak olyan bolond volt, mint Vidra czigány, a ki mórióskodik, mint Gyárfás poéta, a ki verseket köpköd maga körül, mint Lokodi szinész-direktor, a ki Hamletet játsza, vagy mint Matyi agár, ki a levegőbe hajigálja a nyulat és úgy kapja el; csakhogy neki az a kiváló bolondság jutott, hogy az urát megbecsüli és nem lopja meg, holott az ellenkezőre elég alkalma volna. – Ez is bolond, mint a többi, s csak arra van rendeltetve, hogy az urát mulattassa. És épen azért őt is oly kiválólag szereti Jancsi úr, mint a többi kedvencz bolondjait: Vidra czigányt, Gyárfás poétát, Lokodi direktort és Matyi agarat s ha meghalna, époly keservesen megsiratná mint azokat, époly fényes sírkövet állíttatna neki, mint azoknak: a czigánynak, a poétának, a szinésznek, az agárnak.

– No mit tátja kend a száját? kiálta Jancsi úr a háta mögött álló Palkóra, miért nem megy a fiskálisért, hogy ide híja?

– Jól van na. Azért nem kell olyan nagyon kiabálni, felelt vissza a vén hajdú. Csak nem ugorhatok egyszerre, mikor még most is tele van a fejem a sok menykőhordta számadással.

– Úgy: jó hogy eszembe juttatod. Hát te mikor adsz számot arról a száz forintról, a mit a multkor kaptál, a mikor Debreczenbe küldtelek? No most tessék előállni, most tessék hetvenkedni, Pál uram. Lássuk, hogyan tanult meg számadást csinálni.

– Az könnyű, felelé Pál huszáros rövidséggel, s megfelelő actióképen kettőt sodorított a bajuszán, a mentéjét megrántotta elől kétszer, a hajába mélyebben vágta a görbe fésüt és állát beleegyengette nyakravalójába, nadrágszíján egyet húzott, s csizmáját letörülte a kezével, hármat köhentett, és mondja:

– Kaptam a méltóságos úrtól száz forintot bankóczédulában. Ebből vagyon még a zsebemben egy peták, a többi megevődött és megivódott; summa summarum: itt van a száz forint.

Jancsi úr az oldalait tartotta nevettében.

– Kend is olyan számadást csinál, mint az egyszeri deputatió; «jöttünk, mentünk: száz forint; ettünk, ittunk: száz forint; összesen háromszáz forint.»

– No hát. Volt rá a felelet.

– Most lóduljon kend a fiskálisért. Mondja meg neki, hogy jó tollat is hozzon magával, mert irni fog, s a mi itt van, az nem okos embernek való.

Egy negyed múlva hozta Pál a fiskálist.

Nem tudatik, hol fogá ki a vízből ezt a jeles egyéniséget Jancsi úr; hanem annyit mondhatni, hogy szörnyen a többi közé illett.

Épen csak akkora képe volt ez emberséges embernek, mint egy született mókusnak, s mosdási ellenszenv miatt hallatlanul kormos. Ezzel egybehangzó, boglyas, tüskés hajától elkezdve, félregázolt csizmasarkáig minden, a mi rajta avagy körülötte vagyon; gallérja elhízva sok évi piszoktól, a kabát eleje is csillog valamitől, ki tudná, hogy mitől? Kétséges színű mellénye egy gomblyukkal feljebb gombolva az egyik oldalán mint kellene, minélfogva a másik oldalon üresen maradt lyuk igen czélszerűen rá van fogantatva a pantalló legfelső gombjára, ilyenformán a hevedert is pótolja. Nyakravalója, mely lehetett valaha fehér is, hátul van megkötve, a hogy ez egy időben divat volt, de nem párisi. Mindkét zsebje tele van dugva egész térdig egygyel-mással, zsebkendővel, spárgával és téli keztyűkkel; ujjai pediglen oly tentásak, mintha nem is tollal szokna irni, hanem csak azokat mártogatná a kalamárisba.

Ez is Jancsi úr bolondja. Mert neki nem kell másforma ember; ő különös gonddal gyűjti az ilyen embereket, hanem ez nagyon is sordidus bolond, csak olyankor veszik elő mulatság kedvéért, mikor valakivel meg kell itatni az olajat szilvórium helyett, egyébkor csak prózai dolgokra használtatik: leveleket irni, inventariumokat készíteni s urbarialis gyűléseken parasztokat megcsapatni.

Ezt per «hallja az úr!» szokta czímezni a Nábob, a mi nála még a kendezésnél is alábbvaló megtiszteltetés.

– Hallja az úr! No jőjjön ide az úr. Jaj be mennykő foghagymaszagú az úr! Tartsa be a száját; nem megmondtam már, hogy ne egyék foghagymát, mert elcsapom. De hol juthat hozzá, mikor az egész uradalomban nem szabad termeszteni? – Hát: azért hivattam az urat, hogy irjon azonnal leveleket, de ide füleljen, mert kétszer nem mondom el; irjon leveleket mindazoknak az úri barátimnak, a kikkel némi-nemű összekoczczanásban voltam az idén, tudósítván őket a felől, miszerint adandó születésem napjának ünnepén óhajtanék velök kibékülni. Névszerint: irja meg Horhi Miskának (intra parenthesim azt mondom, hogy Mihálynak irja az úr, mert ő nem minden bolond embernek Miska), hogy nem bánom: a határvillongási pert condescendáltatom s neki engedem a burjányosi halmot. Csenkő Laczinak irja meg azt (el ne felejtse, hogy ez perillustris ac generosus titulust kap a levélen, de belül diákul ne irja neki, mert nem érti meg, csak syntaxist végzett), irja meg neki, hogy a mi ménlovat kért tőlem, de akkor nem adtam neki, ha eljön érte, elvitetheti. Berki Lőrinczet tudósítsa, hogy mindent elhiszek már neki, még ha azt megigéri is, hogy soha sem hazudik többet, még azt is elhiszem. Ezt ezen szavakkal irja a levélbe. Kalotai Friczinek – nem, ennek ne írjon semmit, – mert képes volna adóslevelet csinálni a meghívó levelemből, ez úgyis eljön, ámbátor ebrudon dobattam ki ezelőtt félesztendővel. Utoljára pedig tudósítsa Kutyfalvy Bandit, hogy felejtse el már azt a kis elpáholtatást, a mit Kis Miska öcsém követett el rajta mindnyájunk nevében, béküljön ki vele, majd szerzek neki valakit, a kin bosszúját töltse, ha egyebet nem, a fiskálisomat. Megértette az úr?

A fiskális intett a fejével.

– Az úrral is kezet fognék immár, miután benne vagyok a nemszeretem dolgokkal való kibékülésben, ha olyan ménkű tintás nem volna az öt ujja. Menjen ki, mosdjék meg, azután jőjjön be megint.

A fiskális szót fogadott, kiment, szappant kért s félóráig mívelte a kezein elévült mindenféle hagyományos szutykot; mire visszatért, Jancsi urat az ablakban találta, a mint kinézett az udvarra, hátratéve kezeit és meg sem mozdult.

A fiskális megállt és várta, míg meg fog fordulni. Várt egy jó félórát, akkor visszafordult a Nábob, s mint a ki jól tudja, hogy várakozik rá valaki, inte az ügyésznek.

