IV. AZ IFJU ÓRIÁSOK.

A boulevard Montmartre éjszaki oldalán áll egy háromemeletes ház, jelenleg a jockey-clubb szállása, mely akkor is (1822) kedvencz gyűlhelye volt az elegáns fiatalságnak. (E mondat pleonasmusnak látszik, miután elegans ember örökké igényt képezhet arra, hogy fiatalnak tartassék.)

Itt történtek mindazon események, melyek a magasabb köröket foglalkoztatni szokták; steeple-chassek és lóversenyek rendezései, banquettek híres művészek tiszteletére, innen indult ki a szinházakat lesújtó és fölemelő közvélemény, fütty és taps; itt határoztatott el, hogy jövő farsangon minő virág fog divatban lenni? tavaly egyideig a hortensia volt, de vége felé a narancsvirág és a heliotropium kiszorította, most már a narancs- és a napraforgó-virág a cselédszobákba száműzetett, jelenleg a geranium és melaleuca között oszlanak meg a vélemények, s nem lehet előre megjósolni, melyik leend a győztes? nagyobb kérdés még ennél is, ha vajjon az academie royal de Musique (ilyen czifra neve volt akkor az operaszinháznak) igazgatója fog-e birni elég bátorsággal Zelmirában, mely Rossini legújabb zeneműve, a czímszerepet Catalaninak adni, kit a fiatal óriások pártolni kivántak, mivel most jött és még fiatal, s mellőzendi-e madame Mainviellet, ki már régen itt van, s a mi több: férjhez ment, s a mi még több: egy szinészhez, és a mi a legfőbb: jól él a férjével. Minden szobában, a piquetasztalnál úgy, mint a billiardok körül csoportok alakulnak, kik mind heves vitában látszanak lenni; mindenkit ez egy kérdés foglalkoztat, alig birja a közérdeket egy perczre magára vonni egy-egy művészi carambol, vagy egy diadalmas sextet.

Az eliteje a társaságnak, a crême du crême legkedvenczebb helye az erkély-szoba. Pompás márvány domborművekkel ékített terem, művészi festményű plafonddal, melyen Lebrun ecsetje remekelt.

Az erkélyen öt vagy hat ifju látszik egy csoportban, kik onnan Páris előkelő és nem előkelő világát látva, pompás anyagot találnak azon igen kedves mulatságra, melynek medisance a neve, nálunk emberszólásnak hívják.

Köztük látjuk a híres marquis de Bry-t, Páris legelső bonhommeját, a legszeretetreméltóbb rágalmazót, kinek minden apró kalandot, a boudoirok legkisebb titkait, a coulissák regényes intriguáit meg kell tudni, azokról mindenféle változatokkal meséket, anecdotákat csinálni; ha valakire ránézett, már az bizonyos lehet felőle, hogy tud róla valamit, hanem azért a marquis a legkedvesebb ember, mert senkit szemben meg nem sért, azért pedig, a mit az embernek háta mögött mondanak, civilisált világban nem szokás megharagudni.

A körüle álló ifjak kaczagása tanusítja, hogy most épen valami kedves kalandot mesél, néha a beszéd a suttogásig alászáll, a hallgatók összedugják fejeiket, egyszerre kitör ismét a kaczaj s dülnek jobbra-balra.

A marquis egy elhízott kövér ember, kiről senki sem tenne fel annyi mozgékonyságot, annyi könnyűséget; úgy tudja kezeivel, arczával gonoszul illustrálni elmondott szavait, hogy gyakran maga a történet alig volna érdekes, ha ő nem mondaná el s a kik utána akarják azt mások előtt ismételni, rendesen kudarczot vallanak vele.

Azon perczben érkezünk oda Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal, röviden bemutatja társait, s az illő üdvözlet után tovább foly a monda.

– – Mindannyi meghiusult törekvés és fiasco után sem engedé magát a mi Saint-Michelünk visszarettenteni, folytatá a kedves ember; – miután szegény még csak annyira sem ment, hogy a kis Petit-pas-nak szemébe tudjon ötleni, mert szegény fiu velem együtt nem igen számíthatja magát az Adonisok közé (milyen alkalmas emberszólási forma ez a «velem együtt»), jövendőbeli örökségét pedig eddigelé még ő előtte is ismeretlen emberek birják, s az a havi fizetés nem elég Petit-pas-nak egy melaleuca-bokrétára, azonfelül arra sincs születve, hogy valaha esze által tegye magát szerencsétlenné; tehát mit gondoljon ki mégis a szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábu tánczosnő közelébe juthasson, vele mindennap beszélhessen, hogy úgy szólván éjjel és nappal otthon legyen nála?

