ELSŐ RÉSZ. REGÉNY, MELY A VÉGÉN KEZDŐDIK. (continued 4)
Reading edition
Azzal, mintha hirtelen valami baj érte volna, kifutott a szobából a mellékterembe és nem tért vissza.
Blanka utána ment, megnézni, mi baja lett? S ott találta egy szögletben ülve.
– Ön sír?
– Ah, dehogy! csattant fel a szép Cyrene; inkább olyan kedvem van, mint még soha! – De még akkor is csillogott a két szemében valami vízcsepp.
Azzal oda veté magát a zongora elé s elkezdé rajta egész tűzzel játszani a «La Gitanát», a mit azokban az években a szép Cerito oly nevezetessé tett Európaszerte.
– Megvan önnek a «La Gitana» hangjegye? kérdé Blankától.
– Nincs; de tudom azt könyv nélkül.
– Játszsza el nekem, kérem!
Azzal helyet adott Blankának a zongoránál, ő maga pedig a zene után elkezdte előtte tánczolni a «La Gitanát».
Egy asszony egy asszonynak.
Azt a bűbájos tánczot, a minek minden mozdulatában ezer tündérré változott ördög incselkedik. Ezek a kéjsóvár félrehajlások, ezek a vakmerő szökések, ezek az odaadó, kihívó, büszkén elutasító s megint kaczérul visszacsalogató változatai a tökéletes asszonyi kecsnek, kisérve a legigézőbb szemek mindent kifejező sugárözönétől: hozzá egy termet, melynek minden tagja összeegyező vonaglással vesz részt a táncz lejtéseiben s egy arcz, melynek fehér alabástroma minden indulatot a tündéri kéjfokozatra tud emelni. Ha ezt egy férfi látja így!
Blanka a bámulattól ügyetlenül játszott.
– Nagyobb tűzzel, sebesebben! mondá a tánczoló bajadere.
Blanka aztán egészen belesült a zenébe.
– Ah, ön nem tudja azt könyv nélkül.
– Nem tudok játszani, ha önt nézem.
Caldariva marquisnő meg volt arról győződve.
– Ön képes volna őrültté tenni egy férfit; suttogá Blanka.
– Ha ők kínoznak minket, nekünk is kell őket tudni megkínozni.
Azzal odaakasztá a kezét Blanka karjába s úgy tért vissza vele a másik terembe, karöltve járkáltak a süppedő szőnyegen.
– Jaj annak, a ki az én országom határát átlépi! Abban csak bolondok lakhatnak, s ha kiszabadulnak is, bolondok maradnak holtig. Akar ön velem fogadni, hogy bolondommá teszem egész Rómát? Mit törődöm én a világ mendemondájával? Mi az? Ön úgy él itthon, mint egy szent: az ellenségei tehetnek róla tanúbizonyságot, mégis suttognak ön felől is! ** grófnő ájtatos lélek; mindennap templomba jár; nem beszél mással, mint papokkal s kegyes asszonyokkal, mégis tele van a város botrányok mendemondáival – felőle. Én kinyitom az ablakaimat, mikor vigasság van nálam, hogy az őrült zaj kihangzik az utczákra és senki se szól meg! s ha egyszer kedvem tartja eltánczolni az operaszinházban a «La Gitanát», a szabadságharcz sebesültjeinek javára, azt kihirdetem vörös betűs ölnyi plakárdokon, s az lesz belőle, hogy egész Róma belém bolondul, a nép koszorúkkal temet el, s a papok kanonizálni fognak! – Fogad ön erre velem, Rozina?
– Nem fogadok, Blanka, mert elhiszem.
– Én pedig fogadni akarok önnel valamibe; mert nyerni akarok öntől valamit.
– Ha birtokomban van az, a mit Blanka óhajt, azt fogadás nélkül is odaadom.
– Birtokában van, könnyen is adhatja Rozina; de még sem fogja odaadni, míg el nem veszti. Én azt az igéretet akarom öntől elnyerni, hogy – egyszer énnekem vendégem leend.
– «Önnek» – Blanka? szólt Blanka s ujja hegyével a marquisnő mellét érinté. – Akár holnap, ha szivesen lát.
A marquisnő elérté a nyomatékot, s elnevette magát.
– Nem úgy Rozina! Nem légyottot értek egy ilyen tête-a-tête-re, mint a mostani, de ellenben nem is azt akarom, hogy a világ előtt büszkélkedjem önnek a látogatásával. A világ azt tudja rólunk, hogy mi egymás szerencsétlenségének okozói vagyunk s égig érő botrány volna, ha mi emberek szemeláttára egymással egy ismerős pillantást váltanánk. Én nem azt akarom. Én a napokban álarczos estélyt adok a termeimben. Látott ön már ilyet valaha? Ne vegye ügyetlenségnek a kérdést. Önt egyenesen a zárdából vitték a – börtönbe.
– Azért mégis láttam; menyasszonykoromban, mikor nagynénémmel Párisban jártunk, a kelengyét bevásárolni, elvitt az operaházi álarczos bálba.
– S önök azt egy páholyból nézték. S ön elálmosodott rajta. Tudom.
– Ön mindent tud.
– A tömeg látása engem is ellankaszt. Nálam egészen más az álarcz mögötti mulatság. Az valódi élvezet, nem csupán tarkabarka látvány, a minek az ember még az emlékét sem viszi hazáig. Képzeljen ön legfeljebb negyven tagból álló társaságot, mely Róma nevezetességeiből van összeszedve, a kik mind örömest látogatják az én álarczos estélyeimet s a kiknek én birom a titkaikat, s a kiket álczáik daczára ismerek. Hogy mint jutok e tudományhoz? az nem bűvészet. Estélyemre csak meghivó-jegygyel lehet jönni s azt a terembelépés előtt minden álarczban érkező vendég tartozik átadni az udvarmesterem szobájában. Ez elővigyázat nélkül megtörténhetnék, hogy hivatlan idegenek is tolakodnának álarcz alatt a termeimbe. – A mint a vendég elhagyja az udvarmesterem szobáját, az följegyzi a jelmez minőségét a meghivó-jegy hátára, s mikor együtt vannak, akkor áthozza a jegyeket hozzám s azokból azután én könyv nélkül tudom, hogy az a czigány-leány abban a pirosfekete rövid ruhában a mi ájtatos herczegasszonyunk, a rózsakoszorúegyesület alelnöknője, s a spanyol grand, a kinek karjába kapaszkodik, bálványozott tenoristánk az operaszinháztól. Az a brigandvezér, a papirospisztolyokkal az övében, nagynevű országgyűlési képviselőnk, s az a herczegnő, kit karján vezet, bámulatot gerjesztő gyémánt-diademjával és rivierejével: korlátlan fejedelemnője egy birodalomnak, melyről nem beszél a geographia, hanem a choreographia. Az a királyi alak pedig, a ki oly rátartóan jár biborpalástjában, nem más, mint leghíresebb népszónokunk, az utczák és piaczok Demosthenese. Mert itt minden nevezetesség jelen van: a mit csak a tribune, a turf, a színpad, az utcza, az armadia, a divat magáénak vall. – Köztünk mondva: még a conclave is. – És én titkommal soha vissza nem élek; senkit el nem árulok, vendégeimmel nem incselkedem, magamat legelébb megismertetem. Elég nekem a megoldott rejtélyekben messziről gyönyörködnöm.
– De vajjon önnek a vendégei nem jönnek rá arra az ötletre, hogy ők maguk is tudakozódjanak az ön udvarmesterénél, s nem árulja az el egyiket a másiknak?
– Nagyon természetes, hogy azt teszik s én nem látom át, hogy miért kellene egész Rómában épen az én udvarmesteremnek a megvesztegethetetlenség példányképeül modellt ülni? A ki akar valamit megtudni, az bizony megtudja azt, ha csak esetleg az elárultatás ellen valaki még nagyobb præmiummal nem biztosította magát, mert az esetben aztán az udvarmesterem lelkiismeretes.
Blanka nevetett.
A marquisnő sietett a kedvező hangulatot felhasználni.
– Most már képzeljen ön negyven álarczos között egy negyvenegyediket: a ki nem jött se a kapun, se az udvarmesteri szobán keresztül, hogy a kocsija színét megjegyezhették, az inasát kikérdezhették volna, a kinek a személyleirása nincs semmi rovat alatt, még meghivó jegye sincs átadva. Senki se látta bejönni. Az égből esett le. Alakjáról, mozdulatairól hasztalan találgatják, hogy kicsoda? Nem ismeri senki. Ő pedig ismer mindenkit. A háziasszonytól be van avatva mindenkinek a titkaiba, az egymást kereső párok cselszövényeibe. Azokat sorba veszi. Mindenkinek odatalál az elevenjére. A mellett elmés, találékony s ő maga kitalálhatlan. Minő forradalom, minő néplázadás támad akkor az álarczosok tömege között, a kik tarka csoportokban rajongnak körül egy ismeretlen tüneményt, a ki őket mind ismeri, a hogy a magasból, a mélységből jöttek elő, pegazusaikon, vagy vesszőparipáikon, pillangóktól, vagy szarvasbogaraktól húzott szekerekben! Nem volna e csoportozat méltó tárgy egy festő ecsetjének, ki a terem egyik zugából, a jazminbokrok közé rejtőzve, kartonjára sietne vetni egy olyan vázlatot, mely tán világhírét alapítaná meg, s a negyven ember közül egyedül neki dobbanna nagyot a szíve, kitalálva a nevét a felismerhetlennek?
Blanka arcza elébb a kiváncsiság gyermekmosolyával kisérte a marquisnő beszédét; az utolsó szavaknál a megérintett szemérem komolyságára változott az át. A marquisnő minden szavának hatását megfigyelte. Olyan művésznő volt, a ki nem néz hangjegybe, hanem hallgatói arczára, mikor énekel. Visszatért az elébbeni allegróra.
– Hogy futna minden ember az udvarmestert ostromolni kérdéseivel, s hogy ejtené azt kétségbe; azután hogy állítanának ki kémeket minden ajtóhoz, lépcsőhöz, tornáczhoz, kik az eltávozó ismeretlen nőt hintajáig, s azzal együtt hazáig üldözzék; az pedig egy pillanatban úgy eltünnék közülök, a hogy jött és senki nyomára nem akadna. Minő fölséges tréfa volna ez!
De Blanka arczára már nem tért vissza a kiváncsi érdeklődés, megmaradt mélázónak. Az egész tarka vigalomból ő csak azt a jazmin-bosquetet látja, mely mögött egy festő ül és kartonjára tündérvilági képeket lop.
– Nos? eljön ez a tündéralak az én festőm tableaujához uralkodó képnek?
Blanka felelet helyett azt kérdezé:
– Szabad az ön vendégeinek névjegyzékét látnom?
– Nagyon is jogosult kivánság; mondá a marquisnő, s átnyujtá a legyezőt Blankának. Olvassa ön Rozina. – A legyező lemezei elefántcsontból voltak, a marquisnő azokra jegyezte fel irallal meghivandó vendégei nevét.
– Ha valaki nem tetszik önnek közülök: azt kitöröljük.
Blanka végig olvasta. Csakugyan tarkabarka gyűjtemény volt az, a társaság minden osztályából válogatva; köztük sokan, a kiket «veszedelmes nevezetességeknek» szoktak mondani. A legutolsó név volt Adorjáné.
– Senki ellen nem találok kifogást; szólt, visszanyujtva a legyezőt.
– Tehát eljön ön?
– Nem tudom, hogyan tartanám cselédeim előtt titokban az álarczjelmezt?
– Semmi sem könnyebb. Ön láthatta akárhányszor a szinházban, hogy a római asszonyokat nem korlátozza semmiféle divat. Némelykor olyan öltözékeket látunk a páholyokban, a mikkel bátran kiadhatja magát valaki keletindiai «begum»-nak. Itt már megszokták azt. Ha ön egy fekete csipke-öltönyt készíttet, ezüst csillagokkal a fátyolszövet között, abban senki sem fog semmi különöst találni. Egy granát-diadémot is rendelhet ön meg magának minden botrány nélkül, s akkor az egészhez nem kell egyéb, mint egy bársony álarcz, a mit akkor tesz ön fel, mikor a komornáját elbocsátja s aztán kizárja a szobájából, s a következő perczben készen áll az «éj királynéja».
Blanka úgy találta, hogy ez a cselszövény lehetséges.
– Ekkor aztán csak az van hátra, hogy ön felkészülten itt vár a hálószobájában, míg a lantpengető Sappho jelt nem ád. Az akkor azt fogja jelenteni, hogy én is készen vagyok és senki sincs a cselédeim közül a szobámban. Szabad az út. Az ön rejtek-kulcsával az én csapóajtóm is kinyilik. Azt ne felejtse el magával hozni. Onnan azután a női öltözőszobán keresztül a terembe juthat ön. Tőlem ezt a legyezőt fogja kapni ajándékba. Ennek a lemezére fel lesz irva minden álczának a neve, jelleme, viszonya, cselszövénye, a mit ön a la improvista felhasználhat. Csak egy szót kell eltalálni, a többit a sziven talált maga elárulja. Mikor ön aztán el akar tünni, akkor engem szólít meg, csipkedően faggatni kezd; én arra üldözőbe veszem: ön menekül; többi üldözői erre elmaradnak, hogy utamban ne legyenek; a rejteken át ön elmenekül; én addig őrzöm az ajtót s visszatérve, én fogok legjobban kérdezősködni, hogy ki látta a titokteljes stranierát?
Blanka ebben az egész tervben nem talált semmi gyanakodásra méltót.
– Tehát csak arról van még szó, hogy mely napra tegyem a meghivásokat? S ebben az ön akarata dönt. Vannak sokan, különösen nők, a kik szerencsétlen napokat tartanak. Ismerek olyat, a ki szombaton a legjobb barátját sem fogadja el. Mások meg a hónapok bizonyos napjait, a 7-diket, a 13-dikat tartják rosszjelű napoknak.
– Nekem minden nap egyformán – jó nap. (Szegény: azt akarta mondani, hogy «egyformán rossz».)
– Tehát teszszük mához egy hétre.
– Akkorra talán mégis ne. Az nap tartja Rossi a parlamentben programmbeszédjét.
– No és azon ott akar ön lenni? De hisz az délelőtt lesz.
– De meglehet, hogy a grófnő azt a napot szintén meg akarja ünnepelni, s valószínű, hogy engemet, mint háza mély tisztelőjét, szintén meghív.
– Arra ne gondoljon ön; azon a napon az egész új kormány a Quirinálba lesz meghíva estélyre, hivatalos banquett lesz, s Rossi nem fog odahaza lehetni, hogy maga vendégeket fogadjon el.
– Én mégis olyan baljóslatú napnak tartom azt.
– Ha babonaságból tartja annak, akkor nem vitatkozom. A babonaságnak oka van. Ez ok!
– Nem ez az okom. Egy más aggodalmam van. Olvassa ön ezeket a hirlapokat?
Blanka olvasóasztaláról egy csoport ujságot odavitt a marquisnőhöz.
– Némelyiket sugalmazom is. A mi nálunk annyit jelent, hogy «fizetés».
– Olvassa ön, hogy mik történnek most Rómában?
– Ah! Rozina! Mióta tanulmányozza ön a politikát?
– A mióta a kocsiablakomon keresztül kaptam meg belőle az első leczkét.
– Tehát ön autodidaxis útján akarja megtanulni a világ legnehezebb tudományát, a politikát? Mit tanult eddig belőle?
– Azt, hogy a néphangulat mostani ingerültsége mellett nem találom egészen nyugodalmas ötletnek, hogy a Cagliari-palotában álarczos bált tartsanak akkor, mikor az utczákon tolongó néptömeg elvesztett csatákról, árulásról, reactióról beszél. Sőt kissé fázom attól a gondolattól, hogy selyembe burkolt fényes alakok egy órában egyszerre járjanak az utczán kiéhezett s rongyaikban didergő embertömegekkel.
