MÁSODIK RÉSZ. (continued 5)

Barátod

Don Quijote de la Mancha.

Sancho nagy figyelemmel hallgatta végig a levelet, melyet a többi hallgatók is igazán talpra esettnek ítéltek és nem győztek eléggé magasztalni. Sancho rögtön felkelt az asztaltól, magával hívta titkárát, bezárkozott vele szobájába s minden további huzás, halasztás nélkül azonnal válaszolni akart Don Quijoténak. Azt mondá tehát a titkárnak, hogy minden hozzátoldás vagy elhagyás nélkül irja, a mit tollába mond, mit az meg is cselekedett.

A válasz pedig így hangzott:

Sancho Panza levele Don Quijote de la Manchához.

„Annyira el vagyok halmozva teendőimmel, hogy még arra se érek rá, hogy a fejemet megvakarjam vagy körmeimet levágjam, minél fogva meg is nőttek akkorává, hogy Isten legyen irgalmas, kegyelmes. Ezt pedig azért mondom, kedves lelkem uram, hogy nagyságod ne csodálkozzék a fölött, hogy mind ez ideig semmi tudósítást sem küldtem arról, hogy s mint érzem magamat e kormányzóságban, melyben többször kell éhséget szenvednem, mint mikor együtt barangoltunk a vadonban és pusztaságokon.

„A minap ő méltóságától, a herczeg urtól kaptam egy levelet, melyben arról tudósít, hogy néminemű kémek törtek e szigetségbe, a kik az életem ellen áskálódnak. Mindez ideig azonban nem tudtam egyetlen egyet is fölfedezni, egy bizonyos doktoron kivül, a ki azért húzza itt a fizetést, hogy megöldössön minden kormányzót valahány csak idekerül. Doktor Pedro Reciónak hívják s Tirteafuerába való, a miből nyilván láthatja nagyságod, hogy már ez a név maga is elegendő, hogy az ember bizonyos halálát sejtse, ha az ő kezeire bízza magát. Egyébiránt ez a doktor maga is azt mondja magáról, hogy ő nem betegségről gyógyít, ha az ember már megbetegedett, hanem arról tesz, hogy beteggé ne legyen, s az az orvosság, a mit ő szokott rendelni, koplalás, meg ujra csak koplalás, mig az embert úgy kiszárítja, hogy csak a csontja meg a bőre, mintha bizony a sorvadás nem lenne akkora nyavalya, mint a hideglelés. Szóval minden áron azon törekszik, hogy éhen veszszek el, s már látom, hogy a csupa boszuság mián kell elpusztulnom. Egykor azzal kecsegtettem magamat, hogy majd ezen a kormányzóságon meleget eszem, hideget iszom s testemet patyolatos tollas ágyon pihentetem, s ime kész sanyaruságra kerültem ide, mintha valami remete volnék, a mi pedig nem történvén a magam jó szántából, azt hiszem, hogy előbb-utóbb elvisz az ördög engemet.

„Mindez óráig se igaz úton se nem igaz uton semmi se ütötte a markomat, s megáll rajt az eszem, hogy ez hogy s mikép történhetik, holott azt hallottam, hogy a ki erre a szigetre került kormányzónak, még előbb hogysem a lábát ide betette volna, a lakosságtól vagy ajándékba vagy kölcsön annyi pénzt kapott, hogy több se kell, a mi egyébiránt másutt is rendes szokás a többi kormányzóknál s nem csupán e helyen.

„El szoktam én látogatni a piaczra, a mint nagyságod is tanácsolja s épen tegnap akadtam egy kofára, a ki idei mogyorót árult, de nyomára jutottam, hogy egy véka ujba egy másik véka régit kevert, a mi avas volt vagy lyukas. Az egészet odaadattam az iskolás gyerekeknek, azok majd ki tudják a javát válogatni s azt a büntetést szabtam rá, hogy két álló hétig nem szabad neki a piaczra kiülni. Azt mondták rá, egészen helyesen intézkedtem. Annyit mondhatok nagyságodnak, itt az az emberek meggyőződése, hogy nincs ármányosabb népség a kofánál, a ki akkor is kész már csalni, ha csak akkora is mint a kis ujjam; s ezt magam is elhiszem azok után, a kiket itt és egyebütt láttam.

„Annak, hogy a herczegasszony ő kegyelmessége feleségemnek levelet irt, s a mint nagyságod mondja ajándékot is küldött: igen megörültem s rajta leszek, hogy egykor valamikor meg is hálálhassam. Csókoljon neki nagyságod kezet az én nevemben s mondja meg, azt üzenem, hogy vagyok és maradok örökre hű szolgája.

„Szeretnék nagyságodnak valamit küldeni, de nem tudom mit küldjek, mert eddig még – a mint említettem – egy árva fillér se ütötte a markomat. De ha még egy ideig ki nem csöppenek a hivatalomból, egyet vagy mást majd csak küldök, ha lehet. Ha feleségem Panza Teresa írni találna, fizesse ki nagyságod a póstadíjat s küldje ide a levelet, mert nagyon szeretnék már hírt hallani az egész háznépem felől. Most pedig Isten óvja meg nagyságodat minden roszakaratú varázslótól, engem pedig ő szabadítson el épen és békén ebből a kormányzóságból, a mit ugyan alig hiszek, mert a mint velem ez a doktor Pedro Recico bánik, abból nem merek mást jósolni, mint hogy csakugyan ithagyom én a fogamat.

Nagyságod alázatos szolgája

Sancho Panza kormányzó.“

A titoknok pecsétet ütött a levélre s a futárt azonnal utnak indította. Azok pedig, a kik Sanchóval e tréfát üzték, e levél irásának ideje alatt összesugtak, s megbeszélték magok között hogyan vigyék keresztül azon furfangosságot, hogy Sanchot a kormányzóságtól megfoszszák. Ilyen ármányos dolgon törték a fejöket, míg Sancho meg e nap hátralevő részét azzal tölté, hogy rendeletet rendelet után tervezett, mind a képzelt sziget javának érdekében. Egyet kettőt ide igtatunk, a kormányzó bölcseségének jellemzésére. Rendelte, hogy az egész álladalomban senki élelmi szereket nagyban összevásárolni ne merészeljen; ellenben bort szabad behozni akárhonnan is, azon hozzáadással azonban, hogy világosan ki legyen rajt fejezve hová való, hogy árát hiressége, jósága és igazi értéke szerint lehessen megszabni; a ki pedig megvizezi a bort, vagy nevét elcseréli: lakoljon életével. Lejebb szállította minden lábbelinek, különösen a czipőnek árát, mert úgy vélte, hogy az kelletinél nagyobb. Megszabta a cselédbért, melyet az illetők eszeveszett módon felvertek. Súlyos büntetést szabott azokra, a kik az éjjeli órákban nagy lármával, kiáltozással csapongtak utczaszerte, s így háborították a békés polgárok édes nyugalmát, melynél pedig drágább ajándéka alig van az égnek. Felállított egy koldus-bírát, de nem a végre, hogy a szegényeket hajkászsza, hanem, hogy alaposan megvizsgálja ha igazán szegények-e; mert a szinlelt bénaság és tettetett nyomoruság örve alatt lesz az ép kar sokszor rablóvá, az egészséges iszákossá. Szóval olyan jó rendeleteket adott ki, hogy azok ott mind a mái napig fenmaradtak s ezen a czímen ismeretesek:

„A nagy kormányzó rendeletei.“

XXVIII. FEJEZET.

Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának.

Már az előbbi fejezetben említettük, hogy a kormányzó környezete, élükön a furfangos udvarmesterrel, azon törték fejöket hogyan lehetne a legalkalmasabban végét vetni Sancho pünkösti királyságának, a mely hosszasan – természetes, hogy úgy sem tarthatott. Jól kiosztották egymás között a szerepeket, melyekben megegyeztek, s a mint utóbb a tapasztalás bizonyítá, ép oly jól tudták el is játszani.

Sancho Panza, uralkodásának hetedik éjszakáján, igen kevés eledelnek magához vétele, de annál több zaklató pörös ügynek szerencsés elintézése után, nyugodtan pihent már ágyában s szeme pilláinak le-lecsukódása azt bizonyítá, hogy inkább az alvók, semmint az ébrenlévők seregéhez lehet sorozni, midőn ime első édes álmából nagy harangzúgás és éktelen kiáltozás riasztá fel, de akkora, mintha talán az egész sziget mindjárt elsülyedne.

Hirtelen felült az ágyban, fülelt és hallgatódzott, ha ki tudná-e venni valamiből, mi az oka e rémitő zajongásnak. De nemcsak hogy semmit ki nem tudhatott, hanem a mikor a lármához s a harangzúgáshoz még egy egész sereg trombita harsogása és dob pergése is járult: akkor még jobban megkeveredett és megzavarodott, s teljes mértékben elfogta a félelem. Kiugrott az ágyból, de minthogy a föld nyirkos volt, papucsot huzott hamarjában a lábára, magára kapkodta felöltőjét úgy, a hogy épen lehetett s kirohant a szoba ajtaján épen abban a pillanatban, midőn már vagy húsz ember szaladt feléje, más meg más oldalról, kezökben égő fáklyával s kivont karddal, nagy fennszóval kiáltozva:

– Fegyverre, fegyverre, kormányzó úr! Fegyverre! Tenger ellenség tört be a szigetre s oda vagyunk, ha nagyságod bölcsesége és bátorsága nem segít!

Ily eget verő lármával, kiáltozással, zajongással rohantak oda Sanchohoz, a ki egészen belerémült, belekábult a látottakba és hallottakba. Mikor odaérkeztek hozzá, az egyik igy szólt:

– Fegyverkezzék nagyságod azonnal, ha nem akarja, hogy itt veszszen s veszszen egyszersmind az egész sziget is!

– Mi az ördögért fegyverkezzem én? – kérdé Sancho – s mit tudok én a fegyverforgatáshoz és hadakozáshoz? Az ilyesmit a gazdámra, Don Quijote úrra kellene bízni, az azután egy-két szempillantás alatt majd elbánnék velök s mindent rendbe hozna. De én, szegény bünös, lelkemre mondom, még csak nem is konyítok az ilyes dulakodásokhoz.

– Jaj, kormányzó úr! – kiálta egy másik – mire való ez a késedelmezés? Fegyverkezzék nagyságod, hoztunk mi védelmi és támadó fegyvert eleget, s aztán ki a síkra, álljon csapata élére, legyen vezérünk, hiszen ez kormányzónk létére jogosan meg is illeti.

– Akkor hát, Isten neki, fegyverezzenek föl – viszonzá Sancho, s abban a pillanatban odateremtettek két nagy embernyi pajzsot, a mivel már előbb ellátták magukat, s felöltötték rá az egyiket előlről, a másikat hátúlról s a rajtok levő két lyukon kihúzták a két karját, s azután holmi kötelekkel olyan szorosan összekötözték, hogy a befalazás és a deszkák közé szorítás folytán olyan egyenesen állt, mint az orsó, de se térdeit meg nem tudta hajtani, sem egyetlen lépést tenni nem tudott. Kezébe egy dárdát nyomtak, melyre aztán rátámaszkodott, hogy állva maradhasson talpon. Mikor már ennyire mentek vele, azt mondák neki, hogy most már törjön előre, vezesse őket, s öntsön lelket mindnyájokba, mert ha ő lesz iránytűjök és fáklyájok, akkor szerencsésen bevégzik tusájokat.

– De hogyan menjek előre, én boldogtalan! – nyögé Sancho – a ki még csak a térdem kalácsát sem tudom meghajtani, minthogy ez a deszka nem engedi, a mi egészen hozzá tapad a testemhez. Ha csak azt meg nem teszitek, hogy ölbe vesztek, – s úgy vigyetek aztán s fektessetek keresztbe, vagy támaszszatok oda valami ajtóba, hadd védelmezzem azt vagy ezzel a dárdával vagy a tulajdon testemmel.

– Csak előre, kormányzó úr – sürgeté megint egy másik – talán nem is annyira ez a deszka, mint inkább a félelem akadályoztatja a menésben? Vessen véget neki s induljunk! Az idő múlik, s az ellenség szaporodik, a lárma nől, a veszedelem sürget!

Erre a serkentésre s ezekre a szemrehányásokra a szegény kormányzó meg is próbálta, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban akkorát esett, hogy azt hitte, darabokra törött. Ugy feküdt ott, mint a teknős béka, a mely be van zárva, el van rejtőzve teknőjében; vagy mint a két teknő közé szorított oldalszalonna, vagy mint a felfordított csónak a fövényen. S az az ármányos népség még estében sem tudta megszánni, sőt ellenkezőleg, fáklyájokat eloltva, ujra éktelen lármát csaptak s szakadatlanul ismételték a fegyverre szólítást, kiáltozák a kormányzó nevét, hogy: rajta, rajta! előre, előre! miközben át meg át dobogtak fölötte s olyanokat ütöttek a deszkákra, hogy csak úgy döngött, s bár ha csak egy hajaszálát se akarták megsérteni, a kormányzó mégis úgy összezsugorodott a deszkák között, s úgy behúzta a nyakát, mintha csakugyan a valóságos ellenség nyargalódznék körülötte. A szűk helyre beszorulva, egyre izzadt, egyre verte a veríték s a mint csak kérni tudta, úgy kérte az istent, szabadítsa ki ebből a veszedelemből. A körülötte tombolók pedig más hangon kiáltozva, majd az ellenségeket, majd a jóbarátokat játszva, s a közben fegyvereiket csattogtatva, mindegyre kiabáltak:

– Ide, bajtársak, itt szorít legjobban az ellenség; álljátok el azt a kaput, zárjátok be azt az ajtót, el azokkal a lajtorjákkal, ide a gránátokkal, ide a szurkot, a gyantát üstökben, ide a forró olajat! El kell sánczolni az útakat gyapjuszsákokkal! Nem kell félni semmitől! Kormányzónk elől jár, úgy harczol mint az oroszlán! Csak utána, csak nyomában! Rajta, rajta!

Az összelapított Sancho pedig mindezt hallgatta, mind ezt, az egész gyilkos szerszámok felsorolását, – s a két deszka közé lapulva azt, hogy ő úgy harczol mint az oroszlán! No hiszen, ha az oroszlánok így harczolnak!

