XII. SALDIRT. (KI VAN FIZETVE.)

Hova tünt el Fanny oly rögtön, oly nyomtalan, nagynénjével együtt.

Teréz kétségbeesve hallá a leány vallomásait.

A leány elmondá neki őszintén, hogy szeret, lelkének, szívének minden hevével szeret egy ideált, kit jóltevőjével ugyanazon alaknak hitt, kinek jósága, magas, emberfölötti nemes jelleméről hónapok óta ábrándozik, kinek jótéteményeiért egykor szerelme hálaérzetével tudott volna fizetni és most megtudva, hogy titkos pártfogója nem az, a kit képzelt, a kit egyszer látott, s azóta nem tud feledni, rettentő borzalom támadt szívében. Érzi, hogy helytelenül cselekvék, midőn amaz embertől pénzt fogadott el, bármily ürügy alatt, eladva, lekötelezve látja magát iránta és fél, retteg tőle, nem mer az utczán megjelenni, nehogy vele találkozzék, arcza bizalmatlanságot költ szívében és irtózik azon eszmétől, hogy azon ember ő rá gondol. Ámde azért a tövis benn van a lélekben! Ama másik, amaz ideálkép, bár nincs oka többé róla gondolkozni, benne jóltevőjét sejteni, többé ki nem törülhető szívéből; nem ismeri őt, még csak nevét sem tudja, de szeretni fogja holtig, elvész, elhal bele, de meg nem válik emlékétől.

Szegény Sándor…

Teréz annyi évek fáradalmainak romjain látta magát.

Tehát még itt is elérik az ártatlan gyermekszívet, tehát még a templomban sincs előlük biztosítva senki.

Kétségbeesett keservében oly lépésre határozta el magát, melyre a legnagyobb nyomor sem vehette egykor rá, elment Boltayhoz, elmondott neki mindent és kérte, hogy védje, oltalmazza a leányt, mert asszonyvédelem itt többé nem elég.

Boltay örömmel ajánlkozott a pártfogásra. A durva tenyerű kézműves nagy képe sötétvörös lett a haragtól, az nap feléje sem ment a gyárnak, nehogy valakivel összevesszen, csak az iránt tett parancsokat, hogy Teréz holmiját szállítsák át még azon az éjjel az ő saját lakóházába, tulajdon szállása egyik szárnyába. Itt férjen azután hozzájok valaki.

Sándor megtudott mindent, nagyon szomorú lett, de azóta kétszeres figyelemmel viseltetett Fanny iránt. Hisz az is reménytelenül szeretett, – ő a leányt, a leány egy mást és mind a ketten boldogtalanok.

A családnál mindenki tudta e titkot, de senki sem beszélt felőle. A két öreg sokat tanácskozott egymással, mely családi gyülésekbe néha Sándort is meghívták, kinek ez idő óta sok olyan helyen kelle járnia, hol azelőtt meg nem fordult.

A jó öregek abban fáradoztak, hogy az ismeretlen nagy úr nevét kitudhassák. Minek volt az nekik? Vissza akarták neki küldeni a Fannyra költött összeget. Oh az ilyen tartozásokkal adósnak maradni nem szabad! Le kell fizetni mentül elébb, ugyanazon pénzben, forintot forintért, három huszast számítva darabjára, nehogy azt mondhassa valaki, hogy mást kapott, mint a mit adott.

Úgy, de hogy lehetett e nevet kitudni? Fanny maga sem ismeré azt, s ő rá nem fog mutatni az utczán, ha meg kellene is halnia. Boltay mindenfelé eljárt a kávéházakba, a kereskedők gyülekezeteibe, fülelt, hallgatózott, ha nem beszélnek-e valahol egy polgárleányról, ki foglalót vett fel erényei árában egy gazdag úrtól? Nem beszéltek semmit. Ez ugyan egy részről megnyugtató volt, hogy még senki sem tud felőle semmit, tehát a baj még nem olyan nagy. De a név, a név?

Végre Abellino maga segített a kutatókon.

Sándor minden vasárnap meg szokott jelenni a templomban, hová Krammné járt s egy oszlop mellől vigyázott rá, hogy kivel fog az asszonyság beszélni.

Harmadik vasárnap maga jött oda Abellino.

A jámbor asszonyság elmondá neki a csodatörténetet, hogy Fanny nagynénjével egy éjszakán véletlenül eltünt, neki sem szóltak semmit, hogy hová mennek, a mi elég nem szép tőlük, hanem ő gyanítja, hogy Boltay uramhoz hurczolkodtak el s Teréz bizonyosan azt titkolja, mert valami viszony volt közte és Boltay között fiatal korukban, vagy talán azért ment oda, mert Boltay uram fogadott fiával akarja elvétetni Fannyt. Ő bizony nem törődik velök többet.

Abellino vérig harapta ajkait bosszúságában: ezek a filiszterek aligha meg nem szagoltak valamit.

– Miféle mesterember az a Boltay? kérdezé Krammnétól.

– Asztalos, lőn a felelet.

Asztalos?… Egy percz alatt kész volt Abellino fejében a terv.

– No, Isten velünk madame, mondá. Többé nem volt Krammnéra szüksége, sietett ki a csarnokból.

Sándor utána. Tehát végtére meglelé a templomi kisértőt! Abellino sietve ment az utczaszegletig, Sándor mindenütt nyomában. Ott amaz várakozó hintajába hágott, Sándor egy bérkocsiba veté magát s vágtatott utána. A Mihálykapunál utolérte, itt kiszállt a főúr, hintaja berobogott az udvarra. Nagy medvebőrös kapus állt a bejárás alatt.