– Üljön le az úr és irjon.

A nagy úr hangjában valami szokatlan elfogultság volt észrevehető, mely a fiskálison kívül bizonyosan más akárkit meglepett volna.

«Édes öcsém uram!» kezde az öreg Kárpáthy dictálni.

«Miután öcsém uram jelenleg az országban lakik, én pedig nem akarom, hogy a Kárpáthy név kisebbítve legyen, e mai napon, melyben minden haragosaimmal kibékülék, atyafiságosan nyújtom kezemet öcsémuramnak is, s remélve, hogy nem utasítja azt vissza, ezennel felajánlok öcsém uramnak kétszázezer forintot, melyet, a míg én élek, évről-évre meg fog tőlem kapni. S reménylem, hogy ezentúl jó atyafiak maradunk.

Az öreg szemei megnedvesedtek e sorok mondolása alatt, s ha egy komolyabb ember lett volna közelében, igen érzékeny jelenetet idézhetett volna elő.

– Csináljon neki borítékot, és irja rá: Nagyságos Kárpáti Kárpáthy Béla úrnak, ő méltóságának Pozsonyban. Egy lovas-legény vigye el neki személyesen e levelet.

Azzal, mintha kétszáz ezer követ vetett volna le szivéről, abban a kétszáz ezer forintban, oly könnyülten sóhajta fel. Soha sem érzé magát boldogabb embernek, mint e pillanatban.

Mivel fogja e nemes, bocsánatkész indulatot viszonzani Abellinó, azt majd meglátjuk azonnal.

* * *

Jancsi úr alig birta bevárni a János fővétele reggelét, úgy örült előre, mint egy gyermek, kit valami régóhajtott mulatságba visznek; korán reggel még virradat előtt felébreszték a kopók vihogási s az udvarra bedöczögő társzekerek zaja. A vadászok érkeztek meg az erdőről, frissen lőtt vadakkal, a hosszú szekerek oldalán kilógott a szarvas feje czímeres ágabogával, ketten póznára vetett fáczánokat hoztak, s hízott császármadarakat vállaikon emelve, a szakács kijött eléjök fehér kantusában, s elégült orczával tapogatta sorra a kövér vadakat. Jancsi úr az ablakredőnyök közől nézett ki az udvarra; még csak akkor hajnalodott, az ég keleti kárpitja bíbor és rózsa, karmazsin és sáfrán színeiben égett, körül még csendes volt a vidék, a mezőkön ezüst köd lapult meg, mintha tündér tenger támadt volna itt-ott.

Jól hallá az udvaron, mint jönnek-mennek az emberek, kiki készületeket tesz, a minők csak esztendőben egyszer szoktak előfordulni; a kertben, a parkban erősen kopácsolnak, mind ünnepélyes előkészület az. Nem sokára jönni fognak az üdvözlő jobbágyok, tisztviselők, azután a várva várt ismerősök, távol és közel rokonok, talán maga Béla is. – Ez volt legutolsó gondolata mindig. Egy szerelmes ifju nem várja oly vak hittel kedvesét, mint ő unokaöcscsét. Úgy örült, hogy békülő kezet nyújta neki, s bár alig volt hihető, hogy ő a hozzá küldött levelet ez ideig kaphatta volna, de mintha valami mégis azt mondaná belül, hogy öcscse, egyetlen vérrokona, vagyonainak leendő örököse, ide s tova a Kárpáthi név egyedüli fentartója, még ma este ő nála fog lenni. Hogy találkoznak? hogy békülnek ki? mit fognak egymásnak mondani?

Még egy kicsinyt lefeküdt aludni, a hajnali álom a legédesebb; akkor is azzal álmodott, hogy Bélával beszélt, mellette ült, vele barátságos poharat ivott, s már jól fenn volt a nap az égen, midőn Pál felrángatá álmából, fülébe kiabálva:

– No keljen fel, itt a csizma!

Jancsi úr virgoncz erővel ugrott ki ágyából, mint a kinek rögtön eszébe jut a jövő nap öröme vagy terhe. Ilyenkor, midőn úgy vár az ember valamire, a kitűzött óra ütésére is felébred.

– Van itt már valaki? Ez volt első kérdése a szolgához.

– Annyi, mint a szemét; szólt ez, ugyancsak megbecsülve az illetőket.

Itt van-e Kis Miska? tudakozódék csizmáit felhúzva Jancsi úr.

– Ő volt a legelső. Az apja sem volt annak nemes ember, mert már két órakor talpon van.

– Hát még ki van itt?

– Itt van a Horhi Miska. A kapuban jutott eszébe, hogy a dohányzacskóját Szabadkán felejtette a vendéglőben, ha a kocsiról erővel le nem húzom, visszamegy.

A bolondos! Hát még kik érkeztek?

– Az úri renden lévő jó madarak mind compareáltak. Kalotai Friczi is itt van, tulajdon szekerén jött. – Vajjon hol lophatta?

– De nagy bolond vagy te, Palkó. Hát más senki sincs itt?

– Más? Más? Hogy ne volna más? De nem káptalan a fejem, hogy valamennyinek a nevét a fejemben tartsam; majd meglátja őket, még meg is unhatja.

E közben fölöltözteté urát a bizalmas hajdú, szépen lesimogatva, körültörülgetve, ha mi ránczot talált öltözetén.

– Hát valaki, valami különös, nem igen szokott vendég nincs jelen, valami olyan ember, a ki nem igen szokott engem látogatni. Mi?

Palkó egy ideig eltátotta a szemét-száját, nem tudva, mit feleljen?

– De bizony itt van a pataki supplikáns; az még soha sem volt itt.

– Ejnye Pál, be simplex ember kend!

– Hát mit tudom én, kit vár a nagyságos úr! felelt Pál durczásan, s úgy feladta urára a dolmányt, hogy majd kitörte vele a kezét.

– Azt akarom megtudni, mondá Kárpáthy komoly hangon, ha nincs-e még itt Béla öcsém?

Pál csunya képet meresztett erre a szóra, s letette kezéből a bársony kefét, melylyel épen a mentegallért készült végig simítani.

– Kicsoda? Az a szélkergető…

– Nos! Mi az? Tanulja meg kend, hogy egy Kárpáthyról mindig tisztelettel kell beszélni.

– Mit? szólt Pál, hátratéve kezeit, tán épen ki akar vele békülni a nagyságos úr? A ki a nagyságos urat úgy megbántotta.

– S mi gondja arra kendnek?

– Oh nekem egy csepp gondom sincs rá; dehogy van egy szikra is, hisz én csak egy kótyomfitty hajdú vagyok, mi dolgom nekem a nagy urak ügyeibe beleavatkozni. Csak tessék kibékülni vele! Mit bánom én. Ölelgessék egymást! ha egymásnak móringolnak, sem bánom én. Engemet nem bántott a jámbor, a nagyságos urat bántotta, s ha a nagyságos úrnak az kedvére van, hát csak tessék.

– No, ne bolondulj te Palkó, szólt tréfásabb accordból Jancsi úr. Mondd csak, ki van még itt?

– A csőcselékből itt van a pukkancsi tiszttartó, hozott egy nagy ménkű sajtot, aztán a dudai esperes, az, a kit én ki nem állhatok.

