ELSŐ RÉSZ. REGÉNY, MELY A VÉGÉN KEZDŐDIK.

I.

A szokott, triviális történet. Az ideál, a szép hölgy, nagy veszélybe keveredik, s abból őt a másik ideál, a hős, kiszabadítja; azután a hála érzetéből kifejlődik a szerelem, végül egymáséi lesznek s az emberi lehetőség határáig boldogok.

A rendkívüliségek tetszenek. Érdekkel olvassuk a történeteket, a miket a költők irnak arról, hogy mi lesz a halál után? mi lesz a jövő században? mi lesz a föld utolsó napjaiban? mi megkisértjük leirni, hogy mi lesz a «házasság után?» van-e még ott is élet és poézis? Laknak-e még a holdban is emberek? Igenis laknak. Annak az egyik oldalán még van valami zöld, s a virányon öröm és szomorúság.

Ezt ugyan inkább illett volna egy «Előszóban» elmondani: ott senki sem olvasta volna el, s nem lett volna az olvasó figyelmeztetve rá, hogy itt egy fölöttébb unalmas történettel lesz dolga, a mi nem fogja megtéríteni a ráfordított fáradságot.

A veszélyes helyzet a következő:

Képzeljünk egy olaszországi vasuti állomást 1848 tavaszán, a melybe egy más vonat megérkező vendégeinek kell átszállítkozni, a kiknek a fülébe ezt a halálitéletet mennydörgik: «due minute!» s azok aztán bőröndöt, kalapokat, esernyőt marokra kapva, kis gyermekeket kezeiknél vonszolva, félregyűrt kalapokkal, földön húzott shawlokkal, köpönyegekkel, rohannak az ostromok leglehetetlenebbikét megkisérteni: helyet keresve utasokkal csordultig zsúfolt waggonokban, egymástól elszakított összetartozók kétségbeesve az elválás borzalmai fölött, s útban állók agybafőbe taszigáltatva siető málhahordároktól.

Két úrhölgyet, meg egy urat nagy sietséggel tolt fel a kalauz egy zöld kocsi börtönajtaján, a kik csak akkor vették észre, hogy hol vannak? mikor már benn voltak. Heten ültek már a waggonban: mind férfiak és olaszok, némelyek olyan szivart szívtak közülök, a melynek a füstje savanyú; pálinkát már korábban ihattak s az a fokhagymás heringre nagyon jól eshetett, s nehányan közülök aligha bagaria csizmát nem hordtak a lábukon. Az újon érkezőkről tudomást sem látszottak venni; valami heves vitatkozást folytattak fenhangon mindannyian.

Az újonérkezettek elszörnyedve protestáltak a kényszerhelyzet ellen.

A két úrhölgy közül az egyik nagyon fiatal volt, a másik valamivel idősebb.

Az idősebb hölgy megragadá a kalauz karját s haragosan mondott neki valamit először németül, azután francziául, – minek az a büntetése itt, hogy senki sem felel rá: – azt akarta kifejezni, hogy itt már heten ülnek.

A kalauz egy automat közönyösségével mutatott a waggon falán olvasható feliratra «per dieci persone». Itt tíz embernek kell elférni.

«De mi első helyre váltottunk jegyet!» heveskedék az úrhölgy, előmutatva a sárga papirszeletkét, mely a világ minden vasutainál az aristocratia jelvényét képezi – hely dolgában.

A kalauz nem csekélyebb kiváncsisággal nézte meg a mutatott tárgyat, mintha az úrhölgy azt mondta volna neki, hogy íme itt van egy scarabæus a Pharaók sírjából! Furcsa állat! azzal vállat vont, s kimutatá helyét: íme oda abba a szegletbe leülhet még egy; emebbe a másikba a másik, s ha ennek a signorenak tetszeni fog azt a zsíros batyut az ölébe venni, annak a helyében nyugtot talál a harmadik.

Mit volt tenni? Az egyik hölgynek le kellett ülni az egyik series férfi közé, a másiknak a másik közé, s megnyugodni a sorsában. Hanem a velük jött férfi úgy látszik még küzdeni akart a gondviselés ellen. Neki sehogy sem tetszett a maga helye két disznókereskedő között; maga is elég köpczös ember volt.

– Majd csinálok én itt rendet mindjárt!

Azzal fölkelt, leszállt a waggonból, sietett az állomásfőnököt fölkeresni.

Az ott sétált a perronon, hátratett kezekkel, katonás egyenruhában.

Az utas elkezdte neki magyarázni a dolgot. Ő már tudott olaszul, ha mindjárt keverte is egy kicsit latinnal és francziával.

Elmondta az illustrissimónak, hogy ő és még két hölgy az első helyre váltottak jegyet egész Bolognáig; ez a nemzetközi törvények szerint jogot ád még az idegennek is, minden konzuli közbenjárás nélkül ugyanazon első helyi waggonnak használatára. Ennek daczára őt s még két úrhölgyet betuszkoltak erővel egy már korábban elitélt gonosztevőkkel teljes másodosztályu börtönbe, a mi ellenkezik a magyar Tripartitum primæ nonusával, mely szerint magyar nemest birói itélet nélkül bebörtönözni (nisi in flagranti) nem szabad; s minthogy az angol Habeas Corpus acta is a mellett bizonyít, hogy minden ember birja a maga testét, s másnak az ölébe ne üljön vele, annálfogva kér egy elsőrendű waggont felnyittatni.

Az illustrissimo úgy nézett a debacchálóra, mint a hogy nézne rá a padra kifektetett eleven tintahal két nagy szemével, ha annak magyarázta volna a dolgot, s épen úgy nem felelt neki rá semmit, mint a hogy az nem felelt volna. Hanem a helyett a fülébe ordított hátulról a kalauz, egy hatalmas hangkifejtéssel előadott szót: «Partenzaaaa!» A mi annyit jelent, hogy indul a vonat! (Mert az olasz még a csengetésben is takarékos, a második csengetésnél már fut a kerék.)

A megriasztott úr erre ijedten futott vissza az elhagyott waggonhoz, de alig talált bele; mert az alatt, míg ő leszállt a szóbeli tárgyalásra, a kalauz még három új vendéget tolt be a ketreczbe: azok egy katonaiskola nagy kamasz növendékei voltak, az egyik mindjárt leült az üresen hagyott helyre, a másik kettőnek állva kellett maradni; azok hát nem tehettek okosabbat, mint hogy a két közéjük szorult hölgyre mondogattak fönhangon sikamlós élczeket, dévaj nevetéssel. A visszakerült úr már épen tizenharmadik lett volna, a mi nagyon baljóslatú szám, kivált egy vasuti coupéeban. Pedig a táskája, köpönyege már ott volt: az volt a hazája.

A hölgyek kétségbe voltak esve. Az uti társ dühében magyarul kezdett beszélni.

Ekkor valaki megrántja a könyökét hátulról s szintén magyarul szólítja meg:

– Polgártárs! Soh se hevítse ön fel a vérét. Nem oráczió kell ide, hanem baksis. «Romanus sum civis: Cajum smucium vocant.» A míg ön capacitált, addig én fel is nyittattam egy első osztályú rezervált coupéet: csekélységbe került – ha tetszik önnek és hölgyeinek, megoszthatják velem a birtokát.

– Köszönöm, de elkésünk, – csak két percz az idő.

– Ne féljen semmit. A due minute csak az utasoknak szól, a vonat ki nem kászolódik innen fél óráig.

A két hölgy e megszabadítást nem kevesebb hálával fogadta, mint a minővel Andromeda fogadta Perseus segélyét s a mint e rettenetes fegyintézetből kiszabadíták őket s átszállították, most már szolgálatkészszé, beszédessé, nyájassá vált kalauzok egy kényelmes, tágas és tiszta első osztályú coupéeba, az ellentétek szerencsés combinatiója folytán még e semmi jelentékenységet nem igérő helyzetben is megtalálták bizonyos nemét az érdekeltségnek.

Tulajdonképen még semmi hálával sem tartoznak a közbelépettnek; mert hisz az saját érdekében nyittatta fel a rezervált üres coupéet – s ők csak jogos helyüket foglalták el benne; de azt mégis el kellett ismerniök, hogy a gyors szinpadi átváltozás az ő rendezői érdeme. Még a kalauz is szerepet cserélt egyszerre, s az automatból érző szivű ember lett, ki a hölgyek számára frissítőül narancsokat hozott, s kikereste azok közül a piros bélüeket, s azontúl mindig az ő waggonablakuk előtt mászkált végig, s bemosolygott rajta, vagy felült a waggon tetejére s barcarolát énekelt.

A két hölgy egymással szemközt helyet foglalt a zárt ablak előtt, míg azon oldal szélső ülései, a hol a kocsit nyitogatják, a két úr számára maradtak, s azoknak egyikébe a kiséretet képező hazafi elhelyezte magát. Az a másik, a ki e kényelmes erősséget mindnyájuk számára kivívta, még odalenn maradt: valószinűleg sokkal jobban érdekelte az, hogy a szivarját végig kiszívhassa, mint hogy ismeretlen utitársnéival ismeretséget kössön, s bevárta, míg a másodikat is elcsengetik, akkor a szivarját odaajándékozta a facchinonak, s már indult a vonat, mikor felugrott a lépcsőn s a furfangos zárt nagy tudománynyal bezárta maga után. Azután levette uti sipkáját s letette maga mellé. Azt is csak azért tette talán, mert melege volt a fejének. Olyan sűrű és erős haja volt, hogy szerteszét állt a fején minden irányban. Egész arczán valami szokatlan fajjelleg volt kifejezve, széles kidomboruló homloka, erős, sűrű perzsa szemöldökei, s azokhoz egészen malayi metszésű szemei, tiszta kék svéd szemszivárványokkal, egyenes görög orra, felvetett felső ajkának sémita jellegű csigavonala, míg kétfelé osztott állán volt valami lengyeles, mintha öt-hatféle nemzetnek az eszménye volna benne összekeverve s mégis valamennyi egy összhangzó egészszé egyesítve. Fiatal ember volt még; kevés bajusz az ajkán s csak a felső arczán valami ütköző szakáll.

A szemközt ülő utitárs igazi magyar typus volt, zömök, erőteljes alak; barna piros arczczal, kifent bajuszszal, a minek a pödörgetésével nagyon sok tennivalója volt mindig.

A két hölgy közül a fiatalabbnak az arcza a sűrű kalapfátyol alá van rejtve, mely csak a classikus remek körvonalakat engedi kivenni, a másik azonban egész szabadelvűséggel hátracsapta a kalapja fátyolát szőke hajfürteiről, s egy őszinte, kigömbölyödő arczot enged a közszemlének, melynek beszélő vonásai kárpótlást szereznek az ajkaknak, a miknek nehezükre esik az a hallgatás, a mire jónevelésű ember kötelezve érzi magát, mikor egy idegen lép a közelébe, a kivel önkénytelen együtt kell maradnia.

A férfi kisérő igen nyügösködő utitárs volt. A megindulás első perczében azt mondá átellenesének, hogy ő nem tud háttal a mozdonynak ülni, rögtön tengeri betegség előjeleit érzi magán. A fiatal ember aztán megkinálta a maga helyével, hogy cseréljenek. Mikor az megvolt, akkor meg azon panaszkodott, hogy a légvonat egészen a szeme közé hordja a kőszénfüstöt, meg kell vakulnia. Akkor a fiatal ember azt ajánlotta, hogy húzzák föl a kocsiajtó ablakát. Arra meg az a baja lett, hogy meg kell az embernek fulladni ebben a ketreczben! Akkor aztán a telt arczú hölgy, azzal a még most jól illő kellemes kettős tokácskával, kelt fel a helyéről, a tisztelt úrral cserélni, a ki elvégre meg lehetett elégedve; nem úgy a csereajánló hölgy, ki már most átellenese lett annak az idegennek, a ki iránt a kötelezettség ellenszenvét érzi.

Utazó hölgyek gyanakodók és hálátlanok. Az idegent, ki hozzájuk szivességgel közelít, vagy zsebmetszőnek, vagy kalandornak nézik, s egyik kezöket a tárczájukon, másikat a szivükön tartják, nehogy hevenyében ellopja tőlük valamelyiket.

Növelte a gyanút az ismeretlen irányában az a körülmény, hogy az első megszólítás után itélve, az is magyar. És mégis az ő kisérőjük és az ismeretlen nem tesznek egymással úgy, a hogy két magyar szokott tenni, mikor külföldön véletlenül összetalálkozik: kezet szorít, elmondja kölcsönösen kinek híják? hová való? mi járatban van? s aztán közli egymással, mi hírt tud hazulról? megkérdezi egymástól, nem ismeri-e ezt az urat, ezt az asszonyságot? s nagy az öröme, ha talál egy olyan harmadik nevet, a melyik mind a kettőnek ismerőse; s végül összeesküszik, hogy egy vendéglőbe szálljanak! E helyett ez a két férfi az első üdvözlés után semmi mondanivalót nem talál egymáshoz, semmi közleni való ujdonságot – most! 1848 márczius végén! a mikor csodákkal van tele a levegőég. Talán ismerik egymást? Ha ismerik, kisérőjük miért nem mutatja be a hölgyeknek a honfitárst? Miért kárhoztatja őt e néma szerepre? Talán fáj nekik valami abban az ismeretségben?

A hölgynek tetszett tüntetőleg kimutatni azt, hogy mindezekre nem kiváncsi. Úgy tett, mint a ki tudomást sem vesz a vele szemközt ülőről. A nap a szemébe kezdett sütni, a szél az arczába fútt; az ellen különböző stratagémák vannak a waggon ablakára alkalmazva, a miknek kezeléséhez azonban gyakorlottság és physikai erő kell; a furfangos mechanismusba a hölgy egészen belevesztette minden erőlködését, utoljára is megszánta az utitársa s elintézte a függöny és ablakváltoztatást kivánata szerint.

A hölgy még ezt sem köszönte meg neki, hanem e helyett boszúsan veté magát kerevetébe, ingerülten ejtve ki e zúgolódást:

– Oh milyen nyomorult teremtései az Istennek az asszonyok!

– Maguk az okai, asszonyom.

Ez volt az átellenes válasza.

Pedig a szép utitársné felfohászkodására a kötelezett válasz az a trivialis bók lett volna, hogy «oh asszonyom, önök gyöngeségük által uralkodnak mi fölöttünk, erőseken». E helyett egy ilyen kihivó mondat, a mi még paradoxon is!

A bókot egy fanyar mosolylyal elutasította volna a delnő; de ez a vágás meglepte.

– Par exemple? ez úgy látszik, szavajárása volt.

– Például, mikor egy hölgy elhagyja azt a kényelmes helyet, a mit a sors rendelt számára, hogy felcserélje azt egy kényelmetlennel, a mit egy férfi ajánl neki: szabad akaratból.

A hölgy nem tilthatta el magának, hogy elpiruljon. Ez a válasz vonatkozott csupán a waggonban megcserélt helyekre; de az sem lehetetlen, hogy ez az idegen annál többet is tud s egyéb helycserére is czéloz. Nem lehetett arczából kivenni. Azok a szép, őszinte kék szemek olyan ártatlanul tekintének szemközt, míg az ajk olyan ravaszul mosolygott. – A társalgás most már kezdett érdekkel birni.

– A szabad akarat nem a nők számára van feltalálva, mondá a hölgy, elhatározási jogunk csak látszat: mindig kötve vagyunk valakihez, a ki erősebb.

