Negyedik séta.

Ama csekélyszámú könyvek között, amelyeket még néha olvasgatok, Plutarchos az, aki a legjobban leköt és a legtöbb okulást nyújt. Ez volt gyermekkorom első, s ez lesz aggkorom utolsó olvasmánya; ez úgyszólván az egyedüli író, akit sohasem olvastam anélkül, hogy valami tanulságot ne merítettem volna belőle. Tegnapelőtt erkölcsi dolgozatai közt ezt az értekezést olvastam: Hogyan meríthetünk hasznot ellenségeinkből? Ugyanazon a napon nehány füzetet rendezgetve, amelyeket szerzőik küldtek meg nekem, R***-abbé újságjának egyik példányára bukkantam, amelynek címlapjára e szavakat írta: Vitam vero impendenti, R***. Sokkal jobban ismerve ez urak eszejárását, semhogy ez az eset tévedésbe ejtsen, megértettem, hogy az udvariasság ezen külszíne alatt egy kegyetlen ellenigazságot szándékozott szemembe vágni; de mire alapítja azt? mire való ez a maró gúny? micsoda okot szolgáltathattam reá? Hogy a jó Plutarchos tanításait hasznomra fordítsam, elhatároztam, hogy a másnapi sétát arra fordítom, hogy megvizsgálom magamat a hazugság tekintetében, s midőn arra elindultam, jól meg voltam erősődve abban a már korábban kialakult véleményemben, hogy a delphi-i templom Ismerd meg önmagadat felirata nem olyan könnyen megvalósítható életszabály, mint a hogy Vallomásaim-ban hittem volt.

Másnap, midőn útra keltem, hogy ezt az elhatározásomat végrehajtsam, az első gondolat, amely eszembe ötlött, midőn elmémet összeszedni kezdtem, egy szörnyű hazugság volt, amelyet zsenge ifjúkoromban elkövettem, amelynek emléke egész életemet megzavarta s még aggkoromban is megszomorítja annyi más módon megsebzett szívemet. Ez a hazugság, amely önmagában is nagy vétek volt, okvetlenül még nagyobbá lett következményei által, amelyeket ugyan én sohasem ismertem, de amelyeket a lelkiismeretfurdalás a lehető legkegyetlenebbeknek tüntetett föl előttem. Azonban ha csupán azt a kedélyállapotot vizsgálom, amelyben annak elkövetésekor voltam, ez a hazugság csupán az álszemérem gyümölcse volt, s távol attól, hogy annak a személynek való ártási szándékból fakadt volna, aki annak áldozata lőn, az Ég színe előtt megesküdhetem, hogy mindjárt abban a pillanatban, amint ez a legyőzhetetlen szégyen azt belőlem kisajtolta, egész véremet örömmel adtam volna érte, hogy annak hatását egyedül önmagamra hárítsam. Valami delirium vett erőt rajtam, amelyet csak úgy tudok megmagyarázni, ha azt mondom, mint a hogy érezni vélem, hogy abban a pillanatban félénk természetem szívem minden kivánságát leigázta.

E szerencsétlen cselekedet emléke s azok a kiírthatatlan bánkódások, amelyeket az lelkemben hátrahagyott, a hazugság iránt oly borzalmat keltettek bennem, amely okvetlenül biztosította szívemet életem hátralevő részére nézve e bűnnel szemben. Midőn fölvettem jelszavamat, éreztem: arra vagyok hivatva, hogy azt kiérdemeljem s nem kételkedtem, hogy arra érdemes ne volnék, midőn R*** abbé megjegyzésére komolyabban elkezdtem magamat vizsgálni.

Ekkor, nagyobb gonddal rostálgatván tetteimet, nagy meglepetésemre számos, kitalálásomból eredő dologra bukkantam, amelyeket – emlékeztem – ugyanakkor igazak gyanánt adtam elő, amikor, magamban az igazság iránti szeretetemmel büszkélkedve, ennek feláldoztam biztonságomat, érdekeimet, személyemet, oly részrehajlatlansággal, amelynek semmi más példáját sem ismerem az emberek közt.

De a dologban az lepett meg a legjobban, hogy midőn ezekre a koholt dolgokra visszaemlékeztem, semmi igaz megbánást sem éreztem miattok. Én, akinek a hamisság iránti borzalmát szivemben semmi sem képes ellensúlyozni, én, aki szembe néznék a büntetésekkel, ha egy hazugsággal ki lehetne őket kerülni, micsoda különös következetlenség révén hazudtam ekként vidám szívvel szükség nélkül, haszon nélkül, és micsoda megfoghatatlan ellenmondás révén nem éreztem miatta a legcsekélyebb bánkódást sem, én, akit egy hazugságnak lelkiismeretfurdalása ötven éven át nem szűnt meg szorongatni? Sohasem rögzöttem meg hibáimban, az erkölcsi érzék mindig helyesen vezetett, lelkiismeretem megőrizte első tisztaságát, s mégha meghajolva érdekeim előtt, megváltozott volna is, hogyan van az, hogy, bár egész egyeneslelkűségét megőrzi azoknál az eseteknél, amelyeknél a szenvedélyeitől ösztönzött ember legalább mentegetheti magát gyöngesége miatt, ezt csupán ama közömbös dolgoknál veszíti el, amelyeknél a bűnnek semmi mentsége sincsen? Láttam, hogy eme probléma megoldásától függ annak az ítéletnek helyessége, amelyet e pontra nézve magam fölött kimondandó leszek s miután alaposan szemügyre vettem, a következő módon sikerült azt magamnak megmagyaráznom.

