ELSŐ RÉSZ. REGÉNY, MELY A VÉGÉN KEZDŐDIK. (continued 6)

A tréfás fenevad erre a kiáltásra, mint a mókus, oly ügyesen futott fel arra a fiatal fenyősudarra, a minek az alsó ágán himbálta magát addig, s mikor legtetejében volt, hogy a hajló sudar elkezdte nehéz terhét himbálni: tökéletes naiv humorú pofával tekinte alá, mintha egészen Blankának produkálná magát. Egy szörnyeteg, mely pajkos gyerkőczöt mimel.

S az utazóknak épen azon fa alatt kellett elmenniök; mert kétfelől áttörhetlen bozót terült.

Blanka kiváncsi mosolygással nézett fel a feje fölött hintázó erdei bohóczra.

Az pedig megvárta, míg mind a négy lovas elhaladt alatta, akkor, hogy megmutassa a nézőknek, hogy mit tud még, hirtelen belevágta rettentő körmeit a fa háncsába, s egyszerre aláeresztve több mázsás termetét, egy pillanat alatt egész a tövéig meztelenre hántotta a fiatal fenyőfát. Blanka csak akkor sápadt el az ijedtségtől, mikor ez iszonyú erőmutatványt látta.

– Ne félj semmit, mondá neki Zenóbia, a medve csak játszik.

S azzal a szörnyeteg befutott a bozót közé: a sürű fenyőgeszt, mint a vetés kalásza, nyitott utat iszonyú termetének.

Zenóbia mondott Blankának valamit.

– A ki boldog, az nem tud félni! Lám, én a madár felrebbenésétől is megijedek.

Az út most egyszerre megkönnyült. A hegyháton visz az végig: folyvást sima gyepen, mohos mezőkön, miket egész mesgyékben fedett az áfonya most érő piros és kék édes bogyóival. A hegygerinczről messze be lehetett látni a vidéket. Hasonló volt a látvány a tengeréhez. Itt a föld vet hullámokat, ott a víz. Itt a zöld fenyőlomb takar egy alatta élő világot, ott a zöld hullám; – itt távol házikók jelzik csak, hogy e magányban ember is él, mint amott a fehérlő vitorlák. Olyan vidék, a melyben hegytetőről sem látni falut.

Már délponton állt a nap, a mint a hosszú hegygerincz végét elérték. Ott egy meredek bérczfal állta el az útat, s annak a lábában kellett a völgybe alászállni.

E pontról már megtudta mutatni Zenóbia az utasoknak a «Monasteria» hegyormát, mely a «Tordai hasadék» fölött uralg. Ezen a bérczfalon keresztül kell lenni egy átjárásnak, mely a Hesdád-völgy katlanába átvezet.

Messziről hozzájárulhatlannak látszik az; de itt a «Mikus bán» várromjai alatt lakik egy ember, a ki jól ismeri ezt a merész utat; a nép a «Vén Matuzsálem»-nek hívja. Egy «magyar zsidó».

Blanka kétkedve tekinte Manasséra.

A helyett Áron felelt meg.

– Igen. Egy elzüllött maradéka az erdélyi «Szombatosok»-nak.

Blanka rejthetlen kiváncsisággal nézett Manasséra. Ez pedig megszokta már hölgye tekintetéből kiolvasni a gondolatban ejtett kérdést.

– Te azt hitted ugy-e, hogy a «magyar zsidó» csak gúnynév, melylyel minket illetnek: egy Istent vallókat. Magyar zsidók valóban léteznek itt Erdélyben, egész községszámra; de elszórva is laknak köztünk s azok tartják magukat az igazi zsidóknak; minket csak Sadduceusoknak fogadnak el.

– Majd látni fog egy eredeti példányt belőlük ángyikám; biztatá őt Áron. Én rég ismerem az öreg Mathusalemet; úgy tudom, hogy egy unokája is van; ha még meg nem házasodott.

E közben az utazó társaság egész a sziklafalig ért, mely útjokat elzárni látszott. Hatalmas, égnek meredő, juraképződési mészfal volt az, mely a többi hegycsoportot kettévágni látszott. A fensík véget ért előtte, s meredeken hanyatlott alá; beborítva egész a völgy mélyéig sűrű borókával. A fensík magasán állt még egyetlen vén bükkfa: az utolsó abból a lomberdőből, mely valaha a hegyormot koronázta; sok százéves lehetett már s még mindig tartotta magát. Vastag gyökerei messze elnyúltak s belekapaszkodtak a sziklába. – E tölgyfa mögött látszott a sziklafalban egy barlang szája: góthidomú csúcsívvel s előtte egy öblös medencze volt, melynek csak a fenekén látszott valami maradvány nyirok.

Ide érve, Zenóbia leszökött a lováról, s kirántva annak a fejéből a zablaszerszámot, s megeresztve a terhelőjét, azt mondá Blankának:

– Most itt a «csodakútnál» pihenőt tartunk, falatozunk egyet, a lovainkat legelni hagyjuk s aztán megitatjuk.

– Miből? Itt nincs viz.

– Nincs. De nem sokára lesz. Azért csodakút ez. Minden két órában felbuzog a forrás s megint visszahúzódik.

Blanka hitetlenül rázta a fejét, s mert nem volt képes elhinni, hogy abban a medenczében mai nap több viz legyen, mint a mennyi már van: a markába merített belőle s megitatta vele – az ajándékba kapott jérczéjét, kakasát.

Ez alatt Áron bátya kiteríté az Isten adta szép zöld abroszra az utitáska élelmi készletét s ezüstveretes kését elővéve, elkezdett mindenki számára felszelni a komoly csemegéből.

Blanka azt mondá, hogy ő inkább szomjas, mint éhes.

Zenóbia mosolyogva mondá:

– A szent asszonyoknak minden kivánsága beteljesül, még a szikla is megindul szavukra. Halld csak: a forrás már közelít.

A barlang szája bugyborékoló korgást kezde hallatni, zuhogó hullám böffenései hangzottak az üreg mélyéből elő s percz mulva rögtöni lökéssel bugygyant ki a barlang torkából az üde kristályzuhatag, ellepve a medenczét, s aztán túlömölve rajta. A bőséges forrás szakadatlan rohamban tódult elő a sziklanyilásból s aztán alább omolva, szikláról-sziklára zúdult szökellve a völgybe alá.

Blanka örömében tapsolt a szép tüneménynek. Azt mondta, hogy ha ő nagy úr volna, ide építtetne magának egy házat s aztán elnézné azt a csodaforrást reggeltől estig s nem kivánna más mulatságot.

Nevetett a gyönyörtől.

És meglehet, hogy ez volt az egyetlen nevető hang, a mit azon a napon egész Erdélyből hírül vihettek az égnek az Úr angyalai.

Áron bátya tüzet is rakott targalyból s megtanította ángyikáját, hogyan kell szalonnát pirítani kenyérrel? a mi nem csekély tudomány.

Félóra mulva a forrás megszünt a sziklából kiömleni. Odabenn nyeldeklő, fuldokló hangok hallatszottak: a zuhatag nem tánczolt tovább a sziklákon, s egy percz mulva a medenczében maradt vizet is visszanyelte a sziklatorok: a forrás újra eltünt.

Valami azonban megzavarta Blankának az örömét; nehány darázs. Abból az aristokratikus fajtából, a mi az erdőket lakja, s négy-öt képes egy lovat megölni. A csemege szagára jöttek elő valahonnan s mind Blanka fejét dongták körül, ő pedig sikoltozott tőlük.

Áron segíteni akart az ángyikáján. Ezek a vakmerő állatok bizonyosan ebben az odvas bükkfában laknak. Azokat ő kipusztítja valahogy.

Meg is találta az odujukat, s azzal csóvát készített, hogy kifüstölje őket belőle.

A mint azonban a lángoló gazcsutakot bedugta a fölfedezett darázsoduba, abban a pillanatban, mint a gőzkatlan kürtőjének bömbölése, oly robaj hangzott a bükkfa belsejében s egyszerre csak kicsapott a láng az élőfa legeslegtetején.

Az tele volt már százados pudvával, a mi a lángtól egyszerre végtől-végig föllobbant s akkor elkezdett az óriási szálfa, mint egy rengeteg fáklya égni felülről.

– Mit tettél? kiálta Zenóbia felugorva fektéből. Tudod-e, hogy most megölted az apámat, s fölgyujtottad azt a házat, a miben az éjjel aludtál?

Blanka azt hitte, hogy ez csak tréfabeszéd; de a mint Áron boszús arczára s Manassé összevont szemöldeire tekintett, észrevevé, hogy a leány szavainak értelme van, a mit a férfiak föl tudtak fogni.

– Most már gyorsan a lovaitokhoz! Kiálta Zenóbia. Egy percznyi idő sincs. Én futok az apámhoz! Ti igyekezzetek a patak medrén a völgybe leszállni. A zsidó átvezet a Hesdád völgyén benneteket. Itt ne találjon benneteket az éjszaka! – Oh, Áron! Az Isten bocsássa meg neked, a mit én velem cselekedtél!

A lánggal égő fa oduiból bagolysereg, mókus-család, kigyóivadék menekült repülve, mászva, kunkorogva szanaszéjjel, de gyorsabban azok sem menekültek, mint utasaink. Zenóbia vágtatott vissza azon az úton, a melyen idejöttek: a magára hagyott két férfi pedig középre vette a hölgyet s úgy indult neki az elátkozott útnak, melyet a csodaforrás száraz medre képezett előttük.

És Blanka mindebből nem értett semmit.

Mi nagy baj származhatik abból, hogy egy vén, odvas bükkfa kigyulladt?

XLI.

Az a völgybe levivő út kegyetlenül megviseli a lovast. A ló szikláról-sziklára lép, a zsurmalék megindul a lába alatt; néhol egyik partról a másikra kell átugornia; a lovas nem vezeti a mént, maga esze és szeme után jár az, valódi hű társa a bajban.

Különben is sietni kellett, a nap már öt óra után lemegy, s nekik addig a Hesdád-völgyben kell lenniök.

Zenóbia oly óvatosan vezette őket a hegyhátakon keresztül, hogy minden közbeeső falvat elkerültek: Szelistye, Indal – csak a távol harangszó volt sejthető.

Egy órai folytonos völgynek alászállás után jutottak el az első pihenőig.

Egy völgykatlanba épült ház volt az, mely mögött sövénynyel bekerített szántóföldek látszottak, körülpalánkolt ólak a hegyoldalban, s tövissel elsánczolt szénaboglyák.

– Itt vagyunk már! Mondá Áron. Ez a mi zsidónk háza.

Valamivel különb épület volt az a többi oláh kunyhóknál, de Ciprian lakával nem vetekedett. A ház eresze tele volt galambokkal; azok a magyar zsidó kedvencz majorsága. A ház udvarán látszott a lombsátor, borókából építve; a ház keleti oldalán egy kis szoba, mintegy kinövése az egész épületnek, mely fehérre volt meszelve, s aztán vörös festékkel irombára petyegetve. – Kutya nem volt a háznál; azt a zsidó nem tart, mert megharapott egyénnek fizetéssel tartozik. Hanem egy oláh suhancz őgyelgett ott az udvaron; arra rábízták, hogy jártassa meg a lovakat.

Blankát azonban ölben kellett a ház küszöbéig vinni, mert a körül oly nagy volt a sár, hogy abban a női lábbelivel czélhoz jutni nem lehetett.

Áron tudta már itt a járást. Az ajtó, mely a szobába vezetett, be volt zárva, s kilincse nem volt kívülről. Bezörgetett rajta ököllel.

– Mi kell? hangzott belülről.

– Ereszsz be az ajtón.

– Nyisd ki, ha tudod.

Áron pedig tudott ahhoz. Ha kilincs nem volt az ajtón kivülről, de volt rajta egy lyuk, azon bogra kötött zsineg volt kidugva, azt ha meghúzta az ember, a závár ütközője felbillent s be lehetett lépni a szobába.

Ott pedig egészen sötét volt. Az ablaktáblák betéve; hanem egy vékony faggyúgyertya égett az asztalon s az olyan sötétséget terjesztett maga körül, hogy a bennlevők ki nem vehették tőle egymást, kivált a kik a verőfényről léptek be egyszerre.

– Jézus! Kiáltá föl Blanka. Ide kell bemennünk S azzal félénken huzódott vissza a tornáczra, Manassét is visszatartóztatva. Csak Áron lépett be. Benn a sötét szobában czihelődött valami.

– Hát fiam, Naftali, miért nem akartad kinyitni az ajtót? szólítá meg Áron azt a valamit.

– Azért, mert ma huszonnegyedik Tizri van; felelt ridegen a valami.

– S mi van azon a huszonnegyedik Tizrin?

– A Garizim hegyén való ünnep.

– S azon a napon igazhitü zsidó még az ajtó kilincséhez sem nyul, ugy-e bár?

– Te tudod.

– Hát nem jösz elő a sutból, Naftali.

– Mindjárt, csak bekötöm az arczomat.

– S miért kötöd be az arczodat, Naftali?

– Azért, mert idegen asszonyi állat hangját hallom.

– S neked még most sem szabad idegen asszonyi állat arczát látnod?

– Igy parancsolja az «Eben Haäser». S minthogy az asszonyi állatok nem takarják be az arczaikat, nekem kell az enyimet betakarnom; különben a hátamon a «makkót mardót».

– Hát az micsoda, jó Naftali?

– Az a harminczkilencz ütés a szíjjal, a mit a nagyapám kiszolgáltat.

Erre a nagy boglyakemencze mellől kilépett egy hosszú, nyurga suhancz; a fején gömbölyü bőrsipka volt, termetét ujjatlan báránybőr bekecs fedte, lábain szíjas bocskor, hasonlatos ahhoz, a mit a zsidók a sógornő-elvétel megtagadásával a Chalizeh szertartásához használnak; a homlokán egy kendő volt keresztül kötve, mely arczát az orra hegyéig eltakarta; gyér szakála két hegyes ágba indult, egész arcza, a mi meglátszott belőle, sovány volt és pergament szinű.