– Ki ezen úr, ki most itt bement? kérdé Sándor a kapustól.

– Kárpáthi Kárpáthy Abellino ő nagysága.

– Köszönöm.

Menten följegyzé azt tárczájába; pedig fölösleges volt azt odajegyezni. Évek, évtizedek múlva is lelkében maradandott e név, mint a melyet a fák kérgébe véstek.

Tehát Kárpáthy Abellinonak hívják!

Azt hiszitek, hogy ezek a tizenkét órakor ebédelő emberek nem tudnak gyűlölni?

Sándor sietett haza felfedezésével.

Ezen a napon az egész háznál oly harapós kinézésű volt minden ember, hogy a ki látogatóba jött, megijedt tőlük.

Másnap ismét munkanap volt. Mindenki dolgai után látott. Boltay uram felgyűrközve versenyt dolgozott legényeivel, de hiába vegyült a lárma közé, minden eszköz egy nevet látszott ismételni fülébe. Ő soha sem gondolkozott azon, hogy a gyalúk, a fűrészek mondanak-e valamit dolgozás közben? s most ráhallgatott, hogy az mind Kárpáthy nevét mondja, különösen volt egy kétember-taszigálta fűrész, melylyel a fournirozásokat volt szokás metszeni, ez minden vonásnál oly tisztán ismétlé: Kárpáthy, Kárpáthy! hogy Boltay uram utoljára rákiáltott a legényekre, «ne húzzátok olyan csunyául azt a fűrészt!» A legények elcsodálkoztak rajta: a mester tán azt akarja, hogy a fűrész úgy szóljon, mint a hegedű?

Teréz és Fanny ez alatt egy utczára nyíló ablakban ültek, kézimunkával foglalkozva, szótlanul, mint egy idő óta szokták.

Egyszerre díszes úri hintó jött be az utczába, s épen Boltay háza előtt állt meg.

Fanny fiatal leányok szokásaként, kitekintett az ablakon; a hintóban ülő épen akkor szállt ki. Ijedten, összerezzenve kapta vissza fejét, arcza elsáppadt, szemei elhidegültek, kezei leestek ölébe.

Mindez nem kerülé ki Teréz figyelmét. Őt látta! Ő van itt! Legelső gondolatja ez volt. Reszketett. Ha ez ember bejő, ha szemei elé merészel lépni, nem tudta, mit fog cselekedni akkor? de a düh, a szégyen, a kétségbeesés járta keresztül lelkét. Egészen elfeledkezett róla, hogy hiszen férfi is van a háznál, komoly, tréfát nem értő ember, úgy érzé, mintha az egész támadással neki kellene megküzdenie.

Az érkező léptei végig hangzottak a lépcsőn, kívül valami arrogans hang tudakozódása hallatszék, s a bejövő már az előterembe lépett. Vajjon be fog-e a szobába is jönni?

Fanny felugrott székéről s kétségbeesve rohant nagynénjéhez, arczát annak ölébe rejtve, lábaihoz omolva és zokogott fuldokolva.

– Ne félj, ne félj, rebegé Teréz és minden íze reszketett. Én itt vagyok.

De már ekkorra nyilt a túlsó ajtó is, melyen Boltay uram jött az előterembe, az érkezett vendéget elfogadni. Műhelyből hítták elő, honnan még most is fülébe hangzott a mit a gyalúk és fűrészek pokolbeli kisérteties hangja egyre szakadatlanul beszél: Kárpáthy, Kárpáthy…

– Aha jó napot! szólt az érkezett úr fidélis leereszkedéssel, a mestert meglátva. Ön az, Boltay mester? Ah derék mester. Nagy híre van mindenfelé. A munkáit széltire magasztalják; derék, becsületes ember. Most is műhelyéből jön, ezt szeretem, a munkás polgárokat én nagyra becsülöm.

Boltay uram nem volt az az ember, a ki mindenkitől dicsérni engedi magát, s nagy röviden félbe szakasztá a magasztalást.

– Kihez legyen szerencsém? Mit parancsol uraságod?

– Én Kárpáthy Abellino vagyok, mondta az idegen.

Boltay uramat csak az almáriom tartotta, hogy hanyatt nem esett.

Erre a meglepetésre csakugyan nem számolt.

A magas úr nem méltóztatott észrevenni a kézműves arczkifejezését, miután úgy gondolom, hogy egy kézműves arczán nem is volna szabad kifejezésnek lenni, hanem folytatá a mint következik:

– Én önhöz egy egész etablissement megrendelése végett jöttem, azért jöttem pedig személyesen, mivel hallám, hogy igen szép remek butormintákat rajzol…

– Nem én rajzolom uram, az első legényem, ki Párisban lakott.

– Azt én nem bánom. Tehát azért jöttem magam, hogy azon mintákból válaszszak, mert szeretnék valami különösen csinos és a mellett egyszerű polgári kiállítást, tudja ön, polgári ízlésben. Megmondom, hogy miért. Mert nősülni fogok s egy fiatal polgárleánykát veszek nőül; ne csodálkozzék ön rajta, én polgárleányt veszek valóságos, törvényes nőül. Miért teszem pedig azt? Arra nekem különös okaim vannak. Lássa, én különcz vagyok. Ez rendkívüli valami, a mi a közrendűek között nem fordul elő. Nekem az apám is különcz volt és minden tagja családomnak különcz; én egyszer meg akartam házasodni, mátkám valóságos szatócs leánya volt, gyönyörűen tudott énekelni a templomban.

