Második séta.

Miután tehát arra az elhatározásra jutottam, hogy leírom lelkem szokásos állapotát, a legszokatlanabb helyzetben, amelyben valaha halandó lehet, e vállalkozásom végrehajtására semmi egyszerűbb és biztosabb módot nem láttam, mintha hűséges lajtsromot vezetek magános sétáimról és azokról az álmodozásokról, amelyek azokat kitöltik, amikor fejem teljesen szabad és gondolataim ellenállás és feszély nélkül követhetik kedvenc hajlamaikat. A magánynak és elmélkedésnek ezen órái az egyedüli órái a napnak, amikor teljesen a magamé vagyok, a magamé minden elszóródás nélkül, akadály nélkül és amikor igazán elmondhatom, hogy az vagyok, amivé a természet rendelt.

Csakhamar éreztem, hogy szerfölött sokáig késtem e terv kivitelével. Kevésbbé élénk képzeletem nem lobban már úgy lángra, mint hajdan, ama tárgy szemléleténél, amely azt mozgásba hozza, kevésbbé mámorosodom meg az álmodozás deliriumától; több visszaemlékezés, mint új alkotás van abban, amit ezentúl létrehoz; lanyha lankadtság bágyasztja el minden képességemet; lelkem csak kínosan tud roskatag hüvelyéből magasra szökellni és ama jövő állapot reménye nélkül, amely után áhítozom, mivel érzem, hogy jogom van reá, csupán emlékezésekben élnék. Így tehát, hogy magamat hanyatlásom előtt vizsgálhassam, legalább néhány évvel azokba az időkbe kell visszaszállnom, amikor itt alant minden reményemet elveszítvén és nem találván többé a földön táplálékot szívem számára, lassankint hozzászoktam ahhoz, hogy azt saját lényegével tápláljam és minden eledelét önmagamban keressem.

Ez a segélyforrás, amely fölötte későn jutott eszembe, oly termékennyé lett, hogy csakhamar mindenért kárpótolni tudott engem. Az önmagambatérés szokása végre elfeledtette velem bajaim érzését, sőt majdnem emlékét is; így saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az igazi boldogság forrása bennünk van és semmi emberi hatalom sem képes reá, hogy igazán nyomorulttá tegye azt, aki tudja akarni, hogy boldog legyen. Négy vagy öt év óta rendszeresen megízleltem azokat a benső gyönyöröket, amelyeket a szerető és szelid lelkek a szemlélődésben találnak. Ezek az elragadtatások, ezek az extázisok, amelyeket néha-néha éreztem, mikor így egyedül sétáltam, oly élvezetek voltak, amelyeket üldözőimnek köszönhettem; nélkülök sohasem találtam, sohasem ismertem volna meg azokat a kincseket, amelyeket magamban hordtam. Igazán nehéz ennyi gazdagságról hűséges jegyzéket vezetnem. Ha a sok édes ábrándozást eszembe akartam idézni, ahelyett, hogy leírnám őket, visszaestem beléjük. Oly lelkiállapot ez, amelyet a visszaemlékezés újra visszahoz és amelyet csakhamar megszünnénk ismerni, ha teljesen megszűnnénk azt érezni.

Jól éreztem ezt a hatást azokban a sétákban, amelyek ama tervem megfogamzását követték, hogy megírom Vallomásaim folytatását, különösen abban, amelyről beszélni akarok és amelynél egy váratlan baleset megszakította képzeteim fonalát és egyidőre más irányba terelte őket.