– No ugyan sokat is törődik az vele.

– Hát iszen ne is törődjék vele; elég az hozzá, hogy én ki nem állhatom.

– Hát miért nem állhatod ki, te vén golyhó?

– Mert valahányszor találkozom vele, mindig a nagyságos úr egészsége felől tudakozódik. Hát mi gondja neki a nagyságos úr egészségére? hisz nem doktor ő.

– De rossz kedvedben vagy ma te Palkó, hát az aprószentek itt vannak-e?

– Ohohohühühü? mosolyga Pál, itt ám; az egész debreczeni kántus a kontrával együtt, négy banda czigány jött, Bihari is itt van, a rektor is felállította a paraszt fattyúkat az udvaron, meg ne ijedjen a nagyságos úr, mert nagyot fognak kiáltani, a mikor meglátják; itt van a tűzi mester is. Ott fúr, farag a fák között, azt mondja, hogy valami meglepetést készít este felé, csak aztán megint fel ne gyújtsa az asztagot, mint tavaly.

– Hát komédiások nem jöttek?

– Dehogy nem jöttek, hiszen épen azon nevettem. Megint itt van az a Lokodi ötöd magával: ő maga, a ki vitézeket játszik, egy vékony borbélylegény, a ki játszik öreg apákat, és egy éltes asszonyság, a ki a fiatal kisasszonyokat játsza. Már ki is csinálták, hogy estére mit fognak előadni? mikor a nagyságos urak a nagy teremben ebédelnek, ők az alatt az előszobában Dobozyt játszák el feleségestül, tizenkét képes ábrázolatban, – görög-tűz mellett.

– Hát miért az előszobámban és nem a szinházamban?

– Kicsiny az nekik.

– Hiszen csak öten vannak.

– Igen, de valamennyi hajdú mind ott lesz ám, ki töröknek, ki magyarnak; a régiségtárból elő is hordtunk már minden hozzá való fegyvert és öltözetet, a diákok meg az alatt énekelni fogják Dobozy történetet, Gyárfás most készíti hozzá a verset, a kántus prézes meg a nótát. Be derék lesz.

A vén golyhó úgy örült a komédiának, mint egy gyerek.

Ez alatt felöltözteté Jancsi urat, megfésülé, megmosdatta, levagdalta a körmeit, megborotválá, felköté nyakravalóját és begombolá, a mint illett.

– No már most kimehet emberek elejbe.

– Merre a pipám?

– Csitt! Micsoda pipa? Nem tudja, hogy elébb templomba kell menni, imádkozni, addig nem pipázik senki.

– Úgy! Biz igazad van. Hát miért nem harangoznak még?

– Várjon! Elébb meg kell izenni a papnak, hogy felkelt a nagyságos úr.

– Még egyet kell neki megizenni, hogy: «hosszú kolbász, rövid prédikáczió!»

– Tudom. Monda Pál és lódult a paphoz, kinél tulajdonképen nem az volt a fő baj, hogy hosszú prédikácziókat tartott, mint inkább az, hogy esztendőben egyszer színe elé kaphatván Jancsi urat, az Isten nevében úgy megdorgálá mindannyiszor, hogy az összegyűlt vendégeknek volt miről tréfálni egész ebéd idejéig. Ez alkalommal azonban a különös véletlen felmenté Jancsi urat e keserves mulatság alól, mert a tisztelendő úr hirtelen megbetegedett, nem végezhette kötelességét.

– Hisz itt van az esperes, mondá a gyászhírrel érkező Palkó.

– Ki ne ereszd a szádon többet! kiálta rá Jancsi úr; ha az befog bennünket, vacsora lesz az ebédből, s úgy össze-vissza talál dicsérni Isten fülei hallatára, hogy magam is elszégyenlem magamat. Végezze az istentiszteletet a supplikáns.

A supplikáns öt esztendős (nem születését, hanem a tanfolyamot számítva) tógátus diák volt, ki a mióta a kollegiumba zárták, soha sem látott ennyi urat egy rakáson; képzelhetni a jámbor ijedelmét, midőn tudtára adták, hogy egy negyed óra múlva ő fog prédikálni ennyi Istentől elvetemült ember lelki épületére.

Jó lett volna elszökni valamerre, de szemmel tartották, s látva félelmeit és szorongattatásait, mindenféle dévajságot elkövetett vele a csintalan sereg: a zsebkendőjét hozzá varrták a togája zsebéhez, hogy ki ne húzhassa, mikor az orrával lesz baja; elhitették vele, hogy Vidra czigány a kántor, ezt azután körülfogta, hogy ha bele talál maradni valami mondásba, kezdje rá az orgonát; utoljára pedig kicserélték az imádságos könyvét egy nagy baromorvoslási könyvvel.

A jámbor diák nem birt azzal a lélekjelenléttel, mivel Csokonai Vitéz Mihály, kinek hasonló esetben dévaj úrfiak szakácskönyvvel helyettesítvén az imakönyvét, a mint azt a jegyzéken kinyitá, elkezdé olvasni: «az eczetes…» itt vevé észre, hogy eczetes ugorkáról van szó és rögtön folytatá: «… vízzel megitatott Jézus monda, fejét lehajtván: elvégeztetett.» S olyan szónoklatot hevenyészett ez alapigékről, hogy mindenki elbámult bele.

A szegény supplikáns e helyett, a mint észrevette, hogy barmoknak való könyvet vitt fel a katedrába, úgy belesült mindenbe, hogy azt sem tudta, micsoda szavakon kezdődik a «Miatyánk». Azon módon visszament a szószékből és egy szót sem szólt. Csakugyan az esperes urat kellett felkérni, megigértetvén elébb vele, hogy prédikálni nem fog, csupán imádkozik. Az is eltartott másfél óra hosszat. Az érdemes úr úgy ellátá jó kivánságokkal a Kárpáthy-családot, annak minden fi- és leányágon lévő ivadékit in ascendenti et descendenti, mind ezen, mind pedig a másik világon, hogy azokat, akár élnek, akár meghalnak, semmi nemű malheur nem érheti.

E kegyes szertartáson mind jelen valának az érkezett vendégek, Jancsi úr addig senkivel sem szólott, a míg Istenhez nem emelé lelkét, s arczán ez alkalommal nem mindennapi érzelmek kifejezéseit lehete látni. Midőn leborult imádkozni, valódi mély áhitat ült minden vonásán s lesüté szemeit, midőn érdemeit hallá emlegetni, mintha mindazt, a mit életében jót tett, ahoz képest, a mit tennie lehetett, a mit tennie kellett volna, oly csekélynek látná!… Csak még egy esztendőt adjon a többiekhez Isten, sóhajta fel magában, és ki lesz pótolva, a mit a többi elmulasztott. De van-e igérve onnan felülről ilyen év? Jön-e csak egy új hold, csak egy új nap is még a mai után?

Egészen elérzékenyülve hagyá el a templomot s csak vendégei gratulatióira kezde ismét szokott eszmekörébe térni.

