ELSŐ RÉSZ. REGÉNY, MELY A VÉGÉN KEZDŐDIK. (continued 3)

Adorján Manassénak minden kedve elment a köveket és az ő árnyékaikat mázolni vászonra.

– Nagyon szeretem, hogy a véletlen összehozott önnel; kezdé a herczegnő. A társaság, melylyel idejöttem, odaalant jár s a cunæi, a podium, a vomitorium régészeti titkait magyaráztatja magának, a mik engemet mind nem érdekelnek. Én azalatt ráérek önnel egy gondolat fölött vitatkozni, a mit ön vetett föl s a mi fölött én azóta sokat töprengtem. Ön azt mondá egyszer, hogy a honnan ön jön, ott a boszúállást nem ismerik. Hogy önnek is van olyan fájdalma, a mit meg nem gyógyít semmi, és van eszköze a fájdalomért azon, a ki ezt okozta, teljes boszút állni. És még sem teszi azt. – Nekem is van. Az hozott ide Rómába. És én gondolkoztam azon, a mit ön mondott. Letettem a visszatorlás eszközét, mikor kezemben volt. – Föloldoztam az üldözőm kezeit, mikor az meg volt kötözve. – Jól cselekedtem-e?

– Jól.

– Nem jól cselekedtem. Boszút kellett volna állanom. A boszúállás emberi jog!

– A boszúállás istenek bűne, állatok erénye. A megtörtént rosszat jóvá nem teszi. Ez különít el engem és maroknyi híveimet az egész világtól. A háború: boszúállás. A párbaj: boszúállás. A halálitélet: boszúállás. A forradalom: boszúállás. – A kik azt állítják magukról, hogy Jézus követői: nem emlékeznek arra, hogy ő a keresztfán azt mondá gyilkosaira: «bocsáss meg nekik atyám; mert nem tudják, mit cselekesznek!»

– Ezt Jézus mondta, az ember; de Jézus az Isten «fölméne mennyekbe s onnan leszen eljövendő itélni eleveneket és halottakat!» s ez boszúállás.

– S ez az, a mit én megtagadok! A legdicsőbb emberből csináltak egy Istent, a ki folytassa azoknak a sorozatát, a kik lenyilazták Niobe ártatlan gyermekeit – boszúból! Rémítő gondolat! Itélni a halottak fölött! A kiből már régen por lett; a porából élőfa lett, a fából hamu lett, a hamuból üveg lett! s hogy ez üvegdarabon egykor boszút álljon valaki azért, a mit emberalakban vétkezett!

Blanka összeborzadt az ifju kitörésén. Az egyistenvallók, ha kényszerítve vannak, fanatikusok.

Vajjon ennek a hitbuzgóságnak nincsen-e valami próbaköve?

Blanka oly hátra ült a mellvéden, hogy Manassénak figyelmeztetni kelle őt, hogy le ne essék.

– Vannak az Úrnak őrangyalai, a kik vigyáznak rám.

És meg akarta tudni, hogy vajjon közel van-e «egy»?

– Én ma egy névtelen levelet kaptam, s miután oly tényeket tartalmaz, a miket csak ön tudhat: a legelső gondolatom az volt, hogy ezt ön irta.

– Bizonyára nem irtam a herczegnőnek levelet soha.

– Olvassa el kérem.

És azzal odanyujtá Manassénak a reggel kapott levelet.

Ah, hogy gyulladt ki az egykedvű arcz a levél olvasása alatt! Hogy támadtak fel az égő lángfoltok a homlokon, hogy vonaglott át arczának minden vonásain az az indulat, a mi az istenek bűne s az állatok erénye!

A martyrok megbocsáthatták azt, a mit önmaguk szenvedtek; de ha szerettek valakit, megbocsáthattak-e azért, a mit az szenvedett?

Manassé ujjai között összegyűrődött az a levél, mintha mindazok benne volnának, a kiknek terve oda van irva, oly tekintetet vetett Blankára, mintha kedve volna őt megragadni és vele együtt e százötven lábnyi magasból alázuhanni.

Azonban hát, mi joga van neki boszút állni Blankáért ugyanazon az emberen, a kin nem állt boszút – Annáért?

Anna: testvér; tehát szeretett nő! – Egész élete meg lett mérgezve azon ember által – és Manassé mégis azt mondhatta: «mi nem szoktunk boszút állni!» holott annyira módjában van az, hogy arczának felé fordításával elűzheti ez embert a helyéről. S mi neki Blanka? Egy álomkép! – És az álomkép mégis jobban uralkodik rajta, mint a családi bú?

Jobban!

De azért az alapgondolat mégis ingatlan marad. Ha tiltva is a boszú, de a védelem kötelesség azok iránt, a kik azt nálunk keresik.

Manassé visszanyujtá a levelet a herczegnőnek.

– Kitelik tőlük; dörmögé mély hangon.

– Cagliari herczeg már itt van.

– Tudom. Találkoztam vele. Megszólított és megköszönte, hogy nejét pártul fogtam a nagyheti ünnepélyek tolongásai közt.

Blankának nagyon jó volt a veres napernyő verőfényében lenni: nem látszott meg, hogy arczába szökik a vér.

– Ma reggel meglátogatott; monda Blanka. Nagyon kegyes volt. – Megköszönte, hogy nem használtam fel kényszerített távollétét pörömnek eldöntésére s igérte, hogy ő is kegyelemért fog folyamodni a legmagasabb helyre, s úgy tekint, mint atya leányát. – Pedig az ő helyzete most erősebb. A curia ügyeit oly kezek vezetik, a mik ő neki kedveznek.

– Ezt is tudom.

– Kitől?

– Oh nekem vannak széles összeköttetéseim. A házi gazdám csizmadia. «Messere Scalcagnati» egész nap a piaczon ácsorog, s annálfogva be van avatva a magas politikába s engem minden este informál a nagy változásokról a Vatikánban.

A herczegnő felkaczagott. Mint valami égi zene hangzott e csengő asszonynevetés e komor romtömeg között. Egy nő, a ki elneveti magát, a míg a szédületes mélységbe és még szédítőbb balsorsába alátekint. Hanem hát ha a szív húrjai művészükre akadtak, az úgy játszik rajtuk, a hogy akar. Most nevetni kellett azon, hogy Manassé leghitelesebb diplomatiai tudósításait a csizmasarkak nagy mesterétől szerzi be. Aztán egy kis öröm is vegyült belé: Blanka megtudta e névből, hogy Manassé még mindig ott lakik azon a szálláson, a mi nála föl van jegyezve.

Azután nagyot sóhajtott s összetette kezeit ölében.

– De hát, Istenem! én nem viselek senkivel háborút. Én kegyelmet kértem s biztatva lettem vele.

– Herczegnő! A hajósok elutaznak az éjszaki passat-széllel s aztán megvárják a déli monsun-szelet, azzal meg visszautaznak. Pedig a szél az Isten lehellete.

– Tehát az emberi szó sem más, mint lehellet? Az oltár előtt adott eskü csak lehellet? A trónról lehangzó kegy, a nép üdvkiáltása, mind, mind, csak lehellet a légben? Ah ne mondja ön! Ne akarjon ettől a hitemtől megfosztani. Ha ön azt mondaná valakinek: én tégedet megvédelek! mikor az hivatkoznék rá: «váltsd be hát szavadat!» nem felelné azt neki: «csak hangos lélekzetroham volt!»

Manassé reszketett; pedig verőfényes hőség volt körül.

– Herczegnő, szólt halk, szakgatott szóval, én nem állhatok ön és ellenségei közé; mert akkor az árnyékom önre esnék s az ön alakját nem szabad semmi árnyéknak elhomályosítani! – De kezébe adhatok önnek egy eszközt, a mivel önmaga megvédheti magát az ellen, a mivel fenyegetve van.

– Azt még jobban szeretem.

– Ha el akarja ön azt érni, hogy azon ember, a kitől fél, a ki önt üldözi, úgy el legyen öntől taszítva, hogy soha ne is közelíthessen többet, akkor várja be, a míg az elmondja azt az ajánlatot, a mitől ön retteg, akkor felelje neki ezt: «köztem és ön között canoni akadály van, házasságsemmisítő, melyet a titkos instructió tizennegyedik szakasza meghatároz».

– Mi az a 14. §?

– Azt ő nagyon jól fogja tudni, mint a hogy tudom én. Folytatása nem lesz a párbeszédnek. – A mint ön e szót kimondta előtte, el fog tünni az ön közeléből úgy, hogy soha nem fogja többé azt a helyet keresni, a hol ön jár.

– Ah, hisz ez varázslat lesz! – Ez csodatétel!

– A siker okát talán soha se fogja megtudni a herczegnő; se a seb mélységét, a mit e szóval ütött valakin, nem a megaláztatás fokát, a melybe őt letaszítá. Hanem azontúl aztán kegyelemre ne számítson ön többé: – kérjen itéletet s legyen rá készen, – hogy az nagyon terhes lesz.

– Köszönöm! monda Blanka, egész forró kezét nyujtva Manassénak, kinek keze oly hideg volt most, mint a jég. «N’en parlons plus!» (utánzá a herczeg mondását) s azzal, mintha csak ezért jött volna, könnyedén odatelepedett a kőre, – mely előbb Manassénak szolgált ülőhelyül s elővéve albumát, – elkezdé az előtte levő kész képről lemásolni a Colossæum vázlatát, nem is kérdve elébb, hogy szabad-e ily flagrans jogsértést elkövetni a művészi tulajdonon? – A kész rajz után lemásolni már természetesen könnyebben ment, mint az élő természetről, mely «fut» a dilettans festő szeme elől.

Manassé odaállt a háta mögé s nézte – talán nem is a képet. Egy helyen valami hibát ejtett Blanka s kérte Manassét, hogy igazítsa ki.

Az ifju kezébe vette az iralt; – de úgy reszketett a keze, hogy csak fűrész-vonalakat tudott vele csinálni a papiron.

– Ecsethez vagyok szokva, az iral nem áll a kezemben, menté magát.

A herczegnőnek tehát a maga erejéből kellett elkészülni a vázlatával, a mi sokkal több időt vett igénybe, mint ha segített volna neki más, úgy, hogy ez alatt az ősrégészeti társaságnak teljes ideje volt minden földalatti rejtekét összejárni a Colossæumnak s ismét napfényre kerülni. – A herczegnő csak akkor riadt fel, mikor már odalent zajosan kezdték keresni az eltüntet. – Szerencséje, hogy épen azon az oldalon bukkantak föl, a hol rajzolt, onnan nem láthattak föl rá.

– Sietek! Azt hiszik, hogy elvesztem. – Ah, haha! szólt galambnevetésre fakadva, a mint észrevette a nyakába akasztott oroszlánfog-kocsánfüzért. Majd szépen kinevetnének, ha ezzel a nyaklánczczal mennék eléjük.

S azzal levette a nyakából a pimpimpáré-lánczot s letette arra a helyre, – a hol ült.

Aztán egy búcsú-üdvözlet után futott vissza a sötét boltozatok alá, mik a karzatokat a lépcsőkkel összekötik.

Manassé utána nézett, míg alakját tündökölni látta maga előtt. Minden karzatnál újra előtünt az, – mindig kisebb volt; – mire leért az arenára, már csak akkorának látszott, mint a mesebeli másvilág parányi lakói.

Minek legyen az ember szerelmes egy másik világ tündér lakójába?

Hanem azért Manassé mégis összerakta az ott hagyott virágláncz karikáit s eltette a keblébe.

A társasághoz visszatért herczegnő pedig közszemlére bocsátá az albumába fölvett vázlatot, melyért aztán sok magasztalást kellett eltűrnie.

Még Dormándyné maga sem vette észre a nagy kedélyváltozást a herczegnőn, – az idejövetel és az eltávozás időköze alatt.

XVIII.

Blanka úgy volt most, mint mikor egy gyermeknek, a ki félt egyedül maradni otthon a háznál, az apja átadta bátorság-élesztőül a töltött fegyverét. Az most maga kívánja, hogy bárcsak jönne hát az a rettegett rabló, hogy fegyverét kilőhetné rá. Semmi kétsége felőle, hogy az a fegyver okvetlenül megöl egy óriást is s bizonyosan czélba talál. Nem fél már az egyedülléttől, a sötét szobától, az éjjeli titokteljes hangoktól. Jőjjön, a kinek kedve van kisérteni. Itt a fegyver.

Egész kedélyhangulata megváltozott a túlbizakodottságban. Dévaj, jókedvű lett.

Már a hotel kapujánál elkezdte az enyelgést a vendéglős irányában, ki eléje sietett azzal az örvendetes hirrel, hogy itt volt ő excellentiája a «conte».

Miféle gróf?

A kapus előadta a látogatási jegyet. Vajdár Benőé volt.

Blanka nem ránczolta össze szemöldeit; elmosolyodott.

– Hisz ez nem gróf.

– Engedelmet, szólt a maitre d’hotel. Az udvariasság előtt minden ember gróf, addig, míg be nem bizonyítják, hogy nem az.

Blanka nevetett.

– Mint ahogy a törvény előtt minden ember becsületes ember addig, a míg be nem bizonyítják róla az ellenkezőt. No hát csak küldjék fel hozzám azt az urat, ha ismét eljő.

Fölvezették aztán a pompásabbik szállására. Nagyon meg volt vele elégedve. Az előszobájában egy kövér, jól kiberetvált bérszolga «bertáfolt», aranyosveres egyenruhában, ahhoz is volt egy tréfás szava.

– Önt én nemzetőr ruhában láttam husvétkor. Azt gondoltam, elment a csatatérre.

– Herczegnő, felelt a tréfakész olasz, itthon is kell valakinek maradni, a ki az osztrákok kabátját kiporolja.

Ez nyilván Gábor úrra czélzott, a ki a herczegnőt fogadta, legalább az magára vette az élczet s nem késett a megoldással.

– Cospetto! Porolják biz a tieteket azok az osztrákok a Pó mellett.

A herczegnő azután rendeletet adott a bérszolgának, hogy hozassa föl számára a villásreggelijét: theát, vajat, osztrigát, tengeri rákot és ludmáj-pástétomot és sherryt hozzá.

– Nem tart ön velem? kérdé hamisan Gábor úrtól.

Az visszarettent.

– Herczegnő! kész vagyok önért a Vezuv torkába lemenni, ágyú kereszttűzbe rohanni; de egy asztalt, a mely azokkal az ételekkel van megrakva, a miket a herczegnő elősorolt, meg nem ostromlok, ha hátulról belém kartácsolnak is.

– Jól van, hát fölmentem önt a mai napra s eleresztem a «Falcone»-hoz gulyáshúst enni. Ugyan vigye el a szegény Dormándynét is egyszer magával.

A szőke szépség készen volt rá.

– Tudja ön, légyottom van, mely nem kíván tanúkat, súgá ravasz mosolylyal Blanka, mire Gábor úr visszahőkölt. Akkor aztán megmutatá neki a tenyerében összegöngyölített névjegyet és csalfán kunczogott.

– Vagy úgy? mondá Gábor úr egészen megnyugtatva s aztán karját nyujtá Dormándynénak, hogy elvezesse Falkonéhoz, a hová sietni kell, mert különben nem kap az ember jó helyet.

– Kit vár a herczegnő? tudakolá tőle, a mint az ajtón kiléptek, a szőke szépség.

– Hát csak azt a Vajdárt!