– Ohó, ez kissé sok lesz! kiálta fel e szóra Iván herczeg, egy magas, katonás alak, kiben azon északi herczeget van szerencsénk tisztelni, kiről már egyszer volt szó.

– No, adok száz aranyat annak, ki kitalálja.

– Add magadnak azt a száz aranyat és találd ki, szólt rá lord Burlington, egy furcsa angol fiu, ki háttal ülve a társaságnak, lovagolt egy széken, annyira elnyujtva lábait, hogy szinte hihetetlen volt, hogy ez mind hozzá tartozzék.

– A nemes lord jobb élczeket mond, mint magam, nevetett a marquis; jól tudja, hogy száz arany nem szokott a zsebemben heverni. Tehát a jámbor fiu – beszegődött a kis tánczosnéhoz – – inasnak.

– Ah, ah! kiáltának fel valamennyien.

– Úgy dupla czélt ért el, szólt hátulról a lord, mert egyuttal szobaleányoknak is udvarolhat.

– Fi donc! hangzék egy vékony, czérnaszálvékony hang, ez gróf Vezekéri, magyar elegáns ifju hangja volt, egy nyulánk, tejképű ifjué, ki kényes lustasággal veté hátát az erkély rácsozatának, két karját túllógatva rajta. Fi donc! ne mondja ön tovább, ez engem alterál, ily scandal a mi köreinkben!

– Nincs valamelyiteknél szagos üveg! a gróf úr elájul! kiálta tréfásan Debry.

– Halljuk a történetet tovább, sürgeték mások.

– Tehát a fiu inas lett a kis Petit-pas-nál, nevetett Iván, tán épen az volt, a ki multkor kocsim ajtaját kinyitotta, s én egy rubelt adtam neki?

– És a ki az én redingotomat theával végigöntötte, szólt a lord, és én egy pofont adtam neki érte.

– Ah, ah! iparkodék szólni selyemszál szavával a fiatal sensitif magyar gróf, és a kire én rábiztam, hogy szerelmes leveleimet adja át kisasszonyának.

– No azokat bizonyosan mind a tűzbe dobta! nevetett Debry. De hagyjátok hát elmondanom, mi történt tovább? mert ez a java.

– Halljuk!

– Egy napon a kis Petit-pas-nak légyottja volt a boulognei erdőcskében, hol csinos kis villája van Isten kegyelméből.

– És az én erszényemből, dörmögé Iván.

– Herczeg! a mit a jobb kéz ad, ne tudja a bal, szólt feddőleg a marquis. Tehát a kis tánczosnőre valami pásztoróra várakozék oda künn, mire nézve idegen kocsit bérelt, s inasát természetesen magával vivé.

– Kit? Saint-Michelt?

– Épen őt; ott valami derék tábornokkal kellett találkoznia, ki iránt a kedves hölgy úgy hiszem, személyes vonzalmat érez.

– Debry! Ne rágalmazz! kiáltá tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szintén a hallgatók közé vegyült.

– Ah, elfeledtem, hogy méltóságod jelen van, különben jobban vigyáznék kifejezéseimre. Annyi kétségtelen, hogy a derék tábornok igen szerencsés az asszonyok körül, engem magamat már több helyről kiszúrt.

– Ne beszélj magadról, rólad majd beszélünk mi, ha elmégy.

– Tehát maradjunk a tárgynál. A tábornok megjelen, a kis Petit-pas két terítékre asztalt hozat a rózsalugas alá, épen a hogy Ovidius Naso idejében szokták a pásztorok, illatos rózsalugas, csergedező patak s aztán két szerető szív, csakhogy azok a hajdani pásztorok nem ittak champagneit, s nem tartottak magok körül szerencsétlen inasokat, a kik azalatt a dugókat huzogassák a palaczkokból, míg ők azoknak tartalmait ürítik. Tehát a mint Damon és Phyllis az asztalhoz ülnek, a szerencsétlen inasnak oda kellett állani kisasszonya széke mögé, tányérral a hóna alatt; és miután a tábornok szemközt ült vele, tehát azzal farkas-szemet kellett neki nézni. Hát a mint rátekint, majd a föld alá sülyed a szerencsétlen Saint-Michel, hisz az tulajdon – nagybátyja!