Jancsi úr szokatlan megilletődése egy cseppet sem akadályozta a dévaj társaságot megkezdett jó kedvében: tréfáltak, nevetgéltek, míg a templomtól a kastélyig hajtattak, ki kocsin, ki lovon; Kalotai Friczi nyolcz fiút felszedett a szekerére, s midőn legjavában hajtatott, kiesett mind a négy kereke, feldűlt a szekér, kinek keze, kinek lába marjult; mert ama furfangos Horhi Miska, a míg a templomban ültek mások, azalatt kiszedte a szekerekből a kerékszegeket, s Kalotai Friczin kellett a szomorú példának megesni. Kassay Lőrincz most az egyszer jött a maga lován, annak meg égő taplót dugott a fülébe a tréfás ifjú, mely elmésség következtében a dühödt paripa úgy vágta a földhöz ráülő gazdáját, hogy menten elájult.

Jancsi urat máskor az ilyen dolgok nagyon mulattaták, most azonban fejet csóvált rájok. Horhi Miska mindenféle tréfát kigondolt, a min majd nevetni lehet nagyokat; ő cserélte el a legátus könyvét, ő tett szurkot a kántor ülésébe, hogy majd ott fenekeljen meg; kiment a konyhába, a mákot kicserélte puskaporral, a hajdúk puskaportartóit pedig teletölté mákkal, hogy mikor salvékat kellett volna adni az érkező uraság elé, egy puska sem sült el, a mákoskalácsok pedig szétvetették a sütőkemenczét. A harasztosi birkás, ki egy pusztát birt olcsó haszonbérben Jancsi úrtól, óriási sajtot hozott magával tisztelet jeléül s annak belsejébe egy pár galamb volt rejtve. Horhi Miska kilopta belőle a galambokat, s két szép darab patkányt alkalmazott helyökbe, mikor aztán a birkás átnyújtá a sajtot s levette a tetejét, galamb helyett ime körmös állatok ugrottak a vendégsereg közé.

Jancsi úr most mindezen dolgokon nem tudott kaczagni, sőt még figyelmezteté Horhi Miskát, hogy ezuttal ne kövessen el annyi ostobaságot, mint máskor szokott, hanem mulassunk szépen. A poétának meg kellett elébb mutatni a verset, a mit el akar mondani asztal felett, ha nincs-e benne valami trivialis, útféli kifejezés; a czigányra ráparancsoltatott, hogy ha leiszsza magát, a vendégeket sorba ne csókolja, az agarakat kikergették a tornáczba, s nem volt nekik szabad az étterembe menni s a vendégek tányérjáról elszedni a konczot, mint máskor; czigányok, szinészek és diákok utasítva voltak, hogy a legillendőbben viseljék magukat, s a pőre népnek tudtára adatott, miszerint ökör fog sülni és bor fog csurogni az ereszről, de verekedni ne próbáljanak, mert az most az egyszer nem szabad.

Mindenki csodálkozva kérdezé egymástól a tünemény okát.

– Tán vesztit érzi az öreg, hogy oly kegyes indulatokra tért egyszerre? mondá Horhi Miska.

– Vagy tán most tisztul az esze. A svábnak azt mondják, hogy negyven esztendős korára jön meg a sütnivalója; az övé hetvenre érett meg.

– Ne bántsátok, szólt egy harmadik, az emberi természet minden hét esztendőben egyszer megváltozik; ő már Isten kegyelméből a tizedik hetest tölti: ideje, hogy rákerüljön a sor.

– De biz azt hiszem, hogy a mióta az országgyűlésen van, kezdi átlátni, hogy fontos ember, tán aranykulcsot is kapott s most azért nem hagy magával komázni.

Az igaz, hogy minden öröm mellett, a mivel Jancsi úr megtisztelőit fogadta, nem lehete észre nem venni bizonyos visszatartózkodást, a mi neki azelőtt legkevésbbé volt sajátja.

Pedig mind e változást egyetlen gondolat okozta: azt hivé, hogy öcscse Béla okvetlenül el fog jönni az ő névnapjára, lehet, hogy késni fog, de jelen fog lenni. Maga sem tudta volna okát adni e hitnek, de mégis várt, számított reá, s ha czimborái valami felötlő ostobasághoz kezdtek, rögtön az jutott eszébe: ha most ezt a Kárpáthy-család legifjabb ivadéka látná, mit mondana hozzá? Nem! Egyszer látta már nagybátyját hozzá illetlen mulatság közepett, most lássa tisztesebb vigalomban.

Az ünnepélyes hálálkodások után leszálltak az úri vendégek a kertbe, hol az egybegyűlt parasztság vár földesurára.

Máskor Jancsi urat, mikor a lépcsőn ment le vagy fel, kétfelől tartani kellett, mert ő is, mint a locomotiv, csak a síkon tudott haladni; most félretolta Palkó kezét, könnyedén lépdelt le a harminczkét márványkő-fokon, mely a kertbe vezetett.

Bizonyosan az országgyűlésen töltött félévi józan életmód szerzé vissza idegei rugékonyságát.

Odalenn a sorba állított iskolásgyermekek éljen-rikoltása fogadá. – Az iskolamester már akkor magyarán mondva nyakban volt, szegénynek nem kellett több egy pohár bornál, hogy tökéletesen leigya magát, s ezt a pohár bort már anticipálta valahol, minek is következtében az az ötlete jött, hogy neki kell legelőször felköszönteni a nagyságos urat s ezt meg is cselekedte volna, ha Horhi Miska hóna alatt nem kapja s el nem hiteti vele, hogy nem János úr, hanem Kalotai Friczi nevenapja van most.

Az érdemes népegyengető azután annak esett neki; Friczi futott volna, ha lehete hová, de a háromszáz parasztkölyök is mind neki uszult s akármerre fordult, mindenütt őt vivátozták, pofozni sem igen merte őket, mert voltak köztük nagy gyerekek, félt, hogy megverik, hanem segítségért kiabált.

Ez alatt Jancsi úr leszállt a csomóba gyűlt nép közé; nagy trombitaszóval háromszor tust fúttak megjelenésére minden jelenlevő czigányok, s két őszhajú jobbágy járula eléje, egy nagy kövér tulkot vezetve szarvánál, melyet csak épen e napra hizlaltak s a bátrabb közülök előállt, levette kalapját, egyet köhentett s lenézett a csizmája orrára s elmondá nagy bizton a köszöntő versét, melyet kilencz évfordulóban ugyanő szokott elmondani. De tudta is könyv nélkül, sehol sem akadt meg.

«Az Isten éltesse a nagyságos urat, kivánom tiszta szívből», mondá utána a jámbor ember, mintha maga sem hinné, hogy a fentebbi verseknek valami foganatja lehessen az égben.

Jancsi úr, mint rendesen szoká, készen tartva ötven aranyat, azt a tulkot átadó öregeknek nyujtá, magát a kövér barmot pedig parancsolá az egybegyűlt parasztság számára megsüttetni.

Ezekután jött a városbeli fiatalság, egy tízakós hordót hengerítve elő, tele hegyaljai borral; ott a Nábob előtt talpra állíták a hordót s felállíták reá Marczit, a hajdani levetett pünkösdi királyt, mint a kinek legjobban fel volt vágva a nyelve. Ez aztán fogá a poharat s megtöltvén, elköszönté a nagyságos úrra, elmondván a körmönfont czifra mondókát, a mit szerteszét hallani az országban, a hol akad valaki, a ki könyv nélkül be tudja tanulni, s kiki told, fold hozzá, a mit illendőnek talál.