Ezt várhatja. Ez csak ellenség. S a pártfogók, gyámok és gondviselők nem azért vannak a világon, hogy az embert az ellenségeitől megvédelmezzék; elég, ha a jó barátaitól megvédelmezik.

A herczegnő, a míg a reggelit felhozzák, a fodrásznőért küldött, azután a komornát hivatta: újra öltözött. Szép akart lenni. Az az, hogy másformán szép, mint eddig.

S valóban, a mint készen volt a toillettjével s megnézte magát a földig érő velenczei tükörben, magának is feltünt e változás. Karcsú alakja a csipőn alól érő derék miatt sokkal magasabbnak látszott; emelte azt még a feltűzött büszke hajfonadék is. Arczvonásait máskor a folytonos csüggetegség, félelem lankadtakká tette, most az elbizakodottság egy kis erőteljes gömbölyűséget kölcsönzött nekik s maga az arczszine is más volt, mint tegnap. A délolaszországi napnak elég volt egy délelőtt az arczára sütni ellenőrzetlenül, hogy azt valami egészséges aranyozással futtassa be.

És a miről legkevésbbé ismert magára, ez a szemeiben ragyogó tűz. Honnan vette ő mindezt kölcsön?

Attól a fegyvertől, a minek birtokába jutott.

«Az instruktiók 14-ik kacscsa!»

Mit bánta ő, mit kérdezte ő, hogy mi lehet a tartalma ennek a kacscsnak? Elég volt neki azt tudni, hogy ilyen van. «Ő» mondta, hogy ilyen van, tehát van. – Mit bánta ő, hogy mi lesz a következése annak, hogy ő erre hivatkozni fog? Harag, perpatvar, vagyonvesztés, elitéltetés. Elég volt azt tudnia, hogy van egy érczbevésett sor, egy letörülhetlen sor, mely azt parancsolja, hogy az az ember, a ki őt szenvedélyével üldözi, a kit ő gyülöl, – őt nőül ne vehesse. – Hogy ez a parancs benne van abban a §-ban, az bizonyos. «Ő» mondta, hogy ott van, tehát ott van. Ez megvigasztalta egészen. – Köröskörül betakarva érezte magát általa s elbizakodott lett. – Alig várta, hogy jőjjön már az az ember.

A komornyikká öltözött férfi jelenté, hogy az étszobában fel van adva a reggeli.

Blanka máskor annyit szokott enni, mint egy betegnek készülő gyermek; most olyan étvágya volt, mint egy betegségből felgyógyult gyermeknek, a ki siet helyrepótolni azt, a mit elmulasztott. Rendkívül ízlettek neki az inyenczségek.

Mikor javában szedegeti ki az ezüst villácskával az osztrigákat természetes csészéikből, jelenti a komornyik, hogy itt van az az úr, a ki mindaddig gróf, a míg ki nem sül, hogy nem az.

– Hadd jőjjön be!

Azért Blanka nem zavartatta meg magát az étkezésben.

A «szép» ifju belépett.

A helyzet, a melyben a herczegnőt lelte, úgy látszott, hogy nem talált bele a tervébe. Reggeliző asztal mellett; körüle sürgölődő egyenruhás inassal. – Ez leront minden páthoszt.

– Ugyan kérem, adjon egy széket ez úrnak! mondá Blanka a bérszolgának – s mintha szórakozottságból tenné – magyarul, mire az nagyot bámult. – Ah! most elfeledtem, hogy az olaszok nem tudnak magyarul. – Grazie! – (Kedves zavartan mosolygott.) Üljön le, uram. Megengedi, hogy reggelizésemet végezzem? Az alatt értekezhetünk. Ez az úr egy szavunkat sem érti; olyan, mintha négy szem között beszélnénk.

Ez metaphysice áll, de physice nem. Az olasz a magyar szöveget ugyan nem érti meg, de a melodiát fel tudja fogni; a párbeszéd mimikai része pedig egészen elesik, ha néző van jelen.

Vajdár hamisan fogta fel a helyzetet. Azt hitte, a herczegnő fél tőle, hogy a régi iszonyat hatása alatt áll, ha őt látja; azért tartja maga körül a bérszolgát s ez még táplálta rossz indulatait. A kitől félnek, az hatalmat gyakorol. Pedig csalódott.

Megnyugtató szóval akarta kezdeni.

– Olajfa-levéllel jövök önhöz, herczegnő.

Erre a herczegnő hátrahajolt az inashoz.

– Igen! Beppo. A pinczér elfelejtett olajfabogyókat feladni, a mit nagyon kedvelek. – Azután látogatójához fordult: «figyelek, uram».

Vajdár megütközött a hangon és beszéden. A herczegnőnek az ő olajfa-leveléről nem annak metaphorai értelme, a békekötés jut eszébe, hanem a becsinált olajbogyók?

Már maga a helyzet, hogy egy hölgy eszik az alatt, a míg egy férfi beszél hozzá, nagyon egyenlőtlenné teszi a küzdelmet. Minden tányér egy redoute. A beszéd versenytársra talál a csemegében. A jó izű falat paralyzálja a hatásra szánt rhetori phrasist. A hölgy fogai alatt ropog valami s ez bizonyítja a közönyt a beszéd iránt. S ez nem gátolja abban, hogy minden váltott tányért és pohár vizet kegyteljes leereszkedéssel köszönjön meg annak a bérruhás szolgának, a ki a napi zsoldért vette fel háza cselédjelmezét. Míg a ház benső mindenese az előkelő felsemvevés egész hideg sulyát érezheti.

Vajdár leült az odatolt székre s közelebb huzta azt.

– A herczeg, igérete szerint, követni kivánja a herczegnőt a kegy útjára. Elküldte általam a legmagasabb helyen átadandó folyamodást, hogy ismertessem azt meg.

Úgy hiszem, latinul van, s azt én nem érteném meg.

– A magyar szövegét felolvashatom.

– Fölösleges. A mily bizonyos vagyok a felől, hogy a magyar szöveg hű fordítása az eredetinek, oly bizonyosan hiszem azt, hogy az eredeti rám nézve a legelőnyösebb. Vegyük felolvasottnak.

XIX.

Vajdár gondolta magában: a herczegnő rövidíteni akarja az értekezletet s hosszabbítani a reggelit, hogy a kettő egymást kitöltse. Csalódik. Mert nem fogja kifutni. – Az okmányt letette a herczegnő asztalára.

– A herczeg úgy akar elválni hitvesétől, mint atya leányától.

– Ezt magától is hallottam.

– Jó indulatával akarja környezni továbbra is a herczegnőt.

– A mire hálás szívvel gondolok.

– A békés megegyezésnek nehány prózai pontja is fordul elő.

– Azokhoz én keveset értek.

Vajdár más iratcsomót vont elő oldalzsebéből.

– A herczegnő móringleveléről van szó. A herczeg nejének a házasságkötéskor egy millió ezüst forintot móringolt.

– Nem tudom. Bátyáim készítették a házassági szerződést. Én csak aláirtam; azt sem tudom, mi van benne?

– A válóperben ez is lényeges kérdést képez. Ha a nőnek kedvez az itélet, akkor az egész móringot megkapja, ha ellenére szól, akkor az egészet elveszti. A herczeg ebben is kiegyezést ajánl. A móring nem fizettetnék ki, hanem a herczeg azon összegtől járó hatos kamatot holtig tartó évi járadékul rendelné a herczegnőnek. – Megelégli-e ezt herczegnő?

– Nagyon soknak találom.

– A herczeg büszkeségét keresi abban, hogy elvált neje az őt megillető fényben tündököljék a világ előtt. Még többet is ajánl. A herczegnőnek átengedi palotája felét, hogy abban lakjék.

– Hogyan?

Vajdár kapott rajta, hogy végre mégis adhatott fel egy olyan themát, melyet a herczegnő nem ért meg rögtön, nem mondja rá, hogy jól van! Ebből lehet hosszas értekezést szőni.

Hanem a herczegnő étvágyának sem akart vége szakadni. Már meg azokat az apró kis piros retkecskéket kivánta meg, a miket «római szentelt retek» czím alatt hordanak szét a hivő világba s a mikből egy csomóval, ha egyenkint meg akarja az ember mind hámozni, igen szép időközt be lehet tölteni.

Vajdár egész építész lett; hogy szemléletileg felfoghatóvá tegye a dolgot, közelebb kellett huzódnia a herczegnőhöz s a kezében tartott okiratok gyakorlati segélyével megmutatni az asztalon, hogyan képez a Cagliari szögletpalota egy kettős szárnyú görög Π betű alakú építményt, melynek két külön kapubejárata, külön lépcsőzete van. Az egész egyenlő két részre van osztva, a mik közt az összeköttetést egy, az udvarán keresztül épített fedett karzat képezi, melynek a nő lakosztályához vezető ajtaja azonban be van falazva. Maga a palotához tartozó kert is kőfallal és a fölött vasrácscsal kétfelé van osztva, két külön kertész gondja alatt. Épen így el vannak választva az istállók és az udvarok; úgy, hogy a kívülről egynek látszó palota tulajdonképen két egészen különálló épület, melynek összekötő csarnokát a bennlakó férj és feleség, a mikor tetszett, kinyittatta, a mikor nem tetszett, befalaztatta. A herczegnő utoljára azt mondta rá, hogy azt sem bánja.

– Tehát, mikor Rómában fogok időzni, akkor a Cagliari-palotába szállok; de remélem, ez nem tesz annyit, hogy örök időkre Rómában kell laknom.

– Azt hiszem, hogy most egyelőre huzamosb ideig fogja azt tenni a herczegnő, a nélkül, hogy valaki kényszerítené, vagy csak rábeszélné is erre.

– Pedig haza akarok menni Magyarországba. Azt tudja ön, hogy nekem saját birtokom is van.

– Az az, hogy családi hitbizomány.

– Az nem tesz különbséget; püspök nagybátyám végrendelete nem köt hozzá más feltételt, mint hogy római katholikus maradjak. Én szándékozom a nyarat a bánáti uradalmamban tölteni.

– Azt nem teheti a herczegnő; azon egyszerű okból, mert a kastélyát leégették a ráczok.

– Leégették? Erről nekem tiszttartóm nem irt semmit.

– A mire megint igen jó oka volt neki, miután őt magát meg a saját háza küszöbére fektették s ott vágták le a fejét.

Még ez sem rontotta el a herczegnő étvágyát. Nagyon jónak találta a sardinákat. Vajdár azt olvashatta az arczáról, hogy nem hisz el tőle a herczegnő semmit, akár jót, akár rosszat beszéljen.

– Lángba készül borulni az egész világ, herczegnő; s higyje el nekem, hogy ez az utolsó sziget, a hová azok menekülhetnek, a kik nem akarják a hajukat elperzseltetni. Egyedül Róma a béke szent helye.

– A miről tanuskodnak a Cagliari-palota ablakaira felrakott vastáblák. És mit gondol ön: szabadságomban állna nekem akkor saját magamnak választani meg új környezetemet?

– Minden bizonynyal. Azonban a herczegnőnek saját érdekében fog állani, hogy olyanokkal vegye magát körül, a kik ez ország nyelvét értik s szokásait ismerik.

– S e szerint, ha mostani házasságunk feloldatnék s ha nekem ismét kedvem jönne férjhez menni, rajtam függne-e, hogy izlésem szerinti férjet válaszszak?

Ez már sok volt! Ez annyi, mintha a kalitkába zárt tigris előtt valaki nyers húst szeletel.

– Kétségtelenül, herczegnő; dörmögé fogai közül Vajdár, dühös pillantásokat vetve a herczegnő széke mögött álló inasra.

Most a herczegnő egyszerre megváltoztatta a harczmodorát. Meg akarta mutatni ellenfelének, hogy ki mer lépni sánczai közül s őt a nyilt síkon szembe várni.

– Caro Beppo. Hordja ön el az asztalt s aztán, kérem, maradjon künn, míg nem hívom s addig ne jelentsen be senkit.

Most tehát egyedül maradtak. Nem gátolta Vajdárt semmi, hogy beszélje el, mit tud még?

S Blanka oly merész volt, hogy egy perczre felállt a tükör előtt, megnézte magát deli módon, ha elég szép-e?

S aztán még ő előzte meg a támadást.

– És mind e kedvező fordulatot önnek köszönhetem, nemde?

– Nem dicsekedés tőlem, ha azt mondom, hogy «igen». Ön ismeri a herczeget. Neki több szeszélye van, mint Caligulának. Őt tanulmányozni kell. Vannak rossz órái, a mikor egy angyalt képes belefojtani a sárba; máskor meg az ellenségeit keresi föl, hogy titokban jót tegyen velük. Ön ellen majd határtalan dühöt árult el, majd meg a vezeklésig menő bánatot; majd gyilkolásra, majd meg öngyilkosságra volt ösztöne. Majd az az ötlete volt, hogy önnek pokolgépeket, mérgezett bokrétákat küldjön, majd meg az, hogy felmenjen a velenczei campaniléra, vagy a bécsi István-toronyba s onnan levesse magát. Némelykor aztán voltak olyan tiszta időközei, a mikor saját magáé volt: az igazi, nemes, lovagias, keresztyéni nagy lélek. Az ilyen drága napokat ellesni, azokat a herczegnő érdekében felhasználni volt az én feladatom. Hogyan teljesítettem, azt mondják meg ezen iratok. Csekélység volt-e e feladat: Cagliari herczeget rávenni, hogy felejtse el haragját, nevetségessé tételét, sértett büszkeségét, férfiui megaláztatását, hogy idejőjjön, leküzdve ideges iszonyatát a lázongó csőcselék ellen, a ki orgyilokkal fenyegeti s petárdákat hajigál az udvarára s menjen térden azon fejedelem elé, ki hónapok előtt ajtót zárt előtte, – önért, az elváló nőért könyörögni? azt itélje meg a herczegnő maga, ki ismeri jól a herczeget.

– Nem tagadom, hogy ez nehéz feladat volt; szólt a herczegnő, annyival is inkább, minthogy önnek még azzal a nehézséggel is kellett küzdenie, hogy legutóbbi találkozásunk óta huzamosb ideig a rablók által foglyul volt letartóztatva.

Vajdár az ajkába harapott. Ez úgy hangzik, mintha irónia volna. Ezzel tán azt akarja mondani a herczegnő, hogy neki azt a feladatot teljesítni természeti lehetetlenség volt.

De nem! Hol venné magát az irónia ez együgyű gyermekszívben? Ez ártatlan arczvonások között nincs helye a gúnynak.

Blanka sietett a rossz hatást jóvá tenni rögtön.

– És azt a fogságot is én miattam szenvedte ön?

A hangban részvét volt átérezhető.

Vajdár azt hitte, hogy lehet merni valamit.

– Ah! ez az én szenvedéseim legkisebbike.

A herczegnő mondá:

– Nem fogok önhöz háládatlan lenni.

A hangban hév volt és bensőség.

– Hallgasson rám, uram. Ha ez az én fájdalmas ügyem akként lesz megoldva, a hogy ön azt nekem előadta, s a mi nagy részben az ön műve volt, én mindazon javadalmakat, az egész évdíjat, a mit a herczeg számomra szánt: hű fáradozásaiért önnek engedem át; magamnak nem tartok meg mást, mint arany szabadságomat.

Vajdár arcza kigyulladt. Jó szinész volt! el is tudott pirulni, mikor arra került a sor.

