Első séta.

Egyedül vagyok hát itt a földön s nincs többé se testvérem, se felebarátom, se barátom, se egyéb társaságom magamon kívül. A legtársaságosabb lényt, aki a legjobban szerette az embereket, közmegegyezéssel számkivetették a földről. Furfangos gyűlöletük kisütötte, hogy micsoda gyötrelem lehetne érzékeny lelkem számára a legkegyetlenebb és erőszakosan mindama kötelékeket szétszakították, amelyek ő hozzájok fűztek. Még önmagok ellenére is szerettem volna az embereket. Ők csak úgy vonhatták ki magokat szeretetem elől, hogy megszűntek emberek lenni. Így hát most idegenekké, ismeretlenekké, szóval senkikké lettek számomra, mivel így akarták. De vajjon, elszakítva tőlük és mindentől, mi vagyok én magam? Ime, most ennek kutatása vár reám. Szerencsétlenségemre nem foghatok addig ebbe a vizsgálatba, míg egy pillantást nem vetek helyzetemre. Ezen a szemlélődésen szükségképen át kell haladnom, hogy tőlük önmagamhoz érkezzem.

Tizenöt, sőt több éve, hogy ebben a különös helyzetben vagyok, de még ma is álomnak tűnik fel előttem. Egyre azt képzelem, hogy talán valami emésztési baj gyötör, kellemetlen álmokkal küzködöm és hogy gyötrelmemtől erősen megkönnyebbülve fogok fölébredni, amikor majd újra barátaim társaságában leszek. Igen, kétségkívül, anélkül, hogy észrevettem volna, át kellett ugornom az ébrenlétből az alvás, vagy inkább az életből a halál állapotába. Kiragadva, nem tudom: hogyan, a dolgok rendes kerékvágásából, úgy rémlett, hogy megfoghatatlan káoszba zuhantam alá, ahol mitsem tudok észrevenni s minél inkább gondolkozom jelenlegi helyzetemen, annál kevésbbé birom megérteni, hol vagyok.

Eh, hogyan láthattam volna előre a végzetet, amely reám várt? Hogyan foghatnám azt még ma is föl, amikor annak zsákmánya vagyok? Föltehettem-e józan ésszel, hogy egyszer majd én, ugyanaz lévén, aki valék, ugyanaz, aki még most is vagyok, a legcsekélyebb kétség nélkül egy szörnyeteg, egy méregkeverő, egy gyilkos hírébe kerűlök s mint ilyennel bánnak majd velem; hogy az emberi nem borzadálya, a csőcselék játékszere leszek; hogy mindaz az üdvözlés, amellyel a járókelők engem fogadnak, csak abból fog állani, hogy leköpnek; hogy egy egész nemzedék közmegegyezéssel azzal fog mulatni, hogy engem élve eltemessen? Amikor ez a különös felfordulás bekövetkezett, eleinte – mivel készületlenül talált – egészen megzavarodtam tőle. Felindulásaim, méltatlankodásom oly őrjöngésbe ejtettek, amely csak több mint tíz év mulva birt lecsillapulni; és ezalatt az idő alatt tévedésből-tévedésbe, hibából-hibába, balgaságból-balgaságba esve, oktalanságaim által sorsom irányítóinak megannyi fegyvert szolgáltattam kezébe, amelyeket ők ügyesen felhasználtak, hogy azt visszavonhatatlanul szándékuk szerint irányítsák.

Jó darab ideig époly erőszakosan, mint hiába vergődtem. Ügyesség nélkül, ravaszság nélkül, alakoskodás nélkül, okosság nélkül őszinte, nyílt, türelmetlen, heveskedő kedéllyel lévén felruházva, vergődésemmel csak annál jobban belebonyolódtam a hálóba és szünetlenül újabb alkalmat nyújtottam nekik tőrbeejtésemre, amelyet ők nem mulasztottak el kizsákmányolni. Végre, mikor éreztem, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló és hasztalanul gyötröm magamat, az egyedüli elhatározáshoz folyamodtam, amely még hátra volt számomra, hogy t. i. alávetem magam végzetemnek és nem rugdalózom többé a kényszer ellen. Ebben a megnyugtató gondolatban minden bajomért kárpótlást találtam ama békesség által, amelyet az szerzett s amelyet az époly kínos, mint eredménytelen ellenállás folytonos munkájával nem tudtam elérni.