– Oh bár az isten irgalma, kegyelme elsülyesztené ezt a szigetet – mondá magában rettenetes félelmei között – akkor legalább én is halva látnám magamat, vagy megmenekülnék ebből a szörnyüséges szorultságból.

Az ég meghallgatta esengését, s a mikor legkevésbé várta volna, akkor hangozék fel e kiáltás:

– Győzelem, győzelem! Dicsőség a kormányzónak, a ki diadalra segített! Hol van a mi kormányzónk? Még most iz űzi, vágja az ellenséget? Hol a fáklyák? Világosságot! Ni hogy fut az ellenség! Mily diadal, mily győzelem!

A meggyujtott fáklyák ujra megjelentek, s a cselvetők majdnem magok is zavarba jöttek, nem találták a kormányzót. Rémültében úgy behúzódott a deszkák közé, hogy a feje búbja is alig látszott ki belőlök.

– Hol a kormányzó, hol a mi dicső vezérünk? – rivalgott megint húsz torok, de legalább is két száz torok erejével.

– Emeljetek fel! – nyöszörgé Sancho siralmas hangon itt van a ti diadalmas vezértek, a ki miatt az isten akáhová tegyen minden ellenséget!

Talpra segítették s a mikor már egyenesen állt, így szóla:

– Azt az ellenséget, a kit én meggyőztem, akár mindjárt ide szögezzék a homlokomra! Jaj, dehogy vágtam, jaj dehogy űztem, jaj dehogy futottam utána: itt voltam az egész viaskodás alatt, e közé a két szál deszka közé lapúlva, mint a préselt sajt. Nem kell nekem ellenségtől elvett zsákmány, hanem ha van itt valami jóakaró emberem: arra kérem, a Krisztus szerelmére, adjon egy korty bort innom, mert majd elepedek, s törölje le rólam az izzadtságot, mert facsaró víz vagyok.

Megtörölgették, hoztak neki bort, leoldották róla a pajzsokat, betántorgott a szobába, felült az ágyára s elalélt a kiállott félelemtől, ijedtségtől és gyötrelemtől.

A kik vele ezt a tréfát űzték, már azok is majd megbánták tettöket, mert attól tartottak, hogy akaratuk ellenére is kárt tettek benne; de mihelyt Sancho magához tért, ez megint lecsillapítá az elájulása okozta aggodalmaikat.

Megkérdezte hány óra? Azt felelték rá: hajnalodik.

Mélyen hallgatott.

Egyetlen szót se szólva, rendes öltözködéshez fogott, de olyan síri csendben, hogy mind csodálva nézték s csak várták mire való az a nagy sietség, a melylyel öltözik. Végre készen lett s azzal nagy lassan, mert annyira törődöttnek érzé magát, hogy sebesen nem emelgethette lábát, oda lépkedett az istállóhoz.

A többi jelenlévők vele mentek mind.

A mint az istállóba ért, s oda szamarához, megölelte, baráti csókot ejte homlokára s nem könytelen szemekkel így szóla hozzá:

– Gyere pajtás, te hű társam, jó barátom, a ki hordozni segítéd minden ajomat-bajomat, a mig én beértem a te társaságoddal s egyébre se volt gondom mint, hogy a te szerszámodat toldozgassam-foldozgassam s a te testecskédnek viseljem gondját, addig folytak igazán boldogan az én óráim, napjaim és esztendeim. De a mióta téged elhagytalak s felkapaszkodtam a dícsvágy és büszkeség tornyára: azóta ezer nyomoruság, ezer szomoruság s négy ezer aggodalom lopódzott a szívembe.

S a mig e szavakat mondá, az alatt a maga két kezével föl is nyergelte a szamarat s még mindekkorig senki csak egyetlen szót se intézett hozzája.

Mikor aztán a szamár föl volt már nyergelve, nagy kinnal és nagy nehezen felkapaszkodott reá, s szavait most az udvarmesterhez, a titkárhoz, az asztalnokhoz, Pedro Recio orvoshoz s mind a többi körülállókhoz intézve, így szóla:

– Nyissanak utat, édes jó uraim, bocsássanak vissza régi szabadságomhoz; engedjék meg hadd keressem fel ujra előbbi életemet, s hadd támadjak fel e mostani halálomból. Nem születtem én kormányzóságra, se szigetek se városok védelmezésére a támadó ellenség ellen. Jobban értek én a szántáshoz, vetéshez szőllőmetszéshez, venyige kötözéshez mint a törvényhozáshoz s tartományok és országok megvédésihez. Szent Péternek Romában a helye; azt akarom ezzel mondani ott van jó dolga minden embernek, ha annak él, a mire termett. Jobban illik az én kezembe a kaszanyél, mint a kormánypálcza. Jobb nekem az eczetes olajos fokhagyma levesből jól laknom, mint egy mindig leskelődő doktor rabja lennem, a ki éhen akar veszteni. Szívesebben leheveredem én nyáron valami tölgyfa árnyékába s örömestebb takaródzom télen birkabőr subába ha e mellett szabad vagyok, semmint paplanos ágyba feküdjem s nyest prémbe öltözzem, ha e mellett meg kormányzónak kell lennem. Az Isten áldja meg uraságtokat s mondják meg kegyelmes uramnak a herczegnek, hogy én itt ugyan se a réven se a vámon nem nyertem, lapos zsebbel jöttem, lapos zsebbel távozom, tehát épenséggel nem úgy a hogy más szigetek kormányzói szoktak. Most pedig adjanak helyet, bocsássanak, hadd megyek megkenetni magamat, mert úgy érzem rapittyává törött minden oldalbordám, hála azoknak az ellenségeknek a kik a múlt éjszaka rajtam toporogtak.

– Ne úgy legyen, kormányzó úr – mondá doktor Reciso – majd adok én nagyságodnak valami hasznos italt esésről, törődésről, a mi egyszeriben helyre állítja régi épségét, egészségét; a mi pedig az evést illeti, fogadom nagyságodnak, hogy ezentúl engedékenyebb leszek s hagyom bőségesen részesülni mindenből, a miből csak szíve, szája szeme kivánja.

– Késő már ünnep után kántálni – mondá Sancho – akkora kivánságom van a maradásra mint arra, hogy törökké legyek. Elég ebből az egy sütésből egy kalács. Isten a tanuságom, úgy maradjak ebben, vagy úgy tegyenek be más kormányzóságba, a mint az égbe lehet repülni szárny nélkül. Én Sancho-faj vagyok, a kik mind kemény nyakúak, s ha csak azt mondják egyszer, hogy: fehér, hát fehérnek is kell lenni, még ha olyan fekete volna is mint az éjszaka. Maradjon itt, ebben az istálóban az a hangyaszárny a mi engem a levegőbe emelt, hogy a föcske meg egyébb madár elkapkodjon. Gyerünk megint gyalog, lassan lépve a földön s ha a lábunkon nem lesz is valami hegyes orrú kordován csizma, lesz azért még is valami madzag-bocskor. Kiki a maga párjával, s addig nyújtozzék az ember a meddig a lepedő ér; most pedig hadd menjek, mert az idő mulik.

Mire az udvarmester így válaszolt:

– Kénytelenek vagyunk elbocsátani, kormányzó úr, ha minden áron távozni akar, bárha nagyon sajnáljuk, hogy el kell vesztenünk nagyságodat, a ki fényes értelmében s keresztyén magaviseletével egészen megnyert bennünket. Azonban tudva lévő, hogy minden kormányzónak kötelessége, mielőtt helyéről eltávoznék, számot adni az ő kormányzóságáról. Adjon tehát számot nagyságod is azon hét napról, a mit e szigeten töltött s azután Isten vezérelje szerencsésen.

– Senki azt tőlem nem követelheti – viszonzá Sancho – ha csak nem herczeg uram ő kegyelmessége határozott rendeletére. Én pedig most épen ő hozzá törekszem s majd beszámolok neki a mint Isten tudnom adta. Egyébiránt minthogy olyan üres zsebbel megyek is, a milyennel jöttem, ezenkivül semmi egyéb tanubizonyságra sincs szükségem annak igazolására, hogy csakugyan úgy kormányoztam mint az angyalok.

– Istenemre mondom, a nagy Sanchonak igaza van! – jegyzé meg Recio orvos – s nekem az a véleményem, hagyjuk távozni, mert a herczeg úr ő méltósága kimondhatatlanúl meg fog örülni neki ha ujra megláthatja.

Mindnyájan osztoztak e nézetben s nem akadályoztatták többé távozását, sőt még azt is felajánlották, hogy elkisérik s ellátják mindennel, a mi úri személyének s utazása kényelmére szükséges.

Sancho azt felelte, nem kér ő semmi egyebet, legfölebb egy-két marék abrakot a szürkéjének, a maga számára pedig egy fel czipót meg egy jó darab sajtot, mert a milyen kurta az egész út, ennél se több, se jobb ellátásra nem lesz semmi szüksége. Mindnyájan megölelték, ő is megölelte könnyes szemmel valamennyit s azután magokra hagyta őket, a kiknek nem fogyott csodájok, úgy szavain valamint ez ép oly szilárd mint bölcs maga elhatározásán.

XIX. FEJEZET.

Sanchoval is kalandok kezdődnek.

Furcsa sziget lehetett az a Barataria szigete, a melyre Sancho oda is úgy jutott oda, hogy semmi vizen, semmi hidon sem kellett átmennie, távozni pedig hasonló módon lehetett belőle.

A hivatalától megvált kormányzónak azonban most az egyszer kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ő vizet, folyót, hidat keressen, a mik nélkül a sziget sziget nem lehet: örült, hogy a mult éjjeli veszedelemből elhordhatta az irháját, gyomrát pedig, az ő hű gonddal ápolt gyomrocskáját, megszabadíthatta Pedro Recio doktor körmei közül.

Néha néha kissé bizony még is sajnálta, hogy azt a tisztes állomást el kellett hagynia, mert hiába! bármennyi fáradsággal, zaklatással s kellemetlenséggel járt légyen is a kormányzóság, még is csak kormányzóság volt az, s a mint ő fejezte ki magát: ott az emberek úgy tánczoltak, a mint ő hegedült. No de – a mint példabeszédei gazdag tárházában erre is talált akárhány vigasztaló mondást: „Késő bánat, ebgondolat.“ „Busuljon a ló elég nagy a feje.“ „Gombház, ha leszakad, lesz más!“ „Minden ember holtig él a világon!“

Igy azután, e szokott gyógyszereinél keresve orvosságot, szíve csakhamar megkönnyebbült, oldalba nyomta kedves szürkéjét a melynek hátán már különben is rég nem ült, s midőn a hű állat vigan koczogott a fris hajnali levegőben, Sancho Panza is egészen felvidult nemsokára, mintha semmi nevezetesebb veszteséget sem szenvedett volna, vagy semmi jelentékenyebb félelmet sem kellett volna mostanában kiállania.

Annyit tudott hogy szigetétől a herczeg kastélya mindössze sincs tovább néhány óra járásnyinál, s így folytonos ügetés mellett délre bizonyosan oda ér, hogy a herczeg úr előtt hét napi safárkodásáról beszámoljon. Tulságosan tehát sem aggódni, de még sietni sem kellett.

Azonban – ember tervez Isten végez; vagy a mint a közmondás más szavakkal kifejezi: Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.

S csakugyan vidám nyargalása közben Sancho Panza meg sem álmodta, hol fog estére kelve az az utazás végződni, melyet ő hajnali barátságos órákban ilyen gondtalan szívvel megkezdett.

Az első baja, mely visszautaztában érte, az volt, hogy az útra egészen tökéletesen nem emlékezvén, az út egyik elágazásánál arra tért, mely szinte a herczegi kastélyhoz vezetett ugyan, csakhogy a terjedelmes birtok egy nagy részét megkerülve, több órával hosszabbá tette az utazást. A mint már most ezen jó távolra előrehaladott, azon vette magát észre, hogy embercsoport jő szembe vele, a kik valami különös hosszú dárdákat tartának kezökben, bárha gyalog jöttek.

Sancho megszeppent.

– Mi az ördög?! – mondá magában – ezek talán valami gyalog-lovagok? Milyen furcsa dárda van a kezökben. No hátam, készülj, itt kaland van keletkezőben.

Csakugyan az is volt, de egészen más természetü, mint a milyentől Sancho tartott. Az uton jövők épenséggel nem voltak fegyveresek, annál kevésbbé lovagok, – mert hiszen, hogy a manóba is lehetne gyalog-lovag! – hanem igen is zarándokok, a kik hosszú zarándok-botjokat tartották kezökben, a mit Sancho rémeket látó szeme dárdáknak képzelt.

A mint egymás közelébe jutottak, a zarándokok sorba álltak s egyszerre rákezdék az éneket olyan nyelven, a milyet Sancho eddigelé soha életében nem hallott. Az ilyen zarándokok énekszóval szoktak az utasoktól alamizsnát kéregetni; Sancho – közelebb jutva – mindjárt sejté, hogy azt kérnek tőle. Pénz dolgában igen soványul állt a kikopott kormányzó erszénye; hanem a mije volt, kormányzósága egyedüli jutalmát, eredményét, a fél czipót és a darab sajtot szíves készséggel kivette tarisznyájából s azt is oda adta volna a kéregetőknek, a mily jó szíve volt. Azok ugyan ezt is elfogadták, de azért csak nem tágítottak kérelmökkel, s mindegyre azt lármázták, most már inkább kiáltozva semmint énekszoval:

– Geld! Geld!

Sancho szörnyüségesen meg volt akadva nyelvtudományával.

– Nem értem, atyámfiai, becsületemre mondom, nem értem! – szabódék minden erejéből – ilyen beszédet, soha világéletemben nem hallottam.

Erre, a zarándokok egyike kivont a kebeléből egy pénzes zacskót, odamutatta Sanchonak, a miből ez azonnal megértette, hogy pénz kell nekik. Ő erre viszont odanyomta hüvelyk ujját a gégéjéhez, kezét még kinyította s üres tenyerét billegette, a mivel érthetőleg tudtokra adta a kegyes zarándokoknak, hogy neki ugyan nincs egy árva krajczárja se. Azzal oldalba ütötte szamarát s keresztül akart törtetni rajtok. Még azonban el sem indult, mikor az egyik zarándok, a ki már jó ideje nagyon, de nagyon nézte Sanchot szemre fejre: most beléje kapaszkodott, derékon átölelte s nagyon is fennhangon és ugyancsak tiszta spanyol nyelven így szóla:

– Teremtő szent atyám, kit látok! De hát valóságos igaz-e, hogy régi kedves barátomat, jó szomszédomat, Sancho Panzát ölelem? Már pedig bizonyos, hogy azt ölelem, mert akármilyen uras legyen is a ruhája, de arcza és szamara mind a régi Sanchora mutatnak.