A szép Cyrene nevetett, gyönyörű felső fogsorán végigrántva a legyező elefántcsontját, mint egy zongora klaviaturáján.
– Ah, mi ujoncz ön ebben a játékban, kedves Rozina. Biz Isten a karpereczeit is el fogja veszteni, ha velünk leül. Hisz azok a lármázó emberek mind a mi embereink, a kiket mi fizetünk azért, hogy kiabáljanak.
– Csakhogy a ki tűzzel játszik, ne felejtse el, hogy a szél nagy úr!
– Honnan tudja ön ezt?
– Tudományom, az igaz, hogy nem messze terjed. Én csak a bolognai esetet tudom, a hol a polgárok addig hirdették, hogy «le az aristokratákkal, éljen a szabadság!» míg egyszer előjöttek a brigantik, s azt mondták: «le a polgárokkal! éljünk mi!» s a «viva noi» mellett kiszabadították a börtönökből a gonosztevőket s aztán csináltak egy olyan szabadságot, hogy sírva fog rá visszaemlékezni Bologna. Vajjon azok az elemek, a miket Bolognából nagy nehezen sikerült kiűzni, de megtörni nem: ide Rómába nem jöhetnek-e el? Azzal a néppel, mely az utczákon forrong, számítottak önök; de hát arra számítottak-e, mely az utczák alatt zsibong?
– A kik a kloakákban járnak, azok a patkányok.
– S ha mégis felszinre találnak jönni. Ha majd a patkányok nem érik be a gazdagok asztalhulladékaival, hanem oda akarnak ülni magához az asztalhoz, s nem érik be a nagy szavakkal, hanem azokat gyakorlatba is kezdik venni.
– Csak a mi gyümölcseinket fogják megérlelni vele. Ha a népszabadság zászlója a rablók kezébe megy át: annál jobb, akkor a társadalom megmentői itt vannak s a rabló csordával együtt a zászlót is leverik s akkor mi tartjuk a «Te Deum laudamus»-t.
– És hát ha a társadalom megmentői: rendőrök, carabinierik, mind hozzá találnak állni a népmozgalomhoz?
– Ah, haha! kedves Rozina! Önt a Hyperboræokig ragadja a szárnyrakelt phantasia. Hogy a pápai elitesereg, a carabinieri, összeölelkezzék a római mobbal! Elébb egyesül a tűz a vízzel, a víz az olajjal.
– És én úgy tudom, hogy nagy tüzet kevés víz még élénkebbé tesz, s nagy vízzel, minő a tenger, az olaj kibékül.
– Ezek physicai hypothesisek, kedves Rozina; legyen ön a felől meggyőződve, hogy mikor mához egy hétre a Cagliari-palota csillárjai ki fognak ragyogni a piaczra, a kapum előtt ácsorgó néptömeg minden megérkező hintót üdvriadallal fog köszönteni, s mikor a czukrászom kiosztja a nép között azokat a papirosokat, a miken az édességeket sütötték, s a miket az a torkoskodó nép szeret lenyalni, törni fogják magukat érte. S ez lesz az egyedüli forradalom. Tehát maradunk a mához egy hétnél. Jegyezze ön fel a naptárába. Most már sietek haza. A szinháznak vége lesz, s ha cselédeim zárva találják a szobámat, még valamit találnak gondolni.
S gúnyos szemérmetességgel rejté el arczát legyezője mögé.
A herczegnő eloltotta az «extincteur»-rel a kandallóban a tüzet, hogy a marquisnő eltávozhassék, s járdapadlóul tette keresztül a szénhalmazon a széles ezüst tálczák egyikét (ezüst hidat a visszavonuló ellenfélnek!). De eltávozta után nem gyujtá meg ismét a kandalló tüzét, hanem a forró szénre kiöntött egy egész üveg eau de Colognet; kifüstölte vele a szobájából a szivarbűzt.
XXIV.
Blanka az első meglepetés pillanatától fogva nem tudta magát megvédni e nő befolyásától. Az fölényt gyakorolt fölötte. Ez a hatalma megvan a kifinomított romlottságnak az ártatlan kedélyek fölött.
A ki a világot, az embereket, a társaságot tanítja megismerni, az legfigyelmesebb hallgatókra talál. S ezt tanította a szép Cyrene Blankának.
S ez a pohár úgy itatja magát!
Hogy a nagy emberek csak olyan esendők mint más. S a halhatatlanok szeretnek álmodni. Hogy a bátrak megijednek a pereczes legény trombita-szavától. Hogy az ájtatos úrhölgyek a bergamascot és a tarantellát is tudják tánczolni. Hogy a csalhatlan ember hétszer téved hét nap alatt. Hogy a nép szava nem Isten szava, hanem csak hangtölcsére belefujt hangoknak. Hogy az imádkozás: nem «az Istenhez megtérés»: hanem csak «elkérezkedés az ördöghöz». Hogy a nők, a kik a férfiakat őrültekké teszik, nem vétkeznek, csak boszút állnak.
Hanem annyi rossz tudomány között még is volt egy jó is, a mit a szép Cyrenétől tanult: az, hogy van «egy» ember, ki abból a holdbeli szigetből ideszakadott, a hol az emberek csak egyszer szeretnek, de az örökké tart; – a ki arra a képre, mely az «ő» szent képe, azt mondja, hogy «nem eladó».
Most már a hirlapokat sem olvasta olyan nagy érdeklődéssel, a mióta megtudta, hogy azok nem igazán egymást megenni készülő oroszlánok. Az a mérges vezérczikk nem harag, csak hujjahó kiáltozása egy úrlovarnak, a ki a handicapban fél lófejjel meg akarja előzni a társait s azért biztatja olyan nagyon a lovát. A hirlap a ló. Átugrott a vezérczikkeken, az országgyűlési tudósításokon, s azontúl naponkint csak a hirlapok hátulján keresgélt egy-egy eltévedt tudósítást, mely apró betűkkel szedve, valahol a kaliforniai hírek mögött talált egy zugot, ezen felirattal: «Ungheria». Csupa balhírek lajstroma!
Ez az egy nyugtalanítá még!
Az, hogy a rómaiak mikép kiabálnak egymásra, nem zavarta meg többé. Tudta, hogy csak játszanak. Hanem ezek a hazulról érkező balhírek nehezen feküdtek a szívén.
Pedig hiszen neki az már nem is hazája többé. Sőt nem is tudhatta, hogy mi az a hazaszeretet? Kora gyermekéveiben beadták egy külföldi zárdába, a hol nemzete nyelvét soha nem hallotta, s csak azért nem felejtette el, mert mindig ezen «gondolkozott». Rokonaiban, kik balsorsát előidézték, szerencsétlen házassága által, nem volt oka megszeretni nemzetét s a népet nem is látta máskor, mint mikor a parasztleányok a parkban dolgoztak, a hol ő játszott. Ez a park volt egyedüli emléke a hazából. Az ő örök lakhelye Róma lett, a szent város. Ezt kimondta az a törvény, mely minden törvény és alkotmány fölött áll.
Hanem azért mégis mindig ott volt ez az aggasztó kérdés a szeme előtt, a míg álarczosbáli ruháját készíté: szabad-e neked itten vigadnod, a mikor egész nemzeted sír?
Mert bálruháját maga készíté, bezárt ajtók mellett, hogy senki el ne árulhassa. Önmaga himezte a fekete csipkefátyolra az ezüst csillagokat. Mikor aztán néha e nehéz kérdés után kihullott kezéből a szövet, s maga elé tekintett, úgy tetszett, mintha fekete csillagok tánczolnának szemei előtt.
Csupán egy gondolatban talált jogot azon szándéka mellett megmaradni, hogy az álarczos bálba elmenjen; ott meglátja Manassét! Beszélhet is vele ellenőrzetlenül.
Ez csábította az elmenetelre s a csillagos ruha, a granátkorona elkészült napjára.
E nap reggelén Rossiéktól megkapta a kért belépti jegyet a parlament hölgykarzatára. A miniszterelnök a mai ülésben fogja előadni programmbeszédét. Nagy érdekű ülés lesz. Sietni kell, hogy helyéhez juthasson az ember.
Blanka fél órával az ülés megnyitása előtt már elhajtatott a parlament épületéhez. Ott pedig már egész sort álltak az előtte megérkezett hintók s várnia kellett, míg tolamonkint egymás után benyomulhatnak a porticus alá.
A porticus oszlopainak köze tele volt várakozó néppel. Férfiak mind, marczona, kedvetlen arczok, a mik vizsgáló tekintettel néznek be minden kocsi ablakán. Végre az ő hintaja is megállt a főlépcső bejárata előtt s a kapus kinyitá a kocsiajtót.
Ott is, a lépcsőház csarnokában ugyanazon baljóslatu arczok s azok között egy, ki mindjárt a kocsival szemközt állt, régi ismerős.
Rövid ismeretség; de elfelejthetlen.
Annak az embernek az arcza, a kit a nagypénteki ünnepélyen a kegyelemosztó bibornok, mint saját élte ellen támadt orgyilkost feloldott, megölelt és megáldott.
Most itt áll, vad, sötét szemeivel merőn maga elé tekintve, jobb keze a keblébe van dugva a dolmánya alá.
Blanka annyira megrettent ez embernek a látásától, hogy elkezdett reszketni, s visszahanyatlott kocsija ülésébe.
A portás kérte, hogy szálljon ki, mert többen is jönnek utána.
Blanka azt mondta, hogy marad, hirtelen rosszul lett; kérte a portást, hogy utasítsa a kocsisát a hazatérésre.
Alig hajtatott azonban ki a parlamentépületből, rögtön megrántotta a zsinórt, melynek vége a kocsis karjára volt kötve. Az a zsinór egyúttal hangcső volt, melyen át a kocsisnak utasítást lehetett adni.
«A miniszterelnöki palotába! Gyorsan!»
A palota elé megérkezve, lázas sietséggel ugrott ki kocsijából Blanka s a kapustól Rossiék után tudakozódott.
«A hölgyek már elmentek a parlamentbe.»
«És a gróf?»
«Még itthon van.»
«Rögtön beszélni akarok vele.»
A kapus csöngetett. Blanka felsietett a lepcsőkön. Az eléje siető titkártól kérdezé, hogy lehet-e beszélni a gróffal?
«Egy pap van nála, meg egy lengyel tábornok».
«Nem bánom, nincs előttük titkom.»
Az államférfi félreértő derült arczczal fogadta Blankát, hanem annak dult arcza megdöbbenté aztán.
A herczegnő odarohant hozzá s összekulcsolt kezeit a miniszter kezére téve, mondá zokogáshoz hasonló fuldokló hangon:
«Gróf úr, ne menjen ma a parlamentbe! Ne menjen el a parlamentbe! Ne menjen ön ma a parlamentbe.»
A miniszter bámulva tekintett reá.
«Veszedelem fogja önt ott érni! Rossz emberek várnak önre! Megölik önt!»
Egy pap volt még a szobában és egy lengyel tábornok.
A pap odalépett e szónál a miniszterhez s megfogta a kezét.
«Mit mondtunk önnek?»
A tábornok pedig ujjával mutatott Blankára:
«Ez már a harmadik.»
És Blanka ismét összekulcsolt kezei közé szorítá Rossi kezét, úgy rimánkodott előtte.
«Lelkemnek egész rémültéből mondom önnek, hogy veszedelem éri, ha a mai napon kimegy. Én a legrosszabbat sejtem.»
«S én kiszámítom azt a körülmények találkozásából», mondá a pap.
«Én pedig bizonyosan tudom», szólt a tábornok.
«Maradjon ön ma idehaza!» könyörgött Blanka, halasztassa el a mai beszédét. Tartsa azt meg olyan napon, a mikor nem lesz előre kihirdetve, a mikor nem várnak rá.»
«Kisértesse ön magát jóbarátai által a parlamentig. Vegye maga mellé minisztertársait. Ne menjen egyedül», tanácsolá a pap.
«Állíttasson ön sorfalat karabinierikből a parlament bejáratához s szoríttassa hátra a gyanús embereket», mondá a katona.
Az államférfi pedig mind a háromra mosolygott. Valami jött eszébe, a mit elmondandó programmbeszédében kiigazítson. Azt elővette és irallal feljegyzé a tört papirszélre.
«Ez meg fogja őket győzni!»
S aztán kezet szorított mind a három vendégével s kérte őket, hogy siessenek helyeiket elfoglalni a karzaton, hogy el ne veszítsék a beszédje elejét. Utolsó szava ez volt: «én a népet meg nem gyalázom azzal, hogy fegyvert vigyek közéje s a szabadságot azzal, hogy féltsem benne az éltemet».
Blanka soha sem fogja azt a mosolygó arczot elfelejteni.
Mikor eltávozott Rossitól, a miniszter hintaja már ott állt befogva a kapu alatt.
De neki nem volt többé elég kedélynyugalma visszatérni a parlamentépületbe. Haza hajtatott. S azután hazaérve, abban a lázas kedélyállapotban kikönyökölt a piaczra néző szögletablakba, mely alatt a szökőkút örök habmoraja zúg s leste a városi zajt.
Zaj van Rómában mindig elég. Hisz, a ki ott gyufakatulyát, meg ánizsgyökeret árul, olyan lármát csap vele, hogy más országban egy liquidáló részvénytársulat közgyűlése kitelnék belőle, hanem valami népmozgalmat jelző erősebb hangok nem vegyültek közé. Semmi dobszó, semmi puskalövések.
Blanka utoljára is megnyugodott benne, hogy aggodalma hiú agyrém volt s sajnálta már, hogy elmaradt a fényes parlamenti jelenetről.
Az óraütések figyelmezteték, hogy itt a reggelizés ideje.
Szokott magányában elkölté azt is.
Azután azon ürügy alatt, hogy pihenni fog, bezárkózott hálószobájába s előszedte az álarczos estélyhez szükséges jelmezdarabokat. Sappho vidám danározása többször félbeszakasztá töprengését.
Erősen tépelődött magában. Mit tegyen?
Még mindig nem volt bizonyos felőle, hogy elmegy-e a szép Cyrene meghivására, vagy itthon marad?
A jelmez kész, csak fel kell venni; de a szív, a mit annak be kell takarni, még nem kész.
Lehetséges-e az, hogy Zborói Blanka, saját meggyilkolt alakjában, megjelenjen azokban a Cagliari-termekben, a mik gyilkosának otthonát képezik? Hogy ő, a «la condannata», odamenjen mulatni, tréfát űzni az ő egész élete megrontójának, Caldariva marquisnőnek társaságába? A világ őrültjeiből és képmutatóiból összeszedett bolond-sanhedrinbe? – Ereszti-e őt azon helyre visszaborzadó szemérme? asszonyi büszkesége? szűzi ártatlansága? Vagy mindezeknél erősebb marad-e a kiváncsiság? az ismeretlen utáni vágy?
Aztán elgondolkozott róla, hogy milyen irtóztató egyedül áll a világban, elitélve büntetlenül, eltaszítva szeretetlenül, – minden embere fizetett kém, a ki az ő kenyerét eszi! – Mennyire nem tartozik senkinek a kerek földön semmivel! Se hálával, se szeretettel, se tisztelettel, se barátsággal. – Neki se adtak ebből semmit.
Eszébe jutott a másik nőnek a mondása, hogy a férfiak úgy csinálták meg a világot, hogy az egy börtön legyen a nőkre nézve; – de a rabnak első kötelessége keresztülásni a börtöne falait!
Aztán valahányszor feltámadó büszkesége tilalmat vetett rá, hogy a csábító meghivást kövesse, mindig visszatért az az utolsó kép, melyen megtört minden erélye: – Manassé a jazminbokrok között.
Hisz ő is ott lesz.
