Hetedik séta.

Alig kezdtem el hosszú álmaim gyűjteményét s már is érzem, hogy a végéhez közeledik. Más szórakozás lép helyére, amely most egészen lefoglal, sőt az álmodozásra való időmet is elveszi. Szinte túlcsapongó kedvteléssel engedem át magam neki, amely magamat is kacagásra indít, ha rágondolok, de azért mégis átengedem magam neki, mivel jelenlegi helyzetemben nincs más magaviseleti szabályom, mint hogy mindenben minden korlát nélkül kövessem hajlandóságomat. Mit sem változtathatok sorsomon, csupa ártatlan hajlamaim vannak és miután ezentúl az emberek összes ítéletei nem léteznek számomra, még az okosság is azt kívánja, hogy abban, ami hatáskörömben marad, mindazt megtegyem, ami kellemesen hat reám, akár nyíltan, akár magam csöndben, csupán szeszélyemet tekintve szabálynak és csupán azt a csekély erőt tekintve mértéknek, ami még bennem megmaradt. Így jutottam el a magam füvéhez minden táplálék gyanánt és a növénytanhoz minden foglalatosság gyanánt. Már eléggé koros voltam, midőn Svájcban D’Ivernois orvostól az első alapelemeket elsajátítottam belőle és utazásaim közben eléggé szerencsésen herborizáltam arra nézve, hogy tűrhető ismeretre tegyek szert a növényvilág körében. De midőn hatvan éves elmultam és Párizsban telepedtem meg, erőim is kezdtek megfogyatkozni a nagy növénytani kirándulásokhoz s egyébként is a hangjegy-másolással sokkal jobban el voltam foglalva, semhogy más foglalatosságra is szükségem legyen: felhagytam ezzel a szórakozással, amely nem volt többé számomra kívánatos; eladtam növénygyűjteményemet, el könyveimet s beértem vele, ha néha láthatom azokat a közönséges növényeket, amelyeket sétáim alkalmával Párizs körül találtam. Ez idő alatt az a kevés, amit belőle tudtam, csaknem egészen elmosódott emlékezetemből, és pedig jóval gyorsabban, mint ahogy oda vésődött.

Egyszerre csak, hatvanötödik évem befejezése után, megfosztva attól a kis emlékezettől, amelylyel addig rendelkeztem és azoktól az erőktől, amelyek a mezők bejárására még megmaradtak, kalauz nélkül, könyvek nélkül, kert nélkül, növénygyűjtemény nélkül: újra erőt vett rajtam ez a bolondság, de még nagyobb hévvel, mint a milyennel elsőízben nekiadtam volt magamat; egész komolyan foglalkoztam azzal az okos tervvel, hogy Murray egész Regnum vegetabile-jét megtanulom könyv nélkül és a földön levő összes növényekkel megismerkedem. Nem lévén módomban, hogy újra növénytani könyveket vásároljak, rajta voltam, hogy lemásoljam mindazokat, amelyeket kölcsön kapok, és elhatározván, hogy az elsőnél gazdagabb növénygyűjteményt állítok össze, addig is, míg a tenger és az Alpok összes növényeit, és Indiák összes fáit beléhelyezhetném, egyelőre a muronnal, a cerfeuiljel, a borrassal és senesonnal kezdem el, tudósan fűvészkedem madaraim kalitkája mellett és minden újabb fűszálnál, amely elémbe kerül, elégtétellel mondom: Megint több van egy növénnyel!

Nem törekszem igazolni azt az elhatározásomat, hogy ennek a szeszélynek hódolok; azt nagyon észszerűnek találom és meg vagyok győződve a felől, hogy jelenlegi helyzetemben nagy bölcseség, sőt nagy erény, ha átengedem magam azoknak a szórakozásoknak, amelyek kellemes hatással vannak reám; ez eszköz arra, hogy ne engedjem szívemben a megtorlásnak vagy gyűlöletnek semmi csiráját kihajtani, és hogy találhassak még sorsomban valami szórakozáshoz kedvet, bizonyára minden heves szenvedélytől nagyon megtisztított lelkülettel kell bírnom. Ezzel üldözőimen a magam módjára állok bosszút és nem tudnám őket kegyetlenebbül megbüntetni, mintha az ő ellenökre boldog vagyok.

Igen, kétségkívül, az ész megengedi, sőt megszabja nekem, hogy minden vonzó hajlamomnak átengedjem magam, amelynek követésében semmi nem akadályoz; de arra nem tanít meg, miért vonzó ez a hajlam és micsoda vonzóerőt találhatok egy üres, haszon nélkül és előhaladás nélkül végzett tanulmányban, amely engemet, egy vén, már roskatag és nehézkes járású, könnyedség és emlékezőtehetség nélküli szószaporítót a fiatalkor gyakorlataihoz és az iskolásfiúk leckéihez visz vissza. Szeretném magamnak ezt a különcködést megmagyarázni; úgy képzelem, hogy az kellően megmagyarázva némi új világosságot vethetne önmagamnak arra az ismeretére, amelynek megszerzésére szenteltem utóbbi üres óráimat.