Emlékszem, egy bölcseleti műben azt olvastam, hogy hazudni annyi, mint eltitkolni oly igazságot, amelyet kinyilvánítani tartozunk. E meghatározásból nyilván következik, hogy elhallgatni egy igazságot, amelyet nem tartozunk megmondani, nem hazugság; de vajjon az, aki nem elégedve meg az efféle esetben azzal, hogy nem mondja meg az igazságot, az ellenkezőjét állítja, hazudik vagy nem hazudik-e olyankor? A meghatározás szerint nem lehet azt mondani, hogy hazudik. Mert ha hamis pénzt ad egy oly embernek, akinek semmivel sem tartozik, kétségkívül megcsalja ezt az embert, de nem lopja meg őt.

Itt két kérdést megvizsgálása vár reánk, amelyek mindenike nagyon fontos. Az első az: mikor és hogyan tartozunk más iránt az igazsággal? mivel nem tartozunk vele mindig. A második az: vannak-e oly esetek, amelyeknél ártatlanúl csalni lehet? Ez a második kérdés, jól tudom, nagyon el van már döntve, tagadólag azokban a könyvekben, amelyekben a legridegebb erkölcsi álláspont semmibe sem kerül az írónak, állítólag pedig a nagyvilági társaságban, ahol a könyvek erkölcstana a gyakorlatban megvalósíthatatlan fecsegés-számba megy. Hagyjuk hát ezeket az egymásnak ellenmondó tekintélyeket s igyekezzünk a saját alapelveim révén eldönteni számomra e kérdéseket.

Az általános és elvont igazság a legbecsesebb az összes javak közt. Nélküle az ember vak; az az ész szeme. Az ember általa tanulja meg, hogy magát hogy s mint viselje, hogy az legyen, a minek lennie kell, hogy azt tegye, amit tennie kell, hogy valódi célja felé törekedjék. A különös és egyéni igazság nem mindig jó dolog, hanem némelykor baj, igen sokszor közömbös dolog. Azok a dolgok, amelyeket érdekében áll az embernek tudni s amelyek ismerete szükséges az ő boldogságához, talán nem nagy számmal találhatók, de bármilyen számban forduljanak is elő, azok oly javak, amelyek az övéi, amelyeket joga van mindenütt, ahol őket találja, követelni, s a melyektől nem lehet őt a nélkül megfosztani, hogy a legigazságtalanabb lopást ne követnők el, mivel az ama mindenkivel közös javak közé tartozik, amelyeknek közlése nem fosztja meg attól azt, aki azt adja.

Ami azokat az igazságokat illeti, amelyek semmiféle hasznot sem hajtanak sem az oktatásban, sem a gyakorlati életben, hogyan lehetnének azok köteles javak, holott még nem is javak, s holott a tulajdon csak a hasznosságon alapul, ahol pedig semmi haszon sem lehetséges, tulajdon sem lehet? Követelhetünk egy – habár terméketlen – területet, mivel legalább lakhatunk e darab földön; de hogy egy henye, minden tekintetben közömbös és bárkire nézve semmi következménnyel nem bíró tény igaz-e vagy hamis, ez senkit nem érdekel. Az erkölcsi világrendben semmi sem haszontalan, épenúgy a fizikai világrendben sem. Semmivel sem tartozunk oly dologiránt, amely semmire sem való; hogy valamivel tartozzunk, szükséges, hogy az hasznos legyen vagy lehessen. Így hát a kötelező igazság az, amely érdekli az igazságosságot, s megszentségtelenítjük az igazság szent nevét, ha azt oly hiábavaló dolgokra alkalmazzuk, amelyek létezése mindenkire nézve közömbös s amelyek ismerete minden tekintetben haszonnélkül való. A mindenféle, lehetségesnek képzelt, haszontól megfosztott igazság e szerint nem lehet kötelező dolog, s következéskép az, aki azt elhallgatja vagy elpalástolja, nem hazudik.

De vajjon vannak-e ily tökéletesen meddő igazságok, a melyek mindenre minden tekintetben haszonnélkül valók, ez a másik megvitatandó pont, amelyre rögtön visszatérek. Most térjünk át a második kérdésre.

Nem mondani meg az igazat és nem-igazat mondani: ez két nagyon különböző dolog, de amelyekből mindamellett ugyanaz az eredmény származhatik, mert ez az eredmény bizonyára mindannyiszor ugyanaz, amikor ez az eredmény semmi. Mindenütt, ahol az igazság közömbös, az ellenkező tévedés szintén közömbös, amiből következik, hogy ily esetben az, aki csal, midőn az igazsággal ellenkezőt állít, nem igaztalanabb annál, aki úgy csal, hogy nem mondja meg azt; mert a hiábavaló igazságok tekintetében a tévedés semmivel sem rosszabb a tudatlanságnál. Vajjon fehérnek vagy pirosnak hiszem-e a tenger fenekén levő homokot, ez nem fontosabb annál, mintha nem tudom, mily szinű az. Hogyan lehetnénk igazságtalanok, ha senkinek sem ártunk, mikor az igazságtalanság csak a másnak okozott jogtalanságban áll?