Akkor aztán hasztalan vitatkozott vele a józan ész; de hát miért lesz ott? miért találkozni ő vele? Mi czélja, mi vége lehet e találkozásnak? – Szabad-e ő neki még csak közelíteni is ahhoz a tűzhöz, a minek a neve szerelem!
Az ő szerelmének csak egy neve van: a megszégyenülés. És mégis óhajtotta őt újra látni s titokban felpróbálta a csillagos öltönyt és a szikrahányó koronát.
Vajjon rá fog-e ismerni benne?
Egyedül e gondolatért fel tudott áldozni mindent.
Délután volt, ajtaján a komornyik kopogtatott. Blanka elrejté jelmezét s sietett az ajtót kinyitni. Boszús volt a háborgatásért.
A komornyik a ma délután megjelenő hirlapokat hozta.
– Herczegnő! Nevezetes nagy ujság van! szólt ragyogó arczczal.
– Jól van, jól! mondá Blanka, kikapva kezéből a hirlapcsomagot s megint becsukva az orra előtt az ajtót.
A hirlapokat odadobta az olvasóasztalra.
Bizony bánta is most: akármi ujság van a világban. Felőle proklamálhatták a köztársaságot s megválaszthatták szabadkőmives pápának Ciceruacchiót!
Azután ismét elővette csillagos jelmezét s tanulmányozta annak redőzetét.
Szabad lesz-e a meztelen karnak kilátszani belőle, vagy nem?
Talán magáról a kézről is ráismer valaki, a ki ezt a kezet valaha nagyon jól megnézte?
… De hátha az a valaki nem lesz ott?…
Itt ám a göcs!
Hátha találkozik egy férfi a világon, a ki azt izeni vissza a szép Cyrenének, hogy «ha az egész világ egy özönvíz volna s a Cagliari-palota az Ararát hegye volna, én még sem mennék oda!»
Hátha van egy férfi a világon, a kinek van elég szíve nem felejteni el semmi büszkeséget és nem hagyni játszani a szívével?
Hátha Adorján Manassé nem megy el a szép Cyrene álarczos báljába?
Ez a gondolat megszabadítá kisérteteitől.
Összecsavarta egy gomolyba az egész csillagos jelmezt s behajítá ruhatárába.
«Ő nem lesz ott. Nem lehet ott! Én sem megyek el!»
Az órák huszonnégyet ütöttek. Esteli ave Máriára harangoztak ismét.
Blanka letérdepelt imádkozni imazsámolyához.
Egész teste reszketett, mikor az imának vége volt.
Volt oka rá. Egész délután nem volt a kandallójában tűz. Az átjáratot szabadon kellett tartani.
Az inas, ki a lámpákat behozta a terembe, észrevette, hogy a kandalló sötét és hideg s azt kérdezé, hogy ne gyujtson-e benne tüzet?
– De jó lesz; mondá neki Blanka.
– Czudar világ van odakünn; mondá a cseléd s neki is kék volt az orra. – A hidegtől vagy a rémülettől?
A Sappho-kép halk lyrapengetést hallatott.
(Hasztalan hívsz! mondá magában a herczegnő. «Ő» nem lesz ott.)
– Gyujtsa meg ön a tüzet; mindjárt melegebb lesz.
Sappho lyrája egyre zengett.
Blanka felkapta a mandolint a kerevetről s egy szegletbe dobta.
(Nem megyek.)
S hogy ellenállási ereje annál nagyobb legyen, leült az olvasóasztalhoz, sorbavenni az odahajított hirlapokat; ha talán valamelyiknek a zugában megint találna egy komolyan elgondolkozni való tudósítást arról az Istentől, embertől elfeledett darab földről, a mit a nyomdák legapróbb betűivel úgy szednek, hogy «Ungheria».
És a míg élete tartani fog, Zborói Blankának büszkesége leend abban, hogy elébb mondta ki e szót, «nem megyek!» hogy elébb hajította el a kész jelmezt a lomtárba, mint kezébe vette volna ama hirlapok egyikét! – Hogy saját lelke erejéből merítette az elhatározást. S nem várt vele, míg a felöltött bohóczruhát az a legelső sor, mely minden hirlap homlokára van nyomtatva, tépi le testéről:
«Rossi ma reggel a parlamentházban meggyilkoltatott!»
XXV.
– Fogják be a lovaimat! sikolta fel a herczegnő, ledobva a hirlapot kezéből.
– Hova akar menni a herczegnő? kérdé a cseléd.
– A Rossi-házhoz!
– Oda ma nem lehet.
– Miért nem?
– Mert az utcza tele van néppel.
– S mit csinál ott a nép?
– Tánczol.
– Mit?
– A carmagnolát.
– A carmagnolát?
– Meg a tarantellát.
– A nép tánczol carmagnolát? A meggyilkolt miniszter háza előtt!
– És a meggyilkolt felesége és leányainak felvidítására!
Blanka arczára csapta kezeit.
– Ez rettenetes!
– Én ott voltam és láttam, hogyan történt, beszélé fogvaczogva az inas; a lépcső-tornáczban állt egy csoport férfi, köztük többen a «reduci»-k közül, kiket egyik kormány száműzött s a másik hazaeresztett; nehányan egyenruhában s a rőzsevágó késekkel az oldalaikon. Mikor a miniszterelnök hintaja megérkezett, a tömeg egyszerre előre tódult; a kocsit körülfogták. Rossi kiszállt; de alig lépett az első lépcsőre, a mint egy férfi oda ugrott hozzá, én egy tőrt láttam villanni a levegőben s aztán egy vérsugárt magasra felszökni. A döfés a miniszterelnök nyakába hatolt: a teremőrök felfogták, az irodába vitték; mire orvost hoztak, már meg volt halva.
– Irtózatos!
– Valóban az, herczegnő.
– S ki a gyilkos?
– Azt megláthatjuk nem sokára; a néptömeg, mely őt hozza, erre hömpölyög a tér felé.
– Elfogták őt? Megkötözték?
– Nem fogták el, hanem vállaikra emelték s nem kötözték meg, hanem megkoszorúzták. Ő a mai nap hőse.
– Hazudsz!
– Ha nekem nem hisz a herczegnő, olvassa el a hirlapokat. Ők magasztalják a gyilkost. Brutussal egy sorba emelik. – Nem tudom, miért teszik? Én piemonti vagyok. A többi cselédjét ne híjja most herczegnő, azok mind lenn vannak most az utczán s együtt tánczolják a «danse macabret» a fölséges urakkal!
A herczegnő nem akart hinni az élő szónak, nem akart hinni a nyomtatott betűknek. Vannak erkölcsi lehetetlenségek is.
«Ha minden ember esküdnék is rá, hogy este hat órakor hajnalodik, napfelkelte van s a nap nem keleten, hanem északon kel fel, még sem hinné el azt senki; hanem sietne maga megnézni az eget.»
Ilyen lehetetlenség az is, a mit Blankának el kellene hinni, hogy egy átkozott orgyilkost, ki a nép legjobb barátját megölte, diadallal hordozzanak körül a városban.
– Lehet a mi ablakainkból a piaczra bántatlanul kinézni?
– Hogyne? felelt az inas, hisz a piaczra fekvő Cagliari-palotának minden vastáblája nyitva van s a termek kivilágítva.
– Hát ott mit csinálnak? kérdezé Blanka elbámulva.
Olyan nagy volt a rémület, az iszonyat hatása lelkén, hogy tökéletesen elfelejtette, hogy ott ma vigalom van s hogy neki is ott kellene lenni.
– Hát ott ma álarczos bál van, felelt a cseléd. A sok czifra álczás úr és asszonyság épen most sereglett össze. Ha kinyitjuk a donjon ablakait, az orchestrum zenéje is át fog hangzani.
S valóban, a mint az inas egy ablaktáblát felnyitott, áthangzott a szomszédház vigalmi zaja.
– Tegye be, hideg jön be, mondá Blanka.
Pedig nem a hidegtől, hanem attól a zenétől fázott.
– Rakjon több fát a tűzre s aztán menjen a szögletszobába s adjon hirt, ha a néptömeg erre talál jönni.
Mikor egyedül maradt Blanka, elkezdett zokogni.
A rémület okozta azt.
Az volt rémületének legszörnyűbb eszméje, hogy ha ő most ott volna abban a másik házban, a hol az emberek vigadnak! Soha egész életében nem tudná levezekleni azt a bűnt, a mit e lépéssel elkövetett volna. Soha ki nem tudna békülni önlelkével, hogy mulatni tudott Caldariva marquisnő termeiben, mikor legjobb barátjának véres holtteste fölött annak családja a kétségbeesés könyeit sirja!
Rövid időn visszaérkezett az elöőrsre küldött inas.
– Már jön a néptömeg.
Blanka shawljába burkolta magát; (a római paloták szobái hidegek) s sietett a szöglet-terembe.
Annak az ablakain be voltak téve a vastáblák, de minden tábla közepén volt egy czifrázat, melyen keresztül ki lehetett látni.
Késő őszi este volt; négy óra naplement után. A lámpások hunyorogtak a szélnyomás alatt; hanem azon a darabon, a hol a Cagliari palota állt, világos volt a tér. A tánczterem csillárai világították azt be. Az ablakokon át keresztülhangzott az erős zene.
A piacz átelleni szegletéből egy megnevezhetlen tömeg gomolyodott elő.
Népnek nem lehet azt nevezni; mert ez egy szentséges szent név.
Csorda!
Igen: vadállat-csorda volt. Minőt hajdan a colossæum üregei okádtak elő: bőszült tigris, hiena, szarvorrú; – csakhogy emberalakkal. Férfiak, a kiknek arczán az őrültség üli diadalát, hahotára torzulva a fölötti örömükben, hogy a józan észt lerázhatták a nyakukból; gyermekek, a kikből az éretlen düh vén törpéket alakított, vad fúriák, kikben az asszonyi nemet csak a szétbomlott hosszú haj tanusítja. Valamennyien ittasak a bortól és vértől, őrültek egymás példájától és csatakosak az utczasártól, megtépett s a phantasia kicsapongásaival kiforgatott öltözetekben, a nők öveikbe dugott ruhaszegélyekkel. S ez mind tombol, tánczol, toporzékol, sikongat és ökleivel hadonáz a légben; egy nyolcz éves fiu, meg egy tíz éves leány, szurokfáklyákkal kezükben, nyargalnak előre visítozva, helyet csinálni a menetnek. Az elhulló sziporkák jelölik az utat nyomukban.
S a tömeg közepén ott hoznak egy emberalakot férfiak a vállaikon, hordszéken emelve, mint a pápát nagy héten, mellette visznek két nagy zászlót. Néhány fáklyás veszi körül s azok igyekeznek a megdicsőített alak arczát megvilágítani.
S így közeledik, emberi vállakon emelve, a szörnyeteg, ki meggyilkolta nemzete legbecsületesebb emberét, hazája legjobb fiát, a népnek legigazibb barátját, a béke egyedüli oszlopát! – Jön, trónuson emelve, mint a mexicói Téczkatlepoka isten, a kit ifju szűzek vérével tartott jól az inkák kiveszett faja.
És Blanka ráismer ama rettenetes főre, mely kötéllel a nyakában szállt alá a Szent-Péter-templomi tribuneről s a kihez még a saját gyermeke is félt közelíteni.
S most éljent ordít neki az egész sokaság s egy némber, ki oly boldog volt, hogy egy csecsemőt tartva ölében, egész a gonosztevő trónusáig tudott furakodni, sorba tánczolva az ittas férfialakokkal, mikor odajut a szörnyeteghez, fölemeli két kezével a csecsemőt s odatartja eléje, hogy csókolja meg azt a kezet, a melyről még nincs lemosva a vér! S akad asszony elég, a ki utánozza. A csecsemőiket is elhozták a saturnáliába s mutogatják nekik a gyilkost: «ilyen légy, ha felnősz!»
Blanka zsibbadni érzé minden tagját. Az utálat, a borzalom úr lett érzékei fölött. Azt hitte álom ez; majd elvonul. – De nem vonult el.
A Cagliari-palota előtt megállt a pokolbeli díszmenet s a riadalból kiveheté Blanka, hogy a gyilkost és fertelmes processióját onnan a kivilágított ablakokból üdvözlék!
Minő társaság lehet az ott!
A menet megáll. A palota ablakaiból pezsgős palaczkokat hajigálnak le közé, azokat elkapkodják. A fáklyások a gyilkos trónja körül tért kanyarítanak s annak a közepébe ugranak a szilaj alakok, férfiak, némberek, palaczkkal kezükben s elkezdik toporzékolni a tánczok legocsmányabbikát, mely arra van kitalálva, hogy megutáltassa a férfival az asszonyt. – Zene is van hozzá. Ugyanarra a tánczzenére, a mi a fényes teremből lehangzik, lehet tánczolni a sáros utczán is. Csak másolat ez. Az utcza tükre a palotának! Azt teszik itt is, a mit ott, csakhogy természetesebben és álarcz nélkül.
Blanka valami oly kimondhatlan dühöt érzett e látvány alatt, hogy azt kivánta, nyilnék meg a föld e Sodoma alatt és nyelné el pokol tüze az ártót és ártatlant.
Hát nincs ember, a ki meg tudja torolni azt, ha megbántják az Istent?
Van.
Az Angyalhíd felől közeledik trombitaszóval egy fenyegető oszlop.
Egy egész zászlóalj carabinieri. Szuronyaik villogása hirdeti, hogy ők azok.
Aha! Most abbahagyják a tánczot! Most más forma dáridó következik.
A trónuson ülő alak feláll és dörgő hangon kiált:
«Előre, asszonyok!»
Asszonyok? – Ezek az urak értik a harczolási módot.
A csoport közül előrefurakodnak rögtön a némberek s elzárják az utat a katonaság elől. A rohamlépésben közeledő carabinieriket riadó evviva kiáltás fogadja.
A csapat élén lovagló vezérben megismeri Blanka a rendőrfőnököt.
Tehát ő maga jött. Első hivatalnoka volt a meggyilkolt, miniszternek; jó barátja. Ez boszút fog állni a gyilkosain! Ő egész Rómára nézve a földi gondviselés. Kötelessége, hogy a társadalmat védje a rossz szenvedélyek ellen.
És Blanka látta az ablakából, hogyan állítja meg lovát a rend nagy férfia az asszonyi csatárláncz előtt, hogyan parancsol katonáinak «lábhoz a fegyvert».
És aztán nyergében felállva, elkiáltja magát: «éljen a szabadság! éljen a nép! Mi a népé vagyunk!»
És aztán engedi magát lováról leemeltetni a részeg asszonyok által, engedi odavitetni a gyilkos trónusáig és mikor odaér, kezét nyujtja neki; odavonja őt magához és megcsókolja annak arczát. A tömeg felrivall: éljen a hadsereg! s a carabinierik trombitásai rákezdik a félbehagyott carmagnolát harsogtatni s a dühödt mænadok kiragadják a katonákat a hadsorból, együtt járni velük a pókmarástól megőrjültek tánczát.
Ez oly undorító látvány volt, hogy Blanka nem nézhette tovább. – Elfutott a piaczra néző teremből, üldöztetve a rettentő ordítástól, mely a gyilkosok és a katonák közötti ölelkezésre következett.
* * *
Tehát a víz egyesült a tűzzel, – az olaj a vízzel kiegyezett!
* * *
A gyilkost Zambianchinak jegyzé fel a történelem s annak az ezredesnek a nevét, a ki megcsókolta s megáldá az orgyilkost, Calderrarinak.
XXVI.
Blanka csak most vette észre, hogy – még ma nem ebédelt.
Pedig tapasztalat szerint a rémület fokozni szokta az éhséget.
– Ma nem teríti ön fel az asztalt? kérdé az inastól.
– Én terítenék, herczegnő; de nincs itt a komornyik. Az oda lenn mulat az uraságokkal. És nála van az étszeres szekrény kulcsa.