Ahán a régi mese!

– Én elvettem volna, folytatá a bőbeszédű dandy olyan éles hangon, hogy minden szobán keresztül hangzott; de meghalt szegény. És én akkor megfogadtam, hogy addig nem nősülök, a míg nem lelek egy másik polgárleányt, ki ép oly erényes, oly szép legyen, mint ő volt és oly szépen énekelje a «Stabat mater»-t. És már nyolcz év óta járok a világban és nem találtam a kit kerestem sehol, mert vagy énekelt valaki szépen, de nem volt szép, vagy szép volt, de nem volt erényes, vagy volt erényes, de nem énekelt, egy szóval nem lehetett enyim. És most uram, ebben a kicsiny városban találtam a kit régen keresek, egy leánykát, ki szép, erényes és énekel és én azt el fogom venni, már most adjon tanácsot, hogy milyen butorzatot vegyek neki menyasszony-ajándokul?

Mind e szavakat jól hallhatták a mellékszobában. Teréz öntudatlanul takarta el Fanny fejét, mely ölébe volt rejtve, mintha attól féltené, hogy ez együgyű mese hitelre talál előtte s elkábítja fiatal lelkét. Hisz a fiatal leányok olyan könnyenhivők; még a virágtól is megkérdezik: szeret-e, nem szeret-e? hát még ha valaki szemökbe mondja.

Boltay uram e beszéd alatt lassankint összeszedte magát s minden válasz nélkül írószekrényéhez lépett, ott keresgélt valamit és azután irt nagy sebesen.

Bizonyosan a mintákat keresi s számvetést ir, gondolá magában Abellino s az alatt szétnézegetett: vajjon sok szobája lehet-e ennek a filiszternek? s melyikben tartja fogva a szép kis czukorfalatot? Hallotta-e a leány, a mit ő beszélt?

A mester ez alatt készen volt az irással és keresgéléssel, odainté Kárpáthyt az asztalhoz s egy csomó százas bankjegy közől leszámlált eléje hat darabot, mellé még négy forintot ezüst huszasban és harmincz krajczárt kongó vörös pénzben.

– Tessék ide vigyázni: ez egy, két, három, négy, öt, hatszáz forint és négy forint meg harmincz krajczár, szólt ujjaival megböködve mindenik összeget.

Mi a patvart akar ez a filiszter a maga piszkos garasaival?

– Igy ni. Már most tessék leülni s aláirni ezt a nyugtatványt.

Azzal egy kész nyugtatót adott a chevalier kezébe, hatszáz forintról és ennek kiszámított négy forint harmincz krajczár kamatjáról, mint a mely összeget alulirott Mayer Fanny kisasszonynak kölcsön adván, ez alulirt napon hiányosság nélkül visszakapta.

Abellino végtelenül meg volt lepetve. Arra nem volt készen, hogy ezek az ostoba filiszterek azokkal a vastag húsos pofákkal így keresztül lássanak minden tervén. Legjobb ily alkalommal minden esetre a megsértettet játszani.

Némán, grandseigneuri félvállal végig nézte az asztalosmestert, s lovagkorbácsával egyet ketytyentett, mintegy annak kifejezéséül, hogy ily haszontalan emberre nem érdemes vesztegetni a szót s azzal megfordult, hogy menjen kifelé.

Ez idő alatt mély csendesség volt a teremben, a mellékszobában levő hölgyek szívdobogva, remegve figyeltek e csendre, melyben annyi indulat zivatarja volt rejtve.

Boltay, látva, hogy a dandy távozni készül, mély, erőszakosan lenyomott hangon még egyszer megszólítá.

– Vigye el ön uram a pénzét és irja alá a nyugtát, mert bizonyomra, meg fogja bánni, ha ezt nem teszi.

Karpáthy megvetően elfordult, s becsapva maga után az ajtót, eltávozott. Csak midőn hintajában ült, akkor jutott neki eszébe, hogy miért nem ütötte ő pofon azt az embert? Ezuttal azonban nagy köszönettel tartozik feledékenységének.

De ki is várhatta volna ettől a kérges tenyerű asztalosmestertől azt a ritka önmérsékletet, hogy dühös, sangvinicus természete ellenére, legkisebb kifakadás nélkül, ily egyszerű módon adja tudtára a meglepett udvarlónak ellenséges indulatát?

Abellino nem merte e jelentést elmondani társai előtt, annyira érzé, hogy bárminő versio szerint is, a kézműves magaviselete diadalmasnak fog látszani.

Pedig még nem itt volt vége a visszautasításnak.

Boltay mester vissza sem tevé többé fiókjába az asztalon hagyott pénzt, hanem összesepré, elvitte a «Pressburger Zeitung» érdemes szerkesztőjéhez s másnap a fentisztelt lap hasábjain következő hirdetmény volt olvasható:

«Egy helybeli családapa hatszáznégy forint és harmincz krajczárt adott által a polgári kóroda számára, mely összeget nagyságos Kárpáthy Béla úr kegyeskedett az átadó fogadott leányának ajándékozni, mit azonban ez czélszerűnek talált kegyesebb czélokra fordítani.»

Ilyen affront azután ritkítja párját a társadalmi élet történetében.