– De az a kötelék eltéphető, mihelyt kiállhatatlanná lesz, s ez ismét csak önakarattól függ: – a nőnél. A férfinál nem; azt fogva tartja az igézet.

– Csakhogy ez igézetet nem azok a nők gyakorolják a férfiakra, a kiknek joguk van hozzá; hanem mindig mások.

– Ez ismét az ő hibájuk; miért nem teszik azt? Ha tudják, hogy azt a szivet, mely jog szerint az övék, csak az igézet tudja fogva tartani, miért nem hatnak rá e varázszsal? Ha tudják, hogy abban van a hatalom, miért szégyenlik ezt a koronát viselni? A szép szoborarcz, mely nem tud mosolyogni, sok boldogtalan életnek volt már okozója. De hát miért engedte át a vidám kaczagás varázsát másnak?

E szavaknál a másik ifju hölgy felveté fátyolát, tán hogy jobban lássa a beszélőt, s kitünt az alól egy ép oly gyönyörű szoborarcz, mely nem tud nevetni; két nagy bámuló szemmel, hallgató ajkakkal. De az ifju nem láthatott reá, mert átellenesével volt elfoglalva, kit egészen hadilábra állított ez a merész okoskodás.

– Ah, ön tehát azt hiszi, hogy egy nőnek egyenesen az a feladata, hogy ha a férj gyönyörvadász, legyen számára a hitves az, a mi az őrjöngés eszményképe; kövesse őt érzéki deliriumainak minden phantasmáin keresztül: ne szégyeljen előtte csábító, agaçant, kaczér lenni, s ha a férj Circe philtraját keresi, találja meg azt otthon a saját poharában?

Ezt kivánja ön egy hitvestől?

A szép hölgy tűzbe jött már.

Az ifju pedig azt felelé rá:

– Valóban nem látom át, hogy mit vétenék vele, ha ezt kivánnám?

A szép szobor arczán annyi változás történt, hogy szemöldei összehuzódtak.

A vitatkozó szép hölgy pedig el volt szánva rá, hogy most mindjárt kicsavarja a fegyvert ellenfele kezéből, aztán a mellének fogja szegezni a hegyét.

– Jól van. De már most egyet megenged ön. A hitestárs nemcsak szeretőtárs, hanem – családanya is. Mikor a nőnek legfenségesebb hivatása méla aggodalmat, sejtő várakozást parancsol arczára – hova lesz akkor önnek az elmélete?

Az ifju ellenfél erre a lesujtó támadásra teljesen és föltétlenül capitulált.

– Akkor asszonyom, megszünik a jog és kötelesség kölcsönös felosztása, s az egyik félnek jut egészen a jog a másiknak a kötelesség. A nő, a ki előtt a római consulok a lictorokat tisztelegni parancsolták, korlátlan úr a maga országában, s a férj annak föltétlen rabszolgája, a ki kötelezve van a szentek életére, lemondásra, együttérzésre és imádatig menő hűségre. S a ki nem úgy tesz, annak követ nyakába s a tengerbe vele!

E föltétlen megadás kiengesztelni látszott a szép asszonyt: győzelme érzetében, nagylelkűséget akart gyakorolni s a capitulált várőrségnek megengedni, hogy kibontott zászlókkal tovább vonulhasson, azt kérdezve tőle:

– Ön Rómába utazik? (mintha eszmetársulás volna ez a római consulok és lictorok adomájával).

– Igen, oda utazom.

– A világhirű nagyhéti szertartásokra?

– Azokhoz nekem semmi közöm.

– Hogyan? önnek nincsen semmi köze a vallás legmagasztosb ünnepélyéhez, mely Krisztus Istenné lételét jelvényezi? szólt a hölgy hitbuzgó szemrehányás hangján.

– Mert én azt nem hiszem, felelt rá az ifju, de feleletében nem volt az a kihívó, káromló tagadás, mely a skeptikus sértő szándékát árulja el: arcza olyan nyugodt maradt mellette, mint a ki meg van győződve felőle, hogy azzal, a mit mondott, se a földön, se az égben nem sértett meg senkit.

A szép hölgy aztán találgatta magában: hogy vajjon mi lehet ez az ő átellenese? vajjon zsidó-e, vagy atheista? – Ha zsidó, akkor egészen rendén van, hogy ne higyje azt, a mi a keresztyének hitágazatát képezi; ezért a különállásért aztán megvannak neki a maga társadalmi hátrányai, s ha neki tetszik azokat a hitéért elviselni, az igen tiszteletreméltó hűség az ősi hagyományokhoz. Hanem az egészen menthetetlen, hogy valaki elfogadja mindazon előnyöket, a mik együtt járnak azzal, ha az «Atya, Fiu és Szentlélek» nevében megkeresztelték, ennélfogva földbirtokot, házat vásárolhat, hivatalt viselhet és mégis előáll, mint rationalista, kutatni a dogmákban az anyagi lehetőséget és philosophi exactságot. Ez már stellionatus. Szeretett volna tisztába jönni a maga emberével.

– Úgy tudom, hogy a római curia most egy eddig szokatlan kölcsönkötéssel foglalkozik.

Az ifju nem rejthette el mosolyát. Észrevette, hogy útitársnéja azt szeretné belőle kivenni, hogy – csakugyan semita eredetű-e?

– Nem, nagyságos asszonyom: én nem is a bankárok csődülésére megyek Rómába, a pápai kölcsönben résztvevés végett. Engem egy válóperem hajt ide.

– Válóper? szólt a szőke hölgy érdekelten, s most már a szép szobor is egész teljében felé fordítá arczát és szép ajkai, mint egy feslő rózsa nyíltak meg egy pillanatra.

– Igen, válóper egy olyan kedves lénytől, a ki engem elűzött, megtagadott, máshoz pártolt, a kit kerülnöm kell örökre, birnom nem lehet soha többé, s a kitől még sem tudok soha elszakadni, a kit még sem tudok mással felváltani soha. Azért megyek Rómába, mert az egy halott város: mindenkié – és senkié sem.

A vonat megállt, új állomás jött; a fiatal férfi kinyitotta a kocsiajtót és kiszállt s a kalauzzal kezdett el beszélgetni, s aztán elment valamerre, mert nem látták többé.

– Ismeri ön ezt az urat? kérdé a szőke hölgy az ott maradt kisérőt.

– Nagyon jól.

– És még sem szóltak egymáshoz.

– Mert ez nekünk nehezen megy.

– Ellenfelek önök?

– Nem ellenségek; de ellenlábasak.

– Zsidó ez az úr, vagy atheista?

– Egyik sem; hanem «egy Istent valló».

– Mi az?

– Egy törvényesen bevett vallásfelekezet Magyarországon. Keresztyének, a kik egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik fel az égre.

A hölgy csodálkozva rázta szőke fürteit.

– Hogy én ezekről soha nem hallottam.

– Nagyobbrészt Erdélyben laknak; hitsorsosaik Angliában, Amerikában települtek le, s ott hatalmas befolyásuk van. Kevesen vannak, de összetartanak; nem terjeszkednek, de nem is engednek.

A szép szobor ismét arcza elé vonta a fátyolát, s a fátyol alatt észrevétlenül keresztet vetett magára.

A szőke hölgy pedig kiváncsian dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy lopva végignézzen az irtóztató útitárson, azzal a kiváncsisággal, a mivel nézheti valaki azt, a kiről felfedezték előtte, hogy ez a rejtélyes subjectum, a ki most vele utazik, valamikor megölt két embert; – hisz ez még többet tett: ez megölt két Istent. – Borzalom arra gondolni!

Hisz még a kik közelükben laknak is ott Erdélyben az egy Istent vallóknak, azt hiszik felőlük, hogy azoknak szarvaik vannak, s keresztelőjükhöz embervért használnak.

Mind a két hölgy buzgó orthodox volt.

A vonat nem sokáig időzött ezen az állomáson; a kalauzok ordították a «partenzát!» s csengettek, trombitáltak, a mozdony fütyölt; a kiszállt utitárs még sem tért vissza. Úgy látszik, annyira hitetlen ez, hogy nem hisz ez a kalauzokban és gőzgépekben sem.

«Bár csak lemaradna!» gondolá egyszerre mind a két hölgy magában.

S ime az igazhivők óhajtásainak van sikere: a vonat csakugyan megindult, a nélkül, hogy a fiatal utitárs visszatért volna.

– Ez bizony lemaradt! mondá a szőke delnő.

– Se baj, nyugtatá meg a hegyes bajuszú úr; a másik vonattal majd utánunk jön. Nem is hozott magával semmi utitáskát, s a felső kabátja rajta volt.

Ennek aztán nagyon örültek, hogy megszabadultak egy embertől, a kinek köszönhetik, hogy most kényelmes helyen ülnek s nincsenek katonatiszt-növendékek és lócsiszárok közé bebörtönözve tizenharmad magukkal, s már most megszólhatják kedvükre azt, – a ki hozzájuk olyan jó volt.

– Ön közelről ismeri ezt az embert? kérdezé a szőke hölgy a zömök úrtól.

– Nagyon jól ismerem. Neve Adorján Manassé.

– Ah! kérem! Melyik a vezetéknév, s melyik a keresztnév?

– Adorján egy régi székely törzs családi neve. Manassét kapta a keresztségben; ebben a felekezetben nagy előszeretettel vannak az ótestamentomi nevek iránt. Manassé apját Adorján Izraelnek hítták. Kívüle még hét fia és egy leánya volt. Mind idősebbek Manassénál, a leányt kivéve, a ki ikertestvére. S ezek mind otthon vannak most is az ősi háznál s gazdálkodnak együtt; nehány meg is házasodott s ugyanannyi család lakik egy födél alatt az ősi kastélyban.

– Az rettenetes háztáj lehet!

– Az egy igen patriarchalis ház. Jákob fiai nem éltek nagyobb egyetértésben, mint ezek. Soha sincs közöttük semmi czivakodás.

– Még az asszonyok között sem?

– Csak annyiban nem hasonlítanak a bibliai Jákob fiaihoz, hogy ők nem adták el egyiptomi kereskedőknek a legifjabb testvért, azért mert szülőik kegyencze volt; pedig ez is az volt; hanem inkább azt tették, hogy ők maguk dolgoztak, fáradtak, nélkülöztek, hogy a legfiatalabb testvért magasabb pályára neveltethessék. Ez látszott örökölni valamennyiök osztályrészét szellemi tehetség dolgában. A többiek mind igen derék, természetes eszű székely lófők; de ez maga egy lángész, ki húsz éves korában már egyike volt azoknak, a kiket az unitáriusok a betöltendő consiliariusi hivatalra candidáltak; mert Erdélyben az volt a szabály, hogy mind a négy bevett vallásfelekezet, tehát katholikus, helvét és ágostai protestáns és egy Isten valló részről kell a magasabb kormányzati hivatalkart összeállítani. S így oda Manassét meg is választották. S ettől fogva kezdődik ellenségeskedésünk.

– Önök tehát még is ellenfelek?

– A koreszmék terén igen. Én mindig a haladó párthoz tartoztam, ő pedig minden újításnak ellene volt.

– Ah, ilyen fiatalon?

– Csak az érti ezt meg, a ki Erdélyt ismeri: a négy vallás és négy nemzet hazáját, a kik alatt még egy ötödik vallás és egy ötödik nemzet mozgatja a földet, mely számra nagyobb, mint együtt ama négy. De nem akarom nagyságtokat államtani fejtegetésekkel untatni: folytatom eltünt utitársunk jellemrajzát. Mint hirtelen felkapott s főnökei által tenyéren hordott fiatal ember, nagyon elbizakodott lett; előtte állt egy fényes pálya, melyen nyitva volt előtte az út egész a cancellárságig; sőt még a kormányzói méltóság polczáig is. Ekkor beüt a nagy politikai rázkódás. A magyar országgyűlés eltörli a rendi alkotmányt, behozza helyébe a képviseleti felelős kormányt. Erdély kimondja az uniót, s ezzel az egész hatalom és dicsőség, melyet Adorján Manassé huszonkét éves korával szerzett magának, mint a jégvár elolvad, s lesz a fiatal emberből egy élő halott; a ki ifjusága kezdetén már a lomtárba van dobva, s ha azt nem akarja, hogy őt, ki előtt tegnap még nagyságos és méltóságos urak kapartak hátra a lábaikkal, ma az utolsó mesterlegény is insultálja, hát keresheti, hogy hová temesse el magát? Volna ugyan még más választása is. Tehetné azt, a mit pályatársai közül többen, hogy feltűzze a mellére a trikolor szalagcsillagot, s a győztesek élére állva, túlárverezze eddigi ellenfeleit, vagy pedig azt tegye, a mit pályatársai közül még többen, hogy felmenjen Bécsbe, összesúgni-búgni azokkal, a kik az új korszak tartósságában nem hisznek s segítsen ásni a földalatti folyosókat, a mikkel az új építményeket hiszik romba dönteni. De úgy látszik, hogy egyiket sem választotta: hanem a helyett keres magának egy «holt várost, a melyik semmi nemzeté», hogy abba eltemetkezzék.

A szőke hölgy közbeszólt eleven észszel:

– Akkor hát megtudom oldani azt a rejtélyt is, a mi e mondatban volt: «megyek válópert indítani egy kedvesem ellen, a ki eltaszított, a ki mással szövetkezett, a ki megtagadott, és a kit mégis kénytelen vagyok holtig szeretni». Ez a kedvese a saját nemzete.

– Valószinűleg az; mert neje nincsen.

– Ez magyarázza meg azt is, hogy két honfitárs, mint önök, mikor véletlenül összetalálkoznak, hogy nem kezd egymással beszélgetni; a szomszéd-waggonokban hogy vitatkozik minden ember a napi politikáról: majd áttörik a kocsi falát.

– Valóban úgy van. Kettőnknek a mai idők eseményeiről együtt társalogni vagy kegyetlenség volna, vagy hóbort.

– Már most kezdem sajnálni azt a fiatal embert, daczára annak, hogy pogány. Bár csak le ne maradt volna.

S az igazhivők óhajtásainak van sikere; még ha a hitetlenek javára szolgálnak is azok: ime, a mint a vonat újra megállt, az elveszettnek hitt fiatal ember arcza felbukkant a waggonablak előtt s nyájasan mosolygott a bennlevőkre.

– Ah, mi azt hittük, hogy ön elveszett, mondá a szőke utitársnő.

– Az lehetetlen. Elveszni csak annak lehet, a ki valakié. Odafenn ültem az imperialon. «Polgártárs!» – szólt a köpczös honfihoz azután, nem mászik fel velem a kocsi tetejére? Onnan gyönyörű a kilátás.

A polgártárs tétovázott.

– Aztán ott pipázni is lehet.

Ez döntő indok volt a köpczös utitársra. Eddig is tantalusi kínokat állhatott ki. Elővette időszakonkint a gyönyörűen barnára szítt tajtékpipát, megtörülgette a kabátja ujjával a kifaragott névelőbetűt rajta, megfordította a tüllanglaiset a szára végén, fölnyitotta az ezüst kupakot rajta s boldoggá tette a kisujját azzal, hogy beledugta az üres kráterbe; aztán fogai közé szorítá a csutoráját, hogy legalább egy hangot adjon rajta, megpróbálva, ha szelel-e még? s éljen abban az illuzióban, a múltak emlékét szippantgatva, mintha most is pipáznék! – s aztán csak megint szomorúan visszadugta a drágaságot az oldalzsebébe. Annálfogva a tett indítványt sem irásban nem kivánta beadatni, sem a sectiókhoz nem utasította elébb tárgyalás végett; hanem stante sessione elfogadta s ment a fiatal utitárs után azon a macskahágón föl a waggon tetejére, a hol a kalauz kukulloriumát kisajátították és beleültek. Csak itt jutott eszébe azt az észrevételt tenni, hogy: «de talán a hölgyek meg is neheztelnek, hogy őket magukra hagytuk?»

