Nyolcadik séta.

Midőn lelkemnek életem minden viszonyaiban való dispoziciói fölött elmélkedem, rendkívül meglep, hogy oly kevés arányt látok sorsom különböző kombinációi és a jól- vagy rosszullét szokásos érzelmei közt, amelyekkel azok hatottak reám. Rövid boldogságomnak különböző időközei úgyszólván semmi kellemes emléket sem hagytak hátra arról a benső és állandó módról, amellyel illettek engem; s ellenkezőleg, életem összes nyomorúságaiban úgy éreztem, hogy állandóan gyöngéd, megható és gyönyörteljes érzelmekkel voltam tele, amelyek üdvös balzsamot hintvén vérző szívem sebeire, úgy tetszett, mintha annak fájdalmát gyönyörűséggé változtatnák és amelyeknek kellemes emléke egyedül tér vissza lelkembe, elszakítva ama bajok emlékétől, amelyeket ugyanakkor éreztem. Úgy tetszik, hogy jobban élveztem létezésem édességét, hogy a valóságban többet éltem, midőn balsorsom úgyszólván szívem köré gyűjtötte érzelmeimet, úgy hogy azok nem párologhattak ki belőlem az emberi nagyrabecsülés mindama tárgyaira, amelyek oly kevéssé érdemlik meg ezt önmagukban véve, habár egyedüli foglalatosságát teszik azoknak, akiket boldogoknak tartunk.

Ha minden rendben volt körülöttem, ha meg voltam elégedve mindazzal, ami körülvett és azzal a munkakörrel, a melyben élnem kellett, betöltöttem azt vonzalmaimmal. Közlékeny lelkem más tárgyakra kiáradt. S minduntalan ezerféle vágyak, oly szeretetreméltó hajlandóságok által, amelyek szüntelen leigázták szívemet, magamtól messzire elvonatva: bizonyos tekintetben megfeledkeztem magamról, teljesen azon csüngtem, ami idegen volt rám nézve és szívem folytonos izgatottságában az emberi dolgok minden változandóságát átéreztem. Ez a viharos élet sem belől nem hagyott békét, sem kívül nyugalmat. Bár látszólag boldog voltam, egy érzelmem sem volt, amely az elmélkedés próbakövét kiállhatta volna és amelyben igazán kedvem telhetett volna. Soha nem voltam tökéletesen megelégedve sem mással, sem önmagammal. A világ zsivaja elkábított, a magány untatott; mindegyre szükségem volt a helyváltoztatásra és sehol nem éreztem jól magamat. Mindenütt ünnepeltek, szivesen láttak, jól fogadtak, mindenütt dédelgettek; nem volt egy ellenségem, egy rosszakaróm, egy irigyem; minthogy mindenki csak arra törekedett, hogy lekötelezzen, gyakran volt részem abban az örömben, hogy magam is sok embert lekötelezhettem; és vagyon nélkül, hivatalos állás nélkül, pártfogók nélkül, jól kifejlett vagy jól ismert nagy tehetségek nélkül élveztem a mindezekkel kapcsolatos előnyöket és semmiféle állásban senkit nem láttam, akinek sorsa kivánatosabbnak tűnt volna fel az enyémnél. Mim hiányzott hát, hogy boldog legyek? Nem tudom; de azt tudom, hogy nem voltam boldog. Mim hiányzik ma, hogy a halandók legboldogtalanabbika legyek? Mindabból semmi, amit az emberek megtehettek e végre. Nos hát, ebben a szánalomraméltó állapotban közülök a legboldogabbal sem cserélném el lényemet és sorsomat, és inkább akarok egész nyomorúságommal én lenni, mint bármelyik közülök az ő teljes boldogságával. Önmagamra szorítkozva, igaz ugyan, hogy saját lényegemmel táplálom magamat, de ez soha nem merül ki; én beérem önmagammal, habár úgyszólván üresen kérődzöm s kiaszott képzeletem és kialudt képzeteim semmi táplálékot nem szolgáltatnak többé szívemnek. Elhomályosult, érzékeim által eltorlaszolt lelkem napról-napra alább sülyed és e nehéz tömegek terhe alatt nincs többé elegendő ereje arra, hogy magasra szökelljen, mint hajdan, régi porsátorából.