– No hát Scholem álech, Naftali! Üdvözlé az előlépett Áron, a mire ez nem felelt semmit. Azt hittem, már meg is házasodtál, a mióta nem láttalak.

– Ugyan kit vehetnék én el? felelt duzmadtan a legény.

– Hát az Ábrahám zsidó leányát, Peterdről; a Rebekát.

– Jó is volna, de nem engedi az öreg apám, hogy elvegyem.

– Talán biz azért, mert az valóságos zsidó?

– Ellenkezőleg, azt mondja, hogy az nem igazi zsidó.

– Hogyan? A valóságos Izrael nemzetségéből való zsidó ellen lehet kifogása az öreg apádnak, a ki székely ember?

– Nem elég törvénytisztelő előtte Ábrahám. Órát tart a házánál.

– Hát az a törvény ellen van?

– Igen. Az igazhivő zsidónak télen-nyáron egyformán kell felosztani a nappal és az éjszaka óráit. Télen napfelköltétől naplementig épen úgy tizenkét órának kell letelni, mint nyáron, mert minden órának külön áldása van, s azt elmulasztani vétek, s bizonyos órákban az ördögnek szabadság van adva az emberek fölött, azt meg kell vigyázni. A maschina-óra azt nem tudja megtenni, hogy télen rövidebb nappali órákat mutogasson, nyáron meg hosszabbakat. Az én öreg apám meg fövényórát használ a végre. A téli napokban egész a Tebeth hónap Sabbath Vajera napjáig minden reggel kivesz egy kanál fövényt a klepsidrából, s aztán megint a Siván hónap Sabbath Slah leha napjáig folyvást tesz hozzá egy kanállal. Igy tartja meg a törvény parancsolatját. Az Ábrahám ezt elmulasztja, s azért az én öregem előtt az Ábrahám leánya és gyerekei mind «mamzerin».

– Hát aztán mivel töltitek itt az egész életet?

– Imádkozunk és böjtőlünk.

– Akkor rengeteg sok pénzeteknek kell lenni, ha annyit bőjtöltök.

– Dehogy van. Hiszen hatvanhat keresztyén ünnepnapon nem szabad a mezőn dolgoznunk, akkor csak idebenn szövünk és fonunk. Száznegyvenkét nap meg a magunk ünnepe, a mikor ki sem szabad mennünk a házból. A mink terem, nem szabad másnak eladnunk, mint zsidónak, s ha valaki megcsal, vagy nem fizet, nem szabad keresztyén biró előtt beperelnünk. Ez a törvény. Azért szegényebbek vagyunk a nádi verébnél.

– Látod pedig, most szép darab pénzt szerezhetnél; elég lenne a szép Rebekának «keszubbára», ha minket elvezetnél a hegyi úton a hesdádi völgybe.

– Meg is ölne érte az öreg mindjárt; miként Mathatias a templomfertőztetőt, vagy Fineás a Simri fiát, a bálványimádót, ha azt merném tenni a Garizim-hegyi ünnepnapon, hogy útra keljek és pénzt keressek.

– Hát legalább a szolgádat bocsásd el velünk vezetőül, az úgy tudom, hogy keresztyén és nincs ünnepnapja.

– Nem merem tenni az öregapám engedelme nélkül.

– Hol van az öregapád?

– Itt van az imaszobában s a «brachot» hálaimáit mondja el sorba.

– Hát te nem imádkozol vele?

– Én már elmondtam háromszor, de ő elmondja hétszer. Én nem tudom többször, mert a szivem megfájdul bele.

A mellékszobából áthangzott a gépszerű imahadarás.

Áron odament és kopogtatott.

Egy mély, rekedt hang megszólalt onnan belülről.

– Naftali? Ki van itt? Ki háborgat engem?

– Két idegen férfi, meg egy asszonyi állat.

– Láttad, hogy asszonyi állat?

– Nem láttam, csak a hangjáról hallom.

– A kis ujját sem láttad?

– Semmit sem.

– Micsodák a jövevények? Midianiták, a Baal Peor imádói, vagy Emoreusok?

– Köszöntésükből gondolom, hogy sadduceusok.

Erre a hadaró hang sietve bevégzé a megkezdett dicséretet, s annak végeztével hallatszott, hogy az ajtóhoz csoszog valaki.

Az ajtó pedig be volt zárva s a kilincset fordítani a Garizim-hegyi ünnep törvénye ellen van. Azért egy gömbölyü ablak volt vágva az ajtó felső részén, s ez letakarva kicsi függönykével. A lyukon dugta ki a fejét Mathusálem, úgy, hogy a függöny takarót képezett a homloka körül.

Mintha sírbolt-ajtón dugná ki a fejét valami rég ott heverő halott. Ez arcz barna mint a szattyán és keresztül-kasul ránczokkal tele, hosszú, két águ szakálla s szijácsnak kunkorított hajfürtei nem voltak fehérek, hanem zöld és sárga szinüek; szemei szúrók és mélyen bennülők, sovány orra nyergéhez fölhuzódtak az éles ránczok s két szemöldöke hegyesen állt előre.

Első dolga volt az, hogy kiköpött a szobába. Ezt rendeli a törvény, ha hitetlenek vannak jelen.

– Áldassék Isten neve! üdvözlé őt Áron.

A kidugott fő lehunyta szemeit és ezt mormogá:

– «Min haólám, wead haólám.»

S aztán egyszerre fölnyitá megint a szemeit, Áron szemébe nézve s most már kérdőleg, követelőleg ismétlé: «min haólám, wead haólám?» Míg Áron észrevette, hogy az öreg azt kivánja, hogy ő is mondja azt utána. Miért ne tette volna meg neki? Utána mondta.

Erre ravasz vigyorgás szedte ránczba a mumia vonásait. Nevetett magában. Sikerült rászednie a sadduceust. «Min haólám, wead haólám» azt teszi, hogy «egyik örökkévalóságtól a másikig», s kétezer év előtt Kanahánban nagy vita volt a fölött a farizeus és a sadduceus között. Ez utóbbiak csak «egy» örökkévalóságot akartak elfogadni s azt mondták: «ad haólám», de az igazhivő két örökkévalóságot vall. Jól esett az öregnek, hogy egy tévelygőt most kelepczébe ejthetett.

– No hát mit akartok, Saddók fiai? a kik utaztok idegen földön a Garizim-hegyi ünnep napján.

– Nem jókedvünkből utazunk, öreg; ellenség kerget bennünket, fegyverrel jön sarkunkban.

– Ah! Ugy kell nektek. Kergettetek ti is minket. Tűzzel-vassal pusztítottatok; házainkból kiűztetek; megfizet most nektek az Úr miértünk: áldassék szent neve min haólám, wead haólám!

– Mi bizony nem üldöztünk benneteket, öreg; hiszen tudod, mi is egy Istent hivők vagyunk, magunk is árvák, békességben élők.

– Nem igaz! Nem igaz! Rikácsolá a mumiafő s szakállát és hajcsapjait rázta mérgesen. A hol ti többségben vagytok, ott ti is hatalmasok vagytok; ott a ti nevetek az «Alm!» – A pápista a kálvinistának az «Alm», a kálvinista az unitáriusnak, az unitárius a szombatosnak. A püspökök megégették Huszszot, – de Calvinus megégetteté Servetet s saját testvére fojtá meg Blandratát, a ti prófétátokat, s a ti apáitok kegyetlenkedtek a mi prófétánk, Simon fölött; az erős boszúálló Úr megbünteti az apák bűneit a maradékokban. Vagy egy hiten vagyunk-e most is? Megünneplitek-e a szombatnapot? Megbőjtölitek a szerdát, a mi az ördögnek a napja? Nem eszitek-e meg a sertéshúst? és a marhának a forgócsontja melletti inat? a nyelvét, a paczalját! iszszátok a szőlőnek a levét? Kinyitjátok az ablakaitokat, mikor mennydörög és villámlik, hogy bejöhessen rajta a Messiás, a ki az örök boldogságot elhozza a földre, a miért mi énekelünk? vagy meg vagytok elégedve azzal a világgal, a miben titeket nyomorgat az «Alm» s ti nyomorgattok minket, meg azokat, a kiknek ti vagytok az «Alm», s szidalmazzátok a nyomorgatottakat azzal, hogy már eljött a Messiás?

– Nem bánom én bizony, öreg, vágott szavába Áron, akárhogy eszik és bőjtöl más, s mit csinál, mikor az ég zörög? Hallgass rám s aztán eredj vissza imádkozni, s idvezülj a magad hite szerint. Tisztelem én azt nagyon. Hanem most arról van szó, hogy az oláhság föllázadt a mi nemzetünk ellen, s jön tábor számra mögöttünk és ránk szembe; mi menekülni akarunk a mi atyánkfiaihoz. Az idő sürget. Még naplemente előtt át kell hatolnunk a hegyeken, hogy itt ne lepjenek bennünket. Nézd, hárman vagyunk, magyarok, hazádfiai.

Áron hivására megjelentek az ajtóban Blanka és Manassé.

– Hát mi közöm nekem mindezekhez? frecskelte a tajtékzó szót a kidugott fej. Akár a Midiánita falja fel az Emoreust, akár az Emoreus a Midianitát? Nekem ez nem hazám, mert az én hazám Jeruzsálem. Nekem azok, a kik az én nyelvemet beszélik, nem testvéreim, mert az én atyámfiai azok, a kik Izrael hitét vallják. A ti jajgatástok nem fáj nekem. A ti futástok nem ijedség nekem. A ti hazátok romlása nem keseríti meg az én szivemet. Én hetven esztendő óta nem teszek egyebet, mint tűrök és imádkozom. Tanuljatok ti is tűrni és imádkozni.

– Megtanultuk már, öreg. Hanem ezzel most nincs segítve rajtunk. Nekünk egy vezető kell, a ki a hegyeken át kalauzoljon. Neked van egy felesleges szolgád, engedd azt eljönni velünk; megadjuk a bérét.

– S ha annyi siklus aranyat adnátok, a mennyi hajszál van a fején annak a szolgának, még sem történhetnék az meg, hogy a törvény ellen útra keljen egy szolga, a ki az én kenyeremet eszi, a Garizim-hegyi ünnep napján.

Áron könyörgésre vette a dolgot.

– Mathuzsálem! Jó öreg apó! Ha mi értünk férfiakért nem teszed meg: nézd e nőt. Ez retteg a veszélytől, s szánalomért esdekel hozzád.

– Mit? vonított csufondárosan az öreg, – egy nő, a kinek nincs levágva a haja, s még sincs befátyolozva az arcza! Ha asszony volna, nyirott feje volna, ha leány volna, fátyolt viselne. Ez a Midián leánya: egy tisztátalan személy!

De már erre a szóra elhagyta Áront az unitárius phlegmája.

– Bekapd a fejedet a lyukon, vén káromkodó, ordítá Mathuzsálemre, vagy kikapok a táskámból egy darab szalonnát s bedugom vele a szádat!

A legirtózatosabb fenyegetés és sérelem, a mit a szombatoson el lehetett követni.

Mathuzsálem vissza is rántotta a fejét a lyukból, mintha tűzzel-vassal közelítettek volna hozzá s a függöny újra lehullt a nyilásra. Hanem a függöny mögül kihangzott az öreg rémséges átkozódása a házára tört idegenek ellen.

Blanka ez iszonyú átkozódástól zsibbadni érzé tagjait, mintha Lóth felesége volna s kezdene sóbálványnyá válni.

– Gyerünk! mondá Áron, megfogva Blanka kezét s kivezette őt a pitvarba.

Naftali az ajtóig kisérte őket, de a küszöbön keresztül nem lépett; azzal vigasztalá a kiűzött vendégeket, hogy ez még csak a kisebbik átok: az «Arur».

– Hát még ennél czifrább is van?

– Igen: a «schófer». Az elől elfut minden ember. Ez a mi fegyverünk, a mi várunk, a mi ajtónkon a zár, a mi védelmünk, a mi igazságunk: az átkozódás!

Áron felsegítette Blankát a nyeregbe, s aztán a kantárt tartó oláh legénynyel eredt szóba.

– Vaszilie! Mi béred van neked Mathuzsálemnél?

– Husz forint,

– Hát ha te minket most elvezetsz arra az útra, a melyiken a Hesdád-völgybe jutunk, én adok neked ötven forintot, s nem kell esztendeig szolgálnod Mathuzsálemet.

Vaszilie megörült ez ajánlatnak, s nagyot ugrott, mikor Áron egy bőrzacskót nyomott a markába, a mi huszonöt darab valóságos két forintos tallérral volt kibélelve.

– Elvezetlek ezért, uram, akár a mennyországba.

Az alku hamar megvolt, de gazda nélkül volt kötve. Már fennültek a nyergeikben mind a hárman, midőn a ház-hiú gömbölyű ablakából kidugta magát a mumiafő s onnan zengé alá a szolga nevét:

«Vaszilie!»

És akkor aztán rákezdé a «schófer»-t.

Szerencse, hogy most oláhul beszélt a megszólított kedveért, s Blanka nem értheté az átok szövegét; csak az arczkifejezés változataiból sejtheté annak tartalmát, meg a hanglejtésből. Valami csodálatos éneklő vonítással kevert hadarás volt az, hol felsikoltott, s éles fistula-hangon visított fel az égbe, hol meg alámélyedt dörgő bassus hangon, a dübörgő pokol mélységeig, megrázott álla jajgatva vaczogott, szemöldökei vonaglottak; majd meg epileptikus elmeredéssel nyitá fel a száját, égretartott arczczal, s egyszerre megint rákezdte a folytatást, arczát ránczba szedve, s felső ajkát vicsorgatva. A megátkozott szolgalegény arcza elkékült, elsápadt, térdei megcsuklottak, utoljára odadobta az erszényt Áron ölébe s két kezével lerántva a nagy báránybőr süvegét a két fülére, úgy elszaladt, hogy többet utol nem lehetett érni.