Néha eléggé mélyen gondolkoztam, de ritkán örömmel, csaknem mindig akaratom ellenére és mintegy kényszerűségből; az álmodozás fölüdít és szórakoztat, az elmélkedés kifáraszt és elszomorít; a gondolkozás számomra mindig terhes és kellemetlen foglalkozás volt. Álmodozásaim néha elmélkedéssel végződtek, de gyakrabban végződnek elmélkedéseim álmodozással és e tévedezések alatt lelkem a világegyetemben a képzelet szárnyain oly elragadtatásokban bolyong és lebeg, amelyek minden más élvezetet fölülmúlnak.

Amíg ezt teljes tisztaságában élveztem, minden más foglalkozás mindig élvezhetetlen volt előttem. De amint egyszer, idegen ösztönzések által az irodalmi pályára taszítva, az elmemunka fárasztó voltát és a szerencsétlen hírnév alkalmatlanságát éreztem, egyszersmind édes álmodozásaim bágyadását és ellanyhulását is éreztem és csakhamar kénytelen lévén akaratom ellenére szomorú helyzetemmel foglalkozni, csak nagyon ritkán tudtam többé azokat a kedves elragadtatásokat feltalálni, amelyek ötven éven át nálam a szerencsét és dicsőséget pótolták és minden egyéb költség nélkül, ha az időt leszámítjuk, engem a semmittevésben a legboldogabb halandóvá tettek.

Sőt álmodozásaimnál attól kellett tartanom, hogy szerencsétlenségeim folytán nekivadult képzeletem végtére errefelé találja tevékenységét fordítani és hogy gyötrelmeim folytonos érzése, fokozatosan összébb szorítván szívemet, súlyával végre maga alá talál temetni. Ebben az állapotban természetes ösztönöm, minden elszomorító képzetet elkerültetvén velem, lecsöndesítette képzeletemet és a körülvevő tárgyakra szegezvén figyelmemet, első ízben vétette velem részleteiben a természet látványát szemügyre, amelyet eddigelé csak tömegesen és egész összefüggésében szemléltem.

A fák, a cserjék, a növények a föld díszítései és ruházatai. Semmi nem oly szomorú, mint egy meztelen és kopasz mezőség látványa, amely csupán köveket, iszapot és homokot tár szemünk elé. De megelevenítve a természet által és nászruhába öltözve a vizek csörgedezése és a madarak éneklése közepette, a föld a három ország összhangjában élettel, érdekkel és bájakkal teljes látványt tár az ember elé, az egyedüli látványt a világon, amelybe szemei és szíve soha nem fáradnak belé.

Minél érzékenyebb szíve van a szemlélőnek, annál jobban átengedi magát azoknak az elragadtatásoknak, amelyeket ez az öszhangzat benne fölkelt. Édes és mély álmodozás vesz erőt ekkor érzékein és gyönyörteljes mámorral merül bele e szép rendszer végtelenségébe, amelylyel azonosnak érzi magát. Ekkor minden egyes külön tárgy tovasiklik tekintete elől; mindent csak az egészben lát és érez. Valami különös körülménynek kell eszméit összeszorítania és képzeletét körülhatárolnia, hogy részenkint megfigyelhesse ezt a világegyetemet, amelyet átkarolni törekedett.

Ez történt természetszerűleg velem, mikor halálos aggodalomtól összeszorított szívem minden gerjedelmét maga köré sorozta és öszpontosította, hogy megőrizze a melegség azon maradványát, amely abban a levertségben, amelybe fokonkint sülyedtem, elpárologni és kialudni akart. Egykedvűen bolyongtam az erdőkben és a hegyek közt, nem merészelve gondolkozni, mert attól tartottam, hogy fölélesztem fájdalmaimat. Képzeletem, mely visszautasítja a gyötrelmes dolgokat, hagyta, hogy érzékeim átengedjék magokat a körülvevő tárgyak könnyed, de édes benyomásainak. Szemeim szünetlenül egyikről a másikra siklottak és lehetetlen volt, hogy ily nagy változatosság mellett ne akadjanak olyanok, amelyek jobban leszögezzék és huzamosabban lebilincseljék őket.

Kedvet kaptam e gyönyörködtető látványhoz, amely a szerencsétlenségben megnyugtatja, mulattatja, szórakoztatja az elmét és fölfüggeszti a gyötrelmek érzését. A tárgyak természete nagy mértékben segít e szórakoztatásban és azt csábítóbbá teszi. A kellemes illatok, az eleven színek, a legválasztékosabb idomok szinte vetélkedve vitatják el egymástól azt a kiváltságot, hogy figyelmünket lekössék. Csupán szeretnünk kell a gyönyört, hogy ezeknek az édes benyomásoknak átengedjük magunkat; és ha ez a hatás nem nyilatkozik meg mindazokkal szemben, akiket az megérint, ez némelyeknél a természetes érzékenység hiánya miatt, a legtöbbnél pedig azért történik, mert más képzetekkel fölötte elfoglalt elméjök csak lopva engedi át magát ama tárgyaknak, amelyek érzékeiket megilletik.

