A «MAGYAR NÁBOB» MEGKÖLTÉSE.

«Megköltés»: ez megint új szó. Én csináltam. Azért csináltam, mert eddig nem volt, s szükség volt rá. Irókra nézve ez műszaki kifejezés. Meghatározója annak az agyműködésnek, a míg az iró egy alapeszméből, a mit tárgyul elfogadott, egy egész művet megalkot.

A magyar nyelvben igen szerencsés szó az, hogy «költ», mert kétféle értelmet fejez ki tökéletesen: azt, hogy «dichtet» és azt, hogy «brütet». S ez a kettő az irói működésnél együtt jár.

Kissé mókás helyzet ugyan, ha elképzeljük, hogy ül az a romantikus tollas azon a tikgömbön,1) saját fantáziája melegével iparkodva azt kikölteni, s maga sem tudja, hogy mi lesz belőle, ha kikel? Talán kakuk? vagy épen lidércz? (baziliszk). A realisztikus tollas már komolyabban végzi: ő a tapasztalat, az életismeret egyiptomi kemenczéjébe rakja be az eszmetojását, a minek a héjára már rá van irva a név: «Créve cœur», a hévmérő szerint aláfűt s bizonyosra működik.

Hát én a galamboktól vettem a példát. A galambköltésnél felváltja egymást a nő és a hím a fészken. A nő a fantázia, a hím a tapasztalat, az emlékezet, az itélő ész. Ezeknek együtt kell az új költeményt életre melengetni.

Ha lehet a galamb vallási szent jelvény, miért ne lehetne épen olyan szent jelvénye a költészetnek is.

Pusztán fantáziával lehet irni szép meséket; fantázia nélkül lehet irni remek korrajzokat; de a regényirásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A regényirónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni. Ez az én elméletem.

Első kisérletemnél, mikor a «Hétköznapok»-at irtam, hol a képzelem, hol az életismeret ragadta magával a másikat, s az erősebb önkényével vitte magával pusztákon, ingoványokon, szalonokon, csárdákon és emberi szenvedélyeken keresztül, a merre neki tetszett.

Későbbi munkáimban aztán egészen a fantázia vállalta magára a megköltést, s mikor a magyar történelmi regények terére átbarangoltam, ott meg épen minden alkotás a képzeletre volt bízva. Az «Erdély aranykora», «Török világ Magyarországon», «Kétszarvú ember» megirásánál egyedüli kútforrásom volt Cserey Mihály naplója. Egy vonás, egy esemény, abból kellett megteremteni az egész történetet, nagy és apró alakjaival együtt; olyan volt az, mint mikor az ember álmában egy akkordot meghall, s fölébredtében az egész szimfoniát kifundálja belőle. Szabadon alkothattam képzeletből kétszáz év előtti Magyarországot, erdélyi fejedelmi udvart, török basákat, magyar dynasztákat; senki sem czáfolhatott meg, hogy nem olyan volt mindaz. Apor monografiája, Décsy ozmanografiája legalább segített stilszerűen felöltöztetni az alakjaimat. Ugyanezen a hyppogriffon süvöltöztek azután a török elbeszéléseim: a «Fehér rózsa», «Janicsárok végnapjai», «Véres könyv».

Egy kis kitérés az élő világba esett meg rajtam, mikor a «Csataképek»-et és a «Bujdosó naplóját»-t irtam: ezekben már volt igazi életismeret (nem mindenütt), de a mint ezen a földhöz kötött pályán tovább akartam ballagni s szedegetni az élő virágot: egyszer csak azt mondta az államhatalom, hogy «hands off»! magyarul «kacsi»! s azzal a kiadóm tizenöt ív kész munkámat, a mi a 48/9-es időkrül szólt, szépen betapostatta papier machéenak; «Sajó» barátom letünt a látóhatárról, s az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Oceániába: egy elsülyedt világrészbe; aztán meg a régi Rómába, s ha már épen valami magyart kivántam írni, felkerestem a régi várkunokat, Oldamurt az ő Dalmájával, valahol a Kaspi-tó mellett. Ezen a réven még is csak csempésztem be egy kis hazaszeretetről, szabadságról szóló gondolatot; az államhatóság szemet húnyt rá. Mért ne legyenek a magyarok szabadok és hazaszeretők – az óbi pusztán?