– Ah, már így még jobb.

– Még talán, ha lélekjelenléttel bir, kikerülte volna, hogy nagybátyja ráismerjen, mert cselédeket nem igen szokás figyelmesen nézegetni, értve tudniillik a velünk hasonló nemen levőket; azonban a jó fiu oly zavarodott lett, hogy mindent össze-vissza cselekedett, kést adott, ha kanalat kértek, villát dugott a fagylaltba, s majd kilőtte a tábornok szemét egy pezsgő-dugóval. Erre már mégis csak ránézett, s a mint nézi, lassankint ráismer. Que diable, hisz ez Saint-Michel, az én unokaöcsém! kiált fel végre. A boldogtalan egyszerre elejtett féltuczat chinai porczellánt a földre, ijedtében. A kis Petit-pas pedig elkezde kaczagni, úgy hogy kapcsai felpattogtak s székestül hanyatt dőlt.

– Ah, ez érdekes.

– Nem történt semmi scandalum, fölemelték; a tábornok jókedvű ember, Saint-Michelt oda ültették az asztalhoz, terítéket adtak neki s késő estig vigadtak együtt a viszonttalálkozás örömére.

– És azután? kérdé a lord.

– No ez derék. A nemes lord azt akarja, hogy az ember úgy végezzen egy anecdotont, mint Scott a regényeit: ki meddig élt és hogyan halt meg?

– Mi történt azután Saint-Michellel?

– Abban az órában semmi. Vannak nagybátyák, a kik szeretetreméltóbbak unokaöcscseiknél. Hanem meglehet, hogy ez anecdot után divatlyon válhatik belőle.

– Ah, minő fád mesék, sóhajta a sensitif szittya gróf, óráját kivonva zsebéből s oly közel tartva szeméhez, hogy szinte kiszúrhatná a mutatójával, ha üveg nem volna rajta. Már öt percz egyre és én elkésem; azzal fölkeresé kalapját, összehúzott érzékeny szemekkel megnézve kívül-belül, ha vajjon csakugyan az ő kalapja-e? s azután felpróbálva fejére, ha vajjon csakugyan az ő feje-e az, a mire ráteszi?

– Honnan késik ez el? kérdé egy az ott maradottak közül, midőn az előbbi eltávozott.

– A «bain cosmetique de lait»-ből, felelt gonoszul Debry.

– Ön tréfál, szólt közbe István, csak nem fürdik tán tejben, mint az asszonyok?

– Sőt igen, mert az finommá teszi a bőrt és érzékenynyé az idegeket, egy időben folyvást marhahúslében fürdött, hogy érző inai felfrissüljenek, melyeket olyan jól szoktatott, hogy valahányszor Rossini «Mores»-ét adják, a magasztosabb hangzatoknál versenyt ájuldozik a többi jelenlevő asszonyságokkal.

– Párduczos Árpád! sóhajta Miklós, mennydörgő mélységes hangon.

Ez alatt a társaság jött, ment, változott az erkélyen, az eltávozottak helyett újak jöttek és a kik ott maradtak, megszólták azt, a ki legközelebb elment. Ez olyan rendes.

Legelébb az északi herczeg távozott el. – Debry mindjárt tudott róla valami anekdotát mondani.

– A minap az orosz követségi palota előtt találkozik egy kozákkal, a ki épen akkor száll le lováról. «Te paraszt!» kiált rá a kozák; a kozáknak mindenki paraszt, a ki puskát nem hord, vagy lovon nem jár. «Te paraszt, úgymond, jer ide, fogd a lovamat, míg odabenn leszek», s odaveti neki a kantárját. A herczeg szépen megfogta a lovat s tartotta, míg a kozák bement. Meglátják ezt az ablakból a követ cselédei, s nagy ijedten rohannak le a lépcsőn, kiabálva a szemközt jövő kozákra, hogy az Istenért, mit cselekedett? Iván herczeggel tartatja a lovát. A szegény nyavalyás ijedtében majd elhalt, térdre esik a herczeg előtt és könyörög, hogy legyen iránta kegyelmes, hihetőleg meg lehetett volna vele alkudni száz kancsukában. Ekkor a herczeg kivesz két aranyat és markába nyomja: «Nesze fiam és ne félj semmit, ezután is tudj büszke lenni».

Némelyik nevetni, másik csodálni valót talált e vonásban; a lord azt mondta rá, hogy ez csak különczködés, s felrugta a székét, átlépett három előtte ülő térdein, kezeit hátradugta a frakkja zsebébe, s kalapját meglelve az asztalon, abba bedugta a fejét, a nélkül, hogy kezével hozzányulna és eltávozott az erkélyszobából.