De ezek az ekként sommásan eldöntött kérdések még semmi biztos alkalmazást sem nyújthatnak nekem a gyakorlatra nézve, sok oly előzetes felvilágosítás nélkül, amelyekre szükségem van, hogy pontosan keresztülvihessük ezt az alkalmazást minden előfordulható esetben. Mert ha az igazság kimondásának kötelezettsége csak annak hasznosságán alapul, hogyan válhatok e hasznosság bírájává? Igen gyakran az egyik ember előnye a másik kárát jelenti, a magánérdek csaknem mindig ellentétben áll a közérdekkel. Hogyan viselkedjünk ilyen esetekben? Föl kell-e a távollevő hasznát amaz egyén hasznáért áldoznunk, akivel beszélünk? El kell-e hallgatni vagy megmondani az oly igazságot, amely midőn használ az egyiknek, árt a másiknak? Vajjon mindazt, amit tartozunk megmondani, egyedül a közjó vagy az osztó igazság mértéke szerint kell-e mérlegelnünk, és bizonyos vagyok-e felőle, hogy eléggé ismerem a dolog összes vonatkozásait arra, hogy a rendelkezésemre álló felvilágosításokat csak a méltányosság szabályai szerint osszam szét? Mi több, megvizsgálván azt, amivel mások iránt tartozom, eléggé megvizsgáltam-e azt, amivel önmagamnak tartozom, azt, amivel magában véve az igazság iránt tartozom? Ha semmi jogtalanságot sem cselekszem mással, midőn őt megcsalom, következik-e ebből, hogy önmagam iránt sem cselekszem semmit, s elégséges-e az, ha sohasem vagyok igazságtalan, arra, hogy mindig ártatlan legyek?

Mennyi zavaró vitatkozás, amelyekből könnyű lenne kivonni magunkat, ezt mondva: Legyünk mindig igazak, még ha mindazt, ami belőle következhetik, kockáztatjuk is. Maga az igazságosság a dolgok igazságában rejlik; a hazugság mindig igazságtalanság, a tévedés mindig csalárdság, ha azt adjuk ki a megteendő vagy elhivendő dolog szabályául, ami nem az. S bármi következmény származzék is az igazságból, mindig bűntelenek vagyunk, amikor azt mondottuk, mivel semmit sem toldottunk bele a magunkéból.

De ezzel kettévágtuk a kérdést anélkül, hogy megoldottuk volna. Nem annak eldöntéséről volt szó, vajjon jó-e mindig megmondani az igazságot, hanem arról, vajjon mindig egyaránt kötelezve vagyunk-e arra? és a megvizsgáltam meghatározás alapján föltéve azt, hogy nem: megkülölönböztetni azokat az eseteket, amelyeknél az igazság kimondása szigorúan kötelező azoktól, ahol azt igazságtalanság nélkül el lehet hallgatni és hazugság nélkül elleplezni, mert úgy találtam, hogy ilyen esetek valóban vannak. Arról van tehát szó, hogy csalhatatlan szabályt keressünk azok bizonyos fölismerésére és pontos meghatározására.

De honnan merítsem ezt a szabályt és csalatkozhatatlanságának bizonyítékát?… Az összes, ehhez hasonló nehézségű erkölcsi szabályoknál mindig jól találtam magamat, ha inkább lelkiismeretem parancsa, mint eszem világossága folyton oldottam meg őket. Az erkölcsi érzék sohasem csalt meg, az eddig oly tisztán fentartotta magát szívemben, hogy nyugodtan bizakodhatom reá, s ha szenvedélyeim némelykor elhallgattatják is azt magamviseletében, emlékezéseimben újra hatalomra emelkedik felettök. Ezekben szinte ugyanoly szigorúsággal ítélem meg önmagamat, mint a hogy e földi élet elmúltával a legfőbb bíró meg fog ítélni.

Ha az emberek beszédjeiről ama hatások alapján mondunk ítéletet, amelyet azok előidéznek, gyakran rosszúl értékeljük őket. Azonkívül, hogy ezek a hatások nem mindig érezhetők és könnyen felismerhetők, végtelenül változnak, mint a körülmények, amelyek közt e beszédek elhangzottak. Egyedül a beszélőnek szándéka határoz azok értéke fölött és állapítja meg azok rosszaságának vagy jóságának fokát. Valótlanságot mondani csak annyiban hazugság, amennyiben a csalási szándék fenforgott, sőt a csalási szándék sem mindig kapcsolatos az ártási szándékkal, hanem néha egészen ellenkező célt követ. De egy hazugság azért még nem ártatlan, ha nem szándékoztunk vele kifejezetten ártani; ehhez még az a bizonyosság is szükséges, hogy az a tévedés, amelybe azokat ejtjük, akikkel beszélünk, ne árthasson nekik, sem senkinek semmi módon. E bizonyosság megszerzése ritka és nehéz dolog, éppen ezért nehéz és ritka dolog, hogy egy hazugság teljesen ártatlan legyen. Saját előnyünkért hazudni álnokság, másnak előnyére hazudni csalás, ártási célból hazudni rágalom, – ez a hazugság leggonoszabb fajtája. Magunk vagy a más haszna vagy kára nélkül hazudni annyi, mint nem hazudni; ez nem hazugság, hanem csak költés.

Azokat a költött dolgokat (fictiókat), amelyek erkölcsi kérdést tárgyalnak, példázatoknak vagy oktató meséknek nevezik s mivel nincs vagy nem lehet egyéb tárgyuk, mint hogy hasznos igazságokat érzéki és kellemes alakba burkoljanak, ily esetekben nem nagy súlyt helyezünk arra, hogy elrejtsük a ténybeli hazugságot, amely csak az igazság köntöse és az, aki egy mesét mese gyanánt beszél el, semmiképen sem hazudik.