– Hát étkezni fogok étszerek nélkül, a tíz ujjammal. Hozza fel ön az ételeket.
– Én felhoznám, herczegnő; de a szakács nincs sehol. Az is odalenn mulat az uraságokkal.
– Tehát készítse ön el a thea-főző eszközt.
– Azt meg a komorna tartja gondviselés alatt s az is odalenn tánczol valahol – az asszonyságokkal.
Blanka most már igazán megharagudott.
– El fogom kergetni valamennyit, ha rögtön haza nem térnek!
Valaki onnan kivülről aztán segítségére jött a cselédjei hazatérítésében.
Legelébb hazakerült a szakács, annak egy nagy kék folt a szeme alatt. Azután megjött a komornyik. Annak minden gomb hiányzott a bérruhájáról. Utoljára előkerült a komorna, minden öltönye igen defectus állapotban s a képe összekarczolva. – Furcsán tánczolnak azok az urak és asszonyságok!
A hogy szokása az olyan embernek, a ki fél a szidástól az elkóborlásért, mindenik egy-egy új rémhírrel rohant be a herczegnőhöz.
«A nép megrohanta a börtönöket s kiszabadította az elitélt gonosztevőket; most azok álltak a mozgalom élére.»
… Hm!…
«A Cagliari-palotában beteszik az ablakokon a vastáblákat s bezárják a kapukat.»
… Aha!…
«A gonosztevők arra bujtogatnak, hogy ki kell rabolni a gazdagok palotáit!»
… Ugy-e?…
Természetesen valamennyi cselédet mind erőszakosan sodorta magával az áradat, a mint egy pillanatra kiszaladtak az utczára megnézni, hogy mi történik ottkünn. S még ők jajveszékeltek legjobban.
Blanka elfeledte őket megszidni. Azt mondta nekik, hogy menjenek már most aludni s akármi történik az utczán, a kapun ki ne próbáljon menni senki.
Nem volt már kedve se ebédelni, se vacsorálni; csak a theát készítette el magának a hálószobájában s aztán elzárkózott a magányába, a rémnap eseményei fölött elgondolkozni. A mit látott, a mit megért, mint egy hagymázos álom tódult vissza képzeletébe: egymásnak ellenmondó s mégis egymást kiegészítő rém-események. Az utczák vérengző borzalmaival versenyt futott a palotában rendezett dáridó.
Hálószobájában sem volt nyugalma. – Sappho különös nagy kedvében volt most. A hangközlő üreg a szomszéd palotából áthozta a tivornya hangjait (s azt csak a Blanka hálótermének megfelelő helyiségből hozhatta): férfi röhej, keverve asszonyi vihánczolással, pohárcsörömpölés, áldomás-zaj, őrjöngő kaczaj-chorus; ledér dal, táncztombolás egymást felváltva, vagy túlhangozva, révedezett ki a szoborkép lyrájának üregéből; s Blanka azon gondolkozott, vajjon Manassé hangja is azok között van-e?
Egyszer aztán, mintha kettévágták volna az egész utálatos hangzűrt: elcsendesült minden.
Mintha azt mondták volna a víg társaságnak: «csitt, megjött az úr!»
Egy hang, egy susogás nem volt többé.
Blanka most a csendet hallgatta.
S aztán úgy tetszett neki, mintha abban a csendben valami moraj közelednék, hasonlatos ahhoz, a minőt a jégesőt hozó felhő hallat messziről: tompa dübörgés, mormogás, zúgás, egyre közeledő. Egyszerre aztán felhangzott a jégeső kopogása s közbe a felhődörgés, mely nem tart szünetet! – «Megjött az úr!»
Blanka kitalálta, hogy mi az?
A Cagliari-palota vas ablaktábláit hajigálják kövekkel s a kaput kisértik betörni. A kik a tűzzel játszottak, megtalálták a maguknál nagyobb urat: a szelet. A fenevad jön megenni azokat, a kik megkóstoltatták vele a vért.
A kandallóban még izzott a parázs.
Blanka ott ült és a tűzbe bámult.
Egyszer csak a kandalló hátlapján halk zörgés hallik s a csapóajtó felvonul a phönixxel.
Blanka bizonyos volt erről. Nem is volt meglepetve. A zsarátnok még izzott s teljesen megvilágítá a mögötte álló alakot.
A szép Cyrene volt az. Szétbomlott hajfürtjeit egy keresztülszúrt aranynyil tartá össze. Egész termete egy kék róka-bundába volt burkolva.
– Oltsa ön ki a tüzet, hadd menjek be önhöz. Én már mind elhasználtam az extincteurömet.
– Nem oltom ki. Nem akarom, hogy ön most bejőjjön hozzám.
– Nem hallja, hogy a nép ostromolja a palotámat?
– Az önök népe az, a kit azért fizetnek, hogy lármázzon.
– Önnek volt igaza. Elismerem. Saját eszközünk fordult ellenünk. Azt is megmondta ön, hogy a katonaság, a melyben bízunk, mikor le kellene verni a lázadást, kezet fog vele. Azt is megmondta ön, hogy rablók, fegyenczek fogják vezetni a mozgalmat. Mind megtörtént. De már most a baj megvan. A halál torkában állunk. Hallja ön, hogy döngetik a kaput?
– Hallom. Nem tartozik rám. A kik Rossi gyilkosaival poharat koczintottak, most koczintsák össze velük a fejeiket.
– Ön nekünk tulajdonítja Rossi meggyilkoltatását?
– Nem a kéz követi el a gyilkosságot, hanem az agy, mely azt kigondolta.
– Esküszöm önnek a szentháromságra, hogy semmi tudomásom nem volt róla!
– Nem azért rendezte-e ön ezt a vigalmat a mai napra?
– De ne tegyen ön nekem most szemrehányásokat; hanem szabadítson meg bennünket.
– Én? Hogyan?
– Oltsa ki a tüzet a kandallóban s engedje meg, hogy e rejteken át én és vendégeim elmenekülhessünk. A római társaság tejszine van itt halálveszélyben.
– Marquisné! Ha én önöket, egész vidám társaságukkal együtt a kandallómon, hálószobámon, valamennyi termemen keresztül, a lépcsőkön át, a kapumon keresztül bocsátom, akkor én tökéletesen megosztom önnel a mai ünnepélynek a dicsőségét. Ez azonban hát csak az én bajom: megtehetem. De mit nyernek önök vele? Az a nép, mely a Cagliari-palota piaczfelőli részét ostromolja, bizonyosan a Tiber felőli részét is ellepte, csakhogy épen a nyomorult «condannata» ablakait nem verik be. De a mint az ön jelmezes vendégei az én kapumon keresztül kilépnek az utczára, ugyanazon sárkány torkába futnak bele, a melyiknek a másik feje elől elmenekültek. S ez már az önök baja.
– Hallgasson rám. Sem az ön bajáról, sem a mi bajunkról nincs szó. Nem szándékozom az egész társaságomat önnek a termein végigrohantatni. Egy cselédjének sem szabad megtudni semmit. – Önnek a hálóterméből nyilik a fürdőszobája. Ha az ónmedenczét félretolják, az alatt találnak egy vas csigalépcsőt. Ez is egy szép asszony furfangos találmánya, ki börtöne keresztülfúrásán törte fejét holtig. Ez a lépcső levisz a nagy vízvezetékbe, mely a palota szegletén levő szökőkút kedveért lett építve: e vízvezetéki alagúton át a Fontana di Trevi épületébe lehet jutni.
– Hogyan? kiálta fel, rejthetlen diadallal, Blanka. A cloakán keresztül! a hol a patkányok laknak! A herczegek és herczegasszonyok; a szinpadi királynők, a parlamenti celebritások, a népszónokok, a művészek, a félistenek! A cloakán keresztül! saját, atlaszczipős lábaikkal, mint a patkányok, mint a tolvajok, meggörbített háttal, lehúzott fejjel, térden, négykézláb. Ez igazán fölséges ötlet öntől, marquisnő! Szebb cotilionnal be nem lehetne fejezni az ön tánczvigalmát. – Ámbár nekem pokoli kedvem volna ma rossznak lenni! És önöket mind engedni, hogy legyenek mind martyrjaivá – a szent ügynek.
A szép Cyrene szemében olyan tűz villogott, minőt az éhes sakál szikráztat a hozzá rugó szép czebra felé. Valami kegyetlen gondolatja volt: – nem az, hogy egy szökéssel átugorjék a zsarátnokon, s a milyen erős ő gyönge felével szemben, azt tehetetlenné tegye, s az utat erőszakkal nyissa meg. Nagyobb erővel is rendelkezett ő.
Büszkén fölemelte fejét, állig betakarva magát prémes palástjával.
– Az is megtörténhetik, herczegnő; mondá kevélyen. Az indítvány tőlem jött, asszonytól: futásra. De vannak vendégeim között férfiak is, a kik egyébhez is értenek. Azok közt egy derék, bátor művész Magyarországból, a ki azt indítványozta, hogy a férfiak vegyék elő Cagliari fegyvertárából a fegyvereket, s álljanak az ajtó védelmére. Ő testével fogja védeni a társaságot, melyben gyönge nők is vannak. Az első kardot ő választotta ki.
Blankának a szivét mély fájdalom lepte el egyszerre.
Tehát mégis eljött ide!
Eljött mulatni a világ leányaival!
És most azokért, a kiknek nevető arczába visszanevetett, képes fegyvert fogni, ölni és meghalni! – A férfi, a ki azon nők miatt, kiknek könyező szeme az ő könyeinek felelt, nem tudott fegyvert ragadni, azt mondá: a boszúállás istenek bűne, állatok erénye; az most ezekért a nőkért széttépett testével tud áldozni! tud bűnös istenné, erényes állattá lenni!
Oh mily keserű lett e gondolattól az egész élet, az egész világ!
Nehány pillanatig az a gondolat kísértett lelkében, hogy haljon hát meg, ha ide jött! veszszen el a többivel együtt, ha ezt a halált választotta magának; hanem aztán elcsüggedt minden erélye, minden ruganyossága lelkének, ki volt kezéből véve a fegyver.
– Jól van. Én keresztül bocsátom itt önöket. És aztán arra gondolt, hogy menjen hát ez az alak is a többiek útján. Szennyesebb nem lesz már abban a cloakában, mint a milyen lett ezen éj tivornyáitól. S a ki eltünik e földalatti úton előle, az soha többet az égen keresztül sem jöhet vissza hozzá, a hogy eljárt hozzá eddig, mint álom, mint ideál.
Tehát hadd fussanak a patkányok!
Blanka fogta az extincteurt s elparáholta vele a zsarátnokot.
– Bejöhet marquisnő.
Caldariva herczegnő átlibbent a kandallón, s palástját felemelte e perczben. Meglátszott, hogy lábain csak sandal van; semmi más. Talán mythologiai jelmezt választott.
– Csináljon ön sötétet a hálótermében s bocsássa le az alcoven kárpitjait, hogy a keresztülvonulók ne tudhassák meg, hol járnak. Egy lámpát helyezzünk el a fürdőszoba ajtajába, hogy oda találjanak.
Úgy tettek.
A fürdőszobában egy remek vésművü fürdőmedencze állt, tömör ónból. Azt négy férfi sem birta volna helyéről elemelni. Oldalt a falban két rézcsap, mint szokás, meleg és hideg víznek. Blanka annyit tudott, hogy erre a czélra valók.
A marquisnő aztán megtanította arra is, hogy ha az egyik csapot nem elfordítják, hanem benyomják a falba, akkor a nehéz fürdőkád félre fordul a talpán s egy kerek nyilást hagy tárva, melynél a csigalépcső kezdődik. A másik csap megint, épen úgy betolva, visszacsúsztatja a helyére a medenczét.
Mennyi titka van ennek a háznak! Ha ezek a rejtekek beszélni tudnának!
Künn egyre dühösebb volt az ostromló zaj, a vastáblák zuhogása, a kapu döngése, az emberordítás. Még egy dologra kellett gondolni.
«Hányan lesznek a földalatti utazók?»
«A cselédséggel együtt hatvanöten.»
«Annyi szál gyertyát kell számukra ide készíteni. A bányászok gyertyával járnak.»
Az is megtörtént: több viasztekercs el lett osztva annyifelé. Az út nem hosszú.
– Siessenek! mondá Blanka lázas izgatottsággal s felé se nézett az eltávozónak.
Hanem a mint egyedül maradt, a leeresztett alkoven-kárpit mögé elrejtőzött s onnan leskelődött kifelé.
Meg lehet azt neki bocsátani. Volt, a kire lessen!
Az a látvány sokszor fel fogja még riasztani álmaiból!
Képzelete ily képeket nem mutatott még soha, mint a minőknek káprázatos sora most végigvonult előtte.
Az egész terem sötét volt, de az ajtóból kiderengő lámpafényben mint a camera obscura fénytányérjában, minden alaknak meg kellett jelenni, a míg a kandalló üregétől a fürdőszoba ajtajáig jutott.
És Blanka látta egy halálriadaltól szétrobbantott orgia alakjait: egyenkint, párosával megjelenni és elfutni maga előtt. Világ bölcsei, magas polczokon álló férfiak, a lehúzott czipőkkel kezükben s biborpalástjukkal a hónuk alatt; – jöttek és futottak.
Tarka harlekinok, viaszsárga ijedt arczokkal, kimeredt szemekkel; – jöttek és futottak.
Egymást czipelő párok, kik közül az egyik részeg, vagy ijedtében elájult, mindenféle groteszk összekapcsolásban, nem nézve, kezénél, lábánál fogva hurczolják-e egymást? – jöttek és futottak.
Egy satyr-alak úgy vitt egy nőt, hogy a két kezét a nyaka körül fonva, a hátára fektette hanyatt s a nő danolt.
Egy másik, egy athletai férfi, a vállára vetve vitt egy nőalakot, annak az öltönye foszlányokban, haja felbomlott fürtökben lógott le utána.
Mind végig futottak a bűvlámpa fényében, rettenetes torzalakjai a szemérmetlenségnek és a rémületnek.
Egy oly részeg volt, hogy dalolni akart. Társai befogták a száját, hogy el ne árulja menekülésüket, úgy hurczolták magukkal, dühös küzdelem közt.
Aztán megint: ott vonaglott egy rémült nő, ki kétségbeesett erőfeszítéssel hurczolt karjánál fogva egy férfit a földön, a ki nem tud lábra állni.
Blanka szívszakadva leste: hát «ő» kit fog az ölében hozni? bortól ittas, ijedtségtől alélt, förtelemtől megtört élő alakot? Olyan soká késett; – olyan hátramaradt!
Számlálta a ködfátyolkép alakjait: már negyvenen, már ötvenen futottak előtte keresztül. Csaknem mindegyik elbukott a kandalló párkányában, a mit a sötétben nem látott a lába előtt s káromkodva tápászkodott fel újra. Kaczajra ingerlő torzkép a borzalom közepett. Ő még sem jön! – Igaz! hiszen ő testével védi a többiek futását. Ő a bátor. A hős!
Most már a vendégek száma elfogyott, a cselédek következnek. A bérruhák futnak. Fejükön, hátukon batyuval. Ketten egy-egy ládát czepelve. Abban bizonyosan a Cagliari-kincsek vannak. Egynek a hátán abroszba csomagolva az asztali ezüstnemű; étszerek, girandolok, süteménypolczok, virágtartók. Egy-egy megáll, iramodás közben kiinni a tartalmát a boros palaczknak, a mit lekapott az asztalról. Csak Manasse nem jön még.
Igaz! hiszen még a szép Cyrene is hátra van.
Ki lenne az ő társa más?
A szép Cyrene a házi asszony. Neki utoljára illik maradni. Bezárni hátul az ajtót. Az utolsó férfi, a legjobb férfi, a házi nőnek, a legbátrabb nőnek kisérője lehet csak.