– Lám, a nemes lord azt hiszi, hogy csak neki van kiváltsága a különczködésre, szólt Debry. Hallották önök legközelebb a theatre de la Gaietèbeni vendégszereplését? Ah ez érdekes! mondá, Rudolf felé fordulva, s nem várva el, hogy az megmondja: vajjon hallotta-e, vagy sem? – Ismeri ön ugy-e bár, azt a kedves kis vaudevillet: «La belle laitière» (A szép tejárusnő), mely néhány hét előtt olyan nagy furorét csinált. Abban egy medvének igen érzékeny szerepe van; valami vadászszal nagy tusakodásba ered, míg végre a vadász leöli, s végig nyujtva a színpadon, ráül, s ott danol el az elejtett medvén egy kedves kis couplet-t, melyet már minden gamin fütyöl. Ez a bolondos lord egyszer ráveszi a Gaietè igazgatóját, hogy engedje neki ezt a medve szerepét játszani. Az beleegyezik. A lordot befűzik a medvebőrbe, pompásan tudott morogni, czammogni, s a fejét hánytatni. Végre jön a vadász, a lord két lábra áll, a vadász megrohanja, a lord olyat üt a medvetalpával a kezére, hogy az elhullatja a vadászkést, akkor összekapnak, a vadász nem bir a medvével, birkóznak, végre a vadász esik el, a medve lenyomja a földre, s azzal ráül nagy diadallal, s ezúttal a medve énekli el a vadász hátán az ismeretes couplet-t, a közönség tomboló kaczajára. Hát nem érdekes tréfa ez?

Rudolf komoly, figyelmes arczczal hallgatta a marquis meséjét s meg nem zavarta, míg beszélt, csak akkor mondta meg neki:

– Nagyon érdekes és új. Csak tegnap olvastam a «Journal des carricatures»-ben.

– No, ez kemény levágás, szólt Debry, végig mondatni az emberrel egy mesét, a mit már az ujságokban is olvastak. Ily kudarcz után szököm innen.

Mielőtt kilépett volna, tréfás esedezéssel fordult a társasághoz:

– Uraim, legyenek irántam irgalommal. Én tudom, mi sors vár arra, a ki innen elmegy. Kegyelem és irgalom, uraim!

Debry szerencséjére e pillanatban egyszerre más tárgy ragadta meg az erkélyen ülők figyelmét, mely nem engedé, hogy róla elmondják, miszerint ő a leggazdagabb ember a földön, mert nemcsak a saját zsebéből, hanem szüntelen a másokéból költ, hogy a szakállát festi és harmincz rendbeli álhajat visel, mindennap hosszabbat tesz fel, a hónap végén aztán azt mondja, hogy megnyiratja a haját, s ismét újra kezdi és nagyon haragszik, ha a parókájára vonatkoznak; egyszer az angollal szinte párbajra ment egy élcz miatt, a midőn az Odeonban voltak, s a fiatal óriások szüntelen nyitva hagyták a páholyajtót, s Debry lármázott, hogy légvonat van! «Pedig önnek könnyű beszélni, monda a lord, mert nincs fedetlen fővel». – Mindezek és még mások készen valának ellene, a hogy eltávozott az emberszólás köréből, a midőn a boulevardon nagy vágtatva hajtat keresztül egy sajátságos úri fogat. Ujdon fényes görögdinnye-zöld calèche elé fogva négy szürke telivér mén, még pedig nem kettő elül, kettő hátul, a hogy szokás, hanem egymás széltében mind a négy, mint valami római diadalszekér előtt. A lovakat maga az elegáns úr hajtja, a kocsis és a vadász hátul ülnek a coupéban.