Egy más dolog is hozzájárult ehhez a békességhez. Üldözőim, minden furfangosságuk mellett is, figyelmen kívül hagytak egyet, amit haragjok elfeledtetett velök, hogy t. i. annak hatásait annyira fokozzák, hogy fájdalmaimat szünet nélkül táplálhassák és megújíthassák, mivel egyre valami új támadást intéznek ellenem. Azáltal is markukban tarthattak volna, ha elég ügyesek arra, hogy a reménység egy sugarát fenntartsák számomra. Vagy még azáltal is játékszerükké tehettek volna, ha valami hamis csalétket tartanak elém s azután a csalódott várakozás révén egyre kiújuló gyötrelemmel sebzik meg szívemet. De ők előre kimerítették összes segédforrásaikat; mitsem hagyva számomra fenn, önmaguktól is mindent elraboltak. A rágalmazás, a sárbatiprás, a kinevetés, a gyalázat, amellyel elhalmoztak, époly kevéssé képes már fokozódni, mint enyhűlni; egyformán képtelenek vagyunk: ők annak súlyosbítására, én pedig arra, hogy kivonjam magamat alóla. Annyira siettek nyomorúságom kelyhét csordultig megtölteni, hogy az összes emberi hatalom, a pokol minden ravaszságától támogatva, sem bírna már semmit hozzáadni. Még a fizikai fájdalom is nemhogy növelné gyötrelmeimet, hanem csak eltérítene azoktól. Talán, ha sikoltásokra indítana, megkímélne a sóhajtozásoktól és testi keserveim eloltanák szívem keserveit.

Mitől félhetnék még részükről, miután mindent elvégeztek? Miután nem tehetik már rosszabbá állapotomat, semmi rémületet sem kelthetnek többé bennem. A nyugtalanság és ijedség oly bajok, amelyektől örökre megszabadítottak engemet; ez bizonyára megkönnyebbülés. A valódi bajok kevés hatást tesznek rám; könnyen elhatározom magam azokkal szemben, amelyeket érzek, de nem azokkal szemben, amelyektől tartok. Nekivadult képzeletem összezavarja, felforgatja, kiterjeszti és növeli őket. Várásuk százszor jobban gyötör, mint jelenlétök és a fenyegetés rettenetesebb reám, mint maga a csapás. Mihelyt lesujtanak, az esemény megfosztván azokat mindattól, amivel a képzelet felruházta, valódi értékökre szállítja le őket. Ilyenkor jóval csekélyebbeknek találom őket, mint ahogy előre képzeltem és még szenvedésem közben is némi enyhűlet érzése száll meg. Ebben az állapotban, midőn megszabadítva minden új félelemtől és fölmentve a nyugtalanságtól, semmi reménység sem csalogat, a puszta megszokás elegendő lesz arra, hogy napról-napra elviselhetőbbé tegyen rám nézve egy oly helyzetet, amelyet semmisem tehet már rosszabbá és amint az érzelem az időtartam folytán eltompul, nekik sincs több eszközük annak fölújítására. Ime, ily jót tettek üldözőim velem, midőn mértéktelenül kimerítették gyűlölködésük összes fegyvereit. Minden hatalmuktól megfosztották magokat fölöttem s ezentúl fittyet hányhatok nekik.

Még nincs két hónapja, hogy a teljes nyugalom visszaszállt szívembe. Régóta semmitől sem féltem többé; de még reméltem és ez a remény, most ápolva, majd megcsalatva, volt az oka annak, hogy ezer különféle szenvedély szünetlenül ostromolta szívemet. Egy époly szomorú, mint váratlan esemény végre kizárta szívemből a remény e vékony sugarát és feltárta előttem itt alant örökre, visszahozhatatlanul kiszabott végzetemet. Ettől kezdve minden fenntartás nélkül megnyugodtam sorsomban és újra megtaláltam a békét.