Egy évvel később, hogy «Erdély aranykorát» megirtam, látogattam el Erdélybe. A nőmmel együtt utaztam, ki Kolozsvárott vendégszerepelt. Érdekes út volt. Négy nap alatt Szolnoktól Nagyváradig gyors (?) kocsin. Az egész világ egy feneketlen sártenger; többet gyalog a kocsi mellett, mint fennülve, egy egész nap folyvást sík vizen keresztül, minden út nélkül, torony irányában.

Ezen az úton regélte el nekem a feleségem azt a jelenetet, a min a «Magyar nábob» kezdődik. Ő találkozott egykor, nagyváradi vendégszereplése alkalmával, épen ilyen árvízlepte sík pusztán a szemközt utazó alföldi dynasztával, a kit egész Magyarország «Józsa Gyuri» név alatt ismert.

Ez volt az első eszmecsira, a miből én a «Magyar Nábob»-ot megköltöttem.

A többi munkáimnál is őszintén el fogom mondani, hogy honnan jutottam az alapeszméhez, némelykor az egész meséhez; annál inkább bevallhatom ezt a Magyar nábobnál, mert a feleségemtől kaptam, s csupán az első akkordot.

A «magyar nábob» egy tipikus alakja volt a magyar közéletnek, mondhatni egy egész korszaknak a kifejezése, a kinek bizarr ötleteit, hatalmaskodásait, tréfás kalandjait sokan ismerték, egész adomakör gyűlt össze körüle. Nekem az az eszmém támadt, hogy én ezt az őseredeti magyar alakot, elébb a maga tüskés kopáncsaiban bemutatom, s azután megtisztulva állítom elé jobb tulajdonságai nemes székével (nem «Stuhl», hanem «Kern»).

Vezérfonalam volt ebben maga a korszellem nagy átalakulása, mely a harminczas évek nyilvános életében kezdett előre jutni.

Ez új korszellem személyesítőit megtaláltam abban a két nagy vezéralakban, kiket regényemben István grófnak és Miklós bárónak nevezek. Akkor még mind a kettő élő alak volt s én nem tartottam jó ízlésnek, élő személyeket regényben névszerint szerepeltetni. Ma már mind a kettő a multé; bátran megnevezhetem ideál alakjaimat: Széchenyi Istvánt és Wesselényi Miklóst. Ifjúkori utazásaikat érdekes részletezéssel írta meg báró Kemény Zsigmond, a Magyar szónokok és államférfiak életrajzai közt, sokkal jobban, mint én tudtam volna.

A párizsi eseményeket az egykorú lapokból tanulmányoztam, a Catalani-Mainviellené epizódot a «Tudományos Gyüjtemény» «Koszorú» melléklapjában találtam. Ugyanebben leltem a leirását a még azon évben dívott «pünkösdi király» népszokásnak.

A pozsonyi diætát, s a honatyák nemzeti pompáját, mint pozsonyi diák, szemeimmel láttam.

Abellinonak az alakja is teljesen korrajzi sablon. Volt olyan elég. A külföldön élő, vagyonukat elpazarló magyar főurak. Azok közül egy alak különösen kitünt: a kinek fényes ősi nevéhez még egy prædikátumot ragasztott a nagyvilági médisance: annak a híres tánczosnőnek a nevét, a kit a főúr egész Európán keresztül városrul városra kisért s a kire a félvagyonát elköltötte; pedig egyéb öröme sem volt belőle, mint hogy minden este abba az ágyba fekhetett le, a melyet a tovább utazó művésznő reggel elhagyott.

Az a párbaj Abellino és Fennimor között is valódi esemény.

A mellék alakok, még a legbizarrabb különczök is, csupa ismerősök, a kik akkor a magyar társadalmat kiegészítették, a kortyondi fráterek, a nagyúri tányérnyalók, a pusztai kocsmáros, Kecskerey és a becsületes lelkek.

Még a női alakokról kell szólnom.