Vannak más, tisztán henye költött dolgok, a minő az elbeszélések és regények nagy része, amelyek célja tisztán a mulattatás, anélkül, hogy bármi igazi oktatást foglalnának magokba. Ezek minden erkölcsi tekintélytől megfosztva, csak a kitaláló szándékától nyerik értéköket s ha ez erősítgetve valóságos igazságok gyanánt adja őket elő, akkor nem lehet tagadni, hogy azok igazi hazugságok. S mégis ki érzett valaha nagy lelki furdalást az efféle hazugságok miatt s ki tett érettök komoly szemrehányást szerzőiknek? Ha pl. van valami erkölcsi magva a Cnidosi templomnak, ezt a magvat nagyon elhomályosítják és megrontják a gyönyört lehellő részletek és a buja képek. Mit tett a szerző, hogy ezt a szerénység mázával vonja be? Úgy tünteti föl, hogy műve egy görög kézirat fordítása s e kézirat fölfedezésének történetét nagyon ügyesen úgy adja elő, hogy olvasóit elbeszélésének igaz voltáról meggyőzze. Ha ez nem nagyon kézzelfogható hazugság, mondják hát meg nekem, hogy mit nevezünk hazugságnak? S mégis kinek jutott eszébe, hogy a szerzőnek bűnül rójja fel ezt a hazugságot s vele úgy bánjon ezért, mint egy csalóval?

Hasztalan fogják azt mondani, hogy ez csak tréfa, hogy a szerző, bár állította, senkivel sem akarta azt elhitetni s tényleg nem is hitette el senkivel és hogy a közönség egy pillanatig sem kételkedett, hogy őmaga az állítólagos görög mű szerzője, amelynek fordítója gyanánt adta ki magát. Erre azt felelem, hogy az efféle tréfa minden erkölcsi mag nélkül csak igen ostoba gyerekség lett volna, hogy egy hazug azért nem kevésbbé hazudik, ha senki sem is ad neki hitelt, hogy a művelt közönségtől meg kell különböztetni az egyszerű és hiszékeny olvasók tömegét, amelyet a kéziratnak egy komoly író által a jóhiszeműség szinezetével elbeszélt története valósággal elámított s amely minden félelem nélkül itta meg egy antik formájú kehelyből a mérget, amelytől – ha azt modern edényben nyújtották volna neki – legalább is óvakodott volna.

Akár megvannak ezek a megkülönböztetések a könyvekben, akár nincsenek, azok minden önmagával szemben őszinte ember szivében végbemennek, aki semmi olyast sem akar magának megengedni, amit lelkiismerete a szemére hányhatna. Mert ha a saját előnyünkre kockáztatunk meg egy hamis állítást, az époly hazugság, mintha azt a más kárára állítanók, habár a hazugság kevésbbé vétkes. Ha olyannak juttatunk előnyt, akit az nem illet meg, megzavarjuk az igazságosság rendjét, ha hamisan önmagunknak vagy másnak tulajdonítunk oly cselekedetet, amelyből dicséret vagy gyalázat, vád vagy igazolás származhatik, igazságtalan dolgot cselekszünk; úgyde mindaz, ami – ellentétben állván az igazsággal, – bármi módon sérti az igazságosságot, hazugság. Ime a pontos határ; de mindaz, ami, bár ellentétben áll az igazsággal, semmi módon sem érinti az igazságosságot, csupán fictió és megvallom, hogy aki egy puszta fictióért, mint hazugságért, szemrehányást tesz önmagának, érzékenyebb lelkiismeretű, mint én.

Amit túlbuzgóságból származó hazugságnak neveznek, azok igazi hazugságok, mivel akár a más, akár a magunk előnyére elámítani valakit nem kevésbbé igazságtalan dolog, mint a magunk vagy más kárára elámítani. Aki az igazság ellenére dicsér vagy gyaláz, hazudik, mihelyt valóságos személyről van szó. Ha azonban egy képzeleti lényről van szó, arról tetszése szerint mindent mondhat anélkül, hogy hazudnék, ha csak oly tények erkölcsösségéről nem mond, és pedig hamisan, ítéletet, amelyeket maga talált ki, mert ekkor, ha nem hazudik is a tényt illetőleg, hazudik az erkölcsi igazság ellen, amely pedig a tények igazságánál százszor tiszteletreméltóbb.

Láttam azokat az embereket, akiket a nagyvilágban igaz embereknek hívnak. Összes igazságszeretetük abban merül ki, hogy henye társalgás közben híven idézik a helyet, az időt, a személyeket, hogy semmi fictiót sem engednek meg maguknak, semmi mellékes körülményt sem költenek, semmit sem túloznak. Mindabban, ami nem érinti érdeköket, elbeszélésök a legtörhetetlenebb hűséget mutatja. De ha oly ügy tárgyalása kerül szőnyegre, amely őket illeti, oly tény elbeszélése, amely közelről érinti őket: minden színt felhasználnak, hogy a dolgot oly világításban mutassák be, amely reájok nézve a legelőnyösebb, és ha a hazugság használ nekik, ha tartózkodnak is attól, hogy azt magok kimondják, ügyesen elősegítik azt és úgy intézik a dolgot, hogy az ember a magáévá teszi azt anélkül, hogy nekik felróhatná. Így kívánja az okosság: jó éjszakát igazságszeretet!

Az az ember, akit igaznak nevezek, egészen ellenkezőleg jár el. A tökéletesen közömbös dolgokben az igazság, amelyet akkor amaz oly erős tiszteletben tart, nagyon kevéssé bántja őt s nem igen fog lelkiismeretfurdalást érezni, hogy egy társaságot oly költött dolgokkal mulattasson, amelyekből semmi igazságtalan megítélés sem származik, sem valamely élő, sem valamely megholt személy javára vagy kárára. De minden beszéd, amelyből haszon vagy kár, becsülés vagy lenézés háramlik valakire, dicséret vagy gyalázat az igazságosságra és az igazságra, oly hazugság, amely soha sem fog hozzáférkőzni sem a szívéhez, sem a szájához, sem a tollához. Ő szilárdan igaz, még a saját érdeke ellenére is, habár kevéssé dicsekszik vele henye beszélgetés közben! Igaz abban, hogy senkit sem igyekszik megcsalni, hogy époly hűséges az igazsághoz, amely őt vádolja, mint ahhoz, amely neki tisztességet szerez, és hogy sohasem ámít a saját előnyére, vagy azért, hogy ellenségének ártson. Az én igaz emberem és a másik között tehát az a különbség forog fenn, hogy a nagyvilág igaz embere nagyon szigorúan ragaszkodik minden igazsághoz, amely semmibe sem kerül neki, de egy csöppet sem azon túl, míg az én emberem sohasem szolgálja azt oly hűségesen, mint amikor föl kell magát áldoznia érette.