– A herczegnő megtartotta a régi megvetés hangját egy nyomorult iránt, ki szemeit az elérhetlenek után meri fölemelni. Ez bűnöm és egyuttal erényem is. Ha a herczegnő minden vagyonát nekem adná s még azon felül ezt az egész világot: még akkor sem adna nekem semmit. Mindezt nem fogadnám el cserébe egy nyájas, jó szava helyett. Vakmerőség tőlem, a mi után törekszem, de a szenvedély mindenre jogot ád. Ön ismeri a gigászok regéjét, kik hegyeket hegyekre raktak, hogy az istenek közé feljussanak. Én képes vagyok hasonlót tenni.

A herczegnő kiváncsi volt megismerni azt a Peliont, Ossát, a mik az Olympot ekként megközelítik s Vajdár kiolvasta kérdő tekintetéből ezt a kiváncsiságot.

– A herczegnő nem nézne le engem, ha rangjabeli volnék. Az fogok lenni.

– Szerencsét fogok kivánni hozzá.

– A herczeg azt igérte önnek, hogy ha megszünik férje lenni, egyesség, kibékülés szerint: akkor atyja fog lenni. Nekem is azt igérte.

– Hogy önt fiává fogadja?

– Hogy engem fiává fogad.

– S ugyan mi oka lehet rá?

Vajdár eltakarta félkezével arczát. Szeméremérzetével küzdött.

– Ne kivánja a herczegnő, hogy szegény jó anyám szégyenét bevalljam s helyette piruljak. Ő szerencsétlen volt. Balsorsának szülötte én vagyok. S kinek e balsorsot jóvá tenni kötelessége, – az a herczeg.

Blanka egymásba csapta tíz ujjait, a mi azt is fejezhette ki, hogy fölöttébb meg van lepve e fölfedezés által; de ilyenformát is fejezhetett ki, hogy «oh te országos gazember! Képes vagy az édes anyád tiszteletreméltó hamvait meggyalázni, hogy becsületes származásod helyett egy herczegi korcsnak hazudhasd magadat!»

– Ez valóban érdekes és meglepő fordulat ebben a mi regényünkben! mondá a herczegnő csaknem pajkos kedvcsapongással. És én ezt annyival inkább valószinűnek tartom, mert már láttam négy vagy öt drámát, a minek ugyanez a kifejlődése. «Nincs a kis ujjad kitörve a ballábadon?» – «Igen!» – «Ugy az én fiam vagy!» – «Nincs a nyakadon hátul egy nagy anyajegy?» – «De van!» – «Hozd ide; te az én fiam vagy!» – «Hol kaptad ezt a kettétört érem egyik felét?» – «Haldokló anyámtól.» – «Keblemre, fiam!»

A herczegnő tapsolt a kis kezeivel.

– Ez nagyon derék! Nagyon derék! Ezért mondta a herczeg, hogy ha elválunk, csak változni fog a viszony közöttünk, nem megszakadni. Ezért ajánlotta hát fel jövendő lakásomul palotája felét. És így nekem még a Cagliari-czímről sem kellene lemondanom. Mily meglepetés ez!

Vajdár csakugyan elhitte, hogy egy könnyenhívő gyermekkel van dolga, a ki meg hagyja magát fogni együgyű mesékkel.

– És már most érteni fogja a herczegnő, honnan vette az én lelkem kölcsön azt a vakmerőséget, hogy elinduljak üldözni a holdvilágot s lessem azt a láthatáron, hogy elfoghassam, mikor feljön?

A szép holdvilág azonban még nem volt elfogva.

Mikor már minden meg volt neki magyarázva, akkor elővette oldalzsebéből azt a ma reggeli névtelen levelet, a mit előbb ki kellett simítania a térdére fektetve; mert bizonyos kézben nagyon összegyűrődött, sőt egy olajfestékes hüvelykujjnak az önlenyomata is ott maradt rajta.

– Ugyan kérem, olvassa el ön ezt a levelet és magyarázza meg még ezt is.

Vajdár, a mint elolvasta azt a levelet, akkor vette csak észre, hogy ő a szinleg hátráló ellenség által egy valóságos tűzakna fölé engedte csalni magát s most mindjárt a levegőbe röpítik. – Itt teljes hadi készülettel vártak rá!

Vakmerősége még most sem hagyta el. Tökéletes gonosztevő volt. Arcza elsápadt az ijedségtől és boszúságtól; hanem azért nyugodt maradt.

– Ügyetlen bohózat az egész! szólt, az asztalra vetve a levelet.

– De kinek lehetne érdekében – az én rovásomra – ilyen bohózatot kigondolni?

– Azt is megmondhatom. Én ismerem e kézvonásokat. Ezt a levelet Caldariva marquisnő irta.

– Caldariva marquisnő? Hát ő itt van?

– Természetesen. A herczeg nem utazik sehova nála nélkül.

– Mit bánom azt! – De ugyan mi oka lehetne Caldariva marquisnőnek rágalmazni saját magát? És azután megakadályozni azt, hogy a herczeg felesége lehessen. Erre igen nagy okának kellene lenni.

– S az ok elég nagy. – A féltékenység.

– A féltékenység? kiálta fel bámulva a herczegnő s egy tekintet az előtte álló arczára, megmagyarázta neki a többit.

Ez a szépsége tudatában elbizakodott, diadal-mosolygó férfi-arcz haragra gyújtá vérének minden cseppjét. Eszébe jutott, hogy ez az ember, a ki egy pillanatban elég vakmerő az ő ura feleségének kérőjeként megjelenni, ugyanabban a pillanatban be meri vallani azt, hogy ő az ő ura szeretőjére nézve féltékenység tárgya. S még mosolyog hozzá!

Ezért a mosolyért képes lett volna őt összezúzni!

Össze is zúzta.

Hol az a halálos fegyver? A «14-ik §.!»

Már felhúzta a sárkányát: már rajta tartá az ujját a ravaszán.

– Uram! Én nagyon megtisztelve érzem magamat önnek ragaszkodása által. De hazudni nem tudok. Oktalan reményeket táplálni nem akarok. E tárgyról ma beszéltünk utoljára.

– S ha ez volna az egyenes föltétele a herczeg beleegyezésének az egyértelmű eljárásba?

– Én a kegyelem útjához folyamodtam, s nem hiszem, hogy ahhoz a herczeg beleegyezése kivántatnék.

– Tapasztalni fogja a herczegnő az ellenkezőt!

– És akármit fogok tapasztalni, én igéretemet le nem köthetem önnek, miután jól tudom, hogy egy kettőnk között kötendő házasság a római egyházjog cánonai szerint eleve semmis lenne.

– Ah, a herczegnő tanulmányozta az egyházjogot? Ez épen olyan hiba, mint mikor a beteg orvosi könyvet olvas. A herczegnő bizonyosan a 10-ik §-ra emlékezik, mely megtiltja a fiunak az apjától elvált nőt feleségül venni; de nem olvasta tovább, a hol az instructiók végén az mondatik, hogy a mely házasság kegyelem útján semmisnek lőn nyilatkoztatva, az, mint soha nem létezett, akadályt nem képez.

Most azután egyenesen a mellének szegezte a fegyvert a herczegnő, oda a hetedik és nyolczadik borda közé, a hol a szív dobog.

– Én nem a 10. §-ra czéloztam. A mi közöttünk akadályt jelöl meg, mely a házasságot semmissé, lehetetlenné teszi, – az az instructiók tizennegyedik paragraphusa.

Eldördült! – odatalált!

Mint a halálra sebzett tigris, ugrott fel helyéből a férfi, s kezével széke támlájára támaszkodott.

A vad düh, a rémület e kifejezésétől a herczegnő megrettent.

Mi volt ebben a fegyverben, hogy oly halálosan talált?

A szép, mosolygó férfi-arcz hogy átváltozott egyszerre!

Mint mikor a pusztában lakó szent a hetæra képében csábító sátánnak arczához vágta a feszületet s arra az egyszerre visszakapta ördögi arczulatát. Ez egy tetten kapott gyilkos torzképe volt! e hátraszegett ajkakra, az összeharapott fogakra, a kigyóvá tekerült szemöldökre, a fehérüket felülről megmutató szemekre, e galvanicus mosolygásra sok álmában vissza fog emlékezni, a ki azt maga elé idézte.

– Ki tanította önt erre? kérdé vaczogó fogakkal Vajdár, s ajkain megjelent az a kis fehér nyulós csepp, a mi az őrültek és dühödtek, a megrémültek beszéde közben szokott feltünni, s vándorol a felső ajkról az alsóra s megint vissza.

A herczegnő rémülten lépett vissza előle.

– Ezt csak egy ember mondhatta önnek! – Tudom, ki az! – Boszút fogok állni önön is. – De annak, a ki önt erre megtanította, – üldözője leszek a földön és a sírban!

S azzal fölkapta az asztalról a békeokmányokat s kettéhasítá valamennyit.

Aztán még egyszer megmutatta a herczegnőnek ijesztő arczulatát s elrohant.

Beppo sietve jött utána a terembe s úgy látszik, nagy volt a csalódása, hogy a herczegnőt nem találja vérében heverve, kilencz tőrdöféssel keresztül szúrva.

– No, ezzel az urral, akárki volt, nem szeretnék egy szűk utczában egyedül találkozni!

Blanka azt mondta Bepponak, hogy az eltávozott úr számára soha sem fog többé idehaza lenni, s azzal kiküldte azt, hogy egyedül maradjon.

Elgondolkozott azon, a mi most itt történt.

Hogy egy férfi, egy kevély, büszke alak egyetlen egy szótól így megrettenjen. Hogy egy szó elég legyen azt a láthatár széléig elhajítani!

Tehát igaz volt, csalhatatlan volt, a mit az a másik férfi mondott neki; – soha többet nem fogja őt e szó kimondása után szerelmével üldözni, hanem csak gyűlöletével. Igy van az jól.

De az eltaszított azzal fenyegetőzött, hogy azon fog boszút állni nemcsak a földön, de még alvó porában is, a ki őt erre megtanította. Ime egy ember, a ki kész üldözni még üveggé átlényegült alakjában is azt, a kit ember alakban meggyűlölt!

Értesíteni kellene Manassét arról, a mi megtörtént; figyelmeztetni, hogy veszély fenyegeti. Rómában «most» az orgyilok nagyon olcsó. Nem rég egy lapszerkesztőt szúrtak le iróasztala mellett. Itt ez az ellenbirálat.

De hogyan lehessen őt figyelmeztetni? Hátha minden ember kém, a ki csak körülötte van; maga Beppo is? Hogyan tudhatná különben a herczeg még azt is, hogy merre utazott a neje Manassé kiséretében? A Colossæumban találkozásáról még ma nem tud senki: holnap már azt is megtudhatják. Kiben lehet bízni a szent városban, a hol mindent meg lehet kapni – borravalóért? s a hol a hűség nem tart tovább, mint a meddig a borravaló tartott.

Legelébb azt kellett megtudnia, hogy mi volt a veleje annak a végzetes szónak?

Alig várhatta, hogy Zimándy hazajőjjön. Pedig ez is sietett. Kiváncsi volt megtudni a találka eredményét.

– Nos, hát? Mit végeztek, herczegnő? Volt első szava.

– Én nem kötöttem békét.

– S miért nem?

– Azért, mert a béke drágább lett volna, mint a háború.

– Akkor jól tette a herczegnő. És így félbeszakadt minden egyezkedés?

– Egészen elszakadt. – Nézze ön ezt a levelet.

Blanka a ma reggel kapott névtelen levelet odanyújtá az ügyvédnek.

Az elszörnyedt rajta. Dormándynénak is odaadták, hogy olvassa el. Az el akart ájulni.

– Pokoli gondolat! S én képesnek hiszem erre mind a hármat. Ezt a levelet szeme elé tartotta a herczegnő Vajdár uramnak?

– Bizonyosan.

– Azért rohant hát el innen olyan furibundusan.

– Ön már ezt is tudja?

– Még a kapus is arról beszél. Úgy rohant el, hogy csaknem megfogták a cselédek.

– Dehogy fogták, az ő zsoldjában vannak. – Holnap kiköltözöm ebből a hotelből. Kerestessen ön nekem egy magánlakást.

– Már van is. Rossi grófék kiköltöznek a követségi palotából s egy házat fogadtak ki. Nekem izentek, hogy ha a herczegnő meg akarná azt velük osztani, megférnének benne.

– Oh annak nagyon örülök.

Pedig nem örvendetes dolog ez; mert Rossi kegyvesztett lett s vele együtt az egész mérsékelt szabadelvü párt elvesztette befolyását a Vatikánban; most aztán csak a két szélsőség huzakodik egymással: a reactió és a circolók.

Mit tudta a herczegnő, mi az a reactió, meg azok a circolók? Ő csak arra gondolt, hogy meg fog menekülni kémeitől és üldözőitől s a baráti háznál még Manasséval is találkozhatik.

– Most már kérni fogom önt, siettesse perünk eldőlését.

– Hiszen épen abban járok!

– Engedjen egy kiváncsi kérdést tennem. Ön a házassági titkos instructiókat könyvnélkül tudja, nemde?

– Akár a miatyánkot.

– Emlékezni fog ön rá, hogy mit tartalmaz a 14-ik §?

– A 14-ik §? – Azzal hála Istennek nekünk semmi bajunk.

– Miért «hála Istennek» e miatt?

– Azért, mert a 14-ik §. azt mondja, hogy semmis a házasság, ha az egyik házasságra lépő fél valamely oly bűntettet követett el, a minek több esztendei fogság a büntetése.

Most már mindent megértett Blanka.

Manassé oly bizonyítékot tart a kezében, melyet ha föl akarna használni, boszúja tárgyát letaszíthatná vele az aljas gonosztevők sorába, a honnan nincs fölemelkedés. A pokolból vissza lehet még jönni, de az emberek megvetéséből soha. Az egy olyan börtön, a minek nincs ajtaja. Az egy olyan halál, a miből nincs feltámadás.

És Manassé nem akarja e rettentő boszút végrehajtani halálos ellenségén. Engedi őt azzal a láthatatlan koporsóval, melylyel körül van zárva, járni a világban, csak egyszer-egyszer koczczint egyet a koporsó födelén, figyelmeztetve, hogy a ki halott, az járjon Istennel.

Ezért a dæmoni düh a megszégyenített arczán.

Azt nem tudja, mennyit bir a herczegnő az ő veszedelmes titkából? De azt bizonyosan kitalálhatja, hogy a mit bir belőle, azt Manassétól kapta kölcsön.

Blanka, a mily mértékben tanulta rettegni az egyik férfialakot, oly mértékben érezte a másik varázshatalmát növekedni lelke fölött.

XX.

Eddig Blanka csak vendég volt a sors asztalánál, a kinek szabadságában áll lamentálni a fölött, hogy hogyan tudja a szakács így elrontani az ételeket? A mint azonban a magánházhoz átköltözött, alkalma lett a tűzhelyhez is közel jutni s megérteni, hogyan készülnek azok a keserű falatok, a miket az az universalis szakács, a kit majd kormánynak, majd gondviselésnek, majd reactiónak, majd népképviseletnek, majd önuralkodónak, majd forradalomnak, majd diplomatiának neveznek, a szegény spártaiak közasztalára feltálal? – Rossiékkal itt mindennap érintkezett, kiktől csak egy corridor választotta el, s azoktól sokat megtudott, a mi a világban történik.

