X. EGY CSALÁD ÁTKA.

Lakott ezen időkben Pozsonyban egy nevezetes család, ha ugyan a köznyelven forgás szomorú fatumát szabad nevezetességnek mondani.

Nevezzük őket Mayeréknek: ez a név olyan sok emberé, hogy senki sem veheti magára.

Az apa valami közpénztár kezelője volt és volt neki öt szép leánya.

A leányok mind igen szépek voltak, egyik eszményibb, gyönyörűbb alak, mint a másik.

Milyen istenáldás öt szép gyermek! Kettő a leányok közől már 1818-ban nagy volt; a redoutok ünnepelt szépségei, bálkirálynék! elegáns urak, még mágnások is örömest tánczoltak velök; nem is nevezték őket másként, mint a «szép Mayer-leányoknak».

Apa, anya, hogy örült e dicsőségnek. A szép leányokat szépségöket megillető módon nevelték; nem alacsony munka és házi foglalkozás között, hanem mint kikre nagyobb hivatás vár a polgári háztartás kötelességeinél: fényes, úri módon. A közönséges kötő iskolák helyett a legelső nevelőintézetekbe járatták őket, az egyik kitünően megtanult hímzeni, a másik csinosan énekelt, a többieknek is voltak nemes hajlamaik. Az apa olykor elgondolá: ebből híres művésznő lesz, amaz divatkereskedésből gazdagszik meg, valamennyit elveszik ezek a gazdag földesurak és bankárok, a kik szüntelen körülöttük tapossák a földet. Talán valahol, valami múlt századbeli románban olvashatott ilyen esetet.

Ily úri neveléshez úri jövedelem is kellett, pedig, mint tudjuk, egy közhivatalnok megszabott fizetése annak nem igen nevezhető. A háztartása sokkal többe került, mint a mennyit szabad volt kiadni; az apa jól látta ezt, törte is rajta a fejét, néha egész éjszakákon át, hogy hol, melyik ágában a kiadásoknak lehetne megszorítást tenni, de sehol sem talált menekülést: a leányokat nem volt szabad, nem lehetett a világból visszavonni, nehogy szerencséjöket elrontsa, a nagyobbiknak épen akkor udvarolt valami földesúr, ki vele a tavalyi redouteokban ismerkedett meg; az talán el fogja majd venni, mert hiszen más egyéb kinézése nem lehet tisztességes, jó hírben álló ember leányával, s akkor egy pár ezer forinttal mibe kerül neki őt kisegíteni zavarából?

A földesurakkali ismeretség pedig sokba kerül, a nyilvános vigalmak, a pipere, a fény az elborzadásig sokat megemésztenek, a terített asztalnál látatlan alakban ott ülnek a szabók, vargák, piperészek, fodrászok, selyemkereskedők és virágárusok és segítik fogyasztani a családfő ebédjét.

E mellett az asszony is gondatlan volt, a milyenről azt mondja a magyar példabeszéd, hogy: tűz van a háznál, csakhogy a füstje nem látszik.

A legrosszabb gazdasszony volt, a milyet csak képzelni lehet. Maga semmihez sem értett, mindent cselédjeire hagyott; ha meg volt szorulva, fűnél-fánál adósságot csinált, s arra soha sem számolt, hogy azt vissza is kell fizetni, s gyakran tett olyan tréfát, hogy midőn nem volt több pénze, mint épen az utolsó napok konyhaköltsége, elment a virágárushoz és vett rajta egy ananászt.

Egy napon aztán az történt, hogy a felsőbb hatóságok hirtelen, mint szokás: előleges tudtul adás nélkül pénztárvizsgálatot rendeltek, s a Mayer által kezelt összegekben hatezer forintnyi hiány találtatott.

Ide vezetett az apai könnyelműség.

Mayert rögtön kitették hivatalából, s a mi vagyona volt, lefoglalták; szó volt róla, hogy be is csukják.

Két hétig nem beszéltek a városban egyébről, mint az ő bukásáról.

Élt azonban Mayernek egy öreg nénje Pozsonyban, egy világtól elvonult agg szűz, boldogabb időkben a család nevetségeinek czáltáblája; ki egész nap nem tesz egyebet, mint imádkozik, templomba jár, a macskáját czirógatja, s ha magához hasonlókkal összejön, szólja, szapulja a fiatalabb népet, talán mert ő nem élvezheti azt, a mit azok; e mellett még tán uzsoráskodik is és senki iránt sincs olyan gyűlölettel, mint testvére családja iránt, kikre azért haragszik, hogy miért járnak czifrán, miért élnek jól, mit báloznak annyit, mikor ő el tud lenni egész télen át a kályha mellett, s tizenkét esztendeig viselhet egy ruhát, s hétről-hétre nem eszik egyebet köménymagos rántott levesnél, beleaprított zsemlyével. A leányok, ha meg akarják egymást nevettetni, csak azt kérdik: «nem megyünk el Teréz nénihez ebédre?»

Tehát ez a részint nevetséges, részint gonosz indulatú kisasszony, a mint meghallá öcscsének szomorú esetét, felszedé rögtön törvényes kamatokon künlevő pénzeit, sok nélkülözés-teljes év forintonkint félrerakott gyümölcsét, s bekötve azokat tarka zsebkendőjébe, elment fel a városházára és kifizetvén a pénztárban talált hiányt, addig meg nem nyugodott, míg valamennyi nagy urakat sorra nem járva, kérelemmel, siralommal ki nem vitte, hogy testvérét ne csukják be, s az ellene támasztott bűnvádi eljárást szüntessék meg.

Mayer megtudva nénjének e cselekedeteit, sietett őt felkeresni, sűrű könyhullatások között s számtalanszor csókolva kezeit, nem talált elegendő szavakat, hogy háladatosságát iránta kifejezhesse, sőt még leányait is rábirta, hogy elmenjenek hozzá kezét csókolni, mely eléggé mutatja a jó leányok önfeláldozását, hogy nem sajnálták rózsához és eperhez hasonlító ajkaikat az öreg, összetöpörödött kezekkel érintkezésbe hozni s nevetés nélkül néztek a vén kisasszony csinált sneklijére s régimódi öltözetére.

Mayer égre földre esküdött, hogy egész életének nem leend egyéb feladata, mint kedves nénje jótékonyságát meghálálhatni.

