ELSŐ RÉSZ. REGÉNY, MELY A VÉGÉN KEZDŐDIK. (continued 5)

Az ég egész sötét már, az északfény hazatért a jégpolus alá; csak a csillagok ragyognak.

A mint a két alak a Colossæum bejáratához ér, a hová már akkor ** grófné hintaja is előgördült, Blanka kilép a sötétből s eléje siet a hölgyalaknak s bizalmas néven szólítja azt. A megszólított alak visszadöbben. Arczát sűrű kalapfátyol fedi.

– Én vagyok Zborói Blanka, a herczegnő, a szerencsétlen.

– Mit akar ön? dörmög rá a bérruhás férfi.

Blanka rátekint s úgy rémlik, mintha látta volna már ez arczot, de nem jut eszébe, ki az? annyi bizonyos, hogy parancsoláshoz szokott tekintet néz ki e bérszolga-mezből.

Neki csak a hölgygyel van dolga.

– Ön maga is menekül Rómából grófnő? Arra kérem, vigyen engem is magával. Ön mellett megszabadulhatok.

Hanem a megszólított alak nem ügyelt a kérésre. Gyorsan elhaladt mellette s sietett a hintót elérni.

Blanka utána futott. Meg volt rettenve. Kétségbe volt esve.

– Asszonyom. Legyen ön irántam irgalommal! Ne hagyjon itt egyedül, kétségbeesetten elvesznem. Szolgálója, cselédje leszek önnek az úton. Holtomig háladatos leszek önhöz. Ne hagyjon ön vissza e rettenetes városban! Hisz asszony asszonytársához lehetetlen, hogy irgalmat ne érezzen. Nem bánom, akárhová megy: megyek önnel. Csak innen vigyen el. Menlevelem is van; cselédnek vagyok benne irva; hasznossá fogom magamat tenni az úton; nem sirok, nem ijedek meg semmitől. Az ég irgalmára kérem, legyen kegyelmes hozzám.

És az erőszakos rimánkodás közben görcsösen megragadva tartá annak a sárga ruhának a szegélyét, azokkal a zöld és lilaszin guirlandokkal s oda térdelt a kocsihágcsóra, hogy nem lehetett a kocsiajtót becsukni tőle.

Ekkor a kisérő férfi közbelépett s erőszakosan kitépve kezeiből az öltöny fodrait, oda dörmögé a fülébe:

«E il papa!»

Ezzel becsapta a kocsiajtót, maga fölugrott a bakra s a hintó kigördült a Colossæum tornácza alól.

XXXII.

«E il papa!»

Ő a pápa!

És ő fut?

A földnek uralkodója s az égnek helytartója, a minden királyok királya menekül.

A földi isten megijed a földi férgektől?

Blanka fölállt térdeiről e szóra s két öklével megütve mellét, az égből ledobott angyal keserüségével felkiálta:

«Ed io sono la condannata!»

A biró elfut; hanem a rab maradjon itt!

És azzal a keblébe nyult s kirántá onnan azt az örökké ott tartott pálmalevelet. Hitének, üdvének symbolumát.

És összetépte azt apró szilánkokra.

S a levélrongyokat utána hajítá a tova gördülő hintónak.

És ekkor visszafordult.

Manassé ott állt, a falnak támaszkodva.

A nő odarohant hozzá s azt mondá neki:

«– Már most vigy magaddal, a hová akarsz!»

S azzal nyakába veté magát s mindkét karjával magához szorítva annak fejét, egy oly erőszakos, oly őrületes csókot nyomott annak a szájára, hogy kiserkent utána az ajkaiból a vér.

XXXIII.

«Im egy világrész, a hol az Isten egyedül maga van.»

«Egy világrész, mely nagyobb, mint a többi öt együttvéve.»

«Neve: a tenger.»

«Még az istenekkel bővelkedő Olymp idejében sem volt itt több úr, csak egy: ma is csak egy van.»

«Nincs rajta se templom, se moschée, se pagoda; nem nyulnak ki belőle münstertornyok, minarék, teokallik; nem hangzik rajta végig harangszó, tamtam, muezzimkiáltás: – mégis jelen van ő.»

«Egyedül van. Nem osztozik senkivel. Nem tanít róla Mózes, Confucse, Mahomed, az evangelisták: mégis megismeri minden nemzet. Ez a minden szinű és nyelvű emberek Istene. Az Úr a vizek fölött.»

«A föld változandó, a tenger örökké ugyanaz.»

«A tengeren járó ember mindig Isten kezében van. A földi világot a túlvilágtól csak egy átlátszó lap választja el: a víz szine. S e kettő között hintálja őt folyvást egy kéz, egy lehellet. Egy kéz, mely fentarthat, s egy lehellet, mely elmeríthet.»

«A tenger alatt nincsen pokol: ez a szárazföld kiváltságos eszményképe.»

«A tengeren járó emberek örülnek, ha a láthatáron meglátnak egy sötét pontot: «Vitorla!» s mikor egymás mellett elrepülnek, üdvözlik egymást. Lehet, hogy a rokonaik otthon a szárazon gyűlölik egymást.»

«S a kik különben is szeretik egymást, mily nagygyá lesz szerelmük a tenger közepett!»

«Ha én festő maradtam volna, egy képet lett volna kedvem alkotni, párját annak a festményóriásnak, a mit Palma Giovine alkotott a doge-palota számára, a feltámadást. De az én képem lett volna a feltámadás a tengeren!»

«Mikor az angyal trombitaszavára a milliók és milliók, kiknek sírja a tengerfenék, felmerülnek a hullámok közül, s velük együtt százezrei az elsülyedt hajóknak, s szárnyrakelt emberek szárnyrakelt házakkal emelkednek az ég felé!»

«Ugy-e nagy bohó vagyok én, kedves?»

Ketten voltak a hajó kormánypáholyában. A férfi tartotta a kormánykereket, a hölgy a lábainál ült s fejét hátrahajtá az ifju térdeire s annak balját kezei közt tartva, sima állát, piros arczát hozzá czirógatta s lopva egyet csókolt a kézen. Szemei a véghetetlen eget járták, mely tele volt ragyogással e napon. A tengernek mindegy: ősz vagy tavasz? Ha akarja, novemberben is májust tart. A szél sem éles itt, a hajó együtt megy vele; a rajt ülő nem érzi azt úgy, mint a leszegezett földön. A hullám csak ringatja a trabakelt. A padrone, a kormányos és a legények mind alusznak a vitorlából feszített ernyő alatt. A hajó megy a keleti széllel nyugotnak.

– Látod, milyen jó volt, hogy Rómában a harczi párt került felül. A kikötőben minden gőzöst lefoglalt az új kormány a nagy tengeri expeditióhoz; nekünk nem volt más választásunk, mint egy vitorlást felfogadni, s ezzel tovább tart az út. S még azt sem tudjuk, hogy hová megyünk?

– Én odamegyek, a hová te viszesz, súgá a nő, felvetve hozzá nagy sötét szemeit.

– S én odaviszlek, a hová te küldesz.

– Nem azt mondtad-e, mikor búcsúzni jöttél: megyek az én kis holdbeli szigetembe haza. Ott veszedelem van.

– Azt akkor mondtam, mikor még magam parancsoltam magamnak.

– És most?

– Most pedig te parancsolsz nekem.

– De hát nem történt-e meg számtalanszor a világban, nem történik-e most is, hogy a férfi elhagyja a nőt, a kit szeret, s fölkeresi a vészt, a mit retteg?

– A nő erős lelke teszi azt. Bizonyosan a szeretett nő mondta azt: «eredj! hagyj el engem!» Ha azt mondta volna neki: «maradj nálam!» ott maradt volna. Minden elkövetett hőstett s minden elmulasztott hőstett asszony munkája volt.

– Igazán?

– Igazán!

– Hát lehetséges volna az, hogy olyan férfit, minő te vagy, olyan asszony, mint én vagyok, el tudna csábítani? hogy ne odamenj, a hová a baj idéz, hanem oda, a hová a gyönyör hív?

– Megvallottam már neked, hogy nem vagyok se hős, se szent; közönséges ember vagyok. Az határozza meg a sorsomat, hogy mi vagy te?

– Tehát még magad sem tudod, hogy merre kormányozzuk a hajót? Északnak-e, délnek-e? Megy az, a szél jó szántából, a végtelennek. És kettőnk között nem fekszik a földgömb: hanem le vagyunk borítva ezzel a nagy üvegharanggal! Tehát kisértsük meg, el tudnálak-e csábítani? Én? Tégedet? Hiába vettem volna leczkét a szép Cyrenétől hét nap egymásután ebből a tudományból? Nézzük, mit tanultam tőle? Aztán majd meglássuk, hogy merre hajlik el a delejtű? Tehát – hunyd be a szemedet és hallgass. Hallgasd meg, hogy mire tanított engem a szép Cyrene.

«Ha tudnád, hogy milyen szép a világ: dehogy hagynád azt magadtól elzárva tartani! – Ha tudnád, hogy milyen édes a szerelem, dehogy ismernél törvényt, mely azt megtiltja tőled! Ha tudnád, hogy mennyire bűnös minden ember: dehogy szégyenlenéd magadat előttük.»

«Te gazdag vagy, ő pedig egy lángész. Két czím, a mely mindenre jogot ad. Te herczegnő vagy, ő pedig művész. Mind a kettő koronát visel: egyik gyémántból, másik babérból. Csak fényt vet egyik a másikra, nem árnyékot. Ki kérdezősködik a la Fornarina erényei után? Canova Venusának mintaképe egy uralkodó herczegnő volt. Mikor a szemérmetes pruderia azt kérdezte tőle, hogy tudott «ily» alakban mintát állni egy művész előtt? azt felelé: «mais la chambre était bien chauffée». – «Hiszen jól be volt fűtve a szoba». Palma Giovine a szeretőjét, ki hívebb volt hozzá, mint az esküjéhez, bevitte a paradicsomba, megörökíté, mint üdvözültet, colossalis itéletnapi tableauján. Joga volt hozzá. A művész beatificálhat, mint a szent congregatio.»

«Neked van hatvanezer skudid hazulról, másik hatvanezeret tartozik a detronált herczeged fizetni. Gazdag vagy vele. – Ne sírj, ne deklamálj; hanem ajándékozz tizezer skudit szent czélokra s kapsz engedélyt, egészségi tekintetekből egy évig utazhatni. Ha az év letelik, megujítod a kegyes adakozást s megujítják az engedélyt. Aranynyal minden zárt ki lehet nyitni.»

«Az idegen föld útja a szerelmesek hazája. S minthogy a föld gömbölyű: ennek a birodalomnak nincsen határa. Az ember úgy gombolyítja le az életét erről a nagy gömbről, mint egy nagy gyapotgöngyölegről.»

«Elmégy a Nilus partjaira, felütöd a sátorodat a pyramidok között, a homokpusztán. Magad lakol benne és az, a ki önkényt követett. Nem hallja más, csak a tevehajcsár, hogy mit beszéltek egymással, egy olyan nyelven, a mit sehol a világon a saját földén túl meg nem ért senki.»

«A művész fest afrikai melegtől átsugárzott képeket, s a te szived melege érzik ki e képekből. Lesz belőle hirhedett mester.»

«Sokáig nem időzöl egy helyen, nehogy enigmádat kitalálják. Teveháton megjárod a szent földet. Megfürdesz a Jordán vizében, meglátogatod a Libanont. A czedrusok árnyéka is édes pihenő hely. Művészed előtt ott is egy új világ nyilik meg. A czedruslombok illata szentté teszi a mámort.»

«Mikor észreveszed, hogy ottlétedről beszélnek, ott hagyod a kioszkot, s tovább mégy a próféták vándorútján.»

«Mindenütt találsz római katholikus templomot. Oda ájtatoskodni eljársz. Meggyónsz, lelkedet megnyugtatod. A gyónó bárczákat haza küldöd a jogfelügyelődnek. Azok documentumok. A patriarchákat, a kápolnákat megajándékozod. Ezt hirdetni fogják a világnak s az a hír, mint a pók a próféta rejthelye előtt, mentő hálót sző menedéked sátornyilása fölött.»

«Átkeltek a tengeren, át Indiákra, végigjárjátok a délszigeteket. Minden országban elültettek egy fát, mely az utánatok jövőnek virágot és gyümölcsöt fog teremni.»

«Minden országban elveszitek az örömeiteket s nem kérdezitek senkitől, hogyan, milyen föltételek alatt, kinek az engedelmével szabad azokat elfogyasztani? Az oltárt és a lelkiismeretet kiengeszteli a vezeklés és az alamizsna.»

«Bejárhatjátok a világ legismeretlenebb részeit: China belsejét, Japánt, a hol az emberek semmit se tudnak még arról, hogy kell-e két ember boldogságához egyéb, mint az, hogy az emberek szeressék egymást? a hol a hajnali harangszó nem ver föl senkit a legédesebb álomból azzal a szemrehányással, hogy azért, a mit álmodtunk, a sátán prédájává lettünk!»

«Mikor a boldog pogányok között jártok, ne mulaszszátok el magatokkal vinni a jámbor missionariust, egy szegény szerzetest, a ki málháitokat czepeli, a gyóntató levelet kiadja, ott, a hol nincs többé templom, s titkaitokat el nem árulhatja, mert azokat a gyónás szentsége őrzi nála.»

«S ha elfogy ez a három világrész, ott van még a másik kettő. Az is mind paradicsom annak, a ki magával hordja boldogságát.»

«S ha egyszer körüljártátok a földet, minden pihenőt áldozatgalambok vérével jelölve s visszahoz benneteket az Európa-vágy, a szokás, a dicsekedési ösztön, akkor kiadtok egy nagyszerű albumot, melyben varázshatásu útleirásait bemutatja a világnak egy herczegnő, illusztrálva egy világhírűvé lett művész remekműveivel. S ez igazolni fogja egymáshoz tartozástokat, erősebben, mint minden oltári eskü, áldás és házasságlevél. A miért a közönséges embernek azt mondják: «Ki a sekrestyeajtóba, ekklézsiát követni!» ugyanazért a lángésznek megnyitják az Olympot. S azontúl egymáshoz tartoztok és senki sem fog benne megbotránkozni.»

«Igy tett egyszer egy férjétől üldözött királyné. S a férj Nagy-Britannia királya volt. Kémeivel vette körül a világba elutazott nőt. Bizonyítékai voltak. A nő nem védhette magát. S mégis föl lett mentve. A koronás férj megvásárolta magát a királyné kedvesét, hogy legyen árulója a nőnek, a ki őt félistenné tette boldogságában. S a nőt mégis mindenki fölmentette; a törvény és a világ! A megkínzott asszonyszív szerelmi önvédelme épen úgy nem vétek, mint a gyilkosság önvédelemből.»

«Egész életetek az örömök szakadatlan egymásra következése lesz. Tehetitek, hogy mindig ott legyetek, a hol tavasz van. Még az évszak sem képez számotokra börtönt. Soha nem látjátok magatok előtt a föld szemfödelét, a havat. Együtt jártok a vándorló madarakkal, a mik mindig ott laknak, a hol zöld a világ.»