– Ne féltse őket, Gábor bátyám. Utazó hölgyeket azzal kötelez le a férfiember legjobban, ha elpárolog közülük.

II.

Az az úr, a kit már most Gábor bátyámnak tisztelhetünk, mindenekelőtt azt a kedvencz tajtékpipát tartá kötelességének dohányzacskójából megtölteni, ezután belecsiholni az illatos bükkfataplóba és azt lezárni a koronaalakú ezüst kupak alá: addig hiába terült el szemei előtt az olasz paradicsomkert, melynek magasztalásában fiatal utitársa oly kifogyhatatlan volt; a míg nem füstölt a pipája, addig oda sem tekintve, mormogá: «mi ez egy ezer holdas szép egyforma búzavetéshez?» s csak azután, hogy a kospallagi felszálló azur füstjén keresztül tekinthetett rajta végig, ismeré el, hogy «biz ez gyönyörű egy ország: – kár a németnek!»

– Bátyám! – tudja? – ne politizáljunk! jegyzé meg rá a fiatal úr.

– Hát szóltam én egy szót? A szép vidékről beszéltem. No hát beszéljünk inkább a szép asszonyokról. Te nem is sejted, hogy micsoda kényes húrokat pengettél oda lenn?

– Hogyan? Bátyám szénájába vágtam volna tán a kaszámat? – Ej, ej, ej! De gonosz szemed van: mindent észre kell venned. Nem arról a szőke hölgyről van szó; hanem arról a barnáról.

– Barna? Nem is láttam jól; úgy le van fátyolozva az arcza.

– Pedig az téged nagyon megnézett s akkor a fátyolát is feltakarta; de te nagyon el voltál foglalva azzal, hogy a szőkének magyarázd az asszonyok kötelességeit a férjeik iránt, s a valóperek természetét.

– No! és kellemetlen vonatkozásokat tettem volna ezzel?

– Annak nem, a kinek beszéltél; mert az már özvegy! hanem a másiknak, a ki veled egy sorban ült s hallgatta, a mit beszéltél.

– Azt fogja hinni, hogy valami bonvivant vagyok s őrizkedni fog tőlem.

– Nagyobb bajt okoztál neki. Azon fog töprenkedni, hogy nincsen-e neked igazad?

– Hisz ez meg épen nem lesz baj rá nézve.

– De igen nagy baj lesz rá nézve. Mert épen a válópere miatt utazik Rómába.

– Ah! Már válópere van? Én azt hittem, hogy most hozzák valami zárdából, a hol nevelőben volt.

– Mondom, hogy hamis szemed van; oda sem néztél, mégis megláttad, hogy egész gyermek még. Ez az én védenczem: a szerencsétlen Cagliari herczegné.

– A kinek férje indigenatust nyert Magyarországon.

– Ő maga egy Zboróy Blanka grófnő. A családot jól ismered. Nagy birtokuk majoratus. Az első szülött dynasta lesz, fivérei pedig láthatnak utána, hogy katonai, vagy papi pályán keressenek magoknak szerencsét, a mi az utóbbin sokkal hamarább feltalálható, mint az elsőbbin. A leányok pedig arra vannak utalva, hogy igyekezzenek gazdagon férjhez menni, ha pedig ezzel elkésnek, menjenek zárdába. Volt azonban a családnak egy püspök őse, a ki annak idejében olyan végrendeletet csinált, hogy vagyonának kamatjai a tőkéhez csatoltassanak, s mikor egyszer annyira felszaporodnak, hogy a Zboróy gróf család minden tagjára jut belőle kerek egy millió, akkor osztassék fel közöttük. No ez a mostani ivadék alatt teljesedésbe ment. Minden Zboróy családtagra jutott egy millió. Ennek azonban az örökösök végrendelete szerint csak haszonélvezői, mert a hagyományozó több kemény föltételt kötött jótékonyságához, mely szerint ez élvezettől a családtag eleshetik s akkor az a többiekre marad. Ilyenek: ha egy családtag a dynastia ellen lázadó lesz; – vagy ha kiköltözik idegen országba; vagy ha elhagyja a római katholikus hitet, vagy ha mint nő, botrányos életmódot követ. Képzelheted ennélfogva, hogy az így együtt érdekelt családtagok milyen jó rendőri felügyelet alatt tartják egymást? Egy millió nem potyapénz mai világban! Megérdemli, hogy az ember utána lásson. – Blanka grófnőt, a mint a zárdából kikerült, hozzá adták Cagliari herczeghez. A herczegnek hallhattad hírét. Nagy szerepet játszik a politikai világban.

– Volt hozzá egynehányszor szerencsém.

– Bécsben, az udvari bálokban. – Nem fiatal ember már. És sokat élt. Kétszer annyit, mint más ember hasonló idő alatt; mert még az éjszakákat is keresztül élte. Mikor Blanka grófnőt elvette, igen közel ismeretsége volt egy Caldariva marquisnővel, a kit a legfiatalabb korában «Cyrene» név alatt ismertek a czirkus látogatói, a hol magas fokra vitte a choreographia művészetét, míg egy olasz marquis olyan szives nem volt, hogy a czímerével megajándékozza, s aztán rövid idő mulva főbelője magát. Ennek a Caldariva marquisnőnek igen pompás palotája van Bécsben, a mit a herczeg iratott a nevére. Ennek a palotának a kulcsait még azután is elfelejtette a marquisnőnek hazaküldeni a herczeg, hogy Blanka grófnőt feleségül vette; sőt azt mondják, hogy mikor az esküvőre ment, akkor is a szép Cyrene kötötte csokorra a nyakravalóját. – A herczeg elvette Blankát, mint a hogy megszerez magának egy gazdag úr egy ritka szép paripát, egy drága szobrot; azért, mert ritkaság és drága. Blanka pedig irtózott a hozzá kötött férjtől. Gyermek volt. A nász napjáig fogalma sem volt arról, hogy mi különbség van a párta és a főkötő között? A herczeg egy óráig sem volt vele boldog. A mint ifju nejéhez egy gyöngéd propos-val közelített, az rögtön ideges görcsöket kapott, arczát elhagyta a szín, rángások vették elő s elájult. S ez így volt, valahányszor magukra maradtak. A kéjsóvár herczeg fűnek-fának panaszolta a baját, orvosokkal consultált, tapasztalt rouéktól kért tanácsot: úgy, hogy a család titka egészen köztudomásuvá lett. A «parere» az volt, hogy a nőnek természetes hajlama van az epilepticus rohamokhoz. – Gavallér ember az ilyen kényes helyzetben iparkodik nagylelküen eltűrni a rá mért keresztet s keres magának kárpótlást compromittálás nélkül. – Van azonban a herczegnek egy totumfacja: valami «Vajdár Benjámin».

E névre akkorát ugrott ültéből a fiatal utitárs, hogy a fejét beleütötte a faköpönyeg ernyőjébe.

– Mi lelt? Le akartál esni?

– A szivarom ejtettem le, felelt az, s utána kaptam.

– De majd utána ugrottál. – Hát a mint mondám, ez a totumfac az, a ki ennek a családnak a rossz szelleme. Ketten tesznek a herczeggel együtt egy ördögszámot. A herczegben megvannak a dæmonhoz való rossz indulatok, a hóbort, a kéjsóvárgás, a dölyf, a boszúvágy; emennél pedig a mindezeket életreköltő ész, furfang, leleményesség. A herczeg vigasztaltatni akarta magát régi barátnéjával; de a szép Cyrene valaki által nagyon jó tanácsokkal lett ellátva. Élni akart felismert hatalmával. És élt is vele. A herczeg minden megaláztatást megszerzett fiatal nejének a marquisnő kedveért. Utoljára, hogy a mű meg legyen koronázva, megindította a válópert neje ellen. Ez volt az ára annak, hogy a szép Cyrene ismét kegyébe fogadja a herczeget. De én meg vagyok felőle győződve, hogy a terv Vajdár Benjámin fejében fogamzott.

– Hisz ez a válóper csak felszabadítja a herczegnőt helyzetéből, jegyzé meg a fiatal utitárs.

– Jó volna, ha úgy végződnék, de épen itt a bökkenő. Az ellenfél arra alapította támadását, hogy a nő epilepticus idegrohamokban szenved, s így házaséletre képtelen. Én azt nem engedem meg. Azt elhiszem, hogy a herczeg közeledtére görcsöket, rángatózásokat kap; hisz én sem vagyok nyavalyatörős, rugni, harapni sem szoktam rendes körülmények között, de mikor ezzel a Cagliarival szemközt állok, érzem, hogy valami csendes hydrophobia kerülget, a nyakamban az erek felduzzadnak, az állam rángatózik s az ökleim alig elnyomható vágyat éreznek valakinek az oldalbordáival érintkezésbe jönni. Pedig hát nekem nem férjem a jámbor, nem kell tőle félnem, hogy megölel. Én azt allegálom, hogy csak ő előtte esik ájulásba védenczem, s kérem a házasságot egészen megsemmisíteni. Mert ha az ellenfél győz, ha az ő indokai lesznek elfogadva, akkor a szentszék itélete egyuttal ki fogja mondani az asszonyra, hogy soha többet férjhez mennie nem szabad. Már most gondold el azt a sorsot, a mi erre a nőre vár, a kit ifjusága virágában, alig húsz éves korában, a törvény és a társadalom kitilt az életből, s elitél egy hosszú, hosszú tetszhalálra, a miből nincsen feltámadás, elveszi tőle a napvilágot, a levegőt, s azt mondja neki: te neked nem szabad többé nevetned, nem szabad örülnöd, nem szabad reménylened, a te szívednek nem szabad dobogni, a te arczodnak kigyulladni, a te lelkednek nem szabad álmodni! Hanem azért nézned kell tovább is, hogy jön az ősz a tavasz után, a mi számodra se virágot, se gyümölcsöt nem hoz.

Mikor az ügyvéd pathetikus szónoklata végén félretekintett ifju utitársára, azt vette észre, hogy annak a szemeibe valami vízcsepp lopózott.

Hisz ez az itélet az ő fejére is ki van mondva. Abban a perben, a mit ő a maga válóperének nevezett. Ő is ki van már tiltva a világból, a társadalomból, ő is meghalt már és semmi sem vár rá többé: neki is megmondták azt, hogy: «te neked nem szabad többé szeretned, reménylened, álmodnod! Hanem azért nézned kell tovább, hogy jön az ősz a tavasz után!»

– Valami esett a szemedbe?

– Igen; a kőszénfüst csapódott bele.

Azzal megtörlé a szemeit, s aztán nem volt semmi baj.

Az ügyvéd folytatá a beszédét:

– Most azért megyünk Rómába, hogy megkisértsük a herczegnőnek személyes esdekléseivel hatni a birákra. Lehetetlen, hogy meg ne essék rajta a szivük, ha van bennük emberi érzés. Az idő most nekünk kedvez. A pápa a reformok terére lépett: a római curia vezetését új emberek vették kezükbe, a régiek befolyása megszünt; Rómában is a szabadság szele fujdogál s alkotmányosság csirázik a földből.

– Hahaha!

– Mi az ördögöt nevetsz?

– Én? Dehogy nevetek. A szivarfüst szaladt a torkomra. Eh – hahaha! Oh be csiklandja a torkomat!

– De sok bajod van a füsttel. Hol megríkat, hol megnevettet. Én egészen bízom a pápa igéretében. Csak nem tartasz bennünket valamennyiünket idiótáknak, a kik a napokban lepleztük le ünnepélyesen a «radikal körben» Pio Nono arczképét egyhangú határozat folytán. Ha valaha, úgy most lehet a szegény herczegnő ügyének kedvező fordulatot adni. A milyen grata persona volt ezelőtt Cagliari herczeg a Vaticánban, annyira elvesztette ott most minden befolyását. – Mégis csiklandja a torkodat az a füst? – Csupán egy embertől tartok. – Ettől a furfangos Vajdártól. Velenczében összetalálkoztam vele. Kérdeztem: hová megy? Azt mondta Milanóba. Tudom bizonyosan, hogy hazudott. Ő is Rómába siet. Meg akar bennünket előzni. Vagy legalább is utolérni. – Csak egy nappal előbb érkezhessünk Rómába, mint ő: s akkor nyert ügyünk van. De félek, hogy már is magunkkal viszszük valamelyik kerekes ketreczben. – Ej, de meleged van, hogy izzad a homlokod. – Tán az én pipám füstjét nem állhatod? Ha megkapnám azt a ficzkót, kitörném a nyakát! Képes egy ilyen angyalt örökre szerencsétlenné tenni, élve eltemetni.

– De hát ne engedje magát.

– Alázszolgája! Hát hiszen, ha tudsz valami jó tanácsot adni, miért nem mondod? a kalapom is leveszem előtted. Hogyan ne engedje magát a herczegnő élve eltemetni?

– Columbus tojása! Legyen protestánssá, s akkor nem parancsol neki a római szentszék.

– Servus humilimus! Hát az egy millió, a mit a püspök nagybátyja ráhagyott?

Adorján Manassé széttörte a szelelni nem akaró szivarját az ujjai között, s azt mondá egykedvűleg:

– Hát én csak azt mondom, hogy ha a te herczegnődnek igazán van szive, el fogja dobni az egy millióját, mihelyt találni fog egy férfit, a ki megér harmincz ezüstpénzt. Úgy hiszem, ez a legmagasabb becsára egy férfinak; miután a mi urunk Jézust is annyiért adták el.

– Te! A Jézust hagyd ki a discursusból; mert az nekem Istenem, a kit én imádok.

– Nekem pedig emberem, a kit követek.

III.

Ezalatt egy olyan állomáshoz érkezett a vonat, a mely csomópont volt egy másik vasutvonallal. Itt étkezni is lehetett.

A polgártárs meg volt éhezve. Különben is jó constitutióval birt s az utazás rendesen még fokozza az étvágyat. Azt mondta, hogy ő itt leszáll valamit falni.

Adorján figyelmezteté, hogy gyorsan végezzen, mert a másunnan érkező új vonat vendégei az átköltözésnél könnyen megteszik azt a barátságot, hogy teli ülik azt a coupéet, a hol ők a hölgyeket magukra hagyták.

– Hát te mit fogsz addig csinálni?

– Előveszem az albumomat s lerajzolom innen a kakasülőről ezt a tájat.

– Nem is tudtam, hogy pictor is vagy.

– Egyéb sem vagyok már.

A másik vonalon ezalatt megérkezett a csatlakozó vonat, s az abból átköltöző utasok siettek maguknak jó helyet foglalni a változásnál.

A szép szobor arcza némi nyugtalanságot árult el. A kalauz ő felőle nyitotta ki a kocsiajtót s ő aggódva tekintgetett kifelé, hogy nem jön-e valaki e kényelmes magányt megzavarni? Egyszer csak ijedten kapta vissza a fejét. Már késő volt; meglátták.

