VII. CHATAQUÉLA.

A divat virágainak rövid életök van. E kényes istenasszony páphoszi szigetén, Párisban, a dicsőség nem jár egy úton a halhatatlansággal.

Néhány hónap lefolyta alatt elmondjuk, hány új tárgya volt a hírnek, a közbeszédnek, vagy hogy műszóval éljünk: kik voltak a nap oroszlánai?

Mert egyik hír a másikat eltemeti, s a ki ma bálvány volt, az holnap áldozat lesz egy új bálvány oltárán.

Tehát ápril 1-jétől egész 5-kéig divathős volt «La belle letière» szerzője; 5-től 8-ig lord Burlington, ki a medvét játszta, s a vadászt földhöz verte, 9-től 10-ig Debry komornyikja, kinek ura félévi fizetés fejében egy sorsjegyet adott, s ez nyolczvanezer frankot nyert rajta, mely összeget a mint kezéhez vette, rögtön elkezde hasonló gazdaságot folytatni, miként a marquis maga: kocsikat, lovakat vásárolt, hôtelt etablirozott, páholyt vett az opera comiqueban és ballet-tánczosnőknek udvarolt. Ezen az úton nagyon könnyű volt neki kiszámítani, hogy négy hónap mulva, tehát augusztus tizedikéig egy sousja sem marad abból a nyolczvanezer frankból, mire nézve jó eleve megkérte hajdani gazdáját, Debry marquist, hogy ne fogadjon helyette komornyikot, mert ő majd ismét vissza fog térni.

Ápril közepéig ismét Iván herczeget emelte föl a hír, ki megtudta, hogy Vestris, híres tánczosnő, jószágain keresztül veendi útját, parancsot adott azon városba, melynek ő kegyura, hogy minden fogadóról szedjék le a czímert, s azok helyett az ő saját palotájára tétetett vendéglői jelvényt, mely csalás által a hirhedett művésznő egyenesen az ő palotájába hajtatott be, hol őt a herczeg, mint vendéglős, fehér előkötővel, hóna alá vett sipkával fogadá, s teljesíté minden parancsát, csak azután tudatva vele, ki által szolgáltatta magát, midőn a városból tovább utazott.

Ő utána következett a világhírben mademoiselle Grignon, ki fiatal rat (patkány, így hivják az operáknál a némaszemélyzetet) létére egy fiatal dandyt, ki őt valahogy rászedte, a palais royal legnépesebb utczáján lovagkorbácscsal eldöngetett.

Elmosta a hírt valami mangeur des petits enfants (kisgyermek-evő), ki tán öt vagy hat embert gyilkolt meg egymásután s ezért lefejeztetett. Mert ez is elég arra, hogy az ember divatba jőjjön.

A lenyakazott hírét elhomályosítja Aubry kutyája, mely lázba hozta az egész közönséget. A kutyát felváltá Kárpáthy Abellino, ki azt ötvenezer frankért agyonlőtte.

Következett a szinházi csata, a Mainvielle-Catalani harcz, erről legtovább beszéltek, ez a hír körülbelül kihúzta a saisont augusztus 10-éig. Ekkorra, mint előre megmondá, minden pénzét elköltötte Debry komornyikja, s ismét visszaállt inasnak előbbi urához, kivel négy hónapig gavallérságban versenyzett; mind e híreket eltörlé azonban nem sokára egy név, mely a milyen különösen hangzik a mi nyelvünknek, kétszeres bajt okoz a francziának, ki kénytelen minden elképzelhető erőszakot elkövetni beszélő műszerein, hogy e nevet ki tudja mondani:

«Khatakvéla.»

Pedig már szeptember elején senki sem beszélt egyébről, mint a csodás Chataquéláról, s nem volt derék ember, a ki legalább egy új kalandot nem tudott felőle regélni, lett legyen az való, avagy sem.

Így a hangzás után itélve, sokáig engedhetnők találgatni a sajátságos név alatt rejlő egyéniséget, s lenne a ki nilusi lovat, arab szemfényvesztőt, vagy ausztráliai madarat vélne benne feltalálni; e malomkelepeléshez hasonló név akárminek lehetvén képviselője, csak valami eszményi tárgynak nem.

Pedig e nevet a legszebb hölgyek egyike viselte, kiket valaha a tropicusok égalja szült.

Chataquéla afghan hadi főnök leánya volt s mint olyan, az angolokkali harcz alatt jutott fogságra még gyermekkorában. Elébb fogságra, azután uralkodásra, mert az Európába átültetett meleg égalji virágszál azon percztől fogva, midőn lábait a szárazföldre tevé, uralkodónéja lett minden férfiszívnek.

Egészen új, idegenszerű szépség, mely a megszokottól annyira elüt, s szokatlan bájaival ismeretlen gyönyöröket igér.

Arcz- és testbőre, mint az ezüsttel vegyített arany, fényes, de nem kellemetlen sárga, melynek hamvas bársonya alatt ez átlátszó aranyon keresztül világlik az arcz hajnalodó színe, melyet láthatólag kigyullaszt a néma szenvedélyek lángja. Szemeinek fehére valami mély porczellánszerű kékséggel bír, szivárványa igazán szivárvány, mert feketéjében a napsugár minden színét vélheted ragyogni. Haja négy hosszú tekercsbe fonva, színére nézve a kékbe átmenő aczél feketeségével ragyog; ajkai oly parányiak, pirosak, telttek, mint egy meghasadt cseresznye, s termete karcsú és délczeg. De mit arcz, termet és szemek? Mit ér a holt leirás az élőnek egy tekintete mellett? Ki tudna beszélni e szemek olthatlan tüzéről, mely világít és éget, mely kínoz és epeszt, mely boldogít és elvarázsol? Volna-e bátorsága festőnek ecsetéhez, költőnek tollához nyulni, ha látná ez ajkat mosolyogva? hogy más helyzetéről ne is szóljunk. S ki győzné őt minden perczben leirni, hisz e csodálatos hölgy minden perczben más alakot vált, még soha két férfinak nem volt róla egyenlő fogalma és ha egy társaságban vannak tizen, Chataquélát mindegyik másnak fogja látni; egynek szende, másnak kaczér, harmadiknak hősnő, negyediknek gyermeteg, itt óvatos, amott öntudatlan, ma kicsapongásig víg, holnap ábrándos és méla és ezért őrjöngnek a férfiak annyira utána.

Különben mindezekből nem szükség Chataquéla ellen gyanús elővéleményt támasztanunk, ő nem tartozott a divatszépségek, nem az entretenuek s más egyéb könnyen hozzájárulható hölgyek sorába, ő maga volt a moral és legszigorúbb erény példányképe – afghan fogalmak szerint.

Csupán csak az afghan fogalmakat kell tehát ismernünk.

Az afghanok házassági codexeiben nagyon kevés formaság van megállapítva a hivatalos szerelmi összeköttetésekre nézve. Az egész mindössze abból áll, hogy ha egy férfinak megtetszik valami szabad állapotban levő asszonyszemély, derekán viselt övét elküldi hozzá, s ha a hölgy megtartja azt és cserében a magáét küldi vissza, a házasság megköttetett. Arról azután ha a hölgy valamely férfi övével derekán jelenik meg, tudhatja mindenki, hogy ez annak felesége és többé nem szabad; a férfi azonban tartozik valamely csekély ajándékkal udvarolni a legközelebb talált boncznak, a ki őket ezért megáldja.

Az elválás hasonló egyszerű formaságok mellett megy végbe. A melyik félnek nem tetszik az összeköttetés többé, leoldja derekáról az övet s visszaküldi annak, a kitől kapta s ismét szabadok lesznek. Kereshet mind a két fél új nőt és új férjet és ezt annyiszor ismételheti, a hányszor kényelmesnek találja. De jaj volna azon nőnek, ki addig, míg más férj öve van a derekán, egy idegennek engedné kezeit érinteni: az afghan erkölcs szigorú! azon nő házasságtörő volna s az még csak istenes dolog, hogy ezen a világon elevenen elásatnék, de a másik világon a nagyfogú Talihaméha tüzes fürészekkel osztja ezer darabra s mindegyiknek külön kell érezni a kínt, mit ezen a földön egy darabban érzett.

Im ezen jámbor fogalmai szerint a moralnak a legtökéletesebb hölgy volt Chataquéla mindazok közt, kiket valaha a Dhavalagiri bérczei neveltek.

Első férje egy angol colonell volt, ki őt magával hozta Londonba; ott azonban egy lord kisasszonyát véve nőül, tőle a fent leirt egyszerű szertartások mellett törvényesen elvált.

Ettől fogva Chataquéla nagy kedvezésében részesült Siovnának, az afghanok szerelem-istenasszonyának, ki ábrázoltatik tizenkétezer füllel, hogy mindazon sóhajtást meghallhassa, melyek hozzá intéztetnek.

Két év alatt ugyanis alig maradt a világ fővárosaiban híres ember, ki őt rendes törvényes feleségül ne birta volna és Chataquéla mind valamennyi iránt szigorúan megtartá a kötelezett hűséget és női erényt, a meddig tudniillik jónak nem látta tőlük végkép elválni.