A vén patriarcha pedig a diadal után még egy hálaadó dicséretet zengedezett el onnan a magasból az Úrhoz, «min haólám, wead haólám!» De már azt nem várta be a társaság.

– Mit fogunk most tenni? kérdezé aggódva Blanka.

– Istenre bizzuk magunkat, felelt neki Áron. – Az Úr válaszszon, hogy melyikünk fohászát hallgatja meg. Megkeressük az utat magunktól.

S a hegyszakadékok tömkelegében megtalálták az igazi utat a bérczkatlanból: a Hesdád-völgy egy óra mulva ott mosolygott eléjük kedves kis magyar falujával, a minek a házai messze fehérlenek.

– Az Úr a mi imánkat hallgatta meg! rebegé Blanka, s a kiállt kétségek után kitört kebléből a zokogás.

– Kétkedél-e benne? – szólt Manassé, kezét a hölgy kezének ujjaival kulcsolva imára.

XLII.

A bércztetőről messze el lehetett látni. Északnak meglátszott a meredek sziklafal, melynél delelőre pihentek volt; az óriási bükkfa füstje, mint egy gőzkatlan kéményéből gomolygott föl a magasba; délkeletnek egy másik hegytetőn szint olyan füstoszlop emelkedett, s a hegy alatt látszott meg a tordai hasadék óriás kapuja.

Áron azt mondta, hogy itt a hegytetőn a lovakat meg kell pihentetni; mire mindhárman leszálltak a nyeregből. Áron leterítette Blanka számára a bundát a gyepre, hogy pihenje ki magát, – annak pedig előbbvaló volt a csalitot fölkutatni havasi virágokért.

– Gyémánt egy asszony ez a tied! mondá Áron Manassénak. Kora hajnaltól kezdve nyeregben ül; a legkeservesebb utat teszi és nem panaszkodik, nem sopánkodik. Ezzel a filigránmunka termettel kiáll olyan viszontagságokat, a mik egy férfi csontvázát is kipróbálják, s még jó kedve van. Nevet a baj után s nem ájuldozik előtte. – Láttam egy párszor, hogy meg akart ijedni, hanem aztán a te szemedbe nézett s egyszerre megnyugodott. «Pécsi Simonnak» nem volt fanatikusabb hive az ő hirhedett «Esztere», mint ez te neked. S a mellett tökéletes gyermek. Mikor a gyermek sirni akar, azt mondjuk neki: nézd kicsinyem, milyen szép madár repül ott! s abbahagyja; igérünk neki valamit s belenyugszik; mikor elfáradt s ölbe kivánkozik, vesszőt metszünk neki, azt mondjuk: paripa, ülj fel rá! s előre nyargal. Pedig az út neheze még most jön.

– Mi terved van?

– Nézz el csak arra Monasteria felé a távcsöveddel, a honnan az a füst száll föl; nem látsz-e ott sátorokat fehérleni?

– Látok, az erdőszélben szuronyok villogását is látom.

– No hát az ottan Moga fölkelő tábora. Az fekszik köztünk és a Székelykő közt. Szind felé szekérúton mehetnénk el; de az is el van most előlünk zárva. A Székelykőre mind a három följárás bizonytalan. Most halld meg, hogy mi az én tervem. A Monasteria hegytetejét a fölkelő tábor foglalja el, s mi e tábor mellett fogunk elmenni; csakhogy kétezer lábnyi mélyen alatta: a tordai hasadékon keresztül. Mind a két malom molnára a mi szövetségesünk, a sziklahasadék innenső és tulsó büdűjénél. A magyarpeterdi molnár mára elzárta a Hesdád patakot, egy völgymedenczébe szorítva föl a vizét, a hogy szokta, mikor a zugót kell tisztogatnia. Mi tehát a száraz mederben haladhatunk végig a tulsó büdűig. Az ottani malom molnára megadja nekem a jelt, hogy szabad-e az út a tordai berken keresztül? Ha ez nincs a fölkelőktől elzárva, akkor igyekezünk az Aranyos partján lévő deszkafürészlőt elérni. Ott vár ránk egy szekér négy lóval. És aztán tizenkét bágyoni lovas legény. – No csak ne húzd össze a szemöldöködöt. Nem lesz azért ebből vérontás. Tizenkét bágyoni lovas megteszi a tréfát, hogy keresztül ront egy egész fölkelő táboron, a nélkül, hogy valakinek a hajaszála meggörbülne. Lövöldözni is fognak ránk, de nagyon messziről; semmi kárt nem tesznek bennünk. Az asszonynak azt mondjuk, hogy így a szokás az Erdélyben. A lakodalmas menet elé lövöldözni szoktak. A bórévi hídnál aztán már otthon vagyunk. Odáig bizonynyal nem fog bennünket üldözni senki.

– És ha a tordai berket elfoglalva tartja a felkelő sereg?

– Akkor pihenőt tartunk a Balyika várában. El van készítve minden az ott időzésre. Bevárjuk, míg odább mennek. A jeladás az, hogy a mint a Balyika kapujához érünk, ott egy zsineg lesz keresztül húzva egyik sziklától a másikig, s arra lesz akasztva, ha baj van, egy veres posztószél; ha nincs semmi baj, akkor egy zöld galy.

– Most álljunk meg egy szóra, bátya. Ha te úgy csináltad ki a tervet, hogy a tordai hasadékon át jussunk ki az Aranyoshoz, akkor te már Kolozsvárról elindultunkkor tudtad előre, hogy mi nem jutunk az egyenes úton Tordára, az aranyosparti deszkafürészlőhöz.

– Ezt is felvettem a lehetőségek közé.

– Nem te. Egyenesen így tervezted, hogy erre jőjjünk, s útközben megmutathasd nekem Ciprianuban a fenyegető ellenséget, a kit azonban Blanka történetesen lefegyverzett; azután pedig a vén Mathuzsálemben az én békeszeretetem torzképét ismertesd meg velem, hogy megundorodjam saját ideálomtól, a mikor meglátom a képtelenségig vitt közönyt, fanatizmussá vált önmegtagadást, a haza gyülöletévé fajult istenimádást. Kiszámított terv volt ez tőled, bátya.

Áron felkaczagott.

– No ugyan nem szeretnék eléd valami gyilkosság bűnvádjával kerülni; mert ugyan belelátsz az embernek a veséibe. Hát hiszen, ha kitaláltad, mit rejtegessem? Azt gondolod, hogy mi feneörömből ragadtuk kezünkbe a fegyvert? Azt gondolod, hogy nem mindnyájan kerestük a békességben megmaradást, a míg úgy kényszerítve nem lettünk a kardhoz nyúlni, mint a hogy te kényszerítve lészsz eldobni a kezedből Elihu Burrit olajágát, s kirántani Péter apostol szablyáját, mikor azt támadják meg, a mi neked legdrágább? Kénytelen vagy vele. A sors vaskeze hajtja bele a nyakadat. Kedvesedet elhoztad Rómából, együtt utaztál vele. Férfiui becsületed parancsolja, hogy a feleségi koronát, a főkötőt a fejébe tedd. Törvényünk, canonunk parancsolja, hogy e végett hazahozd, másutt meg nem esketnek. Az utadat ellenség állja el. Kapsz jó lovat, kardot, pisztolyt; velem együtt tizenhárom jó pajtást, s tűzön, véren keresztül fogsz számára utat törni ahhoz az oltárhoz, a mely elé kötelességed őt vezetni.

– Attól tartok, hogy ő nem állja ki ezt a nagy fáradságot.

– A munka nehéz lesz; de mikor a bajt érzi az ember, akkor az erőt is érzi hozzá. Olyan ő, mint egy gyermek. Láttál már valaha gyermeket játékban úgy kifáradni, hogy újra ne tudja azt kezdeni? Csak bizd őt én rám. Hát hiába neveltem volna én fel valamennyi testvéremnek a gyermekeit? Én voltam mindannyiok pulyáinak a dajkája, pesztonkája, játszótársa, hopmestere. Mindent megtettek, a mit én akartam, s azt hitték, hogy ők akarják. Nézd, milyen jó kedvvel fut felénk! Valamit talált bizonynyal.

Blanka az alatt, míg a férfiak a merész haditervet készíték, nagy gyönyörűségét találta a sziklatető késő őszi flórájában.

Itt még dér nem volt; még nyiltak az indigókék csengetyűvirágok, a fehér és piros gyopár; a sziklahasadékokat elfoglalta a rózsaszínben virágzó szaka (Sedum) s az üszögőrnek egy sárgavirágú faja (Senecio). Ezekből ő egész bokrétára valót szedett. Utoljára aztán az a gyermeköröm várt rá, hogy egy «medveszőlő» bokorra akadt, mely épen tele volt érett gyümölcscsel. Ez a havasok díszcserjéje. Sötétzöld bőrkemény levelei sohasem hullanak le, s ághegyein piros bogyófürtök csüggnek.

Hogy megörült neki!

– Nem mérges ez? Kérdezé Árontól repeső kiváncsisággal.

Áron megnyugtatásul a szájába vett egyet a bogyóból. Akkor aztán Blankának is meg kellett azt kóstolni; a mitől nagyon furcsán összehúzta az arczát. Azt mondta, hogy igen fanyar.

– Azért ő medveszőlő.

– Hanem bokrétának jó lesz a két bátyánk számára, a kik vőfélyül elénk jönnek a Leánykakőig, mondá Blanka s ledőlt pihenni és bokrétát kötni a leterített bundára.

Áron szeme tele lett könynyel erre a szóra.

Azért még sem esett ki a gyermeknevelő szerepből.

– Ah, annál sokkal szebbet fogunk találni a Balyika-vár völgyében. Az is egy faja az arbutusnak; de nagy ritkaság. E tájon kívül csak Olaszországban és Irlandban terem. Itt úgy hiják, hogy «ősztavasz-virág». Az ágai korallpirosak, a levelei örökzöldek s az ághegyein késő őszszel nyílik a virág, fehér illatos fürtökben s a gyümölcse a másik őszszel érik meg, úgy, hogy egyszerre borítja virág és gyümölcs a szép bokrot. Valódi nemzeti szinű bokréta.

– Hol van az? Messze van ide? kérdé Blanka, felugorva henyéltéből; nem volt már fáradt.

– Bizony jó messze van az, drága gyöngyöm. A míg a tordai hasadékot elérjük, jó egy óra. Onnan a Balyika váráig másik óra. S én azt hiszem, hogy valaki nagyon el van már fáradva; jól fog esni megpihenni a malomházban s holnap reggel folytatni az utat.

– Nem, nem! Én nem vagyok elfáradva! Még ma menjünk oda!

S kész lett volna rögtön lóra ülni.

A gyermeknevelői csiny teljesen sikerült.

– A lovak hadd legeljenek egy kissé, azután sem ülünk nyeregbe, sokkal jobb lesz gyalog mennünk a hegy lábáig, ez kevesebb fáradság.

Azután elment maga az öreg a csalitba s teleszedte a kalapját érett áfonyával, előkereste az iszákjából a tiszta sávolyos kendőt, azon keresztül facsarta a bogyók levét egy bükkfapohárba s megkinálta vele Blankát.

A nő csak épen annyit hagyott benne, a mennyitől Manassé «megihassa utána szerelmét», s azt mondá, hogy soha életében nem esett neki valami jobban.

Egészen felfrissült tőle. A gyermek készen volt újra kezdeni a – játékot, mibe már belefáradt.

Áron szájába dugta két ujját s füttyentett. A három szanaszét kóborló paripa erre oda ügetett. «Czo fel fakó! megyünk tovább.» Azzal felkerekedtek s mentek torony irányába a hegyoldalon alá. A három paripa követte őket vezetés nélkül.

XLIII.

A tordai hasadék a vulcani alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegyláncz, tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak, csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaörlő idő görgeteg kőzuhanyokká porlasztotta a bérczfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a góth építészet pillérei állnak el a falaktól, a miknek ormozata ma is a münsterek czifra, fantasztikus párkányzatát mimeli.

A Magyar-Peterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapu alkotja, több száz lábnyi magas; a világ legnagyobb diadalíve: egy geologiai talány.

Az átelleni bércztetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely megragadó nagyszerűségével az isteni némaságot egyesíti.

S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet ment itt végbe. A római kultura egyik előretolt központja volt itten. Túl a hasadékon volt a provinczia legnevezetesebb városa: Salinopolis, s a fensíkon mellette a megerősített táborhely, lánczolata a védműveknek, honnan az uralkodó Róma az északi barbároknak parancsait osztá. A kétezer év előtt vájt sóbányák tanúi ez életnek, és a gigászi kőkoczkák s a romok alól napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út most is ott domborodik a zöld szántóföldek között (a Pratu lui Trajanon, hol Róma uralkodója az utolsó dák királyt, Decebalt letörte), hosszú egyenes vonalban. – Azután más lakók jöttek. A letelepült magyar népnek egyik szent királya: László, itt vívta döntő harczát a tatárok ellen. A legenda azt meséli, hogy az ő imájára hasadt ketté a bércz, hogy ellenségeit visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is mutogatják a szikla ormán, s azon a helyen kápolnát építettek a szent harcz emlékére. Azt a kápolnát megint Dzsingiszkhán fiának mongol hordái pusztíták el, s akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész mongol tábor ellen. Majd a szabadság- és vallásháború alatt volt itt menedéke Rákóczy portyázó vezéreinek, kik még a harcz bevégezte után is innen folytattak egy mesebeli küzdelmet, százan egy egész világ ellen. Azontúl csak az emlék maradt meg, s az elrejtett kincsekrőli mondák. A Szent László kápolnája helyén egy faépület huzódott meg, keleti hitű kalugyerek számára, történetünk idejéig. – Ma már (negyven év után) azt sem találjuk ott, csak egy alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek egykori temetőjének helyét.