«S aztán nem fognak benneteket kínozni Európa fájdalmai. Nem siránkoztok a haza keserűségei fölött. Nem hallgatjátok félelemmel a közeledő, vagy távozó ágyúdörgésből az ütközet kimenetelét, mely nemzetek sorsát dönti el! Nem tudtok semmit abból, a mi kínoz, nyugtalanít, keserűségre ingerel. Politikai változások, forradalmak, elbukások kedélyeteket meg nem zavarják. Semmi fájdalom szava utol nem ér benneteket, mely visszahívjon. Átálmodjátok a legnehezebb esztendőket, a mikre aggódva tekint minden ember, a ki kénytelen benne maradni az átkozott ébrenlétben. Ti az álom országában jártok az alatt, s mikor egyszer tetszeni fog felébrednetek, kiváncsian fogjátok végig hallgatni, hogy mi történt ez alatt a földön? Hihetetlen híreket: csatában elesett, vesztőhelyre jutott ismerősökről. Bámulni fogtok rajta, hogy lettek gazdag emberekből rongyos koldusok? hol hagyta el ez meg az a jó barát a fél kezét, fél lábát? Miért jár annyi asszony gyászruhában az utczákon? Mit csináltak ők az alatt? – Mennyivel okosabb lett volna, ha ők is azt tették volna ez idő alatt, a mit ti!»

S ezzel a térdére ült a hölgy a férfinak s átölelte annak a fejét és megcsókolta őt.

És aztán a szemébe mosolygott, édes kedves gyermeteg hamiskodással.

– Nos! Hát elcsábítottalak-e? Én? Téged?

– El; szólt Manassé, tűrve a csókot.

– Nem igaz! mondá gyorsan Blanka, s ép olyan gyorsan arczul legyinté őt bársony tenyerével. Gazember vagy! Mindig hazudsz. A delejtű egy hajszálnyira sem mozdult meg az előbbi helyéről.

Erre aztán hangosan nevettek mind a ketten. Manassé magához akarta szorítani a hölgyet.

Az pedig eltaszítá őt magától.

– Eredj! Nem kellesz! Én elhagylak. Megyek innen!

Volt is hová!

Aztán, a mint Manassé felállt a kormánypadról, hogy a távozni készülőt visszatartsa, akkor rászedte őt Blanka; maga szökött oda a helyére a kormánypadra s a kerékküllőt két kezébe ragadva, annál fogva megfogózott benne.

– Most én ülök a kormányhoz. Te pedig ide ülsz az én lábaimhoz; aztán ide teszed a fejedet, úgy hogy a szemedbe lássak. Aztán most te kisértsd meg, hogy hogyan tudnál te elcsábítani engem? Engemet? Te? – Beszélj nekem arról, hogy mi vár ránk a te holdbeli szigetedben?

Most tehát Manassé beszélt.

– «A hol az én kis tanyám áll, ott nincs örök tavasz, hanem örök munka.»

«A míg odáig eljutunk, egy fenekestől felfordult országon kell keresztül mennünk, a melynek minden népe fegyverben áll s rohan egymást öldökölni. Az én kis holdszigetemet két tenger keríti be: lángtenger és vértenger. Azon kell keresztül törnünk; veszélyek között, a mik mindennap megújulnak és rettegések között, a miket még az álom se szakít félbe.»

«A nő, a ki engem oda követ, kiállja a martyrok legnagyobb kínszenvedését, a rettegést fenyegetett férje miatt. Hózivatarban, farkasüvöltés közt kisér engem úttalan hegyhátakon keresztül, gyalog, fázva, éhezve s tanyázik velem barlangokban, pásztorkunyhókban s mindennap fölteszi a rettenetes kérdést a sors elé: érünk-e holnapot?»

«Bejárja velem nem azt az áldott országot, a hol elég két embernek egymást szeretni, hogy boldoggá tegyék egymást; hanem azt az elátkozottat, a hol elég két embernek egymást nem szeretni, hogy megöljék egymást.»

«Kalauzunk az ágyúdörgés s világító tornyunk az égő városok lángja.»

«A nő, a ki engem oda követ, még batyut is hoz a hátán. Abba van bekötve rokonainak kitagadó levele, nagybátyjának keresztülhúzott végrendelete, elvált férjének széttépett móringlevele, – és az én jövendő életmódomnak az eszközei, a véső, kalapács, próbatégely.»

«S veszteségének nem az lesz a súlyosabb része, hogy feláldozott egy gazdagsággal, pompával, kényelemmel teljes földi világot, hanem az, hogy feláldozott egy imádott, hévvel átölelt világot, tele vigaszadó, közbejáró dicsfényes szentekkel, mennyei dicsőült alakokkal, kiknek hatalmas pártfogásába, mint gyermek anyja keblére, hajtá le eddig fejét! – Hogy száműzi magát nemcsak a herczegek palotáiból, hanem még az oltárok házaiból is, s a mint elfordítják tőle fejeiket azok mind, a kik koronákat viselnek homlokaikon, ép úgy nem ismernek rá többé azok is, a kiknek koronája aureola és töviskoszorú.»

«És mikor megérkezünk együtt az én népem kis szigetvilágába, ott nem vár ránk boldog magány, melyben csak mi ketten lakunk, hanem egy közös családi ház, a melyben testvérek és azoknak nejei laknak velünk együtt. – És a nőnek, a ki engem oda követ, szeretni, tisztelni, becsülni kell mindazokat, úgy, a hogy én szeretem őket. Azoknak hibáik, rigolyáik, nehéz természetük, rossz szokásaik vannak, azokat eltűrni, jóvá tenni kell a nőnek, ki engem oda követ, úgy, a hogy én teszem azt.»

«S aztán reggeltől napestig nem édes enyelgés vár ránk. A nő egész nap nem látja férjét. Maga viseli a ház gondját; a férj pedig végez nehéz munkát s este mikor megjön, sárosan, kormosan, kifáradtan, – néha kedvetlenül kárbaveszett fáradsága miatt, nem szabad őt azzal a kérdéssel háborítani, hogy mi baja van? Tűrni kell ridegségét.»

«A hetedik napon pedig, mikor az Úrnak szombatja vagyon, elmennek együtt a templomba. Egyszerű fehérboltozatú ház ez. Se Rafael, se Canova keze nem fáradt abban, hogy láthatóvá tegye benne az Istent. Nincs benne oltár. A nép maga énekel. S az rideg, vontatott, egyhangú zsolozsma. A pap nem ölt aranyos ruhát. Olyan egyszerű ember ő is, mint a többi. A mit beszél, az nem szól fölfelé az angyaloknak, csak lefelé az embereknek. Mikor megáld, nincs nála se pásztorbot, se halászgyűrű; olyan szegény ő is, mint a milyen szegények azok, a kiket áldásával elbocsátott.»

«Hanem, midőn az egyszerű lelkipásztor kezébe teszi a nőnek a férfi kezét, akkor azt mondja neki: «ez a férfi a te férjed és te asszonya vagy ennek a férfinak mind halálig!» s akkor az egész ház föláll s rázendíti az ament! S akkor a nő, a ki asszonya az ő férjének, annak kezét kezében tartva, a minden fejedelmek büszkeségét meghaladó ragyogással arczán, halad végig a kettős sor között, melyet tiszteletreméltó agg férfiak s tisztelettudó gyermekek, erényes matronák és szűz hajadonok képeznek előtte. S mikor eljön az idő, hogy az a nő anya legyen, nincs királyné a földön, a kinek erősebb fölségi joga legyen az uralkodásra, mint van annak a nőnek, a ki asszonya, bálványa, gondviselése annak a világnak, a mit, mint Isten, a semmiből teremtett.»

«Ez az én csábképem, herczegasszony!»

Blanka a két kezében tartott kormánykerék küllőin egy erőszakos rántást tett s aztán oda veté magát az ifju keblére, hangosan – édesen – zokogva.

Szólni nem tudott. Csak ujjával mutatott a bousseaultra. A delejtű eltért. – A hajó északnak fordult, s megkezdte futását – a holdbeli sziget országa felé.

XXXIV.

– Elviszesz-e hát magaddal? kérdezé a nő.

– Eljösz-e hát velem? mondá az ifju.

– Jól tudod te azt, hogy a mi tért a két karoddal átölelhetsz, az az én láthatárom: az én egész világom.

– Akkor még most csak rabom vagy. S abban én nem nyugszom meg. Én nem akarom veled elhitetni, hogy te egy hajótörött vagy, s az én szívem egy mentő deszkaszál, melyen tovább úszhatol. Ez nagyon sötét prognosticon volna neked is, nekem is. Hogy téged a kétségbeesés dobott volna keblemre! Miért kiáltottad azt, hogy «ed io sono la condannata!» mikor legelőször megcsókoltál?

– No! És nem esett jól neked az a csók?

– Nem! Fájt…

– Fájt – a csók?

– Fájt az, hogy te haragodban csókolsz.

– Nem volt-e okom elkeseredve lenni? Nem omlott-e abban a perczben minden hamuvá, a mit addig örökké égő fénynek hittem? Nem veszett-e el a hitem az emberi alakok istenségében? az áldások foganatjában? magában az emberi igazságszeretetben is? A kik engem martyr-életre, martyr-halálra elitéltek, maguk elfutnak az ő itéletük elől? Mit higyjek én tovább azoknak az égig emelkedésében, a kiket a földön így futni láttam?

– Összetéveszted a fogalmakat. A földet ők el fogják veszíteni. De az ég kulcsait mindig birni fogják. Az, a kit te futni láttál, a földi uralkodó volt, ki itt hagyta koronáját, a ki ellen a hús és vér fellázadt. De a szellemek megmaradnak neki. A szentek, a dicsőültek serege, az apostolok, a vértanúk, a kikkel telve van az a világ, nem jönnek eléje alkotmányt követelni s száz milliói az élőknek fogják ezután is kérni tőle, hogy nyissa meg előttök ezen világnak kapuit és te neked fájni fog a szíved, hogy kiléptél abból a fényes processióból, a melyet ő vezetni fog.

– És ha le kellene érted mondanom magáról az égről, már meg van téve. Te jól tudod azt. Belőlem nem lehet többé más: csak az, a mit a szép Cyrene mondott, vagy a mit te mondtál.

– S te választottál a kettő közül. Feleségem akarsz lenni. S hogy az lehess: meg kell tenned az utat odáig, a hol hitsorsosaim laknak. Ezt rendeli a törvény. Át kell térned az én vallásomra.

– Készen vagyok rá.

– Nem vagy rá készen. Az én templomom nem átjáró ház egymással találkozni vágyó szerelmesek számára. Az én eklézsiám nem asylum más vallás elitéltjeinek, kik oda biráik elől menekülnek. Az én templomom tornyán a gömb nem azt hirdeti, hogy jertek ide! Itt szabadabb az erkölcs, könnyebb az élet, itt nem kell keresztet viselni. Neked előbb meg kell szeretned azt az Istent, a kit én követek.

– S hogyan ismerem meg őt?

– Azokból az emberekből, a kik az ő hívei. Nem az igékből, nem a szent könyvekből, hanem a tettekből: az emberek életéből. Majd ha megtudod, hogy mit tesznek azok, a kik nem halasztják az Istennel és emberekkel való kibékülést a más világra, hanem cselekszik azt itt ezen a földön, a kik elkezdik a szentek országát építeni már itt a nap alatt, a kik megmutatják, hogyan kell embernek az embert eltűrni, igazságosnak lenni, bántalmakat megbocsátani, dolgozni föld fölött és föld alatt, hűségért hűséggel fizetni, szenvedőkkel jót tenni, mivelni a lelket a tudás által; s mindezekért nem zugolódni, hanem örülni az életnek és mind annak, a mi benne van; örülni a munkának, a hűségnek, a megbocsátásnak, a jóltevésnek, a tanulásnak s mindezekért áldani azt az egy Istent, a ki mind ezt nem csapásul mérte reánk az eredendő bűnért, hanem saját lelkét lehellte belénk, – hogy legyünk «boldog emberek» abban a miben ő «boldog Isten»!? akkor szeretni fogod az én atyámfiait; akkor szeretni fogod azt az egy Istent, a ki a béke Istene; akkor nem fog neked fájni az én csókom.

– Szólj; mind ilyenek a te atyádfiai, mint te vagy?

– Mind jobbak ők nálamnál egytül egyig.

– Akkor már szeretem őket.

… És többé egyiküknek sem fájt a másik csókja.

… S most aztán súghatta a nő: «ed io sono la beata».

XXXV.

A boldogság addig tartott, a meddig a tenger. A mint a trieszti árboczerdő meglátszott, körben forgó őrtüzével, azt mondá Manassé Blankának:

– A mi beteg száraz földünk közelít. Ez a mi gondtalan örömeinknek a vége. A mint a száraz földre kilépünk, megjelennek előttünk a föld hatalmasai s megkérdik tőlünk, hogy kik vagyunk? mi közünk van egymáshoz? honnan jövünk? és hová akarunk menni? – S mind ezekre mi igen rossz feleleteket tudunk adni. Útleveleink vannak cittadino Scalcagnatotól, a ki az osztrák partrendőrök előtt nem jó firma. A Cagliari név jó hangzású név egész a magyar határig; azontúl már gyűlöletes; megfordítva: a Zboróy név rossz hangzású Istriában, mert ily nevű urak a magyar hadseregben szolgálnak. Az én nevem gyanús itt is, ott is. Rómából jövünk, a forradalom fészkéből s Magyarországba megyünk, a forradalom tűzkatlanába. Egymáshoz tartozásunkat nem tudjuk igazolni semmivel. Kémeknek, emissariusoknak fognak tartani bennünket mindenütt; letartóztatnak és elválasztanak.

– Tanácsolj hát, mit tegyünk?

– Kétféle utunk van, a mit választhatunk. Az egyik az, hogy Triesztben kiszállva, te veszed át a vezetést. Útleveledbe beirjuk a nevemet, mint inasodét; én livrét öltök, bajuszomat levágom, s szolgállak az egész úton, mint cseléded, tiszteletteljes távolban tartva magamat. Te a zborói földes asszony utazol haza birtokodra s én követlek és hordozom a málhádat. Igy legkönnyebben átcsúszunk minden akadályon.

Blanka a fejét rázta.

– Mi a másik?

– Az sokkal nehezebb és veszélyesebb.

– Akármi legyen, én azt választom. Hogy én az egész úton úgy bánjak veled, mint cselédemmel, hogy egy gyöngéd szót ne szólhassak hozzád, azt nem birom ki. S hogy te ezt a szép kis drága bajuszodat levágd, azt nem engedem meg. Mondj mást.

– A másik az, hogy a partra kiszállva, átadjuk útleveleinket a szemközt jövő rendőrbiztosnak, a hogy az most szokás; attól megtudjuk a parancsolatot, hogy holnap mely órában jelenjünk meg személyesen a rendőrfőnöknél, további rendelkezések elfogadása végett? Mi azonban azt a reggelt nem várjuk meg Triesztben, hanem veszünk egy-egy vándorbotot a kezünkbe, egy utitáskát a hátunkra s neki indulunk gyalog a Karst-hegyeknek, s ösvényeken, a miken okos ember nem jár, átvezettetjük magunkat egy kalauzzal a magyar határig.

Blanka a tenyerébe tapsolt.

– Az lesz jó. A hol elfáradunk, ott leülünk egymás mellé pihenni. Éji szállásra találunk egy pásztorkunyhót és abban friss szénát fekhelynek.

Ebben aztán megállapodtak.

Triesztben legsürgetősebb dolguk az volt, hogy mind a ketten levelet irjanak Zimándy úrnak, kiről azt hitték, hogy Budapesten lakik mindig. A levélben tudatták vele az eddig történteket. Hogy a herczegnő Rómát elhagyta, hogy magát Manasséval eljegyezte, s e végett utaznak együtt Erdélybe, a hol egyedül lehető az áttérés és az egybekelés.

Ez majd nagy meglepetés lesz Gábor úrnak!

S hogy annál hitelesebb legyen a levél, mind a ketten egy darab papirra irtak; az egyik oldalára Blanka, a másikra Manassé.