A volt kormányzónak szeme szája elállt bámultában, mikor azt hallá, hogy ezek az idegen emberek nevén szólítják s az egyik olyan bizalmasan át is öleli. Ő is komolyan szemügyre vette tehát a spanyolul megszólamlott zarándokot, de bármíly merőn nézte, vizsgálta, fürkészte is: semmikép se tudott ráismerni. A zarándok látva e meglepetést, sejtve Sancho találgató kételkedését így szóla:

– Hogyan? Sancho Panza, kedves földim, de hát nem ismersz rám, egykori szomszédodra; én vagyok az a mór kereskedő, a Ricote, a ki boltos voltam a falutokban.

Erre Sancho még figyelmesebben méregette s kezdett rá emlékezni; végre aztán csakugyan tetőtől talpig annak ismerte, a mire le se szállva szamáráról, átnyalábolta nyakon e szavakkal:

– De hát ki az ördög is tudott volna rád ismerni, Ricote, ebben a farsangi bolondra való öltözetben? Ki a csoda francziázott fel így, s hogyan mersz te visszajönni Spanyolországba, a hol ha megcsipnek, keservesen megadod az árát vakmerőségednek!

Sancho ezt igazán mondta, mert épen ez idő tájban történt az a szomorú esemény Spanyolországban, hogy a király parancsolatára ez országból minden mahomedán vallású mór ember örökre számüzetett, s ki lett mondva, hogy a kit a visszatérésen rajt kapnak, halál fia. Szigorú rendelet volt az, s Ricote ime mégis áthágta s visszatért szülőföldére.

– Ha csak te el nem árulsz, Sancho – viszonzá a zarándok – biztos vagyok a felől, nincs az az ember, a ki ebben a ruhában rám ismerjen. De jerünk félre innen az utból s vonuljunk abba az idelátszó nyárfás pagonyba, a hol czimboráim pihenőt akarnak tartani s falatozni. Tarts te is velünk, s légy nyugodt, hogy czimboráim szivesen fognak látni, mert igen barátságos emberek. Ott aztán majd nyílik rá alkalom, hogy elbeszéljem mi minden történt velem azóta, a mióta falunkból a király parancsolatára eltávoztam, a ki olyan szigoruan fenyegette – a mint te is hallottad – mindazokat, a kik az én szerencsétlen nemzetemhez tartoztak.

A hol barátságos beszélgetésre, s talán még jóízű falatozásra is lehetett kilátás, Sancho Panza ott szivesen elidőzött; a miért most sem vetette meg a nyájas meghívást, sőt ellenkezőleg köszönettel fogadta, mi felől aztán Ricote is szót váltott a magok nyelvén külföldi társaival s azzal odavonultak a jegenyésbe, mely jó távolast esett az országuttól. A zarándokok itt félrelökték hosszú botjaikat, csuhájokat, kámzsájokat meg levetették s csak ujjasban maradtak s valamennyi jó kinézésü, fiatal ember volt, az egy Ricote kivételével, a ki már meglehetősen éltesnek látszott. Mindnyájának volt tarisznyája, még pedig, a mint ki lehetett venni, ugyancsak megtömve degeszre, ha egyébbel nem is, legalább olyan italfélét tartalmazó kulacscsal, a mi Sancho gégéjét már egy mérföldnyi távolságról is csiklandozta. Letelepűltek a földre s a zöld gyepet használva abroszúl, ráraktak kenyeret, sót, késeket, diót, sajtot, de még sonkát s más egyéb húsnéműt is, úgy hogy a mint látszott, a szegény kéregető zarándokok asztala százszorta is dúsabb volt mint a gazdag kormányzóé.

Ricote, falatozás közben elmondta tehát Sanchonak, hogy a mint a király kiadta azon parancsolatot, hogy egy esztendő mulva minden mór takarodjék ki Spanyolországból: ő a maga kincseit elásta, hogy útközben valaki el ne rabolja tőle. Azután kiment külső országokba körül nézni hol fogadnák legszívesebben, s hol találhatna családjával együtt legbiztosabb menedéket. Volt Francziaországban, volt Németországban is s itt talált számukra alkalmas helyet. Családjának hírt adott hogyan s mikép jőjjenek utána, maga pedig most még egyszer visszajött, hogy elásott kincseit magával vigye. Legalkalmasabb módnak tartotta, hogy keresztyén zarándokok csoportjához szegődjék, a milyenek Németországból évenkint nagy számmal vándorolnak a spanyol szent helyekre s rendesen koldulásból, kéregetésből tartják fen magokat, de hála a spanyolok jószívűségének, sokkal jobban élnek, mint az ember első tekintetre gondolhatná.

Nagyobb igazság okáért odamutatott a gazdagon terített s különféle eledelekkel megrakott gyep-asztalra, melynek midőn falataihoz már jócskán hozzá láttak, a tarisznyából minden zarándok eléhúzta a maga kulacsát, de még a mór Ricote is egy akkorát, a mely egymaga is volt akkora mint az öt másik. Majdnem egészen egy akarattal megragadták ezen öblös edényeket, karjaikat a kulacsokkal együtt a levegőbe emelték, ezek száját a magokéhoz illeszték s szemeiket úgy szögezék az égre mintha rá czéloztak volna; de még fejöket is jobbra-balra csóválgatták, mintha ezzel is azt akarták volna jelenteni, hogy az iddogálás milyen jól esik. Sancho mindezt figyelmesen szemlélte, de már természete sem olyan volt, hogy meg tudott volna maradni a puszta szemléletnél, s hogy ő is kövesse a jól ismert példabeszéd intését: a baglyokkal huhogass, verebekkel csiripelj: elkérte Ricotetól a kulacsot s ő is úgy czélozott mint a többiek. Négyszer megemelintették a kulacsokat, de már ötödször kár lett volna vesződni vele, mert valamennyi úgy kiszáradt mint a gyékény-káka s még facsarva se lehetett volna belőlök nem egy kortyot, de csak egy árva cseppet is kipréselni.

Hanem ennek a kulacs emelgetésnek nem maradt el a maga rendes és szokott következménye. Először mindnyájának nagyon széles kedve kerekedett, s csaptak olyan éktelen éneklést, hogy abban ő magukon kívül ugyan senki se tudott volna gyönyörködni. Azután nemsokára ki jobbra, ki balra leheveredtek egy-egy bokor aljába a zöld fűre, s elszenderültek, de olyan mélyen, olyan hatalmasan, hogy a mire Sancho felpislantott, már akkorra a nap egészen hanyatlóban volt s csak egy puskalövésnyire az esthomály.

– Tyü, lánczos lobogós, Ricote pajtás! – kiálta fel Sancho – a mi déli álmunk ugyancsak soká tartott. No már most se ország, se tartomány, nekem nem lehet tovább késnem, mert bizony úton ér az éjszaka.

Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást a volt szomszédok, a többi zarándokokkal mindnyájával kezet szorított, megköszönte szives barátságukat, azután felpattant szamarára, s ment a merre az út vezetett.

XXX. FEJEZET.

Sancho kalandja igen veszedelmessé fokozódik.

– Már mi tűrés-tagadás – mondá magában Sancho Panza midőn egy-két órai nyargalás után egészen öreg este lett körülötte, a herczegi kastély pedig még mindegyre nem merült föl szemei előtt – mi tűrés-tagadás, mi bizony eltarisznyáztuk az időt a zarándokokkal. Most már aztán segíts szürkém, merre tartsunk.

A szürke vitte, vitte, – míg aztán Sancho egyszer csak úgy vette észre, hogy nem tudja tájékozni magát. Az út elágazásánál alkalmasint nem az igazi útra tért s így természetesen minden előbbre tett lépés folyton messzebb és messzebb vetette czéljától. Körül-körül nézett, majd jobbra, majd balra tekintgetett, de a vidék mindegyre ismeretlenebbé vált előtte. Már-már azon gondolkozott, hogy megfordul s vagy az eltévesztett útat, vagy az elhagyott zarándokokat keresi fel ujra, mikor – szerencséjére vagy szerencsétlenségére-e, majd kitűnik nem sokára – a fellegek közül ki-kibukkanó hold fényénél a távolban valami épületnek az éjhomályban feketén magasló falait vélte észrevenni.

– Hála isten! – kiálta fel örömre gerjedve, – ott van a herczegi kastély! Mégis csak jól tájékoztam magamat, – gyerünk szürkém.

S avval a szürkét egyenesen az épület felé igazítá. Ment a szürke bátran – az útról letérve – cseren-bokron keresztül, Sancho pedig se az égre se a földre nem nézett, hanem szemével folyton-folyvást ott csüggött az épületen, mely most czélja is, vezető csillaga is volt egyaránt. Az épület jó távol állt, de azért a folytonos haladás lassanként mégis csak közelebb vezette hozzá Sancho Panzát. Határozottan még most sem tudta kivenni, csakugyan a herczegi kastély-e, de reménysége azzal kecsegteté szivét, hogy valóban az, s nem sokára eléri. Nézte, nézte tehát merően, – egyszerre azonban egy iszonyú zuhanás, – és se föld, se csillagos ég, se épületfalak többé, – hanem nyomasztó, fojtott levegőben rémséges, áthathatatlan setétség Sancho körül mindenütt.

Szamarastól belé esett valami mély üregbe. Hová esett, mibe esett, milyen mélyen esett, azt nem tudta, bárha ijedtében estében azt gondolá, hogy egész a pokol fenekéig fog alázuhanni. Ilyen mélyen ugyan nem esett, mert a szamár valami három ölnyire földet ért, sőt Sancho rajt is maradt a nyergen, paripája hátán, de azért az ijedtség és a nagy zökkenés egy-két pillanatra mégis majdnem teljesen megfoszták eszméletétől. Mikor kissé magához jött, leszállt nagy óvatosan a szamárról, végig tapogatta a maga egész testét; lélekzetét visszafojtá megtudni, ha ép maradt-e s nem lyukadt-e ki bordái között valahol? Mikor azonban tapasztalta, hogy ép, egész és semmi kár nem esett benne: alig győzött elegendő hálát adni a kegyelmes istennek, hogy olyan nagy irgalmasságot cselekedett véle, mert ő kétségkívül azt hitte, hogy ezer meg ezer darabra törött. Most azután két kezével végig-végig tapogatta az üreg falát, ha valjon minden segítség nélkül ki lehetne-e valami módon menekülni: de a fal mind puszta volt, sehol rajta semmi támaszték, a mi eléggé búsította is Sanchot, kivált a midőn hallá, hogy a szürke is milyen fájdalmasan, siralmasan panaszkodik; a min pedig nem volt mit csodálkozni, s nem is lehetett neki rosz néven venni, mert csakugyan nagyot rokkant estében.

– Jaj! – kiálta föl ekkor Sancho Panza – de csak különös váratlan szerencsétlenségek is szokták érni az embert minden lépten-nyomon ebben a nyomorúlt világban! Ki merte volna még csak gondolni is, hogy az, a ki tegnap még ott ült a sziget-kormányzóság trónusán, s szolgáinak és alattvalóinak parancsokat osztogatott: ma már ide legyen temetve egy gödörbe s körülötte se egy lélek, a ki vígasztalja, se egy cseléd, se egy jobbágy, a ki segítségére siessen?! Itt kell elpusztulnunk éhen szamarastól, ha ugyan még előbb is meg nem halunk, ő esése és megrokkanása folytán, én meg csupa merő aggodalmamban. Olyan szerencsés legalább bizonyára nem leszek, a milyen gazdám, Don Quijote de la Mancha úr volt, mikor leszállt s belement amaz elbűvölt Montesinos barlangjába, a hol jobban ellátták mindennel, mint a tulajdon maga házában, úgy, hogy azt hihette, terített asztallal és vetett ágygyal várták. Ő ott szép és kellemes látományokban gyönyörködött, míg én meg itt, azt tartom, alig látok majd egyebet kigyónál, békánál. Jaj nekem szerencsétlennek, milyen vége lett bolondságaimnak és képzelődéseimnek! Ha az ég majd úgy akarja, hogy valaha megtaláljanak, itt találják majd csontjaimat fehéren, s velök együtt kedves szürkém csontjait is, a miről talán majd rájönnek, kik voltunk, legalább azok, a kiknek van tudomása a felől, hogy Sancho Panza soha el nem hagyta szamarát, sem szamara soha Sancho Panzát. Még egyszer is azt mondom: jaj nekünk szerencsétleneknek! Miért nem engedte az ellenséges sors, hogy ott haljunk meg szülőföldünkön, a mieink között, a hol, ha segíteni nem tudtak volna is balszerencsénken, még se maradtunk volna olyannak híjjával, a ki megsirasson s életünk utolsó óráján befogja szemeinket. Óh én útitársam, én kedves barátom, de csak roszul is fizetek hűséges szolgálatodért! Bocsáss meg énnekem s kérd a jó szerencsét, a mint csak kérni tudod: mentsen ki bennünket ebből a nyomorúságból, a melybe mind a ketten jutottunk s én ezennel megigérem, babérkoszorút tűzök a homlokodra, úgy, hogy szakasztott olyan lészsz, mint valami koszorús költő, s megduplázom ráadásúl az abrakodat.

Sancho Panza ily kifakadásokban kesergett, szamara pedig úgy hallgatta, hogy egy szóval se válaszolt rá, oly nagy volt szegénynek kínja és nyomorusága.

Végre a keserves panaszok és jajgatások között eltöltött éj után jött a regg s ennek fényénél és világosságánál látta be Sancho Panza még csak igazán, hogy ha segítséget nem kap, a mélységből teljes lehetetlen menekülnie, mire aztán ujra kezdte a jajgatást, de meg kiáltott is akkorákat, a mekkorákat csak tudott, ha netalán valaki meghallaná. Azonban minden ő kiáltása elhangzó szózat vala a pusztában, mert ezen az egész környéken nem volt egy lélek se, a ki meghallgassa, úgy, hogy utoljára csakugyan annyivá lett: bizonyosan itt kell halnia.

