ELSŐ RÉSZ. REGÉNY, MELY A VÉGÉN KEZDŐDIK. (continued 2)

Ez figyelmeztetés volt a herczegnőnek, hogy az ő ügyének az alatt jó lesz eldöntéshez jutni, mert nagy különbség lesz az itéletre nézve, hogy milyen légáramlat jár a Vatikán körül?

Manassé egy szóval sem árulta el, hogy tud valamit arról, hogy a herczegnőt válópöre hozta ide. Ez már szabadságot ad egy férfinak a válni készülő nőt független nőnek tekinteni. Manassé úgy közelített Blankához, mint a kiről azt tudta, hogy herczegnő és hitves.

A málhák megérkezte nagy zavarból szabadítá ki a hölgyeket; most már tökéletes toillettet csinálhattak, a mi kedélyhangulatukat meglehetősen megjavította.

Manassé két dolgot került nagyon: a herczegnőnek udvarolni s a szent dolgokból gúnyt űzni.

Mikor legelső óhajtásukra estenden körülvezette őket kocsin az ünnepi pompától ragyogó templomokba, maga kiült a bérkocsis mellé, s onnan figyelmeztette a hölgyeket az útba eső monumentális épületekre. S aztán elvezette őket abba a templomba, a hol megláthatták az idvezítő testétől emlékezetessé lett három szeg másolatait; miknek egyik eredetije a Szent-Péter templomában őriztetik, a másika a vaskorona abroncsát képezi. Maga is vásárolt ez utánzatokból egyet emlékül a cistercita atyáktól; onnan elvitte a hivőket szent Ágota madonnájához, és a drágakövekkel elhalmozott Krisztus-bábhoz, a bambinohoz, s elmondá nekik a szép legendákat, a mik a két szoborhoz vannak kötve.

– Minden gyöngy, minden drágakő, a mi e szobron ragyog, egy teljesült óhajtás emléke; de a költészet, a mi azokat körülsugározza, még a gyémántoknál is fényesebb. Az olajfák hegyén nőtt békefa gyökeréből faragva, maga az evangelista kezével; aztán a tengerbe dobva, a hullámok által a Tiber torkolatáig szállítva, s onnan kegyeletes kéz által az Ara Cœliba elhelyezve. Ez a szobor legendája, a mihez a népköltészet folyvást újakat told. A templomból ellopták, kicserélték, helyette másikat készítettek; de az igazi «pólyás gyermek» éjszaka visszatért magától a szent lakhelybe s zörgetett a templomajtón. Pedig se keze, se lába. Az imádat költészete örök szépség!

Magasztalás és hitetlenség ugyanazon szóban!

Azután elvitte a herczegnőt az edessai képhez. Gyönyörű legenda van ahhoz is fűzve. Halálos beteg asszonyhoz hítták a Megváltót, hogy csodatevő erejével gyógyitsa. Nem mehetett már. Híva volt. A Golgotára. De mégis segített a benne bízó betegen. Halálveritéktől izzadó arczára teríté kendőjét s a kendőn ott maradt az arcz, töviskoronájával együtt. Azt küldé el a haldokló nőnek, s ez meggyógyult tőle. Ez az edessai kép.

Manassé oly pietással mondá el a legendát Blanka előtt, mint a ki tudja szeretni azt, a mit hinni nem tud.

Szerzett az ájtatos hölgyek számára szentelt pálmákat, aranyozott levelekkel, s a három szent fa őreit megvesztegeté, hogy egy-egy levélkét engedjenek nekik elvinni az apostolok ültette narancsfákról.

Nem mutatott hitetlen képet a sekrestyések előtt, kik az ereklyék csodaerejét magyarázták, s midőn Blanka térdet hajtott a sokszor felékesített madonna-szobor előtt, félrevonult mellőle, tudta, hogy az is fogadást tesz most és imádkozik.

Soha nehezebben teljesíthető imát nem sóhajtottak fel a szent szűzhöz.

Blanka azt könyörögte az égi királynétól, hogy szabadítsa őt meg üldözőitől, s ne engedje eltántorodni a kisértetben. – És ugyanarra a kézre volt bízva a megszabadítása is, a melyre az eltérítése. A kisértő és a megszabadító egy személy volt. Ott állt mögötte.

A különben is oly fogékony, gyermeteg kedélyű hölgy, ki folyvást kolostori légkörben növekedett, s onnan egyenesen a szenvedések iskolájába lépett, titokteljes ihlettségtől áthatva járt a nagy emlékek között, mik a megszentelt mult égig érő alakjait hozzák közel, s azt hivé, hogy e szent borzadályt a tagadóknak is érezniök kell.

Mikor elmondá előtte Manassé a szent lándzsa történetét a Veronika-kápolnában: hogy ütött sebet azzal a római lictor Longinus a Megváltó oldalán, s hogy vakult meg abban a pillanatban; de Mária fiának négy csepp vére hullott szentségtörő kezére, s a mint e vért szeméhez dörzsölé, visszanyerte látását és megtért, szentté lett: akkor az a gondolatja támadt Blankának, hogy hasonló csoda nem történhetnék-e meg másodszor is az életben?

E napnak az éjszakáján erről álmodott.

S most már alakot tudott adni a fogadásának.

Ha a szent anya kiszabadítja őt e nagy szorongattatásából, ha kötelékeiből kimenekülhet, hogy ismét szabad legyen, akkor oly gyémántot fog neki megszerezni, a minél fényesebb nem ragyog fejének koronáján: – ezt az ifjut.

Azt hitte, hogy elég gazdag egy ilyen gyémántot megvenni. Szivében egy egész világ – és semmi adósság rajta. Most már nem félt tőle. A csodatevő ereklyéből annyi erőt merített, hogy már most ő gondolt a hódításra.

A következő napon már korán reggel eljött védenczeiért Manassé. Sietni kell, hogy a sixtini kápolnába jókor bejuthassanak.

A világ legnagyobb piaczára, a Szent-Péter-térre jutva, kocsijukból le kellett szállni s úgy törni utat a néptömegen keresztül a Vatikán bejárásaig. Most már Blanka kényszerítve volt vezetője karjába fogózni és szorosan melléje simulni. Egészen rábízta magát. Az már tudta itt a járást, s meg tudta válogatni, hol használ a szép szó? hol az erélyes tiltakozás? kit kell ököllel félretaszítani az útból? kit lehet megszelídíteni egy pár markába kent lirával? Sikerült neki elvégre a legjobb szegletek egyikét elfoglalhatni a Sixtinában s Blankát felállítani egy zsámolykára, melyet összehajtott állapotban, eldugva hozott magával a felső kabátja alatt. Onnan mindent jól láthatott a herczegnő, s egyúttal meg volt védve attól, hogy az embertömeg által órákig összesajtolva tartassék.

Szegény herczegnő, még akkor nem tudta, csak később a gyóntatója világosította fel róla, hogy ez által is nagy vétek elkövetésére csábíttatott el: ez az elrejthető zsámoly az angol eretnekek találmánya, kik enyhíteni akarják ez által asszonyaik szenvedését a szent szertartások alkalmával; holott azt mindenki türelemmel végig tűrni köteles, s mikor Megváltója a kereszten függ, a saját kényelmére nem szabad gondolnia. Ezt nem tudta a herczegnő s a gondos figyelem tetszett neki.

A «tenebre» (a sötétség olaszul) egyike a vatikáni pompa legmeghatóbb jeleneteinek. A gyász pompája. A sixtini kápolna egészen feketével behúzva, csupán tizenhárom viaszgyertya sárga fénye küzd e sötétség ellen, melynek mélyéből, mint sírboltból felhangzó zsolozsmák, zendülnek fel a zsoltárok: a lamentatiók, a búbánatos antiphona szavai láthatatlan alakok ajkairól. Emberarczokat alig lehet kivenni. A kik ott a kereszt körül mozognak, mintha élő árnyékok volnának.

Azután elkezdik a gyertyákat eloltogatni. Tizenkettőt, a sárga viaszgyertyákat mind. Utoljára csak a középső marad égve, a nagy szál fehér viaszgyertya, az a Jézus.

S e napelsötétülési világgyászban megzendül a láthatatlan chorusból a Miserere, Allegri világhírű zeneműve; melynek mysticus hangjai a golgotai jelenetet beszélik el, hangok, mikben a kínzott Megváltó halálos végmondatai vannak kifejezve, a liktorok átkos hahotája, s a szent asszonyok siralma, közéjük zendül a megnyílt sírhalmok halottainak irgalomkiáltása, a recsegés, melytől az égkárpit végtől végig hasad s a megnyilt égből az angyalok panaszos hymnusa. Mindez oly ellenállhatlan malaszttal tölti el az emberi kedélyt, mely alól semmi skepsis nem képes megóvni. Megráz, megreszkettet az minden erőt, megbénít minden gondolatot, úrrá teszi a képzeletet a bölcseség fölött.

Mikor a nagyszerű gyászszertartás végeztével a közönség elhagyta a Sixtinát, Blanka gyászfátyolán keresztül figyelemmel vizsgálta kisérője arczvonásait, ki őt karján vezette. A szokott mélaság volt azokon, mely ellentéte a tompult (blazirt) egykedvűségnek, de még sem rokona az ihlettségnek. A mélaság azt árulja el, hogy a gondolatok túljárnak a láthatárokon.

– Ön többször is hallotta már a Misererét? kérdezé a herczegnő Manassétől.

– Most harmadszor hallom. Másodszor a Sixtinában. Egyszer a bécsi István-templomban.

– Én úgy tudtam, hogy ezt nem szabad másutt előadni, csak Rómában.

– Nem is szabad. Mert Allegri partituráját nem adják senkinek. Hanem a bécsi karnagy megtette egyszer, hogy a tenebre alatt a sötétben a kalapjába dugott papirra lehangjegyezte az egész melódiát s aztán otthon Bécsben betanította. Ennek az előadásán voltam jelen. A jó bécsi nép nevetett rajta.

– Hogyan? nevetett?

– Nem dæmoniacus rohamból tette, hanem azért, mert ugyanez a zene, a mi a Sixtina tenebrejében oly megragadó összhang: a Sixtina nélkül egy groteszk zűrzavar.

– Engem, megvallom, hogy nagyon meghatott e magasztos szertartás, szólt közbe Zimándy úr. Az ilyen magamforma eretneket holmi gyönge convertitai rohamok környezik ilyenkor.

Manassé odatekintett; de nem Gábor úr arczára, hanem a szép Dormándynééra, a miért az szeretett volna neki – egy töviskoszorút nyomni a fejébe. – Tetőtől talpig hitetlen pogány.

Blanka pedig arra gondolt, hogy a mi sugár az egyik «Saulus» szemeit felvilágosítja, lehetetlen, hogy a másikat is látóvá ne tegye.

Manassé látta is jól, a mi Gábor urat úgy besugározta, de azok nem voltak szent sugarak.

Régóta megfigyelte ő azt, hogy a herczegnő két kisérője érti egymást. – Jöhetnek olyan külső körülmények, a mik a tenebre és benedictio hatását oda tökéletesítik, hogy Gábor úr mint a katholikus egyház híve tér haza – s a herczegnő egyedül marad!

Blanka nem is álmodott ily lehetőségről; annyira hívő volt, hogy még a jó barátokban, sőt még a jó barátnékban is hitt!

IX.

A tenebrenek késő este van vége. A miserere véghangjai után a sötétben mozgó alakok dübörögve hullnak térdre, sarkaikkal tombolnak a földön s jajkiáltásaik jelzik a keresztrefeszítés pillanatának gyászát, mire megnyilnak a Sixtina ajtajai s a közönség előtt feltárul a «királyi terem» vakító fénynyel megvilágítva. A nap végződött.

Másnap nagyon korán reggel ott kellett már lenni Manassénak a híveivel, hogy egy kis helyecskét kapjon számukra a királyi teremben.

A Vatikán már hajnal óta nyitva volt és minden terme tömve tolongó csoportokkal; idegen utasok és olasz földnép összevissza keverve, a kik azt sem tudják, hol kezdjék el a bámulást? e halmazában a kincseknek, mikkel a világuralom, a kegyelet, művészi kéz és fejedelmi pazarlás telezsúfolt egy óriási palotát, a melybe, a ki reggel bemegy, este jön ki belőle s meg nem pihent sehol. S jól van intézve, hogy kincs és művészi remek a tóduló nép özönét szétossza: így juthat a nap nevezetes pompájához a választottak serege, mely még mindig legió.

Blanka és kisérői a királyi terembe csupán Manassé hadvezéri taktikája mellett juthattak el ezúttal. Onnan egy pillantást vethettek a Sixtina-kápolnába, mely e napra már egészen fehérrel volt bevonva, még az oltár is (az Eucharistia emlékére) – s egy másik tekintettel a Paulina kápolnába, mely ezen az egyetlen napon szokott megnyitva lenni. Ez a szent sír. Megérkeztükkor már a pápa eltávozott a Paulinába a szent kehelylyel, melyet ott a nagy hamvvederbe fog letenni. A chorus egy része a Sixtinában énekelt, másika a Paulinában, egymásnak felelgetve. S a királyi termen végig vonult az ájtatos processió.

Ott vonult el szemeik előtt az egész világ!

Az a világ, a mely volt ezer év előtt, és megmaradt olyannak, a milyen volt ezer év előtt. Zarándokok a föld minden részéből, a hol csak hívők laknak; Syriából és a délszigeti és chinai missiókból, Abyssiniából és Oroszországból, szerzetesek, remeték, vitézi rendek, biborpalástban, aranykoronákkal és hátratűrt csuklyákkal, szőrcsuhában és mezítláb, faczipőkben, keresztvégű botokkal, mikről kobak függ alá s drágaköves pásztorgalymókkal; öveikről lecsüggő olvasókkal, köpenyeiken szent Jakab kagylóival; helveták, a kantonok pallosaival; minden fegyver hegye, s minden tekintet a föld felé irányozva. S azután a nőszerzetek változatos jelmezű alakjai: az a női köntös, a min a divatnak nincs hatalma; szemek, a mikben nincs epedés, ajkak, a miken nincs nevetés soha. Egy végeszakadatlan látvány, mely fogalmat ád arról a hatalomról, mely körülövezi az egész földet, s egyenlősíti a századokat. Ez a menet most is ugyanaz, a mi ezer év előtt volt, ez alakok most is ugyanazok. A horizon egyik felén lemennek, a másikon visszajönnek.

A zarándoksereg hosszú menetét bezárja a tizenhárom apostol.

A föld tizenhárom nemzetéből választott papok, földet seprő hófehér ruhában, turbán alakú fövegekkel, a kik letelepesznek egy kerek emelvényre, míg odajön hozzájuk a Paulina sötétjéből fölmerülve, egy szelid, folyvást mosolygó arczú alak, minden pompa, ragyogás nélkül. Senki se mondaná róla, hogy ez a fejedelmek fejedelme: a pápa. Oly szerényen, oly alázatosan közeledik «társaihoz»; lehajlik lábaik elé, leoldja sandaljaikat, a bussolantik arany medenczét visznek előtte, izsóp-illatos langyvízzel; azzal mind a tizenháromnak megmossa a lábát, megtörülgeti lágy gyapotkendővel és aztán megcsókolja; a kincstárnok mindegyiknek átnyujt egy piros selyem erszényt, abban egy nagy arany és ezüst érem, egyfelől a pápa arczképével, másfelől a lábmosási jelenettel.

Az egyházi menet után tóduló tömeg aztán, mint a zuhatag ragadta magával Blankát és kisérőit, nem kellett már útmutató, az ár vitte őket az igaz úton, keresztül a vestibulumon, a királyi lépcsőn, Constantin tereméig, a hol a «Cená»-hoz volt megterítve.