A levél természetesen hamarább haza fog érni, mint ők, a kik az út egy részét gyalog teszik meg.

Azután csak azt várták, hogy beesteledjék, akkor kisétáltak a város végére, ott a legutolsó szatócsboltban parasztruhát, háti tarisznyát és élelmiszert vásároltak, átöltöztek istriai póroknak, s aztán a legelső albergóban találtak egy kalauzt, a ki fölvezesse őket a Karstra.

Idáig tartott a boldog délöv világa: cziprusfák, olajfaligetek országa. Az első útkanyarodónál már más világrész következik. Egy ország csupa kőből. Hegyhátak, a miken egy fűszál nem leng; pedig barázdákat szántott rajta – mint mondják – az ördög.

Egy elátkozott vidék, a hol az ember száműzetésben él. Vagy mint a sas, csak fészkét rakja rajta, s másunnan hordja oda eledelét. Kecskejárta ösvény vezet a gyopárfedte hegyoldalon végig, melynek szédítő mélységében megszállt az esti köd.

Hárman haladnak egymás nyomában. Elől a kalauz. Kipróbált csempész. Most is azt hiszi, hogy csempészeket vezet, a kik csipkét, selymet lopnak át az osztrák határon. Ismeri a douaniérek, a vámőrök les-zugait, a miket kerülni kell s az útféli tanyákat, a mikben meg lehet pihenni. Messze vannak azok egymástól s gazdáik nem mindig vannak otthon.

A merész havasi vasutak még akkor nem szelték át a sziklaországot; dörömbölő robajuk nem verte föl a hegyszakadékok csendjét.

A hol a hold megvilágítá a hegyoldalt, néhol a kopár szirtlapon egy-egy keretbe foglalt kép látszik; egy kis csendélet. Néhány fa, bokor, közötte zöld vetés; egy zúgban kicsiny ház, melynek egyetlen ablaka messze világít. Ott valami vakmerő ember megkisérlé daczolni mostoha apjával, az ördöggel, s kierőszakolt a kőből annyi termő földet, hogy fát ültethetett, rozst vethetett bele, s körülvette azt kőkerítéssel. Tul e folton semmi élet, semmi növényzet.

Az elkényszeredett boróka meghúzza magát a szikla oldalaiba s nem mer túlnőni a palarétegen, mely védi a rettenetes bórától.

Éjfél tájon, mikor lemegy a hold, s tovább utazni veszélyes, a vándorok elérik a pihenő tanyát.

A kalauz azt mondta, hogy itt a «város».

Minő város volt az? Egy Pompéji a hegytetőn, mely soha nem volt eltemetve, mégis elmult. Egy holt város. Holt házak, holt utczák, holt piacz.

Még áll fal fal mellett, egymást támogatva, teteje már egynek sincsen; az út magasságáról minden szobába belátni, némelyik kékre van festve, a másik pirosra; a konyhák oldalai még feketék a koromtól. – Itt valaha éltek.

A falakra borostyán kúszik fel, s a cseresnyebozót pagonyt képez a házak körül, miknek némelyikén még látszik mészszel felirva a tulajdonos neve. Itt valaha örültek és szerettek.

S nem ölte ki hadjárat a hajdani lakókat; sem meghonosult gonosz járvány nem kényszeríté elhagyni falaikat. Igen egyszerű dolog történt velük. A patak, mely vidéküket éltette, egyszer csak keresztül ásta magát a mészkövön, más üreget talált; elhagyta ezt a völgyet s egy másikban mértföldekkel odább tört magának kijárást. A kis «város» lakóinak itt kellett hagyni a sorba rakott köveiket, ha szomjan nem akartak halni. A nevére sem emlékezik már senki a helységnek.

Jó szerencse, hogy a hajdani templom sekrestyéjének boltozatos teteje van: abban meghúzhatta magát egy kecskepásztor, összes lakossága az egész városnak s vendégfogadósa a járatlan út vándorainak.

– Mindjárt meglátjuk a vén «fecsegőt», mondá a kalauz, a mint az ösvényről a puszta város felé letért.

– Fecsegőt? Az a neve a gazdának? kérdé Manassé.

– Az a tulajdonsága. Egész nap fecseg

– De ez igen rossz tulajdonság.

– Olyan nyelven fecseg, a mit nem ért senki. Ötven esztendeje él már itt a sziklák között egyedül. Senkije sincs, mint a kecskéi. Az alatt csinált magának egy oly nyelvet, a mit semmi emberi teremtés meg nem ért. Azon beszél a hozzá betérő utasokkal, s ha maga van, a láthatatlan emberekkel egész nap. Egyszer nagy összeütközés volt ebben a völgyben a csempészek és a vámőrök között s a fecsegőt is felvitték a törvényszékre tanúnak. De könnyebb lett volna azt leirni, a mit egy szarka beszél az ágon, mikor jóllakott és ejtőzik, mint az ő válaszait. Voltak tudós urak, a kik mindenképen meg akarták tudni, hogy miről van szó? s egész nap szóról-szóra jegyezték a mondásait. De két egyforma szó nem fordult azokban elő. Csak a mikor elvégezte a mondanivalóját, akkor ismétlé ezeket a szavakat: «róre mityi nófiti», ez a végszó, de annak sem akad gazdája.

Már messziről lehetett a pergő discursust hallani, a mit a puszta templom sekrestyéjében támasztott valaki. Mintha egy korcsmáros perlekednék odabenn egy egész tele csapszék vendéggel, a kik megitták a sok bort s nem akarnak fizetni.

Nem volt ott se bor, se vendég. A tűzhelyen pattogott a boróka-bozót lángja. (Abból állt a hegyoldalt terítő erdő.) S a körül sürgölődött egy csodálatos alak, kecskebőrből, tarka daróczrongyokból, összecsapzott emberi hajból és szakálból összeállítva. Csak a szája és két szeme számára volt nyilás a gubanczban. Főzött valamit egy cserépfazékban a tűz mellett.

A mint a kalauzt meglátta az ajtajában a két utazóval, egyszerre abba hagyta a perlekedést az eddigi vendégeivel s csupa üdvözlet és bókolat lett minden szava; s a mivel sorba mind a háromnak felszolgált, az valószinűleg mind megannyi teljes czímű titulus volt. A következő beszéd pedig, a ki értette azt a nyelvet, világosan azt fejezé ki, hogy mit parancsolnak a nagy uraságok? hány szobát, milyen ágyakat? hogyan akarnak étkezni? «a carte?» vagy «a table d’hôte?» Parancsolnak osztrigát? burgundit? van minden.

– Jól van már, öreg! «Róre mityi nófiti.» Nem kell az uraságoknak semmi, csak rőzse a tűzre, aztán meg friss moha fekhelynek. Enni inni valót magunk hoztunk magunkkal.

A gazda megértette a kivánságot; mert hallani tud olaszul is, meg illyrül is; csak beszélni nem. Csinált ágyat az uraságoknak a tűzhely mellett és szép lobogó tüzet; melyet azok körülültek s előszedve az iszákból a magukkal hozott lakomát, elkezdtek estelizni. A gazdát is kinálták; de az világért meg nem kóstolt volna semmit. Ellenkezőleg elkezdte magasztalni azt a valamit, a mi az ő egyetlen fazekában rotyogott. (Láthatólag kecskesavós zsendicze.) A szavakat nem értette senki, de a hang, a mosolygás, a czuppantás, az összecsücsörített ajkakhoz vitt ujjhegyek mimikája elmondá azt bőségesen, hogy abban a fazékban meg van minden, a mi csak emberi inynek drága és kedves: az olasz olla potridája, a chinai fecskefészke, a török piláfja, a magyar gulyáshúsa, a zsidók mannája! Lucullus szakácsa annál jobbat nem főzött. S mikor azt látta, hogy a kalauz mindezekben kételkedik, fogott egy nagy főzőkanalat, megkavarta vele a tartalmát s kihúzott annak fenekéről egy óriási hosszú – kigyót!

A férfiak felkurjantottak, a hölgy felsikoltott a rémület miatt a szörnyű eledel láttára, a mire aztán a gazda azt mondá, hogy «róre mityi nófiti». S nagyon elszomorodott, hogy az ő fejedelmi lakomáját így megvetik az idegen barbarok, s aztán motyogott magában; ez az ő csemegéje: delicatesse, a mivel a minden állatok táplálója bőségesen ellátta őt, a sziklák egyedüli lakóját. Mindennap küld a számára egyet az útjába. S a kigyó jó izű állat, jobb, mint az ángolna. A kigyó szelidebb a galambnál, mert nem repül el. Hazugság minden rossz, a mit ráfogtak. Hanem hát «róre mityi nófiti.» Nem is maradt ott a társasággal, mely lakomáját így megveté, hanem a mint tökéletes lett a főzemény, vette a fazekát, kiült vele az ajtó elé egy nagy kőre, ott költötte el a mannáját s a közben haragosan kergetett egy csoport vásott suhanczot, a kik bele akartak torkoskodni. Ellenben igen bőkezűleg kiosztá a maradékát szegény koldus asszonyok között s a csontokra összehívta a kutyákat. Nem volt ott rajta kívűl senki; se koldusasszony, se suhancz, se kutya, csak a kövek, a kövek, meg a kövek…

Aztán csak kibékült megint magától, s elkezdett a vendégeinek vidám történeteket mesélni, csodálatos adomákat, a miknek felét elnevette. Olyan jóizűen tudott kaczagni, hogy utoljára azok is együtt nevettek vele, – nagyon vidám történetek voltak azok, csakhogy nem értette senki.

Mikor aztán a vendégek aludni készültek, még egyszer megrakta a tüzet (a hegyek tetején a novemberi éjszakák hidegek) s aztán magukra hagyta őket, maga a kalauzzal együtt bement a templomba, melynek megmaradt boltozata alatt tanyáztak kecskéi. Ott elébb egy hosszú értekezést tartott a kalauznak, valószinűleg az időjárás változandósága fölött. Azután elmondott neki egy pár rémséges történetet, bizonyosan dugárusok baleseteiről, vámőrök megsebesültéről, de a mint végül azt mondá, hogy «róre mityi nófiti!» a szája elé tette a mutató-ujját, hogy ebből aztán egy szót sem szabad ám odábbmondani.

Mikor aztán a kalauz elaludt, nem hallgatott rá többet, akkor odament a kecskéihez s tekintve azt, hogy a többiek már alszanak, halk hangon, suttogva kezdett el nekik kegyes oktatásokat tartani: szemrehányásokat tett nekik számtalan gonoszságaikért, megfeddé, megdorgálta a keményebb szívűeket, a kik a többieknek rossz példát adtak s a ki egy «me-e-e» szóval visszafelelni bátorkodott, azt lehordta méltó haraggal.

Végre ő is ledült aludni a kecskebőrrel terített mohágyra. Ott még egy kis ideig nevezetes vitája volt egy képzelt házastárssal, a ki szeret a férjébe minden áron belekötni s nem engedi békével elaludni. Visszafeleselt neki. Embertől nem érthető nyelven. Még sem birt vele. Az asszony kifogyhatlan volt a perpatvarban, utoljára is «az okosabb enged». Neki kellett elhallgatni. «Róre mityi nófiti.» Hátat fordított a képzelt perlő társának és horkolni kezdett.

Blanka oly édesdeden aludt a hevenyészett mohágyon. A kővilág pusztaságának közepette. A hol az egyetlen ember egyetlen vada a kigyó.

A Cagliari-palotában egyszer sem volt ilyen édes, nyugodalmas álma.

Korán reggel felköltötte a harangszó. A kecskék csengetyűszava. Itt az a hajnali harang.

A gazda lopózva osont a sekrestyén keresztül. Blanka utána nézett az ajtó hasadékán keresztül, hová megy?

A templom előtt állt egy kőkereszt. Az egyik ága már le volt törve s az idvezítő testéből csak a jobb kar és a két lábszár volt meg rajta.

A fecsegő oda térdelt a csonka jelvény elé s elkezdett egy hosszú imádságot mondani, azon az érthetetlen, senkihez nem szóló nyelven. «Róre mityi, nófiti.» Ez volt az ámen. Az, a kihez beszélt, bizonyosan megértette azt.

Azután került-fordult, nem sokára visszatért egy tál tiszta vízzel, a mit a borókáról lerázott zuzmarából olvasztott a tűznél s azt nyájas mosolygással ajánlá fel Blankának. Tudta, hogy az asszony boldogtalan azon a napon, a melyen az arczát és kezeit meg nem moshatta.

Azután megtanítá őt a kecskét megfejni. Szép tudomány az egy asszonynak, a ki szereti reggelire a maga fejtét inni. Aztán meg kitudja, hogy «róre mityi nófiti?»

XXXVI.

Manassé igen jól okoskodott, mikor ezt az útat választotta; a Karston gyalog keresztül hatolva, nyilt kapu volt előttük Magyarországba: mehettek, a nélkül, hogy valaki hozzájuk szólt volna. A horvát határőrvidék összes férfi lakossága messze távolba volt elszólítva a hadműveletek mezejére; a falvakat, városkákat nem őrizte senki, rendőrség, vámőrség, mind be volt vonva: a hol fuvarost fogadtak, tíz esztendős gyermekek voltak a kocsisok.

A Muraközön átjutva, izgalmasabb élet közé jutottak: a magyar községek népfölkelése volt hazatérőben; a hadseregtől elbocsátott, nem harczolni való elemek. Ezekkel sem volt semmi baj.

A Bakonyerdő a legbátorságosabb hely volt most.

A magyar hadsereg még Győr előtt állt, háta mögött egész Budáig szabad volt a tér.

A lánczhidon még nem jártak, a hajóhidon még nem szedtek úri kinézésű emberektől vámot.

A mint Manassé Blankát az «Angol királynő»-nél elhelyezte, azt kérdé tőle, hogy nincs-e elfáradva?

Blanka nevetett: ugyan mitől?

Hiszen csak két napig járt gyalog a hegyek tetején és négy napig rázatta magát kukoriczaszár ülésű parasztszekéren. A finom alkotású testnek oly aczélidegzete volt, a mit külső viszontagság ki nem birt fárasztani.

– Akkor holnap reggelre megrendelem a «gyors parasztot».

A gyors paraszt volt akkor a magyarországi közlekedés előmozdítója. Tanyája e nemzeti vállalatnak a budai «fehér farkas»-ban volt feltalálható, s a részvényeseket nem hiába hítták «nyerges-újfalusiaknak».

Elébb azonban Zimándy ügyvéd urat kellett felkeresnie, hogy értekezzék vele azon ügyek felől, a miket Triesztből küldött levelében reá bízott.

Az ügyvéd irodája ismeretes volt, a leghiresebbek közé tartozott az a fővárosban. Mindig volt négy-öt segédje és ugyanannyi juratusa.

Ezuttal azonban a nagy irodaszemélyzetből csak három volt otthon található: egy sánta, egy púpos, meg egy hebegő. A többi elment honvédnek.

Manassé szörnyű nagy lármára nyitott be az irodába. A sánta meg a púpos nagy veszekedést folytattak egymással, a mibe a hebegő is törekedett beavatni magát, de a mint a legelső «k», «g», «p» vagy «b» betűhöz elért, ott oly nagyszámú hasonló betűknek az elszaporításával gyűlt meg a baja, hogy a másik kettő nem várt addig rá, hanem tovább harczolt. Mind a háromnak fel volt téve a kalapja, úgy jobban lehet gorombáskodni.

Manassé ismerte mind a hármat.

A mint őt belépni látták, levették a kalapjaikat s a két vitatkozó fél rögtön elővette, hogy legyen az ő vitás perükben biró.