A természet alkotásának nagyszerű látványa, a mondák, a legendák, a történeti emlékek, miket Áron bátya minden lépten-nyomon elő tudott adni, feledteték Blankával a fáradságos, nehéz utat.

A peterdi malom fűzfáit elhagyva, folyvást a vízmederben kellett előreléptetni, melyből el levén fogva a víz, csak a tócsák maradtak a fenekén, tele viczkándozó apró halsereggel s nyüzsgő rákcsoporttal.

A kétnyilatú sziklakapun áthaladva, a tíz-húsz ölnyi távolra szétnyilt két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi láttatni a kék égnek, csak a déli sziklákon megtört verőfény tanusítja, hogy még nappal van.

A hegyrepedés egy órajárásnyi távolban a Hesdád völgytől annyira összeszükül, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három ölnél. Ha csak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal medre között csak nekivetkőzve és nagy elszántsággal lehet keresztülhatolni. Azért a tordai hasadék tulsó kapuját nagyon kevés ember látta testi szemeivel.

Ezt a szorost Balyika kapujának hívják.

Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, a mi a kirugó sziklafalba van vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfakaput, mely aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb magasságúnak kellett lenni, a mit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a kapu fölött. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet kerekes lánczczal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor aztán a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a Pharao népeit elseprő tenger, omlott az alsó mederbe s ha ostromló sereget talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.

E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szükülésen túl egymással szembenéz, úgy, hogy egyiknek a kapujából a másikához nyillal, puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó védőjéről Balyika várának nevezi.

Mikor a kapuhelyhez közelítettek, hol a patak hátramaradt vize a kőtalaj kivájt medenczéjében álló tavat hagyott hátra, Áron bátya előre lovagolt, állítólag azért, hogy megmérje a vizet, elég sekély-e a keresztülgázolásra? Voltaképen pedig azért sietett előre, hogy az adott jelt a keresztül húzott zsinegen meglelje és mire Blanka odaér, eltávolítsa.

Úgy beszéltek össze Manasséval, hogy ha a jeladás kedvező, Áron megmutatja Blankának a völgy virágkertét; magáról a barlangról azonban elvonja megtekintési kedvét azzal a szóval, hogy abban nagyon sok kigyó lakik; ha pedig a jeladás veszedelmet hirdet, akkor minden mesemondási tudományát előveszi, hogy Blankának kedvet csináljon hozzá, az éjt a barlangvárban tölteni.

Áron nem sokára visszatért azzal a tudósítással, hogy a medenczén könnyen át lehet lóval gázolni, s akkor rögtön meglátjuk a Balyika barlangvárát.

– Ah; nincsenek abban a barlangban kigyók? kérdezé rögtön Blanka. Minden asszonynak ez lett volna bizonynyal az első kérdése. A mióta a paradicsomban úgy megjártuk a kigyóval, azóta a nőknek különös ellenszenvük van ez egész hüllő-faj iránt.

– Vannak, felelt rá Áron bátya.

Manassé megkönnyülten lélekze fel.

Hanem ezúttal csalódott. Áron bátya csak egyenes hazugság mondásra nem volt képesítve; válasza nem a jó jeladás következése volt.

– Hanem azoktól mi nekünk nem kell félnünk; folytatá tovább, tüzet rakunk elüzésükre, a minél még erősebb oltalmunk ez a kakas, meg a jércze. Ezektől elfut minden kigyó és patkány; azt hiszi a csupasz nyakuk felől, hogy saskeselyűk. Ezek fognak bennünket strázsálni, a míg alszunk.

Ebből megértette Manassé, hogy a veszély köröskörül elzárta az útjokat s itt kell maradniok a Balyika-várban.

Áron pedig azon volt, hogy földicsérje Blanka előtt azt a felséges mulatságot, mikor a ropogó tűz mellett fognak heverészni egy templom magasságú barlangban, a miben hajdan őseik hónapokon át védték magukat diadalmasan, barbár hordák ellen. A férfiak fölváltva állnak őrt, míg ő a tűz mellett, jó bundába takarva, szenderegni fog, a feje alja illatos szénapetrenczéből vetve.

Ezalatt a szűk torkolatból kiértek a tágasabb öbölbe, mely a két átelleni várat egyszerre fölmutatja.

Két egymásra néző barlang az a két sziklafalban, a patak medre fölött egyforma magasságban, mely hetven lábnyi lehet. Az északi oldal barlangjához csak szikláról sziklára mászva lehet följutni; tágas szája annak is be volt falazva, s a fal bejárata is oly magasan van, hogy oda valószinűleg csak lábtón jutottak, a kik benne laktak.

A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas, boltív alakú szádát a bejáratánál széles tömör kőfal zárja el; gigászi rendszerben rakott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s azonfölül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja, ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanúságául annak, hogy ez lakályosan berendezett otthona volt valakinek.

Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon virágos kertje. Még késő őszszel is tele zöldelő cserjével s az őszi virágok ritka fajaival.

Szenvedélyes füvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok lőporral vetteté szét a sziklákat, s úgy vágatott egy merész utat a sziklaoldalba; ezt az utat most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és Mæcenas a botanikus világban, s maga is gyakran látogatja a helyet (Haynald).

Mikor Blanka e kis völgyben leszállt a lováról, olyan volt, mint egy valóságos gyermek. Minden virágot le akart szedni, a mi eléje akadt. Áron megmondta neki minden virágnak a nevét, s hogy azok «e helyen kívül», mely távol világrészben találhatók csak föl.

Még Manasséra is elragadt a füvészkedési kedv, elfeledte azt, hogy ez csak a halálveszély borzalmait eltakarni való játék, egy asszony számára kigondolva, a ki előtt a bajt titkolni kell.

– Hogy került ide, s hogy maradt meg itt annyi ritka délövi növény? jegyzé meg Áronnak.

– Hát én az én paraszt eszemmel így okoskodom: ez a vidék római colonia volt. Ezt a barlangot még a rómaiak erődítették meg itten. Tanúja annak a falakba ékelt sok égetett cserép, melyet csak a római használt, a dák se azelőtt, se a mai napig nem vesződik azzal, hogy követ süssön. Ez is a Salinæ védelmére szolgálhatott a leigázott dák ellen. A mely római urat ebbe a várba tettek centuriónak, az azt számüzetésül vehette s Ovidiussal együtt sírhatott az elhagyott «urbs» után. A római szereti a virágokat. A merre járt valaha, nemcsak a romok, a hamvvedrek, a régi pénzek, hanem a meghonosított növények is hirdetik egykori ottlétét. Én azt hiszem, e vár száműzött urai csináltak egykor virágos kertet ebből a völgyből. Ők elmúltak, a virág megmaradt. Ezt a völgyet a déli nap süti, a bérczek védik az északi szelek ellen; alatta soha be nem fagyó víz zuhog, a tél fagyát enyhíti; így ebben a katlanban, mint egy melegházban tenyészik száz olyan növény, a mi ez égalj alatt sehol.

A virágszedés mellett mind jobban megközelítették a barlangot. Blanka futott elől. Nem akarta másnak engedni azt a dicsőséget, hogy az «ősztavasz-virágot» feltalálja, a minek létezését bizton hitte.

Áron nem szokott tréfálni. Ő Manassé bátyja. S Blanka Manassét is úgy ismerte már, hogy a mire az azt mondja, hogy «van», az bizonyosan van.

S asszonyoknál meg van a találási ösztön. Blanka az öröm sikoltásával rohant egyszerre előre, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle, a mit talált. S valóban ott volt a díszbokrok leggyönyörűbbike: az «ősztavasz kukojcza» (Arbutus Unedo) odahuzódva egy szikla-sut fülkéjébe, mintha rejtegetni akarná kincsét szem elől; egy embermagasnyi bokor, tövénél pikkelyes kéreggel, mit századok moha fed már; míg fiatal ágai a korall pirosságával vetekednek, sötétzöld levelei kemények, mint a puszpángé s ághegyein egymás mellett skarlátpiros bogyófürtök és gyöngyvirágalakú illatos fehér bokrétácskák. Ha Dárius rejtett kincseit találta volna meg, nem lett volna olyan öröme Blankának, mint mikor azt az igért bokrot meglelé.

Örömében nem tudott mást tenni, mint hogy Áront megcsókolta, a min az öreg nagyon elbámult. Rút volt szegény, szokatlan volt neki, hogy őt jókedvéből megcsókolja valaki.

És aztán nem mert arról a szép bokorról egy ágat letörni Blanka. Csak állt előtte, mintha attól félne, hogy most mindjárt kijön az a nagy úr a barlangból, a kié ez a csodaszép bokor s iszonyú zálogot követel.

– Látja, ángyikám, ugy-e hogy Áron bátya nem hazudott.

Blanka felkaczagott.

– Áron bátya! Én szeretném, ha tegeznők egymást.

– Az se hazugság ám.

– No hát szakíts nekem róla; én sajnálom megtépni.

Áron aztán, kertész ember módjára, kivette a görbe kését a bekecs zsebéből s szép figyelmesen metszette le a galyakat a pompás bokorról. Blanka rendelkezett. «Egyet Manassé kalapja mellé! Egyet te neked. Kettőt a két vőfélybátyánk számára. – Többet ne. Nekem nem kell. Hadd maradjon azoknak is, a kik jövő évben ide jönnek.»

XLIV.

A nap utolsó alkonysugarai aranyat szőttek a sziklavölgy átlátszó ködébe, midőn a barlangvár kapujához érének. A magasból valami hangzott alá, a mi hasonlatos nagy néptömeg énekléséhez, vegyülve dobpörgéssel.

– Siessünk be a várba! sugá Áron Manassénak. Asszonyod megtalálja kérdezni, mi az, a mi itt a fejünk fölött zeng?

Az a fölkelő tábor estima-éneke volt. Az ott tanyázott a fejük fölött ezer lábnyi magasban. A barlang száda fölött elnyuló sziklatömeg, mint egy titáni risalith eltakarta az alant fekvő völgyet a fensíkon levők szemei elől.

A vár bejáratának azonban kapuja is volt. Ezt nem készítette ács és lakatos, maga a természet növelte oda rengeteg vadrózsa-bozót alakjában, mely a kapu elejét egészen betölté.

Áron előre törtetett a bozóton keresztül; az ő bőrködmenének nem ártott az meg; de Blankának és Manassénak kívül kellett maradniok, a míg ő a várból visszatért három szál deszkával, a miket keresztül dugva a csipkebozóton, kettővel kétfelé hajtották ő és Manassé a gallyakat, a harmadikat pedig a résbe fektették pallónak; azon aztán Blanka sértetlenül vehette be a tövissánczot.

– Hol vetted te ezeket a doczkákat? kérdé Manassé bátyjától.

– Gondoskodik az Úr az ő hiveiről a pusztában, felelt neki Áron bátya.

S az Úr gondoskodása még többre is kiterjedt. Az ölnyi vastag külső falnak egy zugába szénahalmaz volt tetézve: annak a rejtekéből szurokfáklyák kerültek elő; egyet azok közül meggyujtott Áron s azután, mint a ki idehaza van, s a cselédjeivel rendelkezik, kiadá a parancsolatot Manassénak, hogy vezesse be a lovakat egyenkint az udvarba, Blankának pedig, hogy addig üljön le a kőpadra és kösse meg bokrétáit, etesse meg a baromfiait, a míg ő bemegy és rendbehozza – a házat.

Blankának dévaj kedve volt a fölött, hogy ő valahára egy elhagyott várban fog meghálni éjszakára: kisértetes meséket hallgatni, karját kedveséébe fűzve a lobogó tűz mellett.

Várakozásában azt a mulatságot találta ki egyes-egyedül, hogy a vadrózsáról leszedte a csipkebogyókat s azokat fonálra fűzve, korall-nyaklánczot készített belőle magának. – Pedig még a másik ékszere is megvan Manassé ereklyéi közt: a pitypang-nyakláncz a Colossæumból. Azalatt a kakas és jércze az öléből ette az árpát.

Manassé e közben felvezette a lovakat, kipányvázta őket a fal mellé s szénát tett eléjük. Azután behúzta a deszkákat a rózsabozótból, azokat bevitte, Áron parancsa szerint, a barlangba; az összeboruló rózsa aztán ismét zárt kaput képezett a barlang előtt.

Akkor Áron bátya is előkerült s mint szives házigazdához illik, karját nyujtá Blankának, hogy őt bevezesse.

– Ah, ez a te házad, Áron? kérdé enyelgőn Blanka.

– Ez eleitől fogva mindig annak a háza, a ki elfoglalja. Most az enyém.

De mennyire meg volt lepetve Blanka, mikor a belső ajtón belépve, egy tisztán tartott boltíves termet látott maga előtt, melyet a közepén rakott rőzsetűz köröskörül megvilágított s a tűz mellett terített asztalt, annak folytatásául egy vetett fekhelyt, az asztalon palaczkokban friss vizet és üvegpoharakat.

– Áron bátya, te ezermester vagy! honnan szerezted ezt mind?

Ez a kérdés majd csakhogy ki nem pattantotta azt a titkot, hogy idejövetelük és itt megmaradásuk elő volt készítve. Áron gondolkodott rajta, hogy mit feleljen? Azt mondani, hogy mindezt magával hozta az általvetőben, mégis ocsmány nagy hazugság lett volna az Isten színe előtt, a ki bizonyára a föld alatt is meglátja az embert. Valami közvetítő oraculumot gondolt ki. «Annak a molnárnak tudtára adtam, hogy itt maradunk, az küldé előre mindezeket a rövidebb hegyi uton.» – Igy aztán csak a jobb kezének a hüvelykujja hazudott, a melyikkel hátrafelé mutatott, mert nem «annak» a molnárnak cselekedete volt ez, a ki a peterdi bejáratot őrzi, hanem «emennek», a ki a Torda felőlinél őröl.