A szamár hanyatt feküdt, Sancho Panza azonban addig nógatta, a míg csülökre állította, csakhogy a lábai alig birták. Ekkor a tarisznyából, mely szinte lepottyant velök együtt szerencsésen, egy darab kenyeret vett elő s odaadta szamarának, mely rágta is mindjárt jóizűen, mire Sancho azt jegyezte meg mintha a szamár is értené:

– Kenyérrel csak elcsúszik hát a háj is, de még a fáj is.

Nemsokára a gödör egyik oldalán egy nyílást vett észre, a mibe egy ember belefért, ha leguggolt és összehúzta magát. Sancho Panza oda sietett, összezsugorodott egy gombolyaggá, belebújt s látta, hogy azon belül téres-tágas hely van, a mit annál fogva vehetett ki, mert felülről – hogy úgy mondjuk tetejéről – egy napsugár lövellt be, a mely az egészet bevilágította. Azt is látta most már, hogy a lyuk mindig nagyobbá s tágabbá lesz, s egy másik üreggé szélesbül. Ennek láttára visszacsúszott oda, a hol szamarát hagyta, s egy darab kővel vájni kezdé a nyílást nagyobbra, úgy, hogy nemsokára annyira kitágította, hogy a szamár is könnyü szerrel átbújhatott rajta; meg is tette, s ekkor kötőféken fogva szürkéjét, útnak eredt ama másik barlangban előre, hátha talán ezen az oldalon majd csak akad valami nyílásra. Néha setétben ment, másszor csak homályban, de sohasem félelem nélkül.

– A mindenható isten legyen kegyelmes énnekem! – mondá magában – milyen alkalmas kaland lenne ez az én gazdám, Don Quijote de la Mancha úr számára, a mi nekem ilyen nagyon alkalmatlan szerencsétlenség! Ő ezeket a mélységeket és földalatti lyukakat mindenesetre virágos kerteknek s Galiana9) palotáinak tartaná, s azt várná, hogy e setét szűk helyről, ott lyukad ki valamely viruló mezőségen. De én, szerencsétlen, félelmemben, aggodalmamban attól tartok minden lépten nyomon, hogy most meg most nyílik meg lábom alatt egészen váratlanul egy másik verem, a mi amannál is sokkal mélyebb s az aztán egészen elnyel szőröstül, bőröstül. Jó baj volna az olyan baj, a mi egyedül jönne.

Ilyen módon s ily gondolatok között folytatott haladásával úgy látszott neki, hogy immár legalább is félmérföldnyi messzeséget hagyott háta mögött, mely után valami kétes világosságot vett észre, a mi már napfénynek látszék, s a mely valahol oldalvást jövén le, odamutatott, hogy végre még is csak kivezet valahová ez az út, a melyet ő másvilági ösvénynek tartott.

Valósult e sejtelme vagy sem, azt a következő fejezet fogja megmutatni.

Mi pedig most kénytelenek vagyunk a homályos üregben aggodalmával együtt magára hagyni Sancho Panzát, s visszatérünk a mi hős lovagunkhoz, Don Quijote de la Manchához, a kit fegyvernökének kormányzósága, s ebben viselt dolgai oly soká leszorítottak e könyv lapjairól.

XXXI. FEJEZET.

Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel.

A herczegi háznál, a kényelmes kastélyban, a gazdag uraság körében, Don Quijote úgy élt mint a kis király, mint a hal a vizben.

Enni, inni való a legnagyobb bőségben, kényelem éjjel-nappal mindig, – szóval a legteljesebb jóllét, – s a lovag még sem érezte magát jól, sőt a mint Sanchonak egy ízben meg is irta, elkivánkozott már e jóllétből, mert mit ért ő neki ez az egész bőség s boldogság, ha egynek még is híjjával volt: kaland, a lovagság e legfőbb éltetője, – kaland nem vala található!

Naponta kilovagolt az utakra, várta a rablókat, az óriásokat, az ellenséges hadseregeket: de azok e békességes tartományban nem akartak megjelenni; inségben, szükségben szenvedő emberek, rablánczra füzött öregek, börtönbe vetett és kinzott hajadonok sehol sehol nem kerültek, a mi Don Quijotét aztán végre annyira keseríté, hogy tétlensége valóságos lelkiismereti furdalássá lett, s már-már elhatározá magában, hogy minden áron eltávozik onnan, a hol hivatását nem gyakorolhatja.

Kalandkereső lovaglásai közben, a mint levelében is említé, valami régi vár omladékaira talált, a melynek regényes vidéke oly igen alkalmas volt az ő busongásra hajlandó lelke ábrándozásának és sóhajtozásának táplálására. Igaz ugyan, hogy e helyen soha vár nem állott, hanem réges-régenten valami gazdasági épületek voltak, juhaklok, istállók, vermek és pinczék, a miket utóbb azonban nem használtak többé, s a puszta falakat átadták az enyészetnek. Don Quijote azonban vár-omladékoknak nézte őket, s ha már kalandok nem kerültek, legalább annyiban talált kárpótlást, hogy ide-ide lovagolt e romok közé, Rocinantet odakötötte valami fa derekához, maga pedig bement az omladványok közti térségbe, leült valami tégla vagy kőrakásra s ott sóhajtozott elbűvölt Dulcineája után, néha egy-egy epedő verset körmölgetve térdein, néha pedig sóhajtva akkorákat, hogy az ingó-bingó romfalakat majd magára szakasztotta keserves fohászkodásaival.

Ezen kirándulások aztán úgy szólván mindennaposakká lettek, s így történt, hogy azon gyászos éjszakára következő reggel is, mikor Sancho a mélységbe sülyedett, Don Quijote szokása szerint sebes nyargalvást vagy is más szavakkal igen csendes léptetve ismét megjelent a romoknál. Leszállt Rocinanteról, a ki ezt az irgalmasságot majdnem mindig csaknem szemmel láthatólag megköszönte, a paripát odakötötte a romok előtt álló egyik fa derekához, maga pedig határozott léptekkel ment az omladvány közé, úgy hogy a sok üreg szinte kongott alatta. De most ez egyszer sem kedve, sem ideje nem volt az ábrándozásra; egészen váratlanul hajmeresztő kaland gátolta meg abban. Mert alig ült le szokott helyére, abban a nyomban olyasmit vőn észre, mintha a mélységből alatta valami jajgató, nyögdelő, panaszkodó emberi hangokat hallana.

– Hah! – kiálta föl talpra ugorva – elkárhozott lélek nyögése-é az odalent, vagy élő emberé, kit az egykori várúr sötét börtönre vettetett?

S ment azonnal a hang irányában. Léptei kongását odalent bizonyosan meghallották, mert csakhamar ez a kiáltás hangzék egészen tompán a föld alól:

– Ki van odafent? Talán valami keresztyén, a ki kész lesz meghallgatni? Vagy valami irgalmas lovag, a ki könyörülni fog egy elevenen eltemetett szegény bünösön, egy kikormányzóskodott boldogtalan kormányzón?

Don Quijotenak úgy tetszett mintha Sancho Panza hangját hallaná, a mi rendkívül meglepte s meg is döbbenté, úgy hogy oly harsányan a mint csak Isten tudnia adta, lekiáltott:

– Ki van odalent? Ki az a jajgató?

– Ki volna itt más, s ki lehetne a jajgató egyéb – viszonzák alulról – mint a szerencsétlen Sancho Panza, a ki bűneinek büntetéseül és a maga vesztire a Barataria szigetének kormányzójává lett s a ki fegyverhordozója volt a nagyhírű Don Quijote de la Mancha lovagnak.

Minek hallatára Don Quijote csodálkozása mégegyszer akkorává lett s megrémülése is nevelkedett, mivel az ötlött eszébe, Sancho Panza bizonyosan meg van halva s lelke ide kárhoztatva gyötrődésre. Ezen képzelődéstől indíttatva így szóla:

– Kérlek és kényszerítlek mindenre a mire csak igaz keresztyén létemre kényszeríthetlek, mondd meg nekem ki vagy? És ha gyötrelemre vetett lélek vagy, mondd meg mit akarsz, hogy érted cselekedjem, mert nekem az lévén tisztem, hogy segítsem és gyámolítsam azokat a szükségben szenvedőket, a kik e világon élnek: kötelességem gyámolítani és segíteni a másvilági szenvedőket is, ha a magok erejéből nem tudnak magokon segíteni.

– Akkor tehát – viszonzák – nagyságodnak, a ki hozzám szól, az én uramnak Don Quijote de la Manchának kell lennie, a mint hogy hangjáról itélve senki más nem lehet.

– Igen, Don Quijote vagyok – viszonzá a lovag – kinek az a tisztem és kötelességem, hogy élőket és holtakat segítsek és gyámolítsak szenvedésökben. Épen ezen oknál fogva mondd meg énnekem ki vagy, a ki a legnagyobb bámulatra keltettél. Mert ha Sancho Panza vagy, az én fegyvernököm s meghaltál és nem ördögök vittek el, hanem az Isten irgalmából a tisztító tüzbe jutottál: van a mi anyaszentegyházunknak elegendő kegyelmi eszköze, gyötrelmeidből kiszabadítani, s én a magam részéről szolgáltatok neked annyi misét, a mennyi csak vagyonomból kitelik. Ennélfogva nyilatkozzál tehát végre valahára s mondd meg nékem ki vagy?

– Esküszöm tehát mindenre – viszonzák – esküszöm mindazok születésére, a kikére nagyságod csak akarja, señor Don Quijote de la Mancha, hogy én uraságod fegyverhordozója Sancho Panza vagyok, s hogy soha teljes világéletemben meg nem haláloztam; hanem igen is elrugtam a kormányzóságot olyan okok és dolgok mián, a miknek elmondására több idő szükséges; a mult éjjel beleestem ebbe a verembe, a hol most is kinlódom szamarammal együtt, a mely bizonyára nem hágy hazugságban, mert nagyobb igazság okáért csakugyan idelent van énvelem.

És valóban a szamár, mintha csak megértette volna Sancho szavait, e pillanatban olyan éktelen ordításra gyujtott, hogy az egész barlang szinte rengett bele.

– Ez Sancho Panza! – kiálta fel Don Quijote – ez a te hangod, én hű fegyvernököm, vagy is jobban mondva a te szürkédé, a kivel úgy egybe vagytok kapcsolva a legtisztább szeretet lánczai által, mintha ikertestvérek volnátok! Dicső tanú, melynek szaváról most ismertem rá igazán gazdájára. Várj reám itt, mindjárt visszamegyek a herczegi kastélyba, mely ide közel van s hozok magammal valakit, a ki majd kihúz a mélységből a hová bizonyosan bűneid büntetésére zuhantál.

– Csak menjen is nagyságod – könyörgé Sancho – s kérem az egy élő Istenre, térjen vissza mentül hamarább, mert alig tudom már elviselni ezt az elevenen való eltemetést s majd meghalok félelmemben.

Don Quijote magára hagyta s visszament a kastélyba, hol a herczegpárnak azonnal elbeszélte Sancho Panza esetét, a min azoknak nem fogyott csodájuk, bárha bizonyosnak gondolták, hogy a régi gazdasági épületek vermébe vagy pinczéjébe eshetett. De azt az egyet nem tudták elképzelni, hogyan hagyhatta oda a kormányzóságot anélkül, hogy eljöttéről őket előbb valaki tudósította volna.

Végre aztán, a mint mondani szokás: kötelet, kóczot, vittek oda mindent s egy egész sereg ember nagy ügygyel-bajjal még is csak kihúzta a szamarat meg Sancho Panzát ama setétségből a napvilágra.

Don Quijote egészen meghatottan ölelte meg a föld alól porosan, piszkosan elékerült kormányzót s ujra azt kérdezte tőle: hogyan s mikép jutott e rettenetes helyzetbe.

– Nagy sora van annak, uram – viszonzá Sancho, – a mit most hevenyében nem lehet itt egy két szóval elmondani. A herczeg úr ő kegyelmességéhez sietek, ott számot adok majd minden tettemről, vettemről, s akkor nagyságod is tudomást fog az egészről vehetni.

Ezzel aztán nagy csapat gyerektől, embertől környezve elindultak a kastély felé, a hol a herczeg és herczegné az egyik csarnokban várták Don Quijotet és Sancho Panzát. Ez utóbbi azonban nem akart addig a herczeg elé menni tisztelkedésre, a míg szamarát jól el nem helyezte az istállóban, mert a mint mondá, igen rosz éjszakát töltöttek abban a fogadóban, a melybe a mult éjjel nem annyira be mint leszállottak. Mikor azonban a szamár el volt már látva, akkor gazdája tüstént fölment a hódolásra, s midőn a főuraság elé érkezék, térdre borúlt és így szóla:

– Én, kegyelmes uraim, méltóságtok kivánatára s anélkül, hogy magamnak rá valami érdemem lett volna, elmentem méltóságtok Barataria nevű szigetét kormányozni. Üres zsebbel mentem oda, üres zsebbel tértem vissza is, se nem nyertem, se nem vesztettem. Jól kormányoztam e vagy sem, elegendő szemtanú látta, ám azok valljanak a mit akarnak. Kétes dolgokat felderítettem, pörökben ítéltem s majd éhen haltam, minthogy így akarta a tirteafuerai születésü doktor Pedro Recio, a szigetség s a kormányzóság udvari gyilkosa, – akarom mondani orvosa. Éjnek idején ellenség tört reánk s bennünket ugyancsak megszorított, de a mint a szigetbeliek mondják diadalmasan megszabadultak tőle, még pedig az én karomnak hősisége által; úgy adjon nekik az Isten üdvösséget, a hogy igaz a mit állítanak. Szóval, ezen idő alatt megismerkedtem minden teherrel, kötelességgel, a mi a kormányzósággal együtt jár, s úgy találtam az én vállam nem birja meg; nem az én erőmhez illő, nem az én eszemhez való. Azért tehát előbb semhogy a kormányzóság engem vetett volna le a hátáról, levetettem inkább a kormányzóságot én s tegnap reggel úgy hagytam el a szigetet, a hogy találtam; most is az minden utczája, minden háza és fedele, a mi akkor volt a mikor én beléptem. Kölcsön senkitől nem kértem, senkit én ki nem fosztottam; s ámbár feltett szándékom volt egy pár üdvös rendeletet kiadni, még sem adtam, mert attól féltem úgy se fogják megtartani; így aztán akár kiadjuk, akár ne adjuk ki, mindegy kutya. A mint már mondottam, a szigetet úgy hagytam oda, hogy senki más el nem kisért csak az egy szamaram; beleestem egy gödörbe, abban mind előbbre másztam, míg ma reggel napvilágnál rábukkantam a kijárásra, csakhogy ez még se ment valami könnyen, úgy hogy ha az ég irgalma oda nem hozza a gazdámat, Don Quijote urat, ott vesztem volna a világ végéig. Szamaram ordított, uram rám ismert, kötelet hoztak, minket kihuztak, s most itt állok kegyelmes herczeg uram és herczegné asszonyom előtt. Ime itt van kormányzójok Sancho Panza, a ki csupa tiz napig tartó kormányzósága alatt azt a belátást szerezte: nem ér az egy hajító fát se, nem csak valami szigetnek, de magának az egész világnak is kormányzója lenni. Ezen oknálfogva, csókolom méltóságtok kezét lábát, de a mint a gyerek-játékban mondják: „Hess el innen, én oda!“ ugrom egyet én is a kormányzóságból s megint visszatérek gazdámnak Don Quijote urnak szolgálatába, mert ha ugyan verejtékemmel eszem is kenyeremet, de legalább jóllakom s ha jóllaktam, nekem ugyan mindegy, sárgarépával laktam-e jól vagy császármadárral.