A waggon lépcsőjén acrobatai gyorsasággal szökött fel egy fiatal férfi, finom uti öltözetben, kezében egy kis utitáskát czepelve, oldalán szij-általvetőn lógott a szivartartója; másik kezében pálcza volt, melynek fogantyuja elárulá, hogy abban tőr van.

A fiatal ember veszedelmesen szép alak volt: gesztenyeszín hajú, eleven szemű, deli termetű s látszott rajta hogy szépségének öntudatával bir; tanusítá ezt a hajfürteire s öltözékére fordított gond, s a kiszámítás, a mivel beszédközben kellemes mosoly alatt igyekezett ragyogó fogsorait megmutatni.

– Ah, minő véletlen szerencse, herczegnő! szólt, kásztor kalapját levéve s utitáskájával együtt letelepedve a herczegnővel szemközti ülésbe.

– Kérem, az egy úrnak a helye, a ki hozzánk tartozik, szólt a herczegnő ingerülten.

Mire a szép férfi mosolygó impertinentiával felelte:

– A hely nem volt öltönydarabbal jelezve, s így a vasuti szabályzatok értelmében akárki által elfoglalható. Én nem mondok le könnyen arról a szerencséről, hogy a herczegnővel szemközt ülhessek.

A herczegnő nem tudott szavakat találni a haragtól, mely idegeit elállta. Annálfogva utitársnéja tartá kötelességének segítségére jönni, s megújítani e kisérletet annak a betolakodónak a kidobására.

– Vajdár úr! mondá, kemény accentusra hangolva szavát, önnek kellene ismernie egy nevelt ember kötelességeit hölgyek irányában. Ön tudhatja, hogy önt a herczegnő nem türheti s könnyen kitalálhatja az okát.

A deli ifju ez erős szemrehányásra egy czifra dobozkát huzott ki oldalzsebéből, s felnyitva annak födelét, odakinálta azt megtámadójának.

– Frau von Dormándy! kegyed szereti a csemegét, szabad szolgálnom e finom «persicaté»-val. Ferrarában készítik. Egyetlen a maga nemében.

Erre az úrhölgy boszúsan hátat fordított neki, s kidugta fejét a kocsi átelleni ablakán, mérgében dörmögve, hogy «de ugyan hol a pokolban is marad el ilyenkor az a prókátor?»

– Meddig akar ön még üldözni, uram? szólt indulattól reszkető hangon a herczegnő a szemközt ülőhöz.

– Csak a sírig, herczegnő, ott aztán elválunk. Ön bizonyosan a mennybe megy, a hova engem valószinűleg nem eresztenek.

– Miért esküdött ön az én elvesztésemre?

– Mert ön maga úgy akarta. Csináltam-e belőle titkot valaha? Nem nyilt kártyával játszom-e ön előtt?

– Kényszeríteni akar ön, hogy elhagyjam e kocsit, s beüljek a kofák és halárusnők közé?

– Nem fosztana meg vele a herczegnő attól az élvezettől, hogy közelében lehessek. Az egész úton Rómáig minden vetturinónál, minden postaháznál, a hol a herczegnő számára utazó szekér van megrendelve, fönn van tartva a számomra egy fölösleges hely.

– Mit akar ön velem?

– Azt, a mit ön választani fog. Vagy olyan boldoggá tenni önt, a minővé valaha férfi tett egy asszonyt, vagy olyan szerencsétlenné, a milyenné valaha ördög tett egy embert.

– Én védem magamat mind a kettő ellen.

– Ájult védelem! Nekem kezemben van minden eszköz önnek az életét úgy elrontani, hogy az ne legyen egyéb, mint egy befalazott sírbolt.

– Azt Isten nem fogja megengedni!

– Ah, herczegnő! Rómába megyünk, s ott sok a templom; de Isten egy sincs!

A hölgy úgy összeborzadt e szóra, hogy szinte fázva húzta magán szükebbre shawlját; míg a deli ifju egyik lábát a másik térdén átvetve, öntetszőleg mosolygott tréfás calembourghján.

«De ugyan hová lett az a másik két ember?» dörmögé a szőke hölgy, hasztalan keresve a két utitárst a lótófutó közönség között.

Hát biz azok közül az egyik, a pogány, most is odafönn ül az imperialon, s rajzolja a piniáktól körülvett várromot, mely a folyamban visszatükröződik; a másik pedig bement az étterembe megebédelni, ott azután az történt vele, hogy a mint igaz keresztyénhez illő módon, begyűrte az asztalkendőt a nyakravalójába, s neki ült kényelmesen a megrendelt rizottónak, még alig dugta bele a villáját, midőn a fülébe ordítja a kalauz a halottébresztő jelszót: «partenza!» Erre a polgártárs megijed, hogy mindjárt elfut nála nélkül a vonat, s otthagyva rizottót, maccaronit, a késsel, villával kezében, az asztalkendővel nyakában rohan ki a waggonját felkeresni; akkor azután először végig szaladgálja az utóbb érkezett vonat minden kocsiját, míg észreveszi, hogy az a másik, az övé a tulsó vágányon áll.

Akkor meg ott nem talál rá az elhagyott waggonra, mert a vonatot az alatt megfordították: a mi elől volt, az most hátul van; kérdez, kiabál, szitkozódik, könyörög, diákul beszél; míg végre az imperialon ülő utitársa észreveszi a veszedelmét s leszáll a megszabadítására, a mikor aztán egy pinczér segítségével, a ki az asztalkendőt és kést, villát jön reclamálni, sikerül a földönfutót kézrekeríteni, mire aztán kölcsönös magyarázatok folytán kiderül, hogy még épen húsz percznyi ideje lett volna a rizottót is, meg még egy branzinót is elkölteni, a mit előre kifizetett; de már köszöni, nem kell semmi; úgy jól lakott az ijedtséggel, s nem kíván egyebet, mint hogy a coupéejába visszavezessék.

Ott várt azután csak rá az igazi meglepetés, a mint meglátta a helyén ülve azt az embert, a kit szeretett volna nagyon megkapni, hogy kitörje a nyakát.

Most tehát megkapta, még pedig a tulajdon jogszerinti helyének a bitorlásában kapta, szemközt ülve az ő védenczével.

Hanem azért dehogy törte ki a nyakát! Nincs gyávább katona az ilyen vasutról lemaradástól demoralizált pasasérnál; még azt mondta neki, hogy alázszolgája! s aztán körülnézett, hogy hol találna a maga számára egy üres helyet?

S a délczeg ifju még azzal az impertinentiával élt, hogy azt kérdezte tőle:

– Talán az ön helyét foglaltam el, spectabilis?

A mire a polgártárs zavarában azt felelte, «oh, dehogy; kérem alássan».

A miért aztán a szép dandy részéről egy gúnymosoly, a szőke hölgy szép szemeiből pedig egy ezerágú villám lett a jutalma.

A következő pillanatban a herczegnő azt a gúnymosolyt egyszerre átváltozni látta az ijedtség elképedésévé. Manassé lépett fel a waggon-lépcsőn.

A herczegnő csak annyit vett észre, hogy a két ifju egy pillantást váltott egymással, mely olyan volt, mint két kard összeczikázása.

Azzal Adorján a kocsiajtóban megállva, azt mondá Vajdárnak:

– Ez a hely el van foglalva.

A megszólított arcza mélyen elvörösödött; vonásain, mint a pohárban felkavart méregiszap, fellegzett végig a rossz indulatok egész salakja. Szemeinek nézésében gyűlölet, félelem és düh ólálkodott. Egy pillanatig jobb kezének egy görcsös rándulása a pálcza markolatát annyira felcsavarta, hogy az aczéltőr kezdete kivillant alóla; s akkor ajkába harapott.

Az előtte álló másik ifjunak az arcza pedig akkor is hideg maradt és nyugodt, csak a homloka kidomborodásain jelent meg két pirosló tűzfolt, a mi olyan volt, mint a viharjósló vörös felhő az égen.

Mindez csak egy rövid perczig tartott. A másik pillanatban a megszólított férfi felkelt a helyéről, vette utitáskáját és elhagyta a coupéet.

E kényszerített meghunyászkodás olyan kínzó látvány volt egy nőre nézve, mint mikor egy állatszelidítő parancsolja egy pompás vadállatnak, hogy csúszszék a lábaihoz.

Mi adja neki ezt a hatalmat? Azt jó volna tudni.

Manassé aztán leült az üresen hagyott helyre, s nem kinálta meg vele többé a polgártárst; hanem kinézett az ablakon mindaddig, a míg azt a másik ifjut láthatta. És addig mindig ott égett a homlokán az a két vörös folt. Arról tudhatá a ráfigyelő hölgy, hogy üldözője még közel van. Egyszer aztán eltüntek a vörös foltok az ifju homlokáról. Az a másik nem volt látható többé.

Mindez annyira érthetetlen rejtély volt a herczegnő előtt, hogy semmi természetes magyarázatát nem birta kitalálni. Fátyolát szemöldökéig emelte, hogy jobban beleláthasson a rejtélyes arcz titkaiba.

Az elűzött rossz szellem azt mondá neki: «hiába sietsz Rómába, ott templom sok van, de Isten egy sincs». Ennek a másiknak meg az a jelmondata: «egy az Isten»; – s ez az egy vele jár mindenüvé. Még Rómában is ott lesz…

Ezen az eszmén aztán valami olyan földöntúli megnyugvást érzett, hogy szempillái lecsukódtak. Büvkör fogta körül. Elszenderült. A vonat megindult újra; hosszú, unalmas állomásköz következett. A halk robaj és izgalom hatása alatt nemsokára a coupée minden utazója aludt, csak Manassé maradt ébren.

Egy perczben a herczegnő szemei felnyiltak, s akkor úgy tetszett neki, mintha az, a ki vele szemközt ül, térdére tett albumába rajzolna valamit.

Blanka egészen félrehárítá a fátyolt arczáról, hogy homloka is kiszabaduljon. Talán nem is tudta, mit tesz? csak álmodott.

IV.

Azt a gőzmozdonyfütyülést is azért találták fel, hogy a mi tündér még maradt a földön, azt is elkergesse.

Az alvó hölgy fölriadt rá, s mint a ki egy toronytetőről esik lefelé, oly rémülten, kerekre nyilt szemekkel, egészen holdkóros elképedéssel ugrott fel helyéről, kezeit maga elé tartva s kevés hija volt, hogy szemközti utitársa karját meg nem ragadta. – Azután megszégyelte magát előtte s mosolylyal akarta eltakarni heves szívdobogását.

Aztán csakugyan azt hivé, hogy álmodta azt, hogy utitársa egy rajzalbumba az ő alvó arczát vázolja le: a mit az kezében tartott, az egy térkép volt s azon húzogatott vonalakat veres irallal.

A mozdonyfüttyre a társaság többi tagja is visszatért a siralomvölgyébe.

– Hol járunk most? kérdezé a herczegnő az egyedül ébrenvirrasztottól.

– Bolognához közeledünk. Onnan a vonat Imola felé megy Anconának. S itt én kegyelmességtektől búcsút veszek.

– Ön kiszáll itt? Hisz azt hallottam, hogy ön is Rómába utazik.

– Oda tartok, de nem ezen az úton. Málháimat hagyom futni az anconai vonalon, onnan a szekérposta majd elszállítja Rómába. Én pedig az Appennineken keresztül Pistoja felé megyek, Florenczre. Ez az út fáradságosabb, de fölséges részletei vannak, a mik kárpótolják, hogy sokszor gyalog kell menni a vetturino mellett s aztán egy nappal hamarább ott vagyok, mint az anconai úton.

– Egy nappal hamarább! E szó megkapta a herczegnő figyelmét. Nem mehetnénk mi is ezen az úton? Mit szólsz, Mária? Bolognában észrevétlenül kiszállnánk s aztán hagynók a bőröndeinket magukban vándorolni Rómába, mi meg a hegyeken át utaznánk magunk?

– De nem lehet-e a rossz emberektől félni a hegyek között? kérdé aggódva a szőke hölgy Adorjántól.

– Erre egy igen szép dalban felel meg Fra Diavolo, szólt Manassé. A rossz emberektől mindenütt lehet félni. Hanem ha azt értette nagysád, hogy nem rabolnak-e ki bennünket? úgy sokkal valószinűbb, hogy akkor rabolnak ki, ha nagy málhatömeggel utazunk, mintha egy oldaltáskával a vállunkon teszszük az utat, a hogy én szándékozom. «Fiatal koromban» sokat barangoltam ezen a tájon, soha se bántottak a brigantik; ha találkozunk velük, én majd csoportosítom őket és lerajzolom az albumomba. – Művészeket nem bántanak ezek soha.

– Aztán ketten vagyunk férfiak, s nem ijedünk meg tőlük! szólt bele Gábor úr, kiben fölébredt a prókátor arra a szóra, hogy egy napi előnyt nyerhet a birák informálására ellenfele fölött. Nálam vannak pisztolyok. Hát te nálad?

– Én nem hordok fegyvert.

– Oh én nem félek rossz emberektől; mondá szeliden a herczegnő. Én nem tudok egynél több rossz embert az egész világon.

Mindenki tudta, hogy ki az a herczegnő speczialis rossz embere; de Gábor úr még illusztrálni is akarta a tételt.

– De hisz az ne próbáljon a hegyek közé jönni velünk, mert ha ott kaphatom: a végórája ütött! Szerencséje, hogy Manassé barátom szép udvarias felszólítására rögtön szót fogadott; mert ha még egy perczig itt marad a waggonban, hát emberhalál történik.

– Haha! kaczagott a szőke hölgy; fog az bámulni, ha majd hiába keres bennünket Anconában s onnan utazhatik a postakocsin együtt a bőröndeinkkel.

– Mi pedig azalatt előre sietünk a szép hegyeken át. A herczegnő szép arczát gyermeteg öröm kezdte megaranyozni; ezt a gondolatot köszönöm önnek.

És önkénytelen bizalmassággal nyujtá kezét utitársának, a minek az elfogadta – az ujjai hegyét.

Ez az eszme nagyon megtetszett a herczegnőnek. Volt benne valami a kiszabadulásból: az a vasuti vonat olyan, mint a börtön!

– Nem viszünk magunkkal semmit, csak a mit kezünkben elbirunk; a hol egy szép sziklát találunk, vízeséssel, azt lerajzoljuk, s a hol nagyon félelmes lesz a vadon, ott énekelni fogunk.

– Akkor azt fogják hinni, hogy vándorszinészek vagyunk, szólt bele Gábor úr. Ha megszorítanak bennünket a taliánok, minden kitelik belőlünk. A herczegnő szépen énekel. Mária nagysád tánczol csárdást és tarantellát; én acrobatai mutatványokkal állok elő; hát te Manassé miféle komédiára vállalkozol?

– Én beszélni fogok a souverain népnek a constitutióról.

– Javíthatatlan!

– Hanem akkor ne hívjuk egymást a czimeinken, szólt a herczegnő felelevenült kedélylyel. Ügyvéd úr az impresario, Marie a primadonna, ők szinből egymáshoz tartozhatnak: mi ketten pedig testvérek leszünk. Mi neve az ön nővérének?

– Anna.

– Ön kölcsön adja nekem e nevet, a míg az út veszedelmes része tart és Annának fog nevezni. Nem sajnálja ön talán tőlem e nevet?

Manassé nagyon elkomorodott.

– A herczegnőt sajnálom e névtől. Annak a viselője egy igen szerencsétlen teremtés.

– Akkor annál könnyebb a csere.

Abban tehát megegyeztek, hogy Bolognában kiszállnak s onnan szekéren folytatják az utat tovább.