Erre az önmagunkba való visszatérésre kényszerít bennünket a balsors és talán éppen ez teszi azt a legtöbb emberre nézve elviselhetetlenné. Ami engem illet, aki csak hibákat hányhatok szememre, vádolom velök gyöngeségemet s aztán megvigasztalódom, mert soha előre megfontolt gonoszság nem közeledett szívemhez.

Azonban, ha csak bárgyú nem volnék, hogyan szemléljem egy pillanatig is helyzetemet a nélkül, hogy azt oly borzalmasnak ne találjam, mint amilyenné az emberek tették és a nélkül, hogy bele ne pusztuljak a fájdalomba és kétségbeesésbe. De én, a legérzékenyebb lény, szemlélem azt és nem indulok fel rajta; és harcok nélkül, önmagammal szemben erőfeszítések nélkül, szinte közömbösen látom magamat egy oly állapotban, amelynek szemléletét talán egyetlen más ember sem viselné el rémület nélkül.

Hogyan jutottam ennyire? Mert ugyanám távol állottam e békés hajlandóságtól amaz összeesküvés első gyanújakor, amellyel régóta körülhálóztak, a nélkül, hogy azt bármiképpen sejtettem volna. Ez az új fölfedezés egészen megzavarta az eszemet. A becstelenség és árulás készületlenül lepett meg. Melyik becsületes lélek van efféle kínokra készen? Ki kellett volna érdemelnünk, hogy előre láthassuk őket. Minden kelepcébe beleestem, amelyet lépteim elé állítottak. A méltatlankodás, a düh, az őrjöngés erőt vett rajtam, irányt vesztettem. Fejem megzavarodott és abban a borzalmas sötétségben, amellyel szüntelenül körülvettek, többé nem vettem észre sem világosságot, hogy magamviseletét irányítsam, sem támaszt, sem semmit, a min szilárdan tarthassam magamat és ellenállhassak a kétségbeesésnek, amely az örvénybe ragadott.

Hogyan lehetne ily rettenetes helyzetben boldogan és nyugodtan élni? Pedig még mindig itt vagyok, mélyebbre sülyedve, mint valaha és itt feltaláltam a nyugalmat és a békét; s boldogan és nyugodtan élek és nevetek azokon a hihetetlen gyötrelmeken, amelyeket üldözőim minduntalan szereznek magoknak, míg én békében maradok, virágokkal, himporokkal és gyerekségekkel foglalkozva és még nem is gondolva reájok.

Hogyan történt ez az átmenet? Természetesen, észrevétlenül és baj nélkül. Az első csapás rettenetes volt. Én, aki szeretetre és becsülésre érdemesnek éreztem magamat, aki azt hittem, hogy úgy tisztelnek és szeretnek, mint a hogy azt megérdemeltem, egyszerre csak azt láttam, hogy olyan borzalmas szörnyeteggé változtam, amilyen sohase létezett. Egy egész nemzedéket látok, amint teljes egészében erre a furcsa véleményre adja magát, magyarázat nélkül, kétség nélkül, szégyen nélkül és a nélkül, hogy valaha sikerült volna e különös változás okát kisütnöm. Teljes erővel vergődtem ellene és csak annál jobban belefonódtam. Kényszeríteni akartam üldözőimet, hogy valljanak színt előttem; óvakodtak tőle. Miután sokáig sikertelenül gyötrődtem, meg kellett pihennem. Azonban mindig reménykedtem, így szóltam magamban: ily ostoba elvakultság, ily képtelen elfogultság nem vehet erőt az egész emberi nemen. Vannak még józaneszű emberek, akik nem részesek ebben az őrjöngésben; vannak még igazságos lelkek, akik útálják a csalást és az árulókat. Keressünk, talán fogok végre egy embert találni; ha rátalálok, ők meg vannak szégyenítve. Hasztalan kerestem, nem akadtam rá. Az összeesküvés egyetemes, kivétel nélküli, visszatérés nélküli, s én bizonyos vagyok benne, hogy ebben a szörnyű száműzetésben fogom napjaimat befejezni, a nélkül, hogy valaha a titok nyitjára akadnék.

Ebben a szánalomraméltó állapotban, hosszú gyötrelmek után a kétségbeesés helyett, amelynek végtére is osztályrészemül kellett jutnia, megtaláltam a derültséget, a nyugalmat, a békét, sőt a boldogságot, mivel életem minden napja örömmel juttatja eszembe a tegnap örömét és mivel másnapra sem óhajtok egyebet.