A legutóbbi időkben a görög thermopilaei hőst, Ulyssest, követte Hellasz földére s harczolt vele együtt bátran és hősileg a törökök ellen, ugyanott felismeré egy csata alkalmával a lánglelkű szellemóriást, Byront, s elválva Ulyssestől, őt tisztelé meg sokat vándorolt övével s a költővel vissza is jöve Londonba.

Alig pár hete, hogy a britt fővárosból Párisba érkezék, itt mindenki csak róla beszélt. Szépsége felülmúl minden eddig látottat, sajátságai elragadók.

Az ember tudja, mily végtelen szerelem lakik e szívben, és azt elérni mégis milyen nehéz.

Nem elég gazdagnak lenni ő előtte. Chataquéla tud tűrni, nélkülözni azért, a kit szeret; ha kell, tud szolgálója lenni: előtte szeretetreméltónak kell lenni, mert ő szerelmet nem hazudott soha.

Neki férje van. Ez európai fogalmak szerint nagyon kényelmes dolog, mert egy férjes nővel kezdett viszony nem végződhetik házasságon, s e mellett az a tréfa is van benne, hogy az ember magának örömöt, másnak bosszúságot szerez, a mi kettős élvezet. Ámde Chataquéla férje iránti hűségéről csak következő férje iránti szerelemből mond le, s másra nézve illethetetlen.

Ez ismét nem volna igen nagy baj, mert hiszen az ember tehát nőül venné és azután időjártával ismét elválnék tőle; de nem olyan könnyű az afghan hölgyet meghódítani. Az európai courtoisie szegény az ő szeszélyeinek megfelelni. A hízelgés, a léha kedvtelések őt nem mulattatják; ő előtte hősnek, bátornak, eszesnek, önfeláldozónak kell lenni, s nem elég mindez indulatokat szenvelegni, ő az embert kényelmetlen próbákra állítja, s ha ki nem állotta azokat, kikaczagja.

Ő érte fáradni, küzdeni kell, pedig milyen könnyű és édes az ő birhatása!

Ez ad legnagyobb ingert a szenvedélyeknek; e csalogató csáb, mely épen a czél előtt állít meg, mint a tenger fenekén látszó virágok, mikről azt hiszi az ember, hogy kezével elérheti, s csak ha utánok nyúl, tapasztalja, milyen mélyen vannak.

Ez lázítá fel az egész elegans fiatalságot, mindenki törekszik az új férj helyét elfoglalhatni, a mi ezúttal annyival nehezebb, mert a régi még birja a nő szerelmét és ez a régi Lord Byron, és ez oly magasan áll korának minden arszlánai felett, hogy a gondolatnál kétségbe kell esni, miszerint az ő emlékét valaki egy szerető hölgy szívéből kitörülhesse.

És az ifju óriások azért nem szüntek meg remélni; mindennap ostromolják a szép exoticus hölgy termeit és szívét; a termek nyitva, de a szív zárva örökké. Ő csak szomjat oszt, de nem enyhítését a szomjnak. Játszik, enyelg, mulat velök, mint játszanék szelidített állataival; az ifjak mindennap elmondják a clubban: ki mennyire haladt már? és ha felvetik a végeredményt, azt látják, hogy ott vannak, a hol kezdték.

* * *

Egy délután tűz ütött ki a Mouffetard-utczában.

Még akkoriban nem voltak a tűzoltó intézetek oly jól rendezve, mint most, s minden gyulladásnál nagy dob- és harangszót kellett ütni, hogy a kinek ép keze-lába van, siessen a közveszélyt meggátolni.

A Mouffetard-utcza különben is nagyon alkalmas arra, hogy a benne támadt égés az egész környékre nézve veszélyessé váljék.

Egy tömkelege az a legcsodálatosabb alakú házaknak, mik közül némelyik több háromszáz esztendősnél, összekeveredve apró szűk sikátorokkal, mint a S.-Medard, Arras, Oursine-utczák, melyek csak gyalogok számára látszanak fennhagyva lenni. Egyik ház földszinti, a másik három emeletes, de mind oly ódon, romladozott, elfeketült falakkal, szúette kapukkal; az utczán keresztül a házak tetejére kötött zsinegről lógnak a lámpák alá, e szurtos keverékben csak a népség legszegényebb osztálya, mely e városrészt lakja, tud eligazodni, s minthogy itt úri előfogatok és postakocsik úgy sem robognak keresztül, az utcza néhol oly keskeny, hogy ha szekér talál rajta keresztül menni, a gyalog embereket a falhoz szorítja.

A rongyos középkori épületek között emelkedik magasra egy rengeteg épület vörös téglafalakkal, nagy és sűrűn egymás mellett álló ablakokkal; ez a Gobelin-szőnyeggyár, mely az egész utcza népességének ad munkát, kik egész nap itt dolgoznak és éjszaka mennek rongyot keresni.

Az utcza egyik végén áll a la Pitié kórház, hol a nyomor, vagy bűn által látogatott nők számára van intézet, a másik végén a la Bourbe kórház, a haldoklók számára és a Saint Pelagie börtön, a halálra itélteknek. Ez utcza népességéről tehát gondoskodva van a bölcsőtől a sírig.

Alig kondult meg a Saint Medard templomában a vészharang, a megdöbbent nép roppant fekete füstoszlopot látott az égre gomolygani, melyet utóbb éles lángnyelvek czikáztak keresztül.

A népség azonnal minden oldalról sietett a veszélyben forgott városrész felé; a harangok egyenkint felelgettek egymásnak ijedelemgerjesztő zűrhangokban, mikből legborzasztóbban hangzott ki a notre-damei harang iszonyú zúgása.

A Pantheon-térről legszebben lehete látni a tüzet, mely gáttalanul harapózott szét a sűrű épület-halmaz között; ide sietett az elegáns világ a nagyszerű tüneményt bámulni pompás előfogatain, lovon, cabrioleten; az asszonyságok készentartott flaconokkal, hogy ha szükség lenne elájulásra; a chevalierek a legelső kútnál meglocsoltatták öltözeteiket, hogy azt mondhassák majd, miszerint a tüzet oltani segítettek.

Itt lehete látni Chataquéla nyitott kocsiját is, körülfogva elegans lovagoktól, kik közt ott látjuk Abellinot, Fennimoret, az alispánfit s más honi ismerősöket; lord Burlington fennül a kocsi hátulsó bakján, térdére fektetett hosszú látcsővel vizsgálva az égés terjedését; a többi lovagok mint hadi nyargonczok száguldanak előre-hátra, tudósításokat hozva a delnő számára, ki pompás cashmir öltözetében hanyagul hátraveté magát a hintó vánkosai közé, finom rizskalapját levette fejéről, s szalagjainál fogva kezében tartja s merőn a tűzbe bámul.

Legtöbben azok közül, kik neki újabb hírt hoznak, nem igen lovagoltak odább a szomszéd utczánál s jónak látták onnan a néptolongás elől visszatérni, csupán Iván herczeg vevé magának azt a fáradságot, hogy lóháton ülve keresztültörtessen a szitkozódó canaille-on, korbácsnyéllel verve magának utat közöttük. Kis idő mulva ismét visszatért.

– A tűz egyre terjed, mondá, Chataquéla hintajába behajolva, nemsokára a Saint Medard templomba is bele fog kapni, a mi nagyszerű látvány lesz.

– S nincsenek itt bátor férfiak, a kik ezt meg tudják gátolni? kérdé a delnő.

– Mit tehetnek fecskendők nélkül? A szűk sikátorokon keresztül nem lehet a nagyobb fecskendőket vinni. Úgy nevettem egy pár jó fiút közülünk, úgy hiszem magyar mágnások voltak, kik ott vesződtek egy rokkant kertészfecskendővel, a minővel a hernyókat szokás lelövöldözni a fákról; persze az égő ház ablakáig sem birtak vele prüszkölni.

– De hát nincs itt közelében nagyobb tűzoltógép?

– Van biz itt a Pantheon udvarán, de nincsenek lovak, melyek odahúzzák.

– Azon könnyű segíteni, szólt Chataquéla, s inte kocsisának, hogy hajtson a Pantheonba.

Odaérve, kifogatá hintaja elől pompás angol telivér lovait s a roppant fecskendő elé kapcsoltatá, melyet már akkor egy csoport fiatal ember törekedett odább tolni.

Azzal Chataquéla elhajítá rizskalapját, felgyűré gyönyörű karjain vállig a hímzett ujjakat s felugorva a fecskendő ülésébe, maga kezébe ragadá a gyeplőt.

– Ah! szörnyűködének kisérői. Ön tán nem akarja maga odahajtani a lovakat?

– Hát mit tegyek? Itt az előfogattalan kocsiban csak nem ülhetek.

Azzal közibe vágott az ostorral lovainak, a nehéz tűzoltógép menydörögve gördült végig a kövezeten a Mouffetard-utcza felé. Az elegans világ megbotránkozva csóválgatá fejét: minő feltünni vágyás!

A kisérő dandy-sereg lassankint elmaradozott tőle, az élére vert néptömeg rögtön összezárult a fecskendő mögött, s míg ennek hurrah-kiáltással sietett utat csinálni, az utána jövő lovasokat szitkozódva kergeté vissza.

Chataquéla észre sem vevé, hogy a tűz szinhelyére érve, egyedül van jelen az elegans világból.