Nézzétek Kárpáthit, szól egy fiatal dandy, az erkélyen kihajolva (ez, hogy el ne felejtsük, egy magyarországi alispán fia, ki hazulról apanaget húz, s esztendő óta iparkodik elhitetni az emberekkel, hogy az anyja báróné, s hogy Magyarországon az alispánokat excellentiás uraknak hívják); ah milyen derék fiu ez a Kárpáthi! uraim, ilyen kocsis nincs több Párisban. Úgy vágtat en carrière, mikor legtöbb szekér jár a boulevardon. A minap egy tejárusszekér nem akart előle kitérni. No várj! mondá neki, én mellette ültem, s ő oly ügyesen hajtatott neki, hogy beléakadva a tejárus tengelyébe, hopp! egy percz alatt a szekeret felfordította, mind a négy kereke az ég felé állt, a tejárus csak úgy nézett ki a kas alól: eltörött egy lába, meg egy lőcse. Abellino azután a conciergerien, hova a tejárus panaszra ment, rövid processust csinált, elővette az erszényét: «Ennyi az eltörött lőcsért, ennyi az eltörött lábért». Milyen elménczség, épen hasonló eset történt mamám, a báróné kocsisával; egy reggel bejön a papához, azt mondja: excellentiás uram…

A többit nem mondhatta el az ifju merveilleux, mert e perczben nagy zaj támadt a salonban, mintha valakit diadallal üdvözlenének s megnyílva az erkélyterem ajtaja, dicsőségtől ragyogó arczczal lép be Kárpáthi, kisérve az összecsoportosult fiatal óriásoktól, kik abba hagytak kártyát, tekeasztalt, hogy a jó hírt hallhassák, melyet Abellino a Mainvielle-Catalani-féle ügy felől hozott, rá lévén bízva annak elrendezése.

Hogyan, mint végezett? száz kérdés intéztetett hozzá.

– Uraim, hagyjatok egy kissé lélekzethez jönnöm, egészen alterálva, exaltálva, fatigálva vagyok.

Hirtelen széket toltak alá és leültették.

– Minden nyerve van, többet kivívtam, mint a mennyit kivánt a clubb: csitt, csendesen uraim! mindent elmondok, de kikötöm, hogy senki bele ne szóljon a beszédembe.

Tehát tudják önök, hogy ez a makacs, önfejű Deboureux, az operaszinház igazgatója, milyen állhatatosan megmaradt azon szándéka mellett, hogy Zelmirát minden követeléseink daczára se adja Catalaninak, hanem Mainviellenének.

– Ugyanazon Mainviellené ez, kérdezé István, közbeszólva, ki néhány év előtt oly kitünően fogadtatott Szentpétervárott, Velenczében és itt Párisban?

– Ahol van ni, már valaki beleszólt! kiálta bosszúsan felpattanva Abellino.

– Bocsánat érte, a név meglepett, miután e nő hazánk leánya.

– Az…

E szó oly hangon volt mondva, mintha azt jelentené: hogy is lehetne valami kitünő, ha a miénk?

– Tehát, folytatá Abellino, az igazgató egészen hozzájárulhatlanná tevé magát s beszédbe sem akart ereszkedni e pont felett. Ekkor az én régi pártfogóném, a szerencsés véletlen, jön segítségemre, egy pudlikutya képében.

Általános kaczaj.

– Mint mondom, egy pudlikutya képében. Ismerik önök uraim azt a legújabb divatban levő drámát, mely Shakespeare és Hugó Viktor darabjait mind háttérbe szorította: «Aubry, vagy a háladatos kutya». A tárgy az, hogy egy lovagot megöltek s annak hűséges kutyája lép fel vádlóul a gyilkos ellen, mire a király ordaliákat rendel, hol a vádlottnak meg kell jelenni a sorompók előtt s a bosszúálló pudlival megvívni, mely által csakugyan legyőzetik. Valamely lángész ebből érzékeny drámát csinált, melyben a főszerepet Philax úr, a pudli viszi. Philax úr bejárta már fél Európát s mindenütt diadallal, lelkesüléssel fogadtatott, záporként hullott lábaihoz a koszorú, gazdája zsebébe pedig a tallér s louisdor; hasztalan kiabáltak a költők, a journal-firkanczok, hogy ez gyalázat, megbecstelenítése a művészetnek; lealázása a poezisnek! Philax úr azért folytatá műutazását s néhány hét előtt Párisba térve, itt is elkezdett furorét csinálni. Eleinte ugyan féltek az igazgatók felléptetni, mert a szinészek azzal fenyegetőztek, hogy rögtön otthagyják a szinpadot, a hol a művész egy kutyával állíttatik egy categoriába, s hol eddig a helyes declamatio, művészi arczjáték, kitünő hang és ragyogó érzelem jutalmául osztogatott taps és koszorú egy oktalan barom csaholására és ugrándozásaira pazaroltatik.

– Ez nem rosszul beszél, súgá István Rudolf fülébe.

– Ne búsulj, majd mindjárt elrontja.