Flóra grófnénak az alakja félig a képzelet, félig a valóság alkotása nálam. Gyermek koromban a rajztanárom egy aczélmetszetű női arczképet adott elém lemásolásra, a ki képzeletemben a női szépség legelőkelőbb eszményét képviselte. Azt én nekem finom hollótollal (még akkor ércztoll nem volt) egészen az aczélmetszés modorában, pontozva kellett megrajzolnom. Azt én háromszor is megpróbáltam, a míg csak tökéletesen nem hasonlított az eredetihez. Ez volt gróf Seilern Crescencia, később gróf Széchenyi Istvánné arczképe. Erről vettem Flóra grófnőnek a mintáját, arczban és lélekben.

Végül a Mayer leányok. Ezeket is nagyon jól ismerte az egész világ, én is ismertem. Hirhedett szépségek voltak. Három közülök már «világszépleány», a negyedik még gyermek. S a hány, annyiféle szépség. Az egyik angol beauty, gesztenyeszín fürtökkel, porczellán zománczú fehér piros arczszínnel, gyilkos szép kebellel. A másik franczia lyonne, szőke haj, fekete szemöldök, kék szem, nevető száj és fitos orr, rózsaszín lüktető czimpákkal. A harmadik valódi alma-piros arczú, fekete langos hajú, bogárszemű magyar szűz. De sok lepkeszárnyat leperzseltek ezek a tűzszemek! A legkisebb nővér valóságos Psyche-ideál: görög szoborminta, élő márvány. (Magyar családnevük volt: előkelő.)

A költőket különösen nagy előszeretettel fogadták a háznál. Az egyik leánynak az volt ambicziója, hogy íróval vetesse el magát. Egy napon (a forradalom évének a közepén) egyike a legjobb barátaimnak, Lisznyay Kálmán, odajön hozzám s beavat a legmélyebb titkába.

– Barátom, én feleségül veszem a szép Jennyt. Mit szólsz hozzá?

– Ha tudod, hogy mit cselekszel, akkor idvezülsz; ha nem tudod, akkor elkárhozol.

(Ez ugyan idézet volt az evangeliumból: Jézus mondá ezt a szombatnapon mezei munkát végező izraelitának.)

– Hát tudom.

– Akkor vedd el.

Rövid időn ismét odajött hozzám a palócz-dalok költője.

– Hát már nem veszem el a Jennyt. Megtudtam felőle még valamit.

– Még?

– Igen; azt, hogy sok pénze van. Már most nem veszem el.

Tehát a szerelmes költő azt, a mit a leány szerelmében elvesztett, meg tudta neki bocsátani; de azt, a mit nyert benne: – azt nem.

Később aztán a szép Jenny férjhez ment egy földesúrhoz, s példás életű tekintetes asszony lett belőle.

Öt évvel később már a legifjabb leány is eladó leány volt. Ez a magyar nyelvben a bevett kifejezés a felnőtt hajadonokra nézve.

A színházban láttam őt páholyban ülve. A szerénység, a szűzesség világított az arczáról. Ezt már őrizték, mint drága kincset.

Megtaláltam benne azt az alakot, a kit a regényem hősnőjévé tegyek. Ő lett a «Fanny».

S milyen csodája a sorsnak! Két évvel azután, hogy a «Magyar nábob» megjelent: ezt az utolsó szép gyermeket nőül vette egy külföldi előkelő, dúsgazdag mágnás. Lett belőle grófné. Még most is él, s a nevét nimbusz veszi körül. Minden évben találkozunk vele a világlapok legelőkelőbb rovataiban.

Ezek mind élő alakok, ezek mind az életből ellesett vonások, ennek a mesének az alapja való, a földje termőföld, az ege igazi levegő.

Azóta negyven év elmult, hogy a Magyar Nábobot megírtam, azóta sok mindenfélét összeírtam; de most is ezt tartom a kedvencz munkámnak, s midőn a jelen kiadásnál újból át kell olvasnom az egészet: nem találok benne kiigazítani valót, sőt meg kell vallanom, hogy «ma» nem tudnám ezt így megírni, mint negyven év előtt.

1893. aug. 6.

Jókai Mór.