Már észrevehető időköz telik le, s nem jön a kandallóból elő senki.
Egy ágyúdörgéshez hasonló robbanás hangzik odakünn, mely megrázza az ablakokat.
Az ostromlók petárdát tettek a kapu alá s a tűzgéppel kivettették azt sarkaiból. A diadalüvöltés hirdeti, hogy urai lettek az ostromlott bejáratnak. Puskalövések hangzanak közbe.
Most kilépett a sötét üregből az utolsó alak:
A szép Cyrene.
Megáll a kandalló előtt s egy lábnyomására bezáródik háta mögött a csapóajtó; a phönix ott ragyog ismét a helyén.
Blanka eléje lép a kárpit mögül.
– Nincs több? kérdi.
– Utolsó vagyok, felel a hölgy.
– Hát «ő»? Elesett-e?
– Itt sem volt. Válaszol gúnymosolylyal a delnő. Azért mondtam csak, hogy itt van, hogy öntől kierőszakoljam az átbocsátást.
Blanka szivére nyomta kezét s felüdülten sóhajta, mint a ki egy gonosz álomból ébredett.
Ekkor odatoppant elébe a délczeg Vénus-alak s ezt súgá oda neki:
– Jól imádkoztatok a ti külön Isteneteknek, hogy el nem jöttetek a meghivásomra. Én elvesztettelek volna egyiteket a másitok által s megtartottam volna magamnak mind a kettőt! – Ne lássuk egymást az életben többet! – Adósod nem maradok a megszabadításért. – Fogd ezt a levelet! Ki vagy vele fizetve, úgy hiszem!
S midőn a levelet átnyujtá Blankának, karját elővette a bő prémes palást alól, s ez a kar meztelen volt egész vállig.
Egy percz mulva ő is eltünt.
Blanka sietett a fürdőszobába, a lépcsőtorkolatot az ónmedenczével ismét elzárni. Alulról, a mély hosszú alagútból rejtelmes zsibongás zűrhangja tört elé. A patkányok morognak.
A medencze helyére fordult. – Aztán csend lett.
Blanka a lámpafénynél elolvasá a levélkét, a mit a marquisnőtől kapott. Erőteljes férfiirás volt. Csak három sor.
«Marquisnő! A meghivást köszönöm; de én a Cagliari-palotát kerülöm.
Adorján Manassé.»
Térdre omlott a levéllel. – Van egy Isten!
XXVII.
Nem volt most idő az ábrándozásra. A palota másik felében tomboltak az ostromlók.
A felől meg lehetett győződve a herczegnő, hogy a berontó tömeget nem a politikai vak szenvedély vezeti most, hanem tiszta szívből jövő, őszinte rablási vágy. Azokat az uri társaság gyémántjainak csillogása bőszítette fel, s a Cagliari herczegek felhalmozott ezüstjére haragudtak ők meg.
Hanem ez vigasztalásnak elég rossz volt.
A győztesek, mikor nem fogják találni sem a gyémántokat, sem az ezüstféléket, keresni fogják, hogy mindaz hova lett? s nem nyugosznak meg abban, hogy miután a tükrök össze vannak törve, s a butorok szét vannak hasogatva, azzal a munka be van fejezve, hanem kiváncsiak lesznek megtudni, hogy az üldözöttek merre menekülhettek el? S még megtalálhatják az összeköttetést a két palotaszárny között.
Meg kellett tudnia, hogy a marquisnő nem hagyta-e nyitva saját hálószobája felől a rejtekajtót?
Hogy tudja azt meg?
Nincs olyan megbizható cselédje, a kit odaküldhetne. Ha volna is: azok most elő nem jönnek még az «Angelus» csengetésre sem. Cselédjei közül, a kinek most igen nagy a bátorsága, az az ágyában fekszik, s a kié kisebb, az az ágya alatt.
Magának kellett rászánni magát, hogy belépjen az ismeretlen helyiségbe, a hol soha sem volt, s a hova nem volt szabad szövétneket vinnie magával, mert elárulta volna a födött folyosó üveges arkadjain keresztül az udvarra betörő tömegnek, hogy a két palota közötti átjárás nyitva van.
Azonban a veszély nagysága, a magárahagyatottság érzése erőt kölcsönöz: a herczegnő fölnyitotta a csapóajtót s belépett az ismeretlen folyosóba, melyen át eddig csak ellensége járt hozzá.
Nem volt az sötét. Az udvarról fáklyafény világított föl, jól kivehette nála a korridor hosszában elvonuló freskófestményt, egy bacchanalt, Ariadne fölvonulásával.
A folyosó végén egy nagy falapra festett kép volt: a gnidiai Venus templomának bejáratát ábrázoló. E templomajtó volt a tulsó kandallólap hátrésze; az ajtó boltivét befutotta a festett borostyán. E folyondárlevelek egyike megmozdítható volt. Az alatt volt a kulcslyuk.
Blanka megállt hallgatózni. A hálószobában még nem volt semmi zörej, semmi lárma. Még ide nem törtek be.
Rátalált a jelzett zöld márványlapra. Megkisérté azt lábával lenyomni. Nem mozdult az. A csapóajtó be volt zárva.
A veszély leleményessé tesz. Blanka egy hajtűt dugott bele a kulcslyukba s le hagyta azt hullani a mesterséges zárba. Most azt a saját kulcsával sem lehet többé kinyitni, hacsak az egész falat szét nem bontják, kandallóstul együtt.
A felől tehát bizonyos lehetett, hogy a Caldariva marquisnő lakosztályából az övébe át nem jöhetnek. De hátha észreveszik a menekültek útját s az udvarról egyenesen felhatolnak az összekötő karzatra! Ahhoz csak lábtók kellenek. Ennek a nyitott arkadjait csupán egy vékony aranyozott rácsozat takarja.
Ott maradt kémlelődni.
Kétfelé figyelhetett. Le az udvarra. És oldalt, a hálóterembe.
Az udvaron tüzet raktak az emeletről lehajigált butorok tört darabjaiból s a tűz körül tánczolta a tarantellát két pár; egy fekete szemöldökű, szétszórt hajú mænade, egy délczeg, Antinous-alakú romagnai kecskepásztorral; meg egy fiatal gyermek-arczu leány egy púpos hátú, satyr-alakú ficzkóval. Egy dudás, meg két tamburinos verte és nyeggette a tánczzenét, a nézők biztatták őket a lasciv mozdulatokra; a hátul tolakodó tömeg közbekiáltott: Halál a bíbornokokra! Le a pápával!
És Blanka veszedelmes kiváncsisággal nézte ezt az aranyos rácson keresztül. Egy utczasuhancz a pillér faragványain odáig felkapaszkodott, hogy a borzas fejével csaknem előgetett neki.
És Blanka arra gondolt, hogy miért nem láthatja ezt a jelenetet Manassé? Milyen festői tanulmány volna neki e két tánczoló pár!
Egyszer aztán elvonták figyelmét a csapóajtón keresztül hangzó szavak is. A betörők elhatoltak a hálóterembe is. Szörnyű volt káromkodásuk, hogy nem találták se a vendégeket, se a ház kincseit.
Blanka hallott olyan beszédet, a milyen még soha nem érinté füleit: káromkodást. Az uraságok igen őszintén kimondák a véleményüket e tekintetben, s minthogy az igazhivőnek az által is illik magát megkülönböztetni a hitetlen mahomedántól és a zsidótól, hogy mikor káromkodik, se feledkezzék meg a hiszekegyje alaptételeiről s sorba szidja azokat a szentségeket, a miket a pogány nem szidhat: annálfogva a herczegnő fültanúja volt egy olyan litániának, a milyenért érdemes volt Rómába jönni, hogy meghallja.
Reszketett, hogy rátalálnak jönni a rejtekajtó titkára.
Pedig nagyon közel voltak már hozzá.
«Ebben a kandallóban nincsen tűz!» – mondá egy hang.
«A kürtőn keresztül szöktek meg!» – kiálta a másik.
S már hozták a lábtót, hogy felmászszanak a kürtőbe, midőn egy hang diadalmasan ordíta fel: «e scoperto!» (fel van fedezve!)
Blanka megrettent. De még nem futott el. Tovább hallgatózott.
«Merre menekültek?»
«A fürdő-szobán át!»
Azt hitte, el van veszve.
De mégis tovább hallgatózott.
És aztán a későbbi szavakból megtudta, hogy elvonult a feje fölül a veszély.
A marquisnő hadvezérnek született. – Gondja volt rá még a futásában is, hogy hadserege visszavonulását fedezze. Az ő fürdőszobájából is kanyargott le egy csigalépcső egy földalatti alagútig, de ez a palota levezető csövei számára volt építve s a földalatti utazót a cloaca maxima földalatti üregeibe kódorgatta el. Az rettenetes kijárás volt.
«Utánuk!» ordíták a betörők. «Fáklyákat!»
«A cloaca maximában utolérjük őket!»
«Legalább szép haláluk lesz!»
E csel által a marquisnő hamis nyomra vezette az üldözőket s most ezek mindaddig, míg a dögletes földalatti üregeket összeszaladgálják, időt engednek az üldözötteknek az elmenekülésre. Ott pedig nem találnak egyebet patkányoknál.
De mi lesz, ha megint visszatérnek? Sárosan, vérszomjasan, kincséhesen, s megtudják, hogy rá voltak szedve?
Ez eltart napokig; mert a föld alatti Róma nagy birodalom. A kiket a labyrinth elnyel, egyhamar nem adja vissza.
Blanka azzal a megnyugvással térhetett vissza hálószobájába, hogy a föld alól kitört borzalom ismét levezető csatornájára talált, s visszaomlik a föld alá. A condannata az alatt alhatik nyugodtan a maga lakosztályában. Róla azt tudják, hogy se nem bűnös, se nem gazdag.
De soká még sem maradhat titokban, hogy a Caldariva marquisnő Astarte-ünnepén jelenvolt vendégeknek ő nyitott menekülési utat. Azok, hatvanöt ember, s köztük huszonöt cseléd, ha elfutottak is Rómából, el fogják mondani, hogy a Trevi-kút vízműveinek épületein menekültek meg, ha minden egyéb sötétben maradt is előttük, s a hír visszaszivárog a nép közé. Napok mulva az ő lakosztályát fogják megtámadni s megszabadított ellenségeért ő rajta állanak boszút.
Neki el kell menekülnie a palotából, el Rómából, hová emberi itélet lánczolta, irgalmat nem ismerő, mint maga a fátum!
Lehetetlen, hogy azok, a kik a lánczokat ráverték, fel ne oldják azokat ily fenyegető veszélylyel szemben, ily rendkivüli nyomások alatt! Alig várta a reggelt, hogy menekülési kisérletét megkezdhesse.
A következő reggel azonban új rémségeket hozott, a mik még felülmúlták az éjszaka borzalmait.
Már kora szürkülettel (s a novemberi regghajnal igazán szürke) elkezdtek szabályosan sorakozott néptömegek nyomulni a Quirinál felé. Blanka láthatta őket ablakából.
Parasztok, polgárok, nemzetőrök, karöltve minden egyenruhájú katonákkal, egész széltében elfoglalva az utczát, vonultak a ködön keresztül, zászló helyett póznára tűzött táblákat vittek magasra emelve, azokra voltak irva a nép jelszavai és jelöltjei, kiknek kormányra jutását követelték.
Blanka ** grófnőhöz akart menni; de gondolni sem lehetett rá, hogy most az utczán valaki kocsival járhasson.
Még a cselédek közül sem akarta senki elhagyni a házat.
A Circolo popolare kedvencz szónokai megkisérték a néphez beszélni. Mintha a viharnak beszéltek volna, az ár magával ragadta őket.
A pápa udvaronczai, az aranyos legyek, szétfutottak a Vatikánból, csak a bibornokai, a külhatalmak követei maradtak vele, s mintegy száz testőr, a kik megmaradtak élethalálra híveknek. A nép ugyanazon a téren, hol husvét napján az áldást viszhangozta, mennydörögve követelé most a harczot és a radikális kormányt. Ugyanazon emberpyramidok tornyosulnak fel a dioscur szobor körül most is, a mik akkor.
Délfelé puskaropogás vegyül a népkiáltozás zajába.
A Quirinal felől rohannak vissza rendetlen zavarban a tömegek, összekeveredve, s rémkiáltások hangzanak: «A svájcziak öldöklik a népet! Fegyverre!»
S azután visszatódul megint az áradat, nemzetőrök, szabad-csapatosok, carabinierik lőfegyverekkel, s a puskaropogás állandóvá lesz.
Véres sebesülteket visznek végig az utczán, a nép átkozódásai közepett.
Blanka látja ablakaiból, hogy másznak föl az emberek a háztetőkre s onnan lövöldöznek be a Vatikán ablakaiba.
Dob pörög. Egy csapat carabinieri közelít, élén a tegnapi est egyik hőse: az ezredes, a ki a gyilkosokkal összecsókolózott.
Azt hiszi, hogy jó barátok lettek az által s elkezd nekik szónoklatot tartani.
«Ejh! mit hallgattok itt erre a fecsegőre?» kiált föl egy hang a tömegből. «Le vele!» – S azzal elkezd rohadt narancs és záptojás özönleni a népszónok fejére. Az betört orral bukik le lováról. Hamar megkapta jutalmát tegnapi érdemeinek!
Ez is Blanka szemeláttára történt.
A néptömeg elvitte a carabinieriket is.
Már alkonyodni kezdett.
Most nehéz jármű gördülése hallik. Mit hoznak? Egy ostromágyút. A nép maga vontatja azt. Visító gyermekcsapat tolja előre a kerekeket.
Blanka látja, hogy állítják fel a pápa és az istenek házával szemközt; megtöltik és oda irányozzák a kapura.
Ekkor egy óriási termetű férfi, jobbra-balra taszítva az előtte állókat, útat tör magának az ágyúig, s mikor már a veres sipkás rá akarja tenni a gyujtólyukra a kanóczot, odaveti széles mellét az ágyú torka elé: «no hát lőjj!»
Ez a becsületes ember volt Torre mérnök. Tiszta vérű demokrata. Hanem azért nem tűrhette, hogy a Vatikán ellen az ágyút kisüssék.
Akadnak követői, a kanóczot kicsavarják a tüzér kezéből s eltapossák a sárban; mások megint felkapják s újra meggyújtják azt.
Ekkor egyszerre új mozgalom támad; a Quirinal felől megindul a nép, az eddigit még százszor fölül múló rivalkodással, s a lövések megtízszereződnek. De már ez örömrivalgás, már ezek üdvlövések.
«A pápa megadott mindent! Éljen a radikál miniszterium! Éljen a pápa! Éljen a háború!»
S az ujjongó néptenger visszatolja az utczák emberfolyamait, s következik a nagy ölelkezés.
A vihar az egyik égsarktól a másik felé fordul, s forgószelet támaszt az emberi társaságból, melyben az emberi ész elveszti tájékozottságát. Még a vezető férfiak sem tudják már, merre mutatnak a csillagok.
Hát még egy szegény, magára hagyott asszony, a kinek mindehhez nincs semmi köze!
Este ki volt világítva a város a nagy öröm végett. Blankának is lámpákat kellett rakni az ablakaiba, mint a ki segít örülni.
A hirlapok is megérkeztek aztán. Jó dolguk volt most a szerkesztőknek. Háromszor akkora betűkkel nyomtatták a híreket mint máskor.
Hogy harczolt az «egyetlen egy ember», a nép, a százkezű óriás (a száz testőr) ellen, bátran küzdve déltől napestig. Meg is ölt – egy bibornokot. Az ott adta át lelkét Istennek a pápa térdein fekve.