– Ide, ide, madame! kiáltá ekkor hirtelen egy nemes accentussal kiejtett hang mellette, s Chataquéla egy legújabb divat szerint öltözött ifjut pillanta meg, de ki egészen össze volt locsolva és bekormozva, s a lovak zablájába kapva, egy szeglethez iparkodott azokat kormányozni, hol egy ügyetlen fecskendő segélyével néhány hasonlóul díszes öltözetű ifju törekedett az átelleni házon a tűz terjedését meggátolni.

Ez volt a legféltőbb pont. Ha a tűz e szegletet elfoglalhatja, akkor a Medard-templom veszve van. Több blouseba öltözött ouvrier egy másik fiatal chevalier vezetése mellett a háztetőre mászott fel, arról leverve a tetőt.

Chataquéla mindezek közül senkit sem ismert; bár a legelőkelőbb világhoz kellett tartozniok, ő soha sem találkozott velök; de azok jól ismerték őt, s egy közülök rövid üdvözlettel nevén szólítá, megköszönve a nélkül, hogy bókot mondana, a tett szolgálatot, s miután az új fecskendőt a szegletre állíták, felszökött rá s a csövet megragadva, gyönyörű ügyességgel irányzá a vízsugarat a felettök égő tetőre.

A hatás rögtön észrevehető volt, a láng e részen lohadni kezde, de annál sűrűbben sziporkázott.

Mintegy tizenkét ház égett már egy csomóban.

Egyszer nagy kétségbeesett sírás hangjai hallatszanak a tömeg lármája közül.

A Gobelin-gyárból egy csoport némber jő, kezeit tördelve a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével, a körülálló férfiaknak nagy erőszakba kerül őket visszatartóztatni, hogy a tűzbe ne rohanjanak.

– Mi baja azon asszonyoknak? kérdé Chataquéla egy odaérkező munkástól.

– A nyomorultak, midőn dolgozni mentek a gyárba, rendesen egy udvarba szokták beadni gyermekeiket, hol valami vénasszony viselt rájuk gondot. Most az a vénasszony valahova bizonyosan eltávozott, s azalatt bezárta a gyermekeket és azok most mind odaégnek.

– De hát ki kell őket szabadítani minél gyorsabban.

– Hiszen csak hozzá lehetne férni azon udvarhoz, de köröskörül minden ház ég már, ha csak valaki az égő házak tetején keresztül nem menne értök, mert a sikátorok be vannak omolva.

És valóban úgy tetszék, mintha a lárma és zavar közül távol gyermeksírás hangjait lehetne kivenni.

– Uraim, ez irtóztató! kiálta Chataquéla, a körülállókhoz fordulva, nem hallják önök ezt a sírást? Hát nincs mód a gyermekeket megszabadítani?

– Van egy, szólt hidegvérrel azon ifju, ki legelébb megszólítá a delnőt; hágcsót támasztani ez előttünk álló háznak, tetején a fecskendő folytonos működése mellett keresztülhatolni, onnan egy ember a másikat kötélen leereszti az udvarba, s ez ugyanazon kötélen egyenkint felhúzza a gyermeket és így kézről kézre le lehet adogatni.

– Igen, szólt a munkás, bosszúsan lerántva sipkája ernyőjét, de ki lesz oly merész, hogy az égő háztetőre mászszék?

– Leszek én! szólt változatlan arczczal a gavallér.

– De hát az a másik, a ki onnan leereszkedik arra a veszélyre, hogy ha ön elhagyja, ott vész? hein?

– Ki fogja magát önre bízni?

– Én, én! kiálta hevesen Chataquéla. Gyorsan lábtót és kötelet ide! s azzal nem sokat tanakodva magával, hirtelen kikapcsolá az öltönyét elől összetartó agraffjait, s a nélkül, hogy a körülállókkal törődnék, hirtelen leveté magáról a cashmir felöltönyt, nem gondolva meg, hogy sokkal nagyobb gyujtogatást követ el ezáltal, mint maga a tűzvész. Pompás termetét nem rejté egyéb, mint egy vállait szabadon hagyó csalánszövetű ing, s egy bő selyem török bugyogó, mely indu szokásként csupán térdeig ért, ott lábaihoz levén szorítva s széles csipkekarmantyúval fodrozva.

A körülállók egy perczre még a tűzoltásról is megfeledkeztek.

Chataquéla nem vevé észre a veszélyes hatást, melyet előidézett, s erős, csengő hangon kiálta:

– Előre, uraim! hozzátok a lábtót, az anyák gyermekeikért sírnak, siessetek!

– Hitemre, ez asszonynak van szíve. Dörmögé magában a munkás, s elsietve, nemsokára társaival egy hosszú lábtót és kötelet hozott elé; a lábtót neki támaszták az égő háznak, a kötelet dereka körül foná a delnő, s inte az ifjunak, hogy menjen előre. A nép hurrah-kiáltása kiséré a két vakmerőt. Az asszonyok letérdepeltek az átelleni ház előtt, s imádkozva várták a sikert a magasból.

Megállapodás nélkül haladtak fölfelé. Már az ifju az égő tetőhöz ért. Kezével inte a hölgynek, hogy maradjon kissé hátra. Neki egy égő gerenda alatt kell elébb keresztülbúni. Most egy jól irányzott víz-sugár éri az égő-gerendát s a hirtelen eloltott részt sikerül az ifjunak megragadni, s annálfogva a gerendát félrevetni az útból. Azzal kezét nyújtja az utána jövő hölgynek, az bátran szökik fel a zsarátnakos falra. Ez a nő vagy a jókkal, vagy a rosszakkal van szövetségben!

Ugyanazon víz-sugár, az alant álló ifju gavallértól irányozva, kiséri most a tűz közepett haladókat, utat törve előttük, s szabadon tartva hátuk mögött. Ah, sikerült a tűzfalig eljutniok. Az ifju helyet keres, lábaival megtapogatva a falat, ha nem omlik-e le alatta? kezével megnyugtatólag int az alant állóknak, hogy a gyermekek ott vannak az udvarban. Most legombolyítja derekáról a hölgy a kötelet, egy kiálló gerendára kétszer körülkeríti, azzal a fal párkányába fogózva, lassankint lebocsátkozik; a kötél az ifju kezében van, ki őt csendesen bocsátja alá; ha az ifju csak egy perczre gyáva talál lenni, a hölgy veszve van; s mindez omló zsarátnak-zápor s fojtó füstfelleg közepett történik. Az emberek odalenn elcsendesültek, oly mély a várakozás, a bámulat. Az ifju féltérdre bocsátkozva, mindkét kézzel kénytelen a kötelet tartani, hogy terhét el ne szalaszsza; e közben, egy feje fölött égő gerenda lassankint el kezd alá felé hajolni; a férfi jól látja, hogy feléje fog esni, alant az irtózat hangja tör ki, mindjárt ott fogja zúzni! Az ifju nem tarthatja elé kezét, nem léphet előle félre, mert a kötelet kell tartania, csak nézi csendesen, mint hajlik feléje az égő szálfa. Többen mentésére sietnek fel a lábtón, a példa által bátorítva; már késő! A szálfa lezuhant! azon perczben ügyesen hajolt előle félre az ifju s az lábaihoz esett le, alig félnyomnyira tőle.

Már ekkor több bátor férfi ért fel a tetőre. E pillanatban az udvarra szállt le a delnő. A gyermekek mind egy nagy akáczfa alá voltak gyűlve, mely lombjaival védte őket idáig a tűzeső ellen; mintegy huszonnégyen lehettek.

Chataquéla hirtelen egy rövid dorongot hurkolt a kötél végére, s kétfelől két gyermeket ültetett rá, meghagyva nekik, hogy kapaszkodjanak jól a kötélbe, s azzal inte a magasban álló ifjunak.

Az felvoná a két gyermeket, kiket a többi munkások kézről kézre adva szállítának le a lábtón.

Lássátok azon anyák örömét, kik gyermekeiket legelébb megkapták, nézzétek azt az őrjöngést; mint szorítják kebleikre, sírnak s földre borulnak az öröm miatt; a többi lihegve imádkozik, hogy az Isten megsegítse a fáradozókat.

Az ifju újra két gyermeket húzott fel a kötélen; lassankint minden anya keblére ölelheté gyermekeit. Már az utolsó kettő is emberkezek közt van. Ah, de még egy nincsen itten. A legutolsó, a legkisebb, egy kis pólyában fekvő csecsemő, kit bizonyosan a szobában feledtek; egy szegény, fiatal, tizenkilencz éves asszony csecsemője, kinek férje az idén halt meg, s kinek minden vigasztalása a gyermek, s ki ott fetreng a porban, kétségbeesésében hajfürteit tépve. Az ifju már int a tetőn álló embereknek, hogy távozzanak el s nagyobb erőt látszik a kötél felhúzására fordítani, mint eddig. Látszik, hogy ez nem gyermeki teherrel jön ezúttal. A fiatal anya megszakadó szívvel tekint fel az égre, mintha gyermekét keresné benne, midőn óriási örömdiadal zendül meg körüle; a delnő felért a tűzfalra – és karján hozá fel a megtalált csecsemőt.