De még egy más körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a jóízlésű emberek figyelmét a növényvilágtól elterelje s ez az a megszokás, hogy a növényekben nem keresnek egyebet, mint csupán gyógyító szereket és orvosságokat. Theophrastus másképpen gondolkozott és ezt a filozófust úgy tekinthetjük, mint az egyetlen botanikust az ókorban, ezért nem is nagyon ismerik őt a mai emberek; de egy bizonyos Dioskoridesnek, az orvosi vevények nagy kompilatorának és az ő magyarázóinak fáradozása folytán az orvostudomány gyűjtője annyira hatalmába kerítette a gyógyító füvekké átalakított növényeket, hogy csak azt látni itt, amit nem látni, t. i. azokat az állítólagos hatóerőket, amelyeket egy harmadik vagy negyedik nekik tulajdonítani kegyeskedik. Nem látják be, hogy a növényi organizáció magában is megérdemelhet némi figyelmet; emberek, kik azzal töltik el életöket, hogy csigahéjjakat gyűjtögetnek és rendezgetnek, élcelődnek a növénytan fölött, mint egy hiábavaló tudomány fölött, ha nem csatoljuk hozzá – állításuk szerint – a tulajdonságok tanulmányát, vagyis ha nem hagyjuk cserben a természet megfigyelését, amely sohasem hazudik és minderről mit sem beszél, hogy kizárólag az emberek tekintélye után induljunk, akik hazugok és akik sok oly dolgot állítanak nekünk, amit az ő szavukra el kell hinnünk, amely maga is legtöbbször a más tekintélyén alapul. Állj meg egy tarka színben pompázó rét előtt, vizsgáld meg egymás után a benne tündöklő virágokat s azok, akik látni fognak, egy borbélylegénynek tartanak téged és gyógyfüveket fognak tőled kérni, hogy a gyerekek rühét, a felnőttek kilisét vagy a lovak takonykórját meggyógyítsák.

Ez az utálatos előítélet a többi országokban már jórészben eltűnt, kivált Angolországban, hála Linnének, aki a botanikát kivette egy kissé a receptírók iskoláiból és visszaadta azt a természetrajznak és a gyakorlati gazdaságtannak; de Franciaországban, ahol ez a tanulmány kevésbbé hatolt be a nagyvilági emberek közé, e pontban még mindig oly barbárul gondolkoznak, hogy midőn egy párisi szépelme Londonban egy érdekes, ritka fákkal és növényekkel teleültetett kertet látott, minden dicséret gyanánt így kiáltott fel: Ime egy nagyon szép patikáriusi kert! Ez alapon az első patikárius – Ádám volt! Mert nem könnyű egy jobban fölszerelt kertet képzelnünk, mint a minő az édenkert volt!

Ezek az orvostani képzetek bizonyára nem igen alkalmasak arra, hogy a botanika tanulmányát kellemessé tegyek; ezek elfonnyasztják a rétek zománcát, a virágok csillogását, elszárítják a ligetek üdeségét, élvezhetetlenné és undorítóvá teszik a zöld színt és az árnyékot; mindezek a bájos és kecses idomok nagyon kevéssé érdeklik azt, aki mindezt egy mozsárban össze akarja törni és a pásztorlányok számára nem fogjuk a virágkoszorúkat a klistérhez való növények közt keresni.

Mindez a gyógyszerészet nem szennyezte be az én mezei képeimet; semmi nem állt azoktól távolabb, mint a herbathea és a flastromok. Gyakran gondoltam, közelről szemlélve a réteket, a gyümölcsösöket, az erdőket és ennek nagyszámú lakóit, hogy a növényország egy élelmiszer-raktár, amelyet a természet adott az embernek és az állatoknak. De soha nem jutott eszembe, hogy benne gyógyszereket és orvosságokat keressek. Ezekben a különféle alkotásokban semmi olyast nem látok, amely efféle használatra utalna és a természet bizonyára megismertette volna velünk azok ilyetén felhasználási módját, ha ezt rendelte volna nekünk, mint ahogy az élelmiszerekre nézve tette. Sőt úgy érzem, hogy azt a gyönyörűséget, amelyet a ligetekben való séta szerez, az emberi gyöngeségek érzése megmérgezné, ha a lázra, a vesekőre, a köszvényre, a nehéz nyavalyára irányítaná gondolatomat. Egyébiránt nem szándékozom a növényektől azokat a kiváló erőket, amelyeket nekik tulajdonítanak, elvitatni, csupán azt állítom, hogyha ezeket az erőket valódiaknak tartjuk, tiszta gonoszság a betegektől, ha továbbra is betegek maradnak, mert annyi betegség közül, amennyit az emberek magoknak szereznek, egyetlenegy sincs, amelyik számára húszféle, gyökeresen gyógyító fű ne akadna.