– Azt az által érheted el, szólt az éltes hölgy, ha családodnak tisztességes életmódot szerzesz. Én úgyszólván mindenemet odaadtam azért, hogy nevedet e nagy gyalázattól megőrizzem, mos te is vigyázz, hogy megóvd azt még nagyobb gyalázattól, mert van ám még nagyobb gyalázat is e földön a tömlöczbe jutásnál. Te értesz engem. Szerezz magadnak foglalkozást, szoktasd gyermekeidet munkához. Te magad ne szégyelj valami kereskedőhöz könyvvezetőnek beállani, ahoz értesz és legalább van mire támaszkodnod, leányaid elég nagyok már, hogy magukon segíthessenek. Az Isten őrizze meg őket attól, hogy mások segítsenek rajtok! – egyik megkeresheti a kenyerét mint divatárusnő, mert ért finom kézi munkához, másik elmehet nevelőnőnek valamely tisztességes úri házhoz, a többinek is majd mutat dolgot az Isten, és még bizonyosan mindnyájan boldogok fognak lenni.

A jámbor Mayer egészen megvigasztalódottan tért vissza nénjétől. Nem gondolkozott többé öngyilkolásról, hanem nagy hamar beavatá magát egy kereskedő-házhoz mint segéd, leányaival közlé üdvös élettervét, s azok nagy sírások között el is fogadták azt: Eliza egy varrónőnél nyert alkalmazást, Matild azonban sokkal kedvezőbbnek találta a nevelőnői pálya helyett a művészetire lépni s minthogy csinos hangja volt és tudott valamennyire énekelni, könnyű volt neki elhitetni atyjával, hogy rá a szinpadon fényes jövendő vár, ezen a pályán legkönnyebben és legdicsőbben szerezhető a gazdagság; jutott is eszébe egynehány nagy művésznő neve, kik épen így tönkrejutott családból eredtek, s épen így jutottak a szini pályára, s aztán gazdagon eltarták egyedül rájok támaszkodó szülőiket.

Mayer engedett leánya művészi hajlamának, s engedé őt hivatását követni. Előbb ugyan csak mint kardalnoknő szerződtetett, hanem hiszen a leghíresebb művésznők is így szokták kezdeni; ezt mondák Mayernek ahoz értő személyek, a mit azonban nem tanácslunk senkinek, hogy elhigyjen.

Ezt természetesen nem kötötték Teréz néni orrára, hanem azt hitették el vele, hogy Matild nevelőnő; hisz a tisztes kisasszony soha sem szokott szinházba járni, s ha véletlenül valaki megsugná neki, hogy Mayer leánya a szinháznál van, könnyű lesz neki azt mondani, hogy az más Mayer leánya, nem az ő testvéreé, hisz ilyen nevű szinésznő találtatik Wolf almanachjában legalább is háromszáz, s Teréz inkább hinni fog, mintsem tájékára is menjen ez általa kárhoztatott intézetnek, a valót megtudakolandó.

Így azt hivé Mayer, hogy már most egészen új életet fog kezdeni, a családban más rend fog beállani, mindenki teljesíti a maga kötelességét és boldogság fog a házba hullani ajtón, ablakon és kéményen.

Mayerné asszonynak hozzá kellett magát szoktatni a főzéshez, Mayer úrnak pedig a kozmás levesekhez; az egész család naphosszant dolgozott: Mayer reggeltől estig el volt foglalva a comptoirban, Mayerné a konyhában, a gyermekek varrtak, kötöttek, a nagyobbak kinn a háztul törték magukat a nagy munkában, egyik rettentő sok kalapot és főkötőt készített, másik alig győzte a sok szereptanulást, legalább ezt hitték egymásról. Pedig voltaképen az úr ezalatt a kávéházban időzött s ujságot olvasott, a mi legolcsóbb kávéházi fogyasztás, az asszonyság bízta a pesztonkára a fazekakat, s a szomszédasszonyokkal cserfelt, a gyermekek eldugott könyveket olvastak, vagy szembekötősdit játszottak; a divatárusnőnél elegans uracsok mulattaták a nagyobb leányt, a szinházi kardalnoknő fáradságos tanulmányairól pedig jobb lesz nem beszélni. Csak ebéd idején találkozott aztán a család egymással, s akkor mogorva, kedvetlen képpel ültek asztalhoz, a fiatalabbak czivakodva, irigykedve a sovány étkek felett, a nagyobbja czukros nyalánkságok által elrontott étvágygyal, mindenki hallgatag, unatkozó volt, mintha alig várná, hogy vége legyen együttlétöknek, s mehessen kiki ismét fáradságos dolga után.

Vannak olyan boldog emberek, a kik sohasem akarják azt hinni, a mi nekik nem tetszik; a kik el nem hiszik, hogy valaki haragszik rájok, ha csak a lábukra nem gázol; kik észre nem veszik, ha az utczán lenézik őket legjobb ismerőseik; kik rá nem jőnek semmi változásra, mely hozzájok legközelebb, családjok bensejében történik, hacsak valaki meg nem mondja nekik; s ellenkezőleg a féltés gyanakodó szellemével, valami álmos ördögnek engedik át lelkületöket, mely a legvilágosabb hibák számára is inkább mentségeket keres, mintsem megjavításukkal fáraszsza magát.

Ez kétségtelenül nagy kényelem és sokáig lehet mellette élni.

Mayerék nehány hónapig igen elvonúlt, mondhatni szomorú életet viseltek.

A természeti gondviselés azon embereknek, kik munkájok után kénytelenek élni, gyöngéd gondoskodásból valami jótékony ösztönt is szokott nyujtani, hogy örömük, büszkeségök legyen az elkezdett munkához; mikor az egész család összejön, eldicsekszenek vele, ki mennyire haladt vállalatában? és az olyan jól esik!

Ez ösztön hiányzott Mayeréknél; az ő munkájokon a paradicsomi elűzetés átka fogott, senki sem dicsekedett haladásával, senki sem tudakozódott a másik után, őrizkedett mindenki bármiféle beszédhez kezdeni, mintha attól tartana, hogy abból ismét panasz lesz és családi panaszokat hallgatni, valami irtózatos dolog.

És vannak panaszok, melyek aztán hallgatva is beszélnek; a család minden tagja kezdett valami lomposságot venni fel külsejében, a mire jutnak mindazok, kik csak új ruhában tudnak csinosak lenni, s ha csak egész nap nem ülhetnek a tükör előtt, csügg, lóg rajtok minden öltözet, kopottnak látszik, a nélkül, hogy ócska volna, s elárulja a szegénységet.

A leányok kénytelenek voltak tavalyi ruháikat előkeresni, kiigazgatni, eljött a farsang, nagy bálok voltak hirdetve mindenfelé, az idén nekik itthon kellett maradniok, mert nem telt a jövedelemből.