Néhány pillanat mulva ismét lejutott a két bátor mentő a hágcsókon, a ház minden emelete beégett már ekkor, minden ablakon jött ki a láng.

Lejutva a földre, Chataquéla az ifju özvegy keblére tevé a megmentett csecsemőt, a keblén viselt gyémánt fetisht akasztva nyakába s azzal sietett hirtelen magára venni felöltönyét.

Milyen szép volt! Szemei miként ragyogtak, arcza derült volt és boldog. Hogy fogják áldani majd a nyomorú viskókban! – és hogy kigúnyolják majd a salonokban e kötéltánczosi bravourért.

E pillanatban nagy robajjal omlott össze az égő ház féloldala. Ha tíz perczczel elébb történik, mindkettőt oda temeti.

Azonban a tűz ez oldalon el volt fojtva s másfelől is erősen oltották; a népség széledezni kezdett.

Ez alatt Chataquéla hintaja utána érkezett a visszatért fogattal, s inasai ugrottak szolgálatára, hogy őt ülésébe segítsék.

A delnő körültekintett, mintha valakit keresne, de a három ismeretlen ifju már nem volt sehol; ők azon pillanatban, midőn a delnő a csecsemőt anyjának visszaadta, eltüntek a néptömeg közül, hihetőleg a hálálkodásokat akarták kikerülni.

Chataquéla hasztalan tudakozódott utánok a körülállóktól, senki sem ismeré, pedig úgy szerette volna kitudni: ki volt azon ifju, kire ő életét oly könnyelműen rábízta, s ki azt oly erős lélekkel őrzé meg?

Néhányan azt állítják, hogy vele jött vadásza grófnak czímezé az ifjat.

Így mégis kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifju nem asceta, vagy puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni.

Mint szeretne vele még egyszer találkozni az életben. Talán semmi egyébért, mint hogy megmondhassa neki «ön derék férfi!»

Miként előre mondók: lesz tréfa és anekdota ez acrobatai productióról a jobb körökben elég.

A fiatal óriások clubbjában az a boldogabb, a ki szebb élczet tud ez esetre készíteni. Ha ők is jelen lettek volna, akkor hősi tett volna e munka, de így csak badinage, a min nevetni kell.

Chataquéla tettét százféle toldással és megfordítással adták elő, csak azt nem birták kitudni, hogy ki volt azon ismeretlen hős, a ki segített neki benne? Hát épen nincs abban az emberben hiúság, hogy nem siet magát fölfedezni valami ujságiró előtt? vagy ha a jobb körökből való, hogy nem dicsekszik vele? Ha közember, miért nem siet jutalmát elvenni a kormánytól; ha főúr, Chataquélától?

Az ismeretlen azonban nem jött.

Egy délben legjobban folyt a tréfa és elménczség e tárgy fölött; ezuttal Abellino vitte a szót az erkély-teremben, jelen voltak a szokott ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herczeg, Debry marquis, Fennimore és a többi.

– Nyomon vagyok, uraim, szólt Abellino. Psychologicus adataim vannak, hogy az ismeretlen salamander a nemesi körökből való.

– Halljuk az adatokat! kiáltának többen.

– Tehát, a midőn Chataquéla azt az ajánlatot tevé a nép között, hogy ezer aranyat fog kapni, ki őt a tűz közé fogja követni, senki meg sem mozdult: ekkor azt kiáltá: «egy csókot azon férfiunak, ki velem jő!» és rögtön akadt vállalkozó. Hát nem közülünk valót jelent ez?

– Hihihi! kaczaga az alispánfi, kinek igen jó szokása volt másnak rossz élczeit megnevetni. Hát azután megkapta-e a csókot?

– Hagyjon ön beszélni, monsieur, szólt neheztelő lenézéssel Abellino, ki igen jól tudta, hogy Magyarországon nem hiják az alispánokat excellentiás uraknak, s e miatt nagyon sértette, hogy egy ilyennek a fia belevág a szavába.

– Tehát, folytatá magához térve, a monda szerint a mi delnőnk az ismeretlen férfiunak nagyobb hitelesség kedvéért ott a tűz közepette, a nép szeme láttára, szolgáltatá ki a kitűzött csókot.

Általános kaczaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ez alatt valami angol lapot olvasva.

– E némbernek nagy kedve lehet a tűzben csókolózni, jegyzé meg Iván herczeg.

– Hogyne? szólt a megjavíthatlan alispánfi, ki azt hive, hogy ezuttal Iván herczegnek valami újat mondhat, ki mint afféle muszka, ezt bajosan tudhatja. Hisz az indus nők magukat férjeik holttestével együtt égetik meg, s az nekik gyönyörűség.

– Alig hiszem, hogy Chataquéla volt és leendő férjei valamelyikét ebben a dicsőségben részesítse, szólt nevetve Abellino és a többi is nevetett utána mind.

Erre a szóra fölkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült, s oda lépett a kaczagó társaság közé.

Szép, halavány arczán e pillanatban oly nyomasztó kifejezése ült az életunalomnak, boszúságnak, embergyűlöletnek és megvetésnek, hogy a kik ránéztek, önkénytelen elhagyták a kaczajt. Tekintete különösen Kárpáthi felé volt fordulva.

Alig lehet bizarrabb csoportozatot festeni, mint e két arczot, így egymással szemközt tekintve. Egyfelől a könnyelmű, oktalan gőg, büszke, nevető arcz, kihívó, gúnyoló vonásaival, – másfelül az élestekintetű, megvető, szoborszerű arcz, hideg, keserű mosolyával, mely amazt visszatorolni látszik. E két ember arczából azt olvashatná le egy physiognom, hogy ezek valaha keserű ellenségei lesznek egymásnak.

– Fogadjunk, uram, hogy a mit ön mondott, az nem igaz… szólt Rudolf, könnyedén odavetve a szót Kárpáthihoz.

– Hogyan? kérdék többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.

– Fogadjon ön, szólt Rudolf, merően Kárpáthi szemeibe nézve, hogy ez a kérdéses nő képes magát férje halála esetén megölni.

– Ah ça! ez furcsa fogadás. Ismertessen meg ön a módjával. Az idő nagy különbség, mert kérdés az, hogy Chataquéla még akkor fiatal legyen.

– Ajánlatom rövid és gyorsan végbemehet. Én elveszem nőül ezt az asszonyt: ez az első. Azután gondom lesz rá, hogy hirtelen meghaljak: ez a második. Chataquéla utánam fog halni: ez a harmadik; és akkor ön kötelezve van, magát tetszése szerinti módon kivégezni: ez a negyedik.

– Ah, ez bolondság! kiálta fel Iván; ti oly könnyen beszéltek két nemes ember életéről, mintha két tekebirót kellene választva kiütni.

– Ez pompás tréfa! állítá a lord. Igen sajnálom, hogy nem tőlem származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én hiszem, hogy ő meg fogja szavát tartani.

Abellino kaczagott, mint szoktak azok, kik megijedtek a komoly szótól.

– Hinni, vagy fogadni, uram! szól hideg arczczal Rudolf, kezét nyujtva elé.

– Mit hinni?

– Azt, hogy Chataquéla meg tud halni férje után, vagy fogadni – fejet fejért!

– Áll a fogadás! kiálta Abellino kaczagva, s megragadá az eléje nyujtott kezet.

– Nemesi szóra, mondá Rudolf.

– Nemesi szavamra! kiálta Kárpáthi nevetve.

– Hallották uraim, szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva; ha én nem tartom meg, a mit igértem, tartsanak gyávának, ha azon nő nem teszi kötelességét, nevessenek ki; ha pedig mindkettő megtörtént, önök bizonyosan látni fogják, hogy Kárpáthi Béla nemesi szavának meg fog felelni. Addig a titoktartás becsületügy.

Azzal vette kalapját és eltávozott.

Abellino arcza az utóbbi szavaknál mosolygó gömbölyűségéből kissé hosszúkásra vált, s kezdte restelleni, hogy a fiatal óriások ezt a fogadást olyan igen jó tréfának találják. Azonban benne volt, s szükségből el kellett fogadnia a nagylelkűséget.

E fogadás bámulatos derék dolog volt, csak az az egy volt benne szomorú a jelenlevőkre nézve, hogy kifecsegni nem lehetett. Rudolf becsületügygyé tette és ez természetes volt, nehogy a hírt megtudhassa maga az érdekelt delnő.

Lesznek sokan, kik e fogadást túlzásnak fogják tekinteni, de azokat bizonyosakká tehetjük, miszerint e magas körökben igen olcsó az élet; egy szó, egy tekintet, elég ok ölni és halni. Szegény embernek lehet aggodalma az élet iránt, de nagy urakhoz ez nem illik, a divatszerű blazirt kedélyek előtt pedig épen bűn. Szegény ember tartozik életével családjának, hazájának, Istenének; nagy urak között az a hit él, hogy ők nem tartoznak vele senkinek.

Ah, megálljunk! itt mégis most az egyszer kivétel van. Monsieur Kárpáthi csakugyan tartozik az életével valakinek: a hitelezőjének.

Mr. Griffard megtudta a fogadást, mert hiszen neki mindent meg kell tudni, legyen bár a titok lakat, diplomatiai pecsét, káptalani szentély, vagy becsületszó alá lezárva. Hanem azért titok marad, mert tőle nem származik odább.