1776 október 24-én, egy csütörtöki napon ebéd után a körutak mentén haladtam egészen a Chemin Vert-utcáig, a melyen át a menilmontanti magaslatokra jutottam fel, innen pedig a szőlők és rétek közt vivő ösvények nyomát követve, Charonneig azon a mosolygós tájon haladtam át, mely e két falut egymástól elválasztja; azután egy fordulót tettem, hogy a másik oldalról ugyanezeken a réteken át térjek vissza. Ugyanaz az édes gyönyörűség és érdeklődés töltött el, amint végighaladtam rajtok, amely a kellemes tájképeknél mindig elfogott és néha meg-megálltam, hogy a növényeket a zöld mezőben szemügyre vegyem. Észrevettem kettőt, melyeket eléggé ritkán láttam Párizs körül és amelyeket nagy bőségben találtam itt ebben a járásban. Az egyik a Picris hieracioides, az összetettek családjából, a másik pedig a Bupleurum falcatum, az ernyősvirágúakéból. Ez a fölfedezés nagy örömre hangolt és sokáig szórakoztatott, míg végül egy, kivált ily emelkedett helyen, még ritkább növényre bukkantam, t. i. a Cerastium aquaticum-ra, amelyet – dacára a még aznap bekövetkezett balesetemnek – megtaláltam egy könyvben, amelyet magammal hordtam és növénygyűjteményembe soroztam.

Végre, miután több más növényt tüzetesen szemügyre vettem, amelyet még virágzó állapotban láttam és amelyek külső képe és felsorolása, bár ismerős volt előttem, mégis mindig örömet okozott, lassankint abbahagytam ezeket az aprólékos megfigyeléseket és annak a nem kevésbbé kellemes, de megindítóbb benyomásnak engedtem át magamat, melyet mindez együttvéve gyakorolt reám. A szüret néhány nappal előbb véget ért; a városi sétálók már visszahúzódtak, a parasztok is elhagyták a téli munkálatokig a szántóföldeket. A még zöld és mosolygó, de részben lombjavesztett és már csaknem egészen elhagyatott mezőség mindenütt a magánynak és a tél közeledésének képét tárta elém. Tekintetéből az édes és szomorú benyomásoknak keveréke származott, nagyon is hasonló az én koromhoz és sorsomhoz, semhogy magamra ne alkalmazzam. Egy ártatlan és szerencsétlen élet alkonyán láttam magamat, lelkem még telve heves érzelmekkel s elmém még egynémely virággal díszítve, de amelyeket már elhervasztott a szomorúság és elszárítottak a bosszúságok. Egyedül és elhagyatva az első fagyok közeledtét éreztem és kiapadó képzeletem nem népesítette be többé magányomat szívem szerint alkotott lényekkel. Sóhajtva így szóltam magamban: Mit műveltem itt alant? Arra születtem, hogy éljek és meghalok anélkül, hogy éltem volna. Legalább nem az én hibám volt és létem teremtőjéhez el fogom vinni, ha nem is a jó cselekedetek áldozatát, amelyeket nem engedtek végrehajtanom, legalább a meghiúsított jó szándékok, az egészséges, de hatástalanná tett érzelmek és az emberek megvetésétől kipróbált türelem adóját. Ellágyultam ezekre az elmélkedésekre, röviden összefoglaltam lelkem gerjedelmeit ifjúkoromtól fogva és érett korom idején, meg amióta kirekesztettek az emberi társadalomból és ama hosszú visszavonultság alatt, amelyben napjaimat be kell fejeznem. Gyönyörűséggel tértem vissza szívem minden vonzalmához, annak oly gyöngéd, de oly vak ragaszkodásaihoz, azokhoz a nem annyira szomorú, mint inkább vigasztaló képzetekhez, amelyekkel elmém néhány év óta táplálkozott és rajta voltam, hogy eléggé visszaidézzem őket emlékezetembe és így csaknem ahhoz hasonló gyönyörrel írjam le őket, mint amilyennel annak idején átengedtem volt magamat nekik. Délutánom e békés elmélkedések közt telt el és napommal nagyon megelégedve tértem hazafelé, amikor az az esemény, amelynek elbeszélése most következik, kiragodott álmodozásaimból.