Mayer akárhová tekintett, rosszkedvű, levert, durczás képeket látott maga körül, de aztán nem is sokat törődött velök; csak vasárnap délutánonkint, midőn a meszely bor magnetizálta idegeit, akkor eredtek meg szavai, ömlött belőle a kegyes tanítás leányaihoz; elmondá nekik, hogy milyen boldog ő, hogy becsületes hírnevét megtarthatta, bár szegény és kaputja rongyos (a mi ugyan nem nagy dicséret volt a felnőtt leányokra), de büszke ő e rongyokra, s kivánja, hogy leányai is olyan büszkék legyenek erényeikre stb.

Azok természetesen e prédikáczió elől apródonkint kiszöktek a szobából.

Egyszer azonban kezdett ismét jobb kedv, vigabb szellem szállni a családba; Mayer uram, midőn bureaujából, vagy ki tudja honnan megtért, zajos éneklés közt lepte meg leányait, az asszony új főkötőket vásárolt, a viseletek újra kicsinosultak, az ételek kezdtek jobbak lenni, Mayer úr maga az eddig csak vasárnap élvezett meszely bor helyett most már mindennap találkozott e kedves asztali tüneménynyel. Neki ugyan mindez épen úgy nem tünt volna fel, mint az Isten madarainak a meglepett buzaföld, melytől nem kérdezik, hogy ki vetette oda? ha egy napon maga az asszony meg nem súgta volna neki, hogy Matild örvendetes haladást követett el a művészetben, miszerint az igazgató jónak látta fizetését tetemesen megjavítani; a mit azonban egy ideig még szükség titokban tartani, nehogy a többiek megtudják, s ők is fizetésjavítást követeljenek. Mayer úr ezt igen természetesnek találta.

Meglepte ugyan, hogy Matildot mindig czifránál czifrább öltözetekben látta megjelenni, a legdivatosabb shawlok, kalapok járták egyre, s mihelyt valami türődött, azonnal öcscsének adta; azt is tapasztalá, hogy gyakran, midőn a szobába belép, egyszerre félbeszakasztják a beszédet, s ha kérdezi, miről beszéltek? elébb egymásra néznek, nehogy ellenkező feleleteket adjanak, sőt egyszer annyira ment a nyughatatlanságban, hogy meg is kérdezé nejétől: minek visel Matild ily drága öltönyöket?

A jó asszonyság azonban tökéletesen megnyugtatá a gondos családapát. Először azok nem valami drága kelmék, hanem hogy sokat mutatnak; a mi moirnak látszik, az csak habos tafota, aztán nem is az eredeti árán veszi azokat Matild, hanem a primadonnák szokták azokat potom árért elvesztegetni, s ha egyet vesz, a másikon ismét túlad. Ezt így szokták a szinháznál.

Mayer úr nagy dolgokat tanult. Ez mind igen természetes volt.

E naptól kezdve az egész háznép különösen kezdte kedvét keresni. Tudakolták, utána jártak, mit szeret? mit óhajt? Milyen jó leányok ezek az én leányaim! mondá a boldog családfő magában.

Születése napján egyik is, másik is meglepte valami ajándokkal.

Matild maga egy becses tajtékpipával örvendezteté meg, melyre vadászkutyák voltak faragva. A darab, az ezüst kupakot nem is számítva, megért huszonöt pengő forintot.

Részint e fölötti örömében, részint megszokott illedelemből, feltevé magában Mayer, hogy e napon Terézt is meg fogja látogatni, mihez annál nagyobb kedve lehetett, mert kaputjára új bársony gallért varrtak; a czifra tajtékpipát is szájába dugta s úgy ment végig a városon Teréz lakásáig.

A jámbor kisasszony ott ült kandallója mellett; még ő nála most is fűtöttek, pedig tavasz dereka volt.

Mayer úr felköszönté őt, a nélkül, hogy pipáját kivenné szájából.

Teréz leülteté őt. Végtelenül fagyosan bánt vele, háromszor köhögött, míg egyet szólt. Mayer úr csak várta, hogy mikor fogja megkérdezni tőle: honnan jutott e szép pipához? a miben azon mellék-eszméje is volt, hogy megtudva annak ünnepélyes eredetét, Teréz is sietni fog őt valami születésnapi ajándokkal megörvendeztetni; végre maga kezdé meg a szót.

– Nézze néném, milyen szép tajtpipám van.

– Szép, szólt az, a nélkül, hogy ránézett volna.

– A leányom vette születésem napjára. Nézze hát!

E szókkal odanyujtá Teréznek a szép műdarabot.

Az fogta a száránál fogva a pipát, s úgy vágta azt a kályha vas lábához, hogy szerteszét mállott.

Mayer úrnak kétfelé fordult a szája; no ez szép születésnapi köszöntő.

– Néném? Mit jelent ez?

– Mit jelent? Azt jelenti, hogy ön egy higvelejű, ostoba ember, a kinek akkorára nőttek már szarvai, hogy az ajtón nem fér be velök s még sem veszi észre, hogy viseli. Ön egy bamba. Az egész világ tudja, hogy az ön leánya egy gazdag főúrnak a szeretője, s ön nemcsak hogy nem átall vele együtt lakni, gyalázatos keresményében vele osztozni, hanem még idejön hozzám azzal dicsekedni.

– Mit! Melyik leányom? kiáltá fel Mayer.

Hirtelen annyifelé ment az esze, hogy maga hátra maradt tőle.

Teréz vállat vont.

– Ha nem ismerném önt, hogy milyen könnyelmű, kénytelen volnék igen elvetemedettnek tartani. Ön engem bolonddá vélt tenni, midőn azt mondta, hogy leányát nevelőnőnek adta, holott azt a szinpadra vivé. Én nem akarom önnek elmondani, hogy mi nézeteim vannak ez életpálya felől? elismerem, hogy azok a mult századból valók, hanem annyit fölteszek egy emberről, a ki algebrát tanult, hogy legegyszerűbb æquatio utján ki tudja számítani, vajjon lehet-e tizenhat forint havi díjból, a mit az ön leánya kap, százakat adni ki feltünő fényüzésre?

– Ah kérem, Matild fizetése felemeltetett, szólt Mayer, ki nagyon szerette volna, hogy más is higyjen abból valamit, a mit ő hisz.

– Az nem igaz. Megtudhatja ön magától az igazgatótól, ha akarja.

– És aztán nem is oly fényüzés ám az, a milyennek néném gondolja. Azok ócska ruhák, miket ő visel, s a primadonnáktól veszi.

– Az sem igaz, újdonan vásárlott mindent; csupán Flesz és Huber uraknál többet vett a héten háromszáz forint áru csipkénél.

Erre nem tudott Mayer úr mit felelni.