– Tehát «miért zúgolódnak a pogányok?»

A sánta így szólt:

– Ez a púpos itt ni, azt állítja, hogy ők, a pozsonyi juratusok csinálták a forradalmat Bécsben, márczius 13-án, s azért azt kellene nemzeti ünnepnek elfogadni.

– Persze, hogy azt! kiálta fel a púpos; nem is a pesti paraplé-revolucziót ám, a mit te sánta segítettél csinálni márczius 15-én.

Ezeknek nem volt akkor nagyobb bajuk.

Manassé aztán eligazította köztük a dolgot.

– Mind a kettőtöknek igaza van. Te sánta csináltad valóban a márczius tizenötödikét, csakhogy az nem volt forradalom, mert csak egy puskát sem sütöttek el benne; a bécsi már az volt, mert abban egy embert meg is lőttek! csakhogy azt, te púpos, nem csináltad.

Ezért aztán összeszidták mind a ketten, s rajta kibékülve, felcsapták kalapjaikat s eltávoztak. Ott hagyták egyedül a hebegővel. – Az volt az irodafőnök.

Manassé Zimándy úr után tudakozódott.

A kis hebegő megkisérté előbb egy nagy mennyiségű kkkk betűvel; mikor az nem sikerült, egy még hosszabb sorozat pppp betűvel nyitni meg a választ; mikor látta Manassé, hogy sehogy sem megy a dolog, azt mondta neki: «próbáld meg pajtás elénekelni, a mit mondandó vagy».

S ezen a módon csodaképen jól ment a kisérlet. (Mint tudva van, a hebegők énekelve igen tisztán tudnak beszélni.) Borgia Lucretia «qualunche sia l’avento» dallamára igen szépen elő tudta adni az irodavezér, hogy Zimándy úr nemcsak a háznál nincsen, de sőt Budapesten sem kapható. Még egy hét előtt egy fulminans czikket irt a «Radikál Lap»-ban, felszólítva a lakosságot, hogy temessük el magunkat Budavár romjai alá s annak a nyomatékául maga a nagyságos asszony is kiment délután a Gellért-hegy alatti reduithoz sánczot ásni, s ott hordta a földes kosarat másfél óra hosszat, más úrhölgyekkel egy társaságban. Bizonyosan ott nagyon felhevítette magát mert éjjelre nagy migrainet kapott, mely ellen a házi orvos gyors levegőváltozást rendelt; minek következtében Zimándy úr rögtön elköltözött nejével együtt a falusi jószágára, a mi vagyon Szathmár vármegyében. A mi elég szép levegőváltozás. A maga részét Budavár romjaiból itthagyta – akárkinek, a kinek tetszik.

E szép énekszó mellett azt is megtudta Manassé, hogy a mi levelet ő küldött Zimándynak öt nap előtt, ez már nem találta őt Budapesten, hanem minden bizonynyal utána lett küldve «Pálmás»-ra, a birtokára, a többi elintézetlen levelekkel együtt.

Ez sem baj, gondolta magában Manassé.

Másnap, még az olajlámpák pislongása mellett megindult a gyorsszekér az utazókkal. Vannak vasutak, a miken túltett ez utazási mód. Az út jó volt: nem vas, de aczél; egész hónapon át nem esett eső. Délre Szolnokban voltak, estére Püspök-Ladányban. Ott nehány órai pihenés és megismerkedés a vendéglős rántottájával és ágyszalmájában zörgő egereivel; s aztán a fiastyúk feljövetelekor folytatott vágtatás a rónán keresztül, mely reggelre Debreczenben végződött; úgy, hogy másnap korán délután már közel járt a gyorsszekér, négy csengős paripájával a «pálmás»-i kastélyhoz, melyet azért neveztek el ekkint, mert az egész park körül van szegélyezve olasz jegenyefákkal, miket a nemzeti büszkeség pálmafáknak nevez.

A mint a pálmafa-szegélyhez ért a négyes fogatú gyorsszekér, egy kukoriczaszárból épített kunyhóból egy marczona alak ugrott a lovak elé, egyik kezében kétágú vasvillát emelgetve, másikkal az első ló zabláját ragadva meg.

– Meg kell állni! rivalt a kegyetlen ember a kocsisra.

– No, mi baj? kérdé Manassé. Útlevél kell? Passus?

– Nem paksus kell, válaszolt a szigorú férfi; hanem ezeket a csengetyüket kell leszedni a lovakról, ni!

– Ugyan miért? kérdé Manassé.

– Hát azért, mert a nagyságos asszonynak ma nagy «mirge» van.

A vendégek nem értették azt; az őr bővebb magyarázattal szolgált.

– Ilyenkor az útfélen két strázsa áll, hogy a ki elhajtat a kastély előtt, annak leszedje a lováról a csengőket.

– De mi épen ide akarunk szállni a kastélyba; mondá Manassé.

– Akkor meg épen megkövetem, majd csak lépésben fogom vezetni a lovakat, hogy a kocsi ne zörögjön. A nagyságos asszony nem szívelhet semmi hangot. Még a szomszéd faluból is összevásároltatta mind a kakasokat, hogy ne kukurikoljanak, mert nem tud aludni tőlük.

De bármi óvatosan igyekezett is a négy ló, meg a kocsi lábujjhegyen járni, mégis óvhatlan volt, hogy valami kis neszt ne támasszon, a míg a kapun bejárt, s már a folyosóajtóban megjelent egy új komornyik, haragosan ijedt képpel mutatni némajátékban, hogy csendesebben kell zörögni!

– Mondtam ugy-e, hogy mikor a nagyságos asszonynak mirge van, olyankor nagyon idegen.

A vad paraszt soha se hallotta hírét a migrainenek és idegességnek; aztán olyan szókat csinált belőlük, a mik azokhoz legközelebb álltak.

A szelíd paraszt aztán megigazította, odasietve az uraságokhoz. Ő németül beszélt.

– Oh, ez a vad paraszt! soha se tanulja meg az igazi szókat. A nagyságos asszonynak «Meergrün» baja van, s ilyenkor egészen «närrbös».

Blanka kérte, hogy vezessék őt beteg barátnéjához. Az asszonyok nagyszerűek a betegápolási vágyban.

Az inas előbb bejelentendőnek találta a vendéget, mert a nagyságos asszony ilyenkor «närrbös!» S lábujjhegyen lépegetve, benyitott egy posztóval bevont ajtón, melyen túl egy másik paplannal kivert ajtó következett. Blanka és Manassé azalatt állottak a folyosón s várhattak rá, míg visszatért. Az pedig jó ideig tartott.

Mikor aztán az inas ijedésre meredt szemekkel visszajött, mutatá némajátékkal Blankának, hogy be lehet menni, de az arczáról lehetett látni, hogy nem igen kellemetesnek jósolta a látogatást. Sietett azután a férfivendéget a nagyságos úr szobájába vezetni, a ki nem is sejti, hogy valaki érkezett a házhoz. Olyan csendesen lopózik be ide a vendég.

A szép Marie szobájában nappal is sötét volt. Az ablaktáblák be voltak téve, a függönyök leeresztve; azonkívül valami barna szőnyeg, melylyel a falak be voltak húzva, még segített a komor hangulatot növelni. A szép hölgy egy causeuseön hevert, félig fekvő állapotban, sárga selyem háziköntös volt rajta; hosszú szőke haja lebontottan omlott el körüle. Háta mögött egy sovány komorna állt, meg egy köpczös szolgáló. A komorna egy hosszú nyakú üvegcséből eau de Colognet csepegtetett az úrnő fejére, s a szolgáló, mint Aeolus segédei, tele pofával fújt arra a helyre, hogy az illatszer gyorsan elpárologjon.

A szép úrnő már tudta, hogy ki jön őt látogatni, mert az inas bejelenté a vendég nevét, hanem azért mégis úgy tett, mint a kit e megjelenés a kisértetlátás rémületébe hozott. Felszökött, kezeit reszketve maga elé tartá, szemeit holdkóros elbámulásra mereszté, ajkai lihegtek, állát rángatta a görcs, melle fuldokolt: aztán visszaesett fekhelyére, rémülten kiáltva «hercz… (aztán megigazította magát: már nem az!) Blanka!» s akkor aztán elkezdett zokogni. Blanka odament hozzá, megcsókolta gyöngéden a homlokát s részvétteljesen kérdezé:

– Marie! ön szenved?

A szép szőke hölgy e csóktól is összeborzadt: mintha kisértő szellem csókja lett volna az, s két karját arcza elé tartá, hanem a rémület közepett is eszébe jutott annyit súgni vendégének, hogy «parlons français devant les domestiques».

S Blanka kénytelen volt francziául ismételni kérdését.

– Ah! ah! nyögött a szenvedő úrhölgy; mi az a fájdalom, a mit a fejemmel szenvedek, ahhoz a kínhoz képest, a mit a szivem érez ön miatt, – Blanka.

– Én miattam? Mivel okoztam azt?

– Mon Dieu! Ah mon Dieu! Minő örvénybe vetette ön magát! Férjem elmondta. Annak a betege vagyok. Ön koldusá tette magát. Minden vagyonát eldobta magától: rettenetes gondolat! Önt éhezve, rongyokba öltözve látni. Dieu et Jesus Maria.

Blanka mosolygott.

– De ettől ne féljen ön. Én nem fogok se éhezni, se rongyosan járni. Férjhez megyek s a férjem eltart.

– Borzasztó eszme! Férjhez menni: az egyház tilalma ellen! A fejem szétszakad mindjárt! Látom önt a kárhozat tüzében égni! Ezt a szép, mosolygó arczot. Eddigi szent képemet. Eltorzulva az örök lángok között. Elveszve menthetlenül! Megőrülök bele! Ah «sót», «sót!» Adjátok ide azt a repülő sót! Ne lássam Belzebubot ily irtózatosnak.

A repülő sótól aztán monsieur Belzebub kezdett egy kissé toleransabb lenni.

A szép Marie imára kulcsolt kezei közé szorítá a repülő savas phiolát s úgy kezdett el Blankának előterjesztéseket tenni.

– Ön át akar térni a pogány hitre! Zsidóvá akar lenni. Zsidóvá! Hüh be pokolbeli meleg van idebenn! Hol van az a thermometrum? Legalább ötven fok melegnek kell lenni. Oltsák ki a tüzet a kályhában. – Ah, Blanka! Ha még nem késő, ha még van visszatérés. Fusson ön! Fusson! Hagyja el azt az embert! Azt a dæmont!

– Kérem, Marie, én azt, a kit szeretek, tisztelem is.

– Bocsásson meg! De most olyan nagyon szenvedek. Nem akartam önt megsérteni. Nem akartam önnek fájdalmat okozni.

– Nem is lehet, szólt Blanka, angyali nyugalommal; a ki boldog, annak nem lehet fájdalmat okozni – s én az vagyok!

– Szerencsés ön! Ah, én a mióta az ön balsorsát megtudtam, folyvást beteg vagyok bele. Hat nap óta nem alszom, nem eszem, nincs nyugodalmam.

Blanka délczegen fölemelte fejét és arcza ragyogott a kevélységtől. Egészséges arczpirja eleven dicsekedés volt.

– Ne beszéljünk most én rólam! szólt aztán szeliden, s leült a szép szőke hölgy mellé. Tudja ön, Marie, máskor ha szenvedett ön a fejével, én a két kezem közé fogtam azt, s ön azt mondta, hogy a tenyeremnek gyógyító ereje van.

– Igen, ön volt az én szentem.

– Kisértsük meg, azért, ha megszüntem is szent lenni, hátha az ujjaimban megmaradt ez a gyógyerő. Tegye ide az ölembe a fejét.

S azzal gyöngéden odavonta barátnéjának a fejét az ölébe. Az most elkezdett reszketni s panaszkodott, hogy milyen hideg van itt! A sziliczei jégbarlang semmi ehhez a szobához képest.

Ezeket az elátkozott szamosparti házakat nem lehet soha kifűteni, mert a vadvíz felfakad a falaik alatt. Milyen penészszaga van mindennek. Aztán meg az egérszag, meg a kenderszag! Áthat az ablakon is! Ez az otkolon meg oly büdös! A boltos bizonyosan ként tett bele.

A két cseléd meg se mukkant.

Blanka várta, barátnője homlokára tett kézzel, hogy elszunnyadjon.

– Vegye ön el arczomról a kezét; szivarszag érzik rajta.

Blanka aztán nem nyult hozzá többet. A szép úrnő végignyult a kereveten s úgy tett, mintha megadná magát az álomnak. Most életveszélylyel járt volna valakinek a szobában mozdulatot tenni. Egyszer aztán megint felugrott fektéből, s elsikoltá magát.

«A szunyog! A szunyog!»

Egy szunyog döngése elriasztá szemeiről az álmot.

A két cseléd aztán futott a szunyogot elfogni, s addig nem lett helyreállítva a nyugalom, a míg csakugyan eléje nem hoztak egy szunyogot, megmutatva, hogy itt van, elfogták.

(Minthogy télen az ilyen rovar ritkaság, az összes cselédség nyáron szokott elegendő mennyiségü legyet és szunyogot összefogdosni s télre eltenni, hogy hasonló esetben rögtön előállhasson a készlettel.)

E megnyugtató tényre aztán mégis csak elaludt. Holnap reggelig már nem lehet vele beszélni.

Blanka szánakozva tekinte rá. Sajnálta a barátnéjának a fejét, de még jobban a szívét. – A szive sokkal rosszabbul volt annak, mint a feje.

És neki most ennél a háznál kell tölteni egy egész éjszakát!

Ez alatt Manassét is elvezették Zimándy úr szobájáig, ki az épület tulsó szárnyában lakott. Valamennyi közbeeső ajtó mind kilincs helyett kaucsukvánkosokra csukódott, hogy ajtóbecsapás, vagy kilincs-záródás ne legyen hallható a háznál.

Gábor úrra alig lehetett ráismerni, a mióta a házas élet rózsalánczait felvette. Az arcza is megváltozott. Megnyult, vagy mi? A bajuszát sem alakította már kettős kérdőjel mintájára, hanem kifésülte torzomborzra.

– Bátyám, talán szökni akar, hogy így eltagadja a régi ábrázatját? szólt beköszöntve hozzá Manassé.

Gábor úr pedig gondosan betette utána az ajtót s elébb körülnézett, ha nem hallgatózik-e valaki, azután is olyan csendesen beszélt, mintha félne, hogy a nagyságos asszonyt felkölti vele.

– Bizony, öcsém, te is jobban tetted volna, hogy ha haza nem jösz. Tudod-e, hogy tripla bakot lőttél vele?

– Ne ijeszszen meg!

– A simpla bakot már magad is ismered. Az egyik az, hogy Blanka herczegnőt elszöktetted magaddal Rómából.

– Nem szökött. Űzték.

– De veled jött s ez a hiba. Tudod-e, hogy egész vagyonát elveszti ez által, ha kitudódik?

– Már pedig kitudódott; mert első dolga volt Budapestről megirni mind a rokonainak, mind a herczegnek, hogy újra férjhez megy.

– Nagy bolondot tett akkor.

– Tudom, de azt előre megmondtam, hogy ha egyszer talál ez a nő egy férfit, a ki megér harmincz ezüst pénzt, el fogja dobni érte – a börtöne arany kulcsait. S úgy látszik, hogy engem becsül annyira. Már ezen nem segíthetünk.