Ott ült már a tizenhárom apostol (a tizenharmadik az «angyal», a ki szent Gergely lakomáihoz meg szokott jelenni), előttük egy kosár tele virággal, ezüst tányérok és kések, az asztalon a húsvéti bárány. Az egyházfejedelem körül jár s arany tálból ételt oszt nekik: ráklevest és sült halakat. Minden, a mi az asztalon van, a vendégeké: étel, virág és ezüst. Azt kosaraikba rakják és elviszik.

Innen az embertömeg cataractái sodorják tova a hivőt és hitetlen bámulót, míg a nagy tengerbe beomlanak: a Szent-Péter templomába.

A tömeg nagy részét elvonják a szent Veronka-szobor előtt kirakott legnagyobb ereklyék: a zarándokok körülfogják Szent-Péter sírját. Manassé Blankát, ki, hogy el ne tépjék tőle, két kézzel kapaszkodott a karjába, egy oldaltransepthez igyekezett eljuttatni, melyhez egy kimagasló trónmennyezet volt a jelmutató pharos. Az ügyvédet és Dormándynét egy másik ága a népfolyamnak elszakítá tőlük s elvitte más embertömeg örvényébe. Ők eljutottak a nagy vezeklés látványához.

A transept közepét lépcsőzetes emelvény foglalja el, beárnyékozva aranyszövetű mennyezettel.

Ezen a napon, ősszokás szerint, egy halálos bűnt elkövetett vétkes kap bocsánatot s a bibornokok egyike adja meg neki a nép előtt a feloldást.

A pápa választja ki a szertartást végrehajtó bibornokot, s a bibornok választja ki a szabadon bocsátandó gonosztevőt.

A megkegyelmezett orgyilkos volt, ki politikai fanatismusból le akarta szúrni a miséző papot az oltár előtt Hogy ezt bocsátják szabadon, mindenki tudta már s Manassé előre figyelmezteté rá a herczegnőt. Hanem azt, hogy ki lesz a kegyelmet osztó bibornok, csak akkor lehetett megtudni, mikor a mennyezet kárpitjai közől kilépett.

Blanka Manassé karjára támaszkodott. Mikor a bibornok fellépett az emelvényre, a herczegnő úgy érzé, hogy kisérője megrendül, összerázkódik. Bámulva nézett fel:

– Ezt magát akarta a gyilkos megölni! súgá oda Manassé Blankának.

Az áldozat maga jött fölmenteni az ellene vétkezőt.

Még sápadtan a vérvesztéstől, mit a rosszul irányzott tőrütés okozott, még reszketve a borzalomtól, mit a gyáva test érez, mikor az erős lélek parancsol vele, hogy közeledjék a halála helyéhez, foglalt helyet a főpap a trónszékben s inte, hogy hozzák eléje a bűnöst.

Egy mellék-sekrestye ajtón bevezették azt a terembe, nehéz szövetü szőrcsuhában; nyakán a kötél. A bűnösnek felesége is volt és három kis porontya. Azok is vele jöttek.

A vétkes háttal volt fordulva Blanka és Manassé felé, addig nem láthattak az ő arczába, míg a bibornok trónja előtt térdepelt és gyónt; csak a főpap arczát látták, a mint szelid biztatással suttogott ahhoz vigasztaló szókat; végül reszkető kezét fejére tette, megáldá, levette nyakáról a kötélhurkot, s azt saját karjára csavarta s aztán megölelte a feloldott gonosztevőt.

Mikor a bibornok felállt a székéből, a megkegyelmezett is felemelkedék és megfordult, hogy a hét lépcsőn leszálljon. Ez alatt arczába lehetett látni.

Olyan arcz volt az, a mit egyszer látva, nem lehet többé elfelejteni.

A széles, magas homlok két szeglete annyira kidomboruló, mintha szarvak akarnának rajta kinőni, s az üstök közepén egy csipetnyi rögtön őszült hajtincs, mint egy fellövelő sugárkéve a fekete haj között. Sötét, tömött szemöldei, mint két kigyó huzódnak alá szemeire. Felvetett ajkait göndör bajusz és szakál veszi körül; a római szabású sasorr középcsontja valami ütéstől betörve látszik.

A félelem igézete jár e tekintet előtt.

Maga a nagyobbik fiú, mikor apját leszállni látja az emelvényről, félve huzódik anyja mellé, csak a kis ölbeli csecsemő vet feléje csókot a kezével.

A baljóslatú alak lassú, daczterhelte léptekkel halad végig a számára nyitott fegyversoron, s félre sem tekint senkire, még nejére és gyermekeire sem. Blanka sokáig fog álmodni a szörnyű alakról!

Ezzel a nap ünnepélye végződött. A gyilkost szabadon bocsátják, míg a Megváltó a Golgotán kiszenved. Legnagyobb emberi gondolat ez: könnyű volt Istent találni benne! – A harangok megnémultak; a kereplők szólnak.

Mikor hazavezette a herczegnőt Manassé, azt kérdé tőle: «Nem fáradt ön ki, herczegnő?»

«Új erőt nyertem». Felelé neki Blanka.

És akkor forrón, erősen megszorítá Manassé kezét. Senki sem volt jelen. Ügyvédjét, társalkodónéját a népörvény hurczolta magával, s a kézszorítás alatt gondolta magában: «nem foglak elbocsátani!»

És Manassé elérté a kézszorítást és gondolta magában:

«Szegény asszony! Milyen nagy kincseket kellene elvesztened: millióit a világi vagyonnak, siklusait és talentomait a szívbeli kincsnek, hogy megnyerj érte egy ilyen ágról lehullott, lábbal taposott, széltől elkapott falevelet, a melyre az én nevem van irva. Dobj el engem, – s maradj «ilyen» gazdag!»

Azután még ott maradt nála mindaddig, míg hozzátartozói haza kerülnek s ez idő alatt elmondá a herczegnőnek a látott szertartások mély értelmét, a miről a nézők nagy része fogalommal sem bir, a vallási mysteriumokat, miknek közlésével a mai nap áhitatos gyönyörét az üdv érzetéig fokozta a herczegnő szivében. Ő, a profanus, mind jól ismerte azokat.

S mikor azt hitte a herczegnő, hogy a felmagasztaltság régióiban feltalálták lelkeik azt a paradicsomi tájat, a melyben boldog találkozót adhatnak egymásnak, akkor Manassé ezzel a szóval: «gyönyörű költészet mind ez!» – leveté magát az égből hanyatt-homlok a földre s otthagyta a herczegnőt egyedül a paradicsomban.

Gábor úr és Dormándyné megérkeztek s áldották azt a csengetyűszót, mely jelt ád – nem a feltámadáshoz, hanem a table d’hôte-hoz, az igaz hivőknek, a kik reggel óta se nem ettenek, se nem ittanak, se nem ültenek vala.

X.

Másnap reggel, nagyhét szombatján, Gábor úr panaszkodni kezdett, hogy ő neki már elég volt a dicsőségből: annyi szent dolgot vett már be, hogy egész életére beéri vele. Ezzel összhangzólag Dormándyné is magas fokú migraine jelentkezésére kezdett példálózni s mind a ketten egyértelmüleg constatálták, hogy a herczegnő szerfölött kimerültnek látszik.

Az értük jövő Manassé nagyot nevetett rajtuk.

– Ez rendesen így van. A nagyhétre feltóduló idegenek a két első gyásznap látványaiban annyira kimerítik az erejüket, jól tartják a kiváncsiságukat, hogy a harmadik napon már öthatod része otthon marad, összeszedni képességei töredékét a főpompára, a húsvéti áldásra, s e közben elmúlasztja a legegyszerűbbet és legnagyobbszerűt, a mai nap két tüneményét: a valódi kereszt imádatát, s a Marcell pápa miséjét.

A hölgyek aztán nem hagytak békét Gábor úrnak, mennie kellett velük még egyszer a Sixtinába; pedig bizonynyal állítá, hogy a lábai köszvényt kaptak már a sok állás miatt.

A Sixtus kápolnája most már teljes pompájában volt meghagyva, gyászleplek, fehér takarók nélkül, csak a zárt ablakok sötétje tartá még befátyolozva fölséges pompáját. Nem világított más, csak a viaszgyertyák az oltáron.

A mint Manassé előre megmondá: ma már sétálni lehetett a Sixtinában; ma nem volt semmi látvány, a bámész tömeg otthon maradt.

Mert azt nem lehet látványnak nevezni, mikor a pápa legegyszerűbb papi köntösében, a bibornokok csak a violaszín palástban jönnek elő, aztán kihoznak eléjük egy fadarabot, melyen se arany, se ezüst, se gyémánt. Egy három sing hosszúságú gerendatönk az egész. Azt leteszik az oltárvánkosra.

De az a fadarab az igazi kereszt töredéke.

Valóságos darabja annak a nehéz fának, melynek terhe alatt a világ Megváltója összeroskadt, melyen vére végig csorgott, megőrizve a kősírban a rothadástól, felemeltetve egy császárnétól, darabokra törve a hitetlenek elől megmentés közben, melynek egy darabját egy császár a vállán hozta el gyalog és mezitláb Jeruzsálemből Alexandriáig, egy másik császár szoborba rejteté, templomosok hordták magukkal hitetlenek seregén keresztül, véres útat törve számára Konstantinápolytól Rómáig.

Ez az a minden nemes ércznél drágább fadarab, mely most oda van kitéve a vatikáni oltárra.

S az egyházfejedelem, a kinek lábai királyok fejein járnak, atyja kétszáz millió embernek, őrzője a mennyország kulcsának, mikor e tört darab fához közelít, leteszi fejének ékességét, leölti magáról himzett köntösét, leveti czipőit s egyszerű szőringben és mezitláb, meghajtott fővel járul feléje, térdre veti magát előtte s alázattal megcsókolja azt. Követik a többi egyháznagyok. A chorusok ezalatt folyvást zengik Palestrina nagyszerű zeneművét, melynek neve «Marcell pápa miséje». Egy világot átölelő zenemű, minő valaha emberi és angyali fülek számára alkotva volt, melyet ihletett órákban egy költő ellesett az égből, s mikor készen volt, dedicálta azt egy üdvezültnek, a meghalt Marcell pápának és nem az élő fejedelmeknek.

Az igaz, hogy délután három óráig tartott a nagyszerű zenemű, a míg a szertartás végén a processió a tegnapi kelyhet az ostyával ismét visszahozta a sírboltból s a benne levő bort a pápa és bibornokai, az apostolok példájaként, egy szalmaszálon át szürcsölék ki, mire megkondultak a harangok a Péter-templom tornyaiban; arra a hangra egyszerre lehullottak az ablakokról a takarók; a Sixtina kitünt egész pompájában, Michel Angelo remekműveivel. A kivont kardok, az alabárdok, mik addig lefelé voltak fordítva, most egyszerre hegyeikkel égfelé emeltettek, s a chorusok, az egyháznagyok és a zarándokok egyhangból rázendíték a halleluját!

– Hála legyen a Mindenhatónak, mondá Gábor is Manassénak; csakhogy már vége van! Soha életemben még így nem untam magamat.

– Bátyám ne mondja hangosan, csitítá Manassé. Ez Palestrina zeneműve volt.

– Mindjárt tudtam, hogy valami zsidó nóta, igazolá magát Gábor úr (a kinek Palestrina, vagy Palæstina nem tett semmi különbséget). Már nálunk Pesten csak szebbet hallani ennél a franciskánusok templomában.

Manassé nem vitatkozott vele tovább.

Gábor úr a hotelbe visszaérve, azon megmásíthatlan nézetét fejezte ki, hogy ő már «kerékbe van törve», s hogy ő a holnapi parádén, ha mindjárt szent János apocalipsisát mutogatják is, jelen nem lesz, a hölgyek is jól teszik, ha meggondolják, hogy micsoda mulatság lesz holnap reggeli öt órakor a vatikán kapujánál összecsoportosulva várni négy óra hosszat, a míg a hölgykarzatokra felmenetelt megnyitják, s azután másik négy óráig egymáshoz zsufolva lenni, míg minden szertartásnak vége szakad a templomban s végre a pápa megjelenik a loggián, elmondani egy áldást, a miből úgy sem értenek semmit, mert diákul van. Legjobb volna a holnapi napon itthon maradni és kipihenni magukat. – A minthogy Dormándynét csakugyan még az este utól is érte a bejelentett migraine: annak egész éjjel szódát kellett inni és mustárszeszt alkalmazni. Nőkisérő nélkül pedig a herczegnő magában nem mehetett a karzatra. (Magyarországi fogalmak szerint; mások nem tartották ezt a szabályt.)

– Tudod, kedves öcsém; mondá Manassénak bizalmasan az ügyvéd. A mi a lábaimat illeti, azok kiállnának még akár tíz napi marschot is: nem vagyok én totya; a Dormándyné fejfájása is elmulnék, csak azt mondanám neki, hogy doktort hozok. Nagyon fél az olasz orvosoktól, hogy mindjárt eret vágnak rajta. Hanem az van a dologban, hogy épen most kaptam a pápai curiától a kegyes engedélyt, hogy a herczegnőt velem együtt ő szentsége kész elfogadni holnapután. Ez rendkívüli gráczia! ünnep második napján. Igaz, hogy egy olyan szép diák levelet irtam ő szentségének, a milyet nem olvasott egyhamar. De már most nekem is készülnöm kell egy kicsit: össze kell szednem, hogy mit beszéljek ő szentségének a cliensem ügyében. Tudod, diákul kell szónokolni. Hát csak hadd maradjon most a parádé. Köszönjük a szivességedet, tudod?

– Mindent tudok. Fáj bátyámnak a Dormándyné feje, meg a maga lába. Kapott engedélyt husvétmásodnapi kihallgatásra; a mi egyébiránt Rómában nem ünnep, mint Kún-Agotán. A levele szépen volt irva. Ezt mint tudom. Hanem azért mégis jó lesz egyszer egy udvariassági látogatást tenni Rossi úrnál, a franczia követnél, a kinek az előszobájáig már elvezettem, mert az is tud egy kicsit diákul, ha nem is olyan szépen, mint bátyám. Tudja?

Ebből megtudhatta Gábor úr, hogy a gyors engedélyt a kihallgatásra alighanem Manassénak köszönhetik, ki azt a nagy befolyású franczia követ által kieszközölte.

Manassé is megtudott annyit, hogy a holnapi ünnepélyes látványról azért kell elmaradni a herczegnőnek, mert az «ügyvéd» védelmi tervébe sehogy sem illik az bele, hogy «védencze» nyiltan ország-világ előtt együtt üljön és beszélgessen fél napon át egy idegen fiatal emberrel. Ez az egész per folyamát alterálhatná. Eddig megjárta. A hölgy lefátyolozott arczczal járt-kelt mindenütt, de holnap már le kell vetni a gyászt, pompának öltözni; s ez a város tele van kémekkel, sanfedistákkal: azért, ha a mult héten kikergették is a jezsuitákat. Az ügyvéd tanácsosnak találta felmondani a barátságot. S ebben megint igaza volt.

Manassé megértette a dolgot s szépen búcsút vett a herczegnőtől, a ki igazán szomorú volt azért, hogy a holnapi nap öröméről le kell mondania. De hozzá volt szokva, hogy saját akarata ne legyen soha, s oda nyujtá búcsúra a kezét. De azután kikönyökölt az ablakba s utána nézett az eltávozónak, hogy legalább annyit tudjon meg, hogy mikor a hotelből kilép, melyik irányban hagyja el az utczát, s mikor a szeglethez ér, merre fordul el? Lehet, hogy soha sem fogja többé visszatértét látni.