Honnan ered ez a különbség? Egyetlen dologtól, onnan, hogy megtanultam a szükségesség jármát zúgolódás nélkül viselni; onnan, hogy még ezer dologhoz törekedtem ragaszkodni és miután mindezek a támpontok fokozatosan kisiklottak kezemből, önmagamra utaltan, végre visszanyertem egyensúlyomat. Mindenfelől szorongatva, egyensúlyban maradok, mivel semmihez sem ragaszkodom többé s csak önmagamra támaszkodom.

Amikor ennyi hévvel feltámadtam a közvélemény ellen, még ekkor is – a nélkül, hogy észrevenném – annak igája alatt nyögtem. Szeretjük, ha becsülnek azok, akiket becsülünk és a míg kedvezően vélekedhettem az emberekről vagy legalább nehány emberről, azoknak rólam alkotott ítéletei nem lehettek előttem közömbösek. Láttam, hogy a közönség ítéletei sokszor méltányosak, de nem láttam, hogy ez a méltányosság a véletlen szülötte volt, hogy azok a szabályok, amelyekre az emberek véleményeiket alapítják, csak szenvedélyeikből vagy előítéleteikből, amelyek ezeknek folyományai, fakadnak; és hogy még akkor is, amikor helyesen ítélnek, gyakran még ezek a helyes ítéletek is helytelen elvekből erednek, mint mikor úgy tesznek, mintha elismernék valakinek érdemeit és sikereit, ezt nem az igazságosság szelleméből kifolyólag, hanem azért teszik, hogy részrehajlatlan színben tűnjenek föl, ellenben ugyanezt az embert más tekintetben kényök-kedvök szerint rágalmazzák.

De amikor ily hosszú és hiábavaló vizsgálódások után azt láttam, hogy valamennyien kivétel nélkül a legméltánytalanabb és képtelenebb rendszernél maradnak, amelyet csak egy pokoli szellem kitalálhatott; amikor láttam, hogy velem szemben az ész minden fejből és a méltányosság minden szívből száműzetett; amikor láttam, hogy egy őrjöngő nemzedék egészen átadta magát vezetői vak dühének egy szerencsétlen ellenében, aki soha nem tett, nem akart, nem okozott rosszat senkinek; amikor, miután hasztalan kerestem egy férfiút, ki kellett végül lámpásomat oltanom és felkiáltanom: nincsen többé! ekkor egyedül kezdtem magam a földön látni és megértettem, hogy kortársaim velem szemben csak gépies lények, akik csak külső ösztönzés révén cselekszenek és a kiknek hatását csak a mozgási törvények révén számíthatom ki. Bármiféle szándékot, bármiféle szenvedélyt vettem volna is föl lelkeikben, azok soha nem magyarázták volna meg irántam való magokviseletét úgy, hogy azt megérthettem volna. Így szűnt meg az ő benső mivoltuk tényező lenni számomra. Csupán különféleképpen mozgó tömegeket láttam bennök, megfosztva velem szemben minden erkölcsiségtől.

Mindazon bajoknál, amelyek az embert érik, inkább nézzük a szándékot, mint az eredményt. Egy a háztetőről leeső cserép jobban megsebezhet bennünket, de nem fáj annyira, mint egy rosszakaratú kéz által szántszándékkal felénk dobott kődarab. Az ütés célját téveszti olykor, de a szándék sohase hibázza el a maga csapását. A balszerencse sújtolásánál az anyagi fájdalmat érezzük a legkevésbbé és ha egy szerencsétlen nem tud kit okolni szerencsétlenségeiért, a sorsot hibáztatja, amelyet megszemélyesít s amelyet szemekkel és értelemmel ruház fel, hogy az szándékosan gyötörje őt. Így szokott a veszteségei miatt bosszús játékos dühbe jönni a nélkül, hogy tudná, ki ellen. Egy balszerencsét képzel magának, amely szándékosan feltámad ellene, hogy őt gyötörje és ekként olajat öntvén haragja tüzére, nekihevül és lángra gyúl önmaga teremtette ellensége ellen. A bölcs ember, aki mindama szerencsétlenségekben, amelyek érik, csak a vak kényszerűség csapásait látja, nem jön ily esztelen indulatba; felkiált fájdalmában, de minden ingerültség, minden harag nélkül s a bajnak, amelynek zsákmányául esett, csak anyagi sújtolását érzi; és azok a csapások, amelyeket szenved, hasztalan sértik meg személyét, közülök egy sem ér el szívéhez.