Hát Rossi? A meggyilkolt Rossi? – Arról nem beszélt a krónika többé. A nagy tengeridő alatt – tegnaptól máig, – teljes feledékenységbe ment a neve. – Útjában volt mindenkinek: a forradalomnak és a reactiónak. (Egy önzetlen, hazáját szerető polgár!) Ő volt a fonál, melyen Damokles kardja függött. Ha már lezuhant a kard, ki emlékeznék az elvágott fonálról? – Annyit még feljegyezett valamelyik lap harmadnap is kapcsolatban Rossi esetével, hogy Livornóban díszlakomát tartottak – az orgyilkos tiszteletére.
Most már el volt határozva Blanka, hogy Rómát elhagyja minden áron.
Neki nincsenek sem ágyúi, sem néptömegei, hogy azokkal kimozdítsa szilárd talapjaikból a világot tartó oszlopokat; neki csak könyei vannak és esdeklései; talán azok is megindíthatnak valamit: egy szívet, mely nincs kőből.
A következő napokon már meg lehetett kisérteni az utczára kikocsizást.
A Cagliari-palota kapuja már be volt támasztva, s előtte fegyveres nemzetőr állt, megakadályozva a bemenetelt, hanem Blanka tudta azt jól, hogy a cloaka felől nyitva a bejárás. A mult éjjel is átment hallgatózni a folyosón a csapóajtóig s hallotta, hogy járnak-kelnek odabenn; nyitogatnak, feszegetnek, dörmögnek, kopognak! dolgozik folyvást titokban most már nem a ribellione, hanem csak a ladronaja.
S neki tudnia kell azt, hogy őt csak egy rejtekajtó választja el tőlük.
** grófnőt sietett fölkeresni. Az igen roszkedvű volt. Alig akart vele szóba állni, arra a kérésére, hogy vesse magát közbe a világ uránál egy szegény eltaposott féreg végett, hogy engedje őt a «maga földébe» elbujni. Ne tegye vele azt, a mit tesznek az emberek egy pillangóval, a kit odaszúrnak gombostűvel rovargyűjteményük falához s rábizzák, hogy vergődjék, míg meg nem hal. Engedje őt hazamenni szegény hazájába. – A grófnő csak vállat vont. – Azt mondta, hogy neki és párthíveinek semmi befolyásuk többé a Vatikánban az utóbbi napok eseményei óta. A pápa a forradalmárok karjai közé vetette magát.
De Blanka oly kétségbeesetten tudott előtte könyörögni, hogy elvégre hajlott a kérésére és megigérte, hogy még ma elmegy a Vatikánba s személyesen szól Blanka mellett. Látogassa meg őt másnap ismét.
Blanka ezen az éjszakán is aggódva leste a szomszédban kótogó alattomos zajt; de annál még nagyobb veszedelem is várt reá.
Következő reggel a komornyikja azt jelenté, hogy az ő palotája kapujára is fel van irva ez a három betű: C. D. T.
«Mit jelent ez a három betű?»
«Casa dei traditori.» (Az árulók háza.)
Valami bölcs nemzetgazdász ugyanis azt a mulatságot szerezte magának, hogy a megindítandó háború költségeire az «árulók vagyonának» elkobzását indítványozá, s az illető házakra, mint valami helyszinelési jegyzéket rótta fel azt a három veszedelmes betűt.
El lehet gondolni, hogy az ilyen megjegyzett háznak a lakói milyen jól érezhették magukat.
Blankának két nőcselédje még az nap elkérezkedett – haza az anyjához. Mind a kettőnek volt egy haldokló anyja. S a kertésze kikérte a bizonyítványát: azt mondta, új kertet alapítani szegődött. El is költözött délig.
Félt már itt maradni a cselédnép is.
A kocsisokat csak folytonos alkohol-befolyás alatt lehetett megnyerni, hogy el ne szökjenek.
Korábban az etiquette által engedett látogatás határidejénél meghagyá Blanka az inasának, hogy fogasson be.
A jó ember azt a tanácsot adta a herczegnőnek, hogy a mai felfordult világban sokkal czélszerűbb mindenkinek egy számozott bérkocsival járni az utczákon, hogysem mint a saját czimeres hintaján, s egyenruhás kocsissal a bakon.
Blankának erre egy gondolat villámlott át a lelkén.
– Igaza van önnek. És akkor önt is jobb lesz nem vinnem magammal.
Ennek meg épen nagyon megörült az inas.
Blanka tehát legegyszerűbb öltözetét vette magára s esernyővel a kezében elindult egyes-egyedül az utczán.
Nem messze a téren álltak az egylovas fogatok hosszú sorban.
A legelső bérkocsist megszólította,
– Ismeri ön ** gróf lakását? A * követségi palotát?
– Hogy ne ismerném? Az éjjel adtunk neki macskazenét.
– No hát odahajtsunk.
A követségi palotába alig akarták beereszteni a herczegnőt, minthogy csak bérkocsin jött és egy-fogatún. Fel kellett küldenie névjegyét, hogy megnyiljanak előtte az ajtók.
** grófnő még fagyosabb volt hozzá, mint tegnap.
– Ő szentsége hajthatatlan! – Kérésemet ingerülten elutasítá. – «A politikai változások a polgári perekben hozott itéleteket meg nem másíthatják. – Kire mi rá van mérve, azt el kell viselnie. – Ha mi nem félünk az oroszlánok barlangjaiban lenni Dániellel, más se legyen kishitű. – A biró maradjon székében, az elitélt a börtönében. – Több asszony is van még Rómában. – Egyébiránt a nép haragjától ne féljen senki. – Az engedmények megadattak, megtartatnak s a nép boldog lesz és megelégedett. – Béke legyen veletek, s nekem is hagyjatok békét.» – Ez volt a válasza.
– Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen! Szólt a szerencsétlen asszony, kezeit tördelve. – Engem az utczán megtámadnak, lakásom falát aláássák; kapumra ráirják a proscriptiót; cselédeim elfutnak tőlem, nem mernek nálam maradni. Félek. Iszonyodom! Egyedül vagyok hagyva. Nincs egy lélek, a kihez, ha megtámadnak, oltalomért fordulhassak. Éjjel nem merek lefeküdni. És énnekem semmi közöm se Rómához, se népéhez. Rossit, a ki egyetlen pártfogóm volt, meggyilkolták s a gyilkost ott tánczoltatta körül a nép az ablakom alatt. Félig megvagyok már tébolyodva. Egészen megleszek, ha még itt kell maradnom. Lehetetlen, hogy a szentatya ezt mondta volna!
– Ha nem hisz nekem herczegnő, kérdezze meg tőle ám maga! Szólt a grófnő hidegen s ez volt búcsúszava a herczegnőhöz.
Blanka kisírt szemekkel tért vissza kocsijához.
– S s s s s s s! mondá neki a bérkocsis. Törölje le a könyeit, asszonyom. Mai nap az utczán sírni a népfenség elleni tüntetés! Hová hajtsak?
– A Vatikánba.
– Ma csak a régi pénzek gyűjteménye látható.
– Én a pápát akarom látni.
– No az is régi pénz!
Tökéletesen jó sejtelme volt Blankának, mikor azt mondta, hogy lehetetlen volt a pápának ily választ adni az ő kérelmére. ** grófné elő sem adta az ő kérelmét neki, és így nem is válaszolhatott az rá semmit.
** grófnőnek volt valami oka azt így adni elő, a mit majd megtud Blanka nem sokára. Az ő kétségbeesett, elutasításáról panaszkodó arcza beleillett valami tervbe – staffagenak. A Vatikánban egy óra hosszat járt-kelt egyik ajtóról a másikra, utoljára megmondták neki, hogy ő szentsége ma nem fogad el senkit.
Ismét visszatámolygott a kocsijához.
Most azután csak egy eszméje volt még. Az utolsó pókfonál, mely az elmerülőt fentartja.
– Ismeri ön a piazza di Colisseon signore Scalcagnato lakházát?
– Ki ne ismerné signore Scalcagnato lakását?
– A csizmadiáét.
– A népvezérét.
– Tehát vigyen signore Scalcagnatohoz.
– Czipőt akar ön nála venni, vagy egyebet?
– Miért kérdi ezt?
– Azért, hogy ha signore Scalcagnatonak nevezi az asszony, akkor a czipőt három lirával drágábban fogja adni, mint más különben, egyebet pedig semmi áron sem fog adni. Ha azonban úgy fogja őt szólítani, hogy «cittadino Scalcagnato» (polgár) akkor jutányosan fog nála kapni czipőt is, meg egyebet is.
XXVIII.
Blanka megfogadta a bérkocsis utasítását, (ez egyáltalában a legjobb indulatú néposztály Rómában) s az utczai boltba belépve, «cittadino Scalcagnato» után tudakozódott.
Erre egy alacsony, virgoncz emberke ugrott eléje a mellékszobából, kinek úgy jártak a szemei, mintha szüntelen kémektől őrizkednék s a mint ez a herczegnőt meglátta, hirtelen a szája elé tette a mutató ujját s lehúzta a fejét a nyakába, a miben roppant ügyességet fejtett ki.
– Stt! Semmi kérdés! Mindent tudok! Én vagyok «cittadino Scalcagnato, il calzolajo!» fogja meg a karomat polgártársnő. – Cittadino Adoriano az emeleten lakik s a lépcső meredek. Minden jól van.
Blanka bámuló zavarral nézett a kis emberkére, s meg nem foghatta, honnan tudja ez, hogy őt nem az ő czipész kirakata csalta be ebbe a boltba, hanem hogy Adorjánt keresi? Talán szokták őt látogatni fiatal ifju hölgyek? Talán épen vár valakit.
– Stt! inte a polgártárs, észrevéve e kérdőjelt a hölgy arczán. Ő most nincs itthon. Az atelier meglátható.
Blanka megnyugtatva érzé magát. A becsületes házigazda nem légyottra jövő dámának nézi őt, hanem művészet-pártolónak, a ki tán képet vásárolni jön. Mikor a festő nincs itthon, akkor a csizmadia árulja a képeket, ha vevő érkezik. S meglehet, hogy mikor a csizmadiának el kell menni a háztól, akkor meg a festő árulja a czipőket.
Bátran elfogadhatta cittadino Scalcagnatonak a karját, a mire nagy szüksége is volt; mert a lépcső csakugyan meredeken vitt fel az égbe.
Kicsi kis padlásszoba volt Manassé lakása; de tisztán tartva. Egyszerü keményfa butorok benne. A hátterét egészen elfoglalta egy menynyezetes ágy, melynek tiszta fehér függönyei voltak. A padló finom római gyékénynyel terítve. Az ablak előtt a festőtámlányon egy megkezdett kép. Az ablak igen nagy volt, kidülő erkélylyel s azért különösen kedvező a festőre nézve, hogy fölül messzire kiugró ernyője volt, mely a felső világosságot enyhítette; alant pedig be volt futva kuszó rózsával, mely egész télen át zöld marad, s ez meg az alsó világítást vette el s így épen csak az oly nehezen szabályozható középvilágítás maradt meg.
Egyszerű, kis, szegény, magános embernek való helyecske volt az; hanem aztán a kilátás abból az ablakból fejedelmek számára való.
Előtte a Monte Palatino. A királyok hajdani Rómája. A legfelségesebb romok, koszoruzva örökzöld cserfákkal. A halhatatlan falak befutva halhatatlan repkénynyel, s túl rajtuk szeliden emelkedő dombok cziprussal, piniákkal fedve, s a távolban szakadozó hegyek, a mik már fehérek a hótól.
Még az idő is kiderült egészen; s az a sötétkék, minden színt megelevenítő olaszországi ég födte be a tájat, a miről az északi földöv lakójának fogalma sincs.
Blanka merengve dőlt az ablak párkányára s sokáig elbámult e képen s az alatt arra gondolt, hogy milyen boldog lehetne az a nő, a ki ezt a képet nézhetné napestig, míg mellette egy férfi, a ki imád és imádva van, dolgozik, nem! teremt!
Nagyobb ez a Cagliari herczeg palotájánál.
– Stt! veré fel ábrándozásából cittadino Scalcagnato. Jőjjön el az ablaktól. Megmutatom önnek a képet.
Azzal odavezeté Blankát az ablakhoz s egy fülkéről félrevonva a fehér függönyt, diadalt ragyogó arczczal mutatott oda. – Blanka valóban meg volt lepetve a kép által. Magát látta ott.
Hiszen eltalálni egy arczot emlékezet s egy vasúton felvett vázlat után, még csak «elismerésre méltó tehetség,» de eszményíteni a szépet: az már «művészi ihlet!»
Ennek az embernek hivatása van, lángeszével meghódítani a műszerető világot; nevét halhatatlanná tenni. Jót tett vele a sors, mikor a rideg diplomatiai pályából kilódította: holt emberré tette, s újra feltámasztotta. Ime a föltámadás legtökéletesebb példája e földön.
Blanka a legtisztább gyönyört érezte lelkében: nem azért, hogy ez az ő képe; – hanem azért, hogy Manasseé.
Cittadino Scalcagnatonak a feje most egyszerre kinőtt a válla közül, úgy megnyúlt a nyaka büszkeségében.
– Az ára harminczhárom millió háromszázharminczháromezer háromszázharminczhárom skudi! Egy lirával sem alább! Mondá a polgártárs, s nevetni kezdett. De aztán hirtelen ajka elé tette az ujját, mintha ketté akarná metszeni saját szájában a nevetést. – «Stt!» Egy szót se többet. Mindent tudok. Rendben van minden.
S azzal érthető pantomimikával mutogatott az ujjával majd a képre, majd a herczegnőre: a miből Blanka megérthette, hogy a polgártárs ráismert.
– Stt! Semmi kérdés! Minden jól van. Semmi baj se lesz. A polgártárs most nincs itthon. De a mikor és a hol kell neki lenni, akkor és ott fog lenni bizonynyal. Stt! Semmi kérdés tovább! A mit mondtam, meg van mondva. A csillagok, a nap, hold leszakadhatnak; ő azért a helyén lesz. Haza mehet polgártársnő. Nem kell nyugtalankodni. Csak odahaza maradni. Akármi történik is kinn az utczán. Nem kell se félni, se megijedni. Én mondom! Cittadino Scalcagnato. Ha tüzes rakéták repülnek is a levegőben, mint nyáron a fecskék: az mind semmi!
E közben levezette Blankát ismét a földszintre.
– Stt! Jó lesz egy pár czipőt vinni haza, hogy a bérkocsis azt higyje, ezért volt nálam a polgártársnő. Nem kell bizni senkiben! Itt van ez a szép vastagtalpú czipő, jó erős varrás: hegymászáshoz, gyalogoláshoz készítve. A mellett puha bőr és vízmentes, pocsétákon keresztül lehet vele járni. Jó lesz elvinni. Szükség lehet rá. Épen a lábára fog illeni!
– De hát hogy tudja ön, hogy ez a lábamra illik?
– Polgártársnő! Nincs-e a «Domine Quo vadis» templomban ott a Krisztus lábnyoma, a mi a kövön ott maradt? – Nem maradhatott-e ott egy szentnek lábnyoma a Colossæum homokjában, a mit aztán egy ájtatos hivő topographice fölvett az albumába s nem elég-e Cittadino Scalcagnatónak egy ilyen lerajzolt lábnyom, hogy legtökéletesebben a lábra illő czipőt készítsen utána? Vigye el megnyugodva.
Blanka egész homlokáig pirult.
– De nincs nálam pénz, hogy kifizessem. Elfeledtem magammal hozni. Ahhoz vagyok szokva, hogy mindig az inasom fizet. S most otthon maradt.
– Nem tesz semmit. Majd a számlára teszem. Stt! Tudok mindent. Semmi szó. Itt van még tíz lira, meg tiz soldi. Ezt én adom kölcsön. Stt! Találkozunk még egyszer: akkor megkapom. Cselédjétől ne küldje meg. Ezzel fizesse ki a bérkocsist a piaczon; ne vitesse magát a lakásáig. Tíz lira a díj, tíz soldi a borravaló. A piacztól gyalog mehet hazáig. Ezt a czipőt kezében vinni nem szégyen. Ha ezüst vállbojtos inas kiséri önt, akkor letaszítják a járdáról; ha czipőt visz a kezében, kitérnek előle udvariasan. Csak semmi szó! «Niente! Niente!» Ebben az egy szóban benne van az egész olasz nyelv. Ez mindenre jó válasz.