Korán reggel, tizenegy órakor (római számítás szerint, a mi nálunk hajnali öt óra) az Angyalvár ágyúi kezdték Gábor úr ablakait megpróbálni, hogy jól be vannak-e téve? A nagy dörgésre kiugrott az ágyából s rögtön felöltözött. Első gondja volt bekoczogtatni Dormándyné ajtaján s megkérdezni az ajtón keresztül, hogy érzi magát? A szép hölgy azt felelte neki, nyögdécselő hangon, hogy most az ágyúzástól megint úgy a fejébe állt a mindenféle görcs, hogy reggelig aligha meg nem fog halni.

Ezt nagyon helyeselte az ügyvéd. Meghalásról szó sincs; de legalább a herczegnő nem mehet el a parádéra.

Neki csak parádé volt az, a kérges szivűnek. Mit tudta ő, hogy annak a félénk lelke, mint kétségbeesése balzsamát óhajtja azt az áldást, a mit a szívébe ojtott hit csodaerővel ruházott fel. A mi neki csak latin flosculus volt, attól ő gyógyulását várta.

Azután elkezdtek Róma száz temploma tornyaiban megkondulni a harangok: a város megelevenült, a nép mind tódult a Tiber felé, a hintók ünnepi pompához öltözött néppel rakva, mind egy irányban, a mik visszajönnek, azok mind üresek.

Blanka kihajolt az ablakon s nézte folyvást «azt» a szegletet.

A népfolyam egyre omlott végig az utczán: az órák tizenkettőt, tizenhármat, tizennégyet ütöttek, akkor gyérülni kezdtek az utczánjárók; a ki eleven volt, az már a Szent-Péter-téren van rég.

Ekkor egy nyitott kocsi áll meg a hotel előtt, egy bennülő férfival, kiben Blanka Manassét ismerte fel.

Szíve nagyot dobbant. S az arcza elárulta már a szívét, piros lett.

Manassé sietve jött fel hozzá.

– Bocsásson meg herczegnő, hogy hivatlanul jövök. Láttam az arczából tegnap, hogy nehezen mond le arról az áldásról, a mi ma a loggiáról fog elhangzani, s találtam rá módot, hogy jelen lehessen.

A herczegnő megörült s megrettent egyszerre.

– De hisz elkéstem már; ünnepélyhez sem vagyok öltözve.

– Elég ideje van, herczegnő. Rossi úr neje olyan jó volt, hogy felajánlá önt magával vinni a franczia követség külön hölgykarzatára, mely csupán huszonnégy hölgy számára van felállítva, külön bejárással a katonai sorfal közül, legközelebb a loggiához. Egy óra mulva eljön önért saját hintajával a grófnő. Addig felkészülhet a herczegnő.

– Ön is eljön?

– A grófnőt elkisérem idáig leányával együtt, a kiben ön igen rokonszenves alakot fog megismerni, de oda nem kisérhetem önöket, mert a külön karzatra csak hölgyeket eresztenek, hanem majd valahová befurakodom én is, felmászok valamelyik obeliszkra, a mit még meg nem szálltak mások.

Azzal sietett vissza a követségi palotába.

Ez ajánlat ellen aztán az ügyvédnek sem lehetett semmi kifogása. Inkább kapni kell két kézzel a magas pártfogáson. Nagy megnyugvására szolgált, hogy ezúttal Manassé elmaradt a herczegnőtől s az kizárólag hölgy társaságában fogja tölteni a napot.

Most aztán Dormándynénak még jobban megfájdult a feje, hogy a herczegnő nélküle ment el a benedictióra. De hisz őt csak nem híhatta, mikor be volt kötve a feje.

De még annál nagyobb bántalom is történt Dormándynéval; mert a mint Manassé visszatért a grófi családdal, s aztán a hölgyeket egymással megismerteté és magukra hagyta: ez alatt átment Gábor úr szobájába s azt is elkezdé csábítani.

– No, bátyám. Ha a lábai beleegyeznének, ha az etiquette-szabályok nem gátolnák, ha hite és vallása nem tiltaná, s ha a latin allocutio már be volna tanulva, tudnék ám egy olyan csendes kis helyet, a honnan árnyékban ülve lehetne meglátni azt, a mit ezernyolczszáz esztendeig nem látott emberi szem s letelik új ezernyolczszáz esztendő, hogy nem fog újra látni.

– Micsodát?

– Egy római pápát, a ki élére áll a népszabadságnak, s ki a Szent-Péter templom loggiájáról, a tiarával a fején, benedictiot mond az előtte felállított római hadseregre, a mely megindul harczolni a népszabadságért. Ott van felállítva Durando egész hadteste a téren; s a római pápa megáldja a szabadságért, a felvilágosodás győzelmeért kivont fegyvert. Bátyám álmai ezek, s most ébren nem nézi meg?

– Hüh, öcsém, ez valami! mormogá Gábor úr. Az egész római hadsereg! Maga Durando! Ezt lehetetlen meg nem nézni! Várhatsz addig, a míg a díszruhámat fölveszem?

Gábor úr mindent elfelejtett erre a csábszóra, a mit eddig impedimentum dirimensnek talált saját személye s a szentpétertéri nagy szertartás között s sietett magyar vitéznek öltözni karddal, panyókával.

– De halkan lépegessünk, mert Dormándyné alszik.

Nem aludt biz az; sőt inkább nagyon mérges volt, mikor azt hallotta, hogy lassan, csoszogva osonnak el az ajtaja előtt s halkan teszik be az ajtót. Felfogadta haragjában, hogy ezért Zimándyhoz kegyetlen fog lenni, Manassét pedig szeme elé nem ereszti többé. Különben is ez az oka a mai fejfájásának is, mert ez előtt hat nappal rávitatta a pálinkát. Az akkori borszesztől kapta most ezt a migrainet. Haragudott a herczegnőre is, a miért az egy most eléje toppant idegen asszonynyal kész elmenni inkább, hogysem egyetlen kipróbált barátnéja mellett ott maradna ápolónak; – sőt a pápára is haragudott, a mért épen olyan napot választott erre az ünnepélyre, a mikor ő neki az ágyban kell maradni; s haragjában félre tette az imádságos könyvet s elővette a patience kártyát, azt rakta ki a paplanára, s a mint az első ágyúdördülés jelenté, hogy az ünnepély kezdődik, sírva fakadt, s felfogadta, hogy a mint haza megy, rögtön kalvinistává lesz.

Manassé ez alatt bemutatta a grófnőnek az árpádkori hősnek öltözött Zimándy urat, kinek a mentekötő lánczán akkora emberfejes medaillonok lógtak, hogy elbujhatott mellettük minden Calatrava érdemrend; azzal együtt lementek a grófné carosseáig, annak volt egy hátulsó inasülése, abból a lakájt leszállították, s átdelegálták a kocsishoz; a két úr pedig beült az expropriált inas-ülésbe, a hölgyek háta mögé; így minden akadály nélkül jutottak el a Szent-Péter-térig, a hol a követségi firma oltalma alatt a katonai sorfalak között minden furakodás nélkül érték el a föntartott franczia tribunet, melyen a választott hölgyek csak most kezdtek letelepülni, míg a «confessio» két oldalán emelt karzatok lakói már hajnal óta helyeiken ülnek és szenvedik a keresztyéni csendes martyriumot.

A hölgyek tehát könnyen helyeikhez jutottak, a férfiaknak ez kissé nehezen ment. Nekik a tribunet emelő keresztgerendázat között kellett elhelyezkedniök; Gábor úrnak átengedé Manassé a legjobb positiót, tudniillik azt az ülőhelyet, a mit két hegyes szöget képező gerenda kinál; a mi olyan volt, mintha valaki egy V betűbe ülne bele; hanem neki magának már csak egy arasznyi kiálló szarufavég jutott, a min csak egy lábával állhatott meg, a másik az alatt pihent, s a félkarjával a czölöpökbe kellett fogóznia: valóságos æquilibrista tornagyakorlat volt az. De meg volt érette a jutalma. Egy kartávolnyi magasban láthatta épen maga fölött Blankát, s maga előtt az egész Szent-Péter-tért, a templommal együtt.

S az nagyszerű látvány volt, mely megszégyenít minden képzeletet.

Jól volt mondva: új ezernyolczszáz év kell ahhoz, hogy ezt emberi szem még egyszer meglássa.

A Szent-Péter templom előtt föl egész a lépcsőkig, felállítva egy egész hadsereg; gyalogság, lovasság, ágyúk. Minden ezrednek két zászlója van, az egyik a római egyházállamé a mennyország kulcsaival, a másik a piros fehér zöld: Olaszország és a szabadság lobogója.

S a hadrendbe állított fegyvertest azt az óriási tért csak végig éri, de nem tölti meg; a drága keretben, melyet a Szent-Péter templom, s a két félkörű oszlopcsarnok képez, egy kép van foglalva, melyet megmérni hiányzanak az emberi fogalmak.

Mindaz, a mi pompa és ragyogás, az öt világrészből egy tömegbe gyűjtve: egy tenger – selyemből, csipkéből és aranyból! Díszjelmezei minden népnek, zászlói minden országnak, ragyogó sisakok, arany süvegek, vésett művű mellvértek, tollas barettek és nyusztkalpagok, arany és ezüst vállrojtok ezernyi tömegekben; a körülfutó karzatokon a szépség népe, az egyedül egységes nemzet, a hölgyek nemzete. Az emberiségnek az a fele, mely nem visel egymással háborut, mely nem részese az átoknak, mely az égre kiált; mely nem irtja ki a szomszédot, nem épít várakat, börtönöket: – a nők.

Még hátrább, egész a Borgoig, a kocsik özöne, megrakva sokasággal s maga a souverain nép a háztetőken, a falakon, az obeliszk mellett, festői népviseletében; egy szent szobor helyén most egy ember-pyramid emelkedik s az élő szobor tetején a római nép kedvencz alakja: a hirhedett Ciceruacchio, kezében egy roppant tricolor zászlóval.

S e kép oly óriási nagy, hogy annak, ki egyik keretétől a másikra áttekint, a tulsó részen nyüzsgő embertömeg úgy tünik fel, mint egy czifra hangyaboly.

S benn a Szent-Péter temploma is tömve néppel. A ki a pápa pontificatióján akar jelen lenni, ugyan az nem részesülhet a loggiai benedictióban.

Az órák tizennyolczat ütnek, dél van, midőn megkondul a harang a nyugoti toronyban, s az angyalvár bástyáin elkezdenek dörögni az ágyúk. A templomi szertartás végződött: a bronz templomajtók bőrfüggönyei megnyilnak, s előjön a zarándokok menete, elfoglalva a kolosszális lépcsőzetet; a magasból titokteljes zene hangzik alá, az idegen nem tudja, honnan jön az? A kupolában elhelyezett katonai zenekar harsogtatja a dicsőítő zsolozsmát. Olyan az, mintha a bezárt égből hangzanék alá, elpárolva a felhőkárpitoktól. A hivők szerint a zenészek ezüst trombitákat fujnak. Minden arcz a loggia felé van fordulva most. Ez egy páholyszerű oszlopcsarnok a Szent-Péter templom homlokzatán, toronymagasságban.

A myriadnyi néptömeg ide alant zúg; mindenki látni óhajt és nyugtalankodik; úgy hangzik az, mint a tengermoraj.

Egyszerre megelevenedik a loggia. Pompa, mely túlragyog minden fejedelmi fényt, tárul elé. Bíbornokok sorai, középkori pánczélos lovagalakok, szolgaruhának szegődött királyi palást. A koronahordók jönnek a két hármas koronával: az egyik I. Napoleon, másik a spanyol királynő ajándéka, brilliántokkal terhelt koronák. A harmadik: a legrégibb, mely előbb egyszerű volt, azután kettős lett, utoljára hármassá növekedett, az egyházfejedelem fejét ékesíti, kit aranytrónusban ülve hoznak a loggia párkányáig, hová a másik két koronát letették; hordszéke mellett főpapok csoportja, a háttérben magasra emelt páva- és strucztoll-legyezők.

A mint a pápa a loggia párkányához ér, feláll a trónjáról, a nap teljes fényében megvilágítja alakját.

Öltözete csupa fehér és arany. Vakító fényalak. És az a jóságos mosoly az arczán, a mi ragyogóbb koronája minden köveinél.

Manassé nem a pápát nézte, hanem Blankát. Milyen boldog volt e perczben ez a szegény asszony! Valamennyi úrhölgy között ő hozta el magával a legszebb gyémántokat: azt a két örömkönyet nagy sötét szemeiben.

A pápa kezében nem volt sem pásztorbot, sem kereszt. Annak az emlékére, hogy Péter apostol tanítványa Maternus feltámasztására odaadta pásztorbotját, a pápának nem lehet másutt azt viselni, csak Trier kerületében, hol Maternus meghalt.

Mellette állt a két legifjabb bibornok, a dékányok; kezükben egy-egy pálmalevéllel.

S akkor, a miriádnyi nép elcsendesülése alatt aláhangzott a koronás főpap áldása.

Csengő, hatalmas, érzéstől áthatott férfihang volt az: vontatott énekléshez hasonló. S az áldás tartalma is egyszerű, emberi, malasztos. Bűnbocsánatot, időt a megtérésre, bűnbánó szivet, megjavult éltet, kegyelmet, vigasztalást s kitartást a jó munkában kér az Istentől a jelenlevőknek s nem zár ki belőle senkit.

Egy köny odahullott Blanka szeméből Manassé arczába, a mint egymásra tekintettek. Ez a könycsepp jegyezte el őket egymásnak. Vagy az egyiknek kell leszállni, vagy a másiknak kell fölemelkedni! De találkozniok, egyesülniök kell.

A mint a pápa áldása elrezgett a légben, egy stentori szó az emberpyramid tetejéről fölkiáltott:

«Evviva Pio Nono!»

S erre a miriádok néptengere oly óriási kiáltásban tört ki, hogy azt semmi tenger utána nem csinálja. Egy itéletnapi hozsánnakiáltás volt az, a halottak fölébresztésére szolgáló; a megáldott nép visszarivallja az áldást a főpapnak, kit e napon a szivében hordott mindenki. A szabadság Péter apostola volt ő e pillanatban s Szent-Péter kulcsainak egyikével a mennyei, másikkal a földi paradicsomot nyitá meg népei előtt.

A népáldás hangja elnyelte a két bibornok-dékány utóbeszédét; nehány pillanat mulva megint egyszerre, mintha kettévágták volna a zajt, elcsendesült minden. A bibornokok a kezükben tartott pálmaleveleket hajíták le onnan a magasból a nép közé.

A két leszálló levél egyszerre magára vonta a figyelmet. Vajon hová fognak leszállani? Ki lesz a boldog halandó, a kinek az áldás és bocsánat jelvénye jutni fog?

A lenge pálmalevél lassan szállt alá a magasból, s mint minden, a mi ívalakra hajlott, szeszélyes kanyarulatokat tett a légben.

A nyugat felé szálló pálmalevél végre orsóalakú örvénylő forgással hullott alá magára az olasz önkénytes ezred zászlajára, ismét felköltve a dörgő diadalkiáltást, míg a kelet felé szálló levél ringatózva, kanyarogva, szeszélyes lengéssel csalogatta a ráváró tömeget; egy szellőfuvallat egyszerre a franczia páholy felé ragadta azt. Száz kéz nyult föl eléje, hogy elfogja a lehulló jelvényt.

Hanem a százegyedik hosszabb volt a többinél. Az tudniillik Manasséé volt, ki az állvány szarufájára hágva, az egész tömeget megelőzte egy karhosszával s az odalebbenő pálmalevelet szerencsésen elragadta. S ugyanabban a perczben odakinálta azt a feje fölött ülő hölgynek, Blankának. S ezzel ismét ki lett víva egy újabb üdvriadal a közönség részéről.

Blanka szép volt, de az a percz, melyben a bűnbocsánat és áldás pálmalevele kezébe jutott, valami oly megdicsőülést kölcsönzött arczának, hogy a rátekintő ezernyi szem előtt úgy tünt fel, mint egyike azoknak a szent alakoknak, a kik fölemelkednek az égbe.