Griffard úr tehát megtudva, hogy a tréfa annyira komoly, miszerint ha Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit, Kárpáthi kénytelen annak eredményét elfogadni, különben jogában áll a jelenvoltak bármelyikének őt, a hol találja, főbe lőni; s lord Burlington már előre meg is vigasztalta vele, hogy ha neki magának nem lenne bátorsága fogadását teljesíteni, ő szolgálhat neki a magáéval s a jámbor lord ellövi ötven lépésről a fölvetett tallért.

E fogadás tehát épen nem tetszett a bankárnak. Fölkeresé személyesen Kárpáthit és szemére veté, hogy szerződésüket már is megszegte, életveszélyes kalandba bocsátkozva.

– Ah bah! szólt Abellino, itt oly távol az életveszély, mint a hold. Először annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt – afghán szertartás szerint, de hiheti-e ön, hogy ez neki sikerülni fog? Ez önfejű asszony nem akarta feledni a britt poétát sem értem, sem másokért, kik mind gazdag, genereus, elegans gavallérok; fogja-e tenni Rudolfért? ki egy melancholicus, spleenes, yankee szokásokkal teljes különcz. Ez alig valószinű; de föltéve, hogy megtörténhetnék, képzelhető-e épeszű emberről, hogy ez csupán azért, hogy fogadását megnyerje, megölje magát? Ez Rudolftól bizonyosan csak kötekedés és feltünési vágy, mely vissza fog térni a végletnél. Végre azonban még azt is megengedve, hátra van az utolsó lehetetlenség, az, hogy Chataquéla magát utána ölje, mert Indiában ez így szokás. Ez lélektani absurdum. Egy nő, kinek ötven férje volt már, s azok közül akárhány meghalt.

– De meg kell önnek gondolni, hogy a delnő azoktól még életökben elvált s így vallási kötelezettsége megszünt irántok.

– Ejh, hagyjon ön nekem ilyen faggatásokkal békét!

Azzal hátat fordítva a bankárnak, elkezdett fütyölni.

Ez igen jó felelet, mikor az ember meg van fogva.

* * *

Az indu hölgy azalatt a szenvedély hevével kereste mindenütt ismeretlen lovagját s e szenvedély majd dühhé,… végre kétségbeeséssé vált, hogy sehol sem találta.

Nappal szüntelen Páris utczáin kocsizott, nyilvános éttermekben ebédelt, a leglátogatottabb kioszkokba járt fagylaltozni, este rendre járta a szinházakat, szemüvege szüntelen sorba vett minden férfi-arczot: hasztalan! sehol sem volt, a kit keresett. Ah, az kétségbeejtő: ily végtelen néptömeg között keresni egy alakot, melyet csak egyszer látott, s mely nyomtalanul eltünt. Ki lehetett az? Mi oka van előle rejtőzni? Nincs senki, a ki őt ismerte volna, hogy még csak nem is beszélnek róla? Oly közel állt hozzá, kezét szorítá kezében, éltét odaveté neki, hogy vigyázzon reá; és elfeledett csak egy szót is szólni hozzá, csak annyit kérdeni: hogy hívják önt, uram? Mikor fogom önt láthatni újra? Most milyen boldog lehetne, ha e két kérdés feleletét birná.

Egész éjszakákon át ébren van. Vén dajkája, a bűvész Hyurmala mulattatja hindu varázsdalokkal, miknek mind azt kellene megjósolni: ki volt azon ifju és fogja-e őt újra látni?

A vén duenna felállítja az alacsonylábú asztalkára a hindu palaczkot. Egy-egy öblös üvegedény, felül szűk, hosszú nyakkal, tele valamely sűrű, de kristálytiszta nedvvel. Ekkor felül a szűk nyiláson valami aranytiszta sárga folyadékot tölt belé a varázslónő, s a palaczk nedve azonnal elhomályosul, mintha felhőkkel töltötték volna tele, melyek sűrűn hömpölyögve rohannak le egész a palaczk fenekéig, mindig feketébben. Midőn a feneket érte a felhőszerű gomolygás, elkezd a palaczk belseje bámulatosan megelevenülni, jövőmenő alakok tetszenek fel benne, mik változnak, eltörpülnek, egymást félre tolják, s mikből felizgatott képzelet ismerős arczokat, házakat, városokat teremt. A sötét felhőszerű tárgyakat lassankint szivárványos színek derengik át, a mezők zöldje s a hajnal pirossága játszik egymással, benne valami tündéri világítást nyernek a mozgó alakok, majd végre lassúbb lesz a ködalakok mozgása, a tárgyak mindinkább egymásba olvadnak, a szivárványló színek elsápadnak, a körforgás csodái elülepednek, s az egész tünemény terét eltakarja valami átlátszatlan fakó halálszín.

A vén Hyurmala, kinek arczbőrét cserszínűre festette a kegyes idő, nem késik e látott alakokból, mik talányos chaoszszá keveredve, egymás hegyén-hátán hömpölygenek, összefüggő regéket alakítani. Elmondja asszonyának: az ismeretlen ifju mostan hol jár? Most virágos mezőkön sétál, valahova lép, zöld és piros lesz a táj, s elhagyja, gyászos kékre, lilaszínre válik. Mik ezek a barna alakok itt mögötte? Ezek fogadott gyilkosok, kik őt meg akarják ölni. De védi őt erdő, berek, sötétzöld lombok borulnak össze mögötte s nem sértheti őt meg senki. Túlnan egy halovány sárga alak jár, keresztül-kasul törve magát a gomolygó tüneményeken, mintha valakit keresne. Mindig kikerülik egymást. Apró gyermekfők a földön, röpkedő kigyók a légben vonulnak előtte, utána. Áldás és rágalom. Most egymáshoz közelítenek, a sárga alak megáll, a gyermekfők rózsafejekké változnak s lugast alakítanak körüle, a kigyók galambokká, mik mindkettőjök feje fölött repkednek. Nézd, nézd, most sebesen forognak egymás körül, ah! mindjárt egymáshoz érnek. Most összeértek, – mindkét alak egyszerre egymásba olvad s csodálatos tünemény! az egész bűvpalaczkot egyszerre égő rózsafény derengi át! – Asszonyom, a kit vársz, az el fog jönni érted és azután meg fog szeretni. – Most az alakok elülnek, a nedv elsápad, elhomályosul. – És azután nem fogsz szeretni senkit többé.

Chataquéla ez éjjel gyönyörű képeket álmodott, pedig reggel fölébredve, elixirral tölt csészéjét érintetlen találta: tehát az álmok másunnan jöttek.

Felöltözteté magát, viseletének phantasticus divatát saját kalandor lelke alkotá, összekötve a hindu és európai viseletből az eszményit. Omló fekete haját homlokán keresztül kötött fehér szalag tartá hátra, a hosszú halványsárga selyem öltözet fedetlen hagyá karjait, miket sima érczkarmantyúk szorítának, s az elől nyitott volantok látni engedék a csodaszép tarkasággal szőtt indu rokolyát, a hogy csak a keleti kelmeszövők mernek bánni a színekkel, a legellentétesebb neműeket rikítóan rakva egymás mellé s az egész mégis oly összhangzó. Keblén hármas rubinkapocs fogja össze az öltönyt, s karcsú, nyulánk derekán a délczeg csípőkre leszorulva van keresztül kötve a hosszú, aranynyal, ezüsttel hímzett veres shawl-öv, mely egészen más szabást ad az akkori kurta derekú, szerfelett prózai divatnak.

Csengetésre bejő Hyurmala, s míg az úrnő szobalányai hosszú hajfürteit csodás fonadékokba idomítják, átnyújtja neki a tegnapi látogatók névjegyeit, kik az nap nem juthattak Chataquélához, mert az nap beteg volt, talán szerelemből vagy tán csak szeszélyből.

A delnő végig nézi a névjegyeket. Mind ismerős, megúnt, elutasított emberek. De ah, egy új van mégis közöttük.

Egy név, melyet soha sem hallott még említeni. Egy név, melyet az eddig ismert nyelvek idomai szerint még csak el sem tud olvasni. A keresztnév hátul, a vezetéknév elől, a hogy sehol sem szokták az előtte ismeretes világban. Hisz a többiek mind megfordítva vannak: vicomte Abellino de Carpathi, – conte Fennimor de l’ile de Szigetvár. – Chevalier Charles de Calacci (olvasd Kalácsi). Miért épen ez az egy ily különcz? a czím leghátul így: «Szentirmay Rudolf gróf».

A többi jegy kihullott kezéből, csak ez egyet tevé ölébe.

Hátha épen ő az, a kit vár. A varázspalaczk jót jövendöl és annak teljesülnie kell.

Szegény indu nő, ő nem ismeré azon áldást, hogy a mit óhajtunk, azért imádkozni is lehet, s csak néma vágy, vagy csaló varázslat és muló álmak fogalkodtaták lelkét.

– Senkit se bocsássatok be hozzám, szólt Hyurmalához. Csupán csak azt, ki e jegynek tulajdonosa. Igérte-e, hogy visszajön?

Senki sem emlékezett rá.

– Milyen volt alakja, arcza? tudakozódék a delnő, epedő kiváncsisággal.