– Jól van hát. Idáig hát eljöttetek. Az is nyaktörő vállalat volt ugyan. Isten csodája, hogy minden állomáson főbe nem lövetett benneteket valamelyik fél, mint emissáriusokat. De már most hova innen? Ha meg akarsz Blankával esküdni, akkor Erdélybe kell őt vinned, a hol unitáriusok laknak, hogy áttérhessen és a consistorium előtt az erdélyi törvények szerint fölbonthassa a házasságát Cagliari herczeggel. De hogy jusson be most Erdélybe? A magyar seregeket mindenfelől kiverték a császáriak. Kolozsvár az ő kezükben van. Szülötte városodat tizennégy ezer főnyi oláh fölkelő sereg veszi körül. Oda, ha csak madárrá nem váltok, be nem juttok.

– Az én dolgom lesz az, bátyám.

– Jól van. Hát ez a te dolgod lesz. De bezzeg megörülnek a testvéreid, ha közéjük toppansz. Tudod, hogy nekik is lőttél egy bakot?

– Lássam!

– Hát a testvéreid közül a legöregebb, Bertók, a magyar kormány alatt biztosi hivatalt vállalt. Sándor, az utána következő bátyád, népgyűlést tartott a székelyek között, Boldizsár, a ki mindig szeretett poétázni, egy fulmináns harczi dalt bocsátott közre a saját neve alatt. Áron, a bányász, granátokat és gyutacsokat gyártott a hadsereg számára. Simon és Jonathán a népfölkelés vezéreiül lettek megválasztva; a náladnál csak egy évvel idősebb Dávid pedig beállt a «Mátyás huszárok» közé s már csatában is volt; még az ikertestvéred Anna is azt tette, hogy egy felhívást intézett a honleányokhoz tépések és sebkötelékek gyűjtésére. Mind a nyolcz testvéred compromittálva van.

Ezt a hirt nem birta el Manassé; csak leroskadt a pamlagra.

– Már most csak hallgasd tovább! – Mikor ilyen szépen elkészítették maguknak az ágyat s kezdték észrevenni, hogy a dolog görbére megy, ekkor a legokosabbnak ez a jó gondolatja támadt: «Mi már mind a nyolczan el vagyunk veszve, ha az ország felfordul, a vagyonunkat mind confiscálják, sok apró gyermekünk mind koldussá lesz. Szerencsére van még egy kilenczedik testvérünk, a ki jól eltette magát. Az nincsen compromittálva. Pingál, vagy mit csinál Rómában. Az jó firma. A megbukott dicasterium egykori hivatalnoka, exconsiliarius. Irassuk az ő nevére minden vagyonunkat. Ő becsületes fiu, tudjuk jól, hogy nem tartja meg magának a mi osztályrészünket, hanem gondoskodik rólunk, ha szerteszéjjel börtönben leszünk s főzet a gyermekeink számára minden nap s nem engedi őket rongyosan járni!» Mindnyájan helyeselték az indítványt, az egész birtokot a te nevedre iratták. Most te vagy az egész Adorján-uradalom birtokosa.

Manassé eltakarta arczát kezeivel: talán sirt?

– S most te oda pottyansz közéjük az égből: azt mondod: én is itthon vagyok! s azzal az egész tervüket dugába döntöd. Ha otthon vagy, lehetetlen, hogy bele ne keveredjél te is a csávába, s míg ők ebbe vetették a reménységüket, hogy ha mind elvesznek is, marad «egy» utánuk, a ki özvegyeiket és árváikat pártul fogja, te még viszesz oda nekik egy új leendő özvegyasszonyt. Látod, milyen bolondot akarsz most csinálni?

Manassé fölkelt a pamlagról s nyugtalanul elkezdett föl s alá járkálni.

– Az az egy szerencse, hogy nem férhetsz hozzájuk. Legalább, ha egy makulányi józan eszed van, nem kisérted azt meg. A Toroczkó körüli hegységek mind meg vannak szállva fölfegyverzett oláh népfölkeléssel. Egy út sem szabad odáig. Én azt a leveledet, a mit hozzám küldtél, hogy eljuttassam Áron testvéredhez, egy nálam szolgáló becsületes oláh cselédemre bíztam, hogy vigye el Toroczkóra. Őt nem fogják föltartóztatni. Hogy mit irtál leveledben, azt nem tudom, csak annyit mondott a küldönczöm, hogy mikor Áron bátyád olvasta a leveledet, oda csapta a fejét (a saját fejét) a falba háromszor, s aztán a két kezével a hajába markolt s úgy megczibálta saját magát, mintha valami idegen ember volna.

– Azt irtam neki benne, hogy jőjjön elém Kolozsvárra és várjon ott rám.

– Nagyon szép. Áron nem adott levelet a küldöncznek, csak annyit bízott rá élő szóval, hogy megteszi, a mit kivántál tőle.

– Szegény Áron! ha elfogják?

– Akkor már ő lesz a harmadik. – Mert Simon és Jonathán bátyáidat, a kik a székely népfelkelést rendezték, már elfogták az oláhok s fogva tartják a táborban.

– Két bátyámat! kiálta fel Manassé indulatosan.

– Bizony kettőt. Azoknak az életéért nem adnék egy tűzkövet.

Manassénak csak nyitva maradtak a szemei és az ajkai, mint a kinek megállt az esze.

– Legokosabb lesz, édes barátom, ha megfordítod a kocsirudadat, s igyekezel ebből az országból kijutni. Blankát hagyd itt nálunk; ő nőmnél elmaradhat. A Cagliari herczeg móringját már menthetetlenül elvesztette, a mint Rómát elhagyta; de a püspök nagybátyja hitbizománya még megmenthető, a míg a katholikus hitet el nem hagyta. Hanem ennek az a kezdete, hogy: arra van Lengyelország! Még arra felé szabad az út. Búcsut se végy tőle, hanem fuss!

– De én Erdélybe akarok menni! kiálta Manassé indulatosan.

– No, de ne kiálts olyan nagyon; mert az asszonyok azt fogják hinni, hogy veszekedünk. Hát miért akarsz te minden áron Erdélybe menni?

– Ha eddig volt reá egy okom, van most rá kettő. A két testvéremet kiszabadítani, a ki el van fogva! S hátha még Áron is elém jön! Oh Istenem! Nekem oda kell mennem.

Gábor úr ez alatt rágyújtott egy keserves szivarra, s Manassét is megkinálta vele; de annak nem kellett.

– Tudod mit, fiatal barátom, – mondok én neked két dolgot. Az egyik az, hogy a míg nem kénytelen az ember vele, addig ne házasodjék meg. Nincs az az elitélt rab, nincs az az üldözött adós, a kinek a sorsa alábbvaló legyen egy feleséges emberénél. Az asszony csupa gyöngédség és szeretet, a míg férjhez nem megy: azontúl csupa szeszély és rigolya. Az ember, a ki megházasodik, megszünik ember lenni; lesz kutya, a kit szidnak; szamár, a kit megnyergelnek; papagáj, a kinek fecsegni kell és selyembogár, a kiből fonalat húznak. A legjobb asszony is olyan, mint a harmadnapos hideglelés: az ember akkor érzi magát jól, a mikor elhagyja.

Manassé mélyen felháborodva tekinte a tanácsadó szeme közé, az nem vette észre a szemrehányást ezen tekintésben.

– A másik tanácsom pedig az: hogy soha se szaladj te a fejeddel a falnak, úgy sem fogod azt keresztül törni. Ne keverd magadat is bajba a két bátyád miatt. Te nem tehetsz róla, ha veszedelembe jutottak. Ne másztak volna a fára, nem estek volna le róla. Csak két dolog történhetik velük. Vagy élve hagyják őket az oláhok, vagy nem hagyják. Az első esetben majd csak megtalálod őket egyszer; az utóbbi esetben pedig nem kilenczfelé, hanem csak hétfelé megy szét az ősi birtokotok.

Ez a meztelen cynismus már undorító volt Manassé előtt.

– Elég, uram. Az én ügyemről ne beszéljünk többet. Az az én dolgom lesz. Tudni fogom, mit kell tennem. Legyen ön szives Zborói Blanka grófnőnek ügyeit elintézni, úgy hogy e mai napig minden tartozása és követelése rendbe legyen hozva.

– A mai napig!

– Igen. Mert a mai napon túl megszünik minden viszonya rokonaihoz, s azzal együtt eddigi vagyoni helyzete is.

– De barátom! Zborói Blanka grófné az én cliensem.

– Nem az. Az enyim.

– No de barátom: én jogigazgatója vagyok. Teljhatalmazottja.

– Én pedig vőlegénye s jövendőbeli férje.

A párbeszéd igen hangossá kezdett fokozódni. Az ajtón egy sápadt, ijedt kép dugta be magát; mintaképe a «horror»- és «pavor»-nak.

Az inas volt. Vaczogó fogakkal, hebegő ajakkal jelenté:

– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urakat: ne tessék olyan hangosan beszélni, mind áthallik; aludt volna s felébredt rá.

… – Látod? suttogá Gábor úr Manasséhoz, azzal az ijedt képpel, a mit az iskolás gyerek mutat, mikor fél, hogy mindjárt jön a rektor a pálczával s lesz «kikapsz».

– Ismétlem hát én is a legcsendesebb hangon, hogy méltóztassék Blanka grófnő ügyeit minél előbb rendbehozni.

– Az mindjárt megtörténhetik, szólt Gábor úr, felnyitva szekrényeit s elővonva az iratcsomagot a Z-betüs fiókból.

A félelem sápadt remek képe ujra benyomult az ajtónyiláson.

– Kéreti a nagyságos asszony a nagyságos urat, ha még életben akarja találni, siessen hozzá egy pillanatra.

– Gyere be! Mordult rá Gábor úr, s azzal visszalökte a fiókba az iratokat. Átkozott dolog! – Most át kell öltöznöm, mert ha megérzi rajtam a szivarfüstöt, megöl.

S azzal neki fogott vetkőzni, mosdani, törülközni, hogy az áruló dohányillattól megmeneküljön; e közben három posta jött utána, sürgetni, hogy siessen! – A harmadikat már egyenesen a túlvilágból küldte hozzá a nagyságos asszony.

Manassé ott hagyta és kiment a parkba.

XXXVII.

Azt a parkot valamikor a szép Marie nagyatyja ültette, a ki hires nagy gazda volt. (Az asszonyságé volt a birtok.) Csodamódon elkészített talajban amerikai tenyészet pompázott. A nagyobb rész gyümölcsös volt és a gyümölcsfák maguk is óriási fajuak. A park hosszában egyenes út vonult le a Szamosig, mely szegélyezve volt terebély somfákkal. Másutt csak cserje ez, itt almafa nagyságú koronás fának mutatja be magát, a leghosszabb idényü fa, levelei még késő őszszel is mind megvannak lehullatlanul, csak hogy most már lilaszínüek, s a rőt lombozat közül az érett gyümölcs, mint korallgyöngy piroslik elő csomókban és füzérekben. Utolsó gyümölcs, melyet már senki sem szed le.

Blanka e hosszú úton sétálgatott végig, egyedül.

Kora tavasz volt, mikor legutóbb ugyan e fasor között végigsétált, akkor a somfák aranynyal voltak behúzva a korai virágtól.

A mennyi idő alatt a som gyümölcse megérik, beh sok változás történik az emberrel!

Akkor is épen így jött föl a teli hold a Szamos tükréből, a sétányon végigöntve rézvörös világát: egy izzó lapos gömb a láthatár rőtbarna ködfátyola mögött.

S azóta az ő sorsa kétszer is megfordult.

Azóta harmadszor kezdi újra az életet.

És érti, tudja jól, hogy az az élet, a mit most kezd, a másik kettőnél még nehezebb lesz.

És még sem érzi azt a terhet a lelkén, a mit akkor viselt, mikor előtavaszszal itt járt végig az aranylepte somfák sétánya közt.

Akkor gazdag volt, előkelő. Hódoltak neki. Futottak előtte, utána, kedvét keresték, alkalmatlankodtak neki hizelgéseikkel. Most, hogy érzik, tudják, mi vár reá? rang, vagyonelvesztés: igyekeznek előtte kellemetlenek lenni, hogy elrettentsék maguktól.

Blanka maga is asszony volt. Melyik asszony nem szenved testileg? Hisz a nőt úgy alkotta a természet, hogy az idegek uralkodjanak rajta. Csakhogy adott nekik hozzá csoda lelkierőt, tűrni és titkolni a szenvedést. Blanka meg tudta azt itélni, hogy egykori barátnéjának nervosájában mennyi a valódi baj s mennyi az affectált kiszámítás?

A tisztességes asszony akarja éreztetni vendégével annak hamis helyzetét: a birtokos úrnő fogadja most a vagyonvesztett, aláhanyatló nőt, kinek viszonya még nem törvényes azzal a férfival, a ki útjaiban kiséri, s ha egyszer szentesítve lesz, az csak oly úton történhetik meg, melytől a vallásos érzelmü kegyes hölgy, mint kárhozatra vivőtől, visszaborzad.

És még sem érzi Blanka, hogy fájna szívének valami. Csak boszantja, keseríti, megszégyeníti az a gondolat, hogy neki ez emberek házánál kell egy éjen át menedéket és a vendégszeretetnek falat kenyerét igénybe venni.

Mikor tavaszszal itt járt, s aztán visszafelé térve sétált végig a hosszú egyenes úton, az a gondolatja támadt, a mint a holdvilágtól messze elnyuló árnyékát elnézte, hogy hát az embert örökké kiséri ez árnyék? Soha se lesz abból fény? Mindig azt kell-e tudni az embernek, hogy a háta mögött jön a sötétség? Soha sem lehet-e, hogy egy világos alak kisérje? Olyan hű, mint az árny? s olyan tiszta, mint a fény.

Most újra eszébe jutott az.

Visszafordult. S ime nem az árnyék volt háta mögött, hanem Manassé.

Az ifju gyöngéden kezébe vette a hölgy kezét.

– Nézd, milyen szépen süt a holdvilág. Sugá neki. Gyönyörű éjszaka lesz. Szél sem leng. Olyan langy idő van, mint egy nyári éjjel. Nem volna-e kedved folytatni az utazást, lelkem?

– Azt mondtad ki, a mire gondoltam! szólt a hölgy mohón, szívéhez szorítva Manassé kezét. Menjünk! Menjünk! Még ez órában induljunk.

– Tudtam, hogy ráállsz. Már rendeletet adtam a kocsisnak. Magunk a Szamos-parton lesétálunk odáig. Búcsut vennünk sem szükség.

– Nem! Nem! – Nem akarok szóba állni vele többé! szólt öntudatosan Blanka s odasimulva Manassé keblére, reszkető hangon sugá: Azt mondta nekem ez asszony, hogy hagyjalak el téged? Ugy-e te neked is azt mondta rólam a férje?

S azzal átölelték egymást és sírtak.

«Menjünk e háztól, menjünk!»

XXXVIII.

Manassénak nem sok válogatása volt, hogy merre jusson be Erdélybe? Éjszak felől kellett kerülnie Deésnek. Az út odáig akadálytalan volt egyes utazókra nézve, csupán rendes hadcsapatokkal kelle találkozniok s azok békével hagyták őket maguk mellett elmenni. Arra is volt gondja, hogy jól megrakott élelmiszeres tarisznyát vigyen magával, így Blanka még azt sem vehette észre, hogy az út egy szétrobbantott hadsereg által lett símára taposva; olyan símára, hogy az utbaeső vendéglőkben imádkozásért sem lehetett volna egy harapás ennivalót kapni. Az idő igen szép volt. A verőfényes ősz egész karácsonyig tartott abban az esztendőben. Az olaszországi carbonari-köpönyeg (az akkori év polgári divatja) elég volt az útra.

