Tizedik séta.

Ma, virágvasárnapján éppen ötven esztendeje annak, hogy először láttam Warensnét. Ő huszonnyolc éves volt akkor, mert egyszerre született a századdal. Én még nem voltam tizenhét, és ébredező véralkatom – de amelyet még nem ösmertem – új hévvel ruházta föl természettől fogva élettel-teljes szívemet. Ha nem volt csodálatos, hogy ő jóakarattal fordult egy élénk, de nyájas és és szerény, eléggé kellemes külsejű fiatalember felé, még kevésbbé volt az, hogy egy bájos, szellemmel és kellemmel telt asszony a hála mellett gyöngédebb érzelmeket is fakasztott bennem, amelyeket nem igen különböztettem meg amattól. De a legkülönösebb a dologban az volt, hogy ez az első pillanat egész életemre nézve döntő lett és az események kikerülhetetlen egymásbafűződésénél fogva hátralevő napjaim sorsát megszabta. Lelkemnek, amelynek organumaim nem fejlesztették ki legbecsesebb képességeit, még semmi határozott alkata nem volt. Az szinte türelmetlenül várta azt a pillanatot, amely ezt meg fogja neki adni, azonban ez a pillanat, bár ez a találkozás gyorsította azt, nem érkezett el oly hamar; s az erkölcsök azon egyszerűségében, amelyet a nevelés nyújtott nekem, sokáig messzire eltolódni láttam számomra azt a gyönyörűséges, de rohamos állapotot, amelyben a szerelem és az ártatlanság ugyanabban a szívben lakozik. Ő eltávolított magától; engem minden visszaszólított hozzá. Vissza kellett oda mennem. Ez a visszatérés eldöntötte sorsomat és már jóval előbb, mielőtt őt bírhattam volna, csupán ő benne és érette éltem. Óh ha egészen betölthettem volna a szívét, mint ahogy ő betöltötte az enyémet! Micsoda békés és gyönyörűséges napokat töltöttünk volna együtt! Hisz’ ilyeneket töltöttünk, de mily rövidek és gyorsan elfutók voltak azok, és micsoda sors követte őket! Nincsen nap, amelyen örömmel és meghatottsággal ne emlékezném életemnek erre az egyetlen és rövid idejére, amelyben énemet teljesen, zavartalanul és akadály nélkül megőriztem s a melyben igazán elmondhatom, hogy éltem. Elmondhatom körülbelül úgy, mint a Prætoriumnak az a præfektusa, aki Vespasianus alatt kegyvesztetté léve, napjait békében végezte falusi birtokán: Hetven évet töltöttem a földön, de ebből csak hetet éltem. E nélkül a rövid, de becses időköz nélkül talán bizonytalanságban maradtam volna önmagam felől, mert életem összes többi részében – könnyű és ellenállás nélküli lény lévén – annyira a mások szenvedélye által ide-oda hányatott, dobált, rángatott életet éltem, hogy mint úgyszólván passzív szereplő ebben a szörnyű viharos életben, nehezen tudnám megkülönböztetni, mi igazán az enyém a saját magamviseletében, a vaskényszerűség oly súlyosan nehezedett reám. De e kevés esztendő alatt, egy nyájas és kedves nőtől szerettetve, azt tehettem és az lehettem, amit tenni és ami lenni akartam, és szabadidőmnek okos felhasználásával, az ő tanácsaitól és példájától is erősíttetve, lelkemnek – amely ekkor még egyszerű és új volt – azt a formát adhattam, amely azt a legjobban megillette és a melyet az mindig meg is őrizett. A magány és a szemlélődés vágya azokkal az áradozó és gyöngéd érzelmekkel együtt született szívemben, amelyek azok táplálására voltak rendelve. A lárma és a zaj összeszorítja és elfojtja, a nyugalom és a béke életrekelti és megerősíti őket. Össze kell szednem magamat, hogy szerethessek. Rábeszéltem mamácskát, hogy falun éljünk. Egy magános ház egy völgy lejtőjén lőn a menedékhelyünk, s itt, négy-öt év alatt egy századra való életet és oly tiszta és teljes boldogságot élveztem, amely bájával mostani sorsom borzalmát is béragyogja. Szükségem volt egy szívem szerint való barátnőre, és megnyertem azt. Vágytam a falusi élet után, és megkaptam azt. Nem bírtam elviselni a leigáztatást, tökéletesen szabad, sőt több mint szabad voltam, mert csupán vonzalmaim bilincseltek le és csak azt műveltem, amit művelni akartam. Minden időmet édes gondok vagy mezei foglalatosságok töltötték be. Semmi egyebet nem kívántam, mint hogy ez a kellemes állapot sokáig tartson; egyedüli gyötrelmem az a félelem volt, hogy az nem sokáig fog tartani, s ez az aggodalom, amely helyzetünk kényes voltából fakadt, nem alap nélkül való volt. Ettől fogva azon járt az eszem, hogy e nyugtalansággal szemben némi szórakozást szerezzek elmémnek és segélyforrásokat arra, hogy következményét megelőzzem. Úgy gondoltam, hogy a tehetségek bő készlete a legbiztosabb segélyforrás a nyomorúság ellen, ezért elhatároztam, hogy üres időmet arra használom, hogy képessé tegyem magamat arra, mely szerint egykor lehetőleg megadhassam a legjobb asszonynak azt a támogatást, amelyet tőle nyertem vala.