Senki nem tudta megmondani. Kikerülte figyelmüket, s helyette másokat irtak le, kiket Chataquéla nagyon jól ismert.

Nyugtalan, maradhatlan vágyak közt mult a dél; hintók, cabrioletek álltak meg koronkint a hôtel előtt; hallatszott a portás csengetyűje; azután ismét tova gördültek a hintók; nem az jött, a kit várt.

Már a délután is itt volt. Chataquéla beteg volt az epekedés miatt, nem találta helyét, ledőlt kerevetére s ismét felszökött, száz munkához fogott és mind abbanhagyta.

Egyszer ismét hallatszik a kapus csengetése s a hindu nő éles hallása a zárt lépcsőn férfi-léptek hangjait lesé el.

Szíve sebesen kezdett dobogni.

Ez ő!

Leült kerevete egyik szögletébe, karjait keblére szorítva; nem mert föltekinteni.

Félt reszketett, mint ifju hajadon, ki vőlegényét várja.

A szőnyegek susogtak, valaki belépett rajtok.

Ő volt az! fel sem tekintett a hölgy, de tudta azért, hogy ő jön.

Hiszen sokszor álmodta így: a hős, a bátor ifju belépett szobájába; arcza, mely a vész közepette oly hideg volt, oly bűbájos szeliden tekinte most rá, szemei, a halállal daczolók, tele voltak sugárzó szerelemmel, oda ült mellé, susogott fülébe… és annyiszor álmodta ezt.

Most is úgy volt.

Az ifju belépett, susogva üdvözlé, bűbájos szeliden tekinte rá, szemei tele sugárzák lelkét szerelemmel, odaült mellé… és a delnő most is attól tartott, hogy ez újra csak álom.

Pedig valóban ott ült mellette, a kit keresett, a kit várt, a kit szeretett, és az nem volt álom többé, az ifju meleg lehellete érinté vállait.

Chataquéla suttogva szólt hozzá, a hogy szokás álomképekhez beszélni, nehogy elriadjanak.

– Tehát Rudolfnak hívják önt? Milyen nagy kín volt nekem, hogy nem tudtam önt magamban nevén nevezni, csak arczát láttam magam előtt és nem tudtam megszólítani.

– Én is sokat gondolkoztam ön felől, viszonzá Rudolf, kinek arczán mi e pillanatban sem fogunk egyebet látni a szokott hidegségnél; a bűbájt sugárzó szemeket csak a szerelmes nő szemei látják benne. Az ily hideg, halavány arcz az asszonyok veszedelme. Férfiak nem tudják azt, de a nők, a kik szeretnek, ismerik jól, hogy ez vezet az őrüléshez.

– Tudja-e ön, mit gondoltam akkor, midőn ama vészes órában életét rám bízta?

– Gondolkozott ön rólam akkor?

– Azt gondolám, hogy midőn a gyermekek meg lesznek mentve, s nem marad hátra más, mint ön: ekkor a helyett, hogy önt felvonjam, levessem a kötelet a mélységbe s magam is utána rohanjak és ott veszszünk el együtt a tűz között.

– Miért nem tevé azt? kérdé a hölgy kimondhatatlan epedéssel.

– Midőn az utolsó két gyermek megszabadult, önnek valami őrszellem azt tanácslá, hogy menjen be az égő házba, ha nem maradt-e ott még valaki?

– Igen, úgy érzém, mintha valaki vont volna kezemnél fogva, hogy menjek oda.

Ön bement, s egy bölcsőjében alvó csecsemőt hozott ki, azt övével keblére köté, s így nehézkedett a kötélre. És én nem tehettem többé azt, a mit akartam.

– Pedig az nekem gyönyör lett volna. Kik a tűzben halnak meg, azok egyszerre a napba jutnak, a kik a földben halnak meg, azoknak ott várni kell sokáig, míg mind ilyen apró porszemekké válnak, minők itt a függönyök közt besütő napsugárban tánczolnak s miket a nap szemenként szí fel magához. Legszebb a halál a tűzben és szerelemben: a hogy hazámban szoktak meghalni a nők.

Rudolf megfogá csendesen a csodás asszony kezét.

– Chataquéla, légy te az én nőm.

A hölgy reszketett, nem birt felelni.

– Menj vissza férjedhez és válj el tőle azonnal. Én utánad fogok menni és nőül veszlek s szeretni foglak, míg meg nem halok.

A delnő elsápadt mint a viasz, ajkai elfehérültek, remegve, lázasan rogyott az ifju lábaihoz, ki karcsú derekát karjaival átfonva tartá őt fenn, s csak akkor tért magához, midőn lehajló nyakán egy forró ajk égetését érzé. – Erre felszökött s kezeit védőleg tartá maga elé.

– Mit tevél! kiálta ijedt tekintettel. Megcsókolál, midőn nem vagyok tiéd, míg férjemtől nem váltam el. A haragos szellemek ezért vészt hoznak reám.

– Közöttük és közötted állok! szólt Rudolf, magához szorítva ellenállhatlanul a delnőt.

Egy óra mulva útban volt Chataquéla Calais felé.

Rudolf megigérte, hogy két nap mulva követni fogja.

És itt helyén van megkérdenünk: tréfa ez vagy való? és ha való, miben alapszik?

Honnan e harmincz éves életunalom, e bizarr különczködés, e megvetése a világnak, ez útjából kitévedt eszmejárás? Megmondjuk.

Nem a máj és lép betegsége ez, hanem a léleké, és többnyire nagy lelkeké, mert kis lelkek hamar otthon találják magukat a világban. A tétlenség átka ez mindazokon, kiknek rendkívüli szellemerőt adott a sors, de ők kikerülték, nem keresték a tért, mely számukra ki volt mérve s büntetésül ostorrá vált rájuk nézve épen e lélekerő, mert üresnek látta a világot és haszontalannak mindent, a mi benne van, mely sem fáradságra, sem szeretetre, sem gondolkozásra nem méltó. Pedig ha kereste volna, megtalálta volna, hogy van valami, a mi karjai fáradságára, szelleme küzdésére és szíve legmélyebb szeretetére méltó, és az – ha nem egyéb – a haza.

Tíz nap mult Chataquéla eltávozása óta s Rudolf még mindig hasztalan várta a delnő levelét, pedig elválásuk perczében megigérte, hogy a mint megérkezik, tudósítni fogja Rudolfot.

Végre elhatározá, hogy utána menend Londonba.

Ösztönszerű nyugtalanság volt-e ez, vagy valódi szerelem, vagy semmi egyéb, mint egy neme azon vágyaknak, miket az ember magára vitatott az által, hogy sokat gondolkozott róluk?

Azon nap előtti estén, melyre indulását tűzte, még egyszer elment a szinházba és tapasztalá, hogy sohasem únta magát oly mértékben, mint ekkor. Az egész világ rendkívül rútnak és ostobának tetszett előtte. Mars kisasszony sohasem szavalt oly helytelenül, a claqueurök sohasem impertinenskedtek oly ügyetlenül, a páholyokban sohasem viselte magát oly kaczérul a fiatal nőnem, s az ifju óriások sohasem mondtak annyi izetlenséget, mint ma; kín, boszúság volt akár hová nézni, utóbb nem is nézett sehová, hátra vetette magát páholya kerevetébe s tökéletesen készen volt rá, hogy a legelső emberrel, a ki páholyába benyit, össze fog veszni.

S csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván vissza s István grófot látja belépni.

Még az a bosszúság hozzá, hogy ezzel össze sem lehetett neki veszni, mert kénytelen volt iránta egy nemével a becsülésnek viseltetni.

Az ifju gróf csak amúgy az ajtóban állt meg, beszólva halkan Rudolfhoz.

– Ugyan kérlek egy szóra. Eszékiék vannak itt, most érkeztek Londonból, megtudták, hogy itt vagy, az öreg asszony nagyon szeretne veled beszélni.

Rudolf leirhatlan savanyú képet csinált ez örvendetes izenethez, s a mint elhatározá magát, hogy helyéből fölkeljen, mintha egy gőzgépet kellene mozgásba hoznia, oly fáradsággal tevé, s nagy kedvetlenül beleakasztva magát István gróf karjába, engedé magát czepelni, a merre annak tetszett.

István gróf egy földszinti páholy ajtaját nyitá meg előtte.

A kérdéses család egyike volt Magyarország legelőkelőbbjeinek, s két tagja volt jelen a páholyban: az öreganya, a derék, kedélyes gróf Eszéki Sándorné és fiatal tizenhét éves unokája Flóra, kivel egy telet Londonban töltött.

Az éltes asszonyság még mindenben megtartá a császárság alatti divatot, a nagy hajporozott dupét, mely különben igen jól illik piros, egészséges matronalis arczához, a hegyes derekat, hímzett virágos övvel, a szűk, megfeszülő ruhát rövid ujjaival s a hosszú, pávafark nagyságú festett legyezőt és a könyökig érő szarvasbőr keztyűket.