De azt mondhatná valaki: hogyan egyeztessük össze ezt a lanyhaságot az igazságnak azzal a lángoló szeretetével, amellyel őt magasztalom? Hisz’ ez a szeretet hamis, mivel annyi kivételt elbír! Nem, az tiszta és igaz: de csak kisugárzása az igazságosság szeretetének és sohasem akar hamis lenni, habár sokszor csak a képzeletben él. Igazságosság és igazság az ő elméjében két rokonjelentésű szó, amelyeket közömbösen fölcserél egymással. A szent igazság, amelyet szíve imád, nem közömbös tényekben és hiábavaló nevekben áll, hanem abban, hogy hiven megadja mindenkinek azt, ami őt – oly dolgokban, amelyek igazán az övéi – megilleti, a jó vagy rossz dolgok beszámításában, a tiszteleti vagy gyalázási, a dicséreti vagy rosszalási jutalékokban. Ő nem álnok sem más iránt, mivel méltányossága megakadályozza őt ebben és mivel senkinek sem akar igazságtalanul ártani, sem önmaga iránt, mivel lelkiismerete megakadályozza ebben és mivel nem tudná magának tulajdonítani azt, ami nem az övé. Kivált a saját becsületére féltékeny; ez oly kincs, amelyet a legkevésbbé tud nélkülözni és valódi veszteség gyanánt érezné, ha a mások becsülését e kincse rovására szerezné meg. Hébe-hóba fog tehát közömbös dolgokban minden lelkiismeretfurdalás és minden hazugsági szándék nélkül füllenteni, de sohasem a mások vagy a maga kárára vagy hasznára. Mindabban, ami a történeti igazsággal összefügg, mindabban, ami az emberek magaviseletére, az igazságosságra, a társas hajlamra, a hasznos ismeretekre vonatkozik, mind magát, mind másokat, amennyire csak tőle függ, biztosítani fogja a tévedéstől. Mindaz a hazugság, ami ezen kívül esik, szerinte nem az. Ha a Cnidosi Templom hasznos munka, a görög kézirat története csak egy nagyon ártatlan fictió, ellenben nagyon büntetésreméltó hazugság, ha a munka veszedelmes.

Ezek voltak lelkiismereti szabályaim a hazugságra és az igazságra vonatkozólag. Szivem gépiesen követte ezeket a szabályokat, mielőtt eszem magáévá tette volna, s erkölcsi érzékem egyedül alkalmazta őket. Az az utálatos hazugság, amelynek a szegény Marion áldozatául esett, kitörölhetetlen furdalásokat hagyott bennem hátra, amelyek egész további életemre megóvtak nem csupán minden efféle hazugságtól, hanem minden másfélétől is, amelyek akármi módon a más érdekét vagy hírnevét érinhették. Miután így általában minden hazugságtól megundorodtam, fölmentettem magamat az alól, hogy pontosan mérlegeljem az előnyt és a kárt és megjelöljem az ártalmas hazugság és a túlbuzgóságból elkövetett hazugság pontos határait; mindakettőt vétkesnek tekintve, mind a kettőt megtiltottam magamnak.

Ebben, valamint minden egyébben, vérmérsékletem nagyban befolyt életelveimre vagy inkább szokásaimra, mert én nem igen szabályok szerint cselekedtem vagy semmi dologban sem követtem más szabályokat, mint egyéni természetem indításait. Soha előre megfontolt hazugság nem férközött elmémbe, sohasem hazudtam a saját érdekemben; de gyakran hazudtam szégyenletemben, hogy kirántsam magam a hinárból közömbös vagy oly dolgoknál, amelyek legfölebb csupán engem érdekeltek, pl. amikor egy társalgást kellett folytatnom, képzeteim lassúsága és társalgásom szárazsága a fictióhoz való folyamadásra kényszerített, hogy tudjak valamit mondani. Ha okvetlenül kell beszélnem és mulattató igazságok nem jutnak elég hamar az eszembe, meséket beszélek el, hogy ne kelljen némán ott vesztegelnem; de e mesék kitalálásánál lehetőleg gondom van arra, hogy azok ne legyenek hazugságok, vagyis ne sértsék se az igazságosságot, se a köteles igazságot és csak mindenkire és magamra is közömbös költött dolgok legyenek. Nagyon szeretném persze, ha a tények igazságát ilyenkor legalább erkölcsi igazsággal pótolhatnám, vagyis jól föltűntethetném az emberi szív természetes gerjedelmeit s ebből mindig valami hasznos tanulságot vonhatnék ki, egyszóval azokból erkölcsi meséket, példázatokat alkothatnék; de több lélekjelenlétre és több előadásbeli könnyedségre lenne szükségem, mint a mennyivel rendelkezem, hogy a társalgás csevegését felhasználhassam az oktatásra. Ennek képzeteim folyásánál gyorsabb menete csaknem mindig arra kényszerítvén engem, hogy előbb beszéljek, semmint gondolkozom, gyakran oly ostobaságokat és sületlenségeket sugallt nekem, amelyeket eszem nem helyeselt és amelyeket szivem, mihelyt kifittyentek számból, azonnal megtagadott, de amelyek – miután megelőzték ítéletemet – ennek cenzurája által nem voltak többé jóvátehetők.