Gábor úr nem költözött el a vendéglőből a herczegnő magánszállására; bár hely lett volna ott a számára is elég. Mondhatta volna őszintén, hogy «megvallom az igazat: én tisztelem, becsülöm azt a derék urat, Rossit, de hiába, a korcsma csak korcsma!» az ember azt nem találja fel sehol, a mit itt talál, azért maradok a vendéglőben, a hol mindent megkapok, a miért megfizetek. E helyett azonban azt mondta a herczegnőnek:

– Megvallom az «igazat». Én ugyan már torkig vagyok a római vendéglő-lakással, – de nem állhatom ki Rossi grófot, a kit mindennap kellene látnom s a ki nem az én contentumomra való ember. Elismerem, hogy okos, felvilágosodott fő; tiszta, feddhetlen jellem, példátlan családapa. Ha elvtársam volna, büszke lennék rá; ha ellenfelem volna, örömest együtt laknám vele; de egyik sem. Ő mindig békíteni akarja a küzdő ellentéteket; ő mikor már a két tábor egymással meg akar ütközni, egyiktől a másikhoz jár, hogy kibeszélje kezükből a fegyvert. Ha az egyikkel beszél, azt csitítja, ha a másikkal jön össze, azt capacitálja. Szüntelen alkuszik, békéltet, transigál. Az ilyenek a legkiállhatatlanabb emberek. Szakasztott mása Adorján Manassénak!

Ha tudta volna, hogy milyen nagyon felverte a becsét azzal mind a kettőnek Blanka előtt!

– Én tehát a herczegnő kegyes engedelmével továbbra is itt maradok, a leveleim is ide vannak már utasítva. Hanem mindennap teszem tiszteletemet és referálok az ügyünk mibenállásáról.

A herczegnő aztán, a mint közelebbről megtanulta ismerni a diplomatát, kinek családja oly régi pártfogója volt: csakugyan rájött, hogy az ilyen ember nem ennek a világnak, s különösen nem «ennek» a Rómának való.

Ott már akkor nem volt más a küzdtéren, csak a két «vak óriás»: a reactió és a forradalom. Csak azt lehetett kérdeni, hogy vaktában melyik találja főbe a másikat? s ha a másikat nem, kit üt le vaktában? Bizonyosan azt, a ki kettőjük közé áll.

E küzdelem képezte az ő ügyének mérlegét is.

A mérsékelt szabadelvüek befolyása megszünt a Vatikánban, azóta e kettő közül az egyik várt a herczegnőre: ha a feketék győznek, akkor őt becsukják egy kolostorba, holtig tartó vezeklésre, ha pedig a vörösek győznek, azok agyonverik Cagliari herczeget is, meg a válni akaró feleségét is, – azért, mert aristokraták.

A külesemények hol az egyik hatalmat kerítik felül, hol a másikat. Néha egymáson henteregnek, hogy nem tudni, melyik van fölül, melyik alul?

A herczegnőnek gyakran meg kellett látogatni ** grófnét is, azon nagyhatalom követének feleségét, mely az osztrák nagykövet távollétében a Rómában levő osztrák és magyar alattvalók ügyeire védnöki befolyást gyakorolt. Ez úton kapta a herczegnő a hazájából érkezett tudósításokat és pénzösszegeket.

** grófnénál gyakran találkozott azokkal a nevezetességekkel, a kik a politikai reactió szálait szőtték-fonták. A követ nejének termei voltak az ő jól ismert fészkük. S a rómainak az asszonyok számára is van tőre, ha útjában állnak. ** grófnéról kényes természetű kalandokat hireszteltek el, a miknek nem volt ugyan semmi alapja, de a miket annál könnyebben elhittek, mert a grófné atyja szinész volt s ő maga is leánykorában ünnepelt szinésznő, s arra mindent rá lehet fogni. Képzelhetni az olasz nő (mert olasznak született) boszúvágyát a nép ellen, mely ilyen tőrszurásokkal akar megsemmisíteni egy asszonyt!

Blankához ** grófné igen szives volt s estélyeire meghívta, barátnőjével együtt, kinek szőke szépsége, vidám kedélye s tiszta német beszéde «ezen termekben» sok hódítást szerzett. Jellemzi a grófné estélyeit az, hogy ott az olaszok németül beszéltek; pedig a grófné maga egy szót sem értett ezen a nyelven.

Egyszer tréfából azt mondta Blanka a szép Dormándynénak:

– Te még meghódítasz valami szép ifju olaszt s az elrabol tőlem s akkor szépen egyedül maradok a világban!

Mire a szőke szépség így felelt:

– Herczegném, lelkem. Ha minden olasz összetenné minden erényeit, s aztán minden hibáit a tengerbe vetné, így kinálna meg magával, még sem hagynálak el tégedet érette.

A herczegnő nagyon meg volt hatva e ragaszkodás által. Egy hű szív hát mégis van, mely vele együtt érez.

A világ pedig egyre zűrzavarosabb lett.

Itt maradni a szép Rómában is kín volt már; hazamenni a jó Magyarországba is fájdalom volt már. – S az idő nagyon a nyárba haladt bele.

Egy napon nagy búsan állít be Blankához Gábor úr: sugárzott az arczáról a szerencsétlenség.

– Sehogy sem akar előre haladni az ügyünk. Nem jött még rá a herczegnő az okára?

A herczegnő ezerféle okot gondolt; de egyet se jelölt ki, mint bizonyosat.

– Én már rájöttem. – Az én személyiségem az oka, a miért a herczegnő ügye szenved. Ez csakugyan nem volt a herczegnő ezer gondolatai között.

– Ugy van. A gát, a melyen fel vagyunk akadva, az, hogy a herczegnő ügyvédje protestans.

Ez bizony meglehet, hogy úgy van.

– Ezen most csak két mód van segíteni: – vagy a herczegnőnek más ügyvédet kell vallani, a ki a római egyházközséghez tartozik: ez a hosszabb út; – vagy pedig nekem kell rögtön áttérnem: ez a rövidebb.

A herczegnő eleinte azt hitte, hogy Gábor úr tréfál s elkezdett nevetni.

Zimándy azonban megtartá ünnepélyes komolyságát, s mint a ki meg van győződve áldozata nagyságáról, ünnepélyes lemondás hangján folytatá:

– Igen, herczegnő, én képes vagyok lemondani atyáim hitéről, tűrni az «egész világ» gúnyhahotáját, azért, hogy a herczegnő ügyét diadalra segítsem. Még ma megyek a bibornokhoz, a kin megfordul minden s felkérem, hogy legyen keresztapám.

Blanka most már látta, hogy ez egészen komoly állapot s kezdett elérzékenyülni.

– Ez lesz a döntő sakkhúzás az ön ellenségeinek cselszövényei ellen. Én ezt föltettem magamban – és végrehajtom.

– Uram, ez olyan adósság lesz rajtam, melyet soha sem leszek képes visszafizetni.

– Csak diadalra vezessen, s én megtalálom abban jutalmamat! mondá a derék férfiu nemes páthoszszal; a miért a herczegnő forrón megszorította a kezét, s még könyezett is.

Mégis vannak jó emberek a világon, a kik az ügyefogyottakért még áldozatra is képesek!

Mikor a herczegnő ezt elmondta Dormándynénak, az meglepetést tanusított arczkifejezésében s szavakban is igyekezett visszaadni azon nagyrabecsülést, mely az elhatározás folytán keblében Zimándy úr irányában keletkezett.

A jelzett áttérési tény csakugyan a maga szokott ünnepélyességével végbe is ment; még a lapok is nagy dolgot csináltak belőle, s senki sem kételkedett rajta, hogy a keresztapai ajándék a herczegnő perében hozandó kegyelmes itélet fog lenni.

Rá egy hét mulva meg is hozatott az itélet.

A házastársak elválasztattak; de úgy, hogy a herczegnőnek soha, Cagliari herczegnek pedig addig, a míg elvált neje él, új házasságra kelni nem szabad.

A herczegnő fölött tehát be volt csapva a koporsó. De egyuttal oly módon, hogy a koporsófödéllel Caldariva marquisnő menyasszony-köntösének a szegélye is oda lett csiptetve. Az sem siethet az oltárhoz, a míg a szegény élő-halott porrá nem omlik.

Ha volt valaki, a ki boszút akart állni mind a két asszonyon: czélját érte.

Az itélet többi része mellékes dolog. Hogy Cagliari herczeg köteleztetik tizenkétezer arany évdíjt adni Zborói Blanka herczegnőnek (ki czímét megtartandja) s azonkívül a Cagliari-palotának a Tiber felé néző osztályát örökös lakásul; hozományát és ékszereit kiszolgáltatni; ezen vívmányok már Zimándy úr diadalainak részei; mert hiszen jöhetett volna olyan itélet is, mely Blankától még az évdíjat és palotát is megtagadja, s ezt tekintve, még sem lehet mondani, hogy a hitváltoztatás már e földi árnyékvilágban is meg ne teremte volna gyümölcseit.

Igaz ugyan, hogy egy sulyos fentartás volt kötve e világi jók élvezetéhez: nevezetesen az, hogy Zborói Blanka szüntelen Rómában tartozik maradni. Ez az itélet természetéből folyik. Miután a másodszori férjhez menés meg lett tiltva neki, kellett gondoskodni a birónak arról, hogy az elitélt nő kellő felügyelet alatt maradjon. S ennek még leggyöngédebb módja volt az, hogy a Rómában lakásra köteleztetett; mert azt is tehették volna, hogy valami kolostorba utasítsák élethossziglan.

Azon idő óta, hogy a vendéglői szállását magánlakással váltotta fel a herczegnő, többé nem találkozott Manasséval. Ez bizonyosan került minden alkalmat az összejövetelre. Csak onnan sejtette, hogy még Rómában van, hogy egy napon Rossiéknál meglátta azt a festményt, melyet Adorján a Colossæumban készített, ott hallotta, hogy ezt most fejezte be a hajdani jó barát, s névnapi ajándékul küldte a grófnak, s hogy most egész lélekkel hozzáfogott festészeti tehetsége kifejtéséhez.

Az itélet kimondása után aztán Manassé meg volt a herczegnőre nézve halva. Halva volt már ő rá nézve az egész világ. Olyanná volt rá nézve átalakítva az egész föld, mintha ismeretlen planétába volna áthelyezve, melyben az ő fajához hasonló faj nem létezik; a hol ő maga csak egy párjanélküli csodának lézeng megértetlenül.

Egy nő, a kinek meg van tiltva szeretni.

Tizenkilencz éves korában!

S milyen hosszú lehet még az élet!

És ezalatt soha sem szeretni! Nem álmodni, nem ábrándozni, nem reményleni.

Még ha bezárták volna egy kolostorba, könnyebben elviselhetővé teszik vala a sorsát. Ott zárt fal keríti el az emberiségtől, vasrácson keresztül látja csak a világot: körülvéve magához hasonló tört szivektől, azoknak a bánatában föloszthatná a magáét. Csábító világi öröm nem kisérhetné többé. De meghagyták neki az egész világot, úgy a hogy áll, a hogy mozog, nő és fogy, csak épen a napot vették ki belőle. Járhat, a merre tetszik; beszélhet, a kivel akar; hanem mindenki tudja felőle: oda van irva a két szemölde közé: «nem szabad szeretned».

Blanka meghajolt fővel fogadta a csapást. Isten akarja így. Az egyháznak, a vallásnak érczbevésett törvényei vannak, a mik hatalmasabbak a természet törvényeinél. Meg kell azok előtt hajolni. Ezek a birák csalhatatlanok s tőlük nincs feljebb hivatkozás sehová, senkihez.

Hiszen még ez az itélet is jótétemény. Csak egy örömtől foszt meg; de ezer szenvedéstől szabadít meg. Most már nem üldözheti senki. Legfeljebb kémkedhetnek utána. Az pedig sikertelen áhitozás lesz. Blanka üvegfalú házban lakhatik.

Az itélet kimondása után rögtön átköltözött a számára rendelt palota-osztályba s a nagy háztartásnak megfelelő cselédséget fogadott. Jövedelme saját vagyona után is volt annyi, mint a mennyi a herczeg részéről meg volt számára itélve, minden kényelmet megszerezhetett magának.

A palotával, melybe beköltözött, egészen meg lehetett elégedve. Az a nagy Cagliari-építmény déli osztályából állt, melynek csak egy terme feküdt északnak, három ablakkal a piaczra. A piaczi homlokzat többi részét a herczeg lakta, s a herczegnő lakosztályának hossza a Tiber-parton nyúlt végig, a honnan az Angyalvárra és Vatikánra lehetett látni.

A herczeg lakosztályának kapuja a piaczra nyilt, a herczegnőé a Tiber-partra. – Azontúl egy hosszú fal következett, melynek párkányát kihajló olajfák lombja s kuszó rózsák átnőtt sátora takarta be, s e kertnek is volt egy külön vasajtaja, mely a herczegnő lakta palotához vezetett. A kert belül hosszában kétfelé volt osztva egy magas fal által. A herczeg palotájához tartozó kertbe egy lépcsőzetes fedett tornáczon át volt a bejárás a nyugoti szárnyból; a herczegnő a maga kertjéhez egyenesen az udvarából jutott, mely a másik udvartól egy keresztbe épített karzattal volt elzárva. Ez a karzat, a π betű középvonása köté össze a két szárnyat. Lapos kőfedele tele volt rakva délvirágokkal ó-fayence edényekben.

E karzat bejárata el volt zárva; legalább a herczegnő lakosztálya felől határozottan el. A hajdani csarnokboltozat helyét nagyszerű márványkandalló foglalta el, kőfaragványain, bronzrácsozatán művészi kezek alkotásaival. Azt onnan házbontás nélkül eltávolítani nem lehetett. – A kandalló hátulsó tűzlapját vastag damaszkozott vaslemez képezte, melyre aranynyal kevert vörösrézből egy önmagát felgyújtó phœnix alakja volt beverve. E hálóteremnek az utczára nyiló ablakai nem voltak áttörve, azok kifelé fülkéket képeztek, egyikben volt egy kosarat vivő canephora, a másikban egy furulyázó satyr. – A helyett egyetlen nyilása volt a kert felé, mely egy kis gömbölyű kiálló donjonba vezetett, azon volt három ablak, befutva virágzó indákkal.

Ez a «remeteség» lett ezentúl Blanka menedéke, a hol napjait egyedül töltheté, – egészen egyedül.

Lelki barátnéja, a szép özvegy Dormándyné, az itélet kimondása utáni napon azzal a vallomással lepé meg, hogy ő menyasszony. Zimándy úr megkérte a kezét s ő nem tagadhatta meg azt. – (Tehát nem volt szükség valamennyi olasznak collective összetenni az erényeit.)– Itt Rómában fognak megesküdni s azután – nagyon természetes – hogy haza fognak utazni Magyarországra. Zimándynak ott a hivatása s a nő tartozik követni az ő férjét. Ki vehetné nekik rossz néven? – Blanka lassankint aztán arra is rájött, hogy barátnéja és ügyvédje régen értették már egymást. Visszaemlékezett Manassénak egy-egy csipkedő czélzására, ki e jó egyetértést észrevette, a mikor Blanka még nem is álmodott felőle. Azt hitte, hogy őtet szeretik mind a ketten; pedig egymást szerették. De hát jól tették, igazuk volt.

Most már azt is kitalálhatta, ha kedve volt talányokat oldozgatni, hogy Zimándy úr miért határozta el magát arra a nagy áldozatra, hogy apái hitét megtagadja? Azért, mert Rómában másként meg nem esküdhetik Dormándynéval. Az ő kedveért történt ez; nem a herczegnő peréért.