Mihelyt egész kiterjedésében gyanítani kezdtem a cselszövényt, örökre elvesztettem azt a reményt, hogy a nagy közönséget még életemben helyes útra térítem a magam dolgai felől, de még ez a nyomravezetés is, minthogy nem lehet kölcsönös, ezentúl egészen hiábavaló lenne rám nézve. Az emberek hasztalan akarnának hozzám visszatérni, nem találnának föl többé. Azzal a megvetéssel, amelyet bennem keltettek, érintkezésök élvezhetetlen, sőt terhes lenne rám nézve s százszor boldogabb vagyok magányomban, mint velök élve lehetnék. Szívemből a társaság minden édes érzéseit kitépték. Ezek nem csirázhatnak ki újra az én koromban; már fölötte késő. Akár jót, akár rosszat tesznek ezentúl velem, részükről minden közömbösen érint és bármit cselekedjenek, kortársaim örökre semmik maradnak számomra.

De számítottam még a jövőre és reméltem, hogy egy különb nemzedék, jobban megvizsgálva úgy az előbbi nemzedékek velem szemben hozott ítéletét, mint az irántam tanusított magaviseletét, könnyen föl fogja tudni fedezni azoknak mesterkedését, akik azt irányítják és végre olyannak fog látni, mint amilyen vagyok. Ez a reménység iratta velem Dialogusaimat és sugallt ezer balga kísérletet, hogy azokat az utókorra eljuttassam. Ez a remény, bármily távoli volt is, ugyanabban az izgatottságban tartotta lelkemet, mint amikor még egy igazságos szívet kerestem a században és reménységeim, amelyeket hasztalan vetettem távolra, egyaránt játékszerévé tettek a mai embereknek. Elmondtam Dialogusaimban, mire alapítottam ezt a várakozásomat. Csalódtam. Szerencsére eléggé idejében megéreztem ezt arra, hogy utolsó órám előtt még teljes megnyugvást és föltétlen pihenési időt találjak. Ez az időköz abban az időben kezdődött, amelyről beszélek és okom van hinni, hogy többé nem szenved félbeszakítást.

Nagyon kevés nap múlik el, hogy újabb elmélkedések meg ne erősítenének abban, mennyire tévedtem, midőn a közönségnek helyes útra térésére számítottam, hacsak egy más korban is; mivelhogy engemet illetőleg oly kalauzok vezetik, akik szüntelenül újakkal cserélődnek fel ama testületekből, amelyek ellenszenvvel viseltetnek irántam. Az egyes emberek meghalnak, de a kollektiv testületek nem halnak meg. Ugyanazok a szenvedélyek itt tovább öröklődnek és lángoló gyűlöletük, mely halhatatlan, mint az a démon, amely azt sugallja, mindig egyforma erővel működik. Ha összes magánellenségeim halva lesznek, az orvosok, az oratóriánusok még élni fognak és ha majd csak ez a két testület marad üldözőmül, bizonyos lehetek felőle, hogy halálom után nem hagyják jobban békében az emlékemet, mint a hogy hagyták életemben személyemet. Az idők haladtával az orvosok, akiket valóban megsértettem talán, lecsillapodhatnának; de az oratóriánusok, akiket szerettem, akiket becsültem, akikbe teljes bizalmamat vetettem és akiket sohasem sértettem meg, az oratóriánusok, ez egyházi és félig szerzetesrendi férfiak, örökre engesztelhetetlenek lesznek, az ő saját méltánytalanságok alkotja szemökben bűnömet, amelyet önszeretetök sohasem fog nekem megbocsátani, a nagyközönség pedig, amelynek ingerültségét szünet nélkül gondosan táplálni és éleszteni fogják, nem fog náluknál előbb lecsillapodni.