Ugyancsak vérmérsékletemnek ezen első és ellenállhatatlan impulziója okozza, hogy váratlan és gyors pillanatokban a szégyen és a félénkség nem egyszer oly hazugságokat csikar ki belőlem, amelyekben akaratomnak semmi része sincs, de amelyek bizonyos tekintetben a rögtön való felelés kényszerűsége folytán megelőzik azt. A szegény Marion emlékének mély benyomása mindig teljesen vissza tudja tartani azokat, amelyek károsak lehetnének másokra nézve, de nem azokat, amelyek segítségemre lehetnek abban, hogy kirántsanak valami zavarból, ha csupán önmagamról van szó, ami azonban épúgy beleütközik lelkiismeretembe és elveimbe, mint azok a hazugságok, amelyek a mások sorsára befolyást gyakorolhatnak.

Az eget hívom fel bizonyságul, hogyha egy pillanattal utóbb visszavonhatnám a mentségemre előrántott hazugságot és megvallhatnám a terhelő igazságot anélkül, hogy a visszavonással újabb megszégyenítésnek tenném ki magamat, kész szívvel megtenném; de az a szégyen, hogy így önmagam tárjam fel hibámat, újra visszatart és bár nagyon őszintén megbánom hibámat, nem merem azt jóvátenni. Egy példa jobban meg fogja magyarázni, mit akarok mondani és meg fogja mutatni, hogy sem érdekből, sem önszeretetből nem hazudok, még kevésbbé irigységből vagy rosszakaratból, hanem tisztán zavarból és álszeméremből, némelykor azt is nagyon jól tudva, hogy rájönnek hazugságomra és az semmi hasznomra sem szolgálhat.

Nem sok idővel ezelőtt F*** úr rávett, hogy – szokásom ellenére – feleségemmel együtt menjek el vele és B*** úrral batyus vacsorára X***-né asszony vendéglőjébe, aki két leányával együtt szintén velünk étkezett. Étkezés közben az idősebbik leány, aki nem régiben ment férjhez és most áldott állapotban volt…, egyszer csak azt kérdi tőlem nagy hirtelen s reám szegezve szemeit, ha voltak-e nekem gyermekeim? Egészen a fülem hegyéig elpirulva azt feleltem, hogy nem volt ebben a boldogságban részem. Kajánul mosolygott, miközben a társaságra pillantott; mindez nem igen volt homályos, még számomra sem.

Első pillanatra világos, hogy nem ezt akartan válaszolni, mégha az lett volna is a szándékom, hogy elámítsam, mert abban a hangulatban, amelyben a társaság tagjait láttam, bizonyos voltam felőle, hogy válaszom mit sem változtat ez irányban való véleményükön. Számítottak erre a tagadó feleletre, sőt ösztönöztek reá, hogy élvezhessék azt a gyönyört, hogy hazugságra kényszerítettek. Nem voltam annyira tökkel ütött, hogy ne érezzem ezt. Két perc múlva magától eszembe ötlött a felelet, amelyet adnom kellett volna: A kérdés kissé gyöngédtelen egy fiatal asszony részéről egy oly férfiúhoz, aki mint agglegény vénült meg! Ha így szólok, anélkül, hogy hazudnám, anélkül, hogy pirulnom kellene ilyen vagy olyan vallomásom miatt, a magam pártjára hódítom a nevetőket és egy kis leckét adok neki, amely természetszerűleg kissé lehűtötte volna azt az illetlen eljárását, hogy engem kifaggasson. De mindebből mit sem tettem, nem azt mondtam, amit kellett volna, hanem azt, amit nem kellett volna és ami semmiképpen sem válhatott a javamra. Így hát bizonyos, hogy válaszomat nem ítéletem és nem akaratom diktálta, hanem az zavarom gépies eredménye volt. Régebben nem estem ily hamar zavarba és több nyiltsággal mint szégyennel vallottam be hibámat, mivel nem kételkedtem, hogy azt is észreveszik, ami azokat helyrehozza s amit önmagamban éreztem; de a rosszindulatú szem bánt és kihoz sodromból; amint szerencsétlenebbé lettem, félénkebbé is lettem és soha sem hazudtam másként, mint félénkségből.

Sohasem éreztem jobban a hazugság iránti természetes ellenszenvemet, mint midőn Vallomásaimat írtam, mert itt gyakori és erős kisértéseknek lettem volna kitéve, ha bármi kis mértékben is meg lett volna bennem ez a hajlandóság. De távol attól, hogy bármit elhallgattam, bármit, ami hátrányomra szolgálhatott, eltitkoltam volna, valami oly észjárásból, amit alig tudok magamnak megmagyarázni, s amely talán a minden utánzástól való idegenkedésből eredt, inkább az ellenkező irányban való hazudásra éreztem belső indítást, amennyiben inkább túlságos szigorúsággal vádoltam, semmint túlságos elnézéssel mentegettem magamat és lelkiismeretem biztosít a felől, hogy egykor kevésbbé szigorú megitélésben fogok részesülni, mint a hogy önmagamat megítéltem. Igen, büszke lelki emelkedettséggel mondom és érzem, hogy ebben a munkámban az őszinteséget, az igazmondást, a nyíltszívűséget oly messzire vittem, még messzebbre, legalább úgy hiszem, mint bárki bármikor; miután éreztem, hogy a jó fölülmúlja bennem a rosszat, érdekemben állt, hogy mindent elmondjak, – és mindent elmondtam.