Vegyünk búcsút tőle s aztán hadd vigye magával a derék ember az áldást, a feleséget és a salláriumot.

Így maradt tökéletesen egyedül a «gyermekasszony» az örök városban. És szeretett most már egyedül maradni és bezárva lenni. Örökké bezárva.

Megfogadta a parancsolatot, hogy szeretni többé nem szabad; olyan nagyon, hogy még nőt, jó barátot, de még egy házi állatot sem szeretett többé. – Cselédén kívül, a kit megfizetett, mást nem bocsátott magához közel. Látogatóba nem ment sehova; azt hitte, akármely társaságba belép, ott e csendes suttogás támad mögötte: «la condannata!» (az elitélt nő). Ő sem fogadott el látogatást. Nem bocsátott magához mást, mint a gyóntatóját, a ki hetenkint egyszer fölkereste, annak azután volt mit meggyónnia a hét főbűnök közül: «kételkedés a gondviselésben», – «fellázadás az emberi igazság ellen», – «tilalmas álmok az ébrenlét alatt», – «irigylése a mások boldogságának», – «imádkozni nem tudás», – «gyűlölet az élet iránt». – Vezeklésre méltó bűnök.

Majd meg fogja magát javítani s megszokja lassankint, hogyan kell élni egy jó indulatú halottnak? Talál magának csendes szórakozást, mint annyian mások, a kik meghalt szívvel járnak a világban. Tökéletesíti magát valami művészetben: tudományokban, természetben, buvárkodik és ir könyveket. – Szerez magának különczségeket, miket szenvedélyévé alakít; ragályos betegeket fog ápolni, a kikhez nem mindenki mer közelíteni; vagy lesz szenvedélyes lovagló, a ki árkokat ugrat át, mikben más a nyakát törné; árva gyermekeket gyűjt össze, s levesiváshoz és ingviseléshez szoktatja a római árvákat; egyszer majd a salonjait is megnyitja, s hires művészeket és előkelő prælatusokat fogad el magánál. Lassankint aztán majd csak eltelnek az évek, s az emberek nem fognak kérdezősködni utána, hová lettek arczáról a rózsák s gyönyörködött-e bennük valaki? vagy csak lefonnyadtak maguktól. Aztán mind vénebb lesz. Nem fog kijönni a házból. Körülveszi magát kis kutyákkal, papagályokkal, hazug, rest, feledékeny cselédekkel, azokkal pörlekedik a míg élnek, megsiratja őket, ha meghaltak, és így szépen végigéli a hosszú életet, hogy végül megtakarított jövedelméből valamelyik római szentegyházban egy fogadalmi sírboltot emeltessen hamvainak. – Ugyan ki tudakozódnék a gazdagok könyhullatásai után? – A fény megaranyoz mindent!

Blanka lapokat sem járatott. Mit olvasson belőlük? A szépirodalmi lapokból szerelmes történeteket, a politikaiakból vérontást, háborút, forradalmakat? – Nem tudott a világról semmit.

Azok ott, a mellette való palotában másként élték világukat. Gyakran elűzte Blankát kertre néző donjonából a szomszéd kertből áthangzó mulatság zaja; aközt ismerős hangok, melyeket gyűlölt, tánczzene, robaj, szilaj sikongatások, pohárcsörgés, dévaj asszonyi hahota!

Olyankor futott a legutolsó termébe, melynek ablakai a piaczra nyiltak s onnan bámult ki a világba, míg estére a kertben elkezdett orgia zaja átköltözött a mellékpalotába s most már a kőfalon keresztül hangzott át hozzája.

Azoknak is meg van tiltva, hogy szeressenek, de hogy az életben gyönyörködjenek: az nincsen.

S az ő gyönyöreik zaja kergeti Blankát palotája egyik szegletéből a másikba. Ez az egész változatossága napjainak.

Egy másik változatosságról gondoskodott a nyári malária. Blanka megkapta a váltólázt s azzal vesződött hat hétig. Ez is egy neme az időtöltésnek. Az ember minden harmadnap várja a hozzáesküdött kedvest: eljön-e? nem jön-e? Mikor már tizenhárom nap nem jött el, azt hiszi, hogy tán el is feledte. Dehogy feledte! Tizennegyedik nap megint itt van. – Nincs ilyen hű szerető több mint a malária a világon.

Mikor aztán felüdült, az orvos azt tanácsolta neki, hogy jó volna levegőt változtatni. Azt tudta, hogy a herczegnőnek Rómát elhagyni nem szabad, azért nem is küldte őt a Svájczba, hanem csak a Tivoliba, vagy a Monte Mariora. De ezt is meg kellett előbb kérdeni a Vatikánban, hogy szabad-e? Megengedtetett, hogy a gyógyuló beteg a Monte Marion töltse a nappalt; de éjszakára vissza kell térnie a palotájába. Így kivánja a jó erkölcs és a törvény.

Azonban ez is jót tett a herczegnőnek. A hegyi lég, a pompás olaszországi őszi napok alatt s a naponkinti kocsizás helyreállítá egészségét. S ime ez is az élet örömei közé tartozik.

Az elvesztett egészségért folytatott küzdelem elfeledteti az emberrel az élet minden egyéb harczait: legyen ezeknek neve szerelem, vagy vérontás. Ez a viaszképű, szederszájú, ónszemű udvarló nem tűr semmi versenytársat; a kit ő szeret, annak nem szabad másról gondolkozni, csak ő róla.

Ez alatt háromszor is megváltozott a politikai világ arczulata Rómában; Blanka mit bánta azt? Neki még hazát sem lehetett szeretni. Mi volt rá nézve a korszak nagy jelszava: «szabadság?» Elnyeli-e azt a tenger s elalszik végkép? vagy kihányja a Vezuv s felgyujtja vele a földet? Mikor az egész világon minden szabad lesz, ő neki akkor se lesz szabad szeretni.

XXI.

Egy napon nagy dolognak kellett történnie a herczegnővel, mert ** grófnénál tett látogatást, még pedig szokatlan kora reggeli órában.

A grófné már akkor visszajött a reggeli miséről, a mit egy nap sem szokott elmulasztani.

Blanka arczán szokatlan izgatottság látszott, a mire betegség után különben is fogékonyság marad fönn. A grófné boudoirjában négy tagból álló hölgy-társaságot talált, kik a házi asszonnyal egy elmés alkotásu ruhatartó-bábot álltak körül, melyre egy új női ruha volt felakasztva. Ez öltözetváz mintája volt azon jelmezbáboknak, a mikkel később a császári trónra hivatott Montijo grófnő egész termeket megtöltött.

Mikor az ember fel van indulva, olyankor a mellékkörülmények, a miket egészen közönyös tárgyak képeznek, leginkább megragadnak a lelkében. Blankának emlékében maradt az, hogy a szemlére kitett öltöny narancsszín sárga moir, zöld és lilaszín szegély-himzéssel.

– Panaszom van önre, előzé meg a házi asszony a belépőt. Az, hogy engem nem látogat meg, még csak hagyján, de a templomban sem látni önt soha.

Blankának, ha nyugodt kedélyállapotban lett volna, az leendett a válasza, hogy hosszas ideig beteg volt, feküdt, recidivázott, orvosi tilalom alatt állt, s ezt teljes értékű mentségnek fogadta volna mindenki.

E helyett nagy keserüen ezt találta felelni:

– Nekem nincs leimádkozni való bűnöm; mindennapi kenyérrel és börtönnel pedig olyan jól el vagyok látva holtomig, hogy nem kell érte könyörögnöm.

– Ah, a kis pogány! Neki nincs leimádkozni való bűne! Ez a szó maga olyan bűn, hogy vezeklésül egy hétig kell önnek velem eljárni az «oltáregyesület» számára kéregetni.

Blanka azután észrevette, hogy az egész társaságot megsértette, a mi nem volt szándéka s sietett mentségét elmondani.

– Bocsásson meg a grófné, de egészen magamon kivül vagyok az izgatottságtól és rémülettől. Épen azért siettem ide, hogy védelmet, vagy elégtételt, vagy nem tudom mit keressek önnél, minthogy a gróf, a nagykövet, most nekünk is pártfogónk, magyaroknak. Ekkor aztán körülfogták, leültették s kérték, hogy beszéljen, mi történt vele?

A herczegnő elmondá azt nehány szóval. Ma reggel, mikor a Campo Vaccino mellett kocsijával el akart hajtani, egy nagy népcsoport útját állta, köztük egyenruhás alakok, a kik a többieket izgatni látszottak.

– Ah, azok a «reduci»-k.

Mit tudta azt Blanka, hogy mik azok a reducik? (Megtanulta később!)

Aztán az történt, hogy a lovait megállították, kocsiját minden oldalról megrohanták, fenyegető kiáltozások közt, a felemelt öklökben kések villogtak; egy marczona alak felszakította a hintó ajtaját erőszakkal, a hágcsóra fellépve, fogai közt éles kést tartott. Blanka azt várta, hogy meg fogják ölni. Hanem a mint a hintó hágcsóján álló ember őt meglátta: egyszerre elmult arczáról a düh kifejezése, a kést visszadugta az öve mellé s kezével inte a népnek s e szókat mondá: «Lasciate; la condannata!» Erre rögtön félreálltak a kocsija elől; utat nyitottak a számára s engedték még tovább menni. Még most is reszket az ijedtségtől. Senki se csodálkozott az elbeszélt eseten. A vendéghölgyek összesúgtak.

– Bizonyosan Cagliari herczeg előfogatának nézték az önét, herczegnő, a kocsis bérruhájáról s a hintó szinéről. Nagyon jó lesz, ha ön rögtön más egyenruhát ad a cselédjeinek s hintaját elcseréli, mert még többször is összetéveszthetik.

– No, és ha Cagliari herczeg ült volna a kocsiban? kérdé Blanka.

– Akkor a római martyrok száma egygyel több volna ma, szólt a grófné hidegen. A herczeg azonban okosabb ember, mint hogy ilyen malapropost meg hagyjon történni magán. – A mint a Lateránból ma hazafelé jött s neszét vette az őt fenyegető bajnak, elhagyta a kocsiját, titkárjával együtt bérkocsiba ült, s azóta Civita Vecchia felé jár, a hol a nép dühe utól nem éri.

– S nem fordulhat-e a feldühödött nép a palotája ellen, ha őt magát az utczán meg nem kaphatja? Én egy nőnevet is hallottam szidalmaztatni a néptömegtől.

(Nem akarta a száján kiejteni a «Szép Cyrene» gúnynevét.)

– Bizony az könnyen megeshetik; szólt a grófnő, a ruhabábon helyreigazítva az öltönyredőket, de az már nem lesz nagy baj. Azon esetben a rendőrség közbe fog lépni és szétveri a csőcseléket.

– Istenem! vér fog folyni!

– Csak hadd folyjon. Az olasz szeret érvágással gyógyítani.

– De hát miért kell ennek így lenni?

– Olvas a herczegnő hirlapokat?

– Nem én.

– Hát vitessen fel magának egyet. Nem egyet, de kettőt: a két szélsőségből, a melyiknek a nevét legjobban kiabálják az utczán; azokból mindent meg fog érteni. Az utczára néző ablakain azonban hagyja csukva a vastáblákat ezentul.

– Boldogságos szűz!

– No ugy-e, hogy van még miért imádkozni a világon? Az ember semmi vétket sem hisz elkövetni, mégis beüt a házba a villám, vagy a petárda. A mi Angliában a kérvényi jog, az Rómában a petárda-elsütés joga. Meg kell azt szoknunk. Holnap jőjjön el herczegnő a szent Ágota templomba reggeli misére. Most pedig mondja meg a véleményét erről az új öltözetről. Mi nevezeteset talál rajta?

Blanka kissé különösnek találta, hogy ily nagy és nehéz ügyeknek egy új selyemruha birálatával kell bevégződniök.

– Úgy találom, hogy ez az öltöny még a grófnő délczeg termetére is nagyon hosszú lesz.

– No és nem veszi észre, hogy négy gomb van a szoknya négy himzett betétén, ezeknek négy zsinór felel meg, a mikkel az uszályt körül fel lehet akasztani. Ezt a divatot én hoztam be. A neve «à la Atalante». – Holnaptól kezdve az úrhölgyek mind ilyet fognak viselni. – Hát a derekát nem találja ön különösnek? Ez a «ceinture protée». Egy általam feltalált fűzőkészülékkel ez a derék a legkarcsúbb és a legköpczösebb termetre egyaránt alkalmazható.

– Ennek a hasznát valóban nem tudom megitélni.

A vendéghölgyek egymásra néztek és mosolyogtak, ők mind férjes nők voltak.

– Ne közöljem önnel a divatszabóm czímét?

– Köszönöm! A fekete ruhához nem illik az Atalante divat.

– S ön mindig feketében fog járni?

– Legalább erről rám ismernek, hogy én vagyok a «la condannata».

– Tehát a viszontlátásig a szent Ágota templomban.

Blanka után alig csukódott be az ajtó, midőn hallhatá, hogy a hölgyek mind összenevetnek odabenn.

Talán ő rajta nevetnek.

Hiszen bizony kaczagni való tréfa is az, mikor a nép meg akar gyilkolni egy asszonyt azért, mert az elvált férje s annak a kedvese ellen van feldühítve, de azt nem kaphatja meg, s aztán az asszony kétségbe van esve, meg van ijedve, s mikor az illetékes helyre panaszkodni megy, ott azt mondják neki, hogy így van az jól. Ha a fölséges nép őt par hazard meg találná gyilkolni, ebből milyen szép politikai kapitálist lehetne majd kiverni – a nép ellen!

Blankának legelső gondja volt, a mint haza érkezett, beszerezni az annyira szükséges hirlapokat. Megvétetett nem egyet, nem kettőt, hanem valamennyit, a minek csak az utczán kiabálták a nevét; pedig volt sok. Azután közéjük ült s elolvasta valamennyit.

Azok közül pedig egy is elég volt arra, hogy valakinek a fejét megzavarja, hát még mindannyi együtt! Ugyanazon helyzeteket, eseményeket, szemközt álló, ellentétes szempontokból megitélő szózatok, a mik csak az egymás elleni keserűség, szitok és kiméletlenség dolgában összhangoznak csodamódon s együttesen oly kétségbeesettnek, oly rohadtnak, oly felfordultnak festik az egész világ helyzetét, hogy az olvasó lemond a reményről ennek más megoldását találhatni, mint az itéletnapi világégést.

Hát még egy olyan olvasó, a ki a politikai eseményekről nem is gondolkozott, a kinek ez a mámorító méregital még egészen új, a ki mindenik ellenmondásnál azt hiszi, hogy a legutolsónak van igaza, s a sok igazság közt nem tudja, hogy melyikért haljon meg? – Mert mindegyik leader azt követeli, hogy az olvasó az ő igazságáért tudjon meghalni. Olcsóbban nem adja. Vagy ha meghalni nem akar, akkor menjen ölni. Csak az hiányzik, hogy nincs kitéve az előfizetési dijak közé, hogy «egyes szám ára két soldi vagy egy emberfej!»

Most aztán megtudott Blanka olyan dolgokat is, a mikről eddig nem is álmodott.

Nincs már a nép szeretetétől hordozott pápa! Nincs már a népszabadságot hirdető Vatikán! Nincsenek már békés reformokat tervező tekintélyes nagy hazafiak. A három összetéve volt a mythologiai chimæra. A feje oroszlán volt, a farka kigyó, a közepe bak. – A chimæra szétbomlott alkatrészeire s most az oroszlán és a kigyó marakodnak egymással, s a szegény közbeszorult «bűnbak» bír ugyan szarvakkal, de azok nem öklelésre valók. Őtet az a másik kettő megeszi.