A további kérdezősködésnek útját állta Áron bátya régészeti értekezéseivel; elmagyarázva Blankának, mire valók voltak azok a nagy ablakok a homlokfalon s azok fölött a lőrések? hol voltak a ví-folyosók, a lakszobák az emeletre épült sziklaalatti házban? melynek bizonyosan volt asszonylakója is, – különben kinek a kedveért lett volna a kert ültetve a vár előtt?

Azután körülhordozta vendégét a palotájában.

Az egy görög Π betüt képez (épen, mint a Cagliari-palota) s a tulsó szárnyából egy fölfelé haladó folyosó nyílik, de melyen már csak meggörnyedve lehet haladni.

Ez vezet a kúthoz, a honnan Áron a friss vizet meríté. A vár hajdani lakói mindennel el voltak látva.

– Mi úgy vagyunk most itt, mondá Blanka, mint Cooper «Utolsó Mohikán»-jában az utazó angol család a barlangban. Csak az indiánok hiányzanak:

A két férfi egymás szemébe nézett. Hiányzanak? Itt vannak a fejünk fölött.

Blanka, a mint visszatértek a tűzhelyhez, kinálás nélkül elfoglalta a számára készített fekhelyt. A három szál deszka három széles kődarabra volt végig fektetve s le volt takarva bundával. Áron bátya négy szál paticsfából, meg Blanka shawljából még mennyezetet is rögtönzött a fekhely fölé: ez illő és szokás is. A mint Blanka végignyujtózott e fekhelyen, a kakas is fölrepült jérczéjével együtt a mennyezet kalodafájára, úrnője lábához: onnan őrködött rá. A nyoszolyául szolgáló deszkák folytatása volt az étkező asztal, melyhez a férfiak letelepedtek. Blankának nem kellett már semmi, csak egy ital üde forrásvíz, azután meg mesemondás. Azt elhallgatta, félálmosan is, arczát tenyerébe nyugtatva: olyan érdekes volt, a hogy azt Áron bátya (keverve a valót a költöttel) ki tudta rakni. Hogyan védte magát e várbarlang utolsó harczos ura éveken át a császári tábornokok ellen? Mikor Rákóczy Ferencz seregei mind lerakták már a fegyvert, ő egyedül, századmagával megtagadta a békekötést. Hogy viselt háborut egy egész ország ellen? Hogy hullottak el bajtársai egyenkint az egyenetlen harczban? Hogy maradt utoljára egyes-egyedül. Még akkor sem adta meg magát, még akkor sem tudták legyőzni. Végre őt is, mint annyi mást, csak a szerelem ejthette meg. Belebolondult a szép Rozáliba, a tordai mézesbábsütő legszebbik leányába. Annak pedig volt már akkor jegyese, Marczi, a nyalka henteslegény, a leghíresebb tordai malaczpecsenye-sütőnek a fia. A szép Rozáli még sem sajnálta Balyika Nikita szerelmét viszonozni. De ezt csak azért tette, hogy a hirhedett rablót megejtse s az országot megszabadítsa tőle. Egy este, mikor ismét találkozót adott Balyikának, alattomban értesítette a bírákat és hadnagyokat s azok elrejtőztek fegyveres hadakkal, hogy a híres rablót elfogják. De Balyika kivágta magát a fegyveresek közül s menekült a tordai hasadék felé. Üldözői nem birták utolérni se gyalog, se lóháton. Csak Marczi, a megcsalt vőlegény maradt a sarkában, s mikor már Balyika épen be akart illanni a vára kapuján, utána hajított fejszével úgy fejbe találta, hogy rögtön ott halt meg. Ez lett vége a vár utolsó urának.

– Hát a Marcziból és Rozáliból mi lett? kérdé tovább Blanka.

Áron bátya aztán fogta a Marczit, elvitte török fogságba, tatár fogságba, kozák rabságba; mikor már a kutyafejű tatároknál volt vele, ott Blanka szép csendesen elszunnyadt.

– Soha se hallottam én ezt a történetet, bátya, mondá Manassé, midőn bizonyos volt már, hogy Blanka alszik.

– Magam sem, felelt rá őszintén Áron, de hát szorultságból az ember még poétává is lesz. Nem tudom, holnap miféle hazugságokkal tudjuk az asszonyt itt tartani? Gondolj ki már te is valamit! Ne csak mindig az én lelkem kárhozzék el a sok görbe igazságmondástól.

– Jó lesz bátya, majd gondolok ki valamit. Most tedd le magadat és add át a nyugalomnak; én fenmaradok őrködni s a tüzet éleszteni. Éjfél után majd fölkeltelek, s akkor én fekszem le aludni és te virrasztasz.

– Biz az jó lesz, mondá Áron, hanem gondolj ki valami tréfát holnapra az asszonyodnak, mert én már kifogytam a tudományomból.

Azzal egy köteg rőzsét tett a feje alá vánkosnak, a két karját keresztbe tette a mellén: «én édes istenkém!» sóhajta, s a másik perczben aludt.

… Manassé aztán azon volt, hogy találjon ki valami újat holnapra, valami meglepőt.

XLV.

Manassé elővette a tárczáját s annak a pergamenlapjára e sorokat írta irallal:

«Kedves Áron bátyám!

«Lehetetlen az, hogy én álomra hajtsam fejemet, a mikor Simon és Jonathán bátyám feje fölött a halálpallos függ.

«Lehetetlen az, hogy az én drága kis szülöttevárosomat irtóharcz szinhelyévé tenni engedjem.

«Lehetetlen az, hogy én arra a völgyre, mely az emberölést nem ismerte erénynek soha, a hova nőmet azért akartam vinni, hogy megismertessem vele az embert a maga ős ártatlanságában, az Istent a maga végtelen szeretetében: most tűzlángokat, vérfürdőt vigyek.

«Megkisértem azt, a mit lehetőnek tartok.

«Míg ti csendesen alusztok az Úrban, én elmegyek fölkeresni a fölkelő tábor vezérét. A mit erőszak, fenyegetés ki nem vihet, jó szó, engesztelő hang elérheti. Én két bátyámat a halálból és fogságból megszabadítom. Nincs félelem, mely ettől visszatartson. – Valamint hogy nincsen öröm, nincsen gyönyörűség az életben, mely rábirjon, hogy a siralomházba tett testvéreim börtöne mellett lopva osonjak el, s menjek lakodalmat ülni, a míg őket veszteni viszik.

«Egyedül megyek közéjük és fegyvertelenül.

«Ti jöttök én rám dárdával, paizszsal, én pedig ti rátok a seregek urának nevével!

«Hiszem, hogy győzni fogok.

«Téged pedig arra kérlek, hogy légy oltalmazója egyetlenemnek.

«Mindenek előtt a Balyika-várat hagyjátok el kora hajnallal. Ittlétünket már egy ember tudja s az elárulhatja.

«Te ismered az útat innen a «Porlik» barlanghoz, a minek létéről kevesen tudnak; az jól el van rejtve itt a sziklák között. Oda költözzetek át.

«Én reggelre a Monasteriától szintén oda fogok jönni a két bátyámmal együtt. A melyikünk előbb érkezik, a másikat nyugodtan bevárja.

«Ha pedig azt végezte volna felőlem az Úr, hogy feladatomban elbukjam: akkor légy gondviselője egyetlenemnek. Mentsd meg innen, de ne hadd elveszni a világban. Ha családunkat megtartja az Úr, fogadjátok őt testvérül magatok közé. Ő hozzátok méltó. Balsorsomat, ha utolér, kimélettel add tudtára. E tárczában van az ő vagyona és az én megtakarított keresményem; – ennek viseld gondját.

«Dávid bátyám annyira hasonlít hozzám arczban: szivében sokkal jobb, mint én… Mindenemet reá hagyom…

«Aztán ne mutasd előtte, hogy miattam keseregsz.

«Ha Isten velem, ki ellenem?

Öcséd Manassé.»

Mikor ezt megírta, a tárczából nehány bankjegyet vett magához s azzal a tárczát Áron bekecsének külső mellzsebébe dugta.

Aztán odahajolt csendesen Blanka fölé; egy csókot lehelt tiszta homlokára, a tűzre új rőzseköteget rakott s köpenyét vállára vetve, elhagyá a barlangot.

Az udvaron felnyergelé a lovát s keresztül törtetett a kaput elzáró csipkebozóton.

A hold akkor jött fel, utolsó negyedében járt már: egy idomtalan világító jégtömeg a csillagok között. Világánál kivehető volt a patakmeder útja, melyből a Balyika várától nehány száz lépésnyire egy meredek lejtő visz fel a Monasteria fensíkjához. Merész, koczkáztatott út, görgeteg kövek között: a paripát jobb kantáron fogva vezetni, mint rajta ülni, de az erős akarat legyőzi az erős akadályt. Fél órai nehéz fáradság után Manassé elérte a Muntye fensíkjának kezdetét, mely szálas tölgyerdővel volt fedve.

Jó kalauza volt az éjben a hegyormon meggyujtott jeltűz, melyhez hasonlók több hegytetőn világítottak közel és távolban: égő felkiáltó jelek az éjben, mintha Erdély minden hegyei összebeszéltek volna, hogy ma tűzokádókat játszanak.

E jeltűzből megtudta azt, hogy hol van annak a fölkelő tábornak a főhadiszállása, a melyik Toroczkót fenyegeti?

A felé tartott. A fölkelő tábornak nem voltak előörsei; ez nem szokás; – útjában egész a Monasteriáig nem talált senkit, a ki feltartóztatta volna. Ott leszállt a lováról, azt megkötötte egy fához s aztán gyalog ment a kis tornyos épületig, mely zárda és kápolna volt egy személyben, s ez alkalommal, mint egyetlen födél a hegyháton, főhadiszállás is.

Az épület bejárata előtt volt két őr; mind a kettő hason feküdt és aludt. Az egyiket megrángatta Manassé, hogy bejelentesse magát vele: az nem sikerült sehogy, a másiknak aztán békét hagyott. Kénytelen volt minden bejelentés nélkül belépni az ajtón a Monasteriába.

Künn hamvadóban voltak az őrtüzek; csak az egy szurokkal bekent jelfa égett lángolva. Aludt az egész tábor csendesen. Felőle mind el lehetett volna lopni azokat a hosszú faágyúkat, a melyek mellett a vontató bivalyok kérődztek csendesen.

XLVI.

Áron bátya felől ugyan szépen elmulhatott az éjfél, meg is virradhatott a szép piros hajnal; ő ugyan föl nem ébredt magától, olyan jóizűen aludt azon a puszta földön. – Hanem a lovaknak az a szokásuk, hogy ha egyet elvisznek közülök, az ottmaradtak elkezdenek nyeríteni utána. Ez ébreszté föl Áron bátyát.

Meglepetve ugrott fel. A tűz elhamvadt egészen, hanem az ablakokon besütött a reggel fénye.

– Hopp! de el is aluvám! mondá az öreg s elkezde Manasséval veszekedni, hogy miért nem költötte föl elébb? s csak azután, hogy szemeivel is meggyőződött róla, hogy az, a kivel perlekedik, nincsen itten, kezdett róla gondolkozni, – hol van hát?

Bizonyosan kiment a lovakhoz s engedte bátyját nyugodni.

Utána nézett.

Az udvarra kilépve aztán, látta, hogy nincs ottan több két lónál, a harmadik hiányzik.

«Hát ez már micsoda?» dörmögött az öreg meghökkenve. «Csak nem evett gombát, hogy itt hagyjon bennünket?»

Ekkor, a mint tapogatni kezdi magát, hogy vajjon csakugyan ébren van-e? észreveszi a bekecs zsebébe dugott tárczát.

«Ne te ne! Hisz ez a Manassé pugyilárissa! hát ennek mi kell, hogy hozzám ragasztja magát?»

Kinyitotta a tárczát, s látta, hogy a pergamenre valami van írva, a mi ezen kezdődik: «Kedves Áron bátyám!»

«No ezt aligha hozzám nem írta a Manassé gyerek.»

S hozzá fogott, hogy olvassa.

Mikor aztán végigolvasta, csak odacsapta magát a két tenyerével a kőfalhoz s fölsóhajta keservesen:

«Oh, én édes Jehova Istenem! Mivel látogatsz még meg engem? Minő csapást mérsz még az én kemény fejemre? Oh, én uram, kegyelmes Istenem!»

Olyan lenyomott hangon beszélt, hogy azt csak az Isten hallhassa meg, de amaz alvó személy föl ne ébredjen reá.

Aztán Manasséval kezdett el versengeni, még pedig oly hangon, hogy az mérföldnyi távolban is meghallja azt, de a közel alvó asszony föl ne ébredjen reá.

«Hát elmentél te is megkisérteni a lehetetlent. Beszélni fogsz a jégesőnek, hogy váljon permeteggé! Beszélni fogsz a kiáradt folyónak, hogy térjen medrébe vissza! Beszélni fogsz az oroszlánnak, a tigrisnek, a párducznak, hogy ne szomjazzák többé a vért? Rábeszéled a halált, hogy legyen személyválogató. Ne vágja le ezután azt, a kit megsiratnak, hordja el csak a naplopót, a gonosztevőt? Be akarod oltani az emberekbe a szeretetet, mint a bárányhimlőt, hogy ne legyenek egymásra nézve dögvész? – Oh, én legkedvesebb, legjobb vérem! házamnak koronája! miért cselekedted ezt mivelünk? Vesztünk volna el mind a heten, csak te maradtál volna meg! Ki szabadít meg, ki tart meg, ki oltalmaz meg téged ama halálos utadban? Hol lakik az Isten? Lakik-e ebben a kőben? Hát ebben a másik kőben? Pedig ezek nem olyan kemény kövek, mint az emberek szivei.»