Manassé régi ismerős e tájon. A mely vidéken átvonultak, elmondá annak népregéit, történeti mondáit utitársnéjának. A harámvezér Tolvaj Dénes viselt dolgait, Nagy-Bánya regényes gesztenyeerdő koszorúzta hegyei között. Dénes nádor fiának tartották, Pintye Gregornak csúfolták, rettegte az egész vidék, utoljára a nagybányai polgárok ölték meg; barlangvárában most is ott van kőasztala, kandallója, ivókútja; vadászkalandokat mondott neki a medvékről, mik az erdők otthonos lakói s igaz történeteket az aranybányászokról, kik e hegyek némelyikét már üresre ásták belülről. Most is ott küzdenek a bányarémmel az aranyért, ezüstért abban a völgyben, a honnan az a fehér ködalak emelkedik föl. Az a ködóriás a «bányarém». Kén és mireny füstje ez, a mit az érczpirítók máglyái támasztanak. Minden lehellet, a mit az aranyolvasztók beszívnak: sulphur és arsenicum. S e méregfüstben él egy egész nép és férfiai erősek, hölgyei szépek s szeretik a szülötte földet.

Odább térve, egész regényt mondott el Blankának arról a kastélyról, mely a dombtetőről, sűrű jegenyefák közül messzire kitűnik. József császár építtette azt a legszebb erdélyi asszonynak. A regényes történet a nagy császárváros történetébe játszatja bele ezt az erdélyi kastélyt.

Manassé még a gunyhók történetét is ismerte az útban, s a vidám adomákat, a mik egyes falvakhoz vannak kötve. Még az út melletti feszületre is figyelmeztette Blankát, melyen az emberséges szobrász a mi urunkat, üdvözítőnket akként alakította, hogy a sérelmes töviskoszorú helyett tisztességes házisipkával látta el homlokát.

Úgy hogy mikor egy este azt mondá Blankának: «az ott Kolozsvár!» a nő bámulva nevetett föl.

– Hát mit beszéltél te nekem két tengerről, a mely szülőföldedet körülveszi? az egyik láng, a másik vér; hiszen mi egy szikra tüzön, egy csöppnyi véren sem jöttünk keresztül.

Manassé segített Blankának nevetni.

– Csak el akartalak ijeszteni, de te nem ijedtél meg.

Pedig bizony keresztül jöttek ők mind a két tengeren s most ott álltak a kellő közepében a vérnek és a lángnak s csak Manassé gondos figyelme volt az, hogy Blanka előtt a veszélyt el tudta takarni, s úgy sikamlott rajta keresztül, mint a török üdvözültek az Alsiráth borotvaélü hídján a paradicsomba.

Ha csak egyetlen egy napot késik; ha csak azt az egy éjszakát ott tölti Pálmáson: épen a kellő közepébe jut bele a legszerencsétlenebb, a legvégzetesebb ütközetnek. A hadcsapatok négy oldalról siettek ugyanazon vidék felé, s a hol ők megpihentek, ott már másnap a dragonyosok ütöttek tanyát.

Mikor Kolozsvárott a nagy hídhoz eljutottak, épen akkor indult meg Baldacci hadteste kifelé. A szekerük nem jöhetett át a hidon a katonaság miatt. Zimándy tehát mégis tévedett, vagy talán szándékosan hiresztelte az ellenkezőt. Kolozsvárt még a nemzeti hadsereg tartá megszállva. Itt tehát még sem Manasséra, sem bátyjára nem várt a közvetlen veszély. Itt útlevelet sem kértek tőlük a város kapujánál, mikor szekérrel bejöttek. Valószínü, hogy a mint a szekérről leszállva, átmennek a hidon karöltve, ott sem fogja őket senki megszólítani.

Azonban csalatkozott Manassé. A mint a gyaloghidra lépett (az ember azt gondolta volna, hogy most minden jegyszedő az átrobogó honvédet, huszárt, nemzetőrt bámulja), csak megfogja valaki a köpönyegét s rákiált:

– Ne te né! Bizony elmenne előttem passusmutogatás nélkül! Hol az igazság?

Manassé boszusan fordult az alkalmatlankodó felé. Kicsi, széles vállú, tömzsi emberke volt az; székelyes zekében, hosszúszárú csizmában, fején nagy kalappal. Aránytalan hosszú karjai voltak. Bajusza, szakálla kurtára nyírva, vagy talán inkább régóta nem borotválva, ott állt nagy hegykén szétterpesztett lábakkal Manassé előtt, mintha birkózni híná.

Blanka csak elbámult, midőn azt látta, hogy Manassé csakugyan ölre kap ezzel az emberrel, átnyalábolja mind a két karjával; – de azért nem mentek egymással birokra, hanem inkább összevissza csókolták egymást.

– Áron! kedves bátyám!

– Én vagyok biz az, Manassé öcsém, szólt a tömzsi emberke nevetve, s félvállra vetette a zekéjét, hogy a jobb kezével megszoríthassa az öcscse kezét.

Aztán Blankához fordult.

– Hát ez a drágalátos szent kép meg tán az ángyikánk lesz? Ugyan, az Isten áldja meg, hajoljon le hozzám kisség; hadd adjak az arczára vaj egy fél csókot.

Blanka megtette a kivánságát s adott aztán az arczára Áron nem felet, de másfelet s elégülten mondá rá:

– Ugyan szeretem, hogy nem fakadt sírva, hogy megszurkálta a borostás szakállom. Négy nap óta nem borotválkoztam ám. Mind itt lestem a nagyságos uramöcséméket három nap, három éjjel a vámdutyiban.

– De hát, hogy tudtad bátyám, hogy ezen jövünk?

– Hát a lófőnek is van annyi esze, hogy ki tudja kálkulálni, hogy a ki Szathmárból jön Erdélybe, annak a nagy hidon kell bebandukolni. Itt vagyok biz én parancsolatodra, három nap, három éjjel, minden utasnak én eresztém fel éjszaka e sorompót, s nem evém az alatt egyebet szalonnánál, kenyérnél; s csak az az egy bajom volt, hogy hagymát nem ehettem hozzá, nehogy megharagudjatok érte, ha majd megcsókollak.

Szegény jó bányász. Három napig lemondott az éltető hagymájáról, a rokoni csók kedveért.

– Hát a két bátyámról mit tudsz?

Ez volt a legsürgetősebb kérdése Manassénak.

Erre a kérdésre megállt Áron a gyaloghid közepén s kétfelé vetette a lábait, úgy, hogy nem lehetett tőle tovább menni.

– Mondok egyet, Manassé öcsém, igyunk ahajt előbb egyet.

S egy kulacsot húzott elő a zekéje ujjából.

– Én nem szomjazom.

– De jóféle székely ital ám: fenyővíz.

– Azt meg épen nem szomjazom.

– De én addig egy tappot sem megyek ám odább, a míg velem nem iszol elébb.

Manassé ismerte a bátyját: tudta, hogy az szavának áll.

– No hát inkább iszom.

– Egészségedre legyen. Már most én is iszom. S mondd vissza.

– Egészségedre legyen.

– Köszönet érte. Hallod, hogy harangoznak a mi feleink templomában?

– Azt is hallom.

– Rosszul harangoznak. Egészen elkálvinistásodott a harangozásuk. Nem tudják olyan szépen, mint minálunk odahaza Toroczkón; hogy egészen megfordul a harang a koronájával lefelé s csak az egyik oldalát üti meg; «egy! egy! egy!» nem úgy mint ezek «egy-kettő, egy-kettő, bing-bang!»

– De én nem bánom, akárhogyan húzzák!

– Dehogy nem bánod! Tudod-e, hogy ma Úrnapja vagyon? Aztán ez a délesti isteni tiszteletre hívó harangszó. Aztán tudod, hogy két székely testvér, ki egy kulacsból ivott, s ha Úrnapján délesti harangszó után van az idő, akkor nem szokott egymással veszekedni. Pedig ha én te neked arra a kérdésedre felelek, hogy hol van a te két bátyád? hát abból veszekedés lesz. Aztán azt nem szabad ennek a gyönge ifjasszonykának meghallani. Majd ha ez egyszer el fog aludni, akkor beszéljünk róla: tudod?

Manassé meg volt hatva a kérges tenyerű bányásztestvér gyöngéd jószívűségétől. Ő nem akarta Blankát megszomorítani.

– Csak annyit mondj meg, hogy élnek-e? súgá Áronnak.

– Hát bizonyára élnek. Elfeledted a hiszekegyet? Örök életünk van. – Élnek bizony. Ők jönnek lóháton elejbénk a Leánykakőig, csak tartsa készen a számukra ángyika a vőfélybokrétát! mert ingyen nem tanulták be a szép menyasszony-fogadó verset.

Blanka mosolygott a jó Áron tréfáján s azt mondta, hogy majd maga fog szedni az erdőn őszi virágokat a számukra.

– No abban ugyan lesz ám módja a szép ángyikának, olyan helyen megyünk végig, a mi most is tele van virággal. Ha nem hiszi, nézze ezt a piros bokrétát a kalapom mellett, még el sem hervadt; ezt is ott téptem a tordai hasadékban. Ugyan hallotta-e már hirét a tordai hasadéknak? Nincs olyan természeti csoda több a kerek világon. Az egész életében meg fogja emlegetni. Ott van ám gyönyörűséges szép virágos kert! Meg a híres Balyika vára: a ki a Rákóczy Ferencz vezére volt. Azt is megnézzük, ugy-e drága bálványom? Onnan aztán csak egy ugrás a Székelykő s otthon vagyunk. Szeret-e erdőn keresztül gyalogolni?

– Az a legnagyobb örömem.

– No hát ebből lesz sok.

Manassé súgva kérdé Árontól:

– Te igazán a tordai hasadékon át akarsz bennünket vezetni? – Hát akkor nem is jutunk mi el a Leánykakőhöz!

– Ejnye, de szigorú vagy! Hiszen tudod, hogy mikor a szegény góbé urakkal beszél, csak megmondja az igazat; – csakhogy nem egyszerre.

Most trombitarecsegés vonta félre a figyelmüket. Egy szakasz Mátyás-huszár vonult át a hidon: fiatal ujonczlovasok mind.

– Ne te né! Milyen büszkén ül azon a lovon! Bizony meg se látná a szegény embert? Hé Dávid öcs! Hé! Micsoda huszár vagy te, ha még a szép asszonyon se akad meg a szemed? Te varasgyék!

Ezzel a kiabálással csakugyan odacsalta a hadcsapat élén lovagló fiatal hadnagyot a gyaloghid korlátjához Áron.

Szakasztott hasonmása volt Manassénak. Ugyanazon arcz, termet, szemek. Akárhányszor összetévesztették őket egymással.

Csak egy év különbségük volt az időkorban.

A korláton keresztül nyújtotta kezét Manassénak s míg a kezeik egymást szorították, sokáig néztek egymás szemébe.

– Hová? bátya! szólt Manassé.

– Megyek a két bátyámért boszút állni.

– Én pedig megyek őket megmenteni.

– Megyek a hazámat védni.

– Én is oda.

S aztán megcsókolták egymást.

– Hát az ángyikádtól nem kérsz egy csókot? te rusnya béka! dorgálá őt Áron bátya.

A fiatal hadfi elpirult erre, mint egy szűzleány.

– Majd ha visszatérek; ha megérdemlettem: megkérem azt. Ugy-e megadod azt, ha halva hoznak is eléd, édes ángyom?

Blanka sejtelemteljesen nyujtá neki kezét.

– Ne félj, nem halok meg! kiálta szikrázó szemekkel, mikor azt látta, hogy Blanka szemébe köny gyűl. Egy az Isten!

– Egy az Isten! dörmögé utána a vénebb testvér. Az ifju sarkantyuba kapta paripáját s csapatja élére vágtatott.

– Siessünk, mormogá a hosszú karú s átvéve Blanka utitáskáját, nagy gyorsasággal vezette őket tekervényes utczákon keresztül egész a házsongárd utczáig; ott volt egy nyári mulatólaka a családnak, egyuttal megszálló, ha Toroczkóról bejöttek. Odáig még pipagyujtásra sem állott meg.

A ház mellett kert is volt, az most zöldséges kertül volt kiadva egy kufárnénak; az hevenyészett estebédet az utasoknak. Blanka kiment hozzá a tűzhely mellé s segített neki. A kufárné is részese volt már az összeesküvésnek, a mibe mindenki be volt avatva, a kivel csak Blankának érintkeznie kellett. Terv szerint titkolták előtte a veszélyt, mely őt minden oldalról körülfogja, s melynek szédítő örvénye fölött csak egy keskeny fenyűszál vezet keresztül. Neki nem szabad az örvénybe lenézni.

– Tud-e a szekéren alunni, lelkem nagyságos asszony? Kérdé, dolgát folytatva a sütő-főző asszony. Én néha két hétig is úgy alszom utazva, mikor almát hordok eladni a Mezőségre. Megszokja azt az ember. Mert az urak még az éjjel akarnak ám tovamenni Torda felé. Mivelhogy holnap országos vásár lesz Kolozsvárott s arra annyi tordai cserzővarga, mézeskalácsos, kofapecsenyesütő, s más efféle fog tódulni erre felé, hogy velük szembe szinte lehetetlen lesz haladni. Hát még a rengeteg sok szarvasmarha, birka, sertés, a mit felhajtanak! Azért még az éjjel akarnak utrakelni.

Blanka igen helyesnek találta azt.

Áron bátya pedig azalatt a lovakat befogatva odakinn, elmondá rövid szóval Manassénak, hogy «elől tűz, hátul víz».

A rengeteg oláh tábor, mely Toroczkót fenyegeti, a tordai hegyeket tartja megszállva. A tordaiak eddig erősen tartják magukat; de most jött a hír a főparancsnoksághoz, hogy Kalliany császári tábornok egy dandárral közelít Szeben felől. Akkor Tordáról minden ember menekülni fog Kolozsvár felé. Pedig már a nagyszebeni és felvinczi menekültek is ott vannak. Ha ez megindul, azzal szemközt hatolni tiszta lehetetlenség lesz. Azért egy órai elvesztegetni való idő sincsen, hogy mielőtt a népvándorlás megindul, ők elérhessék a Hesdád pataki malmot, a mi a tordai hasadék szállója. Onnan aztán gyalog tovább – madárlátta ösvényeken.

Blanka megszokta már az éjjeli utazást: azt hitte, mulatságból történik ez így. Ösztön, sejtelem, vagy talán az «otthon» utáni vágy, súgta neki is, hogy sietni kell. S nagy veszély érzetében az asszonyok kitartása óriási.

XXXIX.

Áron maga hajtotta a lovakat (egyet ott hagyott a háznál); hármasba fogta őket. Manassé mellette ült, s a hátsó ülés Blankának volt egészen átengedve, a kit a kertésznő kendőkkel úgy bekötözött, bundába úgy betakart, hogy alig látszott ki belőle.

Hanem azért a mindent meglátó asszonyi szem majd hogy fel nem fedezte a kegyes csalást, a mivel a szemközt jövő veszélyt előtte takargatni igyekeztek.

– Nini! ezek a lovak fel is vannak nyergelve, szólt Áronhoz.

– Az ám, felelt a bányász, megzavarhatlan kedélylyel, Erdélyben ilyen bahó szokás van. Csak olyan formán, mint a hogy a stajerek meg a ló nyakára tesznek egy nagy kalodát.

Blanka megnyugodott benne, hogy ez csak erdélyi szokás. Azzal Áron neki ereszté a gyeplőt a három jó székely paripának, a mik a havason nevekedtek s úgy voltak szokva, hogy ha kell, egy huszonnégy óráig étlen szomjan elkoczogjanak, s ha egy kicsit kieresztették őket a fűre, megint be hagyják magukat fogni, hogy újra kezdjék, a mit elhagytak.