Blanka mentül tovább haladt e rettentő olvasmányokban, annál jobban képzelé annak a tehetetlen vergődőnek a gyötrelmét, a ki a tengerparti futóhomokba belesülyedett, s aztán érzi, hogy nyeli el lassankint a föld és nem tud kiszabadulni az iszap halálos öleléséből. Látta a szent és magasztos alakokat megtépve, a sárba leránczigálva, fényes öltözeteikből kivetkőztetve; tisztességes nőket pellengérre állítva, karrikaturáknak festve, megseprüzve, kihirdetve, hogy reggel apáczák, este hatærák. Az egyik azt mondta a másikról, hogy táborát papi talárba öltözött gyilkosok képezik, kik megmérgezik a szentelt vizet s az áldozati ostyát; a másik fél meg elmondta a szabadsághősökről, hogy azok egy bandita-csoport marodeurjei, kik hetekig uralkodtak Bolognában s raboltak, fertőztettek, akasztottak, míg maga a polgárság s az olasz vezérek szét nem verték őket, most Rómába menekültek mind. No aztán Cagliari herczegről és annak környezetéről is olvasott eleget, a mi nem volt csupa merő hizelkedés. Azok a ma délelőtt felemelt kések ezeknek a czikkeknek a commentárját képezték.

A Cagliari-palota volt kikiáltva az osztrák reactió fészkeül. Mert Róma abban a szerencsés helyzetben volt akkor, hogy a benszülött tősgyökeres reactión kivül még volt osztrák, bajor, nápolyi, franczia és angol reactiója is, a mik mindnyájan igyekeztek egymásnak a sarkára taposni a Vatikán küszöbén s azon versenyeztek, hogy – melyik tegye le a remeket?

Mikor végig olvasta Blanka valamennyi hirlapot, akkor meg kellett neki abban nyugodnia, hogy a ki Rómában jelenleg nem jezsuita és méregkeverő: az mind rabló és gyujtogató.

És neki nem szabad elhagynia Rómát.

Ebben is meg kellett nyugodnia.

Azokkal, a miket megtudott, szerzett magának még egy új szenvedést.

S bár legalább tartoznék vagy az egyik, vagy a másik táborhoz, hogy kivánhatná valamelyiknek a győzelmét s a másiknak a porrá töretését.

De ő nem kivánt semmit, csak békeséget.

Ott is volt másnap reggel a szent Ágota templomban s ** grófnő láthatta őt igen buzgón imádkozni.

Tehát nem áll az, hogy mikor valaki mindent elvesztett, vagy mindent megkapott, akkor már nincs miért imádkoznia.

Nagyon jó értelme van annak a köszöntő párbeszédnek, a mit magyar emberek szoktak egymás közt kicserélni:

«Adjon Isten, a mi nincsen!» mond az egyik. «S vegye el, a mi van!» mond rá a másik.

Blanka azért imádkozott, hogy vegye el az Isten azt a feje fölött függő vihart, azt a lába alatt morgó földindulást, arról a helyről, a mit az ő örök lakhelyéül elrendelt.

És ime az imának milyen jó sikere van!

A mint reggelizés után ismét felhozatta magának a napi lapokat, valamennyinek az elején egy vastag betűkkel nyomtatott ujdonság kapta meg a figyelmét.

«A pápa Rossit hívta meg a kormányra!»

A derék, az okos, a tiszta jellemű hazafit; a kire sem azt nem mondhatják, hogy méregkeverő, sem azt, hogy bandita. A ki sem az oltárt nem rontja le, sem a szabadságot el nem árulja. A ki nem akar se ölni, se gyujtogatni, hanem kibékíteni, felvilágosítani, jóllétet, munkakedvet, nemes erényeket népe közt meghonosítani. A ki nem tartozik sem a tízféle reactióhoz, sem a húszféle radikál párthoz, s ezért haragszik rá mind a harmincz.

És a ki a herczegnőnek is oly jóakaró pártfogója!

Milyen nagy örömet okozott szegény asszonynak ez a hír!

S talán csak egyedül ő neki az egész nagy városban.

Nem kellett már akkor a kibékülés senkinek: nem hitt benne senki.

Egyedül a szegény condannata gondolt arra, hogy vajha megerősödnék a hatalma e nemes férfinak. Akkor ez a hatalom talán az ő sorsán is tudna könnyíteni!

XXII.

Az is a véletlen satyrái közé tartozik, hogy ugyanazon palota, mely az örök ascetai visszavonulásra itélt herczegnő holtig való lakául volt rendelve, valamikor egy gyönyörben kifáradhatlan hölgy kedveért lett a szerelem tündér-tanyájául berendezve. A termek frescofestményeiben istenek szerelmi kalandjait örökíté meg a művészi teremtő álom. Mindenütt, a hová a szem tekint, csábító ledérség, eszményi gyönyör ábrái: képek, a mik a benlakót ingerlik és gúnyolják.

Blanka, ha ura volna e palotának, mind papirszőnyeget ragasztatott volna reájok (a hogy tett egy osztrák főherczegnő a világ legemlékezetesebb palotájával). Így tűrnie kell a halhatatlanok incselkedéseit mindennap.

Hálóteremében a remek faragványú kandalló két ölnyi magas homlokpárkánya fölött van egy gyönyörű basrelief, a melyről azt állítják, hogy Rafael műve. Igenis, Rafaelé, mert az nem faragvány, hanem festmény! de oly csalódásig hű utánzata a márványnak, hogy közvetlen közelből is úgy tűnik fel, mintha szobormű volna. Szobrász és festő összebeszéltek: a kandalló felső párkányzata úgy tünik fel, mintha talapzata volna a rajta nyugvó szobornak. Egy fekvő Sappho az, egészen meztelen alak, egyik kezét a kilenczhúrú lyrára nyugtatva. S a lyra húrjai aranyból és ezüstből vannak s a lyra közepén az a gömbölyű hangfogó ür, mintha valódi üresség volna, melyen valódi érczhúrok vonulnak át.

Ezt a szerelmi vágyaitól lankadó alakot kell látnia Blankának, mikor fekszik és kel, mert épen szemben van az ágyával, melynek függönyeit leskelődő amourettek tartják szétvonva.

S ha még csak látni kellene; de a Sappho-szobor még másképen is észre tudja vétetni magát. Néha elkezdi a lyra húrjait pengetni. Mint valami távolról jövő zeneábránd, reszket elő a festett hangszerből valami rejtelmes szellemdal. Mintha tenger fenekéről, mintha a katakombákból jönne. Néha csak egyes accordok; de sokszor egész románcz-töredékek, a miknek dallamát oly világosan hallja a magános virrasztó az éji csöndben, hogy képes volna azokat utána dalolni. – Vagy tán csak képzeli hallani?

Máskor meg danázni kezd a festett basrelief. A szókat nem, de a dallamot szintén ki lehet venni, a mit énekel. Több perczig tart az az enyészetes ének, valami meleg, forró syren-dal, tengerfenék kristálygrottájából: testnélküli lényeknek levegőben röpülő izenete egy láthatlan más világból.

Ezt Blanka hallja nem egyszer, de csaknem minden este. És nem meri azt senkinek említeni. Azt hiszi, hogy hallucinatio. Érzékei tévednek. Fél tőle, hogy ha valakinek elmondja, hogy ő hangokat hall, miket egy festett kép énekel és penget: azt fogják róla mondani, hogy megőrült, s még ennél is rosszabb fogságba zárják. De maga meg volt felőle győződve, hogy ez a mindennapi csalódás az elmehábor előjele.

Egyszer meg azt tette a Sappho-kép, hogy mikor Blanka épen feküdni készült s egy perczre megállt tükre előtt, szomorúan tekintve végig halálra itélt ifju bájain, akkor ő elkaczagta magát. Ez a kaczaj is valahonnan a felhők közül jött, vagy az orcus földalatti lejtőin át, de oly világosan hallá azt Blanka, hogy ijedtében elejté a kezében tartott gyertyát, s még azután is hallani vélte, hogy Sappho nevet, a midőn a porczellán ernyővel eltakarta az éji lámpát. – Bebújt az ágyba s aztán onnan dugta ki félve a fejét a függönyök közül, feltekintve az éji lámpától megvilágított festményre. – S erre a Sappho újra elnevette magát. Az elébbeni nevetés dévaj, csintalankodó volt; ez utóbbi biztató, hízelkedő. Hanem az is végtelen távolból hangzott.

Álom volt-e ez is?

Ha él ez a kép, miért nem él nappal is, miért csak este későn, éjfél tájon?

Minden reggel igyekezett magával elhitetni Blanka, hogy álom volt az, a mit hallott, hanem este aztán alig várta, hogy hálószobájába vonulhasson; felgyujtotta a kandalló tüzét és leste Sapphot.

Az idő novemberben járt már, az esős időszak beállt s ez Rómában is zord és kellemetlen.

Blankának fel kellett hagynia több nap óta megszokott sétáival a Monte Pincion, vagy a Tivoliban. Reggel elment szorgalmasan a templomba, onnan az oltáregyesületnek pénzt gyűjteni. Kegyessége visszatért már; otthon pedig olvasta a rettenetes hírlapokat.

Kezdette megérteni, hogy miért üldözik egymást halálra az emberek, s megtanulta, hogy miben különböznek a piemontiak, a majlandiak, a velenczeiek, a rómaiak, a nápolyiak, a szabadelvüek, a radikálok, a köztársaságiak czéljai egymástól? Tanulmányozta Canino herczeg parlamenti beszédjeit és Welden tábornok proklamáczióit. Annyira vitte a politikai fölfogásban, hogy pártfogóját, Rossit, kezdte félteni. Úgy képzelte, mintha az most egy gőzhajó gépkamarájába szállna le, a melyben minden kerék, korong, henger, pörgettyű fölmondta egymásnak az összeműködést s mindegyik a maga esze szerint dolgozik. Jaj a gépmesternek, a ki közéjük nyul!

Nem is látogatta meg jó barátjai házát e napokban. Azok most nagyon el lehetnek foglalva igen nagy dolgokkal. Minek szaporítsa a gondjukat még a maga apró bajával is. Ráér vele még!

A novemberi ködös, esős idő egész nap nem engedte a szobájából kijönni; alig várta, hogy jőjjön már az éj. Ott ült a kandallója előtt, a hátlapon ragyogó phönixet bámulva, mely maga is az érczkovács-művészet remeke volt. Finiguerra műhelyéből került, ki először használta a kalapácsot véső helyett. A lángoló madár tollai zománczozott aczélból, vörös és sárga rézből, korinthi érczből, ezüsttel kevert aranyból voltak tarka színekben kiverve; különösen gyönyörű volt a mythoszi madár feje, lángoló vörös körfénynyel arany tündöklésű szeme körül. Ez a szem a pattogó hasábok lobogványa mellett úgy ragyogott, hogy szinte nézni látszott.

Miért nem tud az ember is így önmagától megégni s aztán hamvaiból megint más emberré születni?

Egyszer csak eltünt a phönix ragyogó szeme a lángvörös fej közepéből s a herczegnő annak a helyén egy fekete űrt látott.

Ez is érzékcsalódás, mint a másik, gondolá magában. A hallérzék hallucinátiói után következnek a látérzék mimelései.

De még azzal nem érte be a phönixmadár, hogy megvakult: egy percz mulva el is repült. Olyan dörgéssel, mintha fogaskerék zörögne, fölemelkedett a kandalló kürtőjébe. A kandalló tele volt parázszsal és égő fahasábokkal. Azok egy pillanat alatt serczegve kialudtak, a zsarátnok helyén a holt szén feketült. Csak a márvány-asztalra tett kristálygömbfedelű lámpa világítá meg a szobát.

S abból a sötétségből, mely a kandalló üregében támadt, egy hölgyalak lépett elő, a ki megszólalt:

– «Én vagyok Caldariva marquisnő!»

Blankának háromszoros oka volt az elbámulásra: a titokszerű megjelenés, a kimondott név és a megjelenő alak; a csodálkozás vegyült az ijedtséggel és haraggal.

A nőalak, kit a kandallóüreg sötétje előtt állva, a szoba mélyéből a lámpa tejfénye s egy kezében tartott viasztekercs lángja világított meg, magas, sugár termetű volt, testéhez tapadó lágy nyers selyemből készült öltönyében az antik istennő-szobrokra emlékeztető; tömött, sárga haja, gondnélkül csavart tekercsben fejére tűzve. Arcza liliomfehér, a testszínnek alig észrevehető árnyalatával; de azért e fehér arcz mégis eleven: valami kaczér, elbizott pajzán mosolygás, életfényt s sugárzó gömbölyűséget ád neki; s a kék szemei teli tűzzel villognak; kicsattanó ajkainak korallpirossága növeli a bűvös ellentétet. Minden mozdulata varázs; nyakának előrehajlása, vállainak felvonása, keblének emelkedése, csipőinek ringása érzékmámorító bájt ad termetének.

A mint nevét kimondta, elnevette magát. – Ismerős kaczagás! Ez Sappho nevetése volt.

Blanka csak nézett rá merően. Gondolta, a mit most lát, hall, az mind csak káprázat. Agya meg van már háborodva. Ébren álmodik. A képzelet teremtménye ez is, mint a többi.

– Haha! Eredeti módja ez a látogatásnak, ugy-e bár herczegnő? Bejelentés nélkül, a falon keresztül, a kandalló közepéből. Csak úgy, a hogy otthonnak vagyok öltözve, pongyolában, még harisnya sincs a lábamon. S azzal ruháját féltérdig emelve, megmutatta Aphroditéhez méltó lábszárait. Lábain csak piros sandalok voltak, gemmákkal kigombozva.

– De hát ha ön nem jön hozzám, nekem kell önhöz jönnöm. Bár etiquette szerint az elsőbbség mindig az utóbb érkezőt illeti. Ez itt a legkényelmesebb bejárás kettőnk lakosztálya között. Önnek nem volt róla tudomása, ugy-e? A kandalló hátlapja egy csapóajtó. Ha a zöld márványlapra itt a kandalló előtt balról egy lábbal ránehezedünk, a phönix felvonul a magasba, s ha a márványlapot jobb felől nyomjuk meg a lábunkkal, akkor ismét visszaereszkedik helyére. Tekintsen ide.

A hölgy lába hegyének egy ujjával nyomta meg a márványlapot s a phönix ismét a helyén volt és arany szeme kiragyogott a sötétből.

A hölgy, vagy fantom, az álomkép, – folytatá:

– Túl felől a karzaton hasonló gépezet van, hogy kivülről is fel lehessen nyitni s ismét bezárni a csapó-ajtót. De ez csak úgy lehetséges, ha a zárja előbb ki van nyitva. A csapó-ajtónak kettős vaslapja van s a között van egy mesterséges zár, a mit csak a saját kulcsával lehet kinyitni. A phönix szeme félretolható s az alatt van a kulcslyuk. Az ajtó a fedett karzatba vezet; ennek a tulsó végén megint hasonló csapó-ajtó van, hasonló gépezettel, mely az én hálószobám kandallólapját nyitja fel. Hogy a herczegnő ezt nem tudta, onnan gyanítom, mert mind a két kulcsot ott találtam magamnál. Ez nem igazság, az egyik önt illeti. Osztozzunk meg igazságosan. – Aztán meg másért is. Ha ön nincs a saját rejtekajtaja kulcsának birtokában, önhöz akárki bejöhet észrevétlenül, meglepheti önt. Ez alávalóság. – Én elhoztam önnek az önt megillető kulcsot. – Legyen önnél. – Mikor egyedül van ön s nem akarja, hogy valaki e rejteken át behatoljon, akkor ezt a kulcsot a zárba tolja, s ezáltal lehetetlenné teszi annak kinyitását kivülről.