Hat óra tájban a menilmonti lejtőn ereszkedtem alá, csaknem átellenben a Galant Jardinier-vel, amikor az előttem haladó járókelők egyszerre nagy hirtelen félreugrottak s én egy nagy dán kutyát láttam magam felé rohanni, amely teljes erejével egy hintó előtt száguldva, már elegendő idővel sem rendelkezett arra, hogy futását meglassítsa vagy félretérítse, amikor engem megpillantott. Úgy éreztem, hogy az egyedüli mód, amellyel földretaszításomat kikerülhetem, az, ha egy pontosan kimért nagy ugrást teszek a magasba, úgy, hogy a kutya alattam elhaladhasson, amíg én a levegőben leszek. Ez a villámnál gyorsabb gondolat, de amelyet már nem érkeztem sem megfontolni, sem végrehajtani, volt az utolsó, balesetem bekövetkezése előtt. Sem a taszítást, sem a zuhanást nem éreztem, sem semmit, ami azután következett, egészen addig a pillanatig, amíg magamhoz tértem.

Csaknem éjszaka volt, midőn visszanyertem eszméletemet. Három vagy négy fiatal ember karjai közt találtam magamat, akik elbeszélték, mi történt velem. A dán kutya, nem tudván nekiiramodását visszatartani, két lábszáramra zuhant s engem mind tömege súlyával, mind gyorsasága erejével meglökve, fejjel előre taszított: leeső testem egész súlyát felső állkapcsom fogván föl, az a nagyon göröngyös kövezeten erős ütődést szenvedett és a zuhanás annál hevesebb volt, minthogy ereszkedőnél lévén, fejem mélyebben szállott alá lábaimnál.

A hintó, amelyikhez a kutya tartozott, nyomban követte ezt és keresztülgázolt volna rajtam, ha a kocsis rögtön vissza nem rántotta volna lovait. Ezeket tudtam meg azok elbeszéléséből, akik fölemeltek és még akkor is támogattak, amikor magamhoz tértem. Az állapot, amelyben e pillanatban találtam magamat, sokkal különösebb, semhogy leírását ne nyújtanám.

Az éj leszállott. Észrevettem az eget, nehány csillagot s némi kis zöld gyepet körülöttem. Ez az első észrevétel egy pillanatig fölséges volt. Minden érzésem ebben összpontosult. Ebben a pillanatban keltem életre és úgy tetszett, hogy könnyed létemmel mindama tárgyakat eltöltöm, amelyeket észrevettem. Teljesen a jelen pillanattal eltelve, semmire sem emlékeztem vissza; semmi határozott fogalmam nem volt egyéniségemről, a legkisebb képzetem arról, ami velem történt; nem tudtam sem azt, ki valék, sem azt, hol valék; nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet, sem nyugtalanságot. Láttam, hogy foly a vérem, mint ahogy láttam volna egy patak folyását, egyáltalában nem gondolva arra, hogy ez a vér valamiképpen az enyém. Egész lényemben elragadó nyugalmat éreztem, amelyhez foghatót, valahányszor visszaemlékezem reá, az ismert gyönyörök egész hatókörében sohasem találok.

Megkérdezték, hol lakom: képtelen voltam megmondani. Kérdeztem, hol vagyok? Azt mondták: a magas határkőnél; olybá tűnt föl, mintha azt mondták volna: az Atlas hegyénél. Fokozatosan meg kellett kérdeznem az országot, a várost és a városnegyedet, amelyben voltam. Még ez sem lett elegendő, hogy fölismerjem magamat; egészen a boulevardig el kellett innen mennem, hogy lakásom és nevem eszembe jusson. Egy ismeretlen úr, aki oly jószívű volt, hogy elkísért egy darabon, megtudva, hogy oly messze lakom, azt tanácsolta, vegyek a Temple-nál egy bérkocsit s azon menjek haza. Azonban nagyon jól lépdeltem, nagyon könnyedén, sem fájdalmat, sem semmi sebet nem érezve, habár folyton sok vért hánytam. De hideg borzongást éreztem, minek következtében összezúzott fogaim nagyon kellemetlenül verődtek össze. A Temple-hoz érkezve, azt gondoltam, hogy miután fáradság nélkül lépek, jobb lesz így gyalog folytatni utamat, mint kitenni magamat annak, hogy egy bérkocsiban az Isten hidege vegyen meg. Így tettem meg a félmértföldet, ami a Temple-től a Platrière-utcáig terjed, minden fáradság nélkül lépdelve, kikerülve a torlódást, a kocsikat, éppen oly jól megválasztva és követve utamat, mint ahogy teljesen jó egészségben tehettem volna. Megérkezem, megnyitom a titkos rugót, amelyet a kapu ajtajára tétettek, felkapaszkodom a homályban a lépcsőn és végre belépek otthonomba minden más baleset nélkül, mint zuhanásom és következményei, amelyeket még észre sem vettem ekkor.