A dologból nagy zaj lett, a kitett nevet minden magasabb körben jól ismerék, itt nevették, ott szörnyűködtek a furcsa hirdetmény felett, egy pár elméncz úr az ellenpárton a zöld asztal előtt gratulálni kezde Abellinonak a szenvedő emberiség nevében, az ifju óriások tüzelték, lovalták, hogy ezt a bosszantást megtorlatlan hagyni nem lehet. Abellino egész nap járt alá s fel a városban, keresve, hogy kit hívjon ki párbajra? de senkit sem talált e czélra alkalmasnak, végre abban állapodék meg az elegansoknak Mayeréknél tartott conferentiáján, hogy magát a családapát kell párbajra kihívni.

Kit? Boltay uramat? Az asztalosmestert? Ez lesz csak a furcsa.

Hátha nem megy ki? Akkor addig insultáltatni úton, útfélen, míg Pozsonyból megszökik.

Mi czél lesz ezáltal elérve?

Az, hogy megijed a filiszter. Megtér, megjuhászodik, megszelidül. És azután nincsen kedvesebb ember egy megszelidült, megtért ellenségnél, mert az mindig azon iparkodik, hogy elébbi tetteit jóvá tegye. És akkor, – akkor prédára jutott a tündér kisasszony, kinek őriző sárkánya meghódíttatott.

Az élettapasztalás jogot ad hasonló összevetésekre. Számtalan eset van, hogy rakonczátlankodó ember, ki nem szünt meg ellenfelét sértegetni, ha az egyszer keményen ráijesztett, nemcsak felhagyott a bántalmakkal, sőt ennek legengedelmesebb jó barátja támadt belőle.

Azon egy tekintet, hogy vajjon convenant helyzet-e egy főrendű úrnak egy kézművessel párbajt víni, ki még tán nem is nemes ember, de ha nemes ember is, azáltal, hogy kézi munkára adta magát, azáltal, hogy szorgalma után él, minden megillető nemesi respectusról lemondott; ez, mondom, kérdésbe sem jöhetett, mert hiszen a jámbor filisztereket ismerjük már, mikor úrnapi díszmenetek alkalmával saját puskáikat el kell sütni, hogy megijednek tőle! Ez nem fog párbajt elfogadni, hanem inkább magyarázatokat ad, azaz, hogy bocsánatot kér és megiszszuk az áldomást, melynél a szép kis bujdosó lesz a «Hébe», ki a poharakba bort s a szívekbe szerelmet töltöget.

Ez a legtermészetesebb perfolyama a hasonló eljárásoknak.

Délután tehát elküldé segédeit Abellino az asztaloshoz.

Az egyik volt Livius; párbaji tekintély, kinek itélete canon volt a jobb társaságok ifjai előtt minden point d’honneurt illető ügyekben s ki Hugo Victorral együtt fáradozott a «code du duel» kidolgozásában.

Másik volt Konrád (magyar főúr), roppant athletai alkat, kit e miatt minden kihívó fél nagyon szerencsésen alkalmazott hasonló eljárásoknál, a hol attól lehetett tartani, hogy a kihívott durva visszautasításokra vetemedhetik. A bramarbasi termet imposant arczczal volt ellátva és hangja képes lett volna a medvéket is visszakergetni oduikba.

E két érdemes lovag tehát, pro superabundanti, megirva a kihívó levelet, ha netalán a filiszter eltagadná magát, vagy elbujt volna előlük, felkeresé Boltay uram lakát s benyitott annak dolgozó-szobájába.

A mester nem volt honn. Korán reggel szekérre ült Terézzel és Fannyval s úti készületeiből lehete gyanítani, hogy hosszabb időre távozik.

A szobában magánosan ült Sándor s mintákat rajzolt táblára feszített papiron.

A két gentleman bon jourt kívánt, mit az ifju hasonlóul viszonozva, eléjök járult, kérdezve, hogy mit parancsolnak.

– Hm, fiatal ember? Kezdé dörgő hangon Konrád. Ez Boltay mester háza?

– Ez, viszonza Sándor, magában gondolva, hogy azért nem szükség olyan nagyon morogni.

Konrád erősen fujtatva tekinte körül a szobában, mint a mesebeli sárkány, a ki emberbűzt érez s lenyomott gégével dörmögé:

– Elé kell híni a mestert.

– Nincs ide haza.

Konrád szemeivel inte Liviusnak, oda dörmögve:

– Nem mondtam?

Azután letevé egyik öklét az asztalra, másikat háta mögé dugta s meghajtva derekát, szemébe néze az ifjunak marczona tekintettel.

– Hát hol van a mester?

– E bizalmával nem tisztelt meg, felelt Sándor, ki oly hidegvérrel birt, hogy még a kifejezésekben is birt válogatni.

– Jól van, monda Konrád, előhúzva belső zsebéből a pecsételt levelet. Kinek híják önt, fiatal ember?

Sándor csodálkozva és boszankodva kezde a kérdezőre nézni.

– No, no, ne ijedjen meg, biztatá Konrád, nem akarom önt bántani, csak van önnek valami neve?

– Igen. Barna Sándor.

Konrád feljegyzé azt tárczájába, s azzal ünnepélyesen fogá a levél szélét.

– Tehát hallja ön, édesem, Barna Sándor úr… (az «úr» szót erősen megnyomva, hogy a ficzkó észrevehesse, mennyire meg van ő ezáltal tisztelve) ezen levél az ön mesterének szól…

– Bátran átadhatja uraságod. Engem Boltay úr megbízott, távollétében minden előforduló ügyeit saját nevében elintézhetni.