– De mégis nem előzhet-e meg bennünket az, a ki Anconának veszi az utat, a vaspálya gyorsaságával? aggódék a herczegnő.

– A felől bizton lehetünk. Ma éjjel a vonat Faenzánál megállapodik, mert a ravennai vonatot kell bevárnia, mely katonaságot szállít. Reggelig az utasok mulathatnak. Riminiben ismét be kell várni a szemközt jövő vonatot, s onnan délnél hamarább el nem indul a vonat. Erre Anconában az utasokat mind szigorú motozás alá veszik, hogy nem visznek-e proklamácziókat, forradalmi leveleket magukkal? s éjszaka a jesii úton semmi postakocsi el nem indul. Ez által lesz rövidebb a Florenz felé vezető út egy egész napi járóval.

Csak az volt még a feladat, hogy az az ember, a kit meg akarnak előzni, észre ne vegye megszökésüket.

– Majd én fedezni fogom a szárnymozdulatot, mondá Manassé, előre leszállva a waggonból, a mint a vonat az indóházba begördült. Csak tessék a váróterembe bemenni. Az az úr nem fog sem a kocsiból kiszállni, sem az ablakon kinézni.

Ezt olyan biztosan merte mondani, mintha valami talizmánja volna amannak a megfékezésére.

És mindaddig ott állt a váróterem ajtajában, a míg a vonat ismét meg nem indult.

– Elment már! szólt aztán benyitva a teremben várakozókhoz s felismerhető volt az a megkönnyebbűlés, a mit érzett.

– Önt is érdekli ez az ember? kérdezé a herczegnő.

– Igen. Én félek tőle.

– Ön fél?

– Félek, hogy egyszer megölöm.

Azzal, mintha sajnálta volna, hogy annyit mondott, sietett ki a teremből, egy vetturinót fogadni, ki mind a négyüket elszállítsa Vergato felé.

Távolléte alatt aztán felvilágosítá a herczegnőt az ügyvéd az iránt, hogy az egyistenhivők vallása tiltja az emberölést; – még aztán többet is hozzátett, mint a mennyi igaz, hogy vannak az unitáriusok között, kik a vérontás tilalmát még az állatokra is kiterjesztik; csupán növényi étkekkel élnek, nehogy megöljenek egy lényt, a minek a teremtő életet adott.

A herczegnő hitetlenül rázta fejét. Megfoghatlan volt előtte, hogy lehessen világfi, gentleman, a kinek elv szerint nem szabad fegyvert emelni embertársa ellen: hát akkor mivel védi becsületét, szerelmét, az oltalmára szorult gyönge nőket?

Kiváncsi volt ezt tőle megkérdezni.

Mikor a fedett kocsiban ismét egymással szemben ültek, belekötött e tárgyba.

– Ön azt mondá: fél, hogy ezt az embert egyszer meg fogja ölni. Tiltja önnek – a vallása az emberölést?

– Csupán egy esetet kivéve, felelt Manassé. De az kettőnk között nem fordulhat elő.

Ezen azután soká eltöprenkedett a herczegnő, hogy minő eset lehet az az egy?

– Ön közelről ismeri azt az embert?

– Gyermekkora óta. Velem együtt növekedett fel. Ha volt egy darab kenyerem, fele az övé volt. Apja tiszttartója volt az apámnak; egyszer elkártyázta a rábízott pénzt, s főbe lőtte magát. Árváját apám fogadta fel kilencz gyermeke mellé tizediknek s nem tett közöttünk különbséget. Tűz esze van és deli alakja. Első találkozásra mindenkit megnyer. És jaj annak, a kit megnyert; mert azt megrontja. – Szegény hugom! kedves jó Annám! ő is hitt e csábító szép szemeknek. Esküvőjükre minden készen volt már, s akkor megszökött tőle; elhagyta az oltár előtt.

Manassé arczán még az alkony homálya sem takarhatá el a szívből jövő fájdalmat e szavaknál.

– Mikor történt ez? kérdé a herczegnő.

– Tavaly februárban.

– Akkor vitt engem a házához Cagliari herczeg, akkor láttam ezt az embert először.

És aztán kereste az összefüggést a két eset között.

Vajdár elhagyta menyasszonyát, a mint a herczeg feleségét meglátta. S a herczeg neki ura volt. Mint titkár szolgált nála.

S azóta válóper van férj és asszony között.

– Tehát a rossz lelkiismeret kényszeríté őt helyét elhagyni, mikor ön szembelépett vele?

– Nem. Lelkiismeret ő nála nincsen. Ha valami czélt akar elérni, nem válogat az eszközökben: nem bánja, ha annak, a mi neki élvezet, mások keserve lesz is az ára. Ez nem ismer fájdalmat, nem ismer szégyent.

– És mégis egész a gyávaságig meghunyászkodott ön előtt.

– Mert tudja, hogy kezemben van életének egy titka: okiratokkal bebizonyított titok, a mit ha én napfényre hozok, nincs az a magas polcz, a honnan le ne essék rögtön; nincs az a hatalmas pártfogó, a ki védelmére kelhessen: el van temetve elevenen.

– S ön nem használja azt föl ellene? kérdé Blanka hevesen.

– Hisz az boszúállás volna; felelt Manassé nyugodt hangon.

– S a honnan ön jön: ott az emberek nem állnak boszút?

– Nem.

– És testvére: a szegény megcsalt leány, vigasztalást talált-e?

– Nem, herczegnő; a honnan én jövök, ott az emberek csak egyszer szeretnek…

V.

– De hát hol van az a világrész, a melyből ön jő? a hol az emberek egymást meg nem ölik, boszút nem állnak és csak egyszer szeretnek? Egy sziget a holdban?

– Valóban, herczegnő, annak a vidéknek van valami hasonlatossága egy olyan holdbeli tájképhez, a minőket a nagy refractorok hoznak közelünkbe, egy olyan sziklaszigethez, mint a Plutarch vagy a Copernicus; és azon a szigeten minden olyan sajátszerű, mintha egy idegen csillagról származott volna oda. A térképen «Toroczkó» névvel van e hely megjelölve. Egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s egy bérczhasadékon át lehet eljutni.1) Ez a két sziklakapu a völgy természetadta erőssége. Az északi bérczoldalt egy őserdő borítja, a délre néző egy óriási kopár szirttömeg, messze fehérlő sziklagerincz, melyen egész a völgy lejtőjéig egy bokor sem látszik, itt-ott tátongó oduktól megszakgatva. E mezetlen fehér szikla adja az egész völgynek azt a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta, romjai most is láthatók s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római szinkör egymásra emelt sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, a hol emberkéz földet teremtett a sziklából s kényszeríté a bérczfalat századról-századra hátrálni előtte és helyet adni az ő ekevasának. Ezek a lépcsők az ott épült városnak a századait számlálják. Mert a krater fenekén egy város áll és abban a világ legboldogabb népe lakik. És gyönyörű nép! Nem az önszeretet szól belőlem, nem az irlandi nostalgiája. – Én rég elszakadtam onnan s alig képzelek olyan helyzetet, hogy ismét visszatérjek oda. A mi nekik munka, az nem az én munkám, az ő örömük nekem nem öröm; s a mi emlékezet róluk, az nekem mind fáj. Még az is fáj, ha arra gondolok, hogy valaki szeret ottan. De így mondják azt mások. Nevezetes angol és német utazók eljöttek messzeföldről az én kis holdszigetemet meglátogatni s vaskos könyveket irtak róla, mint Japánról, vagy Circassiáról. – S van benne mind a kettőből valami. Van egy önmagából kifejlett, tökéletesülő industriája, mint Japánnak, és vannak szép leányai, mint Circassiának; csakhogy az ő leányai nem eladók pénzért. Sőt szív-szívért sem az idegennek. Azok csak a holdsziget lakói számára virulnak. Azokat őrzik még a napsugártól is. A toroczkói leány nem megy a mezőre dolgozni. Az férfimunka. A leány otthon a szobájában (s az olyan, mint egy oltár) fon, sző, himez, vagy csipkét köt. És azt mind saját magának; az az ő pompája. Mikor vasárnap egyszerre bejön a templomba az egész leánysereg s elfoglal hat sor padot, az olyan, mintha egy angol «book of beautys» elevenült volna meg. A szépség minden változatai együtt. Naparanyozta barna Judit-arczok, gránátvillogású szemekkel és liliomhamvasságú madonnafők a derült éggel szemeikben: szőkék-e vagy barnák? azt nem tudni meg, mert hajuk gondosan el van rejtve a kihimzett patyolat kendő alá. Minden öltönyük hófehér, maga a finom báránybőrből készült ujjatlan ködmönke is; s aztán egy ilyen sor tündéri fehér rózsa között ott pompázik két-három ragyogó virágszál. Ezek már menyasszonyok. Kiválnak a többiek közül. Fejükön a korona alakú párta, arasznyi széles aranycsipkéből, az alól széles selyemszalagok omlanak alá, vállaikat eltakarva. És vállfüzőjük, kötényük, viganójuk terhelve csipkékkel, mikért egy divathölgy irigy lehetne reájuk, öveik aranynyal áttörve s abba tüzve a földig csüggő selyem jegykendő.

– Ah, tehát az ön holdszigetének a leányai egész fiatalságukat a piperével töltik!

– Nem, herczegnő. Az én holdszigetem leányai egész ifju korukban tanulnak. Van iskolájuk, kitünő tanárokkal. Annak a kis völgynek a népe tart egy gymnásiumot a férfi tanulók számára s abban szegény sorsú tanulóknak tápintézetet és külön leányneveldét. Az épület ugyan alacsony, a mit így neveznek s az ajtaja szemöldökfájába még eddig minden utazó, ki látogatóba jött, beleütötte a homlokát – emlékül; az ugynevezett alumniumban a diákok egymás fölé épített nyoszolyákban hálnak s egy közös cseréptálból költik el a «mensa ambulatoriát», a sorban főzött ebédet; hanem részesülnek oly oktatásban, mely a kor szinvonalán áll s kerülnek ki közülök tudósok, a kiket a honi világ emleget s a kis holdszigeten minden ember bir annyi tudománynyal, a mennyire az életben szüksége van.

– Tehát azok gazdag emberek?

– Egy úr sincs közöttük. Egy kastély nincs a városukban.

– Tehát bizonyosan nagy pártfogásban részesülnek az ország, a kormány részéről? Ellenség sem dúlta fel városukat soha?

– Nem, herczegnő. – Ez a legjobban üldözött népecskéje a két magyar hazának (a miről most azt állítják, hogy egygyé lett). A mi szabadalmakat a nagy királyok adtak nekik, azt a «kis királyok» elszedegették tőlük. Kitagadott nép voltak, mint a Salt Lake mormonvárosának telepesei. Pusztította őket mongol, tatár, kurucz, labancz, oláh; de legkeservesebb pusztítást követett el rajtuk saját hazájuk e czím alatt «braččhium». Ennek az emlékére van most is a toroczkói házak ablaka veres kerettel befoglalva. És ők mindig hívek maradtak és békeszeretők. Fel voltak mentve a katonáskodás alól, azért szolgálták a hazát fegyverrel; fel voltak mentve a jobbágyság alól, azért szolgálták a földes urat robottal; fel voltak mentve a papi dézsma alól és ők építettek maguknak olyan templomot, a hol nem a fejedelmi alapítvány fizeti a papot. Egyszer egy juhász elment a szomszéd peterdi templomba s ott meghallotta, hogy a lelkész magyarul prédikál. Ez hazament, elmondta a többieknek s ez időtől elhatározták, hogy ők is akként fogják ezután az Istent tisztelni, a hogy nekik jobban megközelíthető s tornyukban a harang, mikor templomba hív, csak egyet-egyet üt.

– Tehát ha e kis sziget lakói a leányaikat selyemben, csipkében járatják, a fiaikat tudósoknak nevelik; ha a földjük oly kevés, akkor valami talizmánjuknak kell lenni, a mi nekik kincseket terem.

– Úgy van, herczegnő: – az én szülőföldem fiainak van csodatevő talizmánjuk: a két tenyerük s van egy kincsbányájuk: a föld alatti bércz. Ők vasat termelnek. Erdélyben a legjobb, legnemesebb vasat. Ezek nem pihennek akkor, mikor a természet nyugalomra tér. Más földmívesnek, ha a hó leesik, ha a szántást, vetést elvégezte, kezdődik a nyugalma: ezeknél kezdődik akkor a nehezebb munka. Mennek a föld alá. A kik vasárnap hófehér, szironynyal, arany fonállal kivarrott ruhában, prémes mentékben pompáztak a templomban, vigadtak a kalákában, azok a hétnek hat munkanapját a föld alatt töltik, nehéz, izzasztó, kitartó fáradság között. Minden munkát emberkéz végez ott alant. Gépeket csak a kohókban, a hámorokban használnak. Az is mind saját alkotásuk, találmányuk semmit sem kölcsönöztek az idegentől. Egyetlen jó barátjuk a patak, mely városuk piaczán három sugárból ömlik elő, mint egy szökőkút, az siet segitségükre a nehéz munkánál. – S így dolgoznak együtt a kis patak és a kis emberek már hatszáz év óta. – Ez alatt a toroczkói vas harczolt a csatatéren, harczolt a szántóföldön, viselték mint pánczélt a hősök, mint bilincset a rabok s a fönmaradt vas-salakból mérföldekre elnyuló út van építve: igazi «vasút». A hol ez a fekete országút elkezdődik, az már Toroczkó emléke. – Tehát a toroczkói szép leányok tündérbájainak titka ez a vas, a mit a férfiak törnek. – A másik titka pedig az a borszesz, a mit a férfiak meg nem isznak. – Egész Toroczkó városában nincsen csapszék. – De nem untatják még önt nagyon, herczegnő, ezek a nemzetgazdászati diatribák?

A hold megvilágította a vidéket, melyen keresztül járt az utazó kocsi. Langyos tavaszi lég volt, ki lehetett nyitni a kocsiablakokat. Az út mellett épen olyan völgyek jöttek és maradtak el, a minőt Manassé leirt: titokteljes csendes zugok, körülfogva meredek sziklákkal, a hegyoldalokba amphitheatralis karzatok vágva s azok beültetve fákkal; egy-egy pagony olajfákból, a miknek ezüstlevelű lombja olyan kinézést ád, mintha megőszültek volna a tisztes vénségtől, a völgy fenekén rejtett házak, feketezöld cziprusfák pyramidjaitól beárnyékolva, a hegytetőkön ódon várak és kopasz várromok ernyős piniákkal környékezve, a sziklapárkányokról zengő zuhatagok omlanak alá s a csendes völgy fölött ezüst ködfelhő uszik, – mint az Úr lelke. – Milyen jó volna egy ilyen völgy rejtett házikójában örökre elmaradni!

– S miért nem megy ön abba a szép völgyhazába, ha úgy szereti azt? kérdé, önkénytelenül a saját kedélyhangulatának adva kifejezést, a herczegnő.

– Azért, mert az ott lakóknak most nagy örömük van – s abban én nem osztozom. Majd ha egyszer valami nagyon nagy bajuk lesz, akkor meglehet, hogy odamegyek és megosztom azt velük.

Az út egyre magasabbra kapaszkodott fel, a hold el-elveszett a bérczormok mögött s olyankor félelmes volt a hegyi pálya; a polgártárs félni kezdett, nem a maga, hanem az utitársnői életeért.