Azzal kivezette a herczegnőt a bérkocsihoz, s még egyszer megkérve, hogy ha czipőre lesz szüksége, csak az ő boltját keresse fel, felsegítette őt a bérkocsiba s a míg csak láthatta, mindig a száján tartotta mutatóujját.
XXIX.
Blanka tapasztalá, hogy nagyon jó tanácsot kapott Scalcagnato polgártárstól. – Egész Róma az utczán volt most. Mindenütt hevesen vitatkozó tömegek lepték el az utczát. Saját lakása előtt, a Tiber parton is százával ácsorgott a sütkérező és politizáló néptömeg. Ha kocsin jött volna a kapujáig, bizonyosan érte volna valami kellemetlenség, de mert gyalog jött, a kezében egy pár vastagtalpú lábtyűvel, mindenütt utat nyitottak előtte, s mosolyogva bocsáták odább. «Povera ragazza!» Szegény lányka!
Mikor aztán hazaért a palotájába: első dolga volt a czipőket fölpróbálni. Meg kell adni Scalcagnato polgártársnak, hogy nemcsak a magas politikához értett tökéletesen, hanem a lábtyűkészítéshez is. Blanka úgy érzé, hogy ezek a czipők, a miket most felhúzott, olyanok, hogy szinte maguktól mennek. Ők hordozzák a viselőjüket.
És aztán elgondolkozott rajta, hogy van még ember a világon, a ki képes arra a gondolatra, hogy a maga választottjának az arczvonásait hazavigye emlékében s még a lábnyomát is lerajzolja a nedves homokról, s aztán megörökítse: az arczot festményben, a lábnyomot bakancskákban! – A ki tud mindig róla gondolkozni – s soha róla nem beszélni! – Ilyen bohó emberek is vannak még a világon.
E fölött azzal is elfelejtett törődni, hogy mit zsibong az utczán, a piaczon olyan nagyon a nép?
Pedig ehhez volt már egy kis köze.
Reggeli után elővette a hirlapokat.
Mindjárt a legelsőnél, a mit fölvett, a saját nevére bukkant.
Azt rögtön meglátja az ember, a mint beletekint egy nyomtatott lapba, ha a saját neve ott van.
Vajjon mit írhat valaki ő róla?
Csak egy kis rövid tudósítás volt.
«Zborói Blanka herczegnő, Cagliari herczeg elvált felesége, ki a Cagliari-palota egyik részét lakja, midőn a nép a másik palotában lakó Caldariva marquisnőnél összegyűlt reactionárius összeesküvőket megrohanta: ezeket akként szabadítá meg a nép igazságos boszúja elől, hogy saját lakosztályán keresztül bocsátva, a fontana di Trevibe nyíló vízvezeték alagúton keresztül megszökteté.»
Nem sok. De elég arra, hogy valaki ily izgalmas időkben el legyen itélve halálra.
Most már érthette Blanka a palotája előtt csoportosuló tömegek izgatottságának alapját – valamint annak az általános fogvaczogásnak az okát is, a mivel saját cselédjei jöttek eléje, ha valami szüksége volt rájok.
Csak a piemonti inasnak maradt még egy kis bátorsága. Úgy látszik, az nem értette még egészen a dolgot.
És e denunciatio ellen még csak védelem sincsen. Mert igaz.
Az, hogy a megtámadott: nő, – nem szolgál védelmére. A gyűlölet neutrius generis: nem ismer nőnemet.
Hozzájárult még egy újabb vészhír.
Délután a lázadók, vagy a reactionariusok (egyik a másikra fogta) elrontották a gázvilágítás fővezetékcsövét. Az éjjel nem lesz Rómában lámpás.
Képzeljen valaki egy Rómát, tele fellázadt néppel, szétbomlott hadsereggel, börtöneikből kiszabadított gonosztevőkkel, föld alá elbújt rendőrséggel; semmi kormánynyal, – lámpás nélkül hagyva egész hosszú novemberi éjszakán át.
Minden borzalomnak ajtó, kapu van nyitva!
Blanka kétségbeesetten térdelt a feszület előtt imazsámolyán és harczolt az égiekkel.
«Miért kell én nekem e halálos félelmet kiszenvednem? Mit vétettem én egész életemben? Azt, hogy álmodtam, a miről álmodnom nem lett volna szabad? Meg kell-e büntetni magát a gondolatot is? Hisz a mit vétettem, az még csak gondolat volt! És mégis így büntetsz te engem; a ki porszem vagyok te előtted!»
A feszület elefántcsontból volt; Bernini egyik nevezetes remekműve.
S mentül jobban esteledett, mentül jobban sűrűdött az alkony homálya, annál lázasabb lett rettegése.
A felszolgáló inasnak már fel kellene gyujtani a termekben a lámpákat. Az is késik; – tán halasztani hiszi az est beállását azzal, hogy nem gyujt lámpát?
Egyszer rohanva tör be az ajtón az inas a herczegnőhöz s elsápadt arczczal kiáltja, megfeledkezve a szolga és az úrnő közötti távolságról:
– Jézus Mária! herczegnő! A nap újra fölkel!
– Micsoda?
– Fölkel a nap! Reggel lesz! Másodszor hajnalodik.
– Talán tűz van?
– Akkor a világ ég! Nézzen ki a herczegnő a Quirinal felé! Jézus Mária, szent József! Az itélet napja van itt.
Azzal kirohant az ajtón, végig jajgatva termen, folyosón, lépcsőn.
Blanka a piaczra néző ablakokhoz sietett és kitekintett a szabadba. Az valóban emberijesztő tünemény volt.
Éjszakfelé rózsaszínű fényben égett a láthatár, s e fény egyre növekedett, emberi mértékkel meg nem határozható sebességgel.
Egy kiváló hajnalpiros sugároszlop, mint egy szétoszló sáv látszott üldözni a csillagokat, a mik már fenragyogtak az égen, azután melléje támadt egy másik fénykéve, kénsárga: és a kettő között az aczélkék ég.
S az égő, ijesztő hajnalfény közepében ott állt az Angyalvár sötét, tömör köröndje, tetején a repülő angyallal, a kinek óriás alakja feketén ütött el a lángoló égtől; mint az itéletnapja halottébresztő, élőket megölő, Malach Hamovesh angyala.
«Az Angyalvár ég! – A Vatikán lángban áll! – Ég a Szent Péter temploma!» hangzott a téren a rémkiáltás.
«Egész Róma ég! Végünk! Itéletnapja van! A világ meggyulladt!»
– Uram s én Istenem! mi ez? töprengett Blanka és nem volt, a ki megnyugtassa.
Az utczákon, a téren jajgatva zajlott alá s fel a nép, kiabálva: a templomokba! a templomokba!
Nem kellett most már semmi más, csak a templom!
Nem kellett most már semmi vendetta, hanem pœnitentia!
Nem kellett már Rómának gázlámpa; volt kivilágított ég! Nappal az éjszakában. Rémséges nappal! A tűznek, mely az eget bevilágítá, nem volt semmi füstje, minden csillag keresztül ragyogott rajta. Néhány szakadozott felhő úszott a fényár közepette egészen feketén. Ezeket nem világította meg a fény; alatta jártak azok mélyen. S ez volt a legszokatlanabb a látványban. A nap hajnalfényében úszó felhők arany és biborszinűek szoktak lenni: ezek a pokol hajnalfényében úszók feketék voltak.
– Mi ez? Mi ez?
Blanka visszatért belső termeibe, hogy valamelyik cselédjét elküldje, megtudni, mi ég? – Egyet se talált.
Csöngetett. Senki se jött elő.
A termekben sötétség volt. A lámpákat nem gyujtotta meg senki.
Ismételve csengetett és minden eredmény nélkül. Senkinek sem jut eszébe most, hogy más ura is van, mint «Az» odafenn!
Kisietett a korridorra, azt vélve, hogy háznépe tán az udvaron van, s kitekintett az ablakon.
Az udvaron nem látott emberi teremtést; hanem látott a helyett valamit, a mitől a vér fagyott meg ereiben. Az összekötő karzat arkádjai mögött gyertyával járnak.
Tehát már betörtek oda!
Bizonyosan a kandalló kürtőjének a falát törték keresztül, azon át hatoltak be.
S a kik ott vannak, azok oly emberek, a kik a föld alól jöttek elő, a kiknek nincs tudomásuk arról, hogy mi történik odafenn az égen? ők a sötétség munkáját végzik!
Névtelen ijedelem lepte meg e látásra a nő idegeit. Nem mert szobáiba visszatérni többé. Azt hitte, hálószobájába is betörtek már. Minden meleg felöltő nélkül, egy kis csipkefátyollal a fején, lefutott a lépcsőkön, portását kereste. Annak a szobája üres volt. Próbált a kapun kimenni: az be volt zárva. Kifutott az udvarra, cselédjei, kocsisai nevét kiáltozva. Egy sem jött elő. Rettegett egyedül maradni az üres udvarban. A kertajtón keresztül a ház melletti parkba menekült. Arra gondolt, hogy a kerti pavillonban fog elrejtőzni.
Az ég egyre világosabb lett. A fény lobogott, mint valami hullámzó láng. A templomokban minden harang szólt, szomorú, visszatetsző fél ütésekkel.
A mint a pavillon felé sietett: észrevette, hogy a kert ajtaja, mely az utczára vezet, nyitva van. Azt bizonyosan az elköltözött kertész hagyta úgy.
Egy pillanatra az volt eszében, hogy kimenekül az utczára. Hanem akkor gondolta meg, hogy épen gyilkosai kezébe rohan, a kik rajta boszút akarnak állni.
Az ajtó előtt van egy vén cziprusfa, oly magas és sugár, mint egy jegenye. Kétségbeestében annak a derekát ölelte át: az volt az utolsó jó barátja.
– Hát senki sincsen, a ki megvédelmezzen?
S a cziprusfának jó szíve van, azt mondta neki:
– Ne féljen, herczegasszony!
Szép, érczteljes férfihangon mondta. S a herczegnő előtt ismerős volt a hang; felszökött térdéről. Manassé állt előtte.
Odarohant hozzá s úgy volt, hogy a nyakába boruljon; hanem aztán meggondolta halotti lételét: – tiltva van ölelkezni két holt embernek! S aztán csak a kezét nyujtá neki.
– A kapun nem bocsájtott be senki, a kertajtóra kerültem, mondá az ifju.
– Szóljon ön! mondá Blanka, felmutatva az égre. Ég a világ? Itélet napja van?
– Nem, herczegnő. Ez az éjszakfény. Az éjszaki hajnal. Szokatlan valami Rómában. Caligula ideje óta nem látott ilyet a feje fölött az örök város. S ez nagyon jókor jött most. Azon az éjszakán, melyen valakinek a tervébe nagyon beleillett a gázcsöveket elrombolni; ez az isteni lámpafény igen sok vészt elhárít. A nép nem gondol a boszúra; hanem fut a templomaiba, mellét veri és térdepel.
Blanka egy ijedelmétől már megszabadult.
– Hanem a herczegnő nem igen jól teszi, hogy minden meleg felöltöny nélkül járkál most a kertjében; a novemberi estéktől őrizkedni kell. Jó lenne visszatérni a palotájába.
– Nem lehet! szólt újra megrémülve Blanka. Lakásomra rablók akarnak betörni s cselédjeim szétfutottak.
– Jőjjön föl velem bizton, herczegnő. A betörő tolvaj gyáva, elfut az a közeledő léptek hangjára is. Én majd előre megyek.
– Ne – ne – ne! Ne menjen ön oda! – Hátha megtámadják.
– De kell, herczegnő. Itt csak két eset között van választás. Ha megtámadnak, egy embert vagy kettőt főbeütök, s az annak lesz baj. Ha pedig itt marad, akkor halálra hűti magát s az aztán…
Nem mondta végig. Azt akarta mondani, hogy «nekem lesz baj».
– Van önnél fegyver? Kérdé Blanka.
– Fegyver nincs, hanem van védelmi szer. S aztán kihúzta kabátja zsebéből azt a csinos kis hajlós nyelű ólombuzogányt, a mi az igaz, hogy nem fegyver, hanem ha fejbeütnek vele valakit, hát az nem köszöni meg. – «Ez megfelel az orgyiloknak!»
Varázserővel birt a férfi e nő fölött. Most már, hogy a karjába ölthette a kezét, nem félt visszatérni az üres termekbe, az ő oldalán. Azt hitte, ez képes volna egy egész tábort elkergetni, mint Mózes, mint Sámson, mint Dávid.
– Nézze ön: ott járnak gyertyával! szólt Blanka a fedett karzat boltíveire mutatva.
– Majd eltünnek azonnal.
Azzal fölvezette Blankát a lépcsőkön, keresztül a sötét termeken. Zsebében volt tűzszer és zseblámpás, azt meggyujtotta. Aztán elmentek a herczegnő hálószobájáig.
– Hallja ön? súgá Blanka, a kandalló érczlapja mögötti zörejre figyelmeztetve.
Már ott motoznak!
Manassé azután odament a kandallóhoz s annak érczlapját megdöngetve az ólombuzogánynyal, dörgő hangon kiáltott: «Birboni! Fuggite!»
Arra azok oda át, a hányan voltak, mint a felriadt patkányhad, rohantak egymást feltaszigálva ki a karzatból. Semmi nesz sem maradt utánuk.
– De én itt nem merek maradni, szólt Blanka, ki e jelenet alatt reszketett és nevetett egyszerre, akár egy gyermek.
– Nem, herczegnő! ön nem fog itt maradhatni, szólt Manassé. Én magam is azt hiszem.
– Tudja ön, hogy én ma önt kerestem?
– Engem? Hol?
– Cittadino Scalcagnatonál. Ön ezt nem tudta?
– Még ma reggel óta nem voltam szállásomon. S mi oka volt a herczegnőnek engem felkeresni?
– Az, hogy a «hegy nem keresi fel Mahomedet». Ezt pedig az ön saját sorai mondják. Ime nézze.
Blanka elővette tárczájából Manassé levelét, a mit az Caldariva marquisnőnek irt.
– Hogy jutott a herczegnő e levélhez? kérdé megütközve Manassé. Érintkezett ön ezzel az asszonynyal?
– Olvasta ön ezt? szólt Blanka, a hirlapot mutatva neki, melyben az ellene czélzott vád volt. Ez igaz.
– Ön megmentette a marquisnőt és társaságát? Mi módon?
– E kandallón keresztül, mely összeköti lakásomat a Cagliari-palotával.
– Ezt a titkot a marquisnő fedezte fel önnek?
– Igen, ő.
– S miért adta a marquisnő az én levelemet a herczegnőnek?
– Azért, hogy őt megszabadítottam. – Hálából.
– Hálából? A marquisnőnél nincs ilyen érzés. Ő elhitette önnel, hogy én is ott vagyok a vendégei között. S ön nem akarta, hogy engem is agyonverjenek s aztán, mikor mindenki elfutott, ön kérdezte, hol maradtam én? Ez volt rá a válasz.
– Honnan sejti ezt?
– Mert az én meghivómra is fel volt irva, hogy Zborói Blanka herczegnő is ott lesz. Én egy perczig sem hittem azt.
– Az én hitem nem volt olyan erős.
– S most ugyanazok, a kiket ön megszabadított, elárulják önt, hogy elveszítsék! – Adja vissza nekem azt a levelet, herczegnő!
– Miért?
– Elégetem. Ne legyen önnél. Bélpoklos kéz érintése után ne érintse az öné.