– No tehát fogja ön ezen levelet, szólt menydörgő hangon Konrád, s még sok imposant dolgot elmondott volna, mikből azonban teljesen kizavarta Sándornak azon indiscret cselekedete, miszerint a mestere nevére czímzett levelet feltöré s az ablakhoz lépett vele, hogy azt elolvashassa.

– Mit cselekszik ön? kiálta rá egyszerre mind a két tanú.

– Én meg vagyok bízva Boltay úr által, hogy távollétében minden hozzá érkező levelet elolvashassak s idegen követeléseket, tartozásokat kifizessek.

– De ez nem olyan követelés, a milyet ön gondol! Ez magánügy, személyes ügy, a mit ön nem ért.

Sándor ez alatt keresztül futotta a levelet, s azzal a két tanú elé lépett.

– Szolgálatjokra állok, uraim.

– Micsoda? Mit ért ön ez alatt?

– Engem Boltay úr minden ellene intézett követelés kielégítésére megbízott.

– Nos? Hát aztán?

– Tehát, szólt Sándor, a kitárt levelet lesimítva kezével, én e számadást kész vagyok bárhol és bármikor kielégíteni.

Konrád Liviusra nézett.

– Ez a ficzkó velünk tréfálni látszik.

– Nem tréfálok uraim, én tegnap óta czímtársa vagyok Boltay úrnak, s akármely követelés éri firmánkat, egymás helyett tartozunk fizetni, ezt kívánja a kölcsönös hitel.

Konrád kételkedni kezdett a legény józan eszében, vagy olvasási tehetségében. Rárivallt:

– Olvasta ön, mi van azon levélben?

– Igen. Ez kihívás párbajra.

– No, és mi jogon akar ön egy más valaki ellen intézett kihívást elfogadni?

– Mert az nekem czímtársam, mert az fogadott apám és nincsen jelen, s minden jó és balszerencse, bukás vagy botrány, a mi őt éri, ér engemet is. Ha maga jelen volna, felelne magáért; úgy, de eltávozott, s nekem okaim vannak meg nem mondani sem azt, hogy hová, sem azt, hogy mennyi időre? és így uraságtoknak nincs mit tenni egyéb, mint vagy visszavonni a kihívást, vagy tőlem fogadni el annak kielégítését.

Konrád félrevoná Liviust, megtudandó tőle, ha szokásos dolog-e ez párbaji rendszabályok szerint? Livius emlékezett hasonló esetekre, de csak nemes emberek között.

– Hallja ön, Barna Sándor, szólt Konrád, a mit ön ajánl, csak nemes emberek közt szokásos.

– Hisz uram, nem én vagyok a kihívó, hanem önök.

Erre nem lehetett mit felelni.

Konrád összefoná nagy mellén rettentő karjait s az ifju elé állva, csaknem a szájába kiáltott.

– Tud ön víni?

– Voltam Waterloo alatt és kaptam érdemrendet.

Konrád megcsóválta a fejét.

– Ez dühös bolond.

Pedig Sándor igen is nyugodtan viselte magát.

– Tehát csakugyan meg akar ön verekedni mestere helyett? ön nekem valami hetvenkedő, kötekedő, vakmerő czimborának látszik, gondolja meg ön, hogy a párbaj nem háború, a hol messziről lövöldöznek az emberre, s le lehet a golyó elől hasalni, félrebukni, meg azután két-három gléda áll előttünk s minket hátul semmi baj sem ér, hanem meg kell állani szem szembe, pisztoly pisztoly ellen, fedetlen mellel egy arasznyira a kard hegye előtt és az ember senkit sem hívhat segítségül, egyedül magára van hagyva. – Hán?

Sándor meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék.

– Mindegy az nekem, uraim, én tudok pisztolylyal, karddal, még vöröshagymával is víni.

Konrád visszahökkent.

– Diable! Ez az ember valamire czéloz. S kezdett valóban emlékezni rá, hogy a Mainvielle-Catalani szinházi csatában valaki irgalmatlanul meghajigálta vereshagymával.

Livius hivatalos hidegséggel vevé fel a szót:

– Kik lesznek önnek tanúi? Nevezzen meg két ismerőjét.

– Ismerőim mind békés, munkás emberek, kiket nem akarok ily veszélyes ügybe keverni. – Megtörténhetik, hogy én a kihívót lelövöm, s azon esetre nem akarok még két ártatlan embert földönfutóvá tenni, hanem legyenek önök szivesek saját becses körükből számomra két tanút kinevezni, én elfogadom, bárkik legyenek. Nagysádtok könnyebben keresztül vágják magukat hasonló kényességeken.

– Az időről és helyről majd tudósítják önt. Monda Livius s azzal vevék kalapjaikat és eltávoztak.

– No, ennek a fiunak nemes emberhez illő szíve van, monda Livius Konrádhoz, eltávozásuk közben.

– Majd meglássuk, eltart-e neki holnap reggelig.

Még ez nap este egy czifra, ezüstzsinóros hajdú keresé fel Boltay mester műhelyét és Barna Sándor úr után tudakozódott.

Egy levél volt kezében.

– Tisztelettel kérem, szólt a hajdú udvarias hangon, melyből kitetszett, hogy jó magaviselethez van szoktatva, ön dolgozott Gaudcheux úr atelierjében Párisban?

– Igen, ott dolgoztam.