Ezek az elmefordulatok, amelyek mindig mindent a saját anyagi érdekünkre vonatkoztatnak, amelyek mindenütt hasznot vagy gyógyszereket kerestetnek velünk és amelyek közömbösen nézetnék velünk az egész természetet, ha mindig egészségesek volnánk, – mindig távol állottak tőlem. Ez irányban teljesen ellenkezőleg gondolkodom, mint a többi emberek: mindaz, ami szükségleteim érzéséhez tartozik, elszomorít és megrontja gondolataimat és soha nem találtam igazi élvezetet az elme gyönyöreiben, csak ha testem érdekét teljesen szem elől tévesztettem. Így hát, még ha hinnék is az orvostudományban és még ha annak gyógyszerei kellemesek lennének is, soha nem találnám olyannak, hogy foglalkozzam vele, azok a gyönyörök, amelyeket a tiszta és önzetlen szemlélet nyújt, itt elvesznének, és lelkem nem tudna felmagasztosulni és a természet fölött lebegni, amíg érzem, hogy az testem kötelékeitől függ. Egyébiránt, jóllehet sohasem viseltettem nagy bizalommal az orvostudomány iránt, sok bizalommal voltam az orvosok iránt, akiket becsültem, szerettem és akiknek megengedtem, hogy porhüvelyemet teljes belátások szerint kormányozzák. Tizenöt évi tapasztalat megtanított a saját rovásomra; miután most egyedül a természet törvényei szerint élek, megint korábbi egészségem birtokában vagyok. Ha az orvosoknak semmi egyéb panaszuk nem lenne is ellenem, ki csodálkozhatnék gyűlöletükön? Én élő bizonyítéka vagyok az ő mesterségök hiúságának és gondoskodásuk hiábavalóságának.

Nem, semmi személyes dolog, semmi olyas, ami testem érdekével összefügg, nem foglalhatja le igazán lelkemet. Soha nem elmélkedem, álmodom több gyönyörűséggel, mint ha megfeledkezem magamról. Extázisokat, kifejezhetetlen elragadtatásokat érzek, hogy úgyszólván beleolvadjak a lények rendszerébe, azonosítsam magam az egész természettel. Ameddig az emberek testvéreim voltak, a földi boldogságra irányúló terveket szövögettem; minthogy ezek a tervek mindig az egészre vonatkoztak, csak az általános boldogság révén lehettem boldog és a külön boldogság képzete csak akkor fogamzott meg szívemben, amikor láttam, hogy embertársaim az övéket csak az én nyomorúságomban keresik. Ekkor, hogy ne gyűlöljem, kerülnöm kellett őket; ekkor, a közös anya keblére menekülve, az ő karjai közt törekedtem kivonni magamat gyermekeinek üldözései elől; magábavonult, vagy amint ők mondják, társaságkerülő és embergyűlölő lettem, mert a legzordonabb magány is kedvesebbnek tűnik föl előttem a gonoszok társaságánál, amely csak árulásokból és gyűlöletből táplálkozik.

Arra kényszerítve, hogy visszatartsam magam a gondolkodástól, nehogy akaratom ellenére szerencsétlenségeimre gondoljak; arra kényszerítve, hogy fékezzem mosolygó, de már elfonnyadó képzeletem maradványait, amelyeket annyi aggodalom végtére elriaszthatna; arra kényszerítve, hogy törekedjem elfelejteni az embereket, akik gyalázattal és súlyos sértésekkel halmoznak el, nehogy a méltatlankodás végtére kikeserítsen ellenök: még sem birok teljesen önmagamba öszpontosulni, mivel kiáradó lelkem minden erőfeszítésem ellenére más lényekre is kiterjeszteni iparkodik érzéseit és létezését és nem tudom többé – mint hajdan – lesütött fővel a természet e határtalan oceánjába sülyeszteni magamat, mivel elgyöngült és elernyedt lelki erőim nem találnak többé eléggé határozott, eléggé szilárd, eléggé hatáskörömbe eső tárgyakat, hogy erősen hozzájok tapadjanak és mivel nem érzek magamban többé elég erőt arra, hogy régebbi elragadtatásaim káoszában ússzam. Képzeteim szinte nem egyebek többé, mint érzéki benyomások és értelmem köre nem lépi túl azokat a tárgyakat, amelyek közvetlenül környeznek.

Kerülve az embereket, keresve a magányt, nem képzelődve többé, még kevésbbé gondolkozva, és mégis élénk temperamentummal fölruházva, amely távol tart a sorvadó és melankólikus apathiától, mindazzal foglalkozni kezdtem, ami körülvett; és erős természeti ösztönömnél fogva a legkellemesebb tárgyaknak adtam az elsőséget. Az ásványországban semmi magában véve kedves és vonzó nincs; a föld kebelébe bezárt gazdagságai mintha csak azért lennének az emberek tekintetétől eltávolítva, hogy sóvár vágyakozásukat kisértetbe ne ejtsék; mintegy tartalékul vannak ott, hogy egykor azoknak az igazi gazdaságoknak elenyésztét pótolhassák, amelyek inkább kezeügyébe esnek, de amelyek romlottságával arányban vesztik el reá nézve vonzóerejüket. Ekkor az ipart, a fáradtságot és a munkát kénytelen nyomorúságainak segítségére hívni; fölkutatja a föld gyomrát, életének kockáztatásával és egészségének rovására, annak középpontjában keres képzeleti javakat ama valódi javak helyett, amelyeket ez magától nyújtott neki, amikor tudta azokat élvezni. Kerüli a napot és a világosságot, amelyeknek látására többé nem érdemes; élő és jól megtermett állapotban a föld alá temetkezik, nem érdemelve meg többé, hogy a napvilágon éljen. Itten kőbányák, feneketlen mélységek, vashámorok, kohók, üllő-, pöröly-, füst- és tűzkészülékek váltják fel a mezei munkálatok szelid képeit. Ama szerencsétleneknek, akik a bányák bűzös gőzeiben sínylenek, a fekete kovácsoknak, a förtelmes cyklopsoknak sápadt, kiaszott ábrázatai azok a látványok, amelyeket a bányák berendezése a föld kebelében a föld felszínén levő zöldelő fák és virágok, az azúrkék égbolt, a szerelmes pásztorok és izmos munkások helyett elénk tár.