– Dejsz ma nem megyünk Viterboig, arról szó sem lehet. Meghálunk a legelső vendéglőben, a mit útban találunk.

Az indítvány plausibilisnek találtatott, a vetturino is meg volt vele elégedve. Már most csak egy vendéglőt kellett találni, a mi különösen akkor, mikor még minden ember kocsin utazott, sűrűen termett az olaszországi országútak mellett. Éjfél tájon csakugyan utolértek egy ilyen épületet fáradt lovaikkal, a mi csak azért sikerült nekik, mert az épület egy helyben állt, ha ez is ballagott volna egy kicsit, soha utol nem érték volna.

Az emeletes ház homlokzatára nagy betükkel volt fölmázolva a czím: «Albergo di vino antico».

Mely czimben a «di vino»-t egy szónak olvasva, nagyon megörült a polgártárs.

– Ez már sokat igérő ház! «Isteni» vendéglő! És hozzá még antik. Ennek jó firmának kell lenni. Ennél tovább ne menjünk.

Antiknak, az igaz, hogy elég antik volt az albergo, hanem a di vino grammaticaliter kétfelé osztva nem felelt meg a várakozásnak. Bora rossz volt. Berendezve sem igen volt az ilyen úri vendégek elfogadására. Csak két lakosztályból állt az egész. Földszint volt az ivószoba, annak egyik fülkéje a cuccina, kívülről egy lépcső vezetett föl a felső lakrészbe, ott voltak pokróczczal beterített nyoszolyák, meg egy nehéz asztal két hosszú paddal a vendégek számára, a kik aludni akarnak. Az ajtókon természetesen nem volt se závár, se kilincs, s az ablakokon semmi tábla s a padláson keresztül besütött a holdvilág, sőt egy szőlővenyige a háztetőről befurakodott a szobába s szépen kizöldülve csüggött alá a szarufákba kapaszkodva.

A hölgyek nem kivántak semmit enni; nők tovább kibirják az éhezést. Inkább pihenésre volt szükségük. A herczegnő nem sokat finnyáskodott: ruhástul ledőlt az egyik nyoszolyára, míg utitársnéja elébb természettudományi kutatásokat tett tarantellák és scorpiók után, a mikkel az utasok képzelme az olaszországi vendéglőket megnépesíté. – A két úr pedig odalenn maradt a vendéglőben vacsorálni.

A csárdás megérkeztük neszére rögtön feltette eléjük az asztalra a csátéba fonott gömbölyű retortát a legfinomabb borral, a mire az első korty után azt a megjegyzést tevé Zimándy Gábor úr, hogy «becsületes jó vinkó! Jó esztendőben nálunk is van ilyen a csinger».

Arra a kérdésre pedig, hogy hát valami ennivalót kapni-e? épen magnificus képet csinált a kocsmáros: «meghiszem azt!» s rögtön indult a cuccinába tüzet rakni; sütött valamit, a minek az illata kellemes előhirrel előzte meg a jövetelét; s nem telt bele tíz percz, hozta is már egy óriási fatálon a világ legpompásabb eledelét: a sült árticsókát. Most volt annak épen az évadja. Olyan ragyogó arczczal tette fel azt az asztalra, mint a ki meg van felőle győződve, hogy most fejedelmi munificentiával traktálja meg ezt a két – cane tedescot!

– Hát aztán tovább? kérdé Gábor úr elbámulva.

– Ez árticsóka! mondá Manassé.

– Látom, hogy árticsóka. Herczegnek való étel. De hát az én parasztgyomrom mit kap még?

No ugyan szépen kinevették ezzel a kérdéssel.

Ez az úr olyan országból való, a hol az emberek négy öltönyt vesznek fel egymás fölé: az ingre mellényt, a mellényre dolmányt, a dolmányra szűrt; itt pedig, a ki inget hord, az nem hord mellényt s a ki mellényt hord, az nem hord inget s ételt is csak egyfélét eszik. Most épen az árticsóka hónapja van.

– Nem laknám itt, ha nekem adnák az egész Olaszországot! sóhajta fel szomorúan a derék táblabiró s visszagondolt a jó bográcsos husra, a mit otthon minden tanyán meg tud készíteni az utolsó juhász is, ha ott lepi nála az utast az éjszaka. – Enni már nem tud az olasz, azt látom.

– Azért olyan gazdag, jegyzé meg Manassé.

– Meg azért, hogy csizmát nem hord. – Hidd el nekem öcsém, hogy mi magyarok az által, hogy magas szárú csizmát viselünk, évenkint ötven millióval többet adunk ki, mint más nemzet s ez száz év alatt öt milliárdra rug. Ha fapapucsban tudnánk járni, mint a francziák, mink is olyan gazdagok volnánk. De hát mi vagyunk a civilisatió úttörői a barbarizmus bozótján keresztül: magyarok, lengyelek, a kik hosszúszárú csizmát viselnek; ezért vagyunk arra kötelezve.

Félbeszakítá e kulturhistoriai és nemzetgazdászati értekezést egy erélyes dörömbözés az útfelőli ajtón. Új vendégek érkeztek, hangosan beszélő férfiak.

– Ezek brigantik! kiálta, felugorva a tál árticsóka mellől Gábor úr. Én megyek fel, a hölgyeket megvédelmezni – a piros véremmel.

– Én pedig itt maradok a hölgyeket megvédelmezni – a piros borommal.

S míg a kocsmáros ment az ajtót kireteszelni, addig Gábor úr felsietett a hölgyek szobájába, s azzal a vigasztaló szóval ébreszté fel őket, hogy rablók érkeztek a tanyára, a kik ellen szükséges megtenni a legerélyesebb előintézkedéseket.

S azzal neki veté a vállát a nehéz asztalnak, odataszítá azt az ajtó elé s hogy még erősebb legyen a torlasz, maga is ráült. Azután elővette a pisztolyait meg a bowie knifeot, meg a hatalmas casse tête-et s azokkal mindenféle változatokat elkövetett, míg végre odatökélesíté a védelmi rendszerét, hogy baljába az egyik dupla pisztolyt, jobbjába a másikat fogta, az ólom buzogányt szijra akasztva biztosítá a kézcsuklóján, a vívó kést pedig a foga közé szorítá, a min a szép Dormándyné minden félelme daczára sem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon.

– Hát az utitársunk? kérdé a herczegnő aggódva.

– Az oda lenn maradt, a rablókat feltartóztatni.

– De csak valami baja ne legyen miattunk.

– Ha bántani találják, akkor segítségére sietek, monda nagylelküen az ügyvéd.

A herczegnő aztán hallgatózva figyelt, hogy mi történik odalenn? A padlat vékony volt, minden szót meg lehetett hallani. Lármás férfihangok zürzavara volt oda lenn, a miből Manassé szavát vélte néhányszor felhangzani. A férfihangok kaczagásra váltak, a mire Manassé szava adott alkalmat.

– Most bizonyosan vallatják a brigantik; dörmögé Gábor úr.

– Hát nem siet ön a segélyére? kérdé a herczegnő, kit a felhangzó kaczaj egészen megnyugtatott már a helyzet iránt. Míg az egyik utitárs fegyverrel készül a védekezésre, az alatt a másik az idegeneket, akárkik legyenek is azok, vidám ötleteivel mulattatja s az is védelem.

A vidám kaczagás egyszerre halk mormogásba ment át; az emberek alkudozni látszottak: egy-egy kiváló felkiáltásból ki lehetett venni, hogy pénznemekről beszélnek.

Egyszerre aztán egy hang azt mondá «andiamo!» s arra mindannyian felkerekedtek, s a mint aztán a szabadba kiléptek, rögtön elkezdtek énekelni; eddig is nagy önmegtagadásukba került, hogy azt nem tették.

– Lám, még sem voltak brigantik! monda a szőke szépség, mert dalolnak.

– Az nem bizonyít semmit! sóhajta fel Gábor úr. Az olasz énekel a gyilkosság előtt s énekel a gyilkosság után. Nem tudom, az utitársunkból mi lett?

A herczegnő azonban odalopózott az ablakhoz s daczára az ügyvéd indokolt óvásának, hogy ne mutassa magát az ablaknál, mert a rablók észreveszik, hogy mások is vannak az albergoban, azért még is kikémlelt a szabadba.

– Utitársunkat magukkal viszik; monda a herczegnő megijedve.

– Mondtam ugy-e, hogy brigantik? most elviszik az Abruzzok közé (Abruzzok vagy Appeninok: az a polgártársnak mindegy volt), ott becsukják egy barlangba s ott tartják, míg a rokonai le nem teszik érte a váltságdíjt, s ha az első felszólításra nem küldik a kivánt összeget, már a másodikhoz odamellékelik a fogolynak az egyik fülét. Ez igy szokás ebben az – átkozott szép Olaszországban.

– Azt nem engedhetjük; monda a herczegnő.

– Kivánja a herczegnő, hogy utánuk fussak és kiszabadítsam?

Erre a különben sem komolyan tett indítványra meg a szőke delnő ijedt meg.

– Az Istenért! egyedül ne hagyjon bennünket! Önök csak ketten vannak, azok meg tizenketten.

– Csak hatan, igazítá ki a herczegnő. Én látom őket.

– De ugyan a szentek nevére, jőjjön el az ablaktól a herczegnő!

– Nézni akarom: hová viszik el?

– Hisz az ugyis csak egy pogány!

– De utitársunk.

A távozó csapat a legszebb összhangban énekelte a «la piccola cenerentolá»-t, a míg egy mély hegyszakadék sötét útja elnyelte valamennyit.

Ekkor a herczegnő odafordult az ügyvédjéhez.

– Ügyvéd úr, holnap, a mint megérkeztünk Pistojába, rögtön tegyen ön jelentést a hatóságnál s bármi váltságdíjt kérjenek a rablók az elfogottért, tegye le érte.

Aztán kis idő mulva, mintha szükségét látná, hogy ily budgetkérdésben a virement indokolásra is vár, hozzá tevé:

– Hiszen a mi megszabadításunkért áldozta föl magát.

– Akkor szükséges, hogy magunk ép hajszálakkal meneküljünk meg innen.

A csendet semmi sem zavarta meg aztán, csak a kocsmáros horkolása, ki, a mint vendégei elmentek, lefeküdt aludni.

A herczegnő ott maradt az ablaknál s kikémlelt a csodaszép éjszakába.

A hold lement már s a mint az átelleni hegyvágány egy helyen megnyitva a vidéket, a távolba engedett látni, ott abból a kis völgyből feljött az a csodaszép csillag, a mi a hajnal előtt szokott járni. Olyan fényesen ragyogott, hogy szinte árnyékot vetett a fénye a sötét szobában.

«Vajjon hová vihették őtet? – Csakugyan megölik-e, ha ki nem váltja valaki?»

Az ég lassan világosodni kezdett; apróra tépett felhők hirdették a király jövetelét, mintha biboros aranygyapjú usznék a kék tenger tükrén. Az olasz reggel csendes, még madárdal sem háborítja.

Az olaszok jó kertészek: kiirtották a bogarakat s azóta nincsenek énekes madaraik. Fölöslegesek is, dalolnak ők maguk eleget. – A völgyi útból ismét felhangzik a «la piccola cenerentola», most már csak solo énekhangban s nemsokára feltünik az örökzöld cserbokrok közül a danoló – Manassé az!

– «Ő» visszajött! kiált örvendezve a herczegnő.

Mire a szőke hölgy odafut hozzá s bátorságot vesz az ablakon kitekinteni.

– De ugyan mit hozhat a hátán?

Manassé egy vállravetett fustélyon czepelt egy gyékényszatyorformát.

A herczegnő elnézte, milyen könnyed, ruganyos léptekkel halad a sziklaúton – ez a holt ember.

– Hátha csak előre küldték a brigantik, hogy bennünket kicsaljanak biztos positiónkból? jegyzé meg a mindig óvatos ügyvéd.

Hanem a herczegnő nem ügyelt a figyelmeztetésére semmit; a mint Manassé a közelbe ért, hirtelen kinyitá az ablakot s onnan üdvözlé:

– Jó reggelt.

– Jó reggelt, herczegnő! Hát önök már fenn vannak?

– Hát önt visszaereszték a brigantik? kérdé viszont a herczegnő.

– Brigantik? szólt önkénytelen elnevetve magát Manassé. Ah, ki keresne brigantikat a jámbor Emilia lakosai között? Becsületes kőfejtők voltak a szomszéd kőbányából.

– De hát hol járt ön velük?

– Szabad felmennem önökhöz?

– Kérjük.

Szabad volt ugyan bemenni, de nem lehetett, mert az ajtót úgy eltorlaszolta az asztallal Gábor úr, az asztalt meg úgy leczövekelte, összeeszkábálta, hogy maga se tudta kiszabadítani, míg Manassé kívülről ki nem emelte az ajtót a sarkából.

– Gábor úr, monda Manassé. Ez nagy könnyelműség öntől. Gondolja meg, hogy ha csakugyan Fra Diavolo talált volna e zárt ajtóra jönni: mi történt volna önnel?

– Védtem volna magamat! szólt daczosan Gábor úr, ökölre szorítva a bowie knifeot.

– Kényszerítette volna önt, hogy e hölgyek egyikét nőül vegye.

– Akkor nem védtem volna magamat, szólt, letéve a kést az asztalra. A miért aztán a szőke szépség boszúsan földuzta az ajkait; hanem azért mégis elpirult.

– Ejh, polgártárs, ön úgy látszik, hogy megérezte, mit hozok? s már előre elkészítette a felszelő kést. Enyelgett Gábor urral Manassé.

– Hát ugyan hol járt? kérdé a szőke hölgy.

– A kőbányászokkal elvezettettem magamat a legközelebbi majorházig s ott bevásároltam az utravalót, hogy többször meg ne szoruljunk.

Azzal letette az asztalra a vállán hozott fonott kosarat s kirakta belőle annak nagybecsű tartalmát: egy hatalmas sonkát, egy lopótök formára bőrbe varrt sajtot, meg egy-egy gerinczessé vagdalt kenyeret s aztán különféle palaczkokat.

– E szerint csakugyan a haláltól mentett ön meg bennünket; – az éhhaláltól, tréfálózott Dormándyné.

– Szabad hadi zsákmányomat az önök lábai elé raknom, úrhölgyeim?

– Elébb hagyjanak egy perczre magunkra; én imádkozni akarok, mondá a herczegnő.

– No hát gyerünk ezalatt mi is imádkozni, mondá Manassé Gábor úrnak.

Dormándyné kiváncsi volt rá, megtudni, hogy hogyan imádkoznak a pogányok? s utánuk lesett az ajtóhasadékon keresztül.

Biz az elég pogány ritus volt. Manassé elővett a zsebéből egy lapos, pálmaháncsba fonott palaczkot, s azt ajkaihoz illesztve, nagyot húzott belőle; azután Gábor úrnak nyujtá azt s az is hasonlóul cselekedett.

Már ezt is elcsábította.

Dormándyné első férje beteges ember volt, soha sem hallotta tőle, hogy «imádkozni» annyit jelent, mint pálinkát inni.

S Manassé még oly vakmerő volt, hogy mikor megengedtetett a férfiaknak, hogy ismét belépjenek abba a szentélybe, melyet a hölgyek ájtatossága csillagvilági athmosphærával kitisztított, még egy második hasonló palaczkocskát vett elő a kosarából, s azt is felnyitva, az asztalra tette.

– Imádságos könyv ez uram? kérdé Dormándyné csipősen.