– Kegyed találkozott ez előtt három esztendővel az ermenonvillei erdőben három magyar úrral.

– Igen, én találkoztam, felelt Sándor csodálkozva, hogy kinek jut eszébe életéből ily apró részletekre emlékezni.

– Úgy kegyed lesz az, kinek ez a levél szól, mondá a hajdú, átadva a levelet. Tessék elolvasni, én megvárom a választ.

Sándor felszakítva a levelet s mint szokás, legelébb is a névaláirásra tekintett, a meglepetés felkiáltása hangzott el ajkairól.

Két nevet olvasott egymás alá irva, két oly nevet, melyek a legnagyobb tiszteletben állottak mindenki előtt, ki magát jó hazafinak, s felvilágosult, becsületes embernek tartá: – Rudolf és – Miklós.

Mit irhatnak ők ez árva fiunak? ők, a nagyok, a nemzet ünnepeltjei, a nap hősei, egy szegény, ismeretlen munkásnak, kiről senki sem tud semmit.

E levél így szólt:

«Ön derék férfi; ön igen helyesen cselekvék. Önnek helyzetében bármelyikünk hasonlót tett volna. Ha segédségünket elfogadja ön, hajdani ismeretségünknél fogva, készek vagyunk önnek e lovagi szolgálatot felajánlani.»

Sándor nyugodtan hajtá össze a levelet.

– Nagyrabecsülöm ez ajánlatát ő méltóságaiknak, monda a hajdúhoz fordulva, és mindenekfelett elfogadom.

A küldött illedelmesen meghajtá magát és eltávozott.

Fél óra mulva eljött Rudolf és Miklós.

Ah, ha e perczben Fanny otthon lett volna, de távol volt ő, ki tudja hol, ki tudja merre? s az imádó és az imádott egymással szemben ültek, a nélkül, hogy sejtelmük volna róla, hogy egyik azért szeret reménytelenül, mert a másik reménytelenül szerettetik.

Rudolf elmondá, hogy irásbeli felhatalmazásra van szükségük Sándortól, nehogy Konrád és Livius oly embereket adjanak neki segédül, kiket nem óhajt.

– Tehát mások is vannak, kik segédül ajánlkoznának.

– Oh elegen. Az ifju óriások közt valóságos csődület van a felett, hogy ki lehessen jelen, mint ők mondják, a tragicomœdián?

– Nem lesz tragicomœdia, mondhatom.

– Leginkább ez volt, mi bennünket arra indított, hogy önnek e találkozásnál szolgálatunkat felajánljuk. Mi épen nem találunk semmi gyönyörűséget abban, hogy embereket összeveszítsünk, s párbajokat siettessünk, a mi körünkben, fájdalom, a legjobb mulatságok közé tartozik; azonban ezuttal lovagias kötelességet látunk abban, hogy önnek segélyünket felajánlva, ezáltal útját álljuk azon idétlen tréfának, miket egy eléggé komoly ügyben könnyebbvérű barátaink örömest szeretnének előidézni.

Mikből állottak e szándékolt tréfák, azt határozottan nem fejthetjük meg. Voltak, kik azt indítványozták, hogy valami jeles comœdiát kell ezzel a ficzkóval játszani, ki vakmerészkedik egy nemes ember elvetett keztyűjét felvenni. Keresztül kell őt vinni a halál minden félelmein s mikor ijedtében már félig meg van halva, akkor pisztolyba tömött pelyhet kell a szeme közé lőni, s több efféle. Hasonló indítványok ugyan csupán a fiatal óriások legkönnyelműbbjeitől származhattak, de az általános hangulat mégis adott aggodalomra okot, miszerint a kihívók részéről e párbaj inkább mulatságnak, mint komoly dolognak tekintetik. A szegény mesterlegényt bizony senki sem szándékozott agyonlőni, s az sem igen volt valószinű, hogy az ő munkában elfásult kezei harmincz-negyven lépésről, közönséges, új, ki nem próbált pisztolylyal valakit eltaláljanak, hanem egy kissé meg akarták őt szeppenteni, hogy máskor elmaradjon a kedve a fiunak hasonló, nem neki való mulatságoktól.

E zavartól akarták lovagiasabb érzelmű ifjaink az emberséges kézművest megmenteni. Fájt volna nekik a gondolat, hogy e nemes érzelmű fiu társaik gyöngédtelen gúnyjának áldozatul essék; inkább akarták, hogy menjen az egész komolyan, annak rende szerint.

Sándor megköszöné szivességeiket és nagyon jól esett neki, hogy azok egy szót sem vesztegettek arra, hogy őt bátorítsák.

Másnap korán reggel egy bérkocsin megjelentek az ifjak. Sándor készen várta már őket, csupán nehány levelet pecsételt még le, miket az éjjel irt: egyiket gazdájához, elmondva, hogy a ház ügyeit minő rendben hagyta? másikat Fannyhoz, kérve, hogy csekély birtokát, mit szorgalma által szerze, legyen szives tőle véghagyományul elfogadni.

E leveleket egy harmadik borítékba zárva, átadta a házfelügyelőnek azon kérelemmel, hogy ha tizenkét óráig vissza nem fog térni, bontsa fel a borítékot s a belül irt helyre küldje el a benne foglaltakat.

Azzal felült a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb egy másik bérkocsin kisérte őket a seborvos.