Sohasem mondtam kevesebbet, sőt olykor többet mondtam, nem ugyan a tényekben, hanem a körülményekben, s az efféle hazugság inkább a képzelet deliriumának, mint az akarat aktusának volt az eredménye. Sőt hibázom, ha azt hazugságnak nevezem, mert e hozzátoldások egyike sem volt az. Vallomásaimat már mint öreg ember írtam, aki megundorodott az élet hiú gyönyöreitől, amelyeket mind megizleltem futólag s amelyeknek ürességét lelkem teljesen érezte. Emlékezetből írtam őket; ez az emlékezet nem egyszer cserbenhagyott vagy csak tökéletlen emlékeket szolgáltatott és ezek hézagait oly részletekkel töltöttem ki, amelyeket ez emlékek pótlásáúl találtam ki, de amelyek sohasem állottak ezekkel ellentétben. Szerettem életem boldog szakaira részletesebben kiterjeszkedni s hébe-hóba gyöngéd sajnálkozásból fakadó díszítésekkel szépítettem őket. Az elfelejtett dolgokat olyanoknak mondtam el, mint amilyeneknek hitem szerint azoknak lenniök kellett s mint amilyenek talán valóban voltak, sohasem ellenkezőnek azzal, amilyenek emlékezetem szerint azok voltak. Néha talán idegen bájakkal ruháztam fel az igazságot, de sohasem tettem a hazugságot a helyére, hogy elpalástoljam bűneimet vagy idegen erényeket tulajdonítsak magamnak.

Ha néha-néha, minden szándékosság nélkül, egy önkéntelen mozdulattal, miközben profilból festettem le magamat, elrejtettem rút oldalamat, ezeket az elhallgatásokat más, jóval szokatlanabb elhallgatásokkal pótoltam ki, amelyek gyakran gondosabban elmellőztették velem a jót, mint a rosszat. Ez jellememnek egyik különös vonása, amelyet talán nem fog mindenki elhinni – ezt könnyen megbocsátom nekik – de amely, bármily hihetetlen legyen is, nem kevésbbé való: gyakran megmondtam magamról a rosszat teljes ocsmányságában, de ritkán mondtam meg a jót teljes szeretetreméltó voltában, sőt olykor teljesen elhallgattam, mivel az nagyon is megtisztelő volt rám nézve és könnyen úgy tűnhettem volna föl, hogy midőn Vallomásaimat írtam, saját dicséretemet zengettem. Leírtam ifjúkori éveimet anélkül, hogy eldicsekedtem volna azokkal a szerencsés tulajdonságokkal, amelyekkel szívem föl volt ruházva, sőt ama tényeket is elmellőzve, amelyek ezeket erősen napvilág elé tárták. Két ilyen esetre emlékszem itt zsenge gyermekkoromtól, amelyek mindenike eszembe jutott Vallomásaim írása alkalmával, de mind a kettőt az imént említettem okból hallgatással mellőztem.

Majdnem minden vasárnap a Paquis-városrészbe mentem s Fazy úrnál töltöttem a napot, aki egyik nagynénémet vette nőül s a kinek ott indigo-gyára volt. Egy alkalommal a hengeres simítóban voltam s itt az öntött érchengereket nézegettem: villogó fényük gyönyörködtette szememet s arra csábított, hogy rájok tegyem újjaimat és nagy kedvteléssel jártattam a henger fogain végig, amikor a fiatal Fazy nekiesvén a keréknek, egy nyolcadrészben oly ügyesen megfordította azt, hogy csak a két hosszabb újjam hegyét csípte oda; de ez elég volt arra, hogy azok hegye összezúzódjék és két körmöm ott maradjon. Élesen felsikoltottam, Fazy nyomban visszafordítja a kereket, de körmeim már ott ragadtak a hengeren és a vér omlott újjaimból. Fazy kétségbeesetten kiált föl, kiugrik a kerék közül, megölel és esdekelve kér, hogy ne jajgassak annyira, mert különben ő elveszett. Fájdalma igen nagy kínjaim közepette is meghatott, elhallgattam, bementünk a tisztitóba, ahol segített, hogy újjaimat megáztassam és mohával a vér folyását elállítsam. Könnyezve kért, hogy ne panaszoljam be: megigértem neki és ezt oly jól megtartottam, hogy több mint húsz évig senki sem tudott róla, micsoda kaland révén támadt két újjamon a sebhely, mert azok állandóan megmaradtak. Több mint három hétig az ágyat őriztem és több mint két hónapig képtelen voltam kezemet használni s mindig azt mondtam, hogy egy leeső nagy kő zúzta össze újjaimat.

Mindamellett ez a baleset a kisérő mellékes körülménynél fogva, érzékenyen érintett, mert éppen ekkor folytak a polgársági hadgyakorlatok és mi három más velem egykorú fiúval szintén egy kis csapatot alkottunk, akikkel egyenruhásan a városnegyedbeli századdal egyidejűleg kellett gyakorlatoznunk. S most, nagy fájdalmamra, hallanom kellett a század dobpergését, amint ablakunk alatt három pajtásommal együtt elvonult, míg én betegen feküdtem az ágyban.

Másik történetem is teljesen hasonlít ehhez, de későbbi időben játszódott le.