Minden elvégeztetett számomra a földön. Sem jót, sem rosszat nem lehet itt többé velem cselekedni. Semmi remélni- vagy félnivaló sem marad többé számomra fenn e földön s én szegény, szerencsétlen, de Istenhez hasonlóan szenvedésmentes halandó, nyugodt vagyok az örvény mélyén.

Mindaz, ami külsőleges, idegen ezentúl rám nézve. Nincs többé e világon se felebarátom, se embertársam, nincsenek barátaim. Olyan vagyok a földön, mintha egy idegen bolygóról estem volna le, amelyen laktam. Ha fölismerek valamit magam körül, azok csupa elszomorító és szívettépő tárgyak szívem számára és nem vethetem szemeimet arra, ami érint és környez, anélkül, hogy bennök valami okot ne találnék a megvetésre, ami felháborít, vagy a fájdalomra, ami megszomorít. Távolítsuk el hát elmémből az összes kínos tárgyakat, amelyekkel époly fájdalmasan, mint hasztalanul foglalkoznám. Egyedül állván életem hátralevő részében, mivel csak magamban találom meg a vigasztalást, a reménységet és a békét, nem szabad és nem is akarok többé egyébbel, mint csupán magammal foglalkozni. Ebben az állapotban veszem újra elő annak a szigorú és őszinte vizsgálatnak a folytatását, amelyet hajdan Vallomásaimnak neveztem. Utolsó napjaimat annak szentelem, hogy tanulmányozom magamat és előre elkészítem a számadást, amelyet nem fogok késni magamról nyújtani. Adjuk át teljesen magunkat a saját lelkemmel való társalgás édességének, mivelhogy ez az egyetlen, amit az emberek nem vehetnek el tőlem. Ha belső állapotom fölött való elmélkedéssel sikerül azt jobban rendbe hoznom és a bajtól, ami még benne maradhat, megtisztítanom, elmélkedéseim nem fognak teljesen kárba veszni és habár semmi hasznomat sem vehetik már a földön, utolsó napjaimat nem vesztegettem el hiába. Naponkénti sétáim üres időit gyakran bájos szemlélődések töltötték ki és sajnálom, hogy azok kivesztek emlékezetemből. Írásban fogom megrögzíteni azokat, amelyek még ezután fölbukkannak; és valahányszor újra elolvasom, újra végigélvezem őket. El fogom feledni szerencsétlenségeimet, üldözőimet, gyalázataimat, ha arra az árra gondolok, amit szívem kiérdemelt.

Ezek a lapok tulajdonképpen csak álmodozásaimnak formátlan naplói lesznek. Sok szó lesz bennök rólam, mivel egy magányos ember, aki elmélkedik, szükségképpen sokat foglalkozik önmagával. Egyébiránt mindazok az idegen eszmék, amelyek séta közben fejemen átsuhannak, hasonlóképpen megtalálják benne helyöket. El fogom mondani, mit gondoltam, úgy, amint az bennem támadt és époly kevés kapcsolattal, mint a mennyiben a tegnapi képzetek a másnapiakkal rendesen állanak. De ebből jellememnek és kedélyhangulatomnak mindig új ismerete fog származni, amaz érzelmek és gondolatok megismerése révén, amelyek mostani szokatlan állapotomban elmém naponkénti táplálékát alkotják. E lapok tehát Vallomásaim függeléke gyanánt tekinthetők, de nem adom nekik többé ezt a címet, mivel úgy érzem, hogy semmi olyas mondanivalóm sincs, ami ezt megérdemelhetné. Szívem megtisztult a balsors kohójában és alig találok benne – amint gondosan vizsgálom – a megróvható hajlam némi maradványára. Mit gyónhatnék még meg, mikor minden földi vonzalmat kiszakítottak belőle? Époly kevéssé dícsérhetem, mint gáncsolhatom magamat: ezentúl semmi vagyok az emberek közt és csupán ez mindaz, ami lehetek, minthogy semmi valóságos viszonyban, igazi társaságban sem állok velök. Minthogy semmi jót sem tehetek, ami rosszra ne forduljon, minthogy nem cselekedhetem úgy, hogy másnak vagy magamnak ne ártsak, a tartózkodás lett egyetlen kötelességemmé és ezt amennyire tőlem telik, teljesítem. De e testi tétlenség közben lelkem még egyre munkálkodik, még érzelmeket, gondolatokat teremt és belső erkölcsi élete, minden földi és idői érdek halála folytán, még erősbülni látszik. Testem csak zavar, csak akadály ezentúl számomra és amennyire csak birom, előre felszabadulok alóla.