Ifjaink csodálkozva vevék észre, hogy a fiatal kézműves arczán legkisebb aggály, szorongás nyomai sem látszanak, oly hidegen, oly nyugalommal viseli magát, mint a ki már beleszokott az ily helyzetekbe. Szokott elfogulatlan hangján beszélt velök a legközönyösebb tárgyakról, s midőn a napirenden levő országos és közemberiséget érdeklő tárgyakra hajlott át a beszéd, oly lelkesüléssel szólt hozzá, mint a ki száz év haladó boldogságát látja maga előtt – és abból egy napot sem igér magának.

Még nagyon kora volt az idő, midőn a hidon keresztül a ligetbe hajtattak; ott egy frissítő-árus sátora állott. Ifjaink megállíták a kocsit s felszólíták Sándort, hogy nem kívánna-e elébb reggelizni?

– Köszönöm, felel ez. Megtalálna rajtam érzeni, s még valaki azt mondhatná, hogy szíverősitőre volt szükségem. Majd azután… Vagy azután sem! veté utána könnyű kedélylyel.

Innen gyalog mentek az erdőn keresztül a kitűzött helyig, hová alig néhány percznyi várakozás után, ellenfeleik is megérkezének.

Komor, felhős reggel volt s hasonló komor egykedvűség ült a mi ifjaink arczán.

Az ellenfél nevetve, hányaveti délczegséggel jött karonfogva az ezüstnyárfa-bokrokon keresztül; Abellino, a termetes Konrád, Livius, egy seborvos és egy szolga. – Az utóbbi hozta magával nagy, saját alakú tokokban a pisztolyokat és a sebészi műszereket.

A négy tanú a középre ment s halk beszéddel némi közös pontok felett látszott egyezkedni, mint a kiindulási és a lőtávolság, és az első lövés felett. Ez tetszésre bízatott. A kiindulási távolság negyvenöt lépés, huszonöt a korlát.

Ez értekezés alatt Abellino elővevé jó vontcsövű peczkes (Schneller) pisztolyait, s productiókat tartott a társaság előtt. Inasának parancsolá, hogy hajítson fel előtte hársfaleveleket a levegőbe s ő azokat háromszor egymásután egyes golyóval lelőtte.

Ez csak az ellenfél remegtetéseért történt.

Miklós észrevevé a czélt s megnyugtató biztossággal súgá a kézműves fülébe:

– Nem azokkal a pisztolyokkal fognak önök lőni, hanem a mieinkkel, melyek egészen újak, s nem olyan könnyű velök bravourlövéseket tenni.

Sándor keserűen mosolygott.

– Nekem mindegy. Előttem nem becsesebb az élet annál az ellőtt falevélnél.

Miklós mélyen tekinte az ifju szemeibe. Sejteni kezdé, hogy ennek több oka is van a párbajt elfogadni, a közös firma becsületénél.

Mindamellett kötelességökhez híven megkisérték a tanúk elébb a felek kibékítését. Abellino e két feltétel alatt igéré a kihívást visszavonni: 1. ha a kihívott fél a védett firma nevében kinyilatkoztatja, miszerint őt megsérteni soha sem volt szándéka; 2. ha Boltay mester ugyanazon téren, melyen a sértő nyilatkozatot tevé, be fogja igtatni, miszerint Kárpáthy a kérdéses összeget a legnemesebb, tisztán műbaráti czélokból adta gyámleányának.

Sándor tanúi elmondák előtte a feltételeket.

Mindjárt az elsőt visszautasítá.

Nem akarta őt megsérteni? Akarta, világosan, öntudatosan akarta, a sértést egyenesen magáévá teszi és azt vissza nem vonja.

Ah, ennek több oka van puszta hetvenkedésnél a viadalra. Itt nincs más mód, mint lőni.

Abellino segédjeit fellázasztotta ellenfelök makacssága. Most már csak azért is meg kell őt kínozni.

Konrád nagy stentorral fordult a velök hozott sebészhez:

– Itt vannak önnek műszerei? Tárja ki, tartsa készen. Érvágóra, úgy hiszem, kevés szükség fog lenni. Mit, hát a csontfűrészt miért nem hozta ön el? Ön gondatlan ember, barátom. Párbajban megesik, hogy az embert nem lövik sonica főbe, nem találnak a szívébe, hanem vagy lábát, vagy karját éri a golyó; s akkor, ha csontot sértett s míg a városba viszik, és rögtön nem amputálják, könnyen rák eshetik bele. Még csak az kellene, hogy a golyókivevőt is otthon felejtette légyen, a mire minden bizonynyal szükség fog lenni.

– Helyre! helyre, uraim! kiálta Rudolf, véget vetendő a gyöngédtelen kínzásnak.

Abellino ekkor lövé el a negyedik hárslevelet huszonöt lépésről.

– Azokat a pisztolyokat félre kell tenni, mert már ismeretesek, szólt Rudolf. A mieink egészen újak.

– Elfogadjuk; felelt Konrád; biztos kézben ez is szilárdul hord; csupán arra kell vigyáznod, folytatá Abellinohoz fordulva, hogy midőn czélozni kezdesz, ne felülről bocsásd lefelé karodat, hanem alulról fölfelé emeld, így ha a mellére czélzasz, s a pisztoly lefelé rúg, a hasába fogsz találni, ha pedig felfelé rúg, akkor épen a koponyájába.

Ez alatt megtöltötték a pisztolyokat, a golyók mindenki szeme láttára bocsáttattak a csövekbe, s a kihívott választott belőlök.

Azzal kiállíták őket a kiindulási pontokra; a sorompók fehér kendőkkel voltak jelezve.