Megvallom, könnyű homokot meg kavicsot gyűjteni, azokkal zsebeinket meg dolgozószobánkat telerakni és ezzel egy természettudós címére szert tenni: de azok, akik az efféle gyűjteményekhez ragaszkodnak és ezekre szorítkoznak, rendesen gazdag tudatlanok, akik csak a fitogtatás örömét keresik benne. Hogy az ásványok tanulmányozásában előhaladhassunk, kémikusnak és fizikusnak kell lennünk: fáradalmas és költséges kísérleteket kell végeznünk, laboratóriumokban dolgoznunk, sok pénzt és időt elfecsérelnünk a szén, a tégelyek, a kemencék, a lombikok közt, a füstben és fojtó gőzökben, mindig kockáztatva életünket és sokszor egészségünket. Mindebből a szomorú és fáradságos munkából rendszerint jóval kevesebb tudás, mint gőg származik, és hol van az a legközépszerűbb kémikus, aki azt ne hinné, hogy a természet minden nagy titkába behatolt, mivel – talán véletlenül – a művészet valami kis kombinációira bukkant?

Az állatország inkább kezünk ügyébe esik és bizonyára még jobban megérdemli a tanulmányozást; de végtére is ennek a tanulmányozásnak nincsenek-e meg szintén a maga nehézségei, zavarai, bosszúságai és gyötrelmei? Kivált egy magános emberre nézve, aki sem játékaiban, sem munkálataiban nem remélhet senkitől támogatást; hogyan figyelje meg, boncolja fel, tanulmányozza, ismerje meg a lég madarait, a vizek halait, a szélnél könnyebb, az embernél erősebb négylábúakat, amelyek époly kevéssé hajlandók arra, hogy hozzám jöjjenek és kutatásaim számára felajánlják magokat, mint én arra, hogy utánok fussak és erővel kényszerítsem őket erre? Segélyforrás gyanánt tehát csak csigák, férgek, legyek fognak rendelkezésemre állani és életemet azzal fogom tölteni, hogy lélekszakadva futkossak a pillangók után, nyársra húzzam a szegény rovarokat, felboncoljam az egereket, ha meg tudom őket csípni, vagy azokat az állati hullákat, amelyeket esetleg dögölve megtalálok. Az állatok tanulmánya mit sem ér az anatómia nélkül; ezáltal tanuljuk meg őket osztályozni, a nemeket és fajokat megkülönböztetni. Hogy őket erkölcsükre, jellemökre vonatkozólag tanulmányozhassuk, e végre baromfi-rekeszekre, halastavakra, állatseregletekre volna szükségünk; kényszeríteni kellene őket, amilyen módon csak lehetne, hogy összegyülekezve körülöttem maradjanak, már pedig nekem sem kedvem, sem módom nincs reá, hogy őket fogságban tarsam, valamint arravaló mozgékonyságom is hiányzik, hogy kövessem őket jövés-menésükben, ha szabadon vannak. Tehát holtan kellene őket tanulmányoznom, széttépnem, csontjaikat kiszednem és kényem-kedvem szerint turkálnom rángatózó beleikben. Micsoda szörnyű látvány volna a büzlő hullák, a tajtékzó és felbomló húsok, a vér, undorító belek, rettenetes csontvázak, dögleletes gőzök anatomiai gyűjteménye? Hitemre mondom, Jean-Jacques nem ilyen helyeken fogja szórakozásait keresni.

Ragyogó virágok, színpompázó retek, üde árnyékú lombok, patakok, csalitok, ligetek: jöjjetek és tisztítsátok meg mindeme förtelmes tárgyaktól bemocskolt képzeletemet! Lelkemet, amely minden nagy gerjedelem iránt eltompult, csak érzéki tárgyak képesek megilletni; csupán érzékleteim vannak már és csak ezek révén képes a kín és kéj itt alant megilletni. A körültem levő mosolygó tárgyak által vonzatva, megtekintem, szemügyre veszem, összehasonlítom őket, végtére megtanulom őket osztályozni és ime egyszerre oly botanikus lettem, mint amilyennek kell lennie annak, aki csak azért akarja tanulmányozni a természetet, hogy untalan újabb okokat találjon annak kedvelésére.