S elkezdte egyik követ a másikra hajigálni.

Erre a zajra fölébredt Blanka.

Első pillanatra nem tudott ráeszmélni, hogy hol van? Egy sötét terem, nagy ablakokkal, künn kőzuhogás. Azt hitte, hogy a Cagliari-palotában van, s a római nép hajigálja kövekkel a falakat.

– Hol vagyok? Manassé!

Kiáltására a fehér kakas elkezdett kiabálni. Ettől megijedt, azt hitte: rém, lidércz.

Aztán lassankint magához tért. Kezdte az álmát elfeledni, s felismerni a helyzetet, a miben van. Egyes-egyedül egy mély, sötét, süket barlangban.

A kődobálás zöreje is elnémult s aztán sírbolti csendesség lett körülötte. El van-e itt temetve? A kakas azonban megtudta már, hogy itt van a hajnal, s pulykautánzó tompa hangján egy nagyot kukorékolt ülőjéről.

Blanka leszállt fekhelyéről s a félsötétben a barlangfal ajtajához közelített.

Látta, hogy már világos van: a nap verőfénye ragyog az ormokon.

Az ajtófélhez huzódva, kitekinte s ott a csipkebokor előtt látott egy férfialakot, ki két hosszú karját összekulcsolt kezeivel feje fölé emelve tartá s úgy nézett fel mozdulatlanul az égre. Egyszer aztán e szobormerevenen álló alak elkezdé énekelni:

Egyszerű, csendes dallamú zsoltár az, s a ki énekli, sem mestere, sem művésze az éneklésnek; de érzés volt benne és igazság, mit kifejezett a hang és a tekintet.

Dávidnak, az ellenségeitől körülvett királynak, az üldözői elől barlangba rejtőző igaznak, a gyermeke halálhirétől lesujtott apának égrekiáltó szava volt az.

Ez nem czeremónia; – ez az érzések kitörése.

Valami ellenállhatlanul megragadó volt a jelenetben, a mint ez idomtalan, túlizmosult férfialak az ember-nemlakta magányban, holt kövek és örökké élő bokroktól környezetten, kezeit feltartva, kényszeríté a magasságos eget leszállni hozzá. Az Istennel érintkezés közvetlensége sugárzott szemeiből vissza, arczvonásain az erőszakos törekvés, megtalálni azt, a ki mindenütt jelen van – s nem látható sehol.

S aztán minő áldott megnyugvás tért ez arcz vonásaira, midőn zsoltárát végigéneklé: éltető hit, meleg bizalom, szívbeli erősség, «mert szégyent nem vallanak, a kik hozzád esedeznek».

Mikor tekintetét elfordítá az égről, látszott ez arczon, hogy ez embernek a szíve megtölt Istennel.

A barlang felé indult.

Blanka visszahuzta magát az ajtótól, nehogy Áron észrevegye, hogy őt megleste. Azt hitte, hogy ez bántani fogja őt.

Mikor aztán meglátta őt Áron, egyszerre visszatért az arczára a megszokott székelyes enyelgő kifejezés:

– Ne te ne! Hát már magát fel is öltöztette a dajka.

A «maga» megszólítás még a tegezésnél is bizalmasabb.

Blankának azonban csak egy kérdése volt hozzá:

«Hol van Manassé?»

Hiszen már erre készen volt a felelet nagyon szépen.

– Jaj, édes vérem, nagy kópé az! Azt gondolá ki, hogy útbaejtsük a «Porlik» barlangot, a mi szintén hegyhasadékban van; de kissé furfangos az útja, azért kissé elmene előre, hogy a kecskepásztorok segélyével azt előttünk elegyengesse. Az ám a gyönyörűséges szép barlang, édes mézem!

Áron bátya aztán elmondott mindent, a mit a Porlik barlangról korábbi szemléletből tudott, hogy az olyan, mint egy theátrum, belül bevonva drága csepegőkő brilliántos zuzmarájával; kívül, mint egy szinpad, fölczifrázva repkénynyel, bokorral; bohókás csepegőkő-alakok benne a játszó személyzet; van orgonája is, stalactitból, azon játszani fognak fölváltva Manasséval, az ő kedvencz nótáját, ha majd megmondja, hogy mi az? s ott fognak ebédelni a Dárius király asztalán, a mely mindig meg van terítve, csakhogy kőből van rajta a kenyér.

Mikor vége volt a mesemondásnak, Blanka fájdalmas, szívtől szakadt hangon ismétlé megint csak az előbbi kérdést:

«Hol van Manassé?»

– Hát hiszen, drága gyémántom, mind arról beszéltem most egyfolytában.

Blanka e pillanatban oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mintha azon tőrök járnák azt keresztül, mik a szűzanya szivét megsebzék. Egy okát meg nem mondó, meg nem magyarázható kínos érzés: sejtelem, előérzet, titkos «alajtása» a nagy veszélynek, mely a lelkéhez nőtt alakot fenyegeti; névtelen, alakot nem öltő baljóslat.

Olyasmit érzett, mintha most mindjárt meg kellene halnia.

– No no, édes kis bárányom, mi baj hát? Ne reszkess. Mid fáj olyan nagyon? szólt Áron bátya gyügyögtetve s átkarolta a szegény teremtést és kivitte a szabad levegőre. – Nézd, milyen szép kék az ég, galambkám!

– Az ég, sóhajta föl Blanka s homlokát odanyugtatá Áron bátya vállára, a ki soha annál nehezebb terhet nem érzett a vállára súlyosodni; pedig de sok «vaskenyeret» fölhordott a mély föld alól!

– Oh, Áron bátya! sugá neki Blanka. Te az imént egy olyan szép zsolozsmát énekeltél itten.

– Te hallottad?

– Taníts meg engem erre az énekre.

– Meg akarod azt tanulni? Látod, ez az ének nekem olyan nagy kincsem. Ha a világ minden aranyát nekem kinálnák érte: nem adnám oda cserébe, hogy ne legyen az enyim többé! Mikor ezt elénekeltem, akkor minden csodában hiszek. Akkor eszembe jut, hogy hányszor szabadított meg a csodatevő Isten, az én földönmászó eszemmel ki nem gondolható módon engemet, szeretteimet, népeimet, hazámat, az üldözött igazságot, s akkor aztán a legnagyobb bajok és szorongattatások közepett is hiszem, hogy újra megszabadít. Sokszor vitatkoznak előttem a tudósok, a geologusok a fölött, hogy a tordai hasadékot ki alkotta: Neptun-e, vagy Vulkán? Egyik se tudja, a mit állít, bebizonyítani, csak a másikát tudja megczáfolni. És én akkor inkább hiszem azt, hogy a midőn a nemzetnek egy szent királya e helyen harczolva az ellenséggel, azt látta, hogy nemzete el fog mulni, ha itt legyőzetik: ezzel a zsoltárral és az erős hittel kényszeríté az Istent, a kinek Neptunus csak inasa s Vulkánus csak kályhafütője, hogy egy percz alatt kettérepeszsze ezt a sziklát. – Látod, olyan erős hitem van nekem abban megnyugodni, hogy ha én kérném az Istent, hogy ismét csukja össze fölöttem és szeretteim fölött ezt a sziklahasadékot, úgy védelmezzen meg: hát az is megtörténnék. – Ilyen kincsem nekem az én zsoltárom! – De veled megosztom, drága virágszálom. Ülj ide mellém erre a kőre, s mondd utána a te üvegharang-hangoddal az én köszörülő hangomat.

S aztán megtanította a maga zsoltárára.

Jó tanítvány volt.

– Hát hiszed már most, hogy Manassé ott fog bennünket várni a Porlik barlangban?

Blanka nem felelt rá; de megkisérté «hinni!»

XLVII.

Mikor Manassé benyitott a Monastéria ajtaján, kellett neki nehány pillanatnyi tájékozás, hogy a terem tudományával rendbejöhessen.

Egy igen tágas, de alacsony teremben tíz-tizenkét férfi ült egy hosszú asztal körül, s azon az asztalon nem volt több egy szál faggyúgyertyánál. E gyönge képviselője a világosság terjesztésének igyekezett megküzdeni azzal a dohányfüsttel, a mit a hány ember, annyi pipa, tömörített egy lapáttal meríthető légkörré.

E félhomály és negyedrész világosság mellett fáradozott az egész társaság (polgárruhába öltözött fegyveresek, egy pár határőr-egyenruhát viselő tiszt és egy kalugyer) abban a munkában, a mi a hadjárat alatt tudvalevőleg legélénkebb föladatát képezi a táborkari tagoknak: – ferbliztek.

Miután historicumot adunk elé, kénytelenek vagyunk mind a tárgy czimét, mind annak műszavait eredetiben visszaadni. A ki nem érti meg, ott van számára a német (stb.) szótár; csak keresse. Hogy megtalálja-e? az iránt nem vállalunk szavatosságot.

A közreműködők közül nehányat személyesen ismert Manassé.

Azok nem ügyeltek a belépőre. Nagyobb gondjuk volt annál. Épen «nagy czupász» volt.

Az asztal mellett volt egy üres szék, annak a helytartója talán már kidőlt, vagy elfogyott az apró pénze, s kiment váltatni. Manassé nem sokat gondolkozott, odament s leült arra a székre.

Talán nem ügyeltek rá? talán oly társaság volt az, a melynek tagjai csak most nem rég kerültek össze, s még nem igen ismerik egymást? talán a nagy füst és pisla világ mellett nem tudtak különbséget tenni? vagy a mi a legvalószínűbb volt, hogy az általános érdek foglalt el minden figyelmet, arról lévén szó, hogy ki «teszi a czupászt?»

Erre a kérdésre pedig csak az universal-nyelv ád feleletet: «pénz beszél». Manassénak csak be kellett tenni.

A mi azonban nem volt olyan könnyű tudomány.

Mert azokban az időkben voltak ugyan osztrák állambankjegyek, csakhogy azokat nem igen bocsátotta józan meggondolású ember forgalomba. A közforgalmat képezte, különösen a ferblinek nevezett pénzműveletnél (az elfoglalt területhez képest) vagy a magyar bankjegy, vagy a német államjegy, melyek mindegyikéből egész a democraticus krajczármennyiségekig terjedő képviselők voltak nyerhetők, úgy, hogy az ember nem volt kénytelen, mint későbbi években, az egy forintost négy felé elvágni, ha ki akart belőle adni.

Már most az tökéletes önárulás lett volna, ha Manassé annál az asztalnál, a hol a cassát képviselő tányérban csupa osztrák államjegyek hevertek, egy azoktól elütő magyar bankjegyet dobott volna. Tehát elő kellett keresnie a zsebéből egyikét azoknak a (minden eshetőségre számítva, dugaszban tartott) Reichsschatzscheinoknak, a miknek az egyik oldalára aranyos, a másik oldalára ezüstös betűkkel (ez volt az «érczalap») volt nyomtatva, hogy mennyit érnek? s ugyanaz nagyobb hitesség okáért tizenkétféle nyelven ismételve. Azok közül egyet odadobott a tányérba s akkor aztán neki is osztottak kártyát. A kalugyer osztott, Manassé esett neki «ostorhegyre». Az, a ki átellenében ült, volt a fővezér, azt ő ismerte jól: együtt szolgáltak a guberniumnál. De annak most ő rá semmi gondja sem volt, mert komolyabb dologgal volt elfoglalva: «gusztálással». A mint hogy «ki is vágott» két királyt.

Manassénak még egy szerencséje volt: az, hogy egy hetest, meg egy nyolczast kapott két különböző színből. Mindenki szánalommal tekinte – nem ő rá, hanem a hetesre, meg a nyolczasra.

A kalugyer aztán kivágott maga elé «két sántát».

Általános elszörnyedés!

A kik csak «farbára» mentek be, azok előre elszaladtak, sejtve, hogy itt nagy ütközet lesz. Háromnak azonban még volt reménysége, kiknek sántájuk akadt: (öttel játszottak).

A kalugyer kegyetlenül bánt velük. Minden kártyát «kostáltatott». Azok egymás után «forpászoltak».

Manassé fizetett minden «javítást» a maga hetesére s nyolczasára. – Ez bizonyosan részeg, vagy lopott pénzt hajigál! – Mi köze másnak hozzá!

A fővezér azonban helyt állt s az utolsó kártyát is fizette.

Manassé még akkor sem futott meg. Kivette a maga kártyáit, a mik már most ingyen jártak.

Akkor azután a két matador, a vezér meg a kalugyer elkezdtek egymásra «hivogatni»; keményen «vágott vissza» mind a kettő. Nagy ütközet lett volna belőle, ha ez a félbolond ott nem ül közöttük s mindent megadva, be nem rekeszti a harczot.

Most azután jött a döntő kérdés: «mi van értte?»

A fővezér diadalmasan szólt:

– Ime ez a jutalma annak, a ki a királyokat szereti: «négy király in natura!»

A kalugyer még nagyobb diadallal kiálta föl:

– De ime a jutalma annak, a ki a disznókat szereti: négy disznó!

S azzal nyult a bankóval tetézett tányér után.

Manassé azonban szépen megfogá a kezét s kiterjeszté az asztalra a kártyáit e lesujtó szóval: «girigári».

Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes, négy különböző színből. Ez meg aztán «levágja» a királyokat is, meg a disznókat is.

S azzal besepré a cassát.

Most aztán egyszerre minden ember a szeme közé nézett.

«Hát ez kicsoda itt?»

A vezér ráismert s bámulva kiálta föl:

– Ez itt Adorján Manassé!

Egyszerre felugrált minden ember a helyéről s megannyi ököl emelkedett Manassé felé; csak a kalugyer csapta össze imára a kezeit.