Sancho igy szakasztotta végét hosszú beszédének, melynek folyamában Don Quijote mindig attól félt, hogy ezrivel lesz majd benne a sületlenség; de a mint okosnál okosabb szavait hallotta, mindegyre nagyobb csodálkozással tekintett a jeles férfiura, a ki úgy beszélt, mintha gyermekkorától fogva mindig a bölcseséget tanulta volna.

A herczeg megölelte Sanchot s azt mondá: lelkéből sajnálja, hogy oly hamar megvállt a kormányzóságtól; azonban lesz rá gondja, hogy birtokán más valami állásra juttassa, a mi nem lesz olyan terhes s a mellett mégis jövedelmezőbb. A herczegné is megölelte s azonnal megparancsolta lássák el minden jóval, mert csakugyan nagyon meglátszott rajta a kormányzósága idejebéli koplalás.

XXXII. FEJEZET.

Ujra a kalandok ösvényén.

A mikor már Sancho Panza is megint ott volt oldala mellett, Don Quijotenak nem volt többé maradása a herczegi kastélyban. Azt képzelte: nagyon megérzi a világ azt a hiányt, ha ő még tovább is rabja lesz tétlenül ama véget nem érő mulatságoknak és élvezeteknek, melyekben őt a kóbor lovagot a herczegpár részesíté; sőt azt is hitte, még az ég is szigoruan számon kéri tőle valamikor hogyan engedhette át magát a tétlenségnek és magába zárkozásnak. Ennek folytán egyszer aztán csakugyan erőt vett magán s azon esdekléssel fordult a herczegpárhoz, engedjék meg neki, hogy immár eltávozzék, mert lelkiismerete ellen vét, ha tovább is itt időzik a kényelem párnáján, holott néki ott van igazi helye a kalandok ösvényén.

A herczegpár a legszívesebben tartóztatta, mert igen szerették az egy kóbor lovagság bolondságán kivül, minden más tekintetben nemes és kellemes társaságát; azonban hiába volt minden marasztás s így a távozásba bele kellett egyezni. Don Quijote forró köszönetet mondott a szíves fogadtatásért, hálát azon sok jóságért, melylyel elhalmozták, s másnap reggel teljes fegyverzetében, pánczélosan robbant ki a kastély udvarára, hová Sancho Panza is kivezette szamarát, még pedig a mint látszott, arczán olyan örömnek és vidámságnak kifejezésével, a milyen kormányzósága egész ideje alatt soha sem volt rajta látható.

S mi okozta ezen vidámságot? Talán ő is annak örült, hogy megint a kalandok ösvényére térnek? Megsugjuk a szíves olvasónak, hogy a hű csatlós örömét bizony nem ez okozta, hanem az, hogy elindulások reggelén a herczegné egyik komornája egy aranynyal telt erszényt adott át Sanchonak, a mit a herczegné küldött utiköltségül, illetőleg pedig kárpótlásul azért a sok bohó tréfáért, a mit az uraság mulattatására, magoknak e két kalandos emberrel megengedtek. Sancho azonban egy cseppet sem törődött vele miért s miért nem adták, elég az hozzá, hogy adták, s hogy a tömött erszény az övé volt, melyet ezen pillanattól kezdve mindig ott a szívén hordott és szorongatott.

A kastély egész népessége kijött az udvarra nyiló tornáczokra, maga a herczeg és herczegné kézzel és kendővel intett bucsút, a többiek fenszóval kiáltottak „szerencsés utat, sok kalandot és fényes győzelmeket“ a lovagnak, ki most fejét mély hódolattal meghajtá, köszönt először a herczegnének, aztán a herczegnek, aztán minden többieknek, majd megrántá Rocinante kantárát, s a szürkéjén ülő Sancho kiséretében kirobogott a várudvarból s utját egyenesen Barcelona felé irányzá.

A mint megint a nyilt mezőségre jutottak, Don Quijote úgy érzé, hogy most van igazán elemében s lelkében egészen ujjászületett, hogy ismét folytathatja lovag tiszte teendőit. Odafordult Sanchohoz s így szóla:

– A szabadság, Sancho egyike a legdrágább adományoknak, a mit az egek az embereknek ajándékoztak; ahhoz még csak hasonlítani sem lehet azon kincseket, melyeket magába a föld zár vagy a tenger rejteget. A szabadságért, mint a becsületért bátran koczkára lehet, sőt kell is tenni az életet; míg ellenben a rabság meg a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az embert érheti. Azért említem ezt Sancho, mert magad is jól láttad, milyen kényelemben s bőségben usztunk e kastélyban, a melyből im eltávozánk, s mindamellett én ez ízes lakomák és üditő italok közepette is úgy éreztem, mintha az éhség kinjait kellett volna szenvednem, mert nem élvezhetém oly szabadon, mint akkor élvezém vala, ha az enyimek lettek volna; boldog az, a kinek az ég juttatott egy falat kenyeret, de úgy hogy érte senki más iránt, csak az egy ég iránt van hálára kötelezve.

– De mindamellett – jegyzé meg Sancho – a mit most nagyságod mondott, nem volna rendin, ha mi nem éreznénk háladatosságot azért a kétszáz tallérért aranyban, a mit egy zacskóban a herczegné asszony komornája nyomott nekem a markomba, s a mit szíverősitőül s búfelejtő gyanánt itt hordok a szívem fölött minden eshetőségre, mert nem akadunk ám minden lépten-nyomon kastélyokra, a hol bennünket megvendégelnek, hanem néha-néha olyan fogadókra is bukkanunk, a hol jól ellazsnakolnak.

Kóbor lovag és fegyvernöke ilyen s ehez hasonló beszélgetés közben folytatták utjokat, a midőn valami egy mérföldnyi haladás után azt látták, hogy egy zöld gyepes rétecskén, a földre terített szüreiken, tiz-tizenkét parasztember ül és falatozik. Mellettök olyas fehér vászonlepedő félék voltak, a mikkel valami alattok lévő volt leborítva. A lepedők csucsosan feszültek ki s csoportonként valának elhelyezve.

Don Quijote odaléptetett a falatozókhoz s előljárójában udvariasan köszöntvén őket, megkérdezte tőlök, mi van ezek alatt a vászonlepedők alatt.

Az egyik ember így felelt:

– Ezek alatt a lepedők alatt, señor, egy pár dombormívű faragott kép van, a mik a falunkban épített oltárhoz kellenek; azért visszük letakarva, hogy szinöket ne veszszék s azért vállon, hogy el ne törjenek.

– Ha megengednék – viszonzá Don Quijote – nagyon szeretném megnézni, mert az olyan képek, a miket ilyen nagy gonddal visznek, bizonyára igen szépek lehetnek.

– De még milyen szépek! – felelt egy másik – s nagyobb igazság okáért még azt is megmondom mibe kerültek, mert nincs közöttök egyetlen egy se a mi ötven aranynál olcsóbb lett volna; s hogy nagyságod is meggyőződjék, hogy igazat mondtam: várjon kissé, s mindjárt meggyőződhetik róla a saját szemével.

Ezzel, félbeszakasztva étkezését, felállt s levette a lepedőt az első faragványról, mely szent Györgyöt ábrázolta lóháton, lábainál az összetekerődző sárkánykígyó a torkán átütött dárdával, oly rettenetes módon, a mint rendesen festeni szokták. Az egész kép szinte vakított az aranytól.

Minek láttára Don Quijote ezt jegyzé meg:

– Ez a lovag egyike volt a legjelesebb kóboroknak az egész mennyei hadseregben. Don San Jorjenak nevezték s dicső nevéhez ezer meg ezer hős kaland fűződik. Lássuk a másikat.

Az ember leleplezte: az meg Szent Mártont ábrázolta lóháton, a mint a köpenyegének felét odaadja a szegény embernek. Alighogy Don Quijote meglátta azonnal így szóla:

– Ez a lovag is a keresztyén kalandorok közé tartozott, csakhogy azt hiszem, nála nagyobb volt a bőkezűség mint a bátorság, a mit abból is láthatsz, Sancho, hogy a köpönyegét megosztja a szegénynyel s odaadja neki a felét. Akkor azonban bizonyosan tél lehetett, mert különben, a mily könyörületes volt, bizonyosan az egészet adta volna oda a szegénynek.

– Nem az lehetett az oka – jegyzé meg Sancho, – hanem bizonyosan az, hogy ő is a példabeszédhez szabta magát, a mely azt mondja: „Vigyáznod kell, de nagyon is, hogy jusson is, maradjon is.“

Don Quijote elmosolyodott s a harmadik takaró föllebbentését kérte, mely alatt Spanyolország védszentjének képe volt lóháton, kezében véres karddal mór csapatokat legázolva s fejökön tapodva. A mint Don Quijote ezt megpillantá, így szóla:

– Ez is igazi lovag, még pedig a Krisztus seregéből. Neve Don San Diego Matamoros (mór-ölő) s egyike volt a legbátrabb szenteknek és lovagoknak, a kik valaha e földön éltek s most mennyben vannak.

Utána megint egy másikat lepleztek le, a mely szent Pált ábrázolta, mikor a lováról lebukik, mindazon körülményekkel egyben, a miket fordulása jellemzésére szoktak az oltárképekre festeni.

S a mint Don Quijote látta, hogy e kép szakasztott olyan, mint az eleven, így szóla:

– Ez a maga idejében a mi urunk istenünk egyházának legnagyobb ellensége volt, azután pedig oly hatalmas védelmezője, a milyen többé soha se lesz. Élte folytában kóbor lovag, még halálában is igazi szent, fáradhatatlan munkás az úr szőlőjében, a népek tanitója, kinek a kereszténység oly kimondhatatlanúl sokat köszönhet!

Több kép ezeken kivül nem volt már, a miért is Don Quijote azt mondá, takarják be ujra; aztán így szólott vivőikhez:

– Jó jelnek tartom, atyámfiai, hogy azt láttam, a mit láttam; mert ezek a szentek és lovagok is annak éltek, a minek én élek – a fegyverviselésnek. Csakhogy közöttünk az a különbség: hogy ők szentek voltak s isteni módon harczoltak, én meg bűnös vagyok s emberi módon harczolok. Ők az eget vivták ki karjok erejével, – míg, én hogy mit vívok ki az én fáradalmaimmal, azt mind ez ideig nem tudom bizonyosan. Hanem szabadulna meg csak az én Dulcinea del Tobosom szenvedéseitől, hogy sorsom enyhülne, s értelmem világa felderülne: akkor meglehet, én is jobb útra téríteném lépteimet, mint a melyen most haladok.

– Ugy adja isten, s veszszen rajt az ördög! – jegyzé meg Sancho e szavakra.

A paraszt emberek épen úgy csodálkoztak egész alakján, mint szavain, bárha felit se értették mit akart velök mondani. Falatozásukat elvégezték, vállokra vették képeiket s Don Quijotetól búcsút véve, tovább folytatták útjokat.

Sanchonak megint úgy tetszék, mintha urát soha se ismerte volna; annyira bámult tudományán, hogy azt hitte, nem lehet a világon olyan történet vagy esemény, a mi gazdájának a kis újjában ne volna, s benne ne lenne a fejében. Majd így szóla:

– Igazán, kedves uram, ha ezt is kalandnak lehet nevezni, a mi velünk most történt, akkor ez a legkellemesebb és legtisztességesebb kalandok egyike mindnyája között, valahányra csak barangolásunk folytában akadtunk. Ebben legalább se meg nem raktak, se ránk nem ijesztettek, se kardot nem rántottunk, se a földre nem teremtettek, de még csak meg sem éheztünk mellette. Hála a jóságos istennek, hogy azt is meghagyta érnem, hogy ezt a tulajdon két szememmel megláthassam.

– Az életben a jó a roszszal vegyül – jegyzé meg Don Quijote – mint a hogy nap és éj egymást fel szokták váltani. Bölcs volt a mindenható, hogy úgy intézte az emberek sorsát, hogy az örömet aggodalom, s az aggodalmat megint öröm váltsa fel; mert valamint az se lenne jó, ha mindig folytonosan csak éjjel, vagy mindig folytonosan csak nappal volna: ép úgy a folytonos öröm elbizakodottá tenné az embert, a folytonos aggódás pedig kétségbeesetté. Ugy van tehát helyén, hogy a jó roszszal vegyüljön.

Ez aztán elegendő beszédtárgyat szolgáltatott s folytatták is a beszélgetést felőle, míg egy váratlan esemény nem szakasztá félbe, – a miről a következő fejezetben akarunk megemlékezni.

XXXIII. FEJEZET.

A selyemruhás pásztortársaság.

Azon út mellett, a melyen lovag és fegyvernöke haladtak, gyönyörü árnyas erdőség terült, s annak sűrű lombjai mintegy hívogatólag intének a vándoroknak, hogy a napnak mindegyre égetőbb heve ellen az ő árnyukban keressenek menedéket s az alatt folytassák útazásukat. Betértek tehát az erdőbe s ime Don Quijote a nélkül, hogy tudta volna hogyan s mikép: egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami zöld hálószövetbe keveredett belé, mely a fák között volt kifeszítve. El sem tudta képzelni, mit jelentsen e tünemény, s így szóla Sanchohoz.