Ez a pálmalevél annyi volt neki, mint egy egész fejére omló mennyország.

Mikor eszébe jutott, hogy megköszönje azt annak, ki merész kézzel közvetítője volt az égi ajándéknak, már akkor az nem volt közelében.

– Bizony Isten nagy dolog volt ez, öcsém! mondá Gábor úr, a mikor Manassé annyira útat tört előtte, hogy valami szekérbe elhelyezhesse magát. A római pápa áldást mond a szabadságharczba induló seregekre! Ilyen még nem volt!

– Hanem most azután, bátyám, sietve hajtsa keresztül a herczegnő perét, a míg ezek a csillagképletek uralkodnak.

– Mit? csak nem hiszed, hogy a pápa játékot űzzön ilyen nagy eszmékből? förmedt rá Gábor úr, valódi haraggal.

– Azon nem kételkedem, hogy Pio Nono szelíd, jó szívű, őszinte ember, kegyes uralkodó, felvilágosodott fő, hanem hogy a jámbor keresztény Durandot a pogány osztrákok, nem tekintve a szent atya őszinte áldását, kegyetlenül meg fogják verni az első találkozásnál, azt nagyon valószinűnek tartom; s hogy akkor milyen időváltozás fog Rómában bekövetkezni! azt halandó előre nem tudhatja. Jó lesz sietni, míg el nem szárad az a pálmalevél!

XI.

Mikor Gábor úr hazaért a hotelbe, akkor még természetesen nem volt otthon a herczegnő. Annak még várnia kell, míg a tömegoszlásnál a Rossiék hintójára kerül a sor.

Gábor úr legelébb is sietett magát czivilbe tenni. Azután bekoczogtatott Dormándyné ajtaján: «szabad-e?»

Belülről erőteljes és kategórikus válaszul hangzott: «nem szabad».

Ez most duzzog.

Pedig, a hogy a szobaleány tanuvallomásából kiderült, már föl is kelt a szép asszony és felöltözött s annyira elmúlt a fejfájása, hogy a table d’hôte határideje után tudakozódott s addig is egy adag osztrigát hozatott fel magának. Várni kell, míg magától kibékül. A herczegnő majd kiengeszteli.

Annak a megérkeztét aztán türelmetlenül leste Gábor úr, bodor füstöket eregetve tajtékpipájából ki az ablakon át, az utczára.

Egyszer aztán irtóztató néprivalgást hall közelíteni az utcza vége felől, mintha valami vidám jellemű forradalom venné erre felé az útját. A néptömeg megtölté az utczát, megkoszorúzott trikolor zászlókat lobogtatva s e zászlók között gördült előre Rossiék hintója, a grófnővel, leányával és a herczegnővel; az egész hintó tele volt szórva virágcsokrokkal és koszorúkkal; hanem lovak nem voltak eléje fogva. Férfiak vontatták és tolták azt a hotel kapujáig folytonos üdvriadal mellett.

A hintóból leemelték a herczegnőt odasiető nemzetőrtisztek s fölvezették a szobáiba, a hintót, Rossiékkal, vontatta tovább a felséges nép.

Gábor úr meg nem foghatta, hogy történhetik mindez? Türelmetlenül csöngetett a szobapinczérnek.

A csöngetésre berohant hozzá egy nemzetőr; kardosan, a zöldágas keppivel a fején.

– Nekem pinczér kell, nem gárdista!

– Én vagyok a pinczér.

– Mi történt itt?

– Nem tudok semmit. Talán a maitre du hotel tudja, az onnan jön.

– Hát küldje gyorsan a maitre du hotelt.

Percz múlva belépett hozzá egy nemzetőrkapitány; csákósan, vállrojtosan.

– Kit keres signore capitano? förmedt rá Gábor úr.

– No hát én vagyok a maitre du hotel.

– Ah, pardon! nem ismertem önre ebben a costumeben. Mi történt a herczegnővel?

– Cz cz cz cz cz hn! czuppogatott a vendéglős; s aztán megint elől kezdte; cz cz cz cz hn!

– Odáig tudom, vágott eléje Gábor úr, a mikor a herczegnő a pálmalevelet megkapta, mert addig magam is ott voltam.

– Csak röviden mondhatom el signore, mert száz felé kell szaladnom. Hol is kezdjem?

Ekkor kopogtattak az ajtón. Ugyan ki alkalmatlankodik most?

Már a nyelvén volt Gábor úrnak a «nem szabad!» midőn az ajtó, nyomban a kopogtatás után fel is tárult s «nagyon is szabad!» annak, a ki most belépett. A szép Dormándyné volt. A kiváncsiság meg is gyógyította, ki is engesztelte. Azért, hogy megtudja a rendkívüli eseményeket, jégre tette a haragját s maga lett Gábor úr látogatója.

– Hát, signore és signora, két szóval elmondom. A benedizione után, a mint a «beata ungherese» (mert nálunk azt, a ki a husvéti áldásnál a «palmá»-t megnyeri, «beata» névvel szokták megtisztelni) tehát, a mint a palmát megkapta, levette a brilliántos karpereczét a karjáról s azt a közkedvességű népvezér, a szentelt barka áruló Beppo Comincio kosarába veté e szavakkal: «a szent ügy elősegítésére!» mely példájára a többi úrhölgyek mind egymás után lekapcsolták kösöntyüiket, hasonló szent lelkesedéssel; a gyujtó szikra körül futott a tribuneökön, a szentelt barka-árulók kosarai köröskörül jártak s egy percz alatt tetézve lettek ékszerekkel, miket a derék Ciceruacchio vett át a nemzeti kincstár számára: begyült egy millió scudi. A szikrából láng, aztán lángoszlop lett; olyan, mint a Vezuv kitörése, – (a mit önöknek is meg kell tekinteni, szurta közbe a «maitre du hotel» egy pillanatra elfeledve a capitano-de-la-guarda nazionalét; ajánlhatom Nápolyban a hotel du Danemarkot, ott németül is beszélnek) – tizenkét ezer fiatal ember iratta be magát az önkénytes seregbe rögtön. Nekem minden pinczérem nemzetőr lett. Holnap a szobaleányok fognak felszolgálni az asztalnál. A pápának két unokaöcscse is beállt az önkénytes legióba. A bibornokok pompás lovaikat odaadták a hadsereg ágyúihoz való fogatnak; hasonlót tettek a herczegek, grófok, nagykereskedők, mind kifogatták hintaikból a nemes paripákat: allo az ágyúk elé. Rossi grófné is odaadta a maga lovait. A nép azután maga ragadta meg a rudakat s vontatta a hintókat a palotáig! A balkonokról koszorú! cz cz cz! virág! cz cz cz! ohi! ahi!

A derék férfi úgy kifáradt a lelkesülésben, hogy már csak jajgatni tudott és nem várta az «addiot», hanem szaladt ki a szobából.

– No lássa ön; szólt Gábor úr Dormándynéhoz, e nagyszerű jelenet elbeszélése után. Milyen jól járt ön, hogy nem volt ott; most megmaradt a szép karperecze, a mit bizonyosan ön is elhagyott volna.

– Prózai ember! monda a szőke delnő, elsietve s boszúsan csapta be maga után az ajtót.

A dolog nem egészen úgy történt pragmatice, a hogy azt a capitano előadta. Ilyen kezdeményezéshez a szelid Blanka lelkében minden erély és routin hiányzott. Hanem úgy volt az, hogy a mint a pálmalevelet keblébe rejté, karperecze lekapcsolódott karjáról s leesett az embertömeg közé. A ki azt megtalálta, csakugyan a derék Beppo Comincio volt, ki egy kis ketreczet ütött fel a szegletben, s ott árulta a husvéti emlékvirágokat, a mihez neki szabadalma volt. Ez a karpereczet hosszú pálczájának hármas keresztű végére akasztva, nyujtá fel a herczegnőnek, ki azonban a véletlent égi intésnek véve, azzal a szóval utasítá azt vissza, hogy az elvesztett ékszert a «szent ügy oltárára» kivánja letenni. Ő bizonyosan az egyházat értette. A virágárust, aranyos casulájában, bátran a pápai cortegehez tartozó bussolantének tarthatta. «Szent ügynek» azonban az esztendő folytán Rómában a «szabadságharcz» ügyét tartották s a népszónok Beppo Comincio ily értelemben proclamálta a «beatától» jött ajándékot. Az eredmény csakugyan az lett, a mit a vendéglős elmondott.

Blanka jó maga még csak sejtelemmel sem bírt arról, hogy mit tett? A dicsőség, az ovatió diadalzaja, mely körülvette, érthetlen talány volt rá nézve: megrettent tőle, reszketett. A lelkesedés felfoghatlan zaja, az ölébe repülő koszorúk oly hatással voltak rá, mintha temetési pompáját látná és hallaná élve. Mikor haza ért, alig volt annyi ereje még, hogy szobájába tudjon támolyogni. S ott rögtön levetkőztetteté magát és lefeküdt. Úgy rázkódott egész teste, mintha a hideg lelné.

Mikor Dormándyné bement hozzá, hogy meghívja a table d’hôte-hoz, már fekve találta, s az arcza égett, mint a lázbetegé. Nem kivánt mást, csak czitromvizet. Meg volt törve a rendkívüli izgalom alatt. A keskeny pálmalevelet odarejté az inge alá, keblébe s kezeit összefonva fölötte imádkozott.

De sokszor elringatá álomba ez a pálmalevél!

XII.

Gábor úr azzal igyekezett a szép Dormándyné duzzogását kiengesztelni, hogy mikor az étterembe levezette, azt mondá neki:

– Ez a mai nap eseménye véghetetlen sok előnyt adott a herczegnő ügyének.

– No hát, ha azt akarja ön, hogy ki legyek engesztelve, mondja meg ön nekem, de egész maga valóságában, miben áll ennek a mi herczegnőnknek az ügye, a miért mi ide Rómába jöttünk? Azt tudja ön, hogy nekem is tisztában kell lennem minden eshetőség irányában; minthogy saját elintézendő ügyeim vannak.

– Tudom, igen is; majd odalenn a table d’hôtenál hegyéről tövire mindent elbeszélek; a szomszédaink nem értenek a nyelvünkön.

Ezért aztán megnyerte azt, hogy megcsipték a karját s teljes bűnbocsánatot kapott a gyónás után, az eddig elkövetett bűnös tettekért.

Ezúttal Zimándy urat és Dormándynét ültette a maitre d’hőtel az óriási virágbokréta mögé, melynek az asztal közepén az a rendeltetése volt, hogy a vendégek savanyú képét eltakarja, a mit azok egymásra fintorgatnak, ha az ételek nem tetszenek nekik. S a suttogó párnak ezúttal jól esett a rejtegető bokor.

– Tehát a míg a levest hozzák, röviden beavatom nagysádat abba a tudományba, a mire kivánom, hogy soha se legyen szüksége életében. A herczegnő ellen a férje válópört indított. Ő lenne a felperes. A római katholikus vallás a házasságot felbonthatlan szentségnek tartja. Olyan esetekben, a mik az együttélést lehetetlenné teszik a házasfelek között, csak a külön lakást engedi meg, de a sacramentum maga csak a halál által bontható fel.

– Ne beszéljen ön halálról, mikor az ember épen levest kezd enni.

– Én – köszönöm – nem eszem levest. Ki nem állhatom a sárgarépametéltet a levesben. Egyáltalában nem szeretem a sárgarépát. Ugy-e bár, nagysád nem szokott ezt odahaza főzetni soha? Ez is egy ok a separatióra, ha nem is a thoro, de a mensa.

– Ugyan ne fecsegjen annyi hiábavalóságot, hanem értekezzék a válóperről.

– Hiszen azt teszem. Tehát az egyszerű különválasztásba sem a herczeg, sem a neje nem akarnak belenyugodni; a nő még «gyermek»; még nem is élt, a herczeg pedig alkalmasint nőül akarja venni a kedvesét.

– De hát miért akarja épen azt nőül venni? Miért «nőül?» és miért «őt?»

– Jaj, lelkem, szép nagysád; ne kivánja ezt olyan könnyen megérteni, mintha arról volna szó, hogy miért szippantja be a szomszédom a maga tizenkét darab eleven osztrigáját olyan delicziával, a mitől engem a hideg kilel, ha a tányéromra találják tenni? Ez a herczeg és a marquisné közötti ügy. A tökéletes elválást szonban csak akkor engedi meg a római katholikus egyházjog, ha magát a megkötött házasságot nem létezőnek tekinti, a minek az esélyeit igen szépen versbe szedte valaki a diákok számára. Lehet válogatni a menüből, egyik rosszabb a másiknál.

– A table d’hôte-t érti ön, vagy a házasságbontó okokat?

– Talán mind a kettőt. Ezen okokat a tridenti zsinat alapította meg. A pápai curiának aztán van egy titkos instructiója, a mely a válóperekben dönteni szokott. Ez instructiónak 13-ik kacscsa az, a mire mind a két fél alapítja a keresetét, a herczeg is és neje is.

– S mit mond a 13-ik kacscs?

– Diákul van. Ugyan, signore, nem kaphatnék egy kis házi kenyeret? Grázia! Nagysád is szereti a házi kenyeret? Ez itt «pane francese». A 13-ik §-a az instructiónak nem létezettnek mondja ki a házasságot; hanem egyúttal halálitéletet is mond ki. Az a fél, a melyik az itéletre okot szolgáltatott, meg van halva a világra nézve: annak többé házasságra lépni nem szabad.

– És miért nem?

– Vigyázzon kérem, nagysád! Mikor az ember halat eszik, akkor nem kell beszélni, mert szálkát nyel le. Csak én hadd beszéljek, a ki nem eszem halat.

Gábor úr aztán kitisztogatott szépen minden szálkát ebből a kényes themából, a mely egy gyöngéd hölgynek a torkán akadhatna.

– Ez egy igen kellemetlen, gyűlöletes per, a mi az embert mélyebben lealázza, a pap lába alá, mint a hogy Henrik császár volt megalázva Canossában; ez csak mint «bűnbánó ember» hajtá porba a fejét, a váló fél pedig: mint «bűnbánó állat».

– Ügyeljen ön! A szomszédja koczintani akar önnel a pápa egészségére.

– Ah! Evviva Pio Nono! Igazán mondom: örömest ittam az egészségére. Pedig bizonynyal mondom, éhomra ittam. Ugyan adjanak már valami húsfélét! Hiszen elmúlt a nagy hét. Nem kell már bőjtölni. – Minden reménységünk ő szentségében van most. A válóper ez alapon sok veszélylyel jár, s a mikor az egyik félt megszabadítja, a másik félt megsemmisíti. És itt épen olyan nevezetes ember ügyéről van szó, mint Cagliari herczeg. Ez nem csak gazdagsága miatt nevezetes, hanem diplomatai befolyása miatt is. Többet lakik Bécsben, mint Rómában s palotája van mind két helyen, téli s nyári. Ott is nagy földbirtokos, itt is. Tevékeny tagja annak a pártnak, mely ellensége minden alkotmányos szabadságnak. Mikor a római curia az olasz mozgalom által elhagyta magát ragadtatni, akkor a herczegnek tanácsos volt Rómát elhagyni s a palotája ablakaira vastáblákat tétetni föl. Ő és az osztrák nagykövet csak egy napon térhetnek vissza Rómába. S ez a herczegnőre nézve a legkedvezőbb helyzet. Ha az itélet eldöntését siettetni lehet, akkor a herczeg vesztett. Ő most az idézésre nem jelenhet meg Rómában. Itt a nép megkövezné – «most». Tehát itéletet nyerhetünk ellene «in contumaciam». – Még az is a szerencsénk, hogy meghatalmazottját, Vajdárt, a derék, jó, becsületes haramiák elfogták s valami barlangban fogva tartják, s míg azt a herczeg kiváltja, addig itt elverjük rajta a port. – No, ha az olasz ezt nevezi sült húsnak, akkor szeretném tudni, hogy milyen nála a nyers? Igazán mondom, bégetett, mikor belevágtam. – Mi volt ez az izé, signore, a mit most lenyeltem? – «Cardi!» Bogáncs! Azzal nálunk a szamarakat tartják, köszönöm a komplimentet.