Egy Plince nevezetű pajtásommal tekéztünk a Plain-Palaisban. Összevesztünk a játékon, összeverekedtünk és a verekedés folyamán társam egy bábuval olyan ütést mért födetlen fejemre, hogy kissé erősebb kézzel széthasította volna a koponyámat. Nyomban a földre zuhantam. Soha életemben nem láttam ahhoz fogható felindulást, mint a minőbe ez a szegény fiú esett, midőn látta a vért fürtjeim közül ömölni. Azt hitte, megölt. Rám hajolt, megölelt, magához szorított, miközben könnyei omlottak és kétségbeesetten kiáltozott. Én is teljes erőmből megöleltem őt, éppen úgy sírva, mint ő, zavaros felindulásomban, amely nem volt minden édesség nélkül való. Végre nekilátott, hogy vérem folyását elállítsa, amely egyre omlott, és látva azt, hogy kettőnk zsebkendője nem elegendő erre, bevonszolt az anyjához, akinek nem messze onnan egy kis kertje volt. Ez a jó asszony majd elájult, midőn engem ebben az állapotban megpillantott. De mégis összeszedte minden erejét ápolásomra s miután jól kimosta sebemet, pálinkában áztatott liliomlevéllel (ezzel a kitűnő s a mi hazánkban nagyon használatos gyógyítószerrel) fedte azt be. Az anya és fiú könnyei annyira meghatották szívemet, hogy sokáig úgy tekintettem őt, mint anyámat, és fiát, mint testvéremet, míg végre mindkettőjüket elveszítve szem elől, lassankint megfeledkeztem róluk.

Ugyanazt a titoktartást őriztem meg erre a balesetre, mint a másikra nézve és száz hasonló természetű eset történt velem életem folyamán, amelyekről még csak kisértetbe sem jöttem szót ejteni Vallomásaimban, oly kevéssé törekedtem itt arra a fogásra, hogy érvényre emeljem azt a jót, amit jellememben éreztem. Nem, ha valamikor egy előttem ismeretes igazság ellen beszéltem, ez mindig csak közömbös dolgoknál történt és inkább vagy a beszélés zavara vagy az írás gyönyöre, mint akár a magam érdekének, akár a más előnye vagy hátrányának akármiféle indítása folytán történt. És aki részrehajlás nélkül fogja olvasni Vallomásaimat, ha ez valaha megtörténhetik, érezni fogja, hogy azoknak a vallomásoknak, amelyeket bennök teszek, a megtevése megalázóbb, kínosabb, mint valami jóval nagyobb, de kevésbbé szégyenletes dolognak az elmondása s amelyről azért nem tettem említést, mert nem követtem el.

Mindezekből az elmélkedésekből következik, hogy az igazságszeretet gyakorlása, amelyet magam elé tűztem, inkább az egyenesség és méltányosság érzésén, mint a dolgok valóságán alapul és én a gyakorlatban inkább követtem lelkiismeretem erkölcsi utasításait, mint az igaznak és hamisnak elvont fogalmait. Igen gyakran beszéltem el meséket, de nagyon ritkán hazudtam. Ezeket az elveket követve, sokszor adtam másoknak okot a gáncsolásra, de senkinek sem okoztam vele jogtalanságot és nem tulajdonítottam magamnak több előnyt, mint amennyi megilletett. Már pedig az igazság, úgy vélem, pusztán ezáltal erény. Minden más tekintetben az csak egy metafizikai lény számunkra, amelyből sem jó, sem rossz nem származik.

Mindamellett e megkülönböztetésekkel nincs szívem annyira megelégedve, hogy teljesen feddhetetlennek higyjem magamat. Midőn ily gondosan megfontolgattam, mivel tartozom másoknak, megvizsgáltam-e eléggé, mivel tartozom önmagamnak? Ha igazságosnak kell mások iránt lennünk, igaznak kell önmagunk iránt lennünk, – ez oly hódolat, amelyet a becsületes ember tartozik a saját méltóságának megadni. Ha társalgásom meddősége arra kényszerített, hogy ártatlan fictiókkal pótoljam a helyes gondolatokat, hibáztam, mivel a mások mulattatása végett nem szabad magunkat megalázni; ha pedig az írás gyönyörétől elragadtatva, a való dolgokhoz költött díszítéseket csatoltam, még inkább hibáztam, mert az igazságot mesékkel ékesíteni annyi, mint azt valójából kiforgatni.

De eljárásomat még menthetetlenebbé teszi magam választotta jelszavam. Ez a jelszó minden más embernél jobban kötelezett engem az igazság szoros bevallására és nem volt elég, hogy neki mindenütt feláldoztam érdekemet és hajlamaimat, hanem gyöngeségemet és félénk természetemet is föl kellett volna neki áldoznom. Bátorságra és erőre volt szükségem, hogy mindig minden alkalommal igaz legyek és soha se fictiók, se mesék ne jőjjenek ki abból a szájból és abból a tollból, amely kifejezetten az igazságnak szentelte magát. Ime, ezt kellett volna magamnak mondanom, midőn ezt a büszke jelszót fölvettem és szünet nélkül ismételnem mindaddig, amíg azt viselni merészeltem. Sohasem hamisság sugallta hazugságaimat, azok mind gyöngeségből eredtek; de ez nagyon csekély mentségemre szolgál. Gyönge lélekkel legföllebb a bűntől őrizhetjük meg magunkat, de nagyralátás és vakmerőség, ha nagy erényeket merészelünk hirdetni.

Ezek az itt előadott elmélkedések valószinűleg sohasem jutottak volna eszembe, ha R*** abbé föl nem keltette volna azokat bennem. Nagyon késő kétségkívül arra, hogy hasznukat vegyem; de nem fölötte késő legalább arra, hogy tévedésemet jóvátegyem és akaratomat ismét a rendes útra térítsem, mert ezentúl csupán ez függ tőlem. Ebben hát és minden hasonló dologban Solon életelve minden életkorra alkalmazható és sohasem nagyon késő még ellenségeinktől sem megtanúlni azt, hogy bölcsek, igazak, szerények legyünk és kevesebbet képzeljünk magunkról.