– Azonban mégis akadt egy igazgató, a Luxembourg-szinházé, a kit nem geniroztak szinészei s ez bátorságot vett magának a kutyát elfogadni vendégszerepekre, a sikertől föltételezvén, ha vajjon rendes tagnak szerződtesse-e vagy sem? A siker várakozáson felül volt. A luxembourgi nyomorult pajta, melybe azelőtt senki sem járt más, mint matrózok, diákok és debardeurök, s még jóravaló lorette sem mutatta benne magát, ez estve Páris legelegánsabb népével tölt meg; a foghagyma- s pálinka-illatú páholyokból a legismertebb divathölgyek tekintgettek elő, s ezen estve a művész-kutya a szó teljes értelmében virágesővel temettetett el. E naptól fogva egyik szinház a másik kezéből ragadta ki az elhirhedt négylábú művészt; egy nap a Gaietè hallotta őt csaholni, másnap a Theatre des vaudevilles, azután a Varietés, végre minden párisi szinpadot körüljárt, s a két rátartó szinház, a Theatre française és az Academie royale de musique közönség nélkül maradt; az elegáns világ törte magát Philax úr után, fölvitték őt páholyaikba, caressirozták, hizelgésekkel halmozták, s természetesen, a hova a dámák mennek, oda sietnek a férfiak is, egy szóval: a két pedans szinház játszhatott üres padok előtt, adhatták ott Cidet, Hermionét, Tartuffeöt; amott Cenerentolát, Gazzáladrát, Alcidort, vagy Nurmahált, a szinház üres volt, s az igazgatók dühösködtek a közönségre, mely egészen szerelmes volt a kutyába.

– Monsieur! mi szükség mi nekünk ezt megtudnunk? kiálta fel egy türelmetlen hang.

– Uraim, én discretiót kérek, szólt méltatlankodva Abellino, különben egy szót sem fogok szólni.

Megszavaztatott a discretio.

– Ekkor én meglátogatom monsieur Deboureuxt s tudva azt, mennyire fel van ingerülve a kutya ellen, úgy hogy ha ő játszaná Aubryban a gyilkos szerepét, bizonyosan ő harapná meg a kutyát, nem az őt: tehát azon ajánlatot tevém neki, hogy ha én rögtön végét szakasztom ennek a kutya-saisonnak, s a közönséget kigyógyítom caniculai szenvedélyéből, minő hálával fog nekem tartozni? Mindennel, a mit ön kiván, felelé a derék ember. Jó, én tehát két dolgot kivánok: Zelmira szerepét Catalaninak adni, ez az első. Megigérte.

A fiatal óriások szerte-széllyel szedték e szóra Abellinót.

A másik pedig az, hogy Zelmira adatása utáni napon adassa «Italiana in Alghérit», ezt a kopott és divatból kiment operát s abban léptesse föl Mainviellenét.

– Bravo, bravo! kiáltának többen, ez gyönyörű, soha ügyesebben fel nem lehetne emelni egy művésznőt, és a másikat megbuktatni mellette.

– Várjatok, még ez nem minden. Mainviellené bizonyosan megérezte a bajt, mert még azon órában odaizent az igazgatóhoz, hogy őt bocsássa szabadságidejére, mert férje beteg s fürdőre kell vele menni. No már ki ne látná itt megint a világos malitiát? hát az-e a világ rende, hogy a szinésznők férjeikkel együtt utazzanak? Enfin, az igazgató kötelezve volt, Mainviellenét három nap mulva útra kelle bocsátania, s Zelmirának még csak a két első felvonása van betanulva, s így csak az ő eltávozta után fog szinre kerülni s az a színe lesz a dolognak, mintha Catalani csak szükségben kapta volna meg a szerepet. – Ki tud itt segíteni?

Itt körülnézett a fiatal óriásokon, s miután azok hallgattak, büszke öntudattal ütött homlokára, mintha mondaná: «az én fejem!»

– Annál jobb, mondám, tehát adatni fogjuk ugyanazon este Zelmira két első felvonását és utána azt a kiállhatatlan két utolsó felvonást «Italiana in Alghéri»-ból, mely elől rendesen meg szokott szökni a közönség. Hát nem jól van így?

– Dicső, felséges! kiáltának mindnyájan, leleményesen van kigondolva, az arrangement tökéletes. Ugyanazon este a diadal és a bukás, egyfelől a taps, másfelől a pisszegés.