Az egyik hölgy átnyujtá a másiknak az aranyozott kulcsot, s a másik azt gondolta magában, hogy milyen különös az, hogy az ember álmában oly tisztán vél látni valamit. Még azt is le tudná rajzolni, milyen volt annak a kulcsnak a fogantyúja? Két ülő griff, oroszlán-farkaik egymásba tekeredve, 8-as alakban. A kulcs belső üregébe rovátkok vésve. Az átadott kulcs még meleg a hölgy keblétől, a hova el volt rejtve. Hát a fantomok keble meleg?

– Ezzel ön épen úgy átjöhet hozzám, mint én önhöz; folytatá az álomalak. Hanem még egy szükséges hozzá. A kandallóban rendesen tűz szokott égni, s nem minden nő szent Frusina, hogy az égő parázson tudjon mezitláb sétálni. Itt van egy üvegcse, ennek a tartalma, a tűz közé locscsantva, elég azt rögtön elfojtani. Valami chymista arcanuma ez, egyenesen e czélra feltalálva. Az önt megillető részt ide teszem a kandalló padkájára.

A beszélő alak csakugyan tett oda egy üvegcsét.

– Ha pedig ezzel a másik üvegcse tartalmával meglocsoljuk a kialudt szenet, akkor az egyszerre ismét lángra lobbantható. Ez már nem valami titkos szer: egyszerű naphta. Jó lesz, ha megkisértjük. E szobában hideg van, s én rajtam nincs egyéb ennél a selyem peplumnál. Fázom…

Hogy a kisértetek fáznak.

Egy pillanat mulva a naphtával meglocsolt szén a viasztekercs kanóczától lángra lobbant s a kandallóban ismét úgy égett, ropogott a megrakott máglya, mint azelőtt. – Blanka azt hitte, hogy fölébredt.

Hanem azért, ha fölébredt is, csak ott állt előtte az odaálmodott alak, most már a lobogó tűz fényétől megveresítve, elevenségének meleget sugárzó egész bűbájában. – Nem volt miért titkolni bájait egy másik asszony előtt.

Blanka egy kereveten hevert a kandalló előtt, a csábalak, a mint a tűz fellobogott, a másik átelleni kerevetre dőlt le, kényelmesen oda omolva s fázékony tenyereit a tűz felé tartva.

Blanka önkénytelenül a Sappho képre emelte fel a szemeit: az szállt-e alá?

Erre a hölgy ismét hallatá azt a másodszori nevetést, azt a biztatót.

– Ön a Sapphot nézi? – Megtörténik ugy-e bár, hogy az a festett kép, a melyik messziről olyannak tetszik, mintha szobor volna, még többre is viszi a csalogatást: úgy tesz, mintha lantját pengetné, mintha dudolna. Talán kaczag is néha.

Blanka meg volt felőle győződve, hogy most álmodik. Nem is kisérté meg, hogy helyéből fölkeljen, hogy megszólaljon. Tudta jól, hogy az álmodók tagjai ólomból vannak.

– Ennek a titkát is jó lesz megtudni. Már csak a véletlenségek elkerülése végett is. Ezt az egész összekötő karzatot egy féltékeny férj készítette, a ki a feleségére leskelődött. Ön tudja a Dyonisios tyran fülének meséjét? Itt ez van létesítve. Egy öblös cső vezet az ön hálószobájából a folyosó másik végét elzáró szobáig; az az üresség, a mi a Sappho-képen a lyra hangfogójának látszik, valódi űr s a csőnek az egyik nyílása az ön, a másik az én hálószobámban van. Fül és száj mind a kettő. E Dyonisios-fülön keresztül hallgatá ki egykor egy szerelemféltő férj a neje szobájában mondottakat. Ezen keresztül kell önnek meghallani, mikor én a mandolint pengetem szobámban, mikor eszembe jut, hogy daloljak, mikor okom van rá, hogy kaczajra fakadjak; valamint, hogy én is hallok minden hangot, a mi az ön szobájában megszakítja a csendet; de azok szomorú hangok! Egy-egy keserű fölkiáltás, előttem ismeretlen nyelven. Hangos sírás, huzamos zokogás. – És közbe semmi vigasztaló szó. Semmi. Senki se szól bele. – Három nappal ez előtt, éjfélben hat órakor elkezdett ön halkan énekelni. Azt már megértettem: «de profundis ad te clamavi Domine!»

Blanka összetapogatta a karjait s megtörlé két kezével szemeit. Csoda ez mind.

– Ébren van ön, herczegnő! Higyje el! És valóban én vagyok az, a kit maga előtt lát és hall: Caldariva marquisnő, vagy a hogy jobban ismernek: «a szép Cyrene». Ma még betörő vagyok önnek a házába; holnap már be fog ön bocsátani önkényt, s holnapután ön lesz az én vendégem. Egy távolról halló mandolinpengés, mit az áruló cső áthoz, a melyre a másik hang választ fog adni, tudatja majd, hogy egyedül vagyunk s nem várunk egymáson kívül senkit. – Mert mi egymást nagyon fogjuk szeretni.

Blanka félve húzta maga alá lábait s kezeit eldugta az öltönye bő ujjaiba; annyira megijedt a gondolattól, hogy ő és ez az asszony valaha egymást szeretni fogják.

– Én már eddig is nagyon szeretem önt. Egy hét óta mindennap találkozunk. – Egymás mellett szoktunk térdelni a templomban. Én is mindennap eljárok oda. Ön engem nem vett észre, mert nem szokott félrenézni az imakönyvéből, hogy megbirálja a szomszédnéja öltönyét, hajdíszét és mórikálását; de én folyvást önt nézem, a míg imádkozom. Imádkozni nekem életszükség. Reggel azokért a bűneimért, a miket már elkövettem, este azokért, a miket ezután fogok elkövetni. Azután van közöttünk valami közös szerencsétlenség, mely bennünket összefűzve tart. Mind a ketten özvegységre vagyunk itélve, mind a ketten gyűlöljük a világot, csakhogy ön gyászolva, én meg vigadva. Ha volna erőm úgy tenni, a hogy ön: én is úgy tennék. De csupa gyöngeség vagyok. Nem tudok mámor nélkül élni. Öné az erő, enyém a gyöngeség. – Mind a kettő az Isten adománya. Szent Ágnes temploma alatt nem rég megtalálták Faustina templomát. Egymás fölé voltak építve. Amazt építették a szeplőtlen szűz tiszteletére; emezt az őrjöngő Venus imádására. S mindakettőben áldoztak az emberek. Egyik így, másik úgy. A hogy ön le tudja sujtani az embereket: az nekem nagyon tetszik. Nem hiszi ön? Hiszen megmondták önnek, hogy azt a névtelen levelet, miben ön figyelmeztetve volt az ármányos cselszövényre: én írtam önhöz.

Blanka rábámult nagy szemeivel a beszélőre. Kezdett neki hinni.

– Az pedig való volt. Oh az a két ember nagy cselszövő! – Az egyik heves szemrehányásokat tett nekem azért, hogy az egész tervet összekuszáltam. Azt is elmondta, hogy ön mily kegyetlenül taszítá el magától. Az nagyszerű csapás lehetett! A 14-ik §. Ő megvallotta azt nekem, hogy miben áll a rejtély? Évek előtt váltókat hamisított egy jó barátja nevére. Az a jó barátja ezeket kiváltotta s most magánál tartja. Ezeknek az erejével őt akármikor semmivé teheti, elitéltetheti szégyenteljes hosszú fogságra.

Ezt a felfedezést is e nőtől kellett megtudni Blankának!

– S e fegyver ellen nincs védelme a megtámadottnak. Ellenfele, a ki olyan hatalommal bir fölötte, most itt van Rómában: festő.

Blanka összehúzta keblén hálóköntöse fodrait. Attól félt, hogy ez az asszony képes a szívében olvasni.

– A rettegő gonosztevő minden áron meg akart szabadulni ez örökké feje fölött függő Damokles-kardtól, s nekem e kettő között adott választást: Vagy hálózzam be csábító bűvészettel ezt az ifjut, s azért a kegyért aztán, a miért az őrjöngők minden árt megszoktak adni, csaljam ki tőle a veszedelmes hamisítványokat.

A szép Cyrene oly tekintetet vetett Blankára, mely azt hirdeté, hogy ő bir ezzel a varázszsal. Blanka szédült e tekintet előtt. S valami kínzó hálát érzett e nő iránt, azért a tudósításért, hogy Manassé még itt van.

– A másik esély pedig az volt, folytatá a delnő, hogy ha szép szerével meg nem lehet tőle kapni a fenyegető eszközt, akkor meg kell öletni.

Blankának keblére kellett szorítania a kezeit, hogy ki ne törjön belőle valami áruló sikoltás.

– Az itt nagyon könnyen megy. Egy utczai csődület, melybe a kiszemelt férfi mintegy véletlenül belejut, egy megfizetett gazember, ki jól kezeli a kést s aztán ki tehet a megtörtént szerencsétlenségről? – Már készen volt a terv. A fiatal festőt, mikor a palatini romokat rajzolja, ki fogják kiáltani, hogy kém, ki a város erődítéseit rajzolja le az osztrákok számára, összeröffen egy csoport gyülevész s mielőtt valaki megakadályozhatná, ledobják őt a Caracalla hidjáról a mélységbe.

Blanka arcza elhalaványodott a rémülettől. A szép Cyrene ne vette volna azt észre?

Olyan volt ez, mint mikor az álmodó sírni akar, aztán nem tud, csak a fulladozást érzi.

A szép Cyrene engedett magának időt: gyönyörködni a másik arczvonásainak elváltozásaiban s egyik lábáról lehúzva piros maroquin sandálját, azzal a tenyerébe veregetett, míg meztelen hófehér lábát a kandalló küszöbére nyujtá ki melegedni.

– E két sors között volt választásom a fiatal festő számára. De én egyiket sem választottam. Az elsőt azért nem, mert tudom, hogy az a fiatal festő önt imádja. A másodikat pedig azért nem, mert tudom, hogy ön is imádja azt a fiatal utitársat.

Blanka felugrott a helyéből s a kandalló padkájára tett üveg után nyult, hogy eloltsa vele a tüzet, mely arczát megvilágítja.

A marquisnő észrevette e szándékát s kedélyesen ráütött a kis papucsával Blanka kezére, melylyel az az üveg után nyult, míg a másik kezét megfogta és nevetett.

– Ne tegye azt! Üljön le mellém és nevessen velem együtt. Én egyik tragœdiát sem választottam. Szeretem a comœdiát, a hol nevetni lehet. Én a helyett mind a két bolondomat kidobtam Rómából. – Feleresztettem őket a levegőbe, mint a papiros-sárkányokat s aztán elvágtam a zsineget, hadd repüljenek a világba. – Kezébe játszottam ** grófnőnek Cagliari herczeg egy pár levelét, miket az «Giacomo»-hoz irt. Mi jó barátok vagyunk, hanem vetélytársak. A grófnő nem engedi oda a pálmát senki másnak. S az tudva van, hogy annál az ellenségnél, a ki velünk szemközt jön, sokkal gyűlöltebb az, a ki elénk hág. Azt a népcsődületet, a mitől ön a napokban úgy megijedt, szegény herczegnő! a mi közös barátnőnk ** grófnő rendeztette. Igaz, hogy én is segítettem benne neki, másfelől a nagy Ciceruacchio kezébe juttatva a herczegnek egy levelét az osztrák tábornokhoz. Ez az improvisált népzendülés a herczegnek volt szánva, meg a familiarisának; hanem azok megint idejekorán figyelmeztetve lettek az én révemen; megijedtek s úgy elfutottak Rómából, hogy ide már most csak a legközelebbi ostromló sereg háta mögött kerülhetnek vissza. Hahaha! Hát nem szépen kidobtam én őket Rómából? Ki a Cagliari-palotából! És most magunk maradtunk benne ketten s nevethetünk rajtuk ketten. Haha!

Blanka azon vette magát észre, hogy együtt kaczag ezzel a nővel!

Hogyne kaczagott volna, midőn azt tudta meg, hogy Manassé ki van ragadva a halálveszélyből? És olyan tréfás módon, hogy hatalmas ellenségeit feleresztették a levegőbe, mint a sárkányokat s aztán a ki játszott velük, mikor jó magasra feleresztette őket, akkor elvágta a zsineget, s hagyta őket repülni a világba: a két nagyfejű papiros-sárkányt, ijedt szemekkel, nyitott szájakkal és kalimpázó fillentyűkkel.

A szép Cyrene a feje fölé tette a kezét, úgy kaczagott; minden tagja résztvett a kaczagásban, még a hozzá tapadó selyem-öltöny is. A nevetés ragadós. Blanka nem állhatott neki ellent.

– És most miénk az egész ház! mondá pajzán kedvvel a delnő. – Egész a legközelebbi Róma-leégésig.

S azután lanyhán vonogatott a vállaival s szemeit kéjesen lehunyta félig és vágyteljesen ásított.

– Jó éjszakát, herczegnő. Mára elég volt a fecsegésből. Nem mondtam el mindent. Egyszerre elfogott az álom. Haza megyek. Különben itt alszom el. Ha többet akar ön megtudni tőlem, szerezzen magának egy mandolint. Ha holnap Sappho lyráját zengeni hallja, már tudni fogja, hogy mi az? Ha a zengésre viszhang felel, az azt jelenti, hogy ön egyedül van és elfogad. Akkor talán beszélni is hallom önt. Még ma nem hallottam semmi szavát. Nem is kivánom. Egyszerre nem megy az. Mára elég volt az, hogy utánam nevetett ön. Jó éjszakát! Ne felejtse ön el a kulcsot éjszakára benne hagyni a zárban!

Azzal felvette az égő viasztekercset, hirtelen a tűzre fecskendett az üvegből, a parázsra hulló cseppek helyén fekete holt szén támadt, mint gyalog-híd a tűzpatak fölött. Egy lábnyomással felszökteté a phönixes érczlapot s ugyanazon ruganyos mozdulattal, mint egy villi, mint egy bajadér, keresztül szökött a kandallóntúli üregbe. S aztán a phönix ismét a helyére hullt. Blanka a kulcsot beletolta a madár szemhelyén levő zárnyilásba.

Az egyedül maradt nő ágyához tántorgott s hálóköntösöstül beleveté magát és aztán aludt sokáig és álmodott mindenről összevissza, a mit látott és hallott.

Mikor világos reggel fölébredt, azt hitte, hogy csupa álom volt mind az.

Kikelt az ágyából. Odalopózott a kandallóhoz. A kisértetek, az álomképek hagynak-e valami nyomot maguk után: valami tanujelét annak, hogy itt jártak?

A kandalló padkáján ott állt egy ismeretlen alakú üveg. Mellette piros viaszcseppek az égő viasztekercsről. A kereveten volt egy faragott gemma, mely a delnő papucsáról esett le. – És a phönix érczpiros fejébe a szem helyén be volt dugva a kulcs, a két griffmadárral a fogantyúján.