– Ugy látszik, Sancho, ez a behálózás olyan különös kalanddá fogja kinőni magát, a milyenről nem is álmodunk. Akármi legyek, ha nem az üldöző varázslók akarnak ezzel behálózni s útamat állani. Én azonban tudtokra adom, hogy ha ez a háló e helyett a zöld fonál helyett, a miből kötve van, a legkeményebb gyémántból volna is: még akkor is úgy szétszaggatnám, mintha gyékénykákából vagy pamutszálakból volna.

De a mint előbbre akart hatolni s az egész hálót össze-vissza szakgatni, a fák mögül egészen váratlanúl két fiatal pásztorleányka termett előtte, a kik tetőtől talpig selyembe s aranynyal himzett ruhába voltak öltözve. A váratlan, kedves jelenség Sanchot bámulásra, Don Quijotet a legnagyobb meglepetésre gerjesztette, mert ilyen díszes öltözetü pásztorleányokat csakugyan nem láttak még soha életükben. El sem tudták képzelni, kik lehetnek, s Sancho nem késett megjegyezni:

– Ha a pásztorleányok ilyen selymesek, akkor a nyáj, a mit ezek őriznek, legalább is bársonygyapjas lehet bizonyosan.

A leánykák az első tekintetre megdöbbentek ugyan az érkezettektől, az egyik azonban csakhamar nekibátorodva, nyájas, szelid szóval e kérelmet intézte Don Quijotehoz:

– Álljon meg, lovag úr, s ne szakgassa szét, kérem, hálóinkat, a melyeket nem azért feszítettünk ki, hogy nagyságodat akadályoztassuk, hanem csupán a magunk mulatságára. S minthogy tudom ugy is meg fogná kérdeni miért feszítettük, s mi kik vagyunk: nehány rövid szóval azonnal elmondom. Egy szomszéd faluban, mely alig két mértföldnyire fekszik innét, a hol sok úri család s előkelő, gazdag nemes emberek laknak: sok barát és rokon összebeszélt, hogy leányaikkal, nejökkel, fiaikkal, barátaikkal és rokonikkal egyben, jőjjünk össze mulatságra mindnyájan e helyen, melynél kellemesebb s kiesebb fekvésü az egész környéken sincs, s teremtsünk itt egy új pásztor-Arkadiát, melyben a hölgyek pásztorleányoknak, az ifjak pedig pásztoroknak öltözzenek. Betanultunk egypár pásztori színdarabot is, a mit itt akarunk majd eljátszani. Csak tegnap óta vagyunk e helyen, és sátrakat vertünk ezen fák alatt egy dús vizű csermely partján, mely az egész vidék mezőségét termékenyíti. A mult éjjel azért feszítettük ki e hálókat a fákra, hogy az együgyü madárkák, a mi zajongásunktól felriasztva, ezekbe majd beléjök keverednek. Ha nagyságodnak kedve van vendégünk lenni, a legnagyobb örömmel és legszivesebben látjuk, mert ezen a helyen és ezen a tájon mostanában semmi helye a bánatnak és komorságnak.

Elhallgatott s nem szólt többet. Don Quijote azonban a legudvariasabb hangon így válaszolt:

– Igaz lelkemre mondhatom, kedves kisasszony, ha maga az erdőségnek legszebb szavu fülemiléje hangicsált volna is, annak édes zengedezése sem lehetett volna kellemesebb az én füleimnek, mint kegyességednek nyájas megszólítása s szíves meghivása. A tervezett mulatságról csak dicséretet, a hizelgő meghívásért csak hálás köszönetet mondhatok. Ha valamiben szolgálatukra lehetek, parancsoljanak velem, s bizonyosak lehetnek felőle, hogy engedelmeskedem, hiszen tisztem épen az, hogy mindenki iránt hálás, mindenkinek jóltevője legyek, főleg az olyan előkelő személyiségeknek, a milyennek nagyságodat is láthatom. S ha ez a háló, a mely hihetőleg csupán csekély térséget fog el, a föld egész kerekségét bekerítené: inkább új világokat keresnék föl én útam folytatására, csakhogy ezt szélylyel ne szakgassam. S hogy ezen látszólagos túlzásnak némi hitelt szerezzek, ime tudja meg, bájos pásztor-kisasszony, hogy a ki ezen igéretet tette, senki egyéb, mint Don Quijote de la Mancha, ha ugyan nagyságod e nevet hallotta már valaha.

– Jaj, kedves lelkem barátném! – kiálta fel a másik pásztorleány – milyen nagy szerencsében részesültünk! Látod ezen urat itt előttünk? Tudd meg, ez a legbátrabb, legderekabb s legudvariasabb lovag a világon, ha ugyan igazat mond a történet, mely hős tetteiről nyomtatásban megjelent, s melyet én magam is olvastam. S fogadni mernék, hogy ez a derék ember, a ki vele van, ez ama bizonyos Sancho Panza, az ő fegyvernöke, a kinek tréfái ritkítják párjokat.

– Szent egy igaz – szóla közbe Sancho – én vagyok az a mulattató fegyverhordozó, a kit nagyságod említ, ez az úr meg az én gazdám, az a Don Quijote de la Mancha ő maga, kiről a történet szól és megemlékezik.

– Jaj kedves barátném, – mondá a másik – kérjük őket, hogy maradjanak, mert tudom, hogy maradásuknak szüléink és testvéreink, szóval az egész pásztortársaság, kimondhatatlanul megörülne. Én is ugyan azt hallottam hősiségökről s mulatságos voltukról a mit te említettél, s úgy tudom, hogy valamint Don Quijote urnál nincs hősibb, bátrabb lovag a föld kerekségén: viszont drága menyasszonya Dulcinea del Toboso kisasszony meg oly tökéletes szépség, hogy párja sincs az egész világon.

– Volt! – sóhajtá Don Quijote a faágakat meglebbentő keserves sóhajtással, – de most el van bűvölve! S épen ezért, mert e gyászos esemény engem számkivet minden olyan helyről, a hol a vidámság ül ünnepet: ne fáraszszák magokat, hölgyeim, azzal, hogy engem tartóztassanak; az én hivatásom szigorú kötelességei, s azok mellett szivem mostani gyásza, sehol sem hagynak nyugton engemet.

E közben a négy együttállóhoz, az egyik lányka fitestvére érkezett oda, a ki szinte pásztornak volt öltözve, még pedig ép oly pompásan és gazdagon mint a pásztorleányok. Ezek elmondák neki, hogy a kikkel szemközt áll, az egyik a bátor Don Quijote, de la Mancha, a másik pedig Sancho, fegyvernöke, a kiket hírből bizonyára ismer immár, minthogy történetöket olvasta.

Az illedelmes pásztor üdvözlé Don Quijotét, a legszívesebben kérte, marasztalta, s hívta látogassa meg sátorában, mihez a pásztor leánykák is ujabban kérelmökkel csatlakozván, de még Sancho ís azt erősítvén, hogy igazán nemes lovaghoz nem illő embertelenség s udvariatlanság lenne ilyen szíves meghívást visszautasítani: Don Quijote végtére is kénytelen volt engedni, s így a kifeszített hálót megkerülve, fegyvernökével együtt a pásztortársaság mulató helye felé indult.

Nemsokára megkezdődött a hajtás, s a hálóba sok különféle madárka akadt bele, melyek a háló zöld színe által elámitva, épen abba a veszedelembe jutottak bele, melyet el akartak kerűlni.

Valami harmincz személy jött össze e helyen, a kik mind fényes ruhában pásztoroknak és pásztorleányoknak voltak öltözve, s egy pillanat alatt valamennyien értesítve lőnek a felől, hogy Don Quijote és fegyvernöke itt vannak, a minek szerfölött megörültek, minthogy történetükből ismerték már őket.

Mind a sátorokhoz gyülekeztek, a hol az asztalok terítve valának már tisztán, dúsan és gazdagon. Don Quijotét a főhelylyel tisztelték meg, mindenek szeme rajta függött s mind csodálkoztak látásán.

Végre aztán mikor az ebédnek vége lett, Don Quijote nagy nyugodtsággal fölemelte szavát s így szóla:

– Mindazon főben járó bűnök között, a miket az emberek el szoktak követni, bárha némelyek a kevélységet tartják a legnagyobbnak: én részemről a hálátlanságot tartom annak, mely állításom bizonyságául arra hivatkozom, azt szokták mondani: a pokol háladatlanokkal van tele. Ezt a bűnt, a mennyit csak erőmtől telék, mindig kerülni akartam azon pillanattól fogva, mióta csak eszemet birom, s ha talán a velem tett jókat nem tudom is hasonló jótéteményekkel viszonozni: ennek helyében legalább meg van jó szándékom, hogy viszonozni akarnám. S ha ez nem elegendő, akkor elhiresztelem a jó tetteket, mert a ki elmondja s nyilvánosságra hozza a véle tett jókat, az kétségkívül vissza is fogná fizetni, ha módjában állana. Minthogy én itt is mély hálára vagyok kötelezve azon sok jóért, a melyben e díszes társaság szívességéből részesültem, én ezt hasonlóval visszafizetni nem tudom, mert nekem sem erdőm nincs a hová meghívnám, sem sátram nincs, melyben megvendégelhetném e szép és barátságos pásztor-csoportot. Puszta szóval pedig nem elegendő a hálát kifejezni s így én tettleg akarok háladatos lenni, annyiban, a mennyi tőlem telhetik. Kitelik pedig tőlem az, hogy kiállok az út kellős közepére, ott maradok állva mátol számítandó két teljes napig s fenszóval hirdetem és állítom, hogy ezen uraknál és hölgyeknél, a kik engem itt meghívtak, elláttak, megvendégeltek, egész Spanyolországban sehol sincsenek nyájasabb, illedelmesebb, udvariasabb és előzékenyebb pásztorok! A ki tagadni merné, annak vélem gyüjlik meg a baja, vélem Don Quijote de la Manchával!

A pásztor-társaság e szavak okosan meginduló kezdetén meg sem álmodta volna, hogy micsoda bolondságon fognak azok végződni, ki a manó is gondolta volna, hogy Don Quijote azzal akarja meghálálni gazdái vendégszeretetét, hogy utját állja a békés utasoknak s azokat olyan vallomásra kényszerítse, a milyenre kényszeríteni akarta s igérte, a ki pedig netalán ellene merne mondani, azt agyba fejbe verje, szurkálja kardjával, dárdájával! Kérték is, csitították minden módon, hagyjon föl e merész szándékával, hiszik ők anélkül is, milyen igaz hálát érez az igaz szívből nyujtott vendégszeretetért: de bizony falra borsót hánytak, mert a mit Don Quijote feltett egyszer a fejébe, azt ki is akarta vinni törik-szakad. Most sem lehetett lebeszélni, mert nagy hevesen felugrott a székről, elévezettette Rocinantét, felpattant a hátára, pajzsát karjára ölté, dárdáját kezébe ragadta s egyenesen kirobogott az országut közepére, mely ott vonult el a zöld mezőség közeliben.

Sancho az ő kedves szürkéjén követte, de utánuk ment az egész pásztorosdi-társaság is, valamennyien kiváncsian, hogy mire durranik majd vakmerő és soha párját nem látott fogadás tétele.

Don Quijote az országut kellős közepén állásba helyezkedett, kardot rántott s a világ négy sarka felé vagdalkozván, nyomban e következő harsány szavakkal hasította a levegőt:

– Ti utasok és vándorok, lovagok, fegyvernökök, gyalogosok vagy lóháton járók, kik ez uton szemben jöttök, vagy a következő két napon jönni fogtok: tudjátok meg, itt áll a kóbor lovag Don Quijote de la Mancha, azon állítás megvédelmezésére, hogy a világ minden nyájasságán és udvariasságán, figyelmén és előzékenységén túltesz azon pásztoroké, a kik e völgyeken és ligetekben jelenleg lakoznak és tanyáznak. A kik vakmerők az ellenkezőt állítani, azokkal én kelek párbajra, gyalog vagy lóháton, karddal vagy dárdával vagy akárminemű szabad tetszésök szerint választandó tisztességes fegyverrel.

Még két ízben ismételte majdnem szóról szóra ezt a nagy hangú kihívást, de bizony sem éjszakról, sem keletről, sem délről, sem nyugatról egy árva lélek sem jött, a ki az ellenkezőt állítsa vagy a kihívást elfogadja.

Don Quijote majdnem belerekedt már a nagy kiáltozásba, a midőn egyszerre egy egész csoport lovas ember tűnt fel az országuton, a kik közül soknál lándzsa volt, de mindnyájan egymás mellé sorakozva egy csoportban s igen sietve közelítettek.

Alighogy ezeket a Don Quijote körülállók megpillantották, mindjárt hátat fordítottak s messzire eltakarodtak az út szélitől, mert azt gyanították valami baj érheti őket, ha tovább is itt időznek. Csak az egy Don Quijote maradt nyugton rettenthetetlen szívvel, Sancho Panza pedig a Rocinante mögött keresett menedéket.

A lándzsás csapat sebesen közelített s egyikök, a ki legelől jött, már messziről harsányan rákiáltott Don Quijotera:

– Hordd el magad, ördög adta embere az utból, máskép ezek a bikák ízzé-porrá zuznak.

– Csak rajta, csőcselék! – viszonzá Don Quijote – félek is én a ti bikáitoktól, még ha a legderekabbak volnának, a mik valaha a Jarama partján nevekedtek? Valljátok be, gonosztevők, minden tétova nélkül, hogy igaz, a mit én itt hirdettem, mert ha nem, ki akkor sikra én ellenem!

Az ökör-hajcsárnak nem volt már ideje a felelésre, Don Quijotenak sem a kitérésre, még ha ki akart volna is térni s így tehát az egész csoport vad bika és a szelidebb előkolomposok s az egész csapat hajcsár és néptömeg, a kik a csordát közbefogva egy szomszéd város felé hajtották a másnap tartandó bikaviadalra, mind átmentek Don Quijotén, Sanchon, Rocinantén meg a szamáron, úgy legázolva mind a négyöket, hogy a porban fetrengettek.