– De halljuk tovább. A föltétel ezért az volt, hogy a kutya-saisonnak vége szakadjon. Itt felugrott Abellino székéről, egyet csettentve ujjaival. Eh voilà: már vége van!

– Hogyan, hogyan? kérdék mind elcsodálkozva.

– Én rögtön lóra ültem, beszéltem bankárommal (ennél a szónál megigazította cravatliját, hogy hallgatói az alatt gondolkodhassanak azon, miszerint neki ismét bankárja van); onnan egyenesen vágtattam Pelerinhez, a kié ez a művész-kutya. Kihivatám magamhoz kutyástól s le sem szállva lovamról, azt kérdezém tőle: «hogy adod ezt az ebet?» A pimasz elébb gorombául felelt, azt mondva, hogy nincs annyi pénzem, a mennyiért azt megvehessem. Par Dieu! lehet-e a magyar nemesnek ennél nagyobb gorombaságot mondani? hát úgy nézek ki, uraim, mint a kinek azt lehet mondani, hogy nincsen pénze? Hah! dühösen kiálték a ficzkóra: Monsieur, mit nevez ön pénznek? hiszi, hogy én nem tudom megadni kutyájának az árát? mit kér ön érte? – Az ember azt felelé, hogy nem adná ötvenezer frankon alól. – Fripon! s ezt nevezi ő pénznek! Itt van ötvenezer frankod, kiálték hirtelen kirántva tárczámból ötven bankbillétet, s oda vetém neki. A ficzkó elbámult; a kutya ugyan művészete keresményével őt évről-évre táplálta, de a kutya meghalhat, ötvenezer frank pedig nem hal meg, s azon ő magának fűszerszámos boltot nyithat s élhet belőle holtig; egy kicsinyt gondolkozni látszott, azután eltette a bankbilléteket, s a pudlit örvénél fogva odavezette hozzám, s vigyorogva mondá: ezzel ugyan jó vásárt csinált az úr! A gazember valami vándor szinház-igazgatónak nézett, s azt hitte, hogy már most majd én fogok városról városra járni a kutyával, s mutogatom, hogy micsoda mesterségeket tud. No semmirevaló, hogy lássad, miszerint egy magyar nemes embernek ötvenezer frankot kidobni micsoda tréfa s máskor respectusod legyen előtte, hát ime, nézz ide! Azzal kivontam nyeregkápámból egy terzerolt s puff! ott hevert a kutya agyonlőve – s ezzel vége az eb-saisonnak.

A csodálkozás megnémítá az ajkakat, csak egy önkénytelen sóhaj volt hallható.

– Társad sajnálja a kutyát, szólt Abellino Rudolfhoz, Istvánra mutatva.

– Nem a kutyát, hanem téged.

– Eh bien, én teljesítém a föltételt, s Deboureux is a magáét, holnaputánra van kitűzve Zelmira és La Italiana; most sietve gondoskodni kell az előkészületekről, a szerepeket fel kell osztanunk, hogy mindenre időnk teljék, mert sietnünk kell; Debryre bízzuk a virágárusnőket felhajhászni; valahány melaleuca van, mind vegye meg; Fennimore (ez a tejfürdőt használó hazafi keresztneve volt) beszéljen azokkal a poétákkal, a kik nekünk dedicálni szoktak, irjanak magasztaló verseket. Iván siessen az ékszerárushoz s válaszsza ki a legszebb gyémántokat, neki épen ebben legjobb ízlése van, egy pompás diadém számára; ha a clubb pénztárát meghaladja a költség, azt én fedezem.

Az ifju óriások közt nagy mozgalom támadt e szóra, mindenki akarta, hogy valamit bízzanak rá.

– Parancsoljanak velem is! ismétlé az a fiatal gentleman, ki az atyját excellentiás úrnak szokta titulálni. Parancsoljanak velem is, ismétlé már tizedszer.

– Szívesen, barátom, szólt a mindent rendező Abellino, siessen ön monsieur Oignont fölkeresni és idehívni.

Az ifju ember egy darabig gondolkozott, ha vajjon elég nagy megtiszteltetés-e ez ránézve, vagy sem? végre mégis elhatározta magát, vevé a kalapját és eltávozott.

– Hát ti semmit nem fogtok mozdítani, he? kérdé Abellino oda fordulva, hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.

– A hol annyi a játszó személy, nézőnek is csak kell maradni, felelt hideg sarcasmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino karját s mutatóujját annak gomblyukába akasztva, odavoná közéjök.

– Szólj, miért e harag Mainviellené ellen? megsértett valakit közületek?