Feleségem sikoltozásai, amikor engem megpillantott, értésemre adták, hogy cudarabbul jártam, semmint hivén. Az éjet eltöltém anélkül, hogy ismerném és érezném még bajomat. Másnap a következőket éreztem és találtam: Felső ajkam belülről egészen az orromig meg volt hasadva, kívülről a bőr jobban megvédte és megakadályozta a teljes elszakadást; négy fogam belevágódott a felső állkapocsba, az arcnak egész része, amely ezt takarja, végtelenül meg volt dagadva és összezúzódva, jobb hüvelykujjam összetiporva és igen felnőve, bal hüvelykujjam súlyosan megsebesülve, balkarom megtaposva, baltérdem szintén nagyon megdagadva és azt egy erős és fájdalmas zúzódás miatt teljesen képtelen voltam meghajlítani. De mind e sok zúzódás dacára semmi tagom sem tört el, még csak egy fogam sem, oly szerencse, amely ehhez hasonló zuhanásnál a csodával határos.

Ime: egészen híven balesetem története. Ez a történet néhány nap alatt egész Párisban annyira megváltoztatva és kiforgatva terjedt el, hogy lehetetlen volt rajta bármit is fölismerni. Előre számíthattam erre az átalakításra; de annyi furcsa körülmény járult hozzá, annyi homályos beszéd és elhallgatás kísérte, oly nevetségesen diszkrét hangon beszéltek nekem róla, hogy mindez a rejtély nyugtalanítani kezdett. Mindig gyűlöltem a sötétséget, mi természetszerűleg borzalmat kelt bennem s ezt a borzadályt az a sötétség, amely annyi év óta környez, nem csökkenthette. E korszak minden furcsasága közül csak egyet fogok megjegyezni, de ez elegendő lesz arra, hogy a többieket is megítélhessük.

M***, akivel soha semmiféle összeköttetésben sem állottam, elküldte hozzám titkárát, hogy tudakozódjék hogylétem felől és nagy szolgálatkészséggel felajánlotta szolgálatait, de azok a fennforgó körülmények közt javulásomra nem nagyon hasznosaknak tűntek föl előttem. Titkárja azonban egyre nagyon élénken sürgetett, hogy vegyem igénybe ajánlatait s utóljára azt mondta, hogyha nem bízom benne, egyenesen M***-nek írhatok. Ez a nagy buzgólkodás és az a bizalmaskodó hang, amellyel ezt kísérte, elárulta előttem, hogy mindez alatt valami rejtély lappang, amelybe hasztalan igyekeztem behatolni. Nekem sem kellett egyéb, hogy megriadjak, kivált abban a felizgatott állapotban, amelybe balesetem és az azt kísérő láz juttatta fejemet. Ezer nyugtalanító és szomorú föltevés rohanta meg lelkemet; mindahhoz, ami körültem történt, magyarázatokat fűztem, amelyek inkább a láz deliriumát, mint egy oly férfiú hidegvérét jelezték, aki semmi iránt sem érdeklődik többé.

Egy más esemény végkép megzavarta nyugalmamat. ***-né néhány év óta meg-meglátogatott, anélkül, hogy gyaníthatnám: miért? Apróbb affektált ajándékai, gyakori oknélküli és unalmas látogatásai eléggé jelezték előttem, hogy valami titkos célja van velük, de nem tárták azt föl előttem. Egy regényről beszélt nekem, amelyet írni akart, hogy a királynénak felajánlja. Megmondtam neki, mit tartok az írónőkről. Értésemre adta, hogy e tervének célja anyagi helyzetének rendbehozatala s e végből támogatásra van szüksége; semmi ellenvetést sem tehettem. Utóbb azt mondta, hogy miután a királynéhoz nem tudott bejutni, elhatározta, hogy a nagyközönséghez fordul könyvével. Ez sem olyan dolog volt, hogy tanácsokat adjak neki, amiket nem is kért tőlem és amelyeket meg sem fogadott volna. Beszélt róla, hogy előzőleg megmutatja nekem kéziratát. Kértem, hogy a világért se tegye és nem tette.