– Ugyan folytassa, kérem! Nem a gastronomiai értekezést, hanem a cánonjogit.

– Mondom, hogy a körülmények kedvezése mellett módunkban áll a herczeggel oly kegyetlenül elbánni, a hogy csak kivánjuk. Nyerhetünk ellene olyan itéletet, mely a herczegnőnek rangjához illő életjáradékot biztosít, még új férjhezmenetel esetére is; választhatunk a herczeg palotái közül, hogy melyikben lakjék? míg másfelől a herczeget érheti az a balsors (akarám mondani: szerencse!), hogy nem nősülhet meg többé.

– Uram, ön elfeledi, hogy ki előtt beszél?

– Ez «ad hominem» azaz: «ad fœminam» volt mondva. Bizonyosan szerencse lesz rá nézve, ha a marquisnőt nem teheti nejévé. – Azonban hát az egész ügyvédi szép tervem egy nagy akadályba ütközik. S az a herczegnő kedélye. Arra nézve, hogy magának kedvező itéletet kapjon, neki kellene a herczeg ellen oly vallomásokat tenni, a miktől iszonyodik. Azt mondja, hogy készebb meghalni, mint ajkain egy szót kiejteni, a mi a családi élet titka. És azután azt tudva, hogy ezen önvédelme által a herczeget oly élve eltemetett alakká tenné, a milyennek az szánta őt, visszaborzad tőle a jó szíve, mint egy gyilkosságtól. Nincs bátorsága a szívének szegezett tőrt kivenni megölője kezéből s annak a szívébe ütni. Annak a vagyonából sem akar részt kapni. Fél a maga fájdalmától úgy szabadulni meg, hogy ezt odaadja másnak.

– De hát akkor minek jöttünk ide Rómába?

– Azt is elmondom. A titkos instructióknak van egy záradéka, mely azon esetekben, a hol a birák bölcsesége az igazságot eltalálni nem elégséges, a pápának, mint Krisztus helytartójának, adja meg a kegyelmezési jogot. Ez épen oly királyi jog, mint a haláltól megkegyelmezésé. A törvény határain túl megteheti azt a pápa, hogy rendkivüli esetekben, különös kegyelemből semmisnek nyilatkoztatja ki az egész házasságot, s mind a két félt feloldja az itélet terhei alól. Ezt a jogot nagyon ritkán használja egy pápa; rendkivüli idők kellenek hozzá; – én azt hiszem, hogy épen ilyen eset és ilyen idők vannak most, s ezért siettünk olyan nagyon. A mai nap után semmi aggodalmam, hogy a herczegnő óhajtása teljesülni fog: megmenekül a herczegtől, a nélkül, hogy annak vesztét okozná, a mit nem tudna a szívén elviselni. – Holnap fogad bennünket ő szentsége kihallgatáson.

A szép szőke hölgy egészen meg volt elégedve az ebéddel, nem úgy, mint Gábor úr, a ki a table d’hôte után rögtön egy rostélyost rendelt fel magának a szobájába.

XIII.

Másnap volt a fogadtatás ő szentségénél.

Korán reggel meglátogatta a magyarországi jövevényeket a Szent-Péter-egyház tizenkét gyóntatóinak egyike: a gyóntató «in lingua hungarica», főtisztelendő Szerényi diakonus úr, kinek láttára nagyon megörült az ügyvéd. Régi ismerőse volt, per tu pajtás, hajdan, mikor még csak plébános volt, sokat tarokkoztak együtt.

A diakonus egyenesen küldve volt hozzá és védenczéhez a főszertartásmester részéről, hogy őket a megjelenés helyéről, módjáról és külsőségeiről értesítse. Még abba is beavatta őket, hogy a hölgyeknek miként kell öltözve lenni. Magas ruhában, a ki nem gyászol, annak színes öltönyben, vagy ha feketében, hát akkor selyemben; ékszert lehet felrakni. Az elfogadási teremig veresbe öltözött lakáj fogja őket elvezetni, folyamodásukat kezükben tartsák. A trónteremben (a hol a hölgyeknek szabad lesz bámulatukat kielégíteni a nagyszerű japáni porczellánműveken) a major domus két sorban felállítja az elfogadottakat, kik ott várnak, míg ő szentsége megérkezik.

– Te! szól közbe Gábor úr. Tudja a pápa, hogy én – «vastag nyakú» vagyok?

– Nem szokta kérdeni a kihallgatásért folyamodók hitvallását. Áldását egyformán osztja mindenkinek: azt hiszi, hogy a ki kérte, annak szüksége volt rá.

– No, mert azt mondom, hogy én meg nem csókolom neki a papucsát, ha azt a Vatikánt nekem adja is.

– Azt pedig nem adja neked. Hanem hát nem kell annak a papucsát megcsókolnod. Mikor odaér a kihallgatandó elé, az egyszerűen meghajtja előtte a térdét s átadja a folyamodását.

– No majd úgy teszek, mint az egykori király (nem jut eszembe a neve), a ki a pecsétnyomó gyürűjét ejtette a földre, hogy az alatt, a míg azt fölveszi, úgy lássék, mintha térdet hajtana.

– Azt is teheted. Egyébiránt akármit csinálsz, nem tünik az föl abban a nagy tömegben.

– Hát sokan leszünk a kihallgatáson?

– Ezuttal csak nyolczszázan.

– Hüh! Nyolczszázan! Hát akkor, hogy mondom én el azt a szép latin orácziót, a miért egész éjjel fenn voltam?

– Sehogy sem. A pápához nem szokás a nyilvános kihallgatáson orácziót tartani; ő szentsége szól, a kihez akar, s csak a megszólításra adnak választ. Kérvényeiket a titkár veszi át a pápa kezéből.

– Jó hát, hogy a kérvénybe is beirtam, a mit el akartam mondani.

– Az nagyon jó.

– No hát köszöntetem ő szentségét. – Mondd meg neki, hogy én voltam az, a ki megindítványoztam Pesten a Radikal-körben, hogy Pio Nono arczképe aranyrámában kifüggesztessék, aztán, ha szokott dohányozni ő szentsége, olyan hatalmas kospallagival szolgálok neki.

A diakonusnak dolga volt s búcsúzott, odább ment.

Eltávozta után Dormándyné keményen lehordta Gábor urat, hogy mit figurázik ilyen ünnepélyes dolgokkal, még elront mindent.

– Nem kell tőle félni. Csak a régi czimbora előtt feszítettem egy kicsit magamat. Azzal szabad tréfálózni. Mikor én védek valakit, akkor egészen annak az alteregója vagyok; ügyvédi kötelességem, ha kriminálistát védek, olyan furfangosnak lenni, mint az, úgy tagadni, a hogy az: esküm kötelez rá. Ha egy asszonyt védek, olyan alázatosnak kell lennem, mint egy asszony; s ha ő katholikus, én is az vagyok. Akkor én nem vagyok Zimándy Gábor, hanem Cagliari herczegnő teljhatalmazottja. De bizony csak kaphatnám nyolczszem között a pápát a herczegnő ügyében, fogadom, hogy úgy összevissza csókolnám a papucsát, mintha az édes anyám ábrázatja volna!

Ez már megint a másik túlságba menő hetvenkedés volt Gábor úrtól, miután bizonyosan tudta, hogy nyolczszázad magával lesz a kihallgatáson s fogadását nem lehet beváltania.

A kitűzött órára azonban pontosan ott kellett lenni, s a magyar embernek az a szokása, hogy mikor idegen helyre, nagyon nagy úrhoz van híva, úgy szokott sietni a megjelenéssel, hogy ha reggelre van hiva, ő segít az inasokat felöltöztetni, s ha estére van híva, a gyertyákat a csillárokban meggyujtogatni.

Mikor a várakozó terembe beléptek, még senki sem volt rajtuk kívül jelen. Csak épen egy diakonus jegyző, a ki a bejelentő kamarás fennhangú kiáltására egy hosszú lajstromban az érkezettek neveit kék irallal aláhúzta. Elég idejük volt megnézegetni a nagyszerű festményeket, a japán vértanuk canonisatióját, s egy kolostoromlást, a hol a pápa és az egész szent collegium épen menekül meg a leszakadó falak közül.

Egy órával korábban jöttek.

És azután hallották az utánuk érkezők neveit a kamarás által bekiáltva; mind hatalmas, nagy nevezetességű nevek: külföldi főpapok, nagykövetek, fejedelmek, a kiket a terembe lépő major domus most már elkezdett rangjuk szerint sorakoztatni; valamennyit a mi ismerőseink csoportja elé. Aggódva lesték, vajjon jön-e egyszer olyan név is, a mi ő utánuk soroztatik; de csak nem jött. Egyenruhás katonák, apáczafejedelemnők, spanyol, franczia marquisk. Mind eléjük soroztattak. Azután zarándokok, remeték, fapapucsban, kötéllel derekukon. Még azok is. Azután kiváncsi angol touristák, kiket csak a curiositás hozott ide, büszke lenéző myladyk tolták ismerőseinket mindig hátrább, úgy hogy ők, a kik leghamarább jöttek, az óra beteltéig csaknem az ajtóig lettek szorítva, a melyen bejöttek.

Kellemetlen érzés azt látni, hogy mindenki előttünk van, s utánunk nem következik senki: mi vagyunk a legutolsók, a legkisebbek.

Gábor úrnak kezdett a nyakába melegedni a nyusztprémes kaczagány, s attól az ő vastag nyaka még keményebb lett. Bántotta a boszúság, a hátratétel érzete s most már magában igen kicsiny kis térdhajtást igért az elfogadó egyházfejedelemnek.

Ekkor, midőn már csaknem tele volt a trónterem, belép az oldalajtón egy kamarás, aranynyal himzett fekete egyenruhában s a terem végén várakozó csapatokhoz siet.

«Serenissima principissa de Cagliari! Nobilis domina vidua de Dormand! Egregius dominus de Zimand.»

A megnevezés után int nekik, hogy kövessék.

Ez azt jelenti, hogy magánkihallgatásban fognak részesülni.

Az egész hosszú teremen végig kell haladniok: nyolczszáz magas úr és asszonyság sorfala között, a kik mind bámulva kisérik őket tekintetükkel, úgy, hogy e három alaknak éreznie kell a mindenünnen feléjük irányzott szemsugarakat, melyek körülfogják őket, mint egy igézetes pókháló.

Az emberek közül néhányan ráismernek a szép herczegnőre, s a suttogás előtte, utána zizeg, mint szél a száraz falevelek között: «ah la beata!!»

Gábor úr azonban e nem várt fordulat alatt úgy elfelejtette az egész latin oraczióját, hogy a megszólítás se jutott belőle eszébe, s úgy tetszett neki, mintha harminczhárom kard volna az oldalán s az mind keresztül akarna akadni a lábai előtt.

Az út nem olyan rövid odáig, a hová ismerőseinket vezették.

A római pápa magánkihallgatási szobája nem nyílik mindjárt az összegyűlési teremből, a hogy más e földi uralkodónál szokott.

Terem terem után, folyosó folyosó után tárul a meghívottak elé és minden terem és folyosó tele van királyinál felségesebb pompával. – Az arany maga a legszegényebb kincs abban. – Remekei a lángésznek, miknek alkotója is király és messiás volt a művészet országában, képezik a római egyházfejedelem termeinek diszét. Kincsek, a miknek oly magas az ára, hogy azokat megvenni nem, csak meghódítani lehet, vagy királyi lelkek mennybeli üdveért cserébe hódolati díjul adományozni. Római császárok, világ urai, országalapító hősök előszobáznak az ő csarnokaiban, hosszú sorokban egymás mellé állítva, s örökké nyitott szemeikkel egymásra meredve; fenkölt istenszobrok, a classicus hitrege bálványai állnak ajtaja bejáratainál; istenek, a kik nem mondhatják magukról, hogy «voltak, vannak és lesznek» – ők csak «voltak»! A mi túlélte istenségüket, az az emberalak: «örökké való emberek» lettek.

Blanka reszketett az elfogulástól, láza volt, szép arcza égett; mentől előbbre hatolt ez ihletésteljes lakosztályokon, a mik egyetlen egy embernek a lakása – és az egész világnak otthona. E palotaóriáshoz háromezer évnek van joga a múltból s megannyinak a jövőből! – Tévedtünk: – még új folyosók nyílnak meg előttünk hosszú perspectiváikkal; azokban már a háromezer évet is megelőzött korszakok népe sorakozott, a nem számlált idők koronás tanui: balzsamozott királyi mumiák, az örök pyramidok örök halottjai. A hogy a hosszú korridorok múltja eltünik az időtlen időkbe, úgy távozik azoknak a jövője is a végtelenbe.

A nagyszerűség képe meghatja azt is, a ki érez, azt is, a ki gondolkozik.

S még mindig nem állapodunk meg: egy újabb folyosó nyílik elénk; egyik oldala mythoszi szobrokkal és domborművekkel rakva, de ezek iránt már mostoha lesz a figyelem, az átelleni falon erős versenytársuk akadt: egy rácsajtó, melyen át a Vatikán kertjébe lehet látni. A tekintet elfordul a kőmosolygású Canephorától, s gyönyörrel szívja fel a boscareccio bűvös látványát. A természet és az emberi művészet együtt pazarolnak. A fák a tavasz első pompájában, százados törzsek, lilaszínű virágokból szőtt aureolával koronáik körül, nyíló bokrok, mintha rózsából rakott oltárok volnának, a fal egy oldala arany almákkal látszik megrakva, az egy csodálatos édes naspolya gyümölcse, mely itt ápril elején érik, ennek tavaszszal van az ősz. És közöttük az örökzöld délvirágok, a ragyogó levelű pálmák, miknek hímporos virágfürtei most törnek elő lombkoronáik alól; kipattanó bimbóiknak sporája, mint arany köd szállong a napsugárban. Szentelt ligetek virágzó narancsfákból, a Gecsemane-kert olajfáival összeborulva, mik közül magasra tör fel, mint egy élő münstertorony, a századokat számláló sötétzöld cziprusz. A déli meleg szellő a nyitott üvegtáblákon át belopózik s ezernyi virág illatával tölti meg a Faraók hullacsarnokát s a kőistenek szobor-karzatait.

Itt, a kertre nyíló csarnokok egyikében, IV. Pius pápa casinojában szokta fogadni a pápa azokat, a kiknek magánkihallgatást engedélyezett, ha hölgyek is vannak az esedezők között.

A szögletből nyíló ajtónál két svájczi testőr áll: ismerőseink czélnál vannak.

Ott állnak a lelkek nagy fejedelme előtt, a kinek birodalmát nem korlátozza a láthatár, a ki ura az ő alattvalóinak nemcsak ezen a földön, hanem a túlvilágon is, a kinek egy szavától a halott szentté lesz s az élő ember halottá, a rettenetes, a félelmetes, az óriási nagy, szelid, mosolygó arczú emberalakba öltözve. Oh e mosolyra még emlékeznek sokan, hogy az való volt. Egy boldog ember mosolygása, a ki tudja magáról, hogy ő egy király, a kit szeretnek.

A szerencsétlen gyermek ott térdelt leborulva e fényes alak lábainál, s boldog volt, hogy könyeivel áztathatta azokat.