– «Isten jóvoltából kívánom én kegyelmednek, a nagyságos úrnak, hogy minekutána e mai aranynyal foldozott, bársonynyal behúzott, ezüst patkószegekkel kivert napra épkézláb fel hagyta kegyelmedet virradni a menyei felség, tegye azt, hogy ne számlálgassa a kegyelmed hajszálait, hanem annyi áldással öntse kegyelmedet nyakon, a mennyi szál már lehullott fejéről; a hányan csak vannak a menyei cselédségből, egyéb dolguk ne legyen, mint hogy a kegyelmed útjából sepergessék a földi gondokat, hogy boldogságának aranysarkantyús csizmái a bajok pocsétájában be nem sározódván, jókedvének kulacsa mindig tele legyen piros egri borral, s valahányszor egyet iszik belőle, mindannyiszor prószitot kiáltson valamennyi selyem bocskorban járó angyali nemzetség, s ha netalán tán csúz vagy hideglelés, köszvény, guta és más nemszeretem vendég kerülgetné úri személye táját, két-két paradicsombeli hajdú álljon ott kétfelül mogyorófa-pálczával s kergesse azokat, a honnan eljöttek, magát pedig úgy mártogassa minden boldogságban, mint Faraó népét a Veres-tengerben, s ha pedig végtére eljön az a kegyetlen kaszás, a ki minden embert szénának néz, s lekaszálja a nagyságos urat, ne hagyják ama menyei szekeresek sokáig forspont után járni a nagyságos úr lelkét, hanem jőjjenek hamar érte hat másvilági lóval, s úgy vigyék be nagy trombitaszóval ama menyei pitvarba, a hol Ábrahám, Izsák és a többi zsidó pátriarchák, harminczháromezer vörös nadrágos czigány égberepült hegedűszója mellett járják bársony bugyogóban a kállai kettőst. – Az Isten éltesse! Kivánom tiszta szívből.»

Jancsi úr megajándékozta a legényt, ki egy szó vétség nélkül elmondá a furcsa megköszöntést. Ezuttal mindazt nem találta ő olyan mulatságosnak, mint egyébkor.

Most szép fiatal leányka közeledék, a legszebb hajadon, a kit hét falu határában találni lehetett. Ez fehér báránykát hozott névnapi ajándékba, mondott is hozza valami beszédet, de abból egy szót sem hallott senki, olyan halkan mondta. Hiában mondták neki, hogy ne tartsa a kötényét a szája elé, mert nem értik a szót.

Az a jó szokás volt Jancsi úr névnapján, hogy a köszöntő leánykát fel szokták vinni a vendégségbe, ott ült Jancsi úr mellett az asztalnál, s más nő nem volt jelen a lakomán. Még gonoszabbakat is beszélnek, midőn a vendégség vége felé a bor a fejekbe szállt, s az ismeretlen mámor megzavará a leányka agyát; hanem azért mindig férjhez ment az, mert Jancsi úr gazdagon kiházasítá, s az apjából hatökrös gazda lett; a miért is a jámbor parasztok nem igen ijedtek vissza azon gondolattól, hogy leányaikat ide hozzák.

A leány elvégezte beszédét, a mit abból lehete megtudni, hogy hirtelen lekuporodott a báránykához s annak nyakát átölelte.

– Ni, hogy bújik egymáshoz; monda egyik eredeti fiu.

– Fél a vágóhídtól, felelt rá kétértelműen Horhi Miska.

Jancsi úr atyai leereszkedéssel lépett a leánykához, megveregeté pofácskáját, megsimogatá fejét, s nyájasan kérdezé:

– Mi a neved leánykám?

– Zsuzsi, mondá alig hallhatólag.

– Van-e már szeretőd?

– Nincs nekem, mondá a leány, lesütve szemeit.

– No hát válaszsz magadnak ezek közül a hozzádvaló legények közül, mert ebben az órában férjhez adlak.

(Jancsi úrnak az esze tisztul; mondának itt-amott, máskor el szokta ezt halasztani másnap délutánig.)

– No legények, kinek van kedve mindjárt hazavinni feleségül ezt a hajadon leányzót?

Tizen is ugrottak, Marczi is köztük volt, tréfából Horhi Miska is oda vegyíté magát, de Jancsi úr félrehajtá őt botjával.

– Ki innen kecske a bárányok közül. Nem a te fogadra szántam. No leányom, válaszsz izibe ennyi derék legény közül.

– Az édes apám… rebegé a lyányka, fel sem pislantva.

– Hogy az édes apád válaszszon közülök számodra? kérdé magyarázó hangon Jancsi úr. Hol van ennek a leánynak az apja?

Egy félig őszült ember kullogott elé, levett kalappal.

– No válaszszon kend a leányának férjet, szaporán.

A paraszt gondolkozni akart.

– Egy, kettő, három! Ne sokat hányjavesse kend.

Végre talált a paraszt kedvére való vőt, egy kurta suhanczot, de kinek jómódú gazda volt az apja.

– No hát megelégszel vele? kérdé Jancsi úr a leánykától.

Zsuzsi fülig pirult, s eléggé érthető hangon válaszolá:

– Már akkor csak mégis inkább a Marczihoz állok.

Az egész társaság hangosan felkaczagott rá.

– Minek hívtad hát ide az apádat?

Marczinak sem kellett gondolkodási határidő, menten odaszökött, kezén fogá a leányt; Jancsi úr adott nekik áldást és ötven aranyat, s rábízta Marczira, hogy jó gondját viselje a feleségének.

– De már én megőrzöm! mondá Marczi hetykén s szemeivel az úrfiak felé vágott.

(– Mi lelhette az öreg urat? dörmögé a jó társaság, hogy olyan erkölcsös kezd lenni egyszerre?)

Erre ismét megharsantak a trombiták, az úri vendégek fölmentek a palotába, a parasztok láttak a maguk vigalmai után, ifjak, leányok játszották a Lengyel László révészeit, a gyűrűhajtást s más ártatlan mulatságot, az öregek számára volt bor és égett szesz: s az aszonyoknak volt mit megszólani ifjakon és öregeken.

Feljutva a palotába, újabb öröm várt Jancsi úrra. Kutyfalvi Bandi, kiről azt hivé, hogy már el sem fog jönni, épen akkor ugrott le a lováról. Nemsokára agybafőbe ölelgeték egymást.

– No, csak hogy te is itt vagy! mondá a jámbor öreg, önkénytelen könyet törölve szét szemében.

– Pedig ugyan kicsinyben mult, hogy még más valaki is el nem jött, a kit legkevésbbé vártál.

– Ki az? kérdé Jancsi úr örömtől ragyogó arczczal.

– Nos? találd ki.

– Béla öcsém! szólt egyszerre az öreg.

– Ördögöd van, mondá Kutyfalvi Bandi, egészen meglepetve a Nábob örömétől. Boszantani vélte őt e hírrel.

– Hol van ő? Hol maradt? Miért hagytad el? kérdé Jancsi úr sürgető örömmel a mindinkább elbámuló Bandit.