Ő foglalja el a főhelyet, a szinpaddal szemközt. Átellenben ül unokája, Flóra; egy megragadó szépségű arcz, melyet csak a szerény komolyság őriz, hogy az emberek utána ne őrüljenek. Tekintetének nyugalma, szép tojásdad arczának halvány vonásai, melyre ha sokáig néz az ember, úgy tetszik, mintha valami dicsfényt látna körüle, vékony szemöldöke, szelided szemei, finom ajkai valami oly harmonicus ártatlanság rajzát adják elénk, melynek látása magában képes a vulgivaga Vénust megtagadtatni a szemlélővel. Egyike azon arczoknak, miknek látása nem költ szenvedélyt, bár szépsége tökéletes.

Figyelmét egészen a szinpad foglalja el, s midőn a két ifju a páholyba belép, könnyű főhajtással üdvözli őket s udvarias gyöngédséggel vonja el tekintetét a szinpadtól, a nélkül azonban, hogy azt egészen a bejövőknek szentelné.

– Ön rossz ember, szólt tréfás feddőzéssel Eszékiné Rudolfhoz, ha hatalomkarral nem küldenék érte, bizony nem is szólhatnánk vele. Mi azt hiszszük, hogy majd a szinházban találkozunk vele s ő a helyett, hogy sorba nézné a páholyokat, behúzza magát kerevete szögletébe és sehova sem néz; micsoda megfeledkezés ez az illő kiváncsiságról? Ön rossz ember, ön mindig akkor távozik el egy városból, a mikor mi megérkezünk, mintha szántszándékkal kerülne bennünket; de most az egyszer rajta kaptuk s mi kerestük önt fel.

– Én tettem volna azt? szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott a beszédes asszonyságtól. Nem feledkezém el a tiszteletről, melylyel nagysádtoknak tartozom.

– Csakhogy azt nehéz lett volna tanusítnia, mert holnap már indulunk az én kedves Magyarországomba.

Néhány sarcasticus rángás Rudolf arczán azt látszott mutatni, mintha ilyesmit mondana magában: kell menni, mert a repczét most kaszálják, a bárányokat most nyírják, ilyenkor jó gazdasszonynak otthon kell lenni.

E helyett azonban azt mondta:

– Nagysádtok még nagyon jókor hagyták el Angliát; a víg élet, a lóversenyek, vadászatok, tengeri kirándulások, a víg mulatságok a Jersey szigeten még csak most kezdődnek.

– Nem maradhattam már a kis unokalányomtól, mindig unszolt még a télen, hogy szeretne otthon lenni.

Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben a «kis unokalány» arczára, kit eleget látott évek előtt, mint lótifuti gyerkőczöt, s alig birta rejteni meglepetését a kifejlett hajadon komoly, szűzies szépsége felett. Néha egy pár év alatt ideállá fejlődik a gyermeki vonásaiban keveset igérő arcz.

– Tehát Flóra kisasszony únta magát Londonban? szólt egyenesen a lánykához intézve szavait, valószinűleg, hogy beszédre birja, s lássa, vajjon e szép arcz hogy jön zavarba kérdésére?

Azonban a jó nagymamának azon kedves szokása volt, hogy az unokájához intézett kérdésekre maga szeretett megfelelni, nem engedvén, hogy a gyermeket valaki zavarba hozza.

– Ah uram, hogy únhatta volna magát, hiszen még gyermek, a kit minden mulattat, s még sem férje, sem imádói nincsenek, hogy az unalmat megismerhesse.

– Ezt a bókot elteszem az összes férfinem nevében, viszonzá felhangoltan Rudolf, kit Eszékiné azért tüntetett ki legjobban minden ismerős ifjak között, mert legmakacsabb és legfinomabb vitatkozó társát találta benne.

– Tehát csupa honvágy, folytatá Rudolf, egy kerevet karjára támaszkodva; regényes epedés a szőke Tisza után, újra hallani a malmok csendes kelepelését a tiszaváradi jegenyék árnyékából, sétálni a buzavirágok között, látni az ismerős czigánycsoportot a falu végén, mint készítenek dorombot, s hallani vasárnaponkint a tiszteletes úr magasztos elmélkedéseit.

– Ah uram, ne is folytassa tovább sarcasmusait, vágott beszéde közé Eszékiné, mi nem megyünk Tiszaváradra malomkelepelést hallgatni, s nagyon mezei fogalmai vannak a honvágyról, ha azt csak a buzavirágok közt látja érni: mi Magyarországon is nagy városban fogunk élni.

– Annál szebb. Debreczen vagy Szeged, vagy akár Hódmezővásárhely a legritkább élvezetekkel fognak kinálkozni. Teszem föl Debreczenben van egy nagy hid a város közepén, mely az egész utczán végig megy, s mely azért európai ritkaság, mert száraz földre van építve; ezen érdekes lesz járni.

– Ön ismét csalódik, mi tiszteljük ezeket a nagy kenyértermő városokat, de lakni Pesten fogunk.

– Ah, azt el is feledtem, hogy Magyarországon van. Úgy hiszem, ott maguk nagysádtok is el fogják feledni, hogy Magyarországon vannak. Hisz az nem magyar város, hanem egy nagy német-zsidó colonia, a hol csak a kőrösi, kecskeméti udvarban lehet hetivásárok alatt magyar szót hallani.

– Legyen úgy, uram. Egygyel többen lesznek velünk, a kiktől hallani fogják. Rég volt nekem egy bizarr eszmém, csak arra vártam, hogy unokám fölserdüljön. Most állandóul Pesten fogunk lakni. Minthogy Pestnek úgyis kevés díszes épülete van, építtetünk nagyobbszerű palotát a város kitünőbb helyén. Nyári lakul választjuk a budai hegyeket, rajta leszünk, hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által teljesíttessünk; alkalmat adunk tehetséges költőknek, művészeknek, hogy Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani, s elkivánja tőlünk. Vagy azt hiszi ön, hogy nem sikerülend kört alakítanunk?

E kérdésnél büszkén tekintett unokájára Eszékiné.

– Sőt inkább, felelt Rudolf, én magam örökös satellitje lennék nagysádtoknak, ha oly szerencsés volnék, hasonló honvágytól lelkesülhetni.

– Édes Rudolf, szólt komolyan Eszékiné, megfogva a gróf kezét. Ön méltatlanságot követ el lelkén, midőn a legszentebb érzelmet megtagadja. S e szomorú tüneményt alig látni másutt, mint a mi köreinkben. Végignézek a páholysorokon, s öt-hat magyar főurat látok itt, kik állandóul itt laknak, itt vesztegetik el vagyonukat, s a mi annál több, szellemüket; pedig mennyit használhatnának oda haza! Látja, én politikához nem értek, nem tudom: van-e valami szerepe főurainknak még Magyarországon? de azt tudom, hogy ha egy népet épen azok hagynak el, a kik leggazdagabbak, annak okvetlen szegénynyé kell lenni.

– Mások használhatnának még, asszonyom, felelt hideg mosolylyal, de én nekem mi hasznomat vehetné még? Én hasznavehetetlen vagyok.

– Nem úgy, édes Rudolf, azt én jobban tudom. Én ismerem az életet, mert magam is régen élek. A mi fajtánk férfiai rendesen így szokták: tizenhat éves koráig gyerek, addig nincs róla mit beszélni: tanul jót, rosszat, összevissza; – tizenhattól húszig ábrándozó, költői vagy legalább is epedő szerelmes; – húsztól huszonötig azután elmerül a világ minden örömébe, vad, gyönyörvadászó lesz, s mikor ez évek végén már azt hiszi, hogy lábaival feneket ért minden élvezetben, akkor elkezd blasirt lenni, megtagadja szenvedélyeit, megtagadja szívét, még vére melegségét is; mosolyog, vagy még azt sem teszi, ha valamiféle szeretetről beszélnek előtte, illessen az jó barátot, asszonyt, vagy hazát; játszik életével, mint únott játékszerrel, melynek nincs előtte nagyobb becse, mint egy czitromhéjnak, melynek levét az utolsó cseppig kifacsarta; s ez tart harmincz éves koráig, ekkor nyílik ki csak saját szívének világa, ekkor kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán érzeni, ekkor lesz belőle emberbarát, hazafi, jó férj, egy szóval boldog ember. Lássa Rudolf, – és ön még nincs harmincz esztendős.

Rudolf türelmetlenül várta, hogy vége legyen a grófné textusának, s erre e mondatot szalasztá ki ajkán:

– Egy új Istennek kellene támadni arra, hogy belőlem új embert teremtsen.

Valóban csak rendkívül izgatott kedélyének kell tulajdonítani, hogy ilyet mondhatott, ő, ki különben a kegyeleteket nem szokta sérteni.

Eszékiné komolyan megbotránkozék.

– Édes Rudolf, nem jól esik öntől ily szót hallanom. Lássa, én kegyeskedő nem vagyok, de Isten nevét szeretem, ha tisztelettel említik. Azért, hogy Párisban az oltárra egy tánczosnőt a balmabilleből állítottak fel, Isten mindenható maradt, s csodái nemcsak az elemekben láthatók, hanem az emberek szíveiben is.

Rudolf nagyot sóhajtott, mintha azt kérdené magában: lesz-e hát isteni hatalom, mely őt meggátolja attól, hogy meghaljon hideg, kiégett, elfásult szívvel? a ki őt valaha megtanítsa élni és érzeni?