Jelentős lépés, ha idáig jutott valaki, de még nem minden. Ha itt megállapodunk, kettévágtuk ugyan a bajt, de bennhagytuk a gyökerét. Mert ez a gyökér nem azokban a lényekben van, akik előttünk idegenek, hanem az önmagunkban van és itt kell dolgoznunk, hogy azt teljesen kiszakítsuk. Tökéletesen beláttam ezt, mihelyt magamhoz kezdtem térni. Miután eszem csak képtelenségeket tárt elém mindama magyarázatokban, amelyeket a velem történt dolgok megfejtésére előkerestem, beláttam, hogy miután mindennek okai, műszerei és eszközei előttem ösmeretlenek és megfejthetetlenek, azok nem is léteznek számomra; és sorsomnak mindeme részleteit úgy kell tekintenem, mint egy vak végzetesség megannyi aktusát, amelynél sem irányítást, sem szándékot, sem erkölcsi okot nem lehet föltételeznem; hogy minden okoskodás és rugdalózás nélkül alá kell vetnem magamat, mivel mindez hiábavaló; hogy miután csak az a tennivaló van még számomra hátra a földön, hogy úgy tekintsem magamat, mint egy tisztán szenvedő lényt, nem szabad – a sorsomnak való hiábavaló ellenállással – eltékozolnom azt az erőt, amely annak elviselésére még megmaradt. Ime, ezeket mondogattam magamban; eszem, szívem beleegyezett s mindamellett éreztem, hogy szívem még zúgolódott. Honnan eredt ez a zúgolódás? Kerestem és megtaláltam; az önszeretettől eredt, amely – miután méltatlankodott az emberek ellen, – még az ész ellen is föllázadt.

Erre a fölfedezésre nem volt oly könnyű eljutnom, mintsem hinnők, mert egy ártatlanul üldözött sokáig az igazságosság tiszta szeretetének tartja csekély egyénisége kevélységét. De ha az igazi forrást egyszer jól megismertük, könnyű azt kiszárítani vagy legalább is elterelni. Önbecsülésünk legnagyobb mozgatója a büszke lelkeknek; az illuziókban termékeny önszeretet a becsülés színébe öltözik és ennek tartatja magát. De ha a csalás végre kiderül és az önszeretet nem rejtőzködhetik el többé, ettőlfogva nem kell többé félnünk tőle és habár nehéz azt elfojtanunk, de legalább könnyű megzaboláznunk.

Soha sem volt nagy hajlandóságom az önszeretetre. De ez a mesterkélt szenvedély lángra lobbant a nagyvilágban bennem s kivált akkor, amikor íróvá lettem; talán kisebb mértékben lépett föl nálam, mint másnál, de azért bőségesen föllépett. Azok a rettenetes leckék, amelyekben részesültem, csakhamar visszaszorították előbbi határai közé; lázadozni kezdett az igazságtalanság ellen, de végre is megvetette azt; lelkembe visszahúzodva, elvágva azokat a külső összeköttetéseket, amelyek azt követelővé teszik, lemondva az összehasonlításokról, kitüntetésekről, megelégedett azzal, hogy magamnak legyek jó; ekkor újra önmagam szeretetévé válván, belépett a természet rendjébe és felszabadított engem a közvélemény igája alól.