Példátlan vakmerőség ez! Az oroszlánok közé lépni s elkapni előlük a véres konczot.

Manassé pedig könnyűvérű otthoniassággal mondá a rátámadóknak:

– Remélem, hogy urak és gavallérok között vagyok, a kik nem szokták agyonütni azt, a ki a pénzüket elnyerte.

A megjegyzés talált. Úri társaság nem emelheti fel a kezét egy ember ellen, a ki épen a cassát behúzza.

– Te Adorján! szólt boszuság és bámulat hangján a vezér: hogy jösz te ide? Mit akarsz te itten?

– Arról majd ráérünk beszélni. Ne rontsuk el vele a mulatságot. Engem nem kerget senki. Most «färbl geht vor». Előbb el akarom nyerni a pénzeteket. Az a kérdés, hogy ki ád «vizit»?

Azzal a magával hozott bankjegycsomót kitette az asztalra.

– Átkozott ficzkó! mondá a vezér. Mindig ilyen hidegvérű volt. Hanem azt előre is megmondom, hogy ide hiába jöttél. Hogy nem lőttek le az előőrsök? – És ha azt hiszed, hogy bennünket majd azzal le fogsz kenyerezni, ha a pénzedet elveszted közöttünk: hát nagyon rosszul számítasz.

– Sőt el akarom nyerni a tieteket. Engem már bemutattál ezeknek az uraknak, légy szives megismertetni azokkal, a kikhez még nem volt szerencsém. Majd beszélhetünk aztán, ha rákerül a sor, idejöttöm czéljáról, hiszen bölcs, tapasztalt és művelt férfiak között vagyok. Most pedig «lássunk az után, a miből élünk».

A társaság nevetni kezdett, a fölemelt ököl tenyérré nyilt meg s a betolakodó vállára vert negédesen; mindenki visszaült a helyére.

– Szent atyám! monda Manassé a kalugyernek; nem volna egy heverő pipa a számomra?

A kalugyer hozott neki pipát; Manassé rágyujtott és játszott.

Holmi gyönge szivű ember csakugyan azt tette volna, hogy abban a társaságban, a hol a saját élete és testvéreié van koczkára téve, azon igyekezett volna, hogy a saját pénzét szándékosan elnyeresse; de Manassé az ellenkezőt tette. Irgalmatlanul kifosztotta az uraságokat. Azok egymás után hagyták abba a játékot, s helyeikről felkelve, lassankint a két élve maradt játékos háta mögé csoportosultak «Brodsitzer»-eknek. Csak Manassé és a vezér kapaszkodtak össze. S Manassé egyre nyert, a vezér meg győzte pénzzel.

A vezér már dühös volt. Egyre ivott.

– Adjatok hát nékem is abból a pálinkából, mondá Manassé, s a mint megkóstolta, letette fitymálva a butykost. De rossz kis vutki! Majd én küldök nektek holnap egy hordóval az én szilvapálinkámból.

– Nem te!

– Hogyan nem?

– Mert holnap függni fogsz.

– Ott leszek én akkor; mondá Manassé, s a míg a vezér nagy figyelemmel szorongatta a kártyáit, egyiket a másik mögül lassan tologatva előre, ez alatt Manassé kiverte a pipáját, újra megtölté az asztalon álló döbözből s egy Reichsschatzscheint fidibusnak tekerve, azzal rágyujtott. A vezér csakugyan megkapta, a mire rálesett: a két X-et s kivágta maga elé büszkén.

Nagy ütközet lett belőle. Javítás, visszajavítás, árverezés, háromszor «blind»-re bevágás; visszavágás: a cassába nem fért a pénz már.

– Még ezt a «Mausit», mondá Manassé, egy marék olvasatlan pénzt téve a középre.

– Adom! kiáltá az ellenfél. És még egyszer annyit. És még a két bátyádnak a fejét is rá.

– Tartom. Mondá Manassé. És még a saját fejemet is vissza.

Aztán fölveték a kártyákat, – megint Manassé nyert.

Ellenfele olyan méregbe jött ezen, hogy a kártyáit kétfelé repeszté. Tovább aztán nem lehetett játszani.

Manassé bezsebelte a pénzt. Rablónak nevezték: de respektálták. Ha ott próbálta volna hagyni, azt olyan megbántásnak vették volna, hogy sorba meg kellett volna verekednie valamennyivel.

– Nos hát, már most ráérünk. Mondd el, hogy miért jöttél ide? Rá akarsz beszélni ugy-e, hogy a két bátyádat bocsássuk szabadon s Toroczkót ne pusztítsuk el.

– Ily éleseszű férfiu, mint te, könnyen kitalálhatja a gondolatjaimat is.

– No hát lássuk: hogy fogsz hozzá? Jonathán bátyád, az egyszerű falusi ember, azzal jött hozzám, hogy a bibliából akart capacitálni. Beszélt a testvériségről, Krisztus parancsolatjáról s Jehova hatalmáról. Addig fecsegett, míg meguntam s kalodába tétettem. Simon bátyád már tudományos ember. Ő Kolozsváron végzett. Ez fenyegetőzve jött. Beszélt nekem alkotmányról, históriáról, a kormány hatalmáról, a camarilla perfidiájáról, Hora, Kloska gyászos példájáról. Addig fenyegetőzött, míg farkasgúzsba tétettem. Te mindeniknél bölcsebb vagy. Diplomata voltál. Bécsben qualifikáltad magadat. Tanultál Metternichtől furfangot. Halljuk, hát te mit tudsz? Ezzel fölült az asztalra.

– Én is csak tudok valamit; szólt Manassé, fölülve szintén az asztalra a vezér mellé. Ha ti szabadon bocsájtjátok a két bátyámat s parolát adtok rá, hogy Toroczkót nem fogjátok megtámadni, hát akkor én adok ti nektek tizenhat hízott tulkot és húsz akó jó szilvapálinkát.

A vezér e szóra leugrott az asztalról s a kardjára csapott büszke haraggal.

– Ha most kard volna az oldaladon, e szóért meg kellene velem verekedned! Hát örmény bőrkereskedő vagyok én, a kitől azt lehet kérdezni, hogy a háti-bőr párja?

Manassé pedig csak nyugodtan harangozott a lábaival ott az asztalon.

– Bizony, ha örmény bőrkereskedő volnál, sokkal okosabb mesterséged volna, mint most. De hát minek az a nagy harag? Én azt kinálom, a mi nektek legjobban kell: enni és inni valót; s azt kérem tőletek, a mi nekünk kell, nektek pedig nem kell: a békességet.

– De azt, a mit te kinálsz nekünk, mi elvehetjük erőhatalommal is. Most már hárman vagytok a kezünkben. Megizenjük a toroczkóiaknak, hogy ha le nem rakják a fegyvert, s önkényt föl nem adják a városukat, oda fogunk benneteket fölakasztani a szentgyörgyi vár ormára mind a hármat.

– Maradnak még otthon öten. Aztán, hogy a szentgyörgyi várig eljuthassatok, keresztül kell mennetek a kőhasadékon, vagy a Székelykövön s azt tudhatjátok, hogy már egyszer a toroczkóiak az egész tatárjárás ellen meg tudták azt a völgyet védelmezni.

– Elfeleded, hogy egy harmadik út is van Toroczkóra?

– Az Aranyos hídján át. Azt védik Áron bátyám vaságyui, s a te rendezetlen hadi néped egy hosszú defilée megostromlására nem alkalmas.

– No hát essél kétségbe. Nézz ki az ablakon amarra a nyugati hegyek felé. Látod azt a jeltüzet? Ez azt tudatja velünk, hogy egy csapat a rendes hadseregből a szentlászlói úton nyomúl előre Toroczkó felé, ágyúkkal és lovassággal.

Manassé fölkaczagott.

– Ez a jeltűz azt jelenti, hogy ma délben egy vidám társaság ott ebédelt a csodakútnál a nagy bükkfa alatt. A darázsok boszantották őket s ők csóvát dugtak az odúba, a mitől a pudvás fa egyszerre lángot vetett egész a koronáig.

– Manassé! Ha most hazudtál!

– Ismersz, hogy azt soha se teszem. A mit kimondok, az igaz. Ha nem akarok igazat mondani, hallgatok. Az éjjel ott háltam Ciprianunál. Az egész helységben egyetlen fegyveres csapat sincsen. Ellenben a magyar sereg elhagyta Kolozsvárt s kivonult. Merre? azt nem tudom. De megtörténhetik, hogy te, a ki segítséggel hiszesz találkozni, épen a torkába futsz ellenfeleidnek, s azok bizony tűzre rakják a te faágyúidat. A három Adorján után találkozni fogsz a negyedikkel: Dáviddal, s a mit az hoz, annak a nevét ismered; az az «ultima ratio regum», magyarul «ágyú».

A vezér meg volt döbbenve. Rejteni akarta azt a nyers ijesztő modora alá.

– Ha most nem mondtál valót, Adorján, akkor olyan bizonyos, hogy eljátszottad az életedet, minthogy most éjszaka van. Ha hazudtál, haditervemet feltartóztattad vele, s akkor nincs Isten, a ki megszabadítson.

– Minthogy pedig nem hazudtam, s mint hogy Isten mindenesetre van: tehát ad tudtomra, hogy hová fekhetem le alunni? mert el vagyok fáradva.

– Zárjátok őt be a toronyba; parancsolá a vezér.

– Biz az jó lesz; legalább hajnalra majd felharangozlak benneteket; szólt nevetve Manassé, a míg a harang alatt ágyat vetettek neki szénából.

– Hanem azért a tizennyolcz tulok kinálása miatt számolni fogunk egymással. Kiálta rá az ajtón keresztül a vezér, mikor azt bezárta rá a nehéz reteszszel.

– Én csak tizenhatot mondtam! dörmögé vissza Manassé.

A vezér rögtön haditanácsot tartott.

XLVIII.

Áron bátya nem sokat időzött a Balyikavárban tovább. Abban az esetben, ha Manassé vakmerő kisérlete rossz véget ér, az is ki lesz nyomozva, hogy ő Áron bátyjával és Blankával együtt jött erre a vidékre, akkor könnyen rájuk találnak s Áronnak több oka is volt egynél azokkal ott a feje fölött nem kivánni semmi találkozást. Leszálltak ismét a patak mentébe s annak a medrén átgázolva haladtak azon sziklaösvényig, a mely a Porlik barlanghoz felvezet.

A titokteljes építészeknek egyik legszebb alkotása ez; kevesektől ismerve, ritkán látogatva. Egy tündér számára épült szinház. Magas, boltívre hajlott kapuja párkányáról piros levelű, piros gyümölcsű sombozótok hajlanak alá, s buja iszalag futja be a két oldalát, pelyhes magfüzéreit hosszú guirlandokban fonva keresztbe, függönyként a bejárat fölött. S túl a virágfüzéreken csillámlik a párkányról lecsüggő cseppkőzet ezüstdiszítménye. S a tág kapun keresztül a napvilág egész a mélyéig besütt a tündér teremnek, csillárokká gyújtva a ragyogó stalactitet.

De nem a tündérépítmény szépségén járt a látogatók gondolatja.

Egyszerre szólalt meg mind a kettő: egy szót mondtak ki mind a ketten.

– Ha most csak Manassé egyszerre elénk lépne a barlangból.

– Né te né! Mondá Áron. Egy dolgot mondánk ki mind a ketten: azt tartjuk, hogy az olyan dolog bizton teljesülni szokott.

S aztán követelte magában a sorstól, hogy ha már az előjelt megadta, hát tartsa is meg az igéretet: álljon a szavának, a hogy emberhez illő.

De bizony Manassé csak nem lépett eléjük a tündérteremből.

– Nézd! édes lelkecském, monda Áron, mintha zúzmarával volna behúzva az egész terem. Látod, hogy amott közeledik egymáshoz két pillércsoport. Az egyik felülről csügg alá, a másik alulról emelkedik, a felső növeli az alsót is, meg magát is, míg egyszer összeérnek. Így építik itt a karzatokat.

S a míg az élő kőszikla alkotását magyarázta, magában arra gondolt: vajha ne egyedül jönne Manassé vissza! hanem a két bátyjától is kisérve! – De hát szabad-e egyszerre olyan sokat követelni a sorstól! Nem haragszik-e meg az a nagy úr, ha olyan sűrű kivánságokkal lépnek eléje? Nem lehetne-e vele megalkudni? Kiegyezkedni? Ha csak Manassé térne is vissza egymagában, akármilyen rossz hírt, ha gyászhírt hozna is magával.

– Nézd galambom, hogy közeledik egyik válív a másik után s közben apróbb-nagyobb páholyocskák: tündérkék, földalatti lidérczek néző helyei. Oda fenn meg egy galéria. Az a kakasülő, a paradicsom aprószentek számára.

(Oh az a Manassé bizony már azóta idekerülhetett volna a Monasteriától!)

Blanka is úgy tett, mintha az érdekelné, a miről hozzá beszélnek.

Az öreget a szorultság nemcsak költővé tette, hanem zenészszé is.

– Hallgass csak, szivecském; itt orgona is van. Ez is kell egy theatrumhoz. Nézd amott: egyik cső a másik mellé rakva, egyik hosszabb, másik rövidebb. A szerint adnak hangot, ha megütik őket. Várj, majd én fölmegyek hozzá. Mászni kell, te nem jöhetsz oda: síkos a szikla. Eljátszom neked rajta egy szép nótát.

S szegény öreg fölkapaszkodott a cseppkőorgonához s a fejszéje fokával össze-vissza kongatta a hangadó oszlopokat, s azt mondta, hogy ez nóta volt.

Blankának nevetni kellett volna erre.

(Hajh, csak Manassé volna itten: majd könnyen állna nála a nevetség.)