– Itt van nálam a szomszéd faluban, hozzád indult névnapot köszönteni, csak azért jött le Pozsonyból, de az útban megbetegedett s kénytelen volt nálam megállapodni; azonban hozott magával születésnapodra ajándékot, a mit még ma este el fog küldeni; én is elhoztam volna, de lovon jöttem, s az egész szekérrel van.

Jancsi úr reszketett az örömtől. Annyira magába disputálta már unokaöcscse megérkezését, miszerint azt mint valami elmulhatlan örvendetes eseményt tekinté.

– Gyorsan, Palkó, gyorsan! hintót kell küldeni érte, négy ló menjen előre, hogy a rukadi csárdánál felválthassák; menjen kend! azaz hogy ne kend menjen, küldjön magánál alázatosabb embert, küldje a fiskálist, mondja Béla úrnak, hogy tisztelem, csókolom, hozza el őt minden erővel, menjen, szaladjon kend!

– Üm. Szaladjak? dünnyögé magában Palkó, szép kényelmesen elballagva; nem szaladtam én az insurrectió óta; még jó, hogy azt nem mondta, hogy repüljek.

Jancsi úr addig senkihez sem szólt, míg nem látta, hogy a fiskális elindult a legdíszesebb hintóban unokaöcscse elé.

Számítgatni kezdé magában: odáig négy óra, vissza négy, az nyolcz, most két óra van délután, tízre itt lesz. Bizonyosan nincs semmi baja, csakhogy nem mert egyszerre idejönni, azt hitte, hogy haragszom rá s Kutyfalvit küldte előre; mégis szép tőle, hogy úgy tisztel. Most már sietni fog, megbánja heveskedését, bocsánatot fog kérni, s azután jó rokonok leszünk s én nyugalommal térhetek Istenhez.

– Látjátok barátim, szólt végre kitörő nyiltsággal a körülállókhoz, ez ünnepély kettős ünneppé fog az által válni, hogy a Kárpáthy-család két utolsó férfi-tagja oly hosszas elszakadás után e napon fog barátságos kézszorítással egymással egyesülni.

– Ez valóban Istennek tetsző vigasság lészen, erősíté az esperes úr és a jelenlevők mind egyhangú helybenhagyással zúgtak reá, csupán Kutyfalvi árult el valami kényelmetlen feszengést e szavak hallatára, mintha nem tetszenék neki e nagyon kegyes szándék.

E közben a hajdúk szilvóriumot s tízesztendős őszibaraczk-szeszt hurczoltak körül czipószeletekkel a vendégek között, a mi azt jelenté, hogy közel az ebéd s széltére kelt az appetitórium, egy sem volt eretnek, egy sem volt vízissza. Félóra mulva hangzott a csengetyű, mely az ebédet jelenté, háromszor újra kezdve, ha netán valaki a vendégek közül szerte ácsorogna, s azzal a hajdúk széttárták a nagy szárnyajtókat, mik az ebédlőbe vezettek.

A pompás nagy terem végig volt terítve hosszú asztalokkal, miken rendesen kétannyi teríték szokott lenni, mint a hány vendég volt, hogy necsak elférjenek a tisztelgők, hanem ha később jön valaki, az is helyet találjon.

Tortától, süteménytől görnyedt minden asztal, a legpompásabb gyümölcs, aranybélű dinnye, pikkelyes ananász egész kazalokban illatozott rajta, pástétomok ijesztő alakú nagyságban emelkedtek az átellenben ülők között, s czetnagyságú halak rengő kocsonya közepett ejték kétségbe a belőlük enni kívánókat. Minden étel között koszorúk, virágbokréták porczellán-vedrekben.

Arany és ezüst edényekben egy egész muzeum kincse volt felrakva az asztalokra. Még az éneklő diákoknak is ezüst poharak jutottak. A terem közepén ezüst medencze állt, melyből furfangos szökőkút lövelte magasra a tiszta tokaji bort, topáz-sárga nedvsugárban.

Kiki helyéhez sietett; Jancsi úr az asztalfőhöz indult. Midőn odaért, megpillantá, hogy mellette egy másik teríték is áll. Az más névnapokon is ott szokott lenni; ott ültek a bárányt hozó parasztleányok évről évre. Most megbotránkozva kiáltá Jancsi úr a széke mögött álló Palkóra:

– Mi ez? Minek itt a teríték?

– Ugyan ne kiabáljon olyan nagyon már no! Hát nem látja, hogy a családi billikom van oda téve? Hát gondoltam, hogy ha az a másik eljön, legyen neki hova ülni…

Jancsi úr ábrázatja szépen kigömbölyödött e szóra, tetszett neki ez a figyelem, megveregeté Palkó vállát, s azután minden vendégnek elmondá, hogy az az üres hely ott Béla öcscse számára van fenhagyva, Palkót pedig újra megdicséré:

– Látja kend, hogy mégis jó szíve van kendnek.

– Biz én nekem nincs, mormogá ez durczásan.

A leves elhallgattatá egy perczre a vendégsereget, kiki jó appetitust kivánt a szomszédjának s azután hozzálátott, hogy a magáétól meneküljön. Jobb felől ült Jancsi úr mellett az esperes, az asztal tulsó végén Kutyfalvi Bandi, mellette Kis Miska. Horhi Miska mellé senki sem mert ülni, mert istentelenségeket szokott mívelni, tüzes békákat ereget el az asztal alatt s eczetet önt a szomszédja poharába, ha oda nem néz. Az alsóbb rendű nép más asztalt foglalt el. A háttérben állt egy oszlopzatos peristyl, közepét foglalva el a feldiszített szinpad, melyről az ebéd ideje alatt Lokody uram elébb ködfátyol-képeket fog mutogatni, azután a diákok közremunkálása mellett egy víg komédiát fog produkálni, melynek czíme Doktor Faust. Göthéből fordította Lokody. Erre Göthe aligha ismert volna; végtére pedig Dobozy futása fog előadatni görögtűz mellett 12 képletben; az utolsónál aztán, mikor mindenki meghalt, szétnyittatnak a háttérben levő szárnyajtók s pompás tűzijáték fejezi be az egész mulatságot. Az időközöket Bihari bandája fogja kitölteni válogatott nótákkal, mik részint saját, részint Lavotta legkedvenczebb szerzeményei.

Javában folyt már a vígság; dal, zene, pohárcsörgés és vidám beszédek vegyültek mulatságos zajjá, alig vala ember, ki a míg nyelvét birta, valami czifra áldást ne mondott volna a házi gazdára. Jó kedvű volt ő is, orczája ragyogott, bár kevesebb bort ivott most, mint másszor. Este is lett, a hajdúk nagy karos tartókban gyertyákat hoztak elé, a pohár csengett egyre. Hátul a függönyös peristylben harczias ének mellett fehér és rózsaszín fényben meredtek, változtak Lokody uram eleven képletei, s egyszerre széttárulván a hátulsó ajtók, az elcsendesült éj sötétjéből fénylő tűzoszlopok, szikrázó kerekek, emelkedő napok kezdenek kigyuladni, a tűzijátékos mesterművei, a futó röppentyűk kékre, rózsaszínre váló csillagokat szórtak a sötétkék éjben, s a tüzes cseresnyefa aranyesőben hullatta alá szikrázó gyümölcseit…

E perczben hallatszék az udvarra gördülő hintó robogása.

Az elküldött fiskális érkezék meg – azonban egyedül.