Ettől fogva újra megtaláltam lelkem békéjét, sőt szinte a boldogságot. Mert akárminő helyzetben legyen is valaki, csak az önszeretet az, ami állandóan boldogtalanná tesz. Ha ez elhallgat és az ész beszél, ez végtére is megvigasztal bennünket mindama bajokért, amelyeket nem tudtunk elkerülni. Sőt megsemmisíti e bajokat, úgy, hogy azok nem hatnak közvetetlenül reánk; mert akkor biztosak vagyunk, hogy elkerüljük legélesebb támadásaikat, ha megszűnünk velök foglalkozni. Azok semmik arra nézve, aki nem gondol reájok. A sértések, a bosszúállások, a jogtalan mellőzések, a gyalázások, az igazságtalanságok semmik annak számára, aki az elszenvedett bajokban csak magát a bajt látja, nem pedig a szándékot; annak számára, akinek helye a saját becsülésében nem attól a helytől függ, amelyet mások az ő részére engedélyezni kegyeskednek. Bárminek nézzenek is az emberek, nem változtathatják meg lényemet és dacára hatalmuknak és minden alattomos fondorlataiknak, én – bármit tegyenek is – az ő ellenökre tovább is az leszek, ami vagyok. Igaz ugyan, hogy irántam való magaviseletük befolyást gyakorol valódi helyzetemre. Az a sorompó, amit közém és magok közé állítottak, minden megélhetési és gyámolítási segélyforrástól megfoszt engem öregségemben és szűkös helyzetemben. Sőt a pénzt is fölöslegessé teszi számomra, mivel az nem tudja nekem azokat a szolgálatokat megszerezni, amelyekre szükségem van; nincs többé se társas érintkezés, se kölcsönös támogatás, se levelezés közöttük és közöttem. Egyedül az ő körükben, csupán önmagamban találom minden segélyforrásomat és ez a segélyforrás vajmi gyönge már az én koromban és mostani állapotomban. Ezek a bajok nagyok, de minden erejöket elvesztették fölöttem, amióta úgy el tudtam őket viselni, hogy nem jöttem indulatba. Azok a körülmények, ahol az igazi szükséglet érezhetővé válik, mindig ritkák. Az előrelátás és a képzelet megsokasítja azokat, és ezek a folyton tartó érzelmek tesznek minket nyugtalanokká és szerencsétlenekké. A magam részéről hasztalan tudom, hogy holnap szenvedni fogok, elég nekem, ha ma nem szenvedek, hogy nyugodt legyek. Nem veszem szívemre az olyan bajt, amelyet előre látok, hanem csupán azt, amelyet érzek és ezáltal az igen csekély dologgá zsugorodik össze. Egyedül, betegen, s ágyamban sorvadva meghalhatnék az inségtől, a hidegtől és az éhségtől anélkül, hogy bárki aggódnék miattam. De mit határoz az, ha én magam sem aggódom miatta, ha époly kevéssé veszem szívemre, mint mások, végzetemet, bárminő legyen is az. Hát semmi az, kivált az én koromban, ha megtanultam, hogy ugyanazzal a közömbösséggel nézzem az életet és a halált, a betegséget és az egészséget, a gazdagságot és a nyomorúságot, a dicsőséget és a gyalázatot? Minden más aggastyán minden miatt nyugtalankodik, én semmi miatt nem nyugtalankodom; bármi történjék is, előttem minden közömbös és ez a közömbösség nem bölcseségem műve, hanem az ellenségeimé és kárpótlássá lesz ama szenvedésekért, amelyekkel elárasztottak. Midőn így érzéketlenné tettek a balsors iránt, nagyobb jót tettek velem, mintha megkiméltek volna annak csapásaitól. Míg nem éreztem, mindig félhettem attól, holott miután legyőztem, nem félek többé tőle.

Ez a kedélyállapot, életem viszontagságai közt, csaknem oly teljesen átszolgáltat engem természetem gondtalanságának, mintha a legteljesebb jólétben élnék. Kivéve azokat a rövid pillanatokat, midőn a tárgyak jelenléte a legkínzóbb nyugtalanságot idézi föl, egyébkor hajlandóságaim által a vonzó indulatoknak kiszolgáltatva, szívem még amaz érzelmekkel táplálkozik, amelyekre született s élvezem őket ama képzeletbeli lényekkel együtt, amelyek őket létrehozzák és velem megosztják, mintha ezek a lények valósággal léteznének. Léteznek számomra, aki megalkottam őket és sem attól nem félek, hogy elárulnak, sem attól, hogy faképnél hagynak. Azok mindaddig fognak tartani, mint magok a szerencsétlenségeim és elégségesek lesznek arra, hogy ezeket velem elfeledtessék.