Sancho össze volt zuzva, Don Quijote alig tudott felocsúdni, a szamár egészen porhanyóvá puhítva, de még Rocinantenak sem állt legjobb rendin a szénája. Végre azonban még is csak mind a négyen talpra állottak s Don Quijote sebes futvást, miközben azonban egyre-másra csetlett-botlott, utána iramlott a csordának s mindegyre így kiabált:

– Megálljatok, várjatok, silány csőcselék! Egyetlen egy lovag az, a ki viadalra hív ki benneteket, s ti még is oly gyáván menekültök, mintha egy egész hadsereg vett volna üldözőbe!

De bizony a csordapásztorok, a kiknek igen sietős volt az utjok, csak nem áltak meg egy pillanatra sem, s annyiba se vették minden fenyegetését mint a tavalyi menydörgést.

Don Quijote végre kifogyott a szuszból s inkább haragra gerjedve semmint boszuját hűtve, leült az utra s ott várta be Sancho, Rocinante és a szamár odaérkezését. Ezek odaérkeztek, úr és szolgája nyeregbe ültek s most már bucsút sem kivánva venni a selyem ruhás pásztortársaságtól, inkább megszégyenülve semmint elégedetten, tovább folytatták utjokat.

XXXIV. FEJEZET.

A ki sokat igér, keveset ád.

Azon a poron és kimerültségen, melybe Don Quijotét és Sanchot a bikák udvariatlansága10) taszította, egy átlátszó, tiszta forrás segített, melyre egy árnyas ligetben akadtak s a melynek partján a két zaklatott vándor, úr és szolgája, letelepültek, mig Rocinantét meg a szamarat minden kötőfék és zabla nélkül egészen szabadon kicsapták a legelőre. Sancho mindjárt tarisznyája éléstárához folyamodott s kiszedett vedett belőle minden olyast, a mit ő kenyérhez valónak szokott nevezni; Don Quijote megmosakodott, s a frissítő víz hatására a meglankadt életerő ujra éledni kezdett. Ő azonban csupa bánatában sem evett, mig Sancho meg puszta illedelemből sem mert az eledelekhez hozzá nyulni addig a míg ura nem eszik. A mint végre látta, hogy a lovag annyira el van mélyedve gondolataiba, hogy egy falatot sem akar szájához vinni, félretett ő is minden illedelmet s egymás után hányta-vetette szájába a kinálkozó sajt- és kenyér falatokat.

– Csak egyél, Sancho barátom – mondá Don Quijote – s tartsd fen életedet, a melylyel te többet törődöl mint én az enyimmel, engemet pedig hagyj meghalnom gondolataim és szerencsétlenségem nyomasztó súlya alatt. Én Sancho, arra születtem, hogy halva éljek, te meg arra, hogy élve halj. S hogy belásd mily igaz a mit mondottam, gondold meg csak, hogy énnekem, a kiről könyveket irtak, nyomtattak, a ki hires vagyok a fegyverviselésben, tetteimben udvarias, a fejedelmek kegyeltje, mind a világ csodája: végre, végre midőn bátor hőstetteimért érdemkoszorút reménylék nyerhetni: ime énnekem azt kell ma megérnem, hogy oktalan, vad barmok lába alá kerüljek s rajtam azok tapodjanak, engem azok gázoljanak! Ha ezt elgondolom, fogam belevásik, állkapcsom összecsukódik, karom lelankad s elvesztem minden legkisebb étvágyomat. Annyira vagyok, hogy éhen tudnám magamat veszteni, a minél pedig halál egyetlen egy sincs kegyetlenebb.

– Akkor hát – viszonzá Sancho a sebes falatozást félbe sem szakasztva – nagyságod nem szabja magát ahhoz a példabeszédhez, mely azt tartja: „A halált Márta, jóllakva várta.“ Már a mi engem illet, nekem csakugyan semmi szándékom, hogy magam emészszem el magamat; inkább úgy teszek mint a varga, a ki addig nyujtja a bőrt foga között, a míg odáig nyulik a meddig s hová akarja. Én is addig nyujtom majd eszegetéssel az életemet, míg aztán akkor szakad vége mikor az ég akarja. S tudja meg nagyságod, nincs annál nagyobb bolondság, mintha az ember úgy neki busulja magát mint nagyságod. Higyjen szavamnak, ha egy-két falatot evett, feküdjék le erre a zöld pázsitderekaljra, szundítson egyet s mire fölébred, majd meglássa, hogy egészen fölelevenült.

Don Quijote úgy is cselekedett, mert úgy itélte, Sancho szavaiból nem a bolond, de inkább a bölcs beszél s így szóla hozzá:

– Óh Sancho, ha te meg akarnád tenni értem, a mit azonnal mondok, mily sokkal bizonyosabbá lenne az én felüdülésem, s mennyire megenyhülne bánatom! Ez pedig nem egyéb, mint hogy a míg én jótanácsodat elfogadva kissé elszenderülök: te addig vonulj egy kevéssé félre s Rosinante kantárával üss vagy három-négyszázat a hátadra, fogyasztani azon három ezeret és néhányat, a mit Dulcinea varázsa alóli feloldásért magadra csapni tartozol, mert igazán nagyon szomorú, hogy az a szegény kisasszony a te gondatlanságod és hanyagságod miatt még mindekkorig el van varázsolva.

– No, már erről igen sokat lehetne mondani – jegyzé meg Sancho – aludjunk most egyet mind a ketten, aztán isten tudja mi s mi nem történhetik. Tudja, nagyságos uram, nem semmi ám az, hogy az ember csak úgy hideg vérrel elhusángolja magát s kivált ha az ütések olyan testet érnek, a mi soványan volt tartva s még soványabban táplálva. Tűrjön kissé békén Dulcinea kisasszonyom, s mikor meg se álmodná, majd meglátja, akkor zúdítom magamra az ütések egész záporát; azután meg él az, a ki meg nem halt, a mivel csak azt akarom mondani hogy én még élek s él velem együtt az a kivánság is, hogy adott szavamat kész leszek beváltani.

Don Quijote ezt is megköszönte, azután evett valami keveset, Sancho meg sokat, majd utóbb mind a ketten szunnyadásra dőltek s egészen a magok szabadjára hagyták az előttök terülő dús legelőn a két elválhatatlan barátot és útitársat, Rosinantet és a szamarat.

Meglehetős későcske volt már, mire felpillantottak; azonnal lóra ültek s gyorsan folytatták útjokat, hogy mentül előbb azon fogadóba érhessenek, a mely mintegy mértföldnyi távolságban látszott előttük. Fogadónak nevezzük, mert most az egyszer maga Don Quijote is annak mondta, azon rendes szokása ellenére, mely szerint minden fogadót várkastélynak szokott tartani.

Odaérkeztek s megkérdék a fogadóst, kaphatnának-e szállást? Azt nyerték feleletül, kaphatnak bizony s olyan ellátásban fognak részesülni, hogy a fővárosban se találnának különbre. Leszálltak s Sancho egy vendégszobába rakta be holmijokat, melynek kulcsát a fogadós átadta. Barmaikat az istállóba vezeté, szénát adott nekik s azután visszatért Don Quijotehoz, ki egy kőpadon ült, s megkérdezte, nem parancsol-e valamit, egyszersmind nem győzte magában áldani az eget, hogy gazdája most ez egyszer nem nézte a fogadót várkastélynak.

Eljött a vacsora ideje, bevonultak szobájokba s Sancho megkérdezte a fogadóstól, mit adhat nékik vacsorára? A fogadós azt felelte: a mit csak szemök-szájok megkiván, rendeljenek és parancsoljanak akármit, mert az ő fogadója bőven el van látva a levegő mindenféle madarával, s földi szárnyas állatokkal s a tenger halaival.

– Olyan sokra nincs szükségünk – viszonzá Sancho – beérjük mi egy pár sült csirkével is, mert uram keveset eszik, de jót, s magam se vagyok valami nagyevő.

A fogadós azt felelte, hogy csirkével nem szolgálhat, mert mind elvitte a héjja.

– Akkor hát süttessen fogadós úr egy tyúkot – monda Sancho – csakhogy porhanyó legyen.

– Tyúkot, szentséges atyám! – viszonzá a fogadós – igazán, igazán mondom, ötvenen felül küldtem be tegnap a városba eladni; azonban tyúkon kívül tessék akármit parancsolni.

– Akkor hát csak lesz talán borju- vagy kecskehús?

– Jelenleg itthonn épen nincsen – felelt a fogadós – elfogyott egészen; de a jövő héten annyival szolgálhatok, a mennyi csak kell!

– Azzal ugyan nagyon jól lesz segítve a mi bajunkon – viszonzá Sancho – de hát ha ebből a sok nincs-ből a kevés van-t levonjuk, valami kevés szalonna meg tojás ugy-e mégis csak marad?

– Az isten szerelmére! – felelé a fogadós – de csak rosz emlékező tehetsége van az én kedves vendégemnek! Ép az imént mondtam, hogy tyúkból, csirkéből egészen kifogytunk, hogyan kivánhatja tehát, hogy tojásunk legyen? Tessék más valami finom eledeleket parancsolni, s hagyjunk minden ilyes tyúkfélét.

– Ne tereferéljünk, lánczos-lobogós adtát is! – kiálta fel Sancho türelmét vesztve – mondja ki fogadós úr kereken, mit adhat, s hagyjuk ezt a sok szószaporítást.

– Tisztelt vendég úr – viszonzá a fogadós – a mivel igazán és valóban szolgálhatok, az egypár marhaköröm, a mi beillik borjulábnak, vagy borjuláb, a mi beillik marhakörömnek. Ez főve van, borssal, hagymával, szalonnával, s olyan, hogy mindegyre azt kiabálja az emberre: „egyél meg, egyél meg!“

– Enyim, e szempillantástól fogva! – mondá Sancho – és senki más hozzá ne merjen nyúlni, jobban megfizetem én mint akárki, mert semmi se lehetne jobban ínyem szerint, mint ez az eledel, azzal pedig nem törődöm egy cseppet se, lábak-e vagy körmök.

– Senki sem fog hozzányulni, még maga Roque Guinart se! – mondá a fogadós, a mint azonban ezt az utolsó szót kimondotta, úgy látszék maga is megszeppent, mert hirtelen összehúzta a nyakát, s fülelve, hallgatózva körül tekintett, nem hallotta-e meg szavait valaki?

Don Quijote észre vette a fogadós e megszeppenését, s mindjárt sokkal jobban érdekelte ez az egy név, mint az egész borjuláb vagy marhaköröm, a miért is azonnal azt a kérdést intézé a fogadóshoz:

– S ki az a Roque Guinart, hogy nevét olyan megszeppenve szokták itt kiejteni?

– Pszt! – mondá a fogadós még jobban összehúzódva, s jobb keze mutató újjával megfenyegette Don Quijotet, azután pedig halkan susogva hozzátette: – nem jó az ördögöt falra festeni, mert megjelenik!

– A dolog mindegyre érdekesebb lesz – folytatá Don Quijote – a miért is még egyszer azt kérdezem: ki az a Roque Guinart?

– Pszt! – fenyegeté a fogadós újra – csitt, csendesen. Roque Guinart egy, – egy szabad ember.

– Szabad ember? – kérdé Don Quijote meglepetéssel – én is az vagyok!

Erre meg a fogadós ijedt meg annyira, hogy úgy hátra ugrott, mintha puskaport gyujtottak volna el az orra előtt.

– Sza-ba-ba-bad em-be-ber?! – hebegé, talán jobban reszketve mint a Sanchonak igért két marhaköröm kocsonyája – és ide – – itt elakadt s nem tudta tovább folytatni.

– Ugy látszik, mi félreértjük egymást, fogadós úr – mondá Don Quijote – mit ért ön a szabad ember alatt?

– Azt, a mi Roque Guinart.

– Igen de hát a manóba is, mi vagy ki az a Roque Guinart?

A fogadós megint körül nézett, azután lábújjhegyen odalépett Don Quijote mellé, füléhez hajolt és alig hallhatólag susogá:

– Rabló!

– Rabló?! – kiálta fel Don Quijote élénken – hallod, Sancho, rabló! S itt ezen a vidéken? Akkor lesz kalandunk! Lesz diadalunk!

A fogadós majd vendége száját akarta befogni, majd kulcsolva tördelé kezeit s kérte, könyörgött és rimánkodott, ne beszéljen olyan fennhangon, mert Roque Guinart olyan ember, a ki három napi járó földre is meghallja, a mikor róla beszélnek, még ha olyan csendesen mondják is mint az egérczinczogás. Van annak száz meg száz fegyverese, ki tudja hány kéme, társa, czimborája, orgazdája, szóval Roque Guinart egymaga egy egész hadsereg, egy egész ország, a ki elől nem menekszik senki!

– Majd meglássuk! – mondá Don Quijote büszke mosolylyal, azután Sancho felé fordulva így szóla – nos Sancho barátom, hogy tetszik a kilátás?

– Nekem bizony oly kevéssé – viszonzá Sancho egészen búnak eresztve fejét – hogy most már akár a marhakörmöt se adják ide, én már egészen jóllaktam: – de ugyan mi az ördögnek is emlegetnek ilyen gyilkos, útonállókat este és vacsora előtt?

– Azért emlegetik – viszonzá Don Quijote, – hogy a világ lássa, mennyire szükséges az a kóbor lovagrend, a melyhez én tartozom, s mely épen arra van hivatva, hogy az ilyen rémektől megtisztítsa a világot. Edd meg a körmödet, Sancho s aztán induljunk. A dicsőség pályája nyílik.

– Ebben a setét éjszakában? – kiálta fel Sancho elrémülten – nem uram, ilyen istenkisértést nem szabad józan embernek cselekedni! Nappal is érhet baj, de éjjel meg bizonyosan. Nagyságod megengedte, hogy a körmöket megegyem, – jó tehát; hozza ide fogadós úr, s én addig eszem, addig rágom, addig szopogatom minden porczikájokat míg csak nem hajnalodik.

Még Don Quijote is elmosolyodott Sancho ez ármányos cselfogásán. Megigérte fegyverhordózójának, hogy ám csak költse el vacsoráját nyugton, kénye-kedve szerint, s azután feküdjék le, mert hajnal előtt nem indulnak.