– De mit néz maga elé, mint egy bornyu a vágóhídon! kiálta rá végre epés kifakadással Teréz. Hisz százan, ezeren látták őt azzal a bizonyos úrral bérkocsin, hintóban ülni, csak ön maga az az ostoba, ki nem látja a fejére tett lámpást, a mit mindenki lát; ön egy otromba, rászedett filkó, a kiről csodálom, hogy valamelyik komédiásnak nem jutott eszébe szindarabot irni: Eine Posse mit Gesang. Egy családapa, ki vasárnaponkint jól felborozva erkölcsi prédikácziókat tart hátamögött nevető leányainak, s a mellett tajtékpipákkal dicsekszik, miket leánya csábítója vett neki születésnapi ajándékul; mert ha azt hinném, hogy önnek csak sejtelme is volt e fertelmességről, azzal a seprűvel, melylyel a pipa cserepeit kitakarítom, kiseperném önt is a szobából, s ha önnek lelkét megvehetik mások egy tajtékpipáért, én meg nem adnék érte egy ütet taplót.

Mayer uram nagyon megütődött e szavakon, felkelt, egy szót sem válaszolt, vette a kalapját és ment legelőbb is Flesz és Huber urak boltjába, megtudta, mennyit vásárolt ott a leánya? Biz az felül haladta a háromszáz forintot. Teréz jól volt értesülve. Hiába. Az embernek mindig vannak jó barátai, kik mindenről tudósítják, a miről tudják, hogy neki szomorúságot fog okozni.

Innen elment a szinház-igazgatóhoz. Kérdé, hogy mi fizetése van a leányának?

Az igazgató könyv nélkül emlékezett rá; mondá, hogy tizenhat forint, hanem azt sem érdemli meg, mert nagyon hanyag a tanulásban, egy cseppet sem halad előre, egyébiránt úgy látszik, hogy nincs is reá szorulva, mert a próbákon soha sem jelenik meg, fizetésének fele büntetésbe megy el.

Ez sok volt!

Mayer uram nem ismert magára dühében. Haza rohant. Szerencsére oly zajjal rontott be a házba, hogy a családnak ideje maradt Matildot ádáz dühe elől elszöktetni, de mégis azon elégtételt vevé magának, hogy kitagadá az elvetemült leányt mindenféle vagyonaiból, megparancsolván, hogy azon födél alá ne merészeljen lépni, a mely alatt ő lakik, mert nyakát fogja tekerni, ketté hasítja, darabokra tépi és más egyéb legkevésbbé szokásos kivégzések nemével irtja ki a világból.

A jámbor ember tigris-szívet váltott; dühös volt és kérlelhetlen, hallani sem akart elátkozott leánya felől s megparancsolá, hogy odahaza elő ne merjék annak a nevét hozni, mert a ki szólni bátorkodik felőle, utána megy!

E kegyetlen mondás nagy sírásokra adott alkalmat, de Mayer uram feltette magában, hogy keményszívű fog lenni s nem veszi észre, hogy leányai anyjostul együtt az egész ebéd alatt nem tesznek egyebet, mint egyre sóhajtoznak. Sóhajtozni szabad; a kinek tetszik, gyakorolhatja magát benne, de ő nem fogja kérdezni, kinek mi baja?

Egy egész hétig kiállotta a kegyetlenséget, nem bánta volna ugyan olykor, ha már szólnának valamit felőle, csak hogy ő visszautasíthassa a beszédet, de nem lőn mit visszautasítani.

Néha már a nyelvén lebegett, hogy kérdezősködjék felőle, de csak visszafojtotta a szókat és hallgatott. Végre egy napon ebédhez ülvén, a családnak semminemű tagja sem evett egy falatot is, pedig stercz volt. Mayer úr nem állhatta tovább.

– Hát titeket mi lelt? Mi bajotok? Miért nem esztek? Minek sírtok itt nekem?

A leányok kötényeiket emelték szemeikhez s még jobban sírtak; az asszony nagy zokogva felelt:

– Meghal a leányom.

– Persze! mondá a férj, akkora kanál sült lisztet dugva a szájába, hogy majd megfulladt tőle. Olyan könnyen adják azt! Ha olyan könnyű volna meghalni.

– Hiszen jobb is lesz szegényre nézve, ha meghal, jól jár vele, legalább nem szenved többet.

– Hát miért nem hivatnak neki doktort?

– Az ő betegségét doktor nem gyógyíthatja meg.

– Üm, mordula Mayer úr s elkezdé a fogait piszkálni.

Az asszony egy ideig hallgatott, azután siránk hangon folytatá:

– Mindig csak téged emleget, csak az apját szeretné látni, csak még egyszer óhajtaná megcsókolni kezét, azután örömest meghalna.

E szóra az egész család, mint egy orgona kezdte rá a sírást, Mayer uram úgy tett, mintha az orrát fúná.

– Hát hol fekszik? kérdé megerősítve hangját.

– A Zuckermandelen3) egy szegényes hónapos szobában, mindenkitől elhagyatva.

Tehát szegény állapotban! gondolá Mayer úr; akkor talán hát még sem egészen igaz az, a mit Teréz beszélt felőle.

Meglehet, hogy szeretett valakit, s ajándékokat fogadott el tőle, ez még nem olyan nagy bűn, de ebből még nem az következik, hogy eladta volna magát. Mikor ezek a vén kisasszonyok, a kik soha sem élvezték a világ legfőbb örömeit, olyan irigyek a fiatalság mulatságaira.

– Hm. Tehát rólam is beszél az a rossz leány.

– Azt hiszi, hogy a te átkod fogott rajta. A mióta innen elment…

Itt közbeszakítá a beszédet az általános siralom ismét.

– A mióta innen elment, folytatá újra Mayerné, soha fel nem kelt az ágyból, nem is hagyja azt el már, tudom, csak mikor a koporsóba teszik.

– No, vezessetek el hozzá délután. Monda Mayer úr végképen elérzékenyülve.

Erre a szóra az egész család a nyakába borult, csókolták, czibálták, nem volt ilyen jó ember, ilyen kegyes apa több a világon.

Alig várták, hogy az asztalt elszedjék, felöltöztették a jámbor családfőt, pálczáját kezébe adták s valamennyien elmentek vele a Zuckermandlira, a hol egy szegény padlásszobában feküdt Matild, melyben a szó szoros értelmében nem volt egyéb, mint egy ágy és számtalan orvosságos üveg.

A jó apa szíve elfacsarodott e látványon. Tehát Matildnak semmije sincs! szegény leány.

Arra a gondolatra ki tudott volna jönni, hogy a csipkéit és selyemkendőit csak nem itta be mind orvosságban egy hét alatt.

A leány fel akart kelni, hogy atyját meglátta, de nem birt; Mayer úr bűnbánó képpel lépett oda hozzá, mintha ő vétett volna ellene; a leány megragadá kezét, oda szorítá kebléhez, csókjaival halmozta s töredezett hangon esedezék bocsánatért.