Minden visszavezet arra a boldog és szelid életre, amelyre születtem volt; életem háromnegyed részét vagy tanulságos, sőt kellemes tárgyakkal elfoglalva töltöm, amelyeknek gyönyörűséggel átengedem elmémet és érzékeimet, vagy képzelődésem gyermekeivel, amelyeket szívem sugallata szerint alkottam és amelyek társasága táplálja annak érzelmeit, vagy egyedül önmagammal, beérve önmagammal és telve azzal a boldogsággal, amely – érzem – megillet engem. Mindebben önmagam szeretete végzi az egész munkát, az önzésnek semmi része benne. De nem így ama szomorú pillanatokban, amelyeket még az emberek körében töltök, mint az ő áruló dédelgetésöknek, dagályos és nevetséges bókjaiknak, mézesmázos kajánságuknak játékszere. Akármiképen láthattam is hozzá, az önzés szerepel ilyenkor. A gyűlölet és rosszindulat, amelyet e durva burkolaton keresztül szíveikben látok, fájdalommal szaggatja az enyémet és az a gondolat, hogy így ostobán becsapott bolondnak tartanak, ehhez a fájdalomhoz még gyermekes bosszúságot fűz, az ostoba önzés gyümölcsét, amelynek minden butaságát érzem, de amelyet nem birok leigázni. Azok az erőfeszítések, amelyekkel e sértő és gúnyolódó tekintetekkel szemben megedzeni igyekeztem magamat, hihetetlenek. Százszor végigmentem a nyilvános sétatereken és a leglátogatottabb helyeken, egyedül azzal a szándékkal, hogy e küzdelmekbe belegyakoroljam magam. Nemcsak erre nem tudtam eljutni, hanem semmi haladást sem tettem és összes keserves, de hiábavaló erőfeszítéseim után is époly könnyen megzavarodtam, megsértődtem, méltatlankodtam, mint azelőtt.

Mikor érzékeim uralkodnak fölöttem, bármit tegyek is, soha nem tudtam benyomásaiknak ellenállni és a meddig a tárgy hat reájok, szívem folyton annak hatása alatt áll; de ezek a múló mozgalmak csak addig tartanak, mint az érzéklet, amely azokat fölkelti. A gyűlölködő ember jelenléte erősen hat reám, de mihelyt eltávozik előlem, a benyomás vele együtt megszűnik; abban a pillanatban, amint nem látom, nem gondolok többé rá. Hasztalan tudom, hogy foglalkozni fog velem, én nem tudnék vele foglalkozni. A baj, amelyet nem érzek valósággal, egyáltalában nincs rám hatással, az üldöző, akit nem látok, nem létezik számomra. Érzem, mily előnyt nyújt ez a helyzet azok kezébe, akik sorsommal rendelkeznek. Hát csak hadd rendelkezzenek vele tetszésök szerint. Még azt is jobb szeretem, ha ellenállás nélkül gyötörnek, mintha kénytelen vagyok rájok gondolni, hogy csapásaik ellen védekezzem.

Érzékeimnek ez a hatása szívemre okozza életem egyedüli gyötrelmét. Azokon a helyeken, ahol senkit nem látok, nem gondolok többé sorsomra. Nem érzem azt, nem szenvedek többé tőle. Boldog és elégedett vagyok minden kitérés, minden akadály nélkül. De ritkán siklom ki valami érzéki benyomás alól; és a mikor a legkevésbbé gondolok reá, egy taglejtés, egy felfogott sötét pillantás, egy meghallott mérgezett szó, egy előtalált rosszakaró elegendő, hogy sodromból kihozzon. Mindaz, amit efféle esetben tehetek, annyi, hogy gyorsan elfelejtsem és tovafussak. Szívem nyugtalansága azzal a tárgygyal együtt eltűnik, amely azt fölkeltette és mihelyt magamban vagyok, nyomban nyugalomra térek. Vagy ha valami dolog nyugtalanít, ez csak az a félelem, hogy jártamban-keltemben valami újabb fájdalomkeltő tárgyra bukkanok. Ez az egyedüli keservem, de ez elég arra, hogy boldogságomat megzavarja. Párizs közepén lakom. Mikor lakásomról kijövök, sóhajtok a mező és a magány után; de ezek megtalálása végett oly messzire kell mennem, hogy mielőtt kedvemre szabadon lélegzhetném, ezer oly tárgyat találok utamban, amely összeszorítja szívemet és a nap fele aggodalmakban telik el, mielőtt azt a menhelyet, amely felé indultam, elértem volna. Boldog vagyok, ha legalább megengedik, hogy utamat befejezzem. Az a pillanat, amikor gonosz kisérőim közül tovaosonok, elragadó; és mihelyt a fák alatt, a zöld mező közepén találom magamat, azt hiszem, hogy a földi paradicsomban vagyok és époly élénk belső gyönyört élvezek, mintha a legboldogabb halandó lennék.