– Nem. Ez præservativa. Olaszországban utazóknak elengedhetlen a borlél, hogy reggel meg ne hűtsék magukat, a miből makacs váltóláz támadhat. A maremmákon keresztül utazva pedig valóságos prophylacticus gyógyszer a malaria ellen.

A herczegnő annyira hitt neki, hogy megkóstolta a tűzitalt. Dormándyné aztán csak nem engedhette, hogy a herczegnő egyedül menjen előre: ő is követte.

S ez nagy bűvészet, mikor egy férfi rá birja venni a hölgyet, hogy megizlelje a borlélt. Magyarországon az úrhölgyek nem élnek azzal. Midőn ez az édes folyó láng, ez a csiklandó méreg érinti ajkukat, olyan ideges borzongással rázkódnak meg tőle, s szemöldeiket összevonva, szeretetreméltó utálattal fejezik ki a késő bánatot az elkövetett bűntett után. Egy szürcsölet borléltől a szentből földreszállt emberi lény válik s az elárulja magát rögtön a szemek ragyogásában.

Ennek az embernek csakugyan talizmánnal kell bírnia, hogy rá tudott venni erre egy hölgyet, a kit csak tegnap óta ismer, s a ki oly magasan állt fölötte és oly elérhetetlenül, – mint a szentek a hitetlenek fölött.

Aztán hozzáfogott a beszerzett delicatessek felszeleteléséhez, kölcsönkérve hozzá a polgártárstól a bowie knifeot.

Gábor úr nagylelkű akart lenni, s azt mondta, hogy neki ajándékozza a kést.

– Nem, nem! tiltakozott a szőke hölgy; kést nem szabad ajándékozni: az ellenségeskedést jelent.

– Hát nem vagyunk-e régi ellenségek?

– Épen most itták meg a békepoharat.

A herczegnő is közbeszólt.

– Ha valaki kést ajándékoz valakinek, hogy a rossz omen el legyen távolítva, mind a kettőnek mosolyogni kell egymásra.

És a két férfi mosolygott egymásra, míg a kést átadta és átvette.

Akkor aztán Manassé elővette az olasz sonkát, melyen még a sertésnek a négykörmü lába is meg volt hagyva s neki mérte a kést mindjárt a sonka lábának keresztbe.

– Hisz úgy eltöröd a kést! rivalt rá Gábor úr.

– Miben?

– A csontban.

– Nincs olyan az olasz sonkában. Az olasz nem eszi meg a csontot, hanem megtöri lisztnek s a földét trágyázza vele.

S azzal egy metszéssel ketté vágta a rejtélyt.

Olyan sonka volt az, a minek előbb lehúzzák a bőrét, mint egy keztyűt, s aztán úgy töltik meg hússal.

Gábor úr visszahőkölt tőle.

– Dejsz akkor én ebből nem eszem. Az olasz szamárhúst tett bele.

– Ne ijedjen meg tőle bátyám, mondja, hogy «Cannibal ante portas!»

– Uram, ez magasfoku sértés! Cannibal az, a ki a magához hasonlót megeszi. Ha most úton nem volnánk, s ha egy palaczkból nem ittunk volna, ezért pisztolyra mennénk.

– Az ön pisztolyaival ugyan fölöttébb keresztyéni párbajt lehetne vívnunk!

– Hogyan hiszed ezt?

– Nincsenek golyóra töltve.

– Ah, azt kikérem magamnak!

Gábor úrnak olyan zsebpisztolyai voltak, a mikről a csövet le lehetett srófolni, s a lőkamrát akként megtölteni. Harczképességének bebizonyítására rögtön lecsavarta az egyik pisztolyáról a lőhengert s bámulva látta, – hogy nincs biz abban se lőpor, se golyó.

– Megfoghatatlan! Én magam töltöttem meg mind a kettőt. Azóta a táskámat el nem hagyták. Én a táskámat le nem tettem sehol. Hol tehették ezt?

A szép Dormándyné arcza olyan piros lett, mint a pipacs. Panaszkodott, hogy mind az arczába ment a vér attól az erős pálinkától.

Mire aztán Manassé még egy pohárkával töltött neki, azt állítva, hogy az első pohár hevít, a másik hűsít, – s a szép hölgynek nem volt bátorsága azt visszautasítani.

(De hát rosz lelkekkel van ez az ember társaságban, hogy azt is tudja, a mit csak egy ember tud?)

Tudott pedig az még többet is. Tudta ez már azt is, hogy a szép herczegnő két hónap mulva oly egyedül fog állni a világban, mint – mint ő maga; – elhagyva és eltemetve. – Nagyon sokat tudott előre, a minek még ekkor más boldog ember az ellenkezőjét álmodta. Hajlamánál fogva skeptikus volt s ezt még jobban kifejté benne a pályakör, melyet eddig megfutott. Minden nap érintkezett azokkal az emberekkel, a kik azért beszélnek, hogy a gondolataikat eltitkolják. Látta a népszerűvé lett papokat és főurakat keservesen izzadó homlokkal betanulni a nép számára készült beszédeket, s látta, hogy seprik ki az inasok a babérkoszoruk leveleit a szobából. Csókolta a kezeiket a szép asszonyoknak, a kiknek a kegyetlensége nem ismer határt; látta eszeveszetten lótni-futni a hivatalszobákon keresztül az excellentiás urakat, mikor az utcza megzendült, s hallotta őket kaczagni az ijedelmükben tett fogadások fölött. Be volt avatva Cagliari herczeg családi titkaiba is épen úgy, mint világbontó cselszövényeibe. Azt is tudta, hogy mi vár a herczegnőre Rómában? Azt is tudta, hogy ez az egész föld itt a lábuk alatt hogy készül megrázkódni nemsokára s földindulásában torlaszokkal temetni el az utakat, a mik Rómába vezetnek.

És ezeknek az utitársaknak még arról mind sejtelmük sincsen. Ők most jönnek a boldog Magyarországról, a hol még most a népcsoportok testvéresülési banquetteket rendeznek; azok még csak az általános csókolódásig vitték a forradalmat, s mikor demonstrálni mennek, esernyőt visznek magukkal. Ezek az utitársak még nem látnak Olaszországban egyebet, mint a classicus népbölcsőt. Még csak azt tudják, hogy a mit kiálltak, az vasuti calamitás; – nem sejtik, hogy az már forradalmi zűrzavar. Már az éjjeli lármából az útféli csárdában csak a brigantik szavát lesik ki, s nem is álmodják, hogy azok szabadcsapatok zarándokai, kik Olaszország minden útjain, ösvényein, vizein tódulnak észak felé s az a «la piccola cenerentola!» a miről dalaik énekelnek, nem egy árva leány, hanem egy árva ország!

Manassénál nem volt puszta véletlen ez a találkozás. A mit megtudunk később.

A herczegnő behunyt szemmel, egy gyermek ártatlan bizalmával rohant legnagyobb veszedelmébe.

Csak egy esélye volt rá nézve a szerencsés megszabadulásnak: ha ellenségeit, a kik üldözik, megelőzheti.

Ma még, és talán napokig, talán hetekig a boldogság mámorában úszik Róma is. A pápa megáldja a népet, s a nép megáldja a pápát, a bibornokok hintaiba koszoruk röpülnek az erkélyekről, a papok a szószékben hazáról és szabadságról prédikálnak. Olyan idő van, a mikor még egy üldözött asszonynak is meg lehet a többi foglyokkal együtt menekülni a börtönéből.

De holnap, holnapután, vagy egy hét mulva már mindez másképen lehet, – s akkor újra becsapják a börtönajtót s jaj annak, a ki elkésett kijönni, elbámulva a remekműveken, a mikkel a börtöne fel van diszítve.

Azért siess, siess szép hölgy! Meg ne állj Rafael stanzái, loggiái előtt, mikor a Vatikánon végig haladsz; hátra ne nézz a sixtini kápolnában a végitélet óriási képét megbámulni; hanem siess a saját itéletedet kikönyörögni, a míg azt kegyes mosolyra széthúzott ajkak mondják ki, s aztán igyekezz kimenekülni a tulsó ajtón, a mit nyitva találsz; mert a te börtönöd az!

Manassé azért választotta az Appennineken keresztüli utat Rómába, mert ez az egy még nyitva volt; a többi már mind akadályokkal elállva, a mikben Blanka üldözői okvetlenül megfogják magukat. – Utjukat állják császári seregek, felkelő csapatok és kóbor rablók, mik a zűrzavarban egymás sarkára taposnak. S addig Blanka ügyvédjével még a napfényes időben rendbe hozhatja azt az ügyet, mely rá nézve vagy szabadság, vagy holtig tartó kínszenvedés.

Gábor úr, miután a sonkát, megismételt kisérletek folytán, tökéletesnek találta, azt mondá:

– Most már ki vagyok békülve Olaszországgal.

VI.

Gyönyörü is az az Olaszország! Az ember elvesztette a paradicsomot, s akkor azt mondta az Istennek: «már most csináljunk ketten együtt egy másodikat!» S csinálták Olaszországot.

A gyönyörteljes táj hivogat és maraszt. Fáj megválni tőle, mint egy kedves álomtól.

Adorján Manassé nagy lemondást tanusított, a mikor sietteté az utazást s nem engedett pihenőt tartani sehol. Kevés ember tette volna meg azt a helyében, hogy az isteni Arno-völgyön keresztül a rövidebb utat keresse, hogy kikerülje Florenczet, s megrövidítse magának azt az időt, a melyben a legszebb földet láthatja – és hozzá a legszebb eget: utitársnéja szemeiben.

Ezek nem gyönyörűségre, nem szívhajlamok ápolására ajándékozott napok voltak.

Manassé tetteté, mintha az ő részén volna a türelmetlen törekvés, mentül hamarább czélnál lehetni. El nem árulta magát, hogy Blanka titkából tud valamit, s hogy az őt érdekeli. Úgy tett, mint a kit saját fátuma kerget.

Nem mutatott aggályt, szomoruságot; folytatta az ügyvéddel a scurrilis tréfákat s került minden érzelgésre vezető társalgást, a mire az olaszországi út olyan nagyon kinálkozik.

Ez az út az olasz földnek legszomorubb panorámája.

A hajdankorban hatalmas, most aláhanyatlott városok, félbehagyott templomokkal, elhagyott várak, mikből kifogytak a herczegek; azután kopár, homokdombokkal hullámos pusztaságok, mintha nem Olaszországon, de köves Arábián vezetne át az út; ingoványok, miknek láttára az idegent könnyű borzadály futja át, lankasztó kéjelmetlenség száll idegeire. A közel Maremmák lázlevegője az; a malaria eltiltja az embert attól, hogy felékesítse a földet. A hol az ember beteg, a föld is beteg lesz. Széles, csendes tavak a völgyekben, miken nem járnak hajók; szabályozatlan folyamok, mik kőrakásokkal terítik be a völgyeket; vulkáni tájképek, miknek hegygerinczeire kigyótekervényben kúszik fel az út; mély völgyek, hajdani tűzokádók kráterei fenekén sötétzöld tengerszemek; sziklába vágott hosszú sor lépcsők; tanujelei annak, hogy milyen mélyen kell leszállni a tűzisten országában egy ital iható vízért? Vízrohamoktól aláásott sziklatömegek, tetejükön házakkal, mik várják, hogy mikor zuhannak le a mélységbe; sötét gesztenyeerdőkkel benőtt unalmas hegyoldalak, mocsárlapályok, rongyos tanyákkal, miknek se ablaka, se teteje; síremlékek, a mik hasonlítnak elhagyott kastélyokhoz és kastélyok, a mik hasonlítanak síremlékekhez.

Hanem a rövidségen kívül még egy előnye volt ez útnak, a járatlansága. A mindenünnen északnak siető szabad csapatok kerülték azt; a csendes városokban, miket ez út érint, nincsen mit keresniök. Olyan forradalom, mely a sienai respublicát helyreállítsa, vagy Viterbót ismét a pápák székhelyévé tegye, nem jön többet. Brigantik sem háborgatják ezt az útvonalat: gazdag utazók nem járnak ezen.

Manassé ez unalmas úton hozta el az utitársait; de gyorsan és biztosan.

Este felé, mikor Róma közelébe érkeztek, elkezdett esni az eső; még attól az élvezettől is meg lettek fosztva, hogy szent Péter templomának kupoláját az alkonyégen lerajzolva lássák: egy hosszú, egyforma, kertfalak közé zárt út, megszakgatva kápolnákkal, síremlékekkel és csárdákkal, fárasztá a türelmet, míg egyszerre a postaszekér megállt s a postiglione azt mondá, hogy itt vagyunk a porta del popolónál, – a hol az embertől megkérdik, hogy mi járatban van?

Ez tehát már itt Róma!

Észre sem vette az ember.

Hanem a főczél el lett érve. Azon nap estéjére, melyre Manassé igérte, eljutottak a világvárosba.

Vajjon ellenfelük nem előzte-e meg őket?

A postiglione azon kérdésére, hogy hová hajtson az utazóival? Gábor úr előkereste a jegyzőkönyvét s kiolvasta belőle a hotel nevét, a mit még Bécsben feldiktált neki a vendéglős.

Tudniillik, hogy a vendéglősök valóságos szabadkőmüves társaságot képeznek egymás között; megvan közöttük a reciprocitás: vendégeiket városról-városra, kézről-kézre adják, sőt ajánló leveleket is irnak mellettük.

– Ebben a vendéglőben németül is beszélnek.

Ez volt az előnye a kijelöltnek.

– Te is odaszállsz, ugy-e bár, a hová mi? kérdé Manassét lekötelező nyájassággal Zimándy úr.

– A hol németül is beszélnek? – Köszönöm. – Ha megmondom a hotelben, hogy magyar vagyok, összecsókolnak, – s aztán felteszik a számlára a csókot; ha azt mondom, hogy német vagyok, megvernek s felteszik a számlára az ütleget. Olyan helyet keresek, a hol, ha beirom a vendégkönyvbe a hazámat «Transsilvania», azt fogják hinni, hogy az Amerikában van: szomszédja Pensylvaniának; a yankeet még respectálja az olasz.

– Sajnálom! szólt Zimándy úr. Annyi idegen közönyös ember között jól esett volna egy…

– Egy ellenséget birni a közelben, egészíté ki mosolyogva Manassé a phrasist. Hosszabb ideig akarok itt lakni, s nem maradok hotelben; hanem mihelyt a málhámat megkapom a harminczadon, keresek valami kis magánszobát a Colossæum körül, a hová besüt a nap reggelenkint s oda rejtem el holttestemet.

Most egy fényesen kivilágított utczába fordul be a gyorskocsi. Egy szegletház sarkán pompás szoborművű szökőkút okádta a vizet.

– Ez a palazzo Cagliari, jegyzé meg Manassé, minden emphasis nélkül.

Blanka önkénytelen kiváncsisággal dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy meglássa azt a palotát, mely az ő férjének ősi lakhelye, a hová őt az soha be nem vezette, s a minek belsejét nem is fogja meglátni soha.

Manassé nem sokára csengetett a kalauznak. A kocsi megállt. Az ifju leszállt, kezet szorított az utitársaival, a kik közül az egyik, a férfi, azzal bocsátá el, hogy még okvetlenül találkozni fognak, a másik, a szőke szépség azon reményét fejezé ki, hogy talán még valahol látni fognak együtt valamit, a mit látni érdemes; a harmadik, a herczegnő, nem szólt semmit.