A tanúk oldalt vonultak, egy csoportban az egyik félé, másikban a másiké, Konrád egy vastag jegenye mellé húzódott, mely meglehetősen elfedé széles termetét.

Három taps jelt adott a vívóknak az indulásra.

Sándor néhány perczig állva maradt helyén, a pisztolyt leeresztett kezében tartva. Arczán hideg nyugalom ült, bánatnak is nevezhetnők, ha ez egy neme nem volna a gyávaságnak. Abellino lassan féloldalt állva tett apró lépéseket előre, több izben szeméhez vonva a kiszegzett pisztolyt, mintha rögtön lőni akarna. Ez a lehető legnagyobb kínzása az ellenfélnek, mely a kissé remegős szívűt rendesen arra kényszeríti, hogy a nagyobb távolságból elébb lőjjön, s akkor, ha nem talált, egészen ellenfelének adta át magát.

Ehhez látni azt a bosszantó mosolyt, azt a kötekedő, ingerlő hunyorítást, melylyel Abellino ellenfelét zavarba hozni törekedett! Hisz ő a repülő falevelet is lelövi! Szegény fiu! sóhajta halkan Rudolf, míg társa már rá akart kiáltani Kárpáthira, hogy lovagias párbajban semmi ingerkedés nincs megengedve.

Azonban akkor egyszerre megindult helyéből Sándor s szilárd, meg nem szakasztott léptekkel egész az őt illető sorompóig lépett, ott megállt, felemelé a pisztolyt és czélzott. Arczán valami szokatlan hőség terült el e pillanatban, szemeiben rendkívüli tűz szikrázott, keze nem reszketett.

Ez szokatlan merészség. Az első lövés előtt nem igen szokott senki a saját sorompójáig lépni, mert akkor rossz siker esetére ellenfelének nagy előnyt adott; e merészség azt okozá, hogy Abellino megállt hat lépésnyire saját sorompójától, s hüvelyk ujját elmozdítá a pisztoly sárkányáról, melyet eddig tartott.

A mi a következő pillanatban történt, azt nem tudja megmagyarázni senki.

Egy lövés eldördült, s rá egy félmásod percz mulva a másik. Az elősiető tanúk Sándort a maga helyén látták állni egyenesen. Abellino háttal volt felé fordulva s kezét balfülére tapasztá. A sebészek oda futottak az utóbbihoz.

– Meg van ön sebesülve?

– Semmi, semmi, inte az, egyik kezét folyvást fülén tartva. Az ördöngös golyó épen fülem mellett repült el, aligha meg nem siketültem. Egy szót sem hallok abból, a mit magam beszélek. Ördöngös golyó. Inkább az oldalbordáim közé ment volna.

– Óhajtanám, hogy odament volna! Ordítá az előrohanó Konrád; ön egy veszett bolond, ön engemet lőtt meg ellenfele helyett. No nézzék uraim, a mely fa mellett álltam, oda fúródott a golyó, hát discretio ez, tulajdon segédeinkre lövöldözni, ha az a fa ott nincs, maustodt vagyok, maustodt! – Maustodt! Majd jövök én többször párbajsegédnek, csak egy ekkora gyereket kell értem küldeni, mint a kis ujjam; mindjárt eljövök.

Ez úgy történhetett, hogy a mely perczben Sándor golyója azzal a leirhatlan erőszakú fütytyentéssel Kárpáthy füle mellett elsüvöltött, ez az egész agyrendszerét megrázó légütésre önkénytelen felkapta kezét, s az e perczben elsült pisztoly golyója egészen oldalt vette az irányt, s Kárpáthy maga háttal fordulva találtatott a lövés után.

Ő nem hallá többé Konrád szemrehányásait, füléből lassú cseppekkel kezde szivárogni a vér. Bár nem mutatta, de arcza halaványságán meglátszott, hogy iszonyú kínokat kell neki érezni agyában. Az orvosok azt suttogák, hogy fülhártyája megrepedt, s egész életén át nagyot fog hallani.

Nagyot hallani! a legprózaibb minden emberi gyöngék között, melyet szánni ritkán, többször gúnyolni szoktak. Inkább az oldalbordák közé ment volna az a golyó.

Kárpáthyt kocsijához kelle vezetni. Ha fájdalmai engedék, szitkozódott. Inkább egy sebet kapott volna a tüdejébe!

Rudolf és Miklós akkor a két ellentanúhoz léptek, megkérdezve, hogy meg vannak-e elégedve a nyújtott elégtétellel?

Livius elismeré, hogy minden a maga rendében ment véghez s a törvényes öt percz már lefolyt. Konrád pedig azt állítá, hogy ő annyira meg van elégedve ezzel a párbajjal, hogy zsivány legyen a neve, ha még valaha egyben is részt fog venni!

– Úgy legyenek szivesek uraim, saldirozni ezt a követelést; szólt Sándor a tanúkhoz lépve s eléjök mutatva azon kihívó-levelet, melyet azok mesteréhez intéztek. Tessék ideirni, hogy «saldirt». – Becsülettel ki van fizetve.

A tanúk jót nevettek az ötleten s a legelső patzenhäusliban tollat és tintát kerítve, annak rendi szerint aláirták a kihívó-levélre a «saldirt»-ot.

Saját tanúi pedig előttemezték.

Az ekként hitelesített okiratot zsebébe dugva, köszönetet monda az ifju saját tanúinak szivességeikért, s gyalog visszatért a városba.