Nagyon jól emlékszem még, hogy rövid boldogságom idején, ugyanezek a magános séták, amelyek most annyi gyönyörűséget okoznak, izetlenek és unalmasak voltak rám nézve. Ha valakinél künn voltam a falun, a testmozgásnak és a friss levegő beszívásának szükségérzete gyakran arra indított, hogy egyedül kimenjek és ilyenkor, titokban tovaosonva mint egy tolvaj, sétálni indultam a parkban vagy a mezőn. De távol attól, hogy azt a boldog nyugalmat találnám ott, amelyet ma itt élvezek, magammal vittem oda ama hiú eszmék izgalmát, amelyek a szalonban foglalkoztattak vala, az otthagyott társaságnak emléke tovább kisért. A magányban az önzés párái és a világ zsivaja elhomályosították szemeim előtt a ligetek üdeségét és megzavarták a magány békéjét. Hasztalan menekültem az erdők mélyére, egy alkalmatlan társaság mindenüvé elkisért és elfátyolozta előttem az egész természetet. Csak miután a társaséleti szenvedélyektől és azok szomorú kiséretétől elszakadtam, találtam meg ezt minden varázsával együtt újra.

Meggyőződve róla, hogy ezeket az első önkéntelen gerjedelmeimet képtelen vagyok elfojtani, minden erre irányuló kísérlettel felhagytam. Megengedem, hogy minden támadás lángra gyújtsa véremet, a harag és méltatlankodás hatalmába kerítse érzékeimet; átengedem a természetnek ezt az első kirobbanást, amelyet összes erőimmel sem volnék képes feltartóztatni vagy félbeszakítani. Csupán arra törekszem, hogy következményének álljam útját, mielőtt az bármi hatást művelt volna. A szikrázó szemek, a tűzben álló arc, a reszkető tagok, a meg-megszakadó szívdobogás, mindez egyedül a testszervezetre tartozik és az okoskodás semmit sem változtathat rajtok. De miután megengedtük, hogy a vérmérséklet elvégezze első kirobbanását, az ember újra a saját urává válhatik és lassankint visszanyeri érzékeinek használatát; ezt sokáig sikertelenül törekedtem elérni, de végre célt értem és felhagyva azzal, hogy erőmet üres ellenállásra fordítsam, várom a pillanatot, midőn szabadon hagyva eszemet cselekedni, győzhetek, mert ez csak akkor beszél hozzám, ha képes meghallgatásra szert tenni. De mit mondok, oh jaj! eszemet? Nagy hibát követnék el, ha őt tisztelném meg ezzel a diadallal, mert neki nem igen van része benne; minden egyaránt az ingatag temperamentumtól ered, amelyet egy dühös szél hány-vet, de amely nyomban nyugalomra tér, amint a szél nem fúj többé; tüzes vérmérsékletem az, amely hány-vet engem és fásult vérmérsékletem az, amely lecsillapít. Engedek minden jelenlevő fölindulásnak, minden lökés élénk s rövid mozgalmat kelt bennem; mihelyt a lökés megszűnt, a mozgalom is megszűnik, semmi kívülről közölt dolog nem bír hosszasabban tartani nálam. A szerencse mindenféle eseményei, az emberek mindenféle cselfogásai az ekképen alkotott emberre csekély befolyással vannak. Hogy tartós fájdalmakat szenvedjek, a benyomásnak minden pillanatban meg kellene újulnia. Mert az időközök, bármily rövidek legyenek is, elegendők arra, hogy önmagamnak visszaadjanak. Az vagyok, amit az emberek kívánnak, amíg hatni tudnak érzékeimre, de alig szűnik meg ez a hatás, újra azzá leszek, amivé a természet formált; ez, bármit tegyenek is, legállandóbb állapotom és az, amelynek révén – sorsom ellenére – élvezem azt a boldogságot, amelyre – úgy érzem – alkotva vagyok.

Leírtam ezt az állapotot egyik álmodozásomban; az annyira nekem való, hogy nem kívánok egyebet, mint hogy az hosszú tartamú legyen, és nem félek egyébtől, mintha megzavarnák. A baj, amit az emberek nekem okoztak, semmiképen nem érint engemet, egyedül az attól való félelem, amit még okozhatnak, képes izgalomba hozni; de miután bizonyos vagyok a felől, hogy nem intézhetnek újabb támadást ellenem, amelynek révén állandó érzelmet kelthessenek bennem, összes cselszövényeiken csak nevetek és ellenkezésök dacára élvezem önmagamat.