– Mindnyájunkat! vérig sértett; hogy négy év előtt ide jött, az egekig emeltük, dicsőítettük, világhírt szereztünk neki s mivel hálálta meg? avval, hogy pimaszul elvonult előlünk morosus, hypochondricus férje mellé, a legderekabb gavallérokat visszautasította; pedig többen a legbecsületesebb liasont szándékoztuk vele kötni, mind visszautasított.

– Már így igazatok van, szólt Rudolf, alig mozdítva keserű vonásra ajkait.

– De ez mind kevés. Nem rég banquettet adánk, melyen csupa művésznők és műbarátok valának jelen, s ő kihúzta belőle magát, azt vetve okul, hogy férje beteg, azt kell ápolnia. Ah madame! ön velünk daczol? Megállj, majd megmutatjuk, hogy le tudunk onnan vetni, a hova fölemeltünk!

– Hátha az asszony férje fel talál lépni ellenetek? kérdé Miklós, ki ezt nagyon természetesnek találta volna.

– Férje? Que diable? Mit léphetne mi ellenünk? Mi közönség vagyunk és ő szinész, mi fizetünk és ő játszik; ha tetszik tapsolunk, ha tetszik fütyülünk. Megfizettünk érte.

– Egyet hagyj még mondani, szólt István, mi később szokássá vált nála, annak a kivel beszélt, nyakkendőjét igazgatva, ez a nő magyar születésű, hazánk leánya. Tehát még itt is üldözni fogjuk-e azt, a mi a miénk?

Abellino nem felelt a kérdésre, hanem a mint István gomblyukában tartá ujját, tréfásan mondá:

– Lesz ön szíves gomblyukamat elereszteni, vagy levessem frakkomat és itt hagyjam? – Az előbbi megtörténvén, a fiatal lyon nonchalant lebegéssel a többi óriások közé vegyült.

Nemsokára visszaérkezett az alispáni és bárónői mesallianceból származott fiatal ember monsieur Oignon társaságában.

Monsieur Oignon pedig senki sem volt más, mint a claque entrepreneurje, magyarul: egy olyan ember, a ki tapsokkal és fütytyökkel kereskedik. Nagy tekintélyű férfiu, kitől az irók és művészek sorsa függ.

Az első czikk iránt, a taps, koszorúhányás és vers-szórás dolgában hamar megvolt az alku. A másik kissé nehezebben ment; egy köztiszteletben álló művésznőt kipisszegtetni nem tréfa dolog, s ahhoz úgy könnyedén hozzáfogni nem lehet, az ember hamar alkalmat nyújt magának a gensdarmerievel való megismerkedésre, a publicum is hamar pártra kelhet. Aztán a claqueur-chefnek is van szíve.

No de szerencsére a claqueur-chef szíve nincsen vasból, néhány markába nyomott argumentum végre mégis meglágyítá; majd meglátja, hogy mit tehet. Rajta lesz, hogy a fogadtatás hideg legyen, kieszközli, hogy a pástétomhordók ne hordjanak frissítőt a karzatokon, hogy a közönség zúgolódjék a nagy melegségben, aztán egy-egy kis véletlen intermezzo mindig jó szolgálatot tehet: egy kalap, mely a földszintre esik, egy ember, ki a pianissimóban irtóztató nagyot ásít, hogy a közönség könnyebbvérű része kaczajra fakadjon, mindez sokkal többet fog érni, mint valami elhatározott fütty, mert az unalom és hidegség sokkal lesujtóbb nyilatkozat, mint a pisszegés és fütty, mely gyakran visszahatást szokott előidézni.

Ilyenformán megköttetett és ratificáltatott az egyesség a holnaputáni napra, mely nevezetes napot oly nehéz volt elvárni a felizgatott óriások kedélyének.

– Hát viszed-e őket haza? kérdé Rudolf hallgató társától.

– Annyi bizonyos, hogy tégedet elviszlek közülök.

Rudolf lecsüggeszté fejét és hallgatva ment végig társaival a clubb termein s csak a lépcsők végén mondá:

– Az meglehet.

* * *

Most lássuk, ki volt ez a Mainviellené, ki oly erős mozgalomra adott okot az óriások világában s kinek érdekességét növeli előttünk az, hogy magyar születésű hölgy s mint ilyen európai hírű volt. – Csak volt! most ő is mélyen alszik, s tündérhangjai elhaltával egy szava sincs róla többé a hírnek…