Valóban kőből kellett volna a jámbor apa szívének lenni, hogy azt megtagadhassa tőle. Megbocsátott neki. Rögtön bérkocsit rendelt s visszaviteté őt a házhoz. Beszéljen a világ a mit neki tetszik! a vér nem válhatik vízzé, egy apa nem ölheti meg szülöttjét egy kis botlás miatt.

Ezt annál kevésbbé teheti, minthogy ezuttal oka sincs rá, mert még az nap kapott egy levelet, melyet liberiás inas hozott neki és azt a sokszor említett földesúr sajátkezüleg irta hozzá, mély fájdalmát fejezve ki a felett, hogy ártatlan, tiszta szándékú közeledése által oly félreértésekre adott okot. Ő a legnagyobb tisztelettel viseltetik az egész becses családja iránt, s a mit Matild irányában érez, az semmi egyéb, mint a művészet iránti tisztelet, arról pedig, hogy az ifju leányzó erényei mily ostromolhatlan sánczok közé vannak zárva, ő adhat legérvényesebb bizonyítványokat s azokat, ha kell, keze irásával is kész ellátni.

Ah, hiszen ez derék, becsületes ember!

Mayer, Mayer! hol volt az eszed, midőn a másik fél kihallgatása nélkül itéltél? bizony megérdemlenéd, hogy te kérj bocsánatot megbántott családodtól.

Más leánynál ugyan azt felelné az ember az ilyen imádónak, hogy ha oly tiszta szándokkal van iránta, hát vegye el, hanem a művésznő kivétel, azt tisztelni is szabad; a művészetnek szabad hódolni s az nem csábítás, az csak tisztelet, kitüntetés, méltó elismerés s abból nem következik, hogy el kell venni.

– No jól van, monda Mayer úr, kit e levél egészen megnyugtatott, ez már egészen más; de hát legalább ne iparkodjék Matildot a sétányokon, a szinfalak között felkeresni, mert ez mégis compromittálhatja, hanem, ha tisztességes czéljai vannak, járjon a házhoz.

Balgatag ember! Kenyeret ad a patkányoknak, hogy éjszaka ne zörögjenek, a helyett, hogy macskát tartana.

Két nap alatt Matild természetesen oly egészséges volt, mint a fáról szakasztott alma, s a földesúr már most a házhoz járt szépen.

Leirásával nem vesződünk, mert úgysem soká fogunk vele bajlódni; néhány hónap mulva elutazik, utána jő egy bankárfiu, azután ismét egy földesúr, majd egy negyedik és egy ötödik, és ki tudná hányadik? És ezek mind igen nagy tisztelői a művészetnek, mind igen derék, illedelmes emberek, a kiktől egy illetlen szót nem lehet hallani, kik kezet csókolnak a mamának, s bölcs dolgokat beszélnek a papával, s oly szerényen hajtják meg magukat a leányok előtt, mikor mennek, mintha grófkisasszonyokkal társalognának. Akadnak közöttük víg, mulatságos fiuk, a kik halálra nevettetik az embert tréfáikkal, a kik kimennek a konyhába Mayer mamával kötekedni, megkóstolják az ételeit, ellopják a palacsintát, olyan kedves, bohó fiuk.

Négy leány lett nagy és deli. Egyik szebb volt, mint a másik; életkorukban alig volt közöttük egy-egy év különbség. A mint felnőttek, a mint hajadoni szépségük kifejlett, annyival zajosabb, látogatottabb lőn Mayer uram háza; a régi fényüzés, könnyelműség, pazarlás visszatért, örök jó kedv tanyázott a háznál, a legválogatottabb társaságok gyűltek ottan össze, grófok, bárók, főnemesek, bankárok és más nagy urak.

Vette ugyan észre Mayer uram, hogy midőn az utczán találkozik ezen grófokkal és bankárokkal, azok úgy tesznek, mintha nem látnák, sőt ha leányaival találkoznak is, egyik sem néz a másikra, hanem ő az olyan dolgokon, a mik neki nem tetszettek, nem szokta törni a fejét; azt gondolta, hogy ezt mind így szokták a nagy urak.

Már a legkisebb leány is jól megnőtt, tizenkét éves volt, s látni lehete fejlődéséből, hogy mindegyik nénjénél szebb lesz. Még most kurta viganót és fodros nadrágocskát viselt s tömött hosszú hajzata két tekercsben fonva csüggött le hátul, s a ház tisztelői nem egyszer kérdék már tréfálva: mikor fog ő is hosszú öltönyt kapni, mint nénjei?

Egy napon szokatlan, meglepő látogatás érte Mayer uramat. Épen egy csoport jókedvű fiatal enyelgett a vidám leánykákkal, jutott egy elefánt a mamának is, ki őt nevettesse.

Mayer papa pedig legyeket ütögetett a falon s nagy megelégedésére szolgált, ha egy-egy hangosabb csattanásra valamelyik leány felsikoltott, mintha megijedt volna; a midőn koczogás hallatszik az ajtón s minthogy senki sem felelt rá, a koczogás ismétlődik; harmadszor is rákezdi, végre egy vidám czimbora oda ugrik s feltárja az ajtót, gondolva, hogy ez is egy tréfás fiu lesz – ki őket meg akarja lepni.

Egy vén, száraz hölgy alakja, kopott fekete ruhában állt a fényes társaság előtt.

Mayer papa úgy megijedt, hogy elkezdett csuklani ijedtében. Teréz volt az…

Az éltes kisasszony, a nélkül, hogy a jelenlevő társaságot legkisebb figyelemre is méltatná, minden megütődés nélkül odajárult Mayer úrhoz.

A jámbor családapa hallatlan zavarban volt, nem tudta, hogy leültesse-e a tisztes kisasszonyt? hová? oda valamelyik merveilleux mellé? bemutassa-e a vidám társaságnak, mint testvérnénjét, vagy eltagadja, hogy ismeri? viszont a díszes vendégeket fejenként megismertesse-e Terézzel, mint házának mindmegannyi tisztelőit?

Kisegíté őt a zavarból maga Teréz. Nyugodt, hideg arczczal megszólítá:

– Néhány szóm volna önhöz, s ha ráér, vendégeit egy pár pillanatra elhagyhatni, legyen szives oly helyre jönni velem, hol a társaságot nem zavarjuk.

Mayer papa kapott az ajánlaton, hogy testvérét ez úri körből eltávolíthatja s nyitotta előtte az ajtót, keresztül vezetve őt a távolabbi szobákba.