Talán jobban hitt benne, mint az Istenben. Hisz az Istenszobor, ha a kétségbeesve hozzáfolyamodó átölelheti térdeit, megnyugtatást, vigasztalást ad annak; de az imádkozó még is aggódva gondolhat rá, hogy ez hideg kő, kemény fa; tán nem is érzi a csókot, tán nem is hallja a sírást; s a kinek képét viseli, az messze van talán, nagyon messze; ime ez pedig egy élő alak, a kinek szíve van, a kinek szemében megjelenik a rokonszenvező köny; a ki megért, meglát s kezét kinyujthatja, hogy megáldjon.

Blanka a boldogságtól sírt.

A világ fejedelme lehajolt hozzá és felemelte őt kegyesen. Kezét fejére tette s vigasztaló szavakat rebegett hozzá. Biztatta.

Oh mily szentségül zárta ő e szavakat szívébe. – Kinek volna bátorsága kétkedni azokban? – Kétkedhetik a menyasszony vőlegénye szerelemesküjében az oltár előtt; – kétkedhetik valaki a napsugárban, hogy az meleg helyett lefagyasztja virágait, – kétkedhetik valaki az anyaföldben, hogy az az elvetett kenyérmagból bürköt fog teremni, – kétkedhetik valaki szülői szeretetében, a bölcsek tudományában, – kétkedhetik a csillagászok mathematikai számításában, – kétkedhetik a saját józan eszében, öt érzékeinek helyes felfogásában: de e mosolygó ajk jóságos szavaiban kétkedni lehetetlen volt.

«Tu es petra!»

Úgy építette e kegyes szavakra, mint a sziklára, jövendője fényes várát a szegény asszony.

Gábor úr nem tudott magának számot adni róla, mikor vége volt az elfogadtatásnak, hogy mi történt vele? vajjon csakugyan letérdepelt ő az egyházfejedelem előtt, s csakugyan megcsókolta annak a lábát? csakugyan belesült a dictiójába, s nem tudott tovább hatolni annál, hogy «beatissime pater»? vagy mind ez álom volt? (Majd megmondja Dormándyné otthon.)

Annyi bizonyos, hogy védencze könyörgő levelét kegyes kezek vették át és így minden czél el lett érve, s ez mégis az ő ügyvédi sikeres működésének az eredménye.

Csak Dormándyné tartotta meg mind végig az asszonyoknál annyira bámulatos és kiváltságos lélekjelenlétét, hogy még azt is el tudta mondani odahaza, hogy ő szentsége az alatt, a mig Gábor úr összevissza hebegett valamit (de azt senki se tudja, hogy zsidóul volt-e, vagy görögül?), hátulsó zsebéből egy burnót-szelenczét vont elő, s abból mosolyogva kettőt szippantott; a burnótszelencze egyszerű tojásdad alakú teknönczhéj volt, zománczfestéssel a tetején, s azután ő szentsége ugyanazon zsebéből, a selyem és aranyhimzés közül, egy zsebkendőt vont elő, mely durva gyapotvászon volt, veres és kék koczkákkal, a minőket otthon a franciscánusok használnak.

Mindebből a herczegnő és az ügyvéd semmit sem láttak.

XIV.

Blanka herczegnő megtette Rómában a kötelességszerű látogatásokat, elment Rossiékhoz, megköszönni a ránézve jótéteménynyé magasult szivességet; meglátogatta ** grófnét, egy nagykövet nejét, kinek férje képviselte az osztrák és magyar alattvalók érdekeit, saját nagykövetük távollétében; hanem aztán Blanka nem folytatta tovább az ismeretséget.

Finom érzéke megsugta neki, hogy egy ifju nő, a ki férjétől válik, valami hidegséget sugároz ki a női társaságban, a hol megjelenik. A míg itélete ki nincs mondva, addig vádlott, – és senki sem tudja, hogy mivel van vádolva.

Kellemetes különben sem volt rá nézve a társalgás. Mindenki politikáról beszélt előtte; mindenki azt akarta tőle megtudni, hogy mi történik Magyarországon? mekkora haderővel rendelkezik a kormány? mikor ül össze a parliament? van-e rá kilátás, hogy a magyar ezredeket visszahívják Lombardiából? s több effélét, a mire Blanka mind nem tudott felelni. Ő nem tudott egyebet, mint hogy egy napon Bécs utczáin magyar «éljen» kiáltásokat hallott s ablakai alatt görbe kardos és attila-dolmányos fiatalok csoportja vonult végig.

Azután nem is volt eszében, hogy Rómában letelepedjék, keresztül utazónak tekintette magát, kit ősrégi emlékek, a bűbájos természetpompa inkább hivogatnak a látogatásra, mint a magas körök. Nem is volt egyedül. Gábor urat és Dormándynét magukra hagyni hálátlanságnak tartotta volna. Jól esett mindennap hallgatni Gábor úr ömledezéseit azon kedvencz théma fölött, hogy milyen jó lett volna, ha ősünk, Attila, akkor, mikor itt járt a maga hunnusaival, Rómát elfoglalta volna, itt telepedett volna, a keresztyén hitet felvette volna, mi most volnánk a rómaiak, hisz diákul úgy is jobban tudunk, mint a hajdani Latium lakói. Milyen nagy volt az öröme, mikor a Capitolium egyik folyosóján felfedezte azt a kőemléket, a melyen egy valóságos czifra szűrös génius támaszkodik egy elvitázhatlan rézfokosra, s aláirva a sok mondat között e csalhatlan szó «Hungariæ».

Blanka pedig abban találta gyermekes örömét, hogy a classicus helyekről, a miket bejártak, egy-egy kődarabkát, egy falevelet, falból kinőtt virágot hordott össze: egész ártatlan emlékgyűjteményt csinált belőle magának, s albumát telerajzolta vázlatokkal. – (Még akkor nem árultak úton-útfélen fényképeket.)

A míg az ügyvéd a történelmi emlékeket kutatta, s a herczegnő albumát megnépesíté, teltek a napok és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az ügyet, a miért idejöttek, siettetni kellene. Az ügyvéd szabadságidőt vett magának; otthon úgy is nagy törvényszünet volt. (Köztünk mondva: Gábor úr hírhedett népszónok és oraculum, a kinek olyankor, mikor keresik, nagyon czélszerű úgy intézni a dolgát, hogy ne találják.) A herczegnő pedig szentségtörésnek tartotta volna egy áldásnak, melyet fejére nyert, még a foganatját is sürgetni. Hogy «adja írásba» a benedictiót!

Egy napon aztán, mikor a herczegnő azt mondá, hogy ő maga délután a Colossæumba akar elmenni, s annak a belsejét rajzolni le az albumába, Gábor úr kijelenté, hogy ő most ebben a mulatságban részt nem vehet; csak méltóztassanak az úrhölgyek magukban meglátogatni az Antoniusok circusát, neki fel kell sietni a Lateránba, s utána nézni a herczegnő ügyének. Nyugtalanító levelet kapott Manassétől.

– Ön elmondá ez úrnak, hogy bennünket mi ügy hozott ide?

– Haragszik érte a herczegnő?

– Nem. Nem. Helyesen tette. Mit ir önnek?

– Felolvasom. Szörnyű macskakarmolás irása van. «Táblabiró úr! A míg ön a katakombákban jár, a föld fölött is történik valami. Durando úr már megkóstolta az osztrákokat Ferrarában, s úgy találta, hogy igen kemény héjuk van. Most haragjában keresztes háborút hirdet ellenük, s katonái mellére vörös kereszteket ragaszt s úgy indul neki a Pónak. Ő szentsége rossz kedvű. Nem szereti, hogy a római sereg keresztes háborút hirdet egy keresztyén állam ellen. Durandonak megtiltá a Pón átkelést. Ha mégis átmegy, akkor mindazok az emberek, a kik az ön védenczének pártfogói voltak, halomra buknak. S ha még meg is találják verni a Pó mögött, a mi nem lehetetlen, akkor az ön védenczének minden ellensége felülkerül. Jó lesz a halottakkal való beszélgetést egy kicsit abbahagyni, s az élők után látni. Holnapután már csukva lehet ön előtt minden ajtó.»

– De hát lehetséges volna az, hogy azért, mert a csatatéren valami baleset történik, engem büntessenek meg? kérdé a herczegnő.

– Hja. «Quid-quid delirant reges, plectuntur Achivi», mondá rá eltávoztában Gábor úr, s még csak meg sem magyarázta a herczegnőnek, hogy ez annyit tesz magyarul, hogy valahányszor a királyok dühbe jönnek, mindig a szegény embereket verik meg. Ezt még Achaiában így szokták.

A herczegnő tehát Dormándyné kiséretében egy abbét kérve fel ciceronénak, (kapni azt minden lépten-nyomon) látogatá meg a Colossæumot, s míg az abbé Dormándynénak magyarázta a circus históriai emlékeit, addig ő leült az arena közepén felállított kereszt talapjára és megkisérté lerajzolni az előtte feltáruló képet.

Sehogy sem sikerült.

Azon vette észre, hogy el sem tudja kezdeni. Háromszor is hozzáfogott s mindannyiszor félbe kellett hagynia az elrontott lapot. A Colossæum nem engedi magát mindenkinek lerajzolni: azzal küzdeni kell.

Fenn a negyedik óriási karzat szédületes magasában, a párkányra kiülve ül egy hangya, a ki fest. Innen alulról a szinházi látcsővel nézve sem más az, mint egy hangya a hegytetőn. Széles szalmakalap van a fején s mögötte nagy vörös esernyő kifeszítve a nap ellen: úgy dolgozik.

Blanka irigykedett erre az emberre. Az már meghódította a Colossæumot. Legyőzte ezt. Belekényszeríté rámája keretébe. Vajjon hogyan kezdhetett hozzá? Természetesen: felülkerült neki, felhágott a magasra, onnan tekint le rá. Igy könnyebb volt az óriást legyőzni.

Föltette magában, hogy holnap korán reggel fog ismét idejönni, s akkor ő is onnan a magasból kisérti meg a vázlat fölvevését; azzal kitépte az albumából boszusan az elrontott lapokat s elhajította azokat a tarkalevelű bogács közé, a mi az omladékokat körülnőtte.

Este volt már, vissza kellett térni a hotelbe, s aztán készülni a szinházba.

A hotelhez rendesen azon az utczán kellett végigmenni, a melyen a Cagliari palota állt. Blanka mindennap látta ezt a néma és vak épületet, s mindannyiszor az a nyomasztó gondolat lepte meg, hogyha ő neki e vastáblákkal elzárt ablakú termekben kellene lakni; e griffmadarakkal kérkedő kapun belül, a mi soha nyitva nincsen!

Ma este, midőn kocsija e palota előtt ismét elhajtatott, megdöbbenve látta, hogy a palota ablakain a vastáblák ki vannak nyitva, s az egész első emelet fényesen kivilágítva; a kapu is tárva van, s azon keresztül a kertté alakított udvarba látni.

Vajjon ki tette a kisértetek palotáját egyszerre lakottá?

Mikor a hotelbe megérkezett, még több meglepetés is várt rá. A maitre d’hotel egyébkor is igen udvarias volt a herczegnő iránt, de azt még soha sem tette, hogy maga siessen a kocsija ajtaját kinyitni s őt a földre lesegíteni és azután felkisérje a szállására.

– Köszönöm, uram; ne fáradjon, kérlelé Blanka. Eltalálok a szobámhoz magam is.

– Cz, cz, cz! ohi! az lehetetlen!

S hogy bebizonyítsa a herczegnőnek, mennyire lehetetlen neki saját helyismerete után eltalálni a már hetek óta lakott szobáiba, egy más lakosztály kettes szárnyajtaja elé érve, azt a hátával, két tenyerével és az egyik sarkával egyszerre ügyesen feltárta s kényszeríté a hölgyeket belépni. Az pedig még csak egy előszoba volt, de már az is herczegi fényűzéssel butorozva; abból egy nyitott szárnyajtón keresztül egy választékos pompával diszített terembe lehetett látni, melynek falait művészi olajfestmények diszíték; s a nyitott erkélyajtó mellett jázminbokrok fogták fel a besütő holdvilágot, mely összevegyült a tejüveggel fedett lámpák fényével. A teremből jobbra-balra fénymázas és szőnyeges ajtók nyiltak, miket nagy hajlongások között egy vörösbe és aranyba öltözött bérszolga sietett a herczegnő előtt felnyitogatni.

– Távolléte alatt ide költöztettem át a herczegnőt, mondá lekötelező nyájassággal a maitre d’hotel. Remélem, megnyeri a tetszését.

– Nem, uram, ez a szállás nekem drágának látszik; maradok a régiben; csak hordassa vissza a holmimat. – Hát ez az úr mit keres itt? kérdé, a vörös-arany bérruhás emberre mutatva.

– Ez a mi saját bérszolgánk, a ki herczegséged livreéjét viseli, mondá, kezét dörzsölve a vendéglős; s ezentul herczegséged szolgálatára fog egyedül állani, egy hasonlóul öltözött fehér parókás kocsis fog ezentul itt lenni a kapuban, födött hintóval herczegséged szolgálatára. Mindez magas rendelet következtében történik így. Egy excellencziás úr volt itt. Cz, cz, cz! nagyon haragudott, mikor megtudta, hogy herczegséged egész udvarával együtt csak négy szobát foglal el hotelünkben! Cz, cz, cz! Rögtön intézkedett mindenről.

– Hol a látogatójegye, Beppo! – Ezüst tálczán hozd, Beppo.

De Blanka rá se nézett a jegyre. Tudta, hogy kinek a neve van ráirva. Eltitkolta izgatottságát. Az asszonyok bámulatos nyugalmával felelt (férfinak a szava elakadt volna a dühtől): «Kérem önt, rám vonatkozó intézkedéseket ne fogadjon ön el mástól, mint ügyvédemtől; különben rögtön kiköltözöm a hoteléből. Adassa vissza az eddigi szobáimat s ne tartson számomra külön bérszolgát.»

A czifra bérszolga elámulva tartá kezében a tálczát a névjegygyel.

Számára is volt kategórikus utasítása a herczegnőnek.

– A ki utánam tudakozódik, utasítsa ön ügyvédemhez; az az úr meg fogja mondani a kérdezősködőnek, hogy lehet-e velem beszélni és mikor? – Mától fogva nem fogok a vendégasztalnál étkezni, hanem idefenn a szobámban.

Azzal felnyittatta a régi szobáit, visszahordatta a bőröndjeit s félreérthetetlenül bezárta maga után az ajtót.

Dormándyné mind ebből nem értett semmit. Sejtette, hogy valami nagy baj van s ilyenkor sietett visszavonulni, nehogy kénytelen legyen osztozni benne, mielőtt tudná, hogy mi az?

Blanka türelmetlenül várta az ügyvédet, a ki csak nagy későre érkezett haza.

Olyan bűntudatos arczczal került elő, mint mikor egy férj elkártyázta a pénzét, s aztán tudja jól, hogy azt hiába titkolja; az asszony le fogja olvasni az arczáról.

– Nos, hát mi hírt hoz ön ügyvéd úr? kérdé eléje sietve Blanka.

– Semmit, semmit, épen semmit. Egész álló nap lótottam, futottam. Vagy korán mentem, vagy későn jutottam oda. Megvárakoztattak mindenütt óra számra. A kit kerestem, végre sem találtam, kiket már informáltam, azoknak a helyein már más emberek ültek, s azoknak fogalmuk sem volt arról, a mit nekik beszéltem; Pontiustól Pilátushoz küldöttek; de a folyamodásunknak semmi nyomára sem akadtam. Holnap elől kezdhetem. Már most a perokmányainkat nyomozom, azok majd útba vezetnek. – Csak én azokat a katakombákat ne jártam volna egy hétig! – Csak legalább azt tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!

(«Én tudom!» mondá magában a herczegnő. – De nem mondta senkinek.)

– No ha ön nem tud semmi hírt, akkor én tudok valamit, szólt Blanka; nézze meg azt a névjegyet azon a tálczán.