Egy ily szokatlan helyzet bizonyára megérdemli, hogy megvizsgáltassék és leirassék s ennek a vizsgálatnak szentelem utolsó szabad időmet. Hogy ezt sikerrel tehessem, rend- és módszeresen kellene eljárnom; de erre a munkára képtelen vagyok, sőt ez el is távolítana attól a célomtól, hogy számot adjak magamnak lelkem módosulatairól és ezek egymásra következéseiről. Bizonyos tekintetben azokat a műveleteket fogom magamon elvégezni, amelyeket a fizikusok a levegővel végeznek, hogy annak naponkénti állapotát megismerjék. Lelkemre fogom alkalmazni a légsúlymérőt és ezek a jól irányított és többször megismételt műveletek époly biztos eredményeket szolgáltathatnak majd nekem, mint az övéik. De nem terjesztem ki ily messze vállalatomat. Beérem azzal, hogy jegyzékbe veszem műveleteimet és nem törekszem arra, hogy rendszerbe foglaljam őket. Ugyanarra a kísérletre vállalkozom, mint Montaigne, de teljesen ellenkező céllal, mint ő: mert ő csak mások számára írta Essais-it, míg én csak a magam számára írom Álmodozásaimat. Ha öregebb napjaimban az elköltözés közeledtekor ugyanabban a helyzetben maradok, miként remélem, mint amelyben vagyok, olvasásuk eszembe fogja idézni azt az édes érzést, amelyet írásuk közben élvezek és ekképen újjászülvén számomra az elmult időt, úgyszólván meg fogja létemet kettőztetni. Dacára az embereknek, még tudom élvezni a társaság kellemét és elaggottan egy más korban fogok élni magammal, mintha egy fiatalabb barátommal élnék.

Első Vallomásaimat és Dialógusaimat folytonos aggodalomban írtam amiatt, hogyan rejthetném el őket üldözőim ragadozó kezei elől, hogy – ha lehetséges – eljuttassam őket a későbbi nemzedékekhez. Erre az iratra nézve nem gyötör többé ez a nyugtalanság; tudom, hogy úgyis hiábavaló lenne; és miután az a vágy, hogy az emberek jobban megismerjenek, kialudt szívemben, csak mély közömbösség maradt ott, mind igazi irataim, mind ártatlanságom emlékműveinek sorsára vonatkozólag, amelyek talán már mindörökre megsemmisültek. Hadd kémleljék ki, mit csinálok, hadd nyugtalankodjanak e lapok miatt, hadd kerítsék hatalmukba, hadd sikkasszák el, hadd hamisítsák meg őket, – mindez egyre megy nekem ezentúl. Sem el nem rejtem, sem nem mutogatom őket. Ha életemben elrabolják tőlem, sem a megírásuknál érzett örömet, sem azok tartalmának emlékezetét, sem azokat a magános elmélkedéseket, amelyeknek azok eredményei és amelyek forrása csak lelkemmel együtt aludhat ki, nem fogják tőlem elrabolni. Ha balsorsom legelső csapásaitól kezdve értettem volna hozzá, hogy végzetem ellen ne rugdalózzam és arra határozzam magam, amire ma határozom: az emberek minden erőfeszítései, minden borzalmas cselfogásai hatástalanul pattantak volna le rólam és összes cselszövényeikkel sem zavarták volna meg jobban nyugalmamat, mint ahogy ezentúl összes sikereikkel sem képesek azt megzavarni; hadd élvezzék tetszésök szerint gyalázatomat, abban nem fognak megakadályozni, hogy ártatlanságomat élvezzem és napjaimat, minden ármánykodásaik ellenére, békében fejezzem be.