Azonban illőnek találta ez emphaticus beszédfolyamnak más menetet adni, s Flórához fordulva, csupa illedelemből valami általános tárgyú beszélgetéshez kezdett vele, megkérdezve tőle, hogy mulatta magát Londonban, s mik ott a legújabb közbeszéd tárgyai?

A lányka okos, nagy fekete szemeit s tündér tiszta arczát a kérdezőhöz emelve, helyes hangon válaszolt, őrizkedve, hogy beszéde sem oly magas ne legyen, hogy a hallgató közönséget zavarja, sem oly halk, hogy a páholyban levők suttogásnak vehessék.

– Oh most nagy szomorúság van Londonban. – Az egész divatvilág gyászol. Midőn eljöttünk, épen azelőtti napon temették el a leghíresebb férfit és a leghíresebb asszonyt Angliában.

– Ah, erről mi még mit sem tudunk, monda Rudolf és gondolá magában: ez a kis együgyű leány bizonyosan a lord mayort, vagy valami nagy tábornokot tart leghíresebb embernek, s híres asszonya legalább is csillagkeresztes hölgy.

– És ki volt ama híres férfi és nő? kérdé Flórától, mint a hogy gyermekeket szoktunk kikérdezni.

– E híres férfi, mondá a lányka némi exaltatióval, mely nemes arczához úgy illett, korának legmagasabb szelleme, a halhatatlan költő – lord Byron.

Rudolf, mintha egy villanyos ütést kapott volna minden ízében, úgy megrendült e névre, arcza elhalványult, halántékain és fehér homlokán az erek lüktetése volt látható; egy perczre a szellem elhagyta minden érzékeit.

– És ki volt a nő? kérdé elszorult hangon, midőn ismét vissza kezdének térni gondolatai.

– E nő egy más éghajlat leánya, ki a költőt nagyon szerette, saját istenei előtt férjeül fogadta, s midőn meghalt a férj, mint ezt őshonában szokták, utána halt, magára gyujtva a kioszkot, melyben lakott. Talán hallotta ön valaha e nevet: «Chataquéla?»

Rudolf hallgatott, nem felelt semmit.

Tehát Byron előbb meghalt, mint Chataquéla tőle elválhatott volna.

És az indu nő kötelességének tartá utána meghalni.

Megelőzte Rudolfot, a helyett, hogy követte volna.

– Tehát mégis van isteni hatalom, mely egy életúnt kezéből kifacsarja a saját maga ellen irányzott fegyvert!…

Rudolf szent borzadályt érze végigfutni tagjain, mintha azon hangokat hallaná, miknek zengése Sault szent Pálra változtatá.

És csodálatos! A mint ismét magához kezde térni, e hír által nem érzé magát kellemetlenül meghatva, ellenkezőleg: oly megnyugtató valami érzést tapasztalt keblében, mint ki egy nyomasztó álomból ébred föl s örül neki, hogy a mit látott, csak álom volt.

Szerencsére megilletődését nem vevék észre a jelenlevők, mert e perczben Mars kisasszony egy monológja foglalta el a figyelmet, s első volt, ki a szavalás végeztével tapsolni kezdett.

– Milyen jól szavalt ma ez a Mars.

És akárhová nézett, mindent más szemekkel látott, az emberek jobbak, szebbek voltak, mint azelőtt, s midőn pillanatai az előtte ülő Flóra arczára visszatértek, oly hosszan, oly önfeledten nézte e szép, nemes vonásokat, hogy a leányka lassan pirulni kezdett, mint a napsugártól érő gyümölcs.

Egyszerre minden apropos nélkül fordult Eszékinéhez, ki már kezdé vendégét szórakozottnak tartani.

– Mikor utaznak nagysádtok Magyarhonba?

– Holnap korán reggel.

– Megengedik, hogy utitársuk legyek?

E kérdés oly meglepő, oly váratlan volt mindenkire, hogy senki sem felelt rá.

Azonban a hallgatás és bámulás elég válasz volt.

Rudolf hirtelen vevé kalapját és búcsúzott.

– Sietnem kell ma még ügyeimet rendbe hoznom s szekerem iránt rendelkeznem, hogy el ne maradjak.

S azzal egy boldog ember szelességével meghajtva magát, elrohant.

Midőn egyedül maradtak, István gróf kegyelettel hajolt le Flóra kezéhez s annak gyöngéd, fehér ujjait érintve ajkaival, halkan rebegé:

– Köszönet kegyednek.

Flóra ámultan kérdé:

– Miért?

– Hogy egy derék férfit visszaadott hazájának.

A szép hajadon fejecskéjét rázva, mutatá, hogy nem érti.

Pedig az olyan egyszerű volt.

Rudolf pedig sebesen rohant le a lépcsőn; egy sarokfordulásnál szinte hanyatt taszítá Debryt, ki midőn ráismert, utána eredt s elkapva frakkja szárnyát, kényszeríté megállani.

– Ecocce! ecocce! Megálljon ön hát. Ime egy fogadás, melyet mind a két fél megnyert és egyik sem vesztett el! Nem hallotta ön még, hogy Chataquéla meghalt? Igen! megégette magát férje után. Tehát ön megnyeré a fogadást. De nem ön után égette meg, tehát Abellino sem veszté azt el.

– Hallottam már, szólt Rudolf, teljesen osztva a marquis derültségét s kiszabadítva frakkja szárnyát, sietett magát kocsijába vetni s haza hajtatni.

Útközben mégis szemrehányásokat akart magának tenni, hogy e nő halálán legkisebb szomorúságot sem tud érezni, pedig mily végtelen volt annak szerelmi önfeláldozása. De hasztalan! Az érzelmeket erőszakolni nem lehet; úgy érzé magát, mint ki gazdag örökséget nyert, örömest tenné, illenék is, hogy szomorú legyen, de más zajosabb érzések elriasztják a gyászt.

Szívtelennek kezdé magát vádolni, gyávának, ki örül, hogy egy halálos fogadástól egy szerető szív vesztével megszabadult, s hazaérve, naplóját vevé elő, hogy újra emlékébe idézze azon napok benyomásait, melyek ama bűbájos hölgy emlékével töltek el.

De a míg ezen lapokra jutott volna, elébb más lapokat kellett végigforgatnia, mikben rég elfeledett s most újra visszatérő érzések emlékei voltak letéve. Egy-egy arczkép rég nem látott rokonoktól, egy regényes tájék rajza a Duna csendes partjain, egy ép színben megmaradt virág, mely a lapok közül kihull, azon gyermekévekre emlékeztetve, mik Erdély havasai közt töltek el, az első ábrándok tiszteletreméltó ömlengései, egy ősz hajfürt az elhalt apától, kinek arcza elevenen tünik szemei elé, ez ősz fürtöt látva – s azután egy gyöngéd kézzel írt levél, melyet özvegy édesanyja küldött messze világba távozott fia után, míg ő nem tudott megválni a sírtól, mely legkedvesebb halottját rejté, kinek hamvait könyeivel öntözi most is.

Rudolf lelkének mindez emlékeken egyenkint fel kellett akadnia, némelyiken sokáig elmerengett, s midőn az utolsó lapra ért, melyeket egy szokatlan, rendkívüli érzelem, vagy jobban mondva, fásulat befolyása alatt írt, oly nevetségeseknek, oly szánalomra méltóknak tartá az eszméket, hogy szégyenlé végigolvasni.

Még egy kisérletet tőn lelkében az önmaga elleni harcz, mely nem akarta engedni, hogy egy vasjellem szíve által legyőzesse magát. Vevé rajzónját, s leült naplójához, hogy emlékéből belerajzolja Chataquéla arczát, a mi élénk képzelőtehetsége és ügyessége mellett máskor oly jól szokott neki sikerülni.

És most leverten vevé észre, hogy ez arczot nem birja maga elé képzelni. Felidézte emlékében azon órát, melyben őt oly ragyogónak látta, s halvány körrajzokat vetett a papirra. A kép nem akart sikerülni; az arcz valamivel hosszúkásabb lett, a szemek kevéssel derültebbek, nyitottabbak, a szemöld keskenyebb, az ajk komolyabb, s midőn készen volt s messzi tartá azt magától, hogy lássa: helyesen van-e? megdöbbenve állt meg előtte, a kép nem Chataquélához hasonlított, hanem Flórához.

Rudolf magasabb szellemek közellétét érzé maga körül; érzé, hogy itt e magányban nincs egyedül, mellette, fölötte, mindenütt valami fensőbb hatalom él, ki nemcsak az elemekben mutatja meg csodáit, hanem az emberi szívekben is.

Kezei önkénytelen összekulcsolódtak, – kebléből egy fohász szállt a magasba s szemeiben egy köny jelent meg; első fohász és első köny, a gyermekévek óta.

Azután újra kezébe véve rajzónját, maga elé képzelé a szép piruló leánykát, Flórát, néhány vonást igazít a képen, és ime az arcz most tökéletesen hasonlított élő mintájához és szerelem és mosoly sugárzott rajta.

Rudolf öntudatlanul ajkaihoz emelé a képet és megcsókolá azt. Arczán az elpirulás ifjukori melegét érzé elömleni. Új érzések, új vágyak hullámzottak át erein, új színt nyert előtte a világ.

Nyugodtan és jó kedvvel fogott úti készületeihez… – vissza – a szép – a szegény Magyarhonba.