Gábor úr elővette a szemüvegét s belenézett.

«Vajdár!»

– Az van ráirva? Meg sem néztem. Csak gyanítottam Cagliari herczeg is itt van.

– Vajdár volt itt? Találkozott vele?

– Nem. De holnap el fog jönni. Előre is önhöz utasítottam. Nekem nincs vele semmi beszélni valóm.

– No hiszen csak az én kezem közé kerüljön, türkőzék neki Gábor úr. Hanem aztán fejcsóválva tette hozzá: Bár csak tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!

(«Én tudom!»)

Alig is várta, hogy egyedül maradjon Blanka, s előkeresse azt, a mit csak ő tud és senki más.

Különös módon jutott ő ehhez.

Mikor Manassé kiséretében a Sixtina pompáját nézni ment, elébb a «Cortile di Damaso» irodájában egy nagy könyvbe be kellett mondatolni kinek-kinek, a ki engedélyt kapott, a nevét a szállása czímével együtt. Itt hallotta meg azt Blanka, hogy Manassé hol fogadott szállást, s akkor azt hirtelen feljegyezte az albumának egy lapjára, a mit szüntelen oldaltárczájában hordott. Az utczanevek és számok könnyen elvesznek az emlékezetből. A papir megőrizte azt.

Sietett elővenni az albumát.

Kereste. És nem találta meg.

Újra meg újra végigforgatott minden lapot. Manassé lakásának czíme nem volt egyiken sem.

Ekkor jutott eszébe, hogy ő két-három lapot kitépett ez albumból, miken a Colossæum rosszul sikerült vázlatai voltak, s azokat elhajította a lapu-bozót közé. Bizonyosan azok egyikének a hátára volt feljegyezve a keresett lakásczím.

Azt pedig már most azon a helyen, a hol egyszer megtudta, véletlenül, még ha volna is bátorsága, hogy odamenjen azt kutatni, meg nem kapná, mert a nagyhéti iroda a jövő nagypéntekig nyitva nem lesz.

XV.

A herczegnőnek még az nap este levelet hoztak a herczegtől, melyben arra kéri, hogy mondjon neki egy órát, melyben meglátogathassa. Blanka azt válaszolta, hogy a herczeget, ha egyedül jön, holnap reggeli tizenöt órától kezdve délig elvárja a szállásán. Más látogatója előbb az ügyvédéhez van útasítva.

A herczeg nem váratott magára. Az első negyedórájában az engedélyezett időnek már ott volt a sötét narancsszínűre festett hintaja, a skarlát dolmányos kocsissal a hôtel előtt s a herczeg egy theafa-pálczára támaszkodva jött fel a lépcsőn. Csak a jobb lába fungált, a bal szolgálaton kívül volt helyezve, de ezt csak, ha lépcsőn járt, lehetett észrevenni; teremben, társalgás között e nehézséget elütötte úrias applombbal.

A herczeg most is igen szép ember volt; csak a fehér haja árulta el az életkorát, de simára borotvált arcza piros volt és homloka ráncztalan, szemei ragyogók s sűrű szemöldei még egész feketék; szép metszésű ajkain örök mosoly. Egész magatartásában öntudatos büszkeséggel párosult lanyhaság, mely hölgyek közelében ellenálláshoz nem szokott bizalmassággal vegyül.

Az előtte szaladó főpinczér sietett őt a herczegnőnél bejelenteni, ki maga jött ki eléje az előszobába s kezét nyujtá.

A herczeg jobbjával Blanka kezét szorítva meg, a baljában tartott pálczát a pinczér előtt keresztbe tartá, oly formán, hogy annak vagy át kell ugorni, vagy foglyul adni meg magát.

– Még mindig ez a herczegnő szállása?

Az inquisitus nem birt semmit a védelmére fölhozni; azonban a herczegnő sietett őt kimenteni.

– Én magam óhajtottam itt maradni, herczeg.

Erre a vádlott a vizsgálati fogságból rögtön szabadon bocsáttatott, s a herczeg be hagyta magát vezettetni Blanka szobájába, mely elég díszes és kényelmes volt, ha nem is pompás.

– Igen sajnálom, kedves Blanka, hogy ön nem fogadta el gondoskodásomat. Ez nem az ön rangjához méltó ellátás.

– Én az egyszerűséget szeretem.

– Azt tudom. De ön Cagliari herczegnő; s nevének fényét, ha teher is, viselni tartozik. Aztán ön abban a helyzetben van, hogy ide s tova előkelő látogatókat kell elfogadnia, s nincs egy bérszolgája, a ki azokat bejelentse, nincs egy elfogadási terme, a hol azokat leültesse, ha ön történetesen még akkor a hajdíszét rendezteti.

– Már korán reggel fel vagyok öltözve, herczeg, s kész látogatóimat elfogadni.

– De nemcsak látogatók jöhetnek önhöz, hanem kalandorok, tolakodók, kéregetők.

– Nem vagyok egyedül: van védnőm (garde des dames), van ügyvédem.

– Azokat is másként választhatta volna ön, kedves Blanka; ha azon a szomorú emlékű napon, melyen ön házamat elhagyta, valamelyik nagynénjéhez költözött volna, az maga eljött volna önnel Rómába, jelölt volna ki az ön számára oly ügyvédet, a ki grata persona a befolyásos helyeken. A helyett ön egy leánykori zárdabeli ismeretségéhez költözött, a ki, megengedem, hogy igen distingvált úrhölgy, s az ügyvéd is, a kit ő ajánlott önnek, lehet igen derék tabuláris fiscális; de a ki, megbocsásson ön a hasonlatért, úgy találja fel itt magát Rómában, mint a peleskei nótárius Budapesten. S azonfelül egy protestáns ügyvédnek a választása az ön részéről egészen azt a színt adta a dolognak, hogy ön teljes atrocitással akar ellenemben eljárni.

– És azt tettem-e? kérdé Blanka nemes szemrehányással.

– Nem. Nem azt tette ön. És ez bizonyosan nem ügyvédének a tanácsa volt. Ez az ön saját nemes szivének a sugallata volt. Ön nem használta fel azt az időközt, melyben nekem személyesen Rómába jönnöm erkölcsi lehetetlenség volt; meghatalmazottam pedig tettleg akadályozva volt a megjelenésben; a curia irányadó helyein mind politikai ellenfeleim ültek: ha ez idő alatt ön sürgette volna, hogy legyen harcz, – az ellenem dőlt volna el. Ön nem azt tette; ön a kegyelem útjához folyamodott, s most nem mint két harczoló fél állunk egymással szemben, hanem mint két osztályos atyafi, a kik kölcsönösen föltették magukban, hogy visszaadják egymásnak azt, a mi nem az övék. Cagliari herczeg most nem a feleségét jött reklamálni, – hanem a leányát. – Elfogad-e ön atyjának?

Blanka közel volt hozzá, hogy még azt is elhigyje. Szerencséjére, sokkal több fájdalmat okozott neki ez az ember, mint hogy ezt egy színpadi jelenettel helyre lehessen hozni. – Mozdulatlanul maradt.

A herczeg pedig nagyon meg szokta figyelni a beszéde hatását.

– Gondolja meg, kedves Blanka, hogy most a helyzet kulcsa az én kezemben van. A nagy világmozgató eseményekben oly fordulatok álltak be, melyek engemet a Vatikánban nagyon szivesen látott alakká tesznek, s az utczahősök uralkodását is egyúttal megszüntetik. Önnek a pártolói útra készülnek.

– Nekem csak egy pártfogóm van; az nem készül útra. Én nem kértem igazságtételt: én csak kegyelmet kértem és áldást. Az igazság lehet alávetve a változásnak, de a kegyelem és az áldás soha.

– Ki tudja? Sokszor következett már az áldásra anathema; – ugyanarra a fejre, ugyanattól a kéztől. Egy megszorúlt földi ember sok változandóságra képes; hát még egy megszorúlt földi Isten? Azonban maradjunk annál, hogy békét és kegyelmet óhajtunk mind a ketten. – Ennek az első föltétele az, hogy ön fogadja el az én intézkedéseimet, a mikkel önről atyailag gondoskodom itt tartózkodása alatt. Ha békével akarjuk megoldani ügyünket, az ellenségeskedésnek minden látszatát el kell távolítanunk magunktól. Az pedig ellenséges tüntetés, ha Cagliari herczegnő egy számozott bérkocsin járja végig Rómát (a hol a bakon a fiakker mellett ül annak a kis kutyája), s harmad magával egy négy szobás szállást foglal el; a míg Cagliari herczegnek egy palotája van a szomszéd utczában, melyet mindenki ismer. Ez által ön engemet sújt, mert magát, mint áldozatot tünteti fel. Nekem legalább is azt lett volna kötelességem önnek fölajánlani, hogy szálljon be a Cagliari-palotába; az két külön lakosztályt képez, két külön kapubejárattal, külön lépcsővel, még a kert is két osztályra van rekesztve. Nem én vagyok az első Cagliari herczeg, a ki úgy lakik egy házban a feleségével, hogy egymást soha se lássák. Ön ez ajánlatot, tudom, hogy visszautasította volna.

– Vissza.

– Tehát nem maradt más választásom, mint itt ebben a hotelben rendelni meg az ön számára azon lakosztályt, melyet külföldi uralkodó herczegek szoktak elfoglalni; ez tőlem nem ajándék; ha békében szétválunk, tartozásom kiegyenlítésénél be fogom ezt önnek számítani.

– Köszönöm, herczeg. Magamnak is van vagyonom. Ha ezzel önről kellemetlenséget háríthatok el, meghozom ez áldozatot.

Blanka, kinek kedélye nagyon is hajlandó volt a bizalomra, tartott magának olyan embereket is, a kiknek ne higyjen. Ez megengedhető fényűzés egy asszonynak, a ki már ily fiatal korában annyi szenvedésen ment keresztül.

E ritka emberek közé tartozott – maga a férje. Megtanúlta már, hogy ennek egy szavát se kell úgy venni, a hogy az adva van.

A szálláskérdés valami olyan hiábavalóság, hogy azon bámulatos dolog volt annyi szót elvesztegetni. Tehát legyen úgy, a hogy a herczeg akarja. – Hanem annak a háta mögött kell lenni valami egyébnek.

– Annak tehát nagyon örülök, kedves Blanka, hogy ön ezen óhajtásomnak engedett. A szállása berendezését tehát bizzuk a vendéglősre. Az önnek a házunk bérköntösét viselő szolgát is fog szerezni, hányat kiván? kettőt?

– Elég lesz egy.

– Ha nem fog önnek tetszeni, bocsássa el s fogadjon mást. Ne legyen az a gyanúja, mintha kémet akarnék ön körül tartani cselédalakban.

– Nem volna semmi feljegyezni valója körülöttem.

– Kedves Blanka! Az ember soha se látja a saját arczát tükör nélkül; más pedig mindig látja.

– Lehet önnek valami kifogása ellenem?

– Nekem nincs, en ismerem önnek szilárd elveit. Én önt most nem azon a sárga üvegen keresztül nézem, a mit féltékeny férjek fordítanak feleségeik felé, hanem a rózsaszínűn át, melyet kegyes atyák alkalmaznak leányaik ellenében. Én nem vádolója, hanem védője vagyok önnek, a ki azt mondom: «eh, balgaság! ha együtt utazott ön valakivel, az lehetett egész véletlen; ha hirtelen utat vesztettek együtt, az történhetett jól értesült óvatosságból, a veszélyes útvonal kikerülése végett. Ha Rómában ismét összetalálkoztak, az igen természetes kötelezettsége egy, a helyi viszonyokkal ismerős honfitársnak járatlan szülötteföldiei irányában; ha karöltve jártak együtt, az a sokaság közötti tolongás miatt történt, a mikor egy nő fel van jogosítva a legelső férfinak a karjába kapaszkodni s tőle oltalmat követelni, a kit maga mellett talál.»

Blanka idegeit zsibbadás állta el. Hát ebből már fegyvert kovácsoltak volna ellene!

– De lássa ön, én védem önt, egészen atyai módon. Azt mondom: ez semmiség. Ha nekem nincs közöm hozzá, másnak ne legyen. Csak arra kérem, hogy jövőre legyen óvatosabb! Mert ellenségei vannak; nem is tudja, hogy hol? Érdekből mindenki árulóvá lesz, – kivált itt! S azok a semmiből tudnak teremteni egy alvilágot. De legyen ön meggyőződve felőle, hogy én vagyok az, a ki önt minden rágalom ellen védeni fogom. – Mit akartok? – Én ennek a hölgynek atyja vagyok – s akarom, hogy ő boldog legyen.

Blanka nem hitte volna, hogy jöhessen elő valaha olyan helyzet, a melyben ő Cagliari herczeg jóakaratára legyen utalva.

El kellett hallgatnia. Égő arcza meghazudtolta volna, hogy mindez merő rágalom. S lehetett-e elmondani, hogy valóban napokig kisérte őt, mint az árnyéka, egy boldog ábránd fantomja; hogy álmodott, hogy sóhajtott róla titokban, de imáinak, könyhullatásainak sikerült leküzdeni a varázslatot s ime eltünt az és nem maradt fenn belőle semmi? Semmi, csak az emlékezet fehér silhouettje; körrajzai egy betöltetlen ürnek. – Inkább hallgatott és tűrt.

– N’en parlons plus! mondá a herczeg, észrevéve diadalát. Cagliari herczegről senki se mondhassa azt, hogy őt nagylelkűségben felülmulta – még a saját neje se. A mit ön éreztetett velem, azt fogom én éreztetni önnel. A hogy ön leborult kegyelemért esdve, úgy fogok én is leborúlni közös atyánk szent lábaihoz. A mit ön irt folyamodásában, azt aláirom én is: «mi nem vagyunk férj és feleség: mi atya és leány vagyunk». S ön tapasztalni fogja, hogy ez több, mint üres szójárás. Én nem tépem el, csak fölcserélem a köteléket közöttünk.

És ez mind oly édes hangon, oly belső indulatkifejezéssel volt mondva, hogy könyekre kellett volna fakadnia annak, a ki a herczeget úgy nem ismerte, mint a legravaszabb tettetőt s a legkitanúltabb színjátszót. Blanka ismerte már őt jól. – Lehetetlen, hogy ebben a szívben egy őszinte nemes gondolat támadhasson valaha. Ez megcsókolgatja az áldozatát, mikor a méregpoharat készíti számára, ez képes kegyelmet kérni annak, a kit az ő árulása juttat a vérpadra; ez képes fegyverrel védni egy áldozatának a becsületét, a mit alattomban maga tett tönkre.

Cagliari Jeromotól akkor kell félni, a mikor nemeslelkű.

A herczeg győztes fölényének teljes öntudatában kelt föl a kerevetről, s mintha a legközönyösebb dolgot mondaná Blankának, veté oda:

– Délután elküldöm önhöz titkáromat.

– Hozzám? kérdé Blanka megdöbbenve.

– Egyedül önhöz. Azt igen természetesnek fogja ön találni, hogy nem az ügyvédéhez küldöm. Ügyünk a kegyelet, a kegyelem, az áldás útjára tért; ide prókátorokat nem eresztünk be. El kell közöttünk intézni a mellékügyeket, miket csak a leggyöngédebb kéz érinthet, mik nem tűrnek prózai jogfeszegetést.

– Nem bánom, küldjön ön hozzám akárkit, szakítá félbe türelmetlenül a herczegnő, egy közjegyzőt, egy idegen jogtudóst, egy irnokot, egy szolgát, elfogadom tőle az ön utasításait; de ettől az embertől soha!

– S miért nem?

– Mert gyűlölöm.