Nem törekszem magamat oktatni, erre már nagyon későn van. Egyébiránt sohasem láttam, hogy ez a sok tudomány hozzájárulna az élet boldogságához, hanem oly édes és egyszerű szórakozásokat igyekszem magamnak szerezni, amelyeket minden baj nélkül élvezhetek és amelyek eltérítenek szerencsétlenségeimtől. Az sem költségembe, sem fáradságomba nem kerül, hogy egykedvűleg bolyongjak virágról-virágra, növényről-növényre, hogy őket megvizsgáljam, különböző jellemző vonásaikat összehasonlítsam, vonatkozásaikat és különbözéseiket megjelöljem, végre a növényi organizációt akképen megfigyeljem, hogy ezeknek az élő gépeknek haladását és játékát nyomon követhessem, olykor sikerrel nyomozzam általános törvényeiket, különféle berendezésök okát és célját és átengedjem magam a hálás csodálkozás varázslatának ama kéz iránt, amely mindezt az élvezetet számomra szerezte.

A növények, úgy látszik, azért szórattak oly pazar kézzel a földre, mint a csillagok az égre, hogy az embert a gyönyörűség és kiváncsiság vonzóerejével a természet tanulmányozására hivogassák; de a csillagok tőlünk távol futják pályájokat: előzetes ismeretekre, műszerekre, gépekre és igen hosszú létrákra van szükségünk, hogy hozzájok elérhessünk és őket hordtávolságunk közelébe hozhassuk. A növények már a természettől fogva ott vannak. Azok lábaink alatt és úgyszólván kezeink közt nőnek és ha lényeges részeik kicsisége elvonja őket olykor az egyszerű észrevétel elől, azok a műszerek, amelyet segélyével hozzájok férkőzhetünk, sokkal könnyebben kezelhetők, mint a csillagászati műszerek. A növénytan egy dologtalan és henye remete tanulmánya: egy hegyes szerszám meg egy nagyítóüveg mindaz a készülék, amire a megfigyelés céljából szüksége van. Sétálgat, szabadon bolyong egyik tárgytól a másikhoz, érdekkel és kíváncsisággal telten szemlél végig minden virágot és mihelyt berendezésük törvényeit kapiskálni kezdi, minden bajtól ment örömet élvez megfigyelésöknél, époly élénket, mintha sok fáradságába került volna. Ebben a henye foglalatosságban oly varázs rejlik, amelyet csak a szenvedélyek teljes lecsillapulásakor érezünk, de amely ekkor egymaga elegendő arra, hogy az életet boldoggá és édessé tegye; de mihelyt érdek- vagy hiúságbeli inditóokot keverünk bele, akár azért, hogy valami állást betöltsünk, akár azért, hogy könyveket írjunk, mihelyt csak azért akarunk tanulni, hogy oktassunk, csak azért botanizálunk, hogy szerzők vagy tanárok legyünk: mindez az édes varázs szertefoszlik, a növényekben azontúl csak szenvedélyeink műszereit látjuk, tanulmányozásukban nem találunk többé igaz gyönyörűséget, nem tudni akarunk többé, hanem megmutatni, hogy tudunk és az erdő sűrűjében is csak mintegy a világ színpadán vagyunk, ahol az a gond foglal el, hogy megcsodáltassuk magunkat; vagy pedig legfölebb a dolgozó-szobai és kerti botanikára szorítkozunk s a helyett, hogy a természetben figyelnők meg a növényeket, csak rendszerekkel és módszerekkel foglalkozunk, ezekkel az örökös vitatkozási tárgyakkal, amelyek sem egyetlenegy növény helyesebb ismeretére el nem vezetnek, sem a természetrajzra és növényvilágra a legkisebb világosságot nem derítenek. Innen azok a gyűlölködések, féltékenykedések, amelyeket a hírnév után való versengés kelt föl az irogató botanikusoknál épannyira, sőt még jobban, mint a többi tudósoknál. Ők kiforgatják ezt a szeretetreméltó tudományt természetéből, átültetik azt a városok és akadémiák körébe, ahol az épúgy elfajul, mint az exotikus növények a nagy virágkedvelők kertjeiben.

Egészen másféle kedélyállapotok ezt a tanulmányt némi szenvedélyfélévé tették számomra, amely az összes többi szenvedélyek üresen maradt helyét betölti. Megmászom a sziklákat, hegyeket, leereszkedem a völgyekbe, az erdőkbe, hogy lehetőleg kiragadjam magamat az emberek emlékezetéből és a gonoszok bántalmai elől. Az erdő árnyas fái alatt, úgy tetszik, hogy elfeledett, szabad és békés ember vagyok, mintha nem volnának többé ellenségeim vagy mintha az erdők lombozata megoltalmazni tartoznék engem támadásaik elől, mint a hogy eltávolítja őket emlékezetemből, és együgyüségemben azt képzelem, hogyha én nem gondolok reájok, ők sem fognak rám gondolni. Ezt a csalódást oly édesnek találom, hogy teljes mértékben átengedném magam neki, ha helyzetem, gyöngeségem és szükségleteim megengednék. Minél mélyebb a magány, amelyben ekkor élek, annál szükségesebb, hogy valami tárgy betöltse annak ürességét, azokat pedig, amelyeket képzeletem megtagad, vagy emlékezőtehetségem visszataszít, amaz önkéntes termékek pótolják, amelyeket a föld, az emberek által nem erőszakolva, tár mindenfelől szemeim elé.