S Manassé a gyertya fölé tartá a levelet s aztán égve a kandallóba veté.
– Hogyan jött hát ön most ide, ha nem tudta meg, hogy én keresem? kérdé aztán tőle Blanka.
– Egyik okom az volt rá, hogy búcsút vegyek öntől. A herczegnő annyi kegyességgel volt hozzám, hogy tartozást véltem teljesíteni, a midőn Rómából eltávozásom előtt egy üdvkivánatot itt hagyok.
– Ön sem állhatja ki többé ezt a rettenetes Rómát?
– Oh nem, herczegnő, sőt inkább igen mulatságos Rómának találom ezt a mostanit. A papok hadakoznak, s a katonák prédikálnak. De haza kell mennem, mert otthon baj van. Az én kis holdbeli szigetvölgyemet nagy veszély fenyegeti, a milyen még soha. Nem a baj elől megyek el, hanem a bajba bele. Nekünk is van római népünk. Amíg az otthoniak boldogsága nagy volt, kerültem őket; az én boldogságom nem volt az; – de most szerencsétlenség fenyegeti, s az az enyém is. Megyek az osztályrészemért, haza az én holdbeli völgyembe.
– Tehát itt van az egyetlen eset, a mikor önnek is hivatása lesz az, hogy öljön?
– Nem, herczegnő. Az én hivatásom az, hogy békítsek. Ezért sietek testvéreimhez haza.
– Úgy tesz, mint Rossi?
– S lehet, hogy úgy járok, mint Rossi… De megkisértem. A példa ragadós. Kivált a megölteké.
Blanka esedezve kulcsolta össze a kezeit az ifju elé s oly szívszakadva kérte:
– Vigyen ön engem is magával innen!
Az ifju arcza lángra gyulladt e szavaknál. Keble nyugtalanul emelkedett, kezével homlokát törülte végig, melyre veriték szállt.
– Nem, herczegnő. Én nem viszem önt magammal.
– Miért nem? kérdezé a herczegnő, repeső reménykedéssel.
Az ifju alakja délczegen felmagasodott.
– Azért, – mert ember vagyok és férfi! Megtudnám önt védelmezni az egész világ ellen; de saját magam ellen nem. – Én önt szeretem. – Ha ön velem jön, a kárhozatba jön. – Mert én nem vagyok se szent, se angyal! – Ember vagyok – és rossz.
Blanka szótlanul roskadt egy kerevetre.
– Hallgasson rám herczegnő; folytatá elcsendesülten az ifju. Elmondom, miért jöttem ide? és épen ez órában. Aztán határozzon sietve, mert az idő ki van szabva. Én önt ki akarom innen szabadítani, a hol életveszély nélkül egy napot sem tölthet tovább. Itt vége minden társadalmi rendnek. S önnek sok és hatalmas ellensége van. Még az éjjel el kell hagynia Rómát. Az most nem könnyű feladat. A kijáratokat a felfegyverzett nép őrzi. Nagy elővigyázat kell hozzá, hogy kiváló személyek innen most kijuthassanak. Én ezt a tervet gondoltam ki az ön számára. – Önnek mindenesetre hölgytársaságban kell utaznia. – Erre gondoltam. – Scalcagnato polgár a menlevelek kiosztásával megbízott főnök a Colossæum kapu oldalán. Szigorú, democrata férfiu. Hanem annyi esze mégis van a polgártársnak, hogy mikor alkalom kinálkozik oly tisztességes nyereségre, mely senkinek kárt nem okoz, nála pedig tízezer czipőn szerzett munkabérrel fölér, hát azt magától el ne utasítsa. Tőle tudtam meg, hogy ma éjjel ** grófnő menlevéllel elhagyja Rómát.
– Kicsoda? A *i nagykövet neje?
– Az. – A menlevélben csak egy inas van megemlítve, mint kisérő. Ő tehát csak másodmagával utazik. Én szereztem Scalcagnatotól az ön számára is egy menlevelet, melylyel ön ** grófnőhöz mint társalkodónője csatlakozhatnék.
– De hisz ** grófnő ma reggel nekem azt mondá, hogy minden asszony tartozik a helyén megmaradni Rómában.
– Azért mondta épen, hogy eltávozási szándékát titkolja vele. Az emberek ilyenkor óvatosságra vannak kényszerítve. Ön nem is fog vele elébb találkozni, mint a Colossæum kapujában. A grófnő kocsija ott van elrejtve az egyik tornáczbejáratban. A herczegnőt én odáig kisérem s a Colossæum kapujánál várunk, míg egy bérkocsi megérkezik a grófnővel és kisérőjével. Ön csak akkor jön elő s megismerteti magát a grófnővel. Az önnek jó barátnéja, pártfogója, lehetetlen, hogy megtagadja önnek azt a kérését, hogy utitársul magával vigye. – Jól terveztem-e ezt ki?
– Nagyon jól. Köszönöm.
– Ön aztán utazik délnek, én pedig utazom északnak s egyszer aztán közöttünk lesz a földgömb! – így lesz az jól, herczegnő!
– Valóban így! rebegé Blanka s odanyujtá neki a kezét megcsókolni.
XXX.
– Ez a ruha nem lesz alkalmas az utazásra, ugy-e bár? kérdé akadozottan a herczegnő. (Fehér cashmir pongyola volt pálmaszegélylyel.)
– Semmi esetre sem. Melegebbet kell fölvenni és sötét szinűt; mert ez feltünik és elárulja a herczegnő társadalmi állását.
– Várjon, kérem, míg átöltözöm.
Blanka átment a toiletteszobába. Nem sokára ismét megjent az ajtóban, akkor már feketegyapjú szövet-öltöny volt rajta.
– Uram!
– Parancsol, herczegnő?
– Nem úgy. Hadd mondjam önnek «jó barátom» s ön nekem «jó barátném».
– Köszönöm.
– Tehát «jó barátom»! Nem tudom, említettem, hogy minden cselédem elfutott a háztól?
– Igen.
– A nőcselédeim már tegnap elhagytak. Ma már kénytelen voltam a házmesterné leányát híni fel az öltözködéshez; de most már az sincs itt. Nem tudom magam összekapcsolni a ruhámat. Szabad önt kérnem, hogy segítsen rajtam? – jó barátom!
– Megteszem, – jó barátném.
Manassé még ezt a szolgálatot is elvállalta. Mégis csak volt benne egy kis hajlam a martyrok életére! Mert ez már az volt: martyrium.
Blanka nézte őt a tükörből, a míg a szobaleányi szolgálatot végzé. Arczát vizsgálta.
Az ifju azalatt, a míg a gyönyörű vállakat a vállfüzőbe kapocsról-kapocsra beszorítá, behunyta a szemeit, hogy ne lássa, a mi nem az övé.
– Köszönöm, jó barátom. Lássa ön, már azokat a czipőket is felhúztam, a mikről ön gondoskodott nekem az útra.
És Manassénak volt annyi önmegtagadása, hogy le ne boruljon azokhoz a lábakhoz és csókjaival ne halmozza el azokat.
– A legszükségesebbeket rakjuk el egy kis utitáskába; figyelmezteté Blankát.
Az hamar készen volt a csomagolással.
– Gyalog megyünk-e a Colossæumig? kérdezé.
– Nem. A mellékutczában hagytam a bérkocsit, mely idáig hozott; az vár reánk.
Percz mulva az elátkozott palotát az utolsó legszerencsétlenebb lakója is elhagyta. Minden ajtó nyitva maradt. Jöhetett bele rabolni, – vagy elkobozni, – a ki elébb hozzá jutott.
Blanka vezetője karján a bérkocsiig érkezett. Ráismert a kocsisra. Ugyanaz volt az, a ki őt ma délelőtt hordozta.
Manassé fölsegíté őt a kocsiülésbe; maga pedig a kocsis mellé kapott fel. De Blanka sem maradt a hátulsó ülésben, hanem odatérdelve az első ülés vánkosára, Manassé karjába kapaszkodott, így beszélgetett vele az egész úton.
– Mi lesz önnek a művészetéből, ha most haza megy?
– Füst és pára.
– Ön másodszor is új pályát nyitott már magának.
– Nyitni fogok még harmadikat is. Ebbe is bizonyos, hogy bele bukom. Akkor hozzá kezdek a negyedikhez. Ha a föld fölött nem, a föld alatt majd csak sikerül.
– Meg akar halni?
– Oh nem. Legalább a magam kezétől nem. Előttem az öngyilkos a legbűnösebb ember, mert a társadalmat rontja meg. Attól, hogy egy életunt ember szétzúzott agygyal megy ki a világból, senki sem retten vissza. Könnyű vége egy útnak. Hanem ha azt látnák az emberek, hogy az, a ki vagyont, becsületet vesztett, levetett kabáttal fát fürészel az utczán, visszariadnának attól az úttól, a melyen ő ide jutott.
– De hát mit beszélt ön a föld alatti útról, jó barátom?
– A vasbányámról beszéltem, jó barátném. Abból is megélek, ha minden más elfogy.
– S hová teszi ön «azt» a képet?
– Boldoggá teszem vele cittadino Scalcagnatót. Az tudom, nem engedi azt a zsibvásárra jutni.
A bérkocsis ez alatt mindenféle tekervényes utakon, félreeső utczában vitte őket. Ki kellett kerülni a templomokat, s ez Rómában nem csekély feladat; azokhoz most mint körmenettel járt a megriadt nép s elállta az utat.
Egy utczákon mégis szemközt találkoztak egy őrjárattal. Nemzetőrök voltak, puskával felfegyverezve s erősen kivilágítva. Megállíták a kocsit s akarták tudni, ki ül rajta és hová megy?
Manassé előmutatta nekik a menleveleket, mind a magáét, mind a hölgyét s az ellen nem lehetett kifogásuk. Egy festő, meg egy szobaleány. Hazautaznak Magyarországba. Ez jó firma volt. – Miért utaznak haza? Azért, mert a festőt itt hagyták a mæcenásai, a szobaleányt pedig az urasága.
– Ez ellen sem lehetett kifogás.
«De én nekem úgy tetszik, hogy nagyon szép ez a polgártársné szobaleánynak», mondá az egyik nemzetőr.
«Mind a három feleségem feltámadjon», káromkodott egy vörösképű, «ha ez nem a szép condannata».
«Eredj, bolond; csitítá a harmadik, hát nem érzi a nagy uborka orrod, hogy bagariabőr czipő van a lábán? Azt nem viselnek herczegasszonyok!»
S a herczegnőt kiszabadíták a kelepczéből cittadino Scalcagnato jó illatu vörös bőrtopánkái.
– Vajjon nem fogunk-e elkésni, jó barátom? aggódék Blanka.
– Legyünk nyugodtak. A míg az északi fény tart, addig a grófnő nem kisértheti meg az utczákon végig kocsizást, mert meglátják.
– Tehát nem tart egész éjjel az északi fény?
– Az északfény nem enged maga után tudakozódni. De valószinű, hogy oly hirtelen elmulik, mint a lemenő nap, s akkor aztán egyszerre sötét lesz. Arra fog következni egy nagyszerü sodomai zűrzavar, mikor a templomokat megtöltő nép egyszerre mind haza akar tódulni az egyiptomi sötétségben. Várhatunk a grófnőre jó ideig.
(A bérkocsis nem értette szavaikat; magyarul beszéltek.)
Most egy magas pontra jutottak fel, a honnan visszatekintve, az egész felséges Rómát látták maguk előtt. Máskor is megragadó egy kép; a nagy és a szép bámulatos összhangban vannak egyesítve. S most mindezt még az égi fény gloriája veszi körül. A felmagasló Szent-Péter-templom kupolájának két átellenes ablaka e ponton összetalálkozik s a két ablakon keresztül ragyogó biborfény úgy világít onnan elő, mint egy oltárláng. A harangok kongnak: bing-bang! s az egész város zúg a processiók zsolozsmáitól.
Blankának valami nehezedett a szívére.
– Jó barátom. Én most menekülök Rómából. – De szabad-e nekem Rómából elfutnom?
Manassé csodálkozva tekinte rá.
– Nincs-e rám kimondva az itélet, hogy Rómát nem szabad elhagynom soha? Nem lázadás, nem hitszegés-e az, a mit most teszek?
– Nem! önre csak az van itélve, hogy Rómában tartozik élni; de nem az, hogy Rómában tartozik megöletni.
– Könyörögtem a legmagasabb trón zsámolya előtt, hogy engedjenek eltávoznom, mert félek. Azt válaszolták rá, hogy ha a legmagasabbak nem félnek itt maradni, a legalacsonyabbak se féljenek.
– Nincs egyenlő mérték a kettő között. A kinek korona van a fején, annak nem szabad félni. A korona a főn az emberi mértéken túl emelkedő kötelességekkel jár.
– S nincsen-e az én fejemen is korona, – tövisből? Nem kötelez-e ez engem az ittmaradásra?
– Én bizony nem látom át, hogy mi oka volna önnek a martyr-koronát föntartani? A vértanuknak volt rá okuk. Ők meghaltak Jézusért, meghaltak a keresztyén hitért, meghaltak a szent eszmék diadaláért, meghaltak a mennybeli paradicsom dicsőségeért; – de hogy miért szenvedjen ön martyrhalált akár a Circolo popoláreért és Sterbini uralkodásáért, akár a Syllabusért és Giacomo bibornok visszakerüléseért? Azt bizony én meg nem tudom mondani.
– Én sem! szólt Blanka, nevetésre hajló hangon. De mégis úgy üt itt valami belől, mintha a lelkiismeret harangütése volna, hogy mikor az emberek legnagyobbika a vésznek bátran szemébe néz: én, a ki lábaihoz boruló híve vagyok, őt gyáván elhagyom.
– Csak hagyja ön, jó barátném! a bátorságot a férfiaknak; úgy is kevés van nekik. Legyen az én lelkemen az ön elszöktetésénék a terhe. Most pedig jól megkapaszkodjék a karomban, mert olyan zökkenős útra térünk le, a hol könnyen ki lehet esni a kocsiból.
Blanka megfogadta a szót, s mind a két kezével belefogózott Manassé karjába.
XXXI.
Manassé a bérkocsit megállítá a Colossæum-téren; de nem bocsájtotta el. Oka volt Blanka szökésének tanuját egy helyre leszögezve tartani.
Azután karját nyujtá Blankának s elvezette őt az épület óriás kapujáig. A kapus jó embere volt. Bevezette a szobájába az érkezőket. – Vacsorával várt rájuk.
Manassé rávette Blankát, hogy ma thea helyett, mely izgat, bort igyék, a mely erősít.
Együtt és egyedül vacsoráltak ketten.
Szegény lakoma volt. S jóllaktak vele.
A kapusnak nem volt több egy poharánál. Ittak belőle mind a ketten. – És ez boldogság volt nekik. Nem mondták egymásnak, de tudták.
S ugyan mi gátolja őket abban, hogy ilyen boldogok legyenek mind halálig?
Csak egy mondás.
Kocsizörej közelg. A boldog óra végpercze lejárt. A herczegnőnek fel kell venni az utiköpenyt. Aztán még egyszer kezet szorítani s búcsút venni a soha többé viszont nem látásra.
– Isten önnel, kedves jó barátom!
– Isten önnel, jó barátném!
A kapus szobájából kilépnek. Az elsietett a rejtve tartott hintót előidézni. Ők pedig helyet foglaltak a bejáratnál. Manassé meghúzza magát egy kőkoczka árnyékában, mely kétszer oly magas, mint egy emberalak. Blanka pedig útjába áll a közeledőknek.
Egy férfi jön, cselédruhában, egy kocsilámpást hoz a kezében, s azzal világít az utána jövő alaknak: az pedig egy nő.
Blanka messziről ráismer az öltözetre. Narancssárga selyem, zöld és lilaszin oldalszegélyzettel. Ugyanaz, a miről véleményt kellett mondania ** grófnénál.