– Akkor azt gyűlöli ön, a ki önnek legjobb barátja a földön. Még nálamnál is jobb! Csak egy nemes lelket ismertem férfiban e világon, s ez az. Ha arra kérhetném az eget, hogy ajándékozzon meg egy fiuval, őt választanám ki. Én szeretem, tisztelem ezt az ifjut. Érti ön? tisztelem!

– Ha tudná a herczeg, mondá Blanka reszketve, az okot, a miért én az ellenkezőt érzem iránta.

– Jusson önnek eszébe, mielőtt bevádolná, hogy nem férje, hanem atyja előtt beszél.

Blankát ez a válasz zavarba hozta. Ha a herczeg maga úgy fogja fel a dolgot, hogy egy válni készülő asszony egyúttal férjhez menendő leány, hisz akkor a mi szentségtörő vakmerőség volt tegnap, holnap már csak vágyterhes hódolat lesz; és ezt szabad észre nem venni hideg közönyből; szabad elutasítani ellenszenvből; de nem szabad megboszulni haragból, sértett szeméremérzetből.

– S ne felejtse ön el szavamat. Én önt nem csak szabaddá, de boldoggá is akarom tenni. Délután huszonkét órakor Vajdár Benjámin úr meg fogja önt látogatni, hogy ügyünkben egyértelmű eljárást hozzon létre. Fogadja őt, mint teljhatalmazottamat, kiben hatalmam összpontosul. S kérem, hogy ügyvédjét ne avassa bele. Ha megengedi, látogatásomat ismételni fogom.

A herczeg kezet csókolt Blankának és búcsút vett. Alig húzta ki a lábát, midőn jött Gábor úr, megtudni, hogy miben járt itt ő kegyelmessége? Blanka igéretéhez híven, titokban tartá beszélgetésük lényegét, s azzal elégíté ki Gábor urat, hogy felkérte, rendeztetné be a tegnap ajánlott nagyobb és pompásabb szállást a számára. Ezt a változást meg kell tenni a herczeg jóindulatáért, melyet – a jelen körülmények között – megtartani maga Gábor úr sem tartá fölöslegesnek.

XVI.

Alig távozott el a herczeg, midőn egy levelet hoztak Blankának. Az aláirás nélküli levélben ez volt:

«Herczegnő! Legyen ön óvatos. C. herczegnek pokoli terve van ön ellen. Ő is meg akarja semmisíttetni önnel kötött házasságát, de ugyanakkor kegyenczéhez akarja önt adni nőül. Ez pedig olyan ember, a ki képes eladni a feleségét. Eddig ön a herczeg felesége, Caldariva marquisnő pedig a szeretője. C. herczeg meg akarja fordítani a viszonyt s akkor a marquisné lesz a felesége, ön pedig a szeretője. Vigyázzon ön. Ez a Borgiák szülőfölde!»

Blanka felháborodott a levél olvastára. Bármily szörnyeteg volt is ez eszme, mihelyt e két emberrel jött kapcsolatba, már magán hordta a hitelesség szinét. Megerősítették a gyanút a herczeg saját nyilatkozatai, tettetett jósága: igéretei, hogy Blankáról mint atyja fog ezentúl gondoskodni, hogy a kötelék nem lesz széttépve, csak fölcserélve; a szokatlan hév, melylyel Vajdárt pártfogásába vette; a kényszerítés, hogy Blanka személyesen értekezzék vele. Megerősíték ezt a múlt rémséges jelenetei, mikre a visszaemlékezés is öngyilkossági őrjöngésre vezet. A kéjencz és a boszúálló agyrémei nem vonhatók emberi mérték alá: azok dæmonok testére vannak szabva.

De hátha ez a levél maga is egy kelepcze!

Kitől jöhet ez? Ki van az ő legmélyebb titkaiba így beavatva, itt az idegen földön, a hol még arról is keveset tudnak, hogy létezik egy Cagliari herczegnő? Kivel közölje a rettegését? Kitől kérjen itt tanácsot?

Önkénytelenül elővette ismét az albumát. Végig lapozta újra. Hasztalan; a lakásczím nem volt benne. Az a kitépett lapok valamelyikén ott hever valahol a tarkalevelű acanthusok között.

Blanka azt mondta Dormándynénak, hogy miután délelőtt semmi teendőjük nincsen, visszatérhetnének ismét a Colossæumba; ő meg akarja még egyszer kísérteni a tegnap nem sikerült művészi merényletet, a világ csodájának egy albumlapba bekényszerítését. Ez indítványnak pedig mind a ketten nagy pártolói lettek: Gábor úr is, meg Dormándyné is. Gábor úrnak ma nagy szaladásai voltak a városban, a herczegnő ügyében; aztán meg azt is meg kellett tudni, hogy mi készül odakinn a világban? Egész Róma lázas forrongásban volt a Pó mellől érkezett izgalmas hírekre; Dormándyné pedig a tegnapi abbétól azt hallotta, hogy mára egy német utazó társaság igérkezett a Colossæumot megtekinteni. Azok a rejtélyes épületszörnyeteg földalatti rejtekeit is meg akarják tekinteni fáklyavilágítás mellett; azokhoz nagyon kivánatos lesz nekik is csatlakozni. És így a herczegnő indítványa elfogadtatott; Gábor urat hagyták futni, a két úrhölgy pedig felült a rájuk várakozó hintóba, mely a Cagliari czímert viselte az ajtaján s háromszögkalapú kocsist a bakon. Hajtottak a colossæumhoz.

Még nagyon korán érkeztek; – senki sem volt rajtuk kívül az óriási terjedelmű arenán.

Blanka azt mondá társnéjának, hogy tegnap egy jegyzetet elvesztett albumából itt a feszület körüli akántbozótban, azt mindenekelőtt meg akarja keresni.

Jól emlékezett rá, hol hajította el a kitépett lapokat a tarka tövis közé; egyenesen odatarthatott.

Hanem az eldobott lapokat mindkettőjük egyesített törekvésének sem sikerült felfedezni. Azok már nem voltak ott.

Vajjon kinek lehetett kedve széttépett papirrongyokat a gaz közül kiszedegetni és magával vinni? foszlányokat, a miknek semmiféle értéke nincsen?

Ittlétük alatt tegnap senki sem volt az amphitheatrum romjai között. Csak egy művész festegetett vörös napernyő alatt odafenn a legmagasabb karzaton. Ki jöhetett ide az ártatlan papirdarabkákért, kit érdekelhettek az azokra rótt érthetlen karczolatok?

Ezalatt megérkezett a német utazótársaság az abbé vezetése mellett. Az ismerkedés gyorsan megesett. A németek (gründlich nép) mindjárt a földalatti helyiségek megszemlélésén akarták kezdeni; a fáklyák, viasztekercsek meggyujtattak; a herczegnő kimentette magát, hogy neki szédülést okoz, ha sötét üregbe megy, s inkább künn maradt egyedül, saját sorsa mély örvényeibe nézni: – az nem okoz szédülést. Bátran egyedül maradhatott. A Colossæumban nincsenek se rablók, se vadállatok, s a kapuban őrök állnak.

Leült ismét a kereszt elé; nem rajzolni, arra nem gondolt most. Gyermekjátékot játszott. A buján tenyésző oroszlánfog (Leontodon) üres virágszáraiból csinált lánczot s azt nyakába akasztá. S a míg azt csinálta, arra gondolt, hogy mindazon martyrok között, kiket e helyen, hol ő most ül, a szent keresztyénség hitéért vadállatokkal széjjeltépettek, oly rémületet egy sem állt ki, midőn a carcerek tigriseit és hienáit magára rohanni látta, mint a minőt ő áll ki most, midőn a maga szörnyetegeit közeledni látja, a kik széttépetésére küldettek.

Milyen boldog ember az a festő odafenn a karzaton! Most is ott ül a képrámája előtt és dolgozik. A festő az egyedüli boldog ember a világon. Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt. Égi háború, tengeri vihar rá nézve nem vész, csak modell; – a néplázadás csak tanulmányfők csoportozata. Egész Róma a piaczon van és kiabál; ez pedig ül ernyője alatt és fest. Ha a római sereg diadallal fog hazavonulni, ő azt le fogja festeni s igen szép kép lesz; s ha az ellenség ostromolni fogja Rómát, ő azt is le fogja festeni s az még nagyobb hatású kép lesz. A festő hidegvérű ember; – lefesti Vénust s nem lesz szerelmes; s lefesti a Madonnát s nem lesz bigott. Lefesti az Istent és az ördögöt s egyiknek sem hizelkedik.

S milyen függetlenség érzetével kell annak járni a földön! Alkotásához nem kell neki senki segítsége; nem kell rá a papnak se esőt, se napfényt imádkozni; az ő rangját nem kell helybenhagyni, kinevezni, meghitelesíteni se királynak, se miniszternek, se doctorum collegiumnak; – ahhoz nem kell se kegyelem, se szabadalom, – se bevett vallás. Ha lángesze van, – világot hódít vele!

Mennyivel jobban gondoskodott a sors arról, a kit a művész-genius szent Elms-lángjával homlokán engedett születni, mint a kinek világrajöttekor egy herczegkoronát adott!

S ez a művészet, a mi a nőt is egyenranguvá teszi a férfival!

A festőnő nem fele egy másik embernek, ő maga egy egész ember! Az nem könyörög vagyont az irgalmas világtól, nevet a férfitól, áldást az oltártól; odamegy és elveszi azt.

Hogyan lehetne ezt megtanulni? Hisz a tehetség és a lángoló vágy az asszony ujjaiban, agyában, szivében is megvan hozzá.

Blankát valami ellenállhatlan tudásvágy ösztönözte, hogy fölmenjen oda a karzatra, megnézni, hogy hajtja végre egy művész azt a föladatot, – a mit ő el sem tud kezdeni?

Hisz egy művészt, mikor dolgozik, az idegennek megbámulni nemcsak nemzetközi jog, sőt a művészet iránti hódolat önkénytes adója.

Blanka neki indult egyedül a karzatokra felvezető lépcsőknek.

Mehetett bátran. Nem jöttek rá szemközt Heliogabalus rózsa-koszorúzott szabadonczai, nem piríták meg arczát a lenge öltönyű hetærák; a lázadó római vazallok kézíjasai sem leskelődnek már az ablakmélyedésekben; a széles lépcsőkön, miket a populus romanus sandaltalpai homorúra koptattak, nem találkozik mással, mint a kőfalakra felrótt neveivel az előtte ott járt látogatóknak.

Aztán, hogy félne embertől, állattól, vagy kisértettől egy gyermek, a kinek nyakában egy láncz csügg pimpimpáré virágszárakból: – s maga se tud róla?

XVII.

A Colossæum egy fölséges álomkép, a mit csak két álmodó tudna elmondani egymásnak: azt egyszerre látni és érezni kell. Leirásához hiányoznak a szavak, a fogalmak.

Mikor Blanka a legfelső karzatra fölért s ott a sötét folyosóüreg alul a boltozatcsarnok párkányára kilépett, az előtte feltáruló látványban egyszerre elfeledé szivének minden fájdalmát, az egész külvilágot. Valami édes szédülés állta el idegeit, mámor, gyönyörérzet és halálvágy egyesülten. Az egyszerűen nagy rettentő magassága előtt eltörpül minden gondolat. Az ember nem érzi magát különb lénynek azoknál a virágoknál, a mik e falakon meghonosultak. (A Colossæum romjainak saját flórája van, mint a tordai «hasadéknak», mint a tátrafüredi «virágos kertnek», – növények, mik másutt nem jönnek elő, mint a gigászok alkotta körönd romjai közt.) Az épen álló boltcsarnokokról keresztül látni az átelleni rombadüledező részen, s ott a hajdani királyok Rómája, a palatinhegy tavaszvirágtól ragyogó ligetei mosolyognak a napfényben; míg a közvetlen közelben levő amphitheatrum öble opált játszó ködbe van burkolva, mintha ez volna a távol; s ez örök ködfátyol megtöri a verőfényt és az éles árnyékokat, s még szédületesebbé teszi a mélységet.

Blanka elábrándulva bámult alá e dicsőséggel teljes ürbe, s elhallgatózott az isteni némaságban. Ki volna oly vakmerő, lefesteni azt, a mit az ürben látott és elmondani azt, a mit a némaságban hallott!

Pedig ilyen vakmerő ember mégis találkozik. Ott fest egy a párkányon, a ledőlt kőkoczkát használva zsámolyul s a kőmellvédhez támasztva kifeszített vásznát, mintha az festő állványul volna neki oda rendelve.

A művész nem ügyel arra, hogy méh jár-e körülötte, vagy szép asszony, mikor fest?

Egyszerű vitorlavászon zeke van rajta, néhol olajfoltos az is; a fején széles karimáju szalmakalap, az is lyukas.

A háta mögé kerülő hölgy legelőször is nem a művészt látja meg, hanem a művet s perczekig elnézi, hogy emelkednek ki az ecsetvonások nyomán a ködhomály-alapból az élesen megvilágított travertin sziklatömbök. A festő bírja a képet! A colossust meghódította tehetségével: a mű egyetemes hatást igér.

A művész egészen belemerülve látszik; ecsetét gyakran a szájába fogja keresztben, hogy gyorsabban cserélhesse meg. Annyi udvariasságot mégis ismer, hogy a mint a háta mögött hölgyruha-suttogást hall, a kalapot leveszi a fejéről s ledobja maga mellé.

«Manassé!»

Az ijedtség, az öröm kiszabadítá ezt a szót az ajkról, mielőtt a megfontoló ész tilalmat vethetett volna rá.

Most a férfi is föltekintett.

– Herczegnő! hol jár ön itt?

– Nem önt kerestem!

Hivatlan mentség! Épen az ellenkezőjét árulja el vele, hogy őt kereste; hogy örül a lelke, a szive a véletlennek, mely őt ide vezette; hogy ujjmutatást, gondviselést vél feltalálni az ösztönszerű vonzódásban, mely őt idehozta.

Manassé mosolygott.

– Nem engem, hanem azt a festőt, a ki a Colossæummal küzd itt a magasban. Láttam önt tegnap herczegnő, a mint odalenn a keresztnél küzdött e feladattal.

– Ön rám ismert? Ily nagy távolból?

– Igen jó látásom van. Azt is megláttam, hogy a herczegnő nem lehetett megelégedve a vázlatával, mert kitépte a lapokat albumából és elhajította.

– S ön találta meg a lapokat?

– Én kerestem meg herczegnő.

– Igen kérem önt: adja vissza.

– Itt vannak.

Egy bankár nem gyakorol különb nagylelküséget, mikor megszorult adósának visszaajándékozza a váltóit, mint mikor Manassé odaadta a kitépett papirfoszlányokat a herczegnőnek. Blanka félénken rejté azokat vissza albumába; a keresett lakásczím csakugyan azok egyikére volt följegyezve. Ha azt Manassé meglátta, vajjon mit gondolhatott, miért van ott?

– A herczegnő nagyon megszerette Rómát, mondá Manassé, festményét folytatva. (Az ocker és a sárkányvér gyorsan szárad: sietni kell vele.)

– Hogy olyan sokáig itt időzöm, nemde? – Mondhatnám, hogy igen, de nem mondom, mert nem igaz. Kénytelen vagyok itt lenni.

S azzal leült a mellvédet képező kőpárkányra, háttal az arénának, s szemközt Manassénak, a mi által annak a művészi perspektiváját nagyon megrontotta.

A nap egyenesen az arczába sütött a herczegnőnek s ő nem hozott magával napernyőt, a kocsiban feledte, lenn az arenában árnyék volt.

Manassé aztán odább tolta háromlábu napernyőjét, hogy annak árnyéka a herczegnőt fedezze; a piros vásznon keresztül aztán valami oly bűvös hajnalpír ömlött a hölgyre, mely az olympi hórák alakjainak egyikét varázsolta elő, ahogy a napisten kocsija előtt lejtenek; öltönyük, arczuk, még lehelletük is bibor és rózsa.