Az a gyönyörűség, ha egy elhagyatott tájékon új növényeket kereshetek, fölér azzal, ha tovaosonhatok üldözőim elől, és ha oly helyekre jutok, ahol semmi emberi nyomot nem látok, kellemesebben lélekzem, mint oly menhelyen, ahol nem üldöz többé gyűlöletük.

Egész életemben vissza fogok emlékezni egy botanikus kirándulásomra, amelyet egykor a Clerc törvényszéki bíró tulajdonát képző Robaila-hegyen tettem. Egyedül valék és belemélyedtem a hegység tekervényes alakulataiba, s erdőről-erdőre, szikláról-sziklára haladva, végre egy oly rejtett zugra bukkantam, hogy soha életemben nem láttam vadregényesebb tájképet. Fekete fenyők óriási nagyságú bükkfákkal összekeveredve, amelyek közül többen az öregségtől összeroppanva és keresztülkasul egymásba fonódva terültek el, e rejtekhelyet áthatolhatatlan sorompókkal zárták körül; az a nehány rés, amelyet ez a komor kerítés meghagyott, csak meredeken lefüggő sziklákat és borzalmas szakadékokat tárt elém, amelyekre csak úgy mertem letekinteni, hogy hasra feküdtem. A fülesbagoly, a kuvik és a halászsas rikoltozott a hegység szakadékaiban s csak nehány kis ritka madár enyhítette jelenlétével e magány borzalmát; találtam itt heptaphyllost, cyclament, nidus avist, nagy laserpitiumot és nehány más növényt, amelyek elbájoltak és sokáig szórakoztattak; de a tárgyak hatalmas benyomásaitól észrevétlenül leigázva, lassankint megfeledkeztem a botanikáról és a növényekről, leültem a lycopodium meg a mohák vánkosára és kedvem szerint elkezdtem ábrándozni és azt képzeltem, hogy egy oly menhelyen vagyok itt, amelyet egy emberi lélek sem ismer és ahol üldözőim bizonyára nem fognak rám találni. Csakhamar a kevélység bizonyos árnyalata vegyült álmodozásomba. Azokhoz a nagy utazókhoz hasonlítottam magamat, akik egy ösmeretlen szigetet fedeznek föl, s egész kedvteléssel mondogattam magamban: kétségtelen, hogy az első halandó vagyok, aki ide behatoltam; csaknem úgy tekintettem magam, mint egy második Kolumbust. Miközben e gondolatban kéjelegtem, nem messze tőlem valami zörrenést hallok, amely ismerősnek tűnt föl. Hallgatózom; ugyanaz a nesz ismétlődik és pedig többször egymás után; meglepetve és a kiváncsiságtól hajtva fölkelek, áthatolok egy sűrű csalittömegen abban az irányban, a honnan a zaj jött és egy mélyedésben, húsz lépésre attól a helytől, a hová – úgy véltem – én jutottam el először, egy harisnyakészítő gyárat pillantok meg.

Azt a zavaros és ellenmondó felindulást, amelyet szívemben erre a fölfedezésre éreztem, képtelen vagyok kifejezni. Első gerjedelmem az örömérzelme volt, hogy újra emberek közt vagyok, holott teljesen egyedül képzeltem magamat; de ez a villámnál gyorsabb gerjedelem csakhamar egy fájdalmas és tartósabb érzelemnek adott helyet, hogy ime még az Alpok barlangjai közt sem tudok az emberek kegyetlen karmai közül kisiklani, akik nekidühödtek az én gyötrésemre. Mert bizonyos voltam felőle, hogy talán két ember sincs ebben a gyárban, aki be ne lett volna abba az összeesküvésbe avatva, amelynek Montmollin tiszteletes úr állt az élén, aki viszont távolabbról kapta ahhoz az indítást. Siettem tovaűzni ezt a szomorú gondolatot s utoljára is nevettem magamban egyfelől gyermekes hiúságomon, másfelől ama kómikus módon, amelylyel érte megbűnhődtem.

De tényleg, ki képzelhette volna valaha, hogy egy hegyszakadékban gyárat talál? Csak Svájc tárja a világon a vadregényes természetnek és az emberi iparkodásnak ezt a vegyülékét elénk. Az egész Svájc úgyszólván nem egyéb, mint egy nagy város, melynek széles és a rue St.-Antoine-nál hosszabb utcái erdőkkel vannak behintve, hegyektől elválasztva, s hol a szétszórt és elkülönített házak csak angol kertek révén érintkeznek egymással. Ez alkalomból egy másik növénygyűjtés is eszembe jutott, amelyre Du Peyrou, Descherny, Pury ezredes, Clerc törvényszéki bíró meg én rándultunk pár évvel azelőtt a Chasseron-hegyre, amelynek ormáról hét tavat lehet látni. Azt beszélték, hogy csak egyetlenegy ház van ezen a hegyen s mi bizonyára nem igen találtuk volna ki annak hivatását és foglalkozását, aki abban lakott, ha hozzá nem fűzték volna, hogy az egy könyvkereskedő, aki meglehetős jó üzleteket csinált ott. Úgy vélem, egyetlen ilyen tény hívebb fogalmat nyújt Svájcról, mint az utazók összes leírásai.