Lábbadozásom alatt egy szép napon elküldte nekem könyvét teljesen kinyomtatva, sőt bekötve és az előszóban oly vastag, oly izléstelenül felrakott és annyi nagyképűséggel kiszínezett dícséretet találtam magamról, hogy nagyon kellemetlenül éreztem miatta magamat. Az a durva csúszás-mászás, amely az egészen érezhető volt, sohasem járt együtt a jóakarattal; szívem nem szokott e tekintetben csalatkozni.

Néhány nap múlva ***-né leányával együtt meglátogatott. Tudomásomra hozta, hogy könyve igen nagy föltűnést keltett egy jegyzet miatt; én alig vettem észre ezt a jegyzetet, midőn a regényt futólag átlapoztam. ***-né eltávozása után újra elolvastam azt; fontolóra vettem célzatát s úgy hiszem, megtaláltam benne látogatásainak, hízelgéseinek, előszava vaskos dicséreteinek indító okát és úgy láttam, mindennek nem volt más célja, mint a közönséget úgy hangolni, hogy nekem tulajdonítsa ezt a jegyzetet s következéskép azt a gáncsolást, amelyet az közzétételének fennforgó körülményei közt szerzője ellen fölidézhetett.

Semmi eszköz sem volt kezemügyében, hogy ezt az álhírt és azt a benyomást, amelyet az fölkelthetett, leromboljam s mindaz, ami rajtam állt, csupán annyi volt, hogy ne tápláljam azt, továbbra is eltűrve ***-nének és leányának hiábavaló és tüntető látogatásait. E célból a következő levélkét írtam az anyának:

«Miután Rousseau egy szerzőt sem fogad magánál, megköszöni ***-nének jóindulatát és fölkéri, ne tisztelje meg többé látogatásaival.»

Egy formájára nézve udvarias, de csavaros észjárású levéllel válaszolt, mint amilyenek mindazok, amelyeket hasonló esetben írnak hozzám. Barbár módon tőrt döftem érzékeny szívébe és elhihetem levelének hangjáról, hogy miután oly élénk és oly igaz érzelmekkel viseltetik irántam, ezt a szakítást nem fogja úgy elviselni, hogy bele ne haljon. Mint látszik, az egyenesség és nyiltszívűség minden dologban szörnyű bűn a világon s én gonosznak és kegyetlennek tűnök fel kortársaim előtt, holott nincs más bűnöm, mint hogy nem vagyok hamis és álnok, mint ők.

Többízben kimentem már hazulról, sőt elég sokszor sétáltam a Tuilleries-ben, amikor többeknek azok közül, akikkel találkoztam, a csodálkozásán láttam, hogy valami más hír is keringhet felőlem, amiről még nem hallottam. Végre megtudtam, hogy azt híresztelték felőlem, hogy elesésem folytán meghaltam és ez a hír oly hirtelenséggel terjedt és oly makacsul, hogy több mint két héttel azután, hogy értesültem róla, mint bizonyos dologról beszéltek róla az udvarnál. Az Avignoni Hiradó (Le Courrier d’Avignon) – s ezt siettek nekem megírni – midőn ezt a szerencsés hírt tudatta, nem mulasztotta el, hogy ez alkalommal a gyalázkodások és méltatlanságok azon adójából, amelyeket halálom után emlékezetem számára gyászszónoklatok gyanánt készen tartogatnak, előre egy kis ízelítőt ne adjon.