Ezek ott maradtak a múlt éjjeli álomból.

XXIII.

Blanka igyekezett rendbeszedni a gondolatait.

Mi ez a nő? s mit akar ez ő vele?

Kedvese annak a férfinak, a kitől őt elválaszták, a kit ő utált, gyűlölt, a kitől irtózott. És talán még egy másiknak is? S talán az egész világnak? Egészen ellentéte annak, a mit ő magában egy erényes nő eszményképének kigondolt. – Ma játékszere annak, ki vele vétkezik, s holnap ő maga veszi játékszernek vétke osztályosát, s minthogy ez neki mulatságot okoz, keresztül dobja őt a falon. De vajjon csakugyan vétek-e az? vagy csak olyan Isten adománya, mint az erény? Hisz szent Ágnes kápolnája s Faustina fánuma egymás fölé vannak épülve, s az emberek idvezültek itt is, ott is. A világ leánya maga elismeri, hogy ő csupa gyöngeség; egyetlen ösztöne nincs, mely az ellenállás erejét költené fel benne. Küldetése az, hogy legyőzessék. Nem tud hű lenni, mert az is erőbe kerül.

De azért lehet, hogy jó szíve van, s tud szánalmat érezni az iránt, a kit üldöznek. Blankát egyszer figyelmeztette a saját veszélyére; most már eljött, tudatni vele azt a veszélyt, a miben egy férfi forog, a kiről sejti, hogy az szívéhez közel áll. Rá volt bizva, hogy tegyen úgy ez ifjuval, mint Delilah; csalja ki belőle édes csábbal sámsoni erejének titkát s aztán – vágja le a hosszú haját. A helyett ő a filiszteusokat kergette el. Nem tartozik-e neki hálával ezért – valaki?

Minden emberre van hatása az olyan ellentétes alaknak, a ki olyan tulajdonokkal bir, a mik ő nála hiányzanak.

Azt sem lehet eltagadni, hogy a marquisnő nagylelkűséget tanusított, a mikor a rejtekajtó titkát tudatta vele s a kulcsot elhozta neki, hogy alávaló meglepetés ellen védelmezhesse magát. Ha meg akarná őt rontani, inkább azt tette volna, hogy őt védtelenné tegye, s elárulja.

Összeborzadt attól a gondolattól, hogy ő hónapokon keresztül nyitott ajtóknál aludt, egy házban olyan emberekkel, kiknél a düh és a szerelem a gonosztett korcsává kereszteződött s nem védte őt azalatt más, mint egy asszonynak a jól megőrzött titka.

A marquisnőnek egész modora, beszéde, megjelenése igézően hatott Blankára. Ez a naiv őszinteség, ez a bűbájjal párosult cynismus valami megkapóan új volt előtte. Meglepte ez a könnyed játszás halálos nagy dolgokkal, miknek alakjait ő csak úgy húzgálta előre-hátra a sakktáblán, mintha egy-egy «kiütött» nagy ember nem volna más, csak «ugró» és «futó», s mikor ** grófnőnek útjába tolja a nagy Ciceruacchiót, az nem volna más, mint «sakk a királynénak» egy «pionnal». A demokraták, azok a «parasztok» a sakktáblán.

Azután Blankára nézve ebben a rettenetes magányban, a mire félig a törvény, félig önmaga itélte el magát, ez a megjelenés volt az első derült, változatos óra. Most nevetett hónapok óta először.

A titkolózás is emeli a varázst. Van valami rejtett gyönyörűség abban, hogy mikor mindenki elpihent a háznál, az ajtók minden oldalon bezárva, akkor egy senkitől nem gyanított úton a két ház asszonya egy szobában összejön – megszólni az egész háznépet, az egész várost, az egész világot. – Csitt! – Senki se hallja meg. Mindenki azt hiszi, hogy gyűlölik egymást.

És mégis! mégis, nagy kedve volt Blankának örökké benne hagyni ezt a kulcsot abban a rejtekajtóban, hogy soha azon keresztül a szép Cyrene ő hozzá be ne jöhessen, mert szűz tisztaságának gyöngéd érzete, szemérme azt sugta, hogy neki az ilyen lénytől, minél kedvesebb, megnyerőbb alakban lép eléje, annál jobban kell őriznie magát.

«Mi még nagyon szeretni fogjuk egymást!»

Isten oltalmazza meg őt attól!

Egy perczig az a gondolata is támadt, hogy megváltoztatja egész lakrendszerét s hálószobának más helyet választ. Zengjen Sappho azután csak a falrafestett nympháknak! – Meg is tette volna, ha egy másik gondolatja útját nem állta volna: A szép Cyrene Manasséról is tud beszélni!

Ez nyitva tartotta számára a rejtekajtót.

Még elég ideje lett volna Blankának, bár későn kelt ma, a templomba felkészülni; de még nagyon eleven volt emlékében az a mondat, hogy «egymás mellett szoktunk térdepelni; én imádkozom reggel azokért a bűnökért, a miket ezután fogok elkövetni!» Hátha az a másik mellette térdeplő is azt teszi?

Azt mondta a komornyikjának, hogy menjen el ** grófnőhöz és mentse ki, hogy ma nem mehet vele együtt a templomba s onnan az oltáregyesületbe, valami változását érzi.

– Ne hívjam el az orvost? kérdé a komornyik, azt vélve, hogy úrnőjét a váltóláz kerülgeti ismét.

– Azt nem; hanem hozzon nekem a hangszerésztől – egy mandolint.

A komornyik nagyot bámult. Furcsa betegség az, a mit mandolinnal gyógyítanak.

Egész nap rút locspocs idő volt. Este a színházakban is, mintha valamennyi igazgató megbolondult volna, csupa merő puskaporfogyasztó darabokat adtak s Blanka a szinpadi lövöldözéstől is iszonyodott. Otthon maradt és már az Ave Mária harangszó után, a mi a nap huszonnegyedik óráját jelzi, felhozatta magának a theáját, a hozzá való hideg sültekkel, süteményekkel és czukorcsemegékkel együtt, s a cselédjeinek megengedte, hogy elmehetnek a színházba. Ma olyan darabot adnak, a hol az olaszok megverik az osztrákokat. Aztán bezárkózott s meggyujtotta a samovár katlanát. A kandallót még nem. Az tisztára volt seperve. Hanem a mandolint vette kezébe s valami stanzát kezdett el rajta pengetni.

Abban a perczben felelt neki Sappho.

S néhány pillanat mulva már koczogtattak a kandallója érczlapján.

«Szabad».

A phönix utat engedett s az embermagasságú nyiláson belépett a szép Cyrene. Ezúttal látogatáshoz öltözve, angol fürtökbe leeresztett hajjal, csipke-mantillal rózsaszín selyem öltönye fölött, melynek elől rövid szoknyája alól kilátszottak magassarkú czipőkbe szorított lábacskái, s az alsó szoknya finom csipke-hímzete.

– Ön készült valahova? kérdé Blanka.

– Ide.

– Tudta, hogy várom?

– Azt megmondtam még tegnap, hogy ma már vendége leszek önnek. S hogy ebben az órában vár rám, azt kitaláltam abból, hogy a cselédjeit eleresztette a szinházba.

– Ön már azt is tudja?

– Tudom, mert az én cselédjeimet is magukkal vitték, az egész kettős palota felső emeletén kettőnkön kívül egy élő lélek sincs most.

Az a tudat, hogy ketten vannak egyedül egy üresen hagyott házban, a titokszerűség varázsával köt össze két asszonyt. – Van abba keverve valami borzongató félelem és valami csiklandó öröm.

Blanka elszedte vendégétől a mantillet és kalapot, s a míg felszította a kandallót, a marquisnő az alatt kezébe vette a mandolint s eldalolta Musset Alfrédnek délsugártól izzó egyik románczát.

Blanka meghívta őt a theaasztalhoz. S egyúttal megkérdezte tőle, hogy mi a keresztneve?

A marquisnő elnevette magát.

– Haha! Hiszen százszor hallotta ön! Hát «Cyrene».

– Nem! Az nem az igazi. Nem annak keresztelték önt.

– De én csak ez alatt ismerem magamat. A naptári nevemen csak a gyóntatóm szokott szólítani s ha azon hallom magamat hivatni, egyszeribe az üt hozzám, hogy tizenhárom Miatyánkot kell elmondanom vezeklésül. Aztán nem is illik rám a nevem. Rozinának kereszteltek; pedig olyan fehér vagyok, mint a holdvilág. Ez a név inkább illenék önre, a ki olyan szép piros. Én rám meg a Blanka név. Tudja mit? Cseréljünk! Aztán híjon ön engem Blankának, én meg önt Rozinának.

Blanka olyan furcsának találta ezt az indítványt! Csiklandotta az. Nevetett neki. S a nevető nő nem tud ellentállni.

– Fecseghetünk most minden bohóságot, mondá a marquisnő, senki se hallgatózik, senki se árulkodik utánunk. S azt önnek jó lesz megtudni, «Rozina». Minden cseléde egy-egy fizetett kém. A kapusa és annak a felesége naplót visznek arról, hogy ki jár be a palotába? kit fogad el ön? Ki hagyja itt látogató-jegyeit? Az inasa értesíti a kapust, hová ment ön ki kocsin? hol szállt le? kivel beszélt? kit látogatott meg? A komornája olvassa önnek minden levelét, a mit küld és elfogad, kikutatja öltönyeinek a zsebeit, a kertész ellesi, hogy micsoda virágoknak ad elsőbbséget? mert a virágoknak is van nyelve. Nehogy papagályt szerezzen ön magának, mert még azt is kikémlelik!

– De hát ki vesztegeti rájuk a pénzt? kérdé elbámulva Blanka.

– Ön elfeledte már, hogy rokonai vannak, kik ön után egy milliót örökölnének, ha önt a katholikus egyházközségből meg lehet szöktetni, s hogy Cagliari herczeg évdíja is megszünik akkor! Vannak emberek, a kik nem rettennek pénzt adni ki azért, hogy a sziklában aranyat keressenek. Én csak figyelmeztetem a sziklakeblű hölgyet, hogy az aranyára ne engedjen rátalálni!

Blanka nem tudott rá mit mondani, úgy meg volt zavarodva.

– Aztán ezért el ne kergesse ön a cselédjeit, mert a kiket helyükbe fogad, épen ott fogják kezdeni, a hol ezek elhagyták.

– Oh, én rám leskelődhetnek, nekem nincsenek titkaim; szólt biztos önérzettel a herczegnő, vendége porczellán csészéjét megtöltve a gőzölgő samovárból.

– No azt egy asszony soha sem mondhatja magáról. Köszönöm. Nem szokott ön szivarozni? Kár! Én nem tudok a nélkül theát inni. Szerencsére hoztam magammal. Ha megengedi. Ez ugyan meg fog érzeni holnap reggel az ön szobájának a levegőjén, s lesz nagy lótás-futás, a komorna az inashoz, az inas a kapushoz. Ki járt itt? Ki volt a herczegnőnél az este? Hanem ez önt csak mulattatni fogja, azt tudva, hogy nem találhatják ki.

– De a tegnapi látogatás csaknem el lett árulva – ez által ni.

Blanka átnyujtá a marquisnőnek az elvesztett gemmát.

– Ah! hát itt hagytam ezt el? És én mennyi pofont kiosztottam ezért az otthoniak között! Nos, ez mind ingyenbe esett! vissza csak nem kérem. Köszönöm, szép Rozina! – Tehát a kulcsért már nem adósom ön többé. Újra kell kezdenem a kölcsönzést, hogy ki ne bocsássam az obligóból. – Ön azt mondta, nagy vállvonva: nekem nincsenek titkaim. Lássa ön, pedig már azt is tudják, hogy ön soha sem veti le a komornája előtt a vállfüzőjét. Ott valamit rejt, a mit soha sem hagy el magától.

A herczegnő nemes, szűzies tekintetét nyugodtan emelé a marquisnő felé, homloka oly derült volt, mint egy üdvözülté. Nyugodtan fölbontá ruhája csipke melldíszét, kifűzte a selyem vállfüzőt s kivont alóla – egy pálmalevelet.

– Ez az…

A marquisnő mosolygott.

– Tehát ön «azóta» folyvást keblén viseli ezt a pálmalevelet, szólt megforgatva azt ujjai között. – Az arany betűkkel rányomtatott áldás már régen lekopott róla; – hanem a kéz emléke, mely azt átnyujtá, még nem kopott le róla.

A herczegnő sietett azt ismét elrejteni. Ennek az asszonynak nem jó megmutatni valamit.

A szép Cyrene nagy füstgomolyt fútt maga elé az illatos szivarból, szánalomból felhőt támasztva maga és Blanka közé, mely annak arczpirulását elrejtse. S azután elkezdte a herczegnő csemegéit dicsérni. Ő nem győz betelni azzal, a mi édes. Valódi török kadina izlése van.

És közbe olyan ártatlan arczot mutatott, mintha semmi egyéb nem feküdnék a szívén, mint a herczegnő előtt felmagasztalni a szivarját s rávenni, hogy szívja be csak a tenyerével felfogott füstjét: nincs-e abban ezerféle illatszer egyesülve?

Aztán egy pohár vizet töltött magának s megizlelé.

– Ah, be meleg ez a víz!

Blanka felugrott.

– Mindjárt hozok önnek jeget.

– Segítsek önnek keresni?

– Köszönöm. Rátalálok magam. Itt van nem messze az étteremben a jégtartó.

– Nem fél egyedül odáig menni?

– Lámpa ég minden szobában.

– De siessen visszajönni; mert én addig itt kutatni fogok.

– Lehet bátran.

S mire Blanka visszatért, egy velenczei üvegvederkében jeget hozva, addig csakugyan kikutatott valamit a vendégnő. Az albumasztalon azt a rajzgyűjteményt, melyben Blanka aquarelljei voltak.

– Ön gyönyörűen fest, Rozina!

– Ez az egyedüli gyönyörűségem.

– Ez a Colossæum szakasztott másolata annak az olajfestménynek, a mit Rossi grófnénál láttam.

– Megeshetett véletlenül, hogy ugyanez a festő is épen arról a pontról találta felvenni a képet, a honnan én.

– Pedig az tulajdonképen nem is tájfestő. A minap meglátogattam az atelierjében. Nagyon dicsérték előttem egy művét. Remek egy mű. Egy ifju nőalak, a Colossæum karzatpárkányán ülve, a feje fölött kifeszített művésznapernyő vörös szövetén át a nap biborfényt vet az egész alakra, a mi azt valami megkapóan bűbájossá teszi, s e rózsaszín világításnak oly sajátszerű ellenmondása a mély melancholia, a gyászoló bánat az ifju nőnek arczán. Én igértem kétezer scudit a művésznek ezért a képért. Azt felelte rá, hogy «nem eladó!»

Blanka olyan tehetetlennek érezte magát ez asszony előtt, mint a kis tengeri nyúl, melyet bevetnek az oroszlán kaliczkájába s a kit a nagy vérengző állat, a helyett, hogy egy harapással megölné, felvesz az irtóztató tenyerébe, s megnyalogatja fejét. Meglehet, hogy nem is fogja megenni. Megtartja játszótársnak.

A szép Cyrene összecsapta az albumot s felkiáltott:

– Czudar kutya-nép a férfi, Rozina! Úgy csinálja az egész világot, hogy ő legyen benne az úr, s a nő rabszolga. De minden rabnak első és örök gondolatja: a börtöne falát keresztül ásni.