A kocsisnak nem is igen nagy szüksége volt rá, hogy a lovakat igazgassa. Tudták azok mind a kötelességüket, hegynek fel húzni, völgynek le tartani, síkon koczogni, maguk előtt haladó szekeret megelőzni, ha a hátul jövő zörgését hallják, akkor vágtatásnak eredni, becsületsértést elejbekapással meg nem türni, csárdakapunál szépen megállani.

Áronnak elég alkalma volt, hogy a kocsisülésből visszafordulva, ángyikáját vidám adomákkal mulattassa, a mikből kifogyhatalan volt s jóizű természetes humorral tudta azokat előadni.

Egyszer aztán: mikor vette észre, hogy a felekhegyi unalmas fölhágónál, mikor lassan halad a szekér, az ifjasszonyka elbólintott, s a tordai «okos malacz» adomáján sem akar nevetni: akkor a ködmene zsebébe nyult s onnan kivonva zománczos arany óráját, annak a gombját megnyomta, s az ismétlő órát ütteté, a füléhez tartva.

«Tizenkettő és két negyed.»

Az egész ember ilyen volt: aranyóra báránybőr-bekecs zsebben. Parasztos külső alatt nemes emberi szív: munkában tört tenyér, s tanult, eszes fő; népies szólásmódokba burkolt értelmesség; gúnyoló pór-cynismus az uraskodók, a hetvenkedők előtt; hidegvér, jó kedély a veszélyben: igazi székely lófőpéldány. (A «lófő» nem gúny, hanem rangczím a székelynél.)

Tehát a mint az ismétlő óra tizenkettőt és felet ütött, azt mondá az öcscsének:

– No most már elmúlt az Úrnapja, öcsém, az ifjasszonyka is elaludt, beszélgethetünk egyről-másról. Hát a két bátyád után tudakozódtál, hogyan jutottak azok fogságra? Hát hogy az elején kezdjem. Tudod, mikor megszületett a szabadság, hát ez még akkor gyönge gyerecske volt, a ki azt akarja, hogy szoptassák. Hát én tehetek róla, hogy ez olyan csecsemő, a kinek nem tej kell, hanem vér? Biz a toroczkói fiatalság is beállt mind egy szálig honvédnek. Ott szolgálnak a jámborok a 11-ik, 32-ik és 73-ik zászlóaljakban. Hallom, mit mondasz te erre? «hogy hát mi szükség volt a bányászoknak katonákká lenni? Semmi okos nemzet nem viszi el a bányászait a csatatérre. Eleget harczolnak már azok hazájukért a föld alatt egész életükön keresztül. Elég, ha ők készítik a vasat, még forgassák is? Miért kapták II. Endrétől, IV. Bélától szabadalmaikat, hadi szolgálat alól felmentésüket? Miért irták alá 1702-ben a város vénei a reversalist, hogy soha közülök és maradékaik közül senki fegyvert nem fog, és a maradékaiknak is meghagyják, hogy fegyverhez ne nyuljanak, a mit meg is tartottak híven mind ez esztendeig?» – Ezt mondod te Manassé öcsém, ugy-e? Könnyű neked onnan a külföldről! De lettél volna csak idehaza! Láttad volna csak Dávid bátyádat, mikor a piacz közepén azt a beszédet tartotta a fiatalsághoz s maga is lóra ült és kardot kötött: magad is velük mentél volna! Aztán ki olthatja el azt a tüzet, a hol minden ház ég? Az egész fiatalság égett, lángolt. Nem lehetett azt eloltani. Aztán nem is olyan háború ez, mint más. Ha György fejedelem hadat indított Lengyelország ellen, azt mondhatta rá Toroczkó: mi közöm hozzá, ám lássa György, hogy húzza ki a saruját a sárból, ha belelépett! De most a szabadságról van szó s ez Toroczkónak is dolga. – Hallom, mit felelsz te erre? – Hogy «jól van hát no: ha a ménkü-fiatalság nem maradhatott a sarkán; de hát nekünk véneknek lehetett volna már annyi eszünk, hogy tudtuk volna, hogy nem kell a puliszka-evéshez kés; hát mi minek fogtunk fegyvert? Minek állítottunk ki egy nemzetőr-zászlóaljat?» Hát erre csak azt mondom neked, a mit az egyszeri góbé mondott a földes úrnak, a kinek a szelindekét agyonszúrá vas villával, s az szidá érte: hogy mért nem üté inkább a villa nyelével? Azt tevém vala, mondá a góbé, ha a szelindek is a farkával akart volna engem megharapni. Köröskörül az egész oláhság fegyvert fogott; nekünk is hozzá kellett nyulnunk a magunk védelmére s bizony úgy megőrizzük a hozzánk vezető utakat, hogy ingyen azokon semmi nép be nem jön. Mivel pedig a két bátyádat legjobban szerette a népség, mit tehetett mást, minthogy őket választotta meg hadnagyainak. Hisz ez máskor is csak úgy volt. A ki legokosabb ember volt a városban, az vezette a dandárt: váczi püspök, kalocsai érsek az egész sereget. Hallom ám a nagy pirongatásodat, hogy no ugyan derék sereg, a ki elhagyta fogni a két vezérét! De csak ne lármázz olyan nagyon! (Manassé még egy szót se szólt.) Meglátod, hogy a két bátyád nem esik egy sorba a tordai malaczczal, a kinek esztendős létére lehetett volna már annyi esze, hogy ne futott légyen a szekér alá. Tudod, hogy a balázsfalvi román népgyülésre következett az agyagfalvi székely népgyülés. Sándor bátyád is jelen volt azon az aranyosszékiekkel. Akkor aztán a mi kis szigetünk itt maradt a tenger közepett. Egy tízezer főből álló oláh tábor, Móga vezetése alatt (talán ismered ő kelmét?) megjelene nálunk a «Kő» előtt. Mi pedig volnánk háromszáz puskások. Épen annyi, a mennyit Thermopylænél vezényelt Leonidás. S a «Kő» is olyan jó erősség, mint a Thermopylæ. Legöregebb bátyánk a Bertók azonban, a ki azóta, hogy vegetariánussá lett, minden vérontásnak ellensége, s még egy csirkét sem enged megölni, azt tanácsolta, hogy kisértenők meg a békés kiegyezést. Sorsot húztunk: ki menjen el közülünk? Simon bátyád neve jött ki. Az átmene az ellentáborhoz, fehér zászló alatt. De azonban ott fogták s nem eresztették vissza. Ekkor fogta magát a Jonathán, utána ment, hogy majd ő váltságot ajánl érte. Akkor azt is ott fogták. Már most ott vannak mind a ketten. Már most aztán az oláh atyafiak azzal fenyegetnek bennünket, hogy ha meg nem adjuk magunkat, ha le nem rakjuk a fegyvert, ha be nem bocsátjuk őket Toroczkóba, akkor mind a két testvérünket felakasztják. Mi pedig nem rakjuk le a fegyvert és nem bocsátjuk be őket, inkább mind egy lábig elveszünk. És te én nekem hiába lármázol; mert engem meg nem térítesz. Én beszélek a hozzám beszélőkkel; de ha harapnak, én is harapok. Csunya dolog ugyan, hogy a két bátyádat felakaszszák; nemes embert soh se akasztottak, hanem megtisztelték, fejét vették; de hát mit kényeskedel most? Mit válogatsz a parasztnak való, meg a nemesnek való halálban? Egyenlőség van most. Hiába kiabálsz, szidsz, rugódozol; én most viszlek Toroczkóra, s minthogy a két bátyádnak már «servus világ!» neked kell a csapat élére állnod: te már tudod a kommandót s láttál Bécsben és Rómában is torlaszharczot. – De ugyan ne veszekedjél hát velem olyan nagyon.

Manassé pedig még egy szót sem szólt, csak hagyta Áront maga magával (az ő nevében is) vitatkozni.

– Nem veszekedem én veled, bátya. S bár vinnél hát haza Toroczkóra. Nem is rugódozom egy cseppet sem. Hanem úgy látom, hogy nem jutunk mi oda. Gazda nélkül csináltuk a számadást. Nézd azt a roppant porfelleget, a mi ránk szemközt jő.

– Ejnye bizony, ugyan jó szemed van, hogy holdvilágnál is meglátod. Én nem vettem eddig észre. Egész Torda meg Nagy-Enyed jön szemközt. Azok is megkezdték az elmult estén a menekülést, hogy felhasználják az éjszakát. Ezen az uton ma keresztül nem törünk. – Hanem hát azért ne busulj. Rossz róka az, a melyiknek csak egy lyuka van.

A Felek-hegy magaslatáról messze el lehetett látni a holdsütötte tájon: a Torda felé vezető út fehéren kanyarodott alá, a távolban magasra emelkedő fellegtől jelölve.

– Látod ezt a völgyet itten jobbra? Itt az erdős hegyhát alatt. Erre is út van. Ez vezet Oláh-Fenesre. Ezek jó oláhok: velünk tartanak. Annak a jeléül a hosszú hajukat is levágták. Azontul jön Szent-László. Ott magyarok laknak. Odáig elmehetünk szekéren. Gyilkos út biz az; egyikünknek gyalog kell menni a szekér mellett, hogy tartsuk, mikor dűlni akar s az asszonykát fel kell ébresztenünk, hogy megfogózzék a lőcsben. De te azért semmit se félj! A ló kitartja s a szekér toroczkói munka, elmegy az «ördög szántásán» keresztül is, tengelytörés nélkül.

A mint a kocsi megállt, magától felébredt Blanka. Manassé odament hozzá; beszélt neki a szép csillagos égről, megcsókolta a kezét, s kérte, hogy dugja el a bunda alá, mert megfázik; azzal Áron bátya neki fordította a völgyi útnak a lovakat, s elkezdődött a veszedelmes haladás azon az úton, melyen csak fát szoktak különben felhordani.

A völgyben sötét éjszaka volt: a hold nem sütött ide le; Blanka nem tudta többé a szemeit nyitva tartani, a mire különben a szekér döczögése sem invitálta nagyon; olyanokat zökkent az, hogy csoda volt épségben maradása, s néha úgy féloldalra vágott, hogy még nagyobb csoda volt fel nem borulása.

Egy izben a keserves út felkanyargott a hegyhátra. A mint ott pihenőt tartottak, a tordai úton vágtató szekerek dübörgése úgy hangzott át hozzájuk a csendes éjszakában, mint a távoli égzengés moraja. Délfelé, keletfelé a hegyek csúcsain vereslő fények kezdtek kigyulni. «Milyen szép!» mondá Blanka hátra tekintve. Ő nem tudta azt, hogy azok jeltüzek, mikkel táborozó csapatok izengetnek egymásnak emberirtó munkára való jelszavakat.

Most egy falu következett: a katonai térképen Peánának van följegyezve. Különben mindegy, akár hová rajzolta azt a jelt a mérnök; mert az a falu hosszabb egy mérföldnél: a házak oly messze egymástól, hogy egyik szomszéd a másik kiáltását meg nem hallja. Három temploma van; egyszerű faépületek. Egyik ház fel van rakva a hegyoldalba, másik le a patakpartra. Alusznak már valamennyiben, csak a patakmalom ablakában ég a mécses; a kocsizörejre kitekint valaki a sötét éjszakába és egyet kurjant.

Egy kanyarodónál megnyilik a hegyvágányt elzáró erdős hegyoldal s oda engedi sütni a holdvilágot a csendes tájképre. Zugó patak, tele nőve égerfákkal; azon keresztül dobogó hid; a hidon túl palánkkal körülvett emeletes ház; a földszintje fehér kőből rakva, az emelete karzatos lépcsővel és tornáczczal, fából alkotva, s rajta piramidélességü magas tető, hangyász-pikkely módra bezsindelyezve. Körülötte öt más hasonló, de kisebb mérvű házikó. Túl rajta rengeteg nagy gyümölcsös, melynek garádja mellett omlik alá a sziklákról a hegyi patak.

A kutyaugatás messziről jelzi a közeledő szekeret. – Az udvarban éjfélre kukoritanak a kakasok.

– Hallod, hogy kukorítanak a Ciprianu kakasai? mondá öcscsének Áron.

– Hát te még Ciprianut is ismered, meg a kakasait is?

– Az egyiket jobban, mint a másikat. Ciprianu oláhnak született magyar nemes ember. Regalista is volt. A kakasai pedig unicumok az egész világon. Tiszta fehérek és a nyakuk, fejük egészen olyan, mint a pulykáé. A kiáltásuk is olyan öblögető hang. Különös jó faj. De Ciprianu nem ád belőle senkinek, se pénzért, se barátságért; kivéve kappant. Még a tolvajoktól is meg tudja őrizni: azért tart annyi kutyát. S ha meghallja a szekerünket zörögni, bizonyos, hogy kijön a tornáczra s kilövi a puskáját; nem ugyan ránk, hanem a levegőbe, azért, hogy tudassa, hogy ébren van s felfegyverkezve.

– Nem tartozik a fölkelőkhöz?

– Azt nem lehet tudni. Talán igen, talán nem. A nemes urak az oláhok között eddig még tartották magukat. Dacoromaniát szeretnék, de a democratiát nem. Eszük is van, vagyonuk is van s az nem kivánkozik a forradalomba.

E közben mind közelebb értek a házhoz, melyet a patak választott el az úttól. Itt a völgy lápján jó út is volt, kissé nyirkos, de síma; sebesebben lehetett haladni.

A házcsoportot körülvevő palánkra fölkapaszkodtak a komondorok s fejeiket kidugva a faragott deszkák között, onnan ugattak alá.

Most egy lövés hangzott az éjszakában a ház tornáczáról.

– Mondtam ugy-e? szólt Áron.

– Úr Isten! Mi reánk lőttek? kiáltá föl Blanka.

– Ne féljen, ángyikám: nem nekünk szólt az s aztán elkiáltá magát kürtnél magasabb hangon: Ne lövöldözz Ciprián! Asszony van a szekéren; megijed tőle.

Erre a palánkon belül nagy kutyaexecutió támadt, valaki husánggal tanította jobb véleményre a békétlenkedőket, s aztán a tanórkapun keresztül kijött egy öles termetű óriás, kifordított bundában, nagy furkósbottal a kezében s odaügetett a szekérhez, azokkal az oláhnál szokásos hibbanó lépésekkel.

– Sze treaszka Adorján!

– Sze treaszka Ciprian!

Az első üdvözletre támadt párbeszéd oláhul folyt s abból Blanka nem értett semmit. Ciprian a hegyeken látszó jelekre mutogatott, a szemei ijedten forogtak aközben. Végre megfogta az egyik ló zabláját s erővel félretéríté az útból a szekeret, a saját kapujához vivő hidra terelve azt.

– Mi történik velünk? kérdé Blanka.

– Semmi baj; felelt neki Áron. A domnule azt mondja, hogy nem jó lesz ez úton tovább mennünk; mert a víz úgy elrontotta az átjárókat, hogy éjszaka még szerencsétlenül járhatunk. El kell fogadnunk a meghivását, hogy töltsük nála a hátralévő éjszakát.

Igazat is mondott Áron, de nem «egyszerre». Mert Ciprian csakugyan nem tanácsolta a tovább haladást ezen az úton: csakhogy nem a vizek miatt, hanem a tüzek miatt ott a hegyeken.

A nemes úr maga sietett kinyitni a kaput s aztán szétverni az ebeket az udvaron, mely zajra többen is jöttek elő a házból. A falusi embernek soha sincs egész éjszaka, félig felöltözötten alszik az, s éjjel is fölkel, körülnézni a házat, az aklokat.