Sancho szívéről nagy kő esett le gazdája e kegyes nyilatkozata után s most már csakugyan nyugodtabban ült hozzá ahhoz a kegyetlen két marhakörömhez, a mi abból a nagy bőségből, a mivel a fogadós dicsekedett, egyedül volt kapható a vendéglőben. Nem is állhatta meg a furfangos Sancho, hogy mikor másnap reggel útra kelve az éji szállást és a vacsorát kifizette, azt ne kérdezze búcsuzásképen:

– Nem a „mogyorófavirághoz“ van ez a fogadó czímezve, vendéglős úr?

– Nem az, – viszonzá a fogadós nem értve a czélzást – nincs semmi külön czime.

– No hát akkor a „mogyorófavirág“ legyen – mondá Sancho.

– És miért? – kérdé amaz.

– Azért – jegyzé meg Sancho hamisan, – mert a példabeszéd azt tartja: „Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág, sokat igér, keveset ád!“

S azzal oldalba ütötte szamarát, s utána koczogott a már jó előre haladt Rocinantenak.

XXXV. FEJEZET.

Roque Guinart.

A hajnal hüvös volt, a miből azt lehetett következtetni, hogy az lesz az egész nap is, melyen Don Quijote a fogadóból eltávozott. Úr és szolgája egészen szótlanul haladtak jó sokáig, de annál sűrűbben tekingetve mind a ketten jobbra-balra, s a mi különösen nevezetes volt a dologban: mind a ketten egyet keresve, bár egészen különböző szempontból.

A kit vártak, lestek, figyeltek, az Roque Guinart volt, – a rabló, az utonálló, a vidék réme.

Don Quijote azért leste, hogy vívni szálljon ellene; Sancho Panza meg azért, hogy ha csak lehetséges, még idejekorán kereket oldhasson előle.

Roque Guinart azonban nem csak ezen a napon nem tűnt szemökbe, de még a másod s harmadnapon sem, épen oly örömére Sanchonak, a mily haragjára s eltitkolhatatlan boszúságára Don Quijotenak, ki a bikákkal történt szerencsétlen kimenetelü kaland gyászos, megalázó dicstelenségét ezzel az ujabb diadallal akarta helyre ütni, sőt még emlékezetéből is kitörőlni. Mennél tovább késett tehát e várva várt alkalom, Don Quijote annál kedvetlenebbé lett, s már a harmadik napon haragos tekinteteket lövelt Sanchora. A kalandok híjjának okáúl Sancho lanyhaságát tartotta s így okoskodott:

– Minden erőmet, minden szerencsémet Dulcineának köszönhetném; igen de Dulcinea el van bűvölve s nincs hatalma szerencsés kimenetelű kalandokat hozni elém vándorutamon. S miért van Dulcinea még most is elbűvölve? Mert Sancho nem akarja megtartani a magára vállalt vezeklést. Minden bajomnak, szerencsétlenségemnek egyedűl ő az oka. Lesz gondom rá, hogy a bajon segítsek.

S ezzel megint egy olyan tekintetet vetett Sanchora, mint a sötét felhő vészjósló villáma. Sancho nem is álmodá mi van készülőben.

Harmadnap tett utjokban Don Quijote szántszándékosan úgy intézte, hogy éjszakára nem juthattak födél alá, hanem egy sűrű erdőben háltak meg, mely már akkor is egészen homályos volt, mikor az alkony beálltával beleléptek.

Sancho máskor is mindig ura közelébe szokott húzódni éjszakára, mennyivel inkább tehát most, midőn az erdő fáinak homályos sötétsége, rejtélyes susogása ismét a gyilkos rabló alakját idézték föl lelke elé. Minden fában egy Roque Guinart-t látott, mindenik mögött egy Roque Guinart-t gondolt rejtőzni, mindenik ág lebbenésében egy Roque Guinart lépteinek zaját vélte hallani. Mindazáltal a folytonos utazás fáradalmai annyira megviselték, hogy előbb-utóbb mégis csak elszunyadt s talán álmában látta az ébrenlétében folytonosan gyötrő rémes gondolatok folytatását.

Don Quijote lerakta s egy tölgyfa derekához támasztá minden fegyverét, azonban Rocinante kantárszíját magánál tartotta s összefonta jó keményre korbácsnak. Mikor ez készen volt, odalépett Sanchohoz s a sötétben megtapintotta vállát, hogy a szándéklott vezeklési csapásokat hová intézze.

– Ki az? Gyilkos! Segítség! Roque Guinart! – ordítá Sancho rémülten ijedve föl álmából.

– Nem az – viszonzá Don Quijote nyugodtan, – hanem én vagyok itt, urad és gazdád, Don Quijote de la Mancha. S azért tapintottam meg a válladat, mert a fejednek nem akarok ártani. Mert tudd meg, Sancho, én fogom kipótolni a te mulasztásodat, s én korbácsollak meg azonnal, mert megérdemled. Te csak gondtalanul éled világodat, mig Dulcinea hervad, kaland nincsen, a szerencse elhagyott bennünket s én elepedek nehéz bánatomban. Azért tehát, édes fiam, ne is szabadkozzál, hanem jer, s te, a ki sokszor oly hű fegyverhordozóm voltál, mutasd meg hűséged teljességét most, hajtsd ide a fejedet, tartsd ide a hátadat, lásd az éj oly csendes, a fák árnya oly hüves, s minden arra hív fel bennünket, hogy én ezzel a kantárszíj korbácscsal legalább is kétezeret üssek a hátadra.

– Még csak az kellene! – kiálta fel Sancho, felugorva fektéből – maradjon veszteg, nagyságod, mert ha nem: fogadom az élő Istenre, kiáltok akkorát, hogy még a süket is meghallja. Micsoda bolondság ez, én rám egy kantárszíj korbácscsal kétezeret akarni ütni?! Azokat az ütéseket, a miket én elvállaltam nem kényszerítve, nem más kezétől kell kapnom, hanem magamnak kell önnön jó szántamból magamra vernem. Most pedig csepp kedvem sincs a korbácsolásra; bánom is én akármire inti és serkenti nagyságodat ez az erdei magány; engem arra int, hogy aludjam, a mi pedig az ütéseket illeti, érje be nagyságod azzal, ha szavamat adom rá, hogy majd ütöm én, majd verem én magamat, a mikor igazán kedvem tartja.

– A te szavadban, s udvariasságodban nem lehet bizni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote szigoruan, – mert a te szíved sokkal keményebb mint a kőszikla, mihelyt arról van szó, hogy másnak a javáért csak egy hajad szála is görbüljön. Én tovább nem várok, én tovább nem türök, én Dulcineát fel akarom oldani a varázs alól.

S ki tudja mi történik, ha e pillanatban egy pár markos kéz meg nem ragadja vállon Don Quijotét, egy másik pár pedig Sancho Panzát, a kiket mindkettejöket nyomban úgy a földre penderítettek, hogy Don Quijote még a kantárszíj korbácsot is kiejtette jobbjából.

– Meg se mocczanjatok, míg dicső kapitányunk, Roque Guinart elé nem érkezik – mondá ekkor egy durva férfihang – a ki mozdul, halál fia!

S azzal lovagnak és fegyvernökének kezét hátra köték s odaülteték őket a földre egymás mellé. Milyen szép csendesen megültek most ott egymás mellett azok, a kik az immént még olyan ellenséges szándékkal álltak egymással szemben! Ültek mozdulatlanul, ültek szótlanul, a lovag majd meghalva szégyenletében, hogy fegyvertelenül találták s nem is védheté magát, – a fegyverhordozó majd meghalva rémültében, hogy a rabló Roque Guinart embereinek kezébe került.

A körülöttök felhangzó léptek zajából, most susogót, majd emeltebb hangú beszélgetésből a két fogoly azt következtette, hogy a rablók jó nagy számmal lehetnek; újabb ok az aggodalomra, még kevesebb remény a menekülésre.

Kínosabb éjszakát ennél Sancho Panza még talán kormányzó korában sem töltött. Bár az ég koromsetét volt, ő mindazáltal azt az ágat is világosan látta már, a melyre holnap fel fogják akasztani. S mikor ezek a gyászos gondolatok jutottak eszébe, olyan nagy kedve lett volna sírni, jajgatni, könyörögni, rimánkodni: de még ilyen esengő hangokra se tudta kinyitni ajkait féltében.

Végre, végre nagysokára hajnalodott. A kelő nap sugarai áttörtek a fák sűrű lombsátorán keresztül is, s a reggeli világosság még szomorúbbnak mutatta a két foglyot, s ezek előtt még rettenetesebbnek a környezetet, a kiknek hatalmába jutottak. Marczona barátságtalan kifejezésü ficzkók voltak azok, a kik őket fegyveresen körülvették; egyes apró csoportokban állottak mellettök, s gyakran gúnyos arczkifejezéssel tekintgettek oda rájok, s tettek felőlök durva megjegyzéseket.

Egyszerre azonban a rablók mind egy csoportba röffentek össze, minden zaj, minden susogás elnémult, s mindnyájan merően tekintettek egy irányba. Azon táj felől nem sokára lódobogás hangzott fel, s kevéssel utóbb délczeg lovag alakja tűnt elé a fák között. Maga az alak s a rablóknak irányában mutatott s tanúsított tisztelete s magokviselete az első pillanatra sejteték, hogy a férfiu senki más, mint Roque Guinart, a rablófőnök. S csakugyan az volt. Körülbelől harmincz éves lehetett, jól megtermett, közép nagyságúnál magasabb, tekintete komoly, arcza szine barna. Hatalmas paripán ült, vasingbe öltözve s körültűzdelve oldalt pisztolyokkal, tőrökkel, s még azon kivűl derekára övedzett görbe kardjával.

Éles szemének egyetlen tekintetével meglátott mindent, a fához támasztott dárdát, pajzsot, kardot, a sovány gebét s a most is nyugton legelő szamarat, a hosszú lovagot s a gömbölyű fegyverhordozót, még pedig ezt a kettőt hátra kötözött kezekkel. Ezt azután nem is tudta megállani szó nélkül.

– Ugyan fiúk – szóla legényeihez tiszta, csengő hangon – mit gondoltatok, hogy ennek a két ficzkónak kezét hátra kötöztétek, hiszen talán csak nem féltetek tőlök, hogy erőt vesznek rajtatok? Oldozzátok fel tüstént, hadd nyujtózzanak egyet az éjszakai pihenés után.

No hiszen köszönte Sancho magában az ilyen pihenést!

Roque Guinart figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Don Quijote oly nagyon levert és szomorú. Közelebb léptetett hozzá s így szóla:

– Ne szomorkodjék, barátom, hiszen nem esett valami vérszopó tigris körmei közé, hanem Roque Guinartnak jutott hatalmába, a ki kegyelmes is tud lenni, ha ellenkezőre nem kényszerítik.

– Nem is az búsít – viszonzá Don Quijote – hogy kinek a hatalmába kerűltem, hogy mi fog itt érni, – hiszen egy halállal mindnyájan tartozunk; hanem az, hogy olyan gondatlan voltam s fegyvereimet több lépésnyi távolságra hagytam el magamtól, úgy, hogy embereid minden ellenállhatás nélkül, fegyvertelenűl fogtak el, nem mint a bátor ellenség a hős ellenfelet, hanem mint a lyuk szájánál leselkedő gyerekek a tücsköt. Iszonyú büntetése ez gondatlanságomnak, holott mint kóbor lovagnak az lett volna kötelességem, hogy pajzsomon háljak s kardommal takaródzam. Mert tudd meg, bátor Roque, ha lóháton vagyok, dárdásan, pajzsosan, akkor alkalmasint másképen fordul a koczka, mert azt a dárdát nem csekélyebb, mint maga Don Quijote de la Mancha pörgette volna.

– Don Quijote de la Mancha! – kiálta fel Roque Guinart egész örömmel – oh hisz ez olyan nagy szerencse, a minek ki sem tudom eléggé mondani, mennyire örülök! Don Quijote de la Mancha! A kóbor lovagság virága, a szükségben szenvedők gyámolítója! Az özvegyek és árvák istápja, az egyenességek elferdítője, azaz akarom mondani a ferdeségek kiegyenesítője! Isten hozta señor Don Quijote de la Mancha, legyen meggyőződve róla, hogy igazán szivesen látott vendégem!

Don Quijote bámult, Sancho Panza pedig közel állt örömében a síráshoz meg a nevetéshez is. Talán csak nem szokás a rablóknál, hogy ha a gazda szivesen látott vendég, a szolgáját felakasztassák.

S mi tagadás benne, Don Quijote szivét is az öröm hatotta át; nem félelme oszlása folytán ugyan, mint Sanchoét, mert ő valóban nem félt Roque Guinart minden hatalmától sem, hanem büszkeségének azon magasra emelő öntudatától, hogy ime, az ő hős tetteinek híre még az erdők homályába, vadonába, még a rablók és útonállók közé ís eljutott.

– Vezérszavamra mondom – szóla a rablófőnök, paripájáról leszállva s kezét Don Quijotenak nyujtva – ha nagyságod csendesen viseli magát, egy haja szála sem fog nálam meggörbülni. Maradjon a meddig akar, távozzék a mikor tetszik, – de legyen meggyőződve, hogy távozását megakadályoztatni nem, csak sajnálni fogom.

Roque Guinart olyan udvarias beszédű volt, hogy a rablók üldözője, a hős kóbor lovag Don Quijote maga is ugy tartotta illendőnek, hogy vele a legudvariasabban beszéljen.

– S honnan ismer nagyságod engemet? – kérdé sokkal nyájasabb hangon mint a hogy még csak az imént szólt, s e kérdésére – mi tagadás – hős tetteinek magasztalását várta feleletül.

– Egy igen jó czimborám köszönhet sokat nagyságodnak – viszonzá Roque – az beszélt sokat a világ leghősebb kóbor lovagjáról, ki az ő szabadságát is visszaadta, mikor gályarabbá akarták tenni, – azután meg bábjátékának agyonvagdalt bábjait fizette meg egészen tisztességes s illendő áron.

Don Quijote igen is emlékezett mind az első mind a második esetre, de hogy ez a kettő milyen összefüggésben álljon egymással, azt sehogy se tudta elképzelni.

– S ki volt az, ha nevét tudnom szabad?

– Gines de Pasamonte – viszonzá Roque mosolyogva.

– Az az akasztófavirág, a ki az én szamaramat ellopta! – kiálta fel most Sancho, a kinek szivéből a szamarával történt esemény egy pillanatra még a félelmet is kiűzte, de csakis egy pillanatra, mert