Jancsi úr leveretten ült vissza helyére, megtudva a küldött szájából, hogy Abellino csakugyan nem jöhet, mert beteg; hanem a mit óhajtott, a névnapi ajándékot ezennel átküldi kedves nagybátyjának azon őszinte kivánással, hogy találja abban legnagyobb örömét.

Hat erős legénynek dolgot adott felhozni a hosszú ládát, melybe a születésnapi ajándék volt eltéve, s elhozva, feltevék azt az asztalra, hogy minden vendég megláthassa.

A láda minden szegletén erős vaskapcsokkal volt összefoglalva; elébb azokat kell harapófogakkal lefeszegetni.

Vajjon mi lehet e ládában? A vendégek összedugták fejeiket, hogy meglássák, mi lesz benne? találgatták és senki sem találta ki.

Egyszerre széttágult mind a négy kapocs, a láda négy oldala négyfelé esett, s az asztalon állt – egy befedett koporsó…

Az elszörnyedés hangja hallatszott mindenfelé!

Szép ajándék a hetvenedik születésnapra: fekete koporsó, bársony szemfödővel letakarva, tetején a Kárpáthi-család ősi czímerei, oldalán ezüst szegekkel kiverve Kárpáthi János neve…

Az iszonyat lezárt minden ajkat, csak egy fájdalomkiáltás volt hallható, nehéz, fuldokló, mint a szíven talált vadállaté. A vén Kárpáthy János feljajdulása volt az: az iszonyúan megbántott öreg, a mint a koporsót meglátta, a mint azon saját nevét olvasá, felugrott székéből, kiterjeszté kezeit, arcza valami irtózatos mosolyra torzult el, s lassankint félelmesen elkékülni kezde; rebegő ajkain látszott, hogy akarna még valamit mondani, de az csak egy hosszú, kínos hörgés vala, azzal fölemelé az égre kezeit, s egyszerre homlokára csapva velök, nyitott szemekkel esett hanyatt karszékébe.

A vér fagyott meg azok ereiben, a kik látták. Senki sem mozdult helyéről néhány perczig. Akkor egyszerre zsibongó zajjal kezdett bomlani a társaság, néhányan a főúrhoz futottak, hogy ágyába vitessék, mások orvos után kiáltoztak, többen a koporsót vették le az asztalról; csak ketten ültek némán az asztal mellett, Kiss és Kutyfalvi.

A hajdani pünkösdi király azon pillanat óta, hogy egykori jóltevője összerogyott, le nem vevé szemeit szomszédja arczáról, s az, mintha le volna bűvölve helyére, fel nem birt előle kelni.

Kiss, mintegy öntudatlanul szorítá öklébe a nehéz arany serleget, mely előtte állt s midőn az elősiető hajdúk elvivék magukkal Kárpáthy Jánost, egyszerre felugrott helyéről s csattanó szózattal ordítá Kutyfalvira:

– Kend, czimborájával együtt, egy nyomorult orgyilkos!

S azzal, a mi bor a serlegben volt, a megtámadott szeme közé önté.

A többiek egyik rémületből a másikba estek, kiki kereste az ajtót, mert itt szörnyű dolgok fognak még történni.

A megcsúfolt verekedő a megbántás után lassan fölemelkedett székéről, kendőjével letörlé halavány arczáról a bort, s közbámulatra a helyett, hogy megbántójára rohanna, elkezde kifelé hátrálni. Senkisem foghatta meg ezt: máskor egy sértő tekintet elég volt arra, hogy valakit vérben-fagyban hagyjon. Mi lelte most?

Meg volt rémülve ő is. Midőn az ifjabb Kárpáthival kicsinálták, hogy az öregnek születésnapi ajándékul koporsót küldjenek, Kutyfalvi azt hivé, hogy abból csak egy gonosz tréfa lesz, mely legfeljebb ütlegeken fog végződni, s e végett lovászának előre meghagyta, hogy paripáját fölnyergelve ott tartsa az ablak alatt, hogy könnyen megugorhassék; de azt nem gondolá, hogy ily szomorú véget érjen a tréfa, s midőn Kiss szemébe vágta az orgyilkos nevezetet, elzsibbadt bele minden tagja, nem érzé a megbántást s megcsúfolást, csak a rémületet, mely e szavakra szívében gerjedt, s nem gondolt egyébre, mint hogy mentül előbb nyergébe ülhessen s futhasson el innen, s kezde az ajtó felé hátrálni.

– De nem megyünk el innen, uram! ordítá rá Kiss, s mint a veszett vad keresztül szökve az asztalon, rárohant a szökni készülőre, s megragadá annak mellén az öltönyt. Nem megyünk mi innen, uram, hanem ha elejtettük a vadat, megüljük a torát!

Kutyfalvi szemeit elfutotta a vér, kezével megtámadója kezét iparkodott letépni melléről s az ajtó felé törekedett; de amaz útját állta, s aczélkézzel tartá fogva. Senki sem merte magát közbevetni, hogy őket elválaszsza. Fegyver egyikhez sem volt közel, annál irtózatosabb volt a tusa; nincs rémítőbb a puszta kézzel való harcznál. Kutyfalvi kisujján egy diónagyságú antik gyűrűt viselt. Lehete észrevenni, mint fordítja kövével kifelé. Kiss kezében tartá az arany serleget, melyet az asztalról fölkapott.

Ez alatt szinte az ajtóig értek tusakodva; itt Kutyfalvi egyszerre dühösen emelé fel öklét, s gyűrűjével egy veszett csapást intézett ellenfele halántékának. Az egyszerre félrekapta fejét s a másik perczben Kutyfalvi bezúzott homlokkal terült el a küszöbben.

A vendégsereg rémülten futott szerteszéllyel, késő éjszakán nyargaló kocsik hagyták el minden irányban a Kárpáthi-kastélyt. Iszony és rémület szállt vendégül abba, csak a tűzijáték röppentyűi szálltak még a magasba, s óriási égő betükkel kiirva ragyogott a távolba a «Kárpáthi» név.

* * *

Kutyfalvi Bandit vérben-fagyban szállíták haza cselédei, négy óra járásnyira eső lakásába.

Mi volt természetesebb, mint hogy a kárpátfalvi kastélyból lélekszakadva menekülő vendégek útba ejtsék a szomszéd lakot; már ha csupa keresztényi kötelességből is, hogy a betört fejű uraság felüdültének örvendő tanúi lehessenek s részvétöket tudtul adhassák. És a ki már egyszer ott volt, hogyan mulaszthatta volna el, hogy a jelenlevő Kárpáthi Abellino, most már a Kárpáthi-család roppant birtokai præsumptiv örököse iránt viseltetett tiszteletét és hódolatát nyilvánítsa?