De itt van egy másik ugyanolyan vagy csaknem olyanfajta dolog, amely nem kevésbbé híven megismerteti az eltérő faji jellemvonást. Grenoble-ban való időzésem alatt gyakran tettem kisebb botanikai kirándulást a város körül Bovier úrral, egy idevaló ügyvéddel, nem mintha ő szerette volna a botanikát vagy értett volna hozzá, hanem mivel ő pártfogómmá válván, amennyire csak lehetett, törvénynek tekintette, hogy egy lépést se tágítson mellőlem. Egyszer az Isère mentén egy tövises fűzfákkal megrakott helyen sétálgattunk. Ezeken a cserjéken érett bogyókat pillantottam meg, kedvem támadt megkostólni őket és nagyon kellemes, savanykás ízűnek találván, hozzáláttam, hogy lakmározzak belőlük s ezzel felüdítsem magamat; Bovier úr mellettem állt, de nem evett és mit sem szólt. Egyik barátja arra kerülvén, mikor meglátta, hogy szedegetem és eszegetem a bogyókat, így kiáltott fel: Mit csinál uram? Nem tudja ön, hogy ez a gyümölcs mérges? Mérges, kiálték egészen elámúlva! Kétségkívül, viszonzá ő s ezt mindenki annyira tudja, hogy senkinek e vidéken nem jutna eszébe, hogy azt megkostólja. Bovier úrra néztem s megkérdeztem, miért nem értesített engem erről? Óh Uram, felelé ő tiszteletteljes hangon, nem mertem e szabadságot venni magamnak. Harsányan felkacagtam e Dauphiné-beli alázatosságon, mindazáltal abbahagytam csemegézésemet. Meg voltam győződve felőle, miként még most is megvagyok, hogy minden természetes produktum, amely ízlik az embernek, nem lehet ártalmas testünknek, vagy legalább is csak túlságos mennyiségben válhatik azzá. Azonban megvallom, hogy a nap egész hátralevő részén kissé hallgatag maradtam, de egy kis nyugtalanság árán megmenekültem; jóízűen vacsoráztam, még jobban aludtam s másnap reggel teljes jó egészségben keltem föl, miután előző nap tizenöt-húsz bogyót elfogyasztottam ebből a rettenetes hippophæumból, amely már nagyon kis adagban is mérgez, mint a hogy másnap mindenki állította előttem Grenoble-ban. Ez a kaland oly mulatságosnak tetszett előttem, hogy soha nem tudok arra a nélkül visszagondolni, hogy Bovier ügyvéd úr különös szerénységén ne nevessek.

Összes botanikai kirándulásaim, ama tárgyak különböző helyi benyomásai, amelyek érzékeimet megillették, azok a képzetek, amelyeket azok bennem támasztottak, azok az események, amelyek hozzájok fűződtek, – mindez oly benyomásokat hagyott bennem hátra, amelyek felújulnak az illető helyeken gyűjtött növények megpillantásakor. Nem fogom többé ezeket a szép tájakat, ezeket az erdőket, ezeket a tavakat, ezeket a ligeteket, ezeket a sziklákat, ezeket a hegyeket, amelyek megpillantása mindig megindította szívemet, viszontlátni; de most, hogy nem tudok többé e boldog vidékeken futkosni, csak ki kell nyitnom növénygyűjteményemet, és ez mihamar elszáll velem hozzájok. Ama növények töredékei, amelyeket ott gyűjtöttem, elegendők arra, hogy mindezt a nagyszerű látványt visszaidézzék emlékezetembe. Ez a növénygyűjtemény számomra egy botanizálási napló, amely új varázszsal vonja be számomra a korábbi gyűjtéseket és oly optika hatását gyakorolja reám, amely újból lefesti azokat szemeim előtt.

A járulékos képzetek láncolata fűz engem a botanikához. Ez összegyűjti és képzeletem elé idézi mindama képzeteket, amelyek azt kellemesebben érintik: a réteket, a vizeket, az erdőket, a magányt, kivált a békét és azt a nyugalmat, amelyet mindezek körében találhatunk, ez szüntelenül emlékezetem elé rajzolja. Ez elfeledteti velem az emberek üldözéseit, az ő gyűlöletüket, megvetésöket, sértéseiket és mindama méltatlanságokat, amelyekkel irántok való gyöngéd és őszinte ragaszkodásomért fizettek. Ez békés hajlékokba szállít át engem, egyszerű és jó emberek közé, amilyenek azok voltak, akikkel hajdanában együtt éltem. Eszembe juttatja mind ifjú koromat, mind ártatlan örömeimet, újra élvezteti őket velem és a legszomorúbb sors közepette, aminőt valaha halandó szenvedett, még nagyon sokszor boldoggá tesz.