– Hát itt a hátlapja ennek a barlangnak nem tökéletes olyan-e, mint egy szinpadi előfüggöny? akár csak a kolozsvári theátrum kortináján, ott van Apolló meg a múzsák, csak egy kis képzelet kell hozzá. Az embernek kedve volna a lábával dörömbözni, hogy kezdjék el már a darabot, s azt hiszi, hogy most mindjárt fölhúzzák a függönyt s kezdődik az előadás.

(És ha Manassé elő nem jön, ha délig, ha estig elő nem érkezik, mi fog történni ezzel a szegény asszonynyal?)

– Az a Manassé gyerek bizonyosan bisonyosan valami zűrzavart csinált megint! Ilyen a tapasztalatlan ifjú ember. A hosszabb útat választotta a Muntyén keresztül, a helyett, hogy én rám hallgatott volna. Ott van ni! Most itt vagyunk a Dárius király asztalánál, aztán «körül ültük semmi sincs!»

Megerőltette magát, nevetett.

– S ha most innen a mélyből visszapillantunk a bejárat felé, nézd csak bálványom, milyen fölséges tekintet ez! A nap épen most bukkanik ki az átelleni sziklatorony mögül s a mint besüt a barlangba, ezek a fejünk fölött csüggő fényes csapok, mintha az Isten csillárjai volnának, úgy ragyognak, s a lehulló cseppekben hallgatjuk a másvilágiak melódiáját.

Blanka szivét e pillanatban úgy elfojtá az a névtelen fájdalom, hogy a természetnek minden föld alatti és föld fölötti pompája nem létezett rá nézve többé. Két kezét egymásra tette keblén, s ott a föld alatti istenség oltára előtt, az önalkotott szent szobrok titokteljes kathedráléjában, kitört ajkain a vigaszkereső ének:

Áron nem birt magán uralkodni többé. A mint e nőt így látta maga előtt, a mint meghallá őt énekelni, lelkének vészhárító óhajtása szerint, csak levágta magát arczczal a földre s elkezdett hangosan, hevesen zokogni, a hogy csak egy erős szívű férfi sírni képes, a ki azt magáért nem szokta tenni, de ime szerettei veszedelmét nem tudja tovább elviselni.

Azonban egyszerre a közepén félbeszakadt a zsolozsma. Áron Blanka által a nevét hallotta háromszor kiáltani, oly hangon, mely megrettenté.

«Áron! Áron! Áron!»

Felemelte fejét a földről, térdre állva.

És a mit akkor látott, hasonlított ama jelenetekhez, a mikkel a szent-irás hagyományai tele vannak: a miket a patriarchák istenihlett pillanatokban szemeik elé tárulni láttak. A fényözönben, mely kivülről a barlangba ömlött, három férfialak jelent meg, a napsugár aranyködétől dicsfénynyel befátyolozva. Egymás kezét tarták. A középső volt a legmagasabb a legdélczegebb. Olyan volt az, mint egy állomjelenet. – Manassé és testvérei.

Áron felszökött helyéről, s mint a fiait feltaláló oroszlán, oly embertelen ordítással rohant hozzájuk. Elébb a Jonathánt, azután a Simont fülelte le. Nem volt elég, hogy megölelje őket, hogy összecsókolja arczaikat: Kedvesem, szerelmesem, drágaságom! még földhöz is csapta őket egymásután s hátaikat öklével jól megdömöczkölé: nesze neked, te rusnya béka, te varas gyék! engemet így megkeseríteni. – Te gyémántos báránykám.

S meg ölébe vette a lehurogatottat.

– Hát én senki se vagyok? mondá Manassé. Nekem nem jut belőle?

– Te pedig vagy a te bátyáidnak atyja, a ki előtt a testvéreid meghajolnak, mint József előtt a buzakévék, és mi mindnyájan a tieid vagyunk.

E szók alatt odaborult Áron Manassé lábaihoz és átölelte annak térdeit.

– Mert bizony, mondom néked! hogy csodatételek helye a tordai hasadék; de a legnagyobb csodát te követted el benne, midőn bátyáidat ide hoztad.

E visszatarthatlan öröm egy messze bepillantást engedett Blankának elvállalt sorsába. Elárulá előtte azt, hogy ez a találkozás több mint vőfélyfogadás, több mint nászkiséret: hogy nagy oka volt szivének úgy fájni, a midőn a zsolozsmában a kínzó sejtelem utat keresett magának. Nagy oka volt a félbehagyott zsoltárt megvigasztalt szívvel befejezni – ott azon a helyen állva, a hol elkezdé:

A négy testvér bámulva hallgatott és szemeit lehunyta, a hogy ima alatt szokták a hivők.

XLIX.

Mindhárman lovon jöttek idáig. Manassé biztosítá Áron bátyját, hogy az az út, a melyen ők jöttek a hegyhát felől, egészen jó: nem lesz szükség ismét a patakmederbe leszállni és a malom felé kerülni.

– De nincs az útban valami «ugrató?» kérdezé Áron.

– Ne félj semmit. A lovaink jók és pazsuránk van.

Blankának még most sem magyarázták meg, hogy mi az a pazsura? Elég, ha Áron értette.

Most azután volt nagy vigasság a Porlik tündér szinházában; a két ujonérkezett testvér elmondá, mily nagy pompával várják a bórévi hidnál Manassét és menyasszonyát az atyafiak? s segítettek az utitáskákat az utolsó morzsáig kiüríteni; nem lesz már több szükség a «madárlátta» kenyérre.

Dél felé lóra ültek mindannyian; Blankát a két vőfélye közrevette, ezt a jogot nem engedték maguktól elvétetni s ők lovagoltak előre; Áron és Manassé kissé hátramaradtak.

– Most mondd el hát, hogy mik történtek? szólt Áron bátya; mert én nekem olyan ez, mintha álmodnám. Mózses csodatételei voltak a kezedben, Áron ékesszólása volt a nyelveden, hogy rá tudtad bírni a Faraót, hogy bocsássa szabadon a te nemzetségedet?

– Nem voltak biz én velem csodatételek, se ékesen szóló tehetség. A botomat nem tudtam kigyóvá alakítani, sem a kezemet bélpoklossá; próféták hatalmas nyelvén sem tudtam beszélni, hanem úgy jelentem meg közöttük, s úgy beszéltem velük, mint hozzájuk hasonló ember. Nem mutattam előttük se félelmet, se büszkeséget. Beültem közéjük s nem rontottam el a mulatságukat. Kérdeztek s én mondtam nekik rá igazat. Kértem tőlük a békességet s kináltam nekik érte megfelelő árt.

– Miféle árt? kérdé Áron bátya, ki roszat kezdett sejteni.

– Találd ki.

– Hogy fegyvereinket lerakjuk és átadjuk nekik?

– Annál értékesebbet.

– Hogy vasbányáinkat szolgálatjukra bocsátjuk és ellátjuk őket kaszákkal, fegyverekkel, vaságyúkkal?

– Sokkal többet érőt annál.

Áron üstöke izzadni kezdett.

– Talán csak azt, hogy meghódolunk Puchner proklamacziójának, kitűzzük a tornyunkba a sárga zászlót s aláirjuk a balázsfalvi határozatot?

– De már annál igazán nagyobbat.

– Ne kinozz hát, hanem mondd meg, hogy mit?

– Tizenhat tulkot, meg husz akó szilvaszeszt.

Áron kijött a csendes flegmájából.

– Hiszen volna csak hosszabb a karom, hogy hátba üthetnélek.

– Ők is azt tették, mikor először kimondtam az ajánlatot. Hanem aztán rájöttek, hogy az igen alkalmas békeföltétel. Nem kell neki se magyarázat, se tolmács, se szövegezés. Megérti minden ember. A hadsereg belenyugszik.

– Hát azt a két lovat hogy szerezted az öcséim számára?

– Ott vettem. Olyan áron, a min angol paripákat vesznek, de fele saját pénzük volt, a mit az éjjel tőlük nyertem.

– Kártyáztál az emoreusokkal! Istentelen!

– Reggelig bezárva tartottak s azon folyt a haditanács, hogy mit csináljanak velem és testvéreimmel? Többen azt akarták, hogy jó lesz a fejeinket elküldeni Toroczkóra nálunk nélkül, s aztán felszólítani a várost, hogy vagy adja fel magát, vagy megrohanják s porrá égetik.

– S te hallottad ezt?

– Olyan helyen voltam, a hol minden szót kellett hallanom.

– Mondd a végét frissen, mert nem birok rágondolni.

– A vége az lett, hogy hajnalra ismét előhoztak s akkor tudtomra adták, hogy elfogadják az általam ajánlott békét. Felhagynak Toroczkó ostromlásával s hazavonulnak falvaikba s lesznek ezentúl is jó szomszédok, mint hajdan.

– Megesküdtek rá?

– Az oltár előtt, a pópa olvasta fel az esküt.

– Égett két gyertya az oltárnál?

– Igen.

– Akkor jól van.

– Én pedig, mint családunk felhatalmazottja és képviselője, pecsétes írást adtam magamról, hogy népemet az ő ellenük folytatandó harcztól visszatartom.

– Ezért meg otthon lesz harczod.

– Otthon is győzni fogok. Ők nem törik meg a békét, s mi nem keressük a harczot. A vezér, midőn átadta számunkra a pazsurákat s testvéreimet elővezetteté, azt mondta: «Most bizton maradhattok felőlünk békében. Sem én, sem társaim titeket és várostok népét bántani nem fogjuk. Az igért kollacziót elfogadjuk, mint barátságos áldomást; nem mint vérdíjat. – Hanem, hogy egyszer, valamikor egy közületek támadt renegát nem fog-e tüzet és vasat vinni a várostokra? arról nem állunk jót.» Azzal kezet szorítottunk, összecsókolóztunk s bizony mondom neked, hogy egész az Aranyosig nem fogjuk őket útunkban találni többé.

– S ugyan mivel tudtad ennyire megvenni sziveiket? Hisz a tizenhat tulok, meg a hordó pálinka csak áldomás volt.

– Egy igaz szóval. Elmondtam nekik a csodakút melletti égő fa történetét. Ezt ők jeltűznek vették s ez a tévedés nekik nagy kudarczot okozhatott volna.

– S hittek a szavadnak?

– Nem hittek. Kétkedtek benne. Ezt vitatták sokáig a haditanácsban. Egy rész azt mondta, hogy nem kell hinni, előre kell nyomulni a hadi terv szerint, mely az ő késlekedésük miatt teljesen meghiusulhat. Ezek sürgették erősen rögtöni kivégeztetésemet.

– No. És mi jött segítségedre?

– Egy véletlen. Ne mondjuk azt. A gondviselés. Szív és akarat, mely érez és cselekszik. A haditanács alatt érkezett meg Ciprianu izenetével egy küldöncz, a ki szavaim valóságát bizonyítá.

– Ciprianutól? Akkor annak egész éjszaka kellett utazni.

– Uttalan erdőkön, hegyszakadékokon keresztül.

– Nem is tudom, hogy tehette azt meg ember?

– Asszony volt.

– Kicsoda?

– A ki eljött a Monasteriáig, bizonyságot tenni róla, hogy igaz volt, a mit mondtam, hogy a jeltűz a véletlen műve csak. Ezzel szabadított ki mindnyájunkat a halálveszélyből. Zenóbia volt az.

– Jaj, jaj, jajajaj! Oh jaj, jaj, szörnyű jaj! Kiálta föl csaknem éneklő jajveszékeléssel Áron bátya. Micsoda nagy adósság ez már! Inkább jöttél volna haza azzal a hírrel, hogy lekötötted az egész birtokunkat harminczhárom perczentes adósságban a jebuzeusnak, mint hogy azt hallom tőled, hogy három testvérem fejével tartozom Ciprianu leányának.

De már erre a nagy jajgatásra mégis figyelmes lett Blanka, megállította a lovát, s bevárta, míg a testvérek odaérnek.

– Min pereltek egymás között? kérdé Manassétól bámuló tekintettel.

(«No most hadd látom, hogy tudsz igazat nem mondani s mégsem hazudni?» dörmögé Áron.)

Pedig lehetett neki.

– A fölött nem egyezhetünk ki Áron bátyámmal, hogy kiket híjunk meg a menyegzői lakománkra? Ő egészen csak a családban akarja azt megtartatni, én pedig szeretném rá meghívni minden jó ismerősünket. Hát te, angyalom, mit szólsz hozzá?

Blanka szeliden viszonzá:

– Nekem senkim sincs a kerek világon, a kit lakadalmunkra meghivjak. Igen boldog leszek, ha a ti családotok minden tagja ott lesz arra a napra. Tehát Dávid is. Őt is hivjátok akkorra haza.

– Ott lesz, édes mézem! dörmögé Áron.

– De mégis! Szólt Blanka. Van egy ismerősöm, egy jó barátnőm, a kit azóta szereztem, hogy Erdélyben járok, a kinek, ha ott lehetne, nagyon örülnék. Ez Zenóbia, Ciprianu leánya.

Áron bátya majd lefordult a lováról erre a szóra.

– A mit pedig asszony kiván, az parancsolat; szólt oda nevetve Manassé.

Azzal Blanka egy csókot vetve ujjai hegyével Manassénak, előre lovagolt ismét.

Áron bátya pedig Manassé háta mögött maradt, s onnan dohogott feddő haraggal rá:

– No már sok furfangos emberrel találkoztam ezen a pulykanyomos világon, de se örményben, se zsidóban, se czinczárban, se székelyben oly körmönfont félkéz kalmárral, mint te vagy, még össze nem kerültem.

Manassé nevetve vágtatott Blanka után, s a hegytetőre fölérve, a gyönyörű panoráma részleteit magyarázta neki.

Útjuk kioltott őrtüzek szénmaradványai közt vezetett el. Tábornak nyoma sem volt már előttük.

Alkonyatra elérték az aranyosparti hidat, s azontúl van már az édes otthon. A sokszor megálmodott kis holdsziget: Toroczkó.