A házi gazdának volt egy szép leánya. Épen olyan magas, öletérő személy, mint az apja, szabályos római metszésű vonásokkal. Az lejött az udvarra, apja hivására, s Blankát úgy emelte le a szekérről, mint egy gyermeket. Úgyis vitte fel az ölében a ház emeletébe.

Kellemes kis kastély volt az. Tölgyfából faragva az egész, a mi simára volt gyalulva és kifényesítve. A konyha, mely egyúttal előtornácz, tiszta, mint egy sekrestye, fényesre csiszolt czin-edényekkel a tálason. A tűzhelyen még nem aludt ki a tűz, a friss gyaluforgácstól felélesztve, egyszerre lángra kapott az s a kürtő úgy volt csinálva, hogy annak a hátlapja, mázos kemencze-oldal alakjában, a konyha melletti szobát fütötte.

A házi gazda és leánya csupa szivesség voltak vendégeik iránt. Egyik asztalt terített számukra; másik hozzálátott a kedvencz étel: a bálmos készítéséhez. Felhordták eléjük, a mi csak jó és ízletes volt a házuknál s kinálták erősen Blankát valami idegen nyelven, a mi hasonlított az olaszhoz, de a miből azért egy szót sem értett.

– Tudnak pedig magyarul is mind a ketten; sugá egyszer Áron Blankának, mikor magukra maradtak, de most olyan idő van, a mikor elfelejtették.

Blanka aztán törte rajta a fejét, hogy micsoda idő lehet az, a mikor az ember valamit elfelejt, a mit máskor tudni szokott? – Blanka annyit tudott meg, hogy a ház leányát Zenobiának híják.

Mikor asztalhoz ültek, Zenobia kezet akart csókolni Blankának. Blanka nem engedte azt, hanem magához ölelte a leányt, s megcsókolta annak a szép arczát.

A házi gazda nagy dolgot csinált ebből!

Blanka nem érté, mit beszélt, de az oláh oly elevenen tud kezével, arczvonásaival magyarázni, hogy Blankának abból, a mint Ciprianu a fejéhez kapkodott, Áronnak a vállát megtaszigálta, a saját összefogott ujjai hegyét megcsókolgatá, égnek emelt fejét himbálta, a szemöldökeit felrángatta; lehajolt, meg felegyenesedett, a mellére ütött, aztán megint nagy izmos tenyereit Blanka felé czirógatásra forgatta, – ki lehetett venni olyasmit, hogy az oláh-magyar nemes büszke erre a leányának adott csókra.

Míg Áron ezalatt még kurtábban húzta össze a nyakát a válla közé s csak a kurta bajuszát rángatta s aztán úgy szétvetette a lábait, mint mikor valaki háborgó tenger közepett áll meg a hajó födélzetén.

Utoljára kirohant Ciprianu az ajtón, le a lépcsőn s néhány percz mulva megint be a szobába, kisérve nagy siralmas kárálástól és kotkodácsolástól. Egy kakast meg egy jérczét hozott lábaiknál fogva egymáshoz kötve, abból a dicsőséges fajból, a melyiknek olyan a feje és nyaka, mint a legszebb kalekuti pulykának. Azt a párt, keleti nagylelkűséggel, odanyujtá Blankának.

Blanka mosolygott és szivesen fogadta az adományt. Gondolta, most már neki is gazdaságot kell majd alapítani; kezdetnek ez is jó.

Ciprianu nem várta be a hálakitörést; goromba szerénységgel eltünt a szobából.

– No ángyikám, dörmögé Áron; maga sem sejti, micsoda nagy dolgot nyert most el? Soha ebből a fajból Ciprianu még a püspökének sem adott kakast jérczével együtt ajándékba. Most már nyugodtan alhatunk a házában; úgy megvette a szívét. Ciprianu kakasával keresztül mehetünk az egész oláh táboron. Ez olyan, mintha pazsuránk volna.

Blanka nevetett. Tudta is ő, hogy mi az a pazsura? Olyan volt valóban, mint egy szent: égő parázs fölött járt, kelt s még csak a ruhája szegélyét sem égette meg.

Annak az egy «szónak» pedig hej de sok özvegy, árva volt a kisérete!

Blanka ki volt fáradva; alig várta, hogy lefekhessék.

Ciprianu háza jó el volt rendezve vendéglátáshoz, a hogy nemeseké szokott lenni az oláhoknál. A népies, nemzeties meg van tartva náluk; de finomság és bőség mutatja az előkelőt. Mennyezetes nyoszolyák voltak mindenki számára, csak a háziúr maga aludt, ős szokás szerint, künn a konyhaajtó előtt keresztülfekve, bundájába takarózva, mellette a duplapuskája.

A benyilóban volt két ágy; azokba Blanka és Zenóbia feküdtek s a konyha melletti szobában Áron és Manassé.

Mindenki lepihent az Úrban.

Azonban rendesen olyankor tud az ember legkevésbbé aludni, mikor legjobban el van fáradva. Szokatlan volt Blankának az ilyen mezei lakban az éj, a mi nem oly csöndes, mint a városi éjszaka. A sok kutya egyre ugat, az egyik elhagyja, a másik rákezdi. Majd meg a kakasok jelentik, hogy «holnap» van már. Aztán rákezd egy egész tyúkól kodácsolni. Valamelyik háremhölgy bizonyosan menyétről álmodott. Benn a házban is élethangokat ad az álom világa, s az ilyen fából épült házban minden keresztül hangzik. A házi gazda álmában horkol és fujtat, álmodott ellenfelekkel veszekszik, tolvajt akar fogni. Majd meg a szobatársné kezd el álmában nyöszörögni, zokogni, s egyszer csak megszólal álmában magyarul, ki ébren egy szót sem akart tudni e nyelven s suttogja szerelmesen: «Oh kedves Dávid! Ne hagyj itt. Ölelj meg!» Aztán reszketve nyög, mint egy haldokló.

Blanka szeméből mind kiment az álom.

Csak egy deszkafal választá el Manassétól, ki egy ágyon feküdt Áronnal. Ha Blanka a deszkafalhoz érteté ajkait, és túlfelől Manassé, csókot válthattak egymással. Blanka egyre nyugtalankodni hallá Manassét, mintha nehéz küzdelemben volna valakivel. Beszélt, vitázott, bizonyosan álmában.

«Nem. – Nem bocsátalak el – Egész hazámat megfürösztöd a vérben… egész nemzetemet keresztül viszed a tűzön:… de az én kis szigethazámat nem hagyom tőlem elvenned!… Azt Te magad körülvetted szikláiddal… benépesítetted szelid békés néppel… Nekem ez utolsó menedékem az özönvízben… Odaviszem nőmet… Add vissza azt nékem a Te erős kezedből… Küzdök Veled! harczolok Veled… Nem rázhatsz le Magadról… Nem bocsátalak el Tégedet, míg meg nem áldasz engemet!…»

S az álomküzdelemnek ököl- és könyökdöféseit mind a szegény Áron oldal bordáinak kellett elviselni, ki, midőn megsokallta végre, felrázta öcscsét álmából s fülébe dörmögé:

– Kivel küzdesz így öcsém?

– Az Istennel! sóhajta fel Manassé.

– Miként Jákób El-Bethelben?

– S nem eresztem el «Őt», míg meg nem áld: miként Jákóbot El-Bethelben.

– Vigyázz! Mert kificzamítja csipőcsontodat!

– Teheti.

Azzal Manassé is a deszkafal felé fordult. Blanka is. Csak két ujjnyi tölgyfalap volt közöttük. Akkor aztán elaludtak.

Az «Úr» pedig mondá fölöttük: «Én vagyok a mindenható erős Isten! Növekedjél és sokasodjál. Nép és népeknek gyülekezete származzék tetőled! Mert ha Isten ellen diadalmas voltál, az emberek ellen is diadalmas leszesz…»

XL.

Novemberi reggel későn hajnallik: a háznál mindenki talpon volt már, mikor Blanka fölébredt.

Manassé azzal örvendezteté meg, hogy innentul az útat nem szekéren fogják folytatni, hanem lóháton, a minek Blanka úgy őrült, mint a gyermek.

(Ezért volt a három ló egyuttal fel is nyergelve.)

A külső szobában gazdag reggeli várta. Forró tejszín, bálmos, paprikás szalonna, hófehér havasi méz, csupa virágillatú, s szűknyakú «egyesekben» felrakott gyümölcsszeszfélék, fenyőhéjba takart kászuturó, gesztenyeizű baraboly; olyan étkek, a miket Blanka először izlelt életében s azonnal meg is szeretett. A házi gazda örült ennek nagyon. S a mit vendégei meghagytak az asztalon, azt még összecsomagolta számukra az utitáskájukba, megmagyarázva Blankának, hogy erre nagy szükség lesz.

Blanka úgy vette észre, hogy az oláh nyelv olyan, hogy ha az ember nagyon hallgatja, hát megérti. Annyit megértett ő is, hogy a legközelebbi állomásuk lesz Szent-László; ott a domnu rektor lesz a gazdájuk, a ki pedig «vegetarianu».

Majd megtudja Blanka azt is, hogy mit tesz ez?

Mikor a lovaikat nyergelték, azt mondá Áron Manassénak:

– No, öcsém, most már csak megmondom neked, hogy ez az én kurta nyakam ugyan nem érdemli, hogy nyaknak neveztessék; de már a milyen, olyan, ezuttal azt a te szentecskédnek köszönhetem, hogy megmaradt épségben; mert tudd meg, hogy ez a Ciprianu, a kinek a házában most megháltunk, mind egész háza népével együtt a legelkeseredettebb agitátor, s azonkívül én rám különös oka van haragudni. De a te bálványod az első pillanatra kicsavarta kezéből a fegyvert.

– De nem történhetik-e meg rajtunk, hogy majd a kit mellénk fog rendelni a hegyeken át vezetőül, az visz bele valami kelepczébe?

– Nem. A tulajdon leánya fog bennünket vezetni. Az ugyan elvesztene engem egy kanál vízben; de a te Blankádért keresztül fog bennünket vinni a tűzön is. Öcsém, már benne vagyunk. El ne áruljuk az asszony előtt.

Blanka nevetett az örömtől, mikor fennült a nyeregben. Eleinte különösnek találta, hogy férfimódra kell megülni a mokány paripát; hanem aztán, mikor a délczeg Zenóbiát meglátta így lovagolni, kedvet kapott hozzá.

A jámbor havasi ló úgy ment alatta, mintha dajka ringatná bölcsőben.

A két hölgy előre lovagolt, a két férfi még hátramaradt az utánuk szaladó házigazdával még egy rájuk tuszkolt búcsukortyot inni.

Mikor az erdő szélébe értek, Blanka megszólítá társnéját.

– Zenóbia, kérlek, tegezz engem s beszélj velem magyarul. Az éjjel álmodban hallottalak így beszélni.

A leány visszarántotta paripáját s keresztet vetett magára. Aztán súgva mondá:

– A szent szűzre kérlek, szent asszony, ne áruld el, a mit hallottál tőlem; s ne kérdezz erről többet.

Azzal tovább léptettek egymás mellett. Az út hegynek vitt fel.

– Szólj! Messzire fogsz te bennünket elvezetni?

– A hogy illik. Az apám birtokának a határaig.

– S meddig terjed a te apádnak a birtoka?

Zenóbia egy távol meredő hegycsúcsra mutatott, a mit a reggeli ködfátyol takart még.

– Annak a hegynek a szélső oldaláig.

– Az odáig mind az övé? kérdé elbámulva Blanka.

– Nagy darab szegénység! Van rajta tüzelő fa, kecskenyáj, sertéskonda, rongyos kalyibák és szurtos emberek. Sok a semmiből.

Egy úr, a ki mérföldekig folyvást a saját birtokán jár; hanem azért azt a kis darab földet, a mi abban kenyeret terem, maga szántja!

Blanka gyönyörét találta ebben az utazásban. A szép zöld mező lepve volt már az őszi dértől, de a mint feljött a nap odáig, a hogy a hegy árnyékot vetett, egyszerre zöld lett a gyep, az árnyék megmaradt fehérnek. S a zöld gyepen virítottak a rózsaszinű kökörcsinek.

Az út felvitt a hegyoldalnak, ünnepélyes templomi csendességű szálerdő fogadta az utazókat, melyben, mint a misemondó antiphonája, hangzott fel a vadmadarak egymásnak felelgető kiáltása. Egy pár gyönyörű vad páva szerelmi ömledezései közepett hagyta meglepni magát a lovaglóktól, s aztán felrebbenve, meg leszállva előttük, sokáig folyton az útjokban maradt, mintha előhirnöke volna jövetelüknek.

Mentül feljebb haladtak, annál elevenebb lett az erdő. Vegyülni kezdett a levélvesztett lombfa, az örökzöld fenyővel. A borókabozót sűrűn fedte már az aljat, s azon tarkatollú madárcsoport kergetőzött. Egy ilyen bozótból egész konda disznót vert föl az utazó csoport. Azok nagy röfögve vágtattak odább. Zenóbia nem mondta meg Blankának, hogy azok vaddisznók voltak; engedte őt csodálkozni rajta, hogy ime egy egész konda – pásztor nélkül!

A hegyoldal még meredekebb lejtőre vált; a paripák ugyancsak feszítettek a hegynek felmászásában. Holmi síkon termett ló rég kidőlt volna ebből, ezek még csak meg sem izzadtak bele.

Végre fölértek a hegytetőre s ott egyszerre az erdő is megnyilt. Sajátszerű tájkép tárult eléjük.

Északnak a fensíkot egy kokojszás foglalta el. Az egy ingovány a hegymagason, még magasabban fekvő hegyek tengerszemétől táplálva; fölül rőt magas fűvel benőtt láp, mely közt gyér vörös fenyőfák láthatók; a bürű alatt feneketlen dágvány, mely elnyeli a rátévedett embert és állatot. Szomorú, ijesztő kép; a sás érett bugáitól rókafakó az egész mező. Délnek pedig egy fiatal fenyves, mely valami őserdő helyén támadt, a mit tán húsz év előtt a vihar, mint egy kaszavágással aratott le. A vén fa rohává lett rég s a húsz éves sarj üde hajtással magasodik fel sűrűn, buján, áttörhetlenül. Csak egy csapás visz rajta keresztül.

A fenyők aljában virítanak a havasi nefelejtsek, az erdők örök virága.

Itt csak egyesével lehet előre haladni. Zenóbia elől lovagolt, nyomában Blanka. A két férfi messze hátul maradt. Ők nehezebb terhe voltak a lónak.

Egyszerre Blankának valami furcsa alak vonta magára a figyelmét.

Olyanforma, mint egy ember: két lába, két keze. Egészen bundába van öltözve. Emlékezett rá, hogy valamikor, állatseregletben, látott ilyenforma alakot, csakhogy az ott mogorva, kedvetlen pajtás volt. Itt pedig jókedvű ficzkó. Tánczol, mórikál, bukfenczet hány; hintálja magát a fa ágán két hosszú karjánál fogva. Furcsa gömbölyű fülei, felnyitott szája nevető kifejezést adnak tréfás ábrázatjának.

Eszében sem volt, hogy megijedjen tőle.

Zenóbia a nyergében maga előtt keresztül fektetett dupla puskának a sárkányait csendesen felvonta. Blanka pedig gyermeteg örömmel kiáltá a hátul lovagló Manassénak:

– Nézd csak, Manassé! siess! Milyen furcsa bohó állat van itt!

Manassé sietett is aztán.