Alig tette be az ajtót, midőn víg kaczaj hangzott fel az elhagyott társaság közepéből; Mayer papa sietett Terézt odább terelni: nagy együgyűség kellett volna hozzá, hogy ki ne találja, miszerint azok oda benn most a mult századbeli kisasszony felett kaczagnak.

Mayer papa iparkodott olyan nyájas lenni Terézhez, mint egy czitromkereskedő.

– Foglaljon helyet, kedves jó rokonom. Oh milyen szerencse, valahára láthatni…

– Épen nem udvariasságokat jöttem ide mondani, beszélt száraz hangon Teréz, s ahoz a néhány szóhoz nem szükséges leülnöm: állva is elmondhatom. Két év óta nem láttuk egymást, azon idő alatt ön meglehetősen messze eltávozott tőlem s oly életmódot folytat, mely körülbelől örök időkre lehetetlenné teszi, hogy ismét egymáshoz közeledhessünk; ez, úgy hiszem, nem nagy bámulására fog önnek szolgálni, s azért volt bátorságom azt elmondani. – Ön négy leányának egymás után ugyanazon életpályát választá. Nem szólok felőle. Az ilyenről legjobb hallgatni, kérem ne szakítson félbe, nem szemrehányásul mondtam. Ön ura saját tetteinek. Most még egy leánya van önnek, az is tizenkét éves már, és idestova felnőtt hajadon leend. Nem jöttem szinházi jelenéseket idézni elő az ön házánál; nem akarok önnek leczkéket tartani erkölcsről, vallásról, Istenről, hölgyi szüzességről, miket a nagy urak és nagy szellemek által kigúnyolt szenteskedők annyit emlegetnek; nem akarok önnek atyai szívére hatni könyörögve, hogy a mit négy leányában elvesztett, mentse meg az ötödikben, mert tudom jól, hogy ha erre volna is önnek akarata, de nincsen ereje, s ha ereje volna is, nincsen esze hozzá.

Mayer úr olyan jó ember volt, hogy mikor ilyen dolgokat mondtak neki, csak mosolyogni szokott rá.

– Hogy mentül kevesebb ideig legyek önnek alkalmatlanságára, röviden kivánom elmondani, a miért jöttem. Én azt kérem, – nem: rosszul mondtam, követelem, hogy legkisebbik leányát adja át nekem. Én fel fogom őt nevelni tisztességesen, becsületes polgárleányhoz illő módon. Még az ő lelke romlatlan, még Isten kezében van, én holtom napjáig azon fogok törekedni, hogy őt a jó erkölcsben megőrizhessem s öntől egyebet nem kivánok, mint hogy sem önnek, sem családja bármely tagjának is ne legyen rá többé semmi gondja. Engemet jó szándokomban megsegít az Isten. Jónak látom egyébiránt önnek megjegyezni, miszerint nem hiába mondám az elébb, hogy «követelem», mert azon esetben, ha ön netalán ez ajánlatomat visszautasítaná, én a legfensőbb hatóságokhoz fogok folyamodni, hogy kérelmemet foganatosítsam és ez önre nézve sok kellemetlenségnek lehetne okozója, mert én részemről kész vagyok a herczegprimásig felmenni és elmondani előtte azon okokat, melyek engemet e föllépésre kényszerítettek. – Ajánlatom nem kiván hosszas gondolkozást: mindamellett holnap reggelig engedek önnek időt, hogy elhatározza magát. Ha ez ideig a leányt hozzám el nem fogja hozni, legállhatatosabb ellenségére számolhat bennem. A bűnbocsátó Isten kegyelme legyen önnel mindenha.

Ezzel megfordult az éltes kisasszony s elhagyá a házat.

Mayer úr kikisérte nénjét s míg őt maga előtt látta, az esze állva maradt, egy gondolatnak nem volt ura. Csak azután kezde magához térni, hogy őt kiküszöbölte. A leányok, az ifjonczok mulatságos észrevételekkel kisérék az aggszűz megjelenését s e tréfákra megjött Mayer papa bátorsága. Elkezdett nekik referálni róla, hogy mi hozta ide a vén kisasszonyt?

– A bizony nem akar egyebet, mint Fannyt elvinni a háztól és magánál tartani örökre.

– Ho! – óh! – áh! hangzott mindenfelől.

– És miért? szeretném tudni, miért? Hát nem nevelem én őt tisztességesen? Hát lehet-e én ellenem valakinek valami kifogása? Vethet nekem valaki valamit szememre? Nem úgy bánok-e én leányaimmal, mint a szemem fényével? Hallott-e valaha valamelyik egy rossz szót tőlem? Tán bizony én valami országos hírű csaló vagyok, a ki rossz példát ad gyermekeinek, hogy a hatóságok elvegyék azokat kezeim közől? – Nos uraim, mondják meg, mit tudnak én felőlem? Tolvaj vagyok-e én? Rablókapitány, vagy hamispénzverő? Istenkáromlásokat hallani-e én tőlem vagy tékozlást vethetni-e az én szememre?

E közben hevesen járt alá s fel a szobában nagy lépésekkel, mint egy szinpadi héros s bámultatta magát vendégeivel.

A mit beszélt, az végtére is nagy hatást szült, azt a hatást tudniillik, hogy az úrfiak mind megszökdöstek a házból. Teréz fenyegetésében volt valami, a mi rájok nézve is kellemetlen leendett.

Midőn a család magára maradt, akkor kezdődött még csak rá a Teréz elleni kifakadás; e mindent felülmúló vakmerőség fellázasztá a kedélyeket; nem volt oly gonosz indulatú, incselkedő, áskálódó személy több a világon, mint a vén kisasszony; ne is próbálja többet betenni lábát a házba, mert ott kiseprűzik, lelúgozzák, lapáton vetik ki az utálatos, fertelmes méregkeverőnét.

Maga Mayer úr is egészen dühbe kezde jönni. Nem nyughatott a haragtól, el kellett neki mennie hazulról, hogy panaszát kiöntse.

Volt három régi jó ismerőse még azon időkből, hogy hivatalt viselt; ezek most is főtörvényszéki hivatalnokok, híres jogtudósok voltak, kiknek tanácsadására sokat lehet építeni. Régen nem látta ugyan már őket, de most eszébe jutott, hogy felkeresse mindegyiket és megelőzze Terézt, ha netán az fenyegetését foganatba találná venni.

Első ismerőse, kit legközelebb talált, volt Schmerz úr tanácsnok, nőtelen negyvenes férfi, simaképű, szelid kedélyű ember, kit épen a kertjében talált, a mint szegfűket oltogatott.

Elmondá neki panaszát. Elmondá hogy Teréz milyen álnok megtámadással fenyegeti, hogy őt még a herczegprimásnak is fel akarja adni.