Mindnyájan látták Kárpáthi Jánost hanyatt dűlni karszékében, azt megütötte a guta; ha rögtön meg nem halt is, de bizonyosan elvész bele, s voltak többen, kik a barátságos részvét önkényt támadó ösztönével unszolák a nagyrabecsült ifjut, hogy rögtön, még azon éjjel siessen átutazni Kárpátfalvára, lefoglalni, lepecsételni a holmikat, nehogy valaki félretakaríthasson belőlök; azonban Béla úrfi már egyszer járt úgy, hogy elsietett tudósítások miatt útja végéről kellett visszafordulnia, s jónak találta ezuttal biztosabb híreket várni be s csak a temetés hírére jelenni meg. Másnap reggel csakugyan meg is érkezék az esperes úr, ki azért maradt legutoljára Kárpátfalván, hogy megtudja, vajjon aláirta-e Jancsi úr a ** collegiumot érdeklő codicillust? s ez azon szomorú hírt hozá, hogy biz az öreg úr, ámbátor még ki nem adá lelkét, de az utolsó halálküzdelmek között van, úgy hogy már egy okos szót sem lehet vele szólni. Értette alatta azt, hogy nem lehet vele aláiratni a codicillust. Követték még aznap az esperes urat több főtisztviselői a Kárpáthi-család uradalmainak, kik siettek magukat megismertetni ő excellentiájával az örökös úrral, leendő patronusukkal. Ezek még bővebb részleteket is tudtak a haldokló testi állapota felől. Egy falusi borbély eret vágott rajta, minek következtében kissé magához tért; ezután orvosért akartak küldeni, de azzal fenyegetődzött, hogy azt agyonlövi, csak hagyják nála a borbélyt, ahhoz több bizalma van, mert az nem meri megölni. Semmi gyógyszert sem akar használni, és senkit sem akar látni, csupán Kiss Miskának van hozzá bejárása. Azonban aligha fogja már holnap reggelnél tovább vihetni.

Abellino jó előjelenségnek vevé a tiszttartók megjelenését, ez arra mutatott, hogy benne már leendő urokat tisztelik meg hódolataikkal. Másnap ismét egész seregszámra jöttek Kutyfalvi udvarára az ispánok, kasznárok, irnokok, birkások, árendások s más afféle apróbb emberek, magukat Abellino úri kegyeibe felkoldulni. Valójában a régi gazdának meg voltak számlálva pillanatai. Senki sem merte neki igérni a holnapi napot.

Harmadnap még a hajdúk és kulcsárok is átvándoroltak Abellinohoz; már ekkor bosszantani kezdé a sok hálálkodás; ezekkel nagy kurtán beszélt s megértve tőlök, hogy ezentúl ő fogja a földi gondviselés dolgait végezni közöttük, mert már nagybátyja az utolsó lélekzetet nyögi, egyszerre kiadá parancsban, hogy ő a Kárpáthi-uradalmak tiszti személyzete közt gyökeres reformokat kiván létrehozni, melyek közül legelső is az, hogy minden férfirenden levő hivatalnok tartozik a bajuszát, mint dísztelen kinövést, menten kiirtani! A tiszttartók, kasznárok haladéktalanul engedelmeskedtek; csupán a hajdúk között akadt egy-kettő, a ki vonakodott magát csúffá tenni; de miután az alsóbb cselédségnek fejenkint négy darab császárarany igértetett, ha kötelességöket teljesítik, lefaragák azok is a sok esztendeig ápolt, s annyi viaszkot és faggyút fölemésztett férfias díszét arczaiknak s megköszönték szépen a gombos frakkot, bársony bugyogót, harisnyát és csattos czipőt, melylyel otromba skarlát gunyájokat fel fogják cserélni.

Negyednap nem maradt a halál révén álló Kárpáthi János mellett annyi jó barát, hivatalnok, cseléd és bohóczból más, mint Kiss Miska, az egykori pünkösdi király, Varga uram, a jószágigazgató, Palkó, a vén hajdú és Vidra, a czigány. Még a goéta is megszökött. Gyárfásnak csak «János» helyett «Bélát» kellett mindenüvé irni a köszöntő versbe, hogy az új patronusnak is elmondhassa ugyanazt. Ő is átment és gratulált. Hiába, még a bolondok között is van qualificatio.

Mindazon vendégek, jó barátok, alattvalók, kik János fővétele napján együtt imádkoztak a templomban, együtt ittak az asztalnál Jancsi úrral, most együtt mulattak Abellinoval s ha három nap összeragadt volna is, még sem fogytak volna ki azon bohó és nevetséges kalandok meséiből, miket a jámbor öregre tudtak, kinél ez órában nevetségesebb, esztelenebb és balgatagabb ember nem lehetett. Szólta, szidta, rágalmazta a jámbort, a ki csak beszélhetett, a teremben az urak, a konyhában a kukták, a tornáczon a hajdúk s aligha volt valaki annyi nép között, kinek eszébe jutott volna, hogy már ha elkövetkezik szomorú halála, lelkeért egy imát bocsásson az égbe.

Ötödnap már nem volt, a ki hírt hozzon Kárpáthiról. Talán azóta el is temették a boldogtalant.

Hatodnap aztán egy lovas legény vágtatott be az udvarra, kiben Marczit fogjuk megismerni.

A mint lováról leugrott, meglátta a pukkancsi tiszttartó a tornáczból, s nevetve rá kiálta:

– No, te is eljöttél, Marczi fiam? Te ugyan jól jártál, hogy nem esett egy héttel később a lakodalmad, új földesurad ususba hozhatná a jus primæ noctist. Hát mi ujság Kárpátfalván?

Bizonyosan temetésre hívja az urakat. Ez volt a legtermészetesebb vélemény.

– Egy levelet hoztam a tiszttartó úrnak, szólt hidegvérrel Marczi; a tiszttartó nagy megbotránkozására meg sem billentve kalapját az erkélyen álló Abellino előtt.

– Hát a kalapod, pimasz? Ki küldi azt a levelet?

Az első kérdésre vállat vont Marczi, a másodikra azt felelte, hogy neki a jószágigazgató adta.

A tiszttartó felszakítá a levelet, s zöld karikát hánytak a szemei, a hogy bele tekintett.

Az öreg Kárpáthi János saját kézirása volt az, melyben tudatja a Kutyfalvi-kastélyba gyülekezett tisztviselőivel, hajdúival és cselédjeivel, hogy méltóztatott annyira magához térni, miszerint ágyából fölkelhet és nekik levelet irhat, értésökre adván, miszerint nagyon örül, hogy nálánál jobb urat találtak, már most annál csak maradjanak meg és ő hozzá többet képpel se forduljanak.

A tiszttartó olyan képet csinált, mint a kit jóltartottak vadkörtével s hogy ne csak magát érje ez örvendetes hír, kézről-kézre adá a levelet a többi tisztitársaknak is, az ispánoknak, kasznároknak, birkásoknak és irnokoknak, utoljára a hajdúk és cselédek közt is megtevé a veszélyes irat a leverő körútat. Az embereknek hasonló esetekben vajmi nagy vigasztalás egyet sodoríthatni a bajuszán, s ahol van ni! most már se hivatal, se bajusz. Ki a fejét vakarta, ki ríva fakadt, ki káromkodott. Az ember hevenyében nem is tudta, hogy kit szidjon? Abellinot-e, hogy miért nem örökölt valóban? vagy Jancsi urat, hogy ha már meg akart halni, miért nem halt meg igazán? Most imhol ennyi ártatlan embert bolonddá tesznek!

Abellino volt az utolsó, kinek ez örömhírt síró arczczal tudtul adák. A nagy philosophusi férfiu hidegvérrel szürcsölé tojásos theáját:

– Enfin, örökké még sem fog élni.