S ezzel az ismeretlen, a véletlen találkozó, eltünt a szeme elől. Elment magát eltemetni abba a nagy sírba, a melybe annyi nagy emberek, országok, népek és istenek vannak eltemetve, a hol neki is lesz helye elrejteni valahová a holttestét. Csak hogy a holttestnek még élő szíve van, s viszi magával a szivébe lőtt nyilat.

A herczegnő pedig kiséretével együtt hajtatott a hotelbe, a hol németül is beszélnek.

A hotelier érkeztükre lesietett a vendégek elé. Finom, udvarias ember volt.

Gábor úr természetesen azon kezdé, hogy ők a bécsi vendéglőstől ide vannak utasítva, s megmondá a herczegnő nevét.

E név hallatára a vendéglős összecsapta a kezeit s azt a betüt engedé ajkain kiszaladni, a mit különben az olasz kimondani nem tud, csak a nagy csodálkozás perczében képesül rá a nyelve.

«Cz! cz! cz!»

– S nem érte excellencziátokat semmi baj az úton?

– Minek ért volna?

– Megérkezésük jelezve volt bécsi ügynökünk által hotelünkbe a mai napra, s mi a szállást készen tartottuk önök számára; de ugyanekkor még egy másik vendég is volt előre bejelentve hozzánk; előkelő úr Magyarországból, ki szintén első emeleti szállást óhajtott. S ma délután kapjuk a tudósítást, hogy ezt a vendégünket, a vele utazó társasággal együtt, Monte-Rossonál a szűk hegytorkolatban a rablók elfogták, valamennyit magukkal vitték a hegyek közé, s most váltságdíj-fizetésig ott tartják. Megrettenénk, hogy önök is ott vesztek.

– Nem. Mi Orvieto felé jöttünk.

– Az a szerencséjük.

– Mi a neve annak az úrnak, a kit elfogtak a rablók? kérdé felvillanyozott tekintettel a herczegnő.

– Hja, az olyan czifra név, hogy én azt össze nem tudom szedni így könyv nélkül, mondá a vendéglős; hanem majd kikeresem a levelezéseim közül, s felküldöm kegyelmességednek leirva.

Blanka alig vetette le utiköpenyét a szobában, midőn a pinczér hozta az ezüstfényű tálczán a leirt nevet.

«Conte Benjamino de Vajdár.»

Blanka balját feldobbanó szivére szorítá, s ragyogó szemekkel, megdicsőült arczczal, csak e szót rebegé:

«Van!»

Maga sem vette észre, hogy a mikor e szót kiejté, jobbjának összeszorított öklét kinyújtott hüvelykujjal emelé az égre.

Azután arra kérte a pinczért, hogy vigye át a névjegyet a vele jött úrnak is.

Zimándy úr pedig e név olvastára egy arany borravalót nyomott a pinczér markába.

Az pedig gondolta magában, hogy furcsa emberek lehetnek ezek, a kik egy gyászhír hallatára hálát adnak az Istennek s aranyat a hirnöknek.

Blanka herczegnő egész lényét remegni érzé, mintha egy ismeretlen szellem földöntúli igézete folyná körül. Üldöző dæmona e szóval rémíté meg lelkét: «Rómában templom van sok; de Isten egy sincs!» – Olyan káromlás, melyet nem birt lelkéből kiirtani többé. Együtt repült vele az denevérszárnyakon. Most egyszerre megtörtek a dæmon-szárnyak s a kisértő lehullt a porba.

Van. – Volt. – És talán még «Lesz» is?

Meg kell-e ismernie egykor, a ki őt idáig betakarta, azt, a ki «egy» és «minden»? A kinek nem kellenek égő oltárok, sem hekatombák megtört szivekből? – Vagy elhagyta őt az emberrel együtt, a ki «ŐT» ismeri és senki mást?

Ave Máriára szóltak a harangok.

Blanka letérdepelt és imádkozott.

VII.

Blanka herczegnő azért imádkozott oly áhitatosan, hogy védjék meg őt az égiek a varázs ellen, mely lelkét tőreiben tartja. Ne engedjék többet közelébe jutni azt a férfit, ki vakmerő homlokkal azt meri mondani: «én azt követelem a nőtől, hogy a férjének ne csak hitvese, de szeretője is legyen!» a ki puszta ránézésével képes ellenfelét elűzni; – a ki nem imádkozik, nem esküszik s mégis teljesül az, a mire gondol s mégis megtartja azt, a mit kimond; ki még az ellenségén sem áll boszút, ha a szívének azt fogadta, hogy nem teszi.

A herczegnő azt hitte, hogy varázslat az, a mi a szívét fogva tartja: több volt az annál, egy felébredő szenvedély volt az, a mit táplálnia kell éjszakai könyhullatásaival, s vagy idvezülni, vagy elveszni miatta.

Azt hitte, hogy küzdhet ellene. Mennyei segítséggel.

Az a kisértő tájkép, a holdszigeti völgy egyszerű lakóival, majd el fog mosódni lassan emlékezetében a világváros pompája közepett.

Megérkezésük a nagy hét első napjaiban történt. Blanka egész tervet készített magában a következő napokra.

A templomokat végigjárni: meghallgatni a Sixtinában a tenebrék magasztos ünnepélyét; meglátni a lábmosást, végig nézni a cœnát, elfogadni az egyházfő bűnbocsánatát a trónteremben, érinteni a szent ereklyéket, együtt térdelni a hivőkkel a feltámadás nagy ünnepélyén s aztán elzokogni a panaszát az Isten helytartója előtt s bűnbánatos könyeivel nedvesíteni a szent ember lábait. – Ez talán visszaszerzi majd azt a nyugalmát, a mi az üdvösség alapja.

Másnap korán reggel hivatta a maitre d’hotelt; elmondta neki, hogy szerezzen hármuk számára mindezen magasztos helyekre bebocsátási engedélyt.

Erre hallatott még csak a becsületes olasz számlálhatatlan sokaságú «cz» betűket.

– A Sixtinába! A tenebréhez! A benedictiohoz! Sőt még a glorificatiohoz is! Cz cz cz cz cz cz! Nincs annyi millió forint! S még épen három személyre! Cz cz cz hnn! Hamarább lehetne egyenesen a paradicsomba belépti jegyet kapni! Angol myladyk, spanyol herczegasszonyok, német fejedelemnők könyörögnek térden állva az ilyen gratiáért: még sem juthatnak hozzá! Az csak kevés választottnak adatik, rettentő protectio mellett. Legfeljebb a szentpétertéri karzatok valamelyikére lehet még három jegyet kapni; de azt is hátul! cz cz cz; leghátul cz cz cz; nagyon hátul! és igen nagy árért! Majd megpróbáljuk, onnan is rettentő szépet látni, oh, oh, oh! A benedictio a loggiáról! A három tiara! Ő szentsége meg fogja áldani a római seregeket, a mik az osztrákok ellen indulnak a háborúba. A derék Ciceruaccio fogja vinni a trikolor zászlót. Ott is rettentő tolongás lesz! Rendesen agyonnyomnak tíz-tizenkét asszonyt. De a Sixtinába! Óh, az lehetetlen. Most! Cz cz cz hhn!

Az olasz szaladt is, nem várt több beszédet, hogy legalább karzati jegyet kaphasson azoknak a vad embereknek, a kik azt hiszik, hogy Rómában a Vatikánban is olyan könnyű a husvéti ünnepélyre bejutni, mint odahaza – Bukarestben!

Blanka leverten panaszolta el sikertelen jó szándékát ügyvédjének, a ki aztán azzal vigasztalta meg, hogy nem is nőknek való abba a tolongásba belekeveredni; majd sokkal kényelmesebben el lehet mindazt olvasni a hírlapokból.

A herczegnőnek pedig annyira kegyeletes ohaja volt ez, hogy meghiusultára könyek tódultak a szemébe; hanem azokat ő el tudta titkolni.

Zimándy úr aztán elment egy kis kémszemlészetre.

Alig telt bele egy óra, midőn diadaltól ragyogó arczczal tért vissza a hotelbe, s köpczös termete daczára futott fel a lépcsőkön. Nem is igen törődött vele, hogy a herczegnő épen akkor fodroztatta a haját. (Mért nem sietett vele jobban!)

– Megvan minden! Kiálta örömtől és szaladástól elfuladtan; a lehetetlenség ténynyé változott. Itt vannak a bebocsátási engedélyek mindhármunk számára.

E szóra Dormándyné is kiszaladt a szobájából, a herczegnő is felugrott a székéről s közre fogták a jó hír hozóját.

– Hová? Merre?

– Hát mindenüvé! A tenebréhez, a lábmosáshoz, a tizenhárom apostol vacsorájához, a feltámadáshoz, az ereklyékhez, a benedictiohoz; a hová csak fentartott helyeket különösen kegyelt személyeknek osztogatnak. Mindenütt jelen lehetünk.

– De hát hogy jutott ön ezekhez? kérdé mind a két hölgy kiváncsian.

– Hm. Nagyon furcsa dolog ez. Hát a mint sétálok nagy dühösen végig a korzón s taszigálom le az embereket a szűk járdáról, egyszer csak megfog valaki hátulról s azt mondja magyarul, hogy «festina lente!» Hátra nézek: hát az én arianusom áll előttem.

– Manassé! szólt ijedten a herczegnő.

– Igen, Adorján, mondá Gábor úr, kinek sehogy sem tetszett az, hogy a herczegnő a keresztnevén említi az ifjú embert. – Kérdi tőlem, hogy rendben vagyunk-e már a dolgainkkal?? Dehogy vagyunk, mondám; s aztán elpanaszoltam neki, hogy a nagyheti ünnepélyekre se kaptunk engedélyjegyet. Teljes lehetetlen még csak közelíteni is a Vatikánhoz.

– No hát én lehetővé teszem! szólt azzal a fatalis komoly pofával, a miről az ember soha sem tudja, hogy tréfál-e vagy imádkozik? «Csak nem képzeled, hogy a mi annyi igazhivő spanyol herczegnek meg nem adatik, azt megadják neked, bukott osztrák diplomatának, a kinek még a nagykövetjét is elkergették Rómából s hozzá még a ki ariánus vagy!» – «Majd meglátod.» Szólt, s azzal hónom alá öltve karját, vitt magával egynehány tekervényes utczán keresztül, míg egy palota elé ért velem, mely előtt fegyveres őr állt; ott átadta a látogatójegyét a kapusnak, arra bebocsátottak mindkettőnket egy szobrokkal körülrakott előszobába. Adorján ott elhagyott; őt egy titkárforma ember bevezette a mellékszobába, a honnan nem sokára kijött s kezembe nyomta ezeket a jegyeket: tessék! «De hiszen te bűvész vagy!» mondám neki elbámulva. Mire ő azt mondta: «Ne higyje pedig, bátyám, hogy Cagliostro vagyok, s magam is csodákat tenni jöttem Rómába, egyszerű a magyarázat. Ez itt a franczia követség palotája. Rossi úr nekem korábbi időkből kegyes pártfogóm: családjához járatos voltam. Most felkértem őt, hogy szerezzen nekem két magyar utazó hölgy és kisérőjük számára jegyeket az ünnepélyekre. S ő rögtön adott, a mennyit csak kivántam. Most már aztán csak «szemesé a vásár»; mert hát annyi jegy van kiadva, mint a mennyi ember a sixtini kápolnába befér. Azon legyenek önök, hogy bejussanak.

A herczegnő úgy örült a jegynek, mint egy gyermek.

Legbensőbb óhajtása teljesült! Megadatott az alkalom lelkét elmeríthetni a szent szertartások szenvedélyoltó hűs forrásaiba, odamenekülhetni forró szenvedélye elől a bűnbocsátó, lélektisztító oltár közelébe; s a mi örömét növelte, az volt, hogy ezt az üdvre vezető útat épen azon ember nyitja meg előtte, a ki elől ő odamenekülni óhajt; pedig ha az is érez iránta valamit e szívdobbantó szenvedélyből, akkor tudnia kell, hogy a lelki kibékülés őket elválasztva tartja, s csak a végső kétségbeesés, a megtört hit, az összeomlott remények tehetik lehetővé, hogy valaha hozzá közeledjék.

És ő még segít neki a menekülésben!

Blanka úgy tapasztalá, hogy mentül messzebb távozik tőle, annál magasabbá válik annak az alakja.

– S hogyan hálálta ön meg neki ezt a szivességet? kérdé meleg hangulattal Gábor úrtól.

– Nagyon rosszul. Mikor már kezemben voltak a milliókat érő drága engedélyjegyek, akkor vettem észre, hogy ez reánk nézve mind halott kincs. «Ugyan édes ellenfelem, mondék neki, ha már ennyi szivességet tettél velünk, tetézd meg még egygyel. Eredj vissza s kérj még egy jegyet a magad számára is, s aztán légy vezetőnk.»

– Ön meghítta őt, hogy legyen kisérőnk? kiálta fel a herczegnő megrettenve.

– Persze, hogy furcsa dolog volt az; szólt nevetve Gábor úr. Egy ilyen Krisztus-tagadót arra kényszeríteni, hogy az egész passiót és glorificatiót végig nézze; olyan, mintha az ördögöt tömjénfüsttel traktálnák meg. Nagyon húzódott tőle, azt mondta, hogy mi jogon tolakodjék ő fel kisérőnek két hölgy mellé, a kik őt erre nem kérték? hogy az lehet azokra nézve kifogás alá eshető ajánlkozás s más efféle haszontalan ürügyeket; de utoljára categorice elfogtam: no hát ne a hölgyeket kisérd, hanem engem vezess, mint hazámfia, barátom; a ki magamban sehova oda nem találok, s nálad nélkül a Vatikán helyett beletévedek a katakombákba; soha ki nem találok belőle. Utoljára is meg kellett adnia magát a hitetlennek, s jönni fog velünk templomot járni.

A herczegnő úgy tapasztalá, hogy az angyaloknak szárnyaik vannak; egy percz alatt elrepülnek a halandó mellől s itt hagyják azt a földön.

A helyett, hogy a csábító varázs elől a hűs regiókba menekült volna, a hová nem süt a nap, csak a csillagok s a martyrok fejének gloriái, még oda is kisérőül nyerte maga mellé azt, a kitől édes irtózattal van eltelve egész valója; a kinek lelkével úgy összezavarta a saját lelkét, hogy nem bírja azt kiszabadítani belőle. A kitől fél; úgy fél, mint egy szűz attól a férfitól, a ki azt kivánja tőle, hogy legyen nő: egy más világ lakója, a mely talán boldogság, de mégis csak egy halálon keresztül lehet hozzá jutni.

VIII.

Manassé még az nap délután meglátogatta a herczegnőt.

Érdekes ujságot is hozott neki, a mit megtudnia szükséges volt. A herczegnő málhái megérkeztek s már a harminczadon vannak. A gyorskocsis által hozott hír szerint a rablók nem a diligenceot tartóztatták föl, melyet carabinierik kisértek, hanem csak egy urat, a kinek nagyon sietős útja volt, s a ki külön fogattal vágtatott Jesiből Róma felé. Ezt magukkal vitték a hegyek közé, s azután egy levelet hoztak tőle, melyet az utánuk jövő postillionnak adtak át. E levél Cagliari herczegnek szól Bécsbe. Valószinűleg a váltságdíj iránt szól. Minthogy pedig a levelezés most a Romagna és Bécs közt sok akadálylyal jár, valószinűleg a kiváltás késni fog odáig, a míg – – ez a mostani népszerű kormány a helyén marad.