Schmerz úr az egész beszéd alatt egyre mosolygott, csak néha figyelmezteté Mayer urat, hogy a nagy declamatio közt bele ne lépjen a virágágyakba, mert oda kakastaréj, meg vitéz-sarkantyú van vetve. Mikor aztán Mayer úr elvégzé beszédét, nagy szelíden az felelte rá:

– Nem fogja azt Teréz cselekedni.

Nem fogja Teréz cselekedni? gondolá magában Mayer. Ez nem elég. Ő azt akarta hallani, hogy Teréznek azt nem lehet, nem szabad tenni, és ha elkezdi, csúfot lát vele.

Schmerz úr véghetetlen sok szegfűt szándékozott oltani ezen a délután; úgy hogy Mayer úr jobbnak látta panaszával második ismerősét keresni fel, remélve, hogy az majd határozottabb választ adand.

Ez volt Chlamek úr, híres ügyvéd, egyike a legbecsültebb jellemeknek, rendkívül száraz ember, csupa praxis és józan okosság, e mellett maga is családapa, kinek három fia és két leánya volt.

Chlamek úr végig hallgatta ügyvédi türelemmel az eléadott ügyet, s szelid, őszinte modorban válaszolt a kérdezőnek:

– Sohase czivódjék ön, édes barátom, testvérével ily ügy felett, ha neki épen úgy tetszik, hogy egy leányát magához akarja venni, adja oda Isten hirével, önnek marad még azért elég; úgy is magamról tudom, hogy több baj van egy leánygyermekkel, mint három fiuval. Én bizony nem tagadnám meg a kivánatát, ha önnek volnék.

Mayer úr egy szót sem felelt. Ez a tanács még kevésbbé tetszett neki. Ment a harmadik ismerőshöz.

Ez volt előtte a legderekabb ember. Magyar neve volt, tekintetes Bordácsi úrnak hítták. Criminalis törvényszéki assessor, rettenetes goromba ember azok iránt, a kikre megharagszik, az egész törvényszéket úgy forgatja az ujján, mint a gyűrűt.

Mayer úr egy nagy csomó pörös papiros között találta az érdemes criminalis assessort, kinek kitünőleg azon szokása volt, hogy mikor befészkelte magát valamely össze-vissza bonyolult ügybe, azt annyira sajátjává tevé, hogy egészen benne élt, benne érezett, mérges volt, a hol igaztalan fondorlatokat, szembeötlő exceptivákat látott s csak akkor volt megengesztelődve, ha az igazságos fél ügyesen kivágta magát. E mellett ismeretes volt megvesztegethetlensége felől; a ki aranyakat hozott neki, azt kiverte a szobából, s ha szépasszonyok jöttek hozzá, itéletére kecseik által befolyást gyakorlandók, azok irányában oly minden udvariasságot mellőző modorral viseltetett, hogy bizonyára nem mentek hozzá másodszor informálni.

A mint Bordácsi meglátta a hozzá belépő Mayer urat, levevé pápaszemét s a kinyitott okmányokba tette, hogy az olvasás fonalát el ne veszítse s valami rendkívüli pokróczhangon kiálta rá, darócz mimikával kisérve szavait:

– No mi baj, barátom uram Mayer?

Mayer úr megörült a «barát» szónak, pedig ez csak szójárás volt az assessor úrnál: így szokta nevezni a patvaristáját, hajdúját és a pörös feleket, a kiket megszid.

Elmondá panaszát nagy bizton, le is ült, a nélkül, hogy kínálva lett volna, mint a hajdani boldog időkben szoká, midőn még hivataltiszti társak voltak.

Mayer úr az alatt míg beszélt, sohasem szokott annak a szeme közé nézni, a kihez szavait intézte, mely lélekbátortalanság által meg volt fosztva azon előnyöktől, miszerint szavainak hatását az arczokból olvashassa. Nagyon meglepő lehetett tehát rá nézve, midőn beszédét végezvén, tekintetes Bordácsi úr a kitelhető legharagosabb hangon ráordíta:

– Hát miért mondja el az úr nekem mindezeket?

Mayer úrban egyszerre meghült a lélek, nem tudott felelni, csak a szája mozgott, mint egy megtaszított gypszfigurának.

– Mi?! kiálta még nagyobb tüdőfeszítéssel tekintetes Bordácsi úr, egészen odalépve a szerencsétlen cliens elé s ránézve ijesztően felnyitott szemeivel.

A szerencsétlen ember ijedtében felugrott a székről, melyre kínálatlanul le talált ülni s csaknem rívafakadtan rebegé:

– Én, kérem alássan, tanácsot kérni jöttem ide, és – és pártfogást.

– Micsoda? Hát azt gondolja az úr, hogy én az úrnak pártját fogom fogni? kiálta az assessor oly hangon, mintha azt hinné, hogy egy süketnek kiabál.

– Én azt hittem, hebegé a boldogtalan családapa, hogy azon régi szivesség, melylyel kegyed hajdanában házam iránt viseltetett…

Bordácsi nem hagyta végig beszélni.

– Mit? az ön háza! Akkor az ön háza tisztességes ház volt, most pedig az ön háza Sodoma és Gomorha, mely tárva-nyitva áll a világ bolondjainak; ön mind a négy leányát eljegyzette a mélységes poklokkal és botránkoztatására szolgál minden tiszta lelkű embernek; ön megrontója a városi fiatalságnak, a kinek a nevét, hol csak kicsapongó fiak és elbúsult apák vannak, mindenütt emlegetik széles ez országban.

Már e helynél tökéletesen sírva fakadt Mayer s olyas valamit hebegett: hogy ő semmit sem tud.

– Milyen szép családdal áldotta meg önt az Isten, és az úr hogy tette őket világ csúfjaivá, kereskedést űzött leányai ártatlanságával, szerelmével, lelki üdvösségével; eladta, elárverezte őket a többet igérőnek, megtanította őket, hogy kell az utczán menőket elfogni szemeik tekintetével, hogy kell nevetni, mosolyogni, szerelmet tettetni emberek előtt, kiket először látnak életökben, hogy kell hazudni, hogy pénzöket kicsikarják!

A szerencsétlen ember zokogva fuldokolt néhány szót, hogy ő ezt soha sem cselekvé.