Ezt a hírt egy még különösebb körülmény kísérte, amelyről csak véletlenül értesültem és amelyről semmi további részleteket sem sikerült megtudnom. Ez az volt, hogy egyidejűleg aláírást indítottak az általam hátrahagyott kéziratok kinyomatására. Ebből megértettem, hogy készen tartogattak egy iratcsomót, amelyet kizárólag azért gyártottak, hogy azokot tüstént halálom után a nevem alatt kiadják; mert elgondolni azt, hogy bármit azokból, amiket tényleg találhatnának, híven kinyomtatnának, oly balgaság volt, ami nem juthatott egy okos ember eszébe és amitől tizenöt évi tapasztalatom nagyon is megóvott engemet.

Ezek a sorban egymás után tett észrevételek, amelyeket több más, nem kevésbbé meglepő követett, újra megriasztották képzeletemet, amelyről azt hittem, hogy már erejét vesztette; és ez a sűrű sötétség, amelyet szünet nélkül fokoztak körülöttem, mindazt a borzalmat újra lángra gyújtotta, amelyet természetszerűleg keltenek bennem. Agyonfárasztottam magamat azzal, hogy ezer magyarázatot fűztem hozzájok és megérteni törekedtem a rejtélyeket, amelyeket megfejthetetlenekké tettek számomra. Ennek a sok talánynak egyetlen állandó eredménye összes megelőző következtetéseim megerősítése lőn, t. i. hogy miután személyemnek és jóhírnevemnek sorsát az egész most élő nemzedék egyetértőleg megállapította, semmi erőfeszítésem ki nem vonhatott engem az alól, mivel bármi hagyatékot is teljesen lehetetlen későbbi korokra eljuttatnom anélkül, hogy ne oly kezek útján származtassam el azokba, amelyeknek érdekökben áll annak eltüntetése.

De ezúttal tovább mentem. Annyi véletlen körülmény halmaza, legkegyetlenebb ellenségeimnek úgyszólván a szerencse-eszközölte fölemelkedése; mindazok, akik a kormány rúdjánál ülnek, mindazok, akik a közvéleményt irányítják, az összes magas állásban levő, az összes hangadó emberek, mintha csak a rosta szemelte volna őket ki azok közül, akiknek valami titkos neheztelésök van ellenem, hogy a közös összeesküvésben részesek legyenek, – ez az egyetemes egyetértés sokkal rendkívülibb, semhogy tisztán a véletlen műve lehessen. Egyetlenegy ember, aki vonakodott volna abban résztvenni, egyetlenegy ellentétes esemény, egyetlenegy előre nem látott és akadályozó körülmény elegendő lett volna arra, hogy azt halomra döntse. De így valamennyi akarat, valamennyi végzetszerűség, a szerencse és az összes változások megszilárdították az emberek munkáját és ez az oly meglepő, szinte a csodával határos összetalálkozás nem hagyhat fenn nálam semmi kétséget aziránt, hogy teljes sikere előre meg volt írva az örök isteni végzésekben. Egy sereg különös megfigyelés részint a múltból, részint a jelenből annyira megerősít ebben a vélekedésemben, hogy nem birom magamat visszatartani attól, hogy ugyanazt a művet, amit eddigelé csak az emberi gonoszság gyümölcsének néztem, ezentúl úgy ne tekintsem, mint az ég azon titkainak egyikét, amelyeket az emberi ész képtelen megfejteni.

Ez a gondolat távolról sem kegyetlen és szívettépő reám nézve, hanem inkább megvigasztal, lecsöndesít és segít megnyugodnom. Nem megyek oly messzire, mint Szent Ágoston, aki még elkárhozásában is megvigasztalódott volna, ha ez lett volna Isten akarata. Az én megnyugvásom, igaz, kevésbbé önzetlen, de nem kevésbbé tiszta és a forrás, amelyből ered, szerintem méltóbb ama tökéletes lényhez, akit imádok.

Isten igazságos; ő akarja, hogy szenvedjek; s ő tudja, hogy ártatlan vagyok. Ime bizalmam indító oka; szívem és eszem azt kiáltja felém, hogy az nem fog engem megcsalni. Hadd dolgozzanak hát az emberek és a sors; tanuljunk meg zúgolódás nélkül szenvedni: utoljára mindennek rendbe kell jönnie és előbb vagy utóbb én is helyemre kerülök.