– Most még egy leánya van az úrnak; az utolsó, a legszebbik, a legkedvesebbik. Mikor még én az úr házához jártam, kicsiny ölbeli gyermek volt, mindnyájan azt szerették legjobban, mindig kézben volt. Nem emlékezik már reá az úr? És most ezt is el akarja adni az úr? És haragszik, ellenkezik, fűhöz-fához kapkod, midőn egy tisztességes személy meg akarja a szerencsétlen gyermeket menteni attól, hogy ártatlansága befertőztessék, hogy lelke, szerelme haszontalan pimasz kéjenczek, utczataposó, kalap-félrevágó opera-fütyörésző lafanczok körmei közt hervadjon el, hogy egész élete szerencsétlen legyen és gyalázatos, halála órája elhagyatott és megátkozott s a halálon túl irtózat s pokol tüze! S az úr még kifogásokat tesz? Persze, mert hiszen nagy kincstől akarják az urat megfosztani, a mit jó drágáért eladhat, a mit már magában előre számítgatott hogy ennyi, meg ennyi árát fogja kérni. Nem így van-e?

Mayernek vaczogtak a fogai, ijedtség és borzalom miatt.

– Azt mondom az úrnak, ha még hajlandó a jó tanácsot bevenni, folytatá az assessor kérlelhetlen hangon, hogy ha becsületes Teréz testvérje kivánja az úrnak Fanny leányát magához venni, adja oda, minden feltétel alatt, levegye róla kezeit örökre és adja át neki tisztán és békességesen; mert ha pörre engedi jönni a dolgot, és további kifogásokat tesz, – teremt úgy segéljen! én magam leszek, a ki bezáratom az urat.

Mayer ijedtében azt kérdezte, – hogy «hová?»

Az assessort egy perczre meglepte a kérdés, de rögtön talált rá feleletet.

– Hová? Azon esetben, ha az úrnak tudomásával vannak azon dolgok, a mik családja körében véghez mennek, – a fenyítő házba; ha pedig semmit sem tud azokról, – akkor a bolondok házába!

Mayer úrnak elég volt ennyi. Magát ajánlotta és ment. Alig talált ki az ajtón, melyen bejött s tántorogva ért le az utczára, az ácsorgók nevetve mondák egymásnak: ez is jól felöntött ma valahol!

Tehát másoktól kellett neki megtudnia, hogy ő nem becsületes ember; idegen ajkról kellett meghallania, hogy őt lenézik, csúfolják, átkozzák, hogy őt szerelemkalmárnak nevezik, ki önleányai szerelmével űz kereskedést, s házát a fiatalság romlása helyének tartják.

Pedig ő azt hitte, hogy ő a legjobb ember a világon, kinek házát tisztelik, becsülik, kinek barátságát keresvekeresik. Azon gondolkozott, vajjon illendő-e még ő neki azon házba betenni a lábát?

Elbúsultában kibarangolt egész a malomligeti tóig; milyen szép tó, gondolá magában, mennyi rossz leányt bele lehetne fojtani, az ember maga is bele ugorhatnék!

Azzal visszafordult ismét és sietett haza felé.

Otthon ez alatt még mindig folyt a beszéd, a panasz és jajveszékelés Teréz követelése fölött.

Egyik testvér a másik kezéből kapta ki a legkisebb leányt, ölelték, csókolták, mintha valami nagy szerencsétlenség várna rá.

– Szegény Fanny! Nálunk a szolgálónak jobb dolga van, mint te neked fog lenni Teréznél.

– Oh milyen kedves napjaid lesznek: egész nap kötni, varrni, este aztán az «Áhitatosság óráit» olvasni a nagynéni előtt, míg el nem alszik.

– Tudom, hogy fog bennünket előtted szidni mindig, majd úgy elidegenülsz tőlünk, hogy ránk sem nézesz többé.

– Szegény Fanny, az a vén csont meg is fogja verni.

– Szegény Fanny!

– Szegény leányom!

– Szegény öcsénk!

A gyermeket egészen megvadították ezzel a sok sopánkodással, végre is abban állapodtak meg, hogy mondja azt Fanny a papának, ha az csakugyan engedni akarna Teréznek, hogy ő nem akar odamenni, majd a többiek azután mind pártját fogják.

Épen lehetett Mayer úr lépéseit hallani a lépcsőkön.

A kalappal fején lépett be a szobába, mert hiszen ilyen háznál nem szokás a kalapot levenni.

Tudta, hogy mindenki az ő arczára néz. Azt is tudta, hogy arcza eléggé zavart arra, hogy mindenki megijedjen tőle, a ki ránéz.

Senkire sem tekintett, csak Fannyhoz szólt.

– Vedd fel a köpenyedet, tégy kalapot és készülj.

– Minek, papa? kérdé Fanny rosszul nevelt leányok szokásaként, kik mielőtt tennék, a mi mondva van, elébb megkérdik: miért?

– Jösz velem.

– Hová papa?

– Terézhez.

Mindenki iparkodott csodálkozását kifejezni. Fanny lesütve szemeit és egy szalagot tekergetve ujjai körül, rebegé félénk hangon:

– Én nem akarok Terézhez menni.

Egy szétszedett himzőráma feküdt az asztalon.

– Mit mondtál? kérdé Mayer, leányához lehajolva, mintha nem jól hallott volna.

Fanny szétnézett anyjára s testvéreire s azoknak biztató tekintetével találkozva, bátor, határozott hangon ismétlé:

– Én nem akarok Terézhez menni.

– Úgy? nem akarsz?

– Én itt akarok maradni az anyámnál és a nénéimnél.

– Az anyádnál és a nénéidnél? És lenni az, a mi ők?

Azzal megfogá a leány kezét, másik kezével felkapta a himzőráma egyik ágát s mielőtt Fannynak ideje lett volna a megijedésre, olyan sort vert rajta, hogy magának is megesett rajt a szíve.

A testvérek mind közbeveték magukat: épen jókor! a hány ága volt a himzőrámának, azt Mayer papa mind összetöré rajtok, utoljára került az asszony. Már annak nem jutott a rámából. Tehát ököllel üté meg, úgy, hogy lerogyott a szögletbe.

Néhány év előtt kellő mértékben alkalmazva még tán használt volna e megintés; így csak fájdalmat okozott.

Mayer úr az egész alatt egy szót sem szólt, ő csak dühét elégítette ki, mint egy kalitkájából kiszabadult vadállat.

Azzal megfogá Fanny kezét, s a nélkül, hogy valakitől elbúcsúztatná, elhurczolá őt magával Terézhez. A leány végig sírt az utczán.

A megvert leányok haragjokban azt kivánták, a hogy apjok eltávozott, hogy bár vissza se térne többet. Ez a kivánságuk be is telt, mert Mayer úr sohasem tért többé vissza. Ez órától fogva eltünt Pozsonyból. Hová lett? mivé lett? soha sem tudta meg senki. Némelyek azt állíták, hogy a Dunába ugrott, mások, hogy elbujdosott, s évek mulva is hordták haza a hírt távoli utasok, kik majd Törökországban, majd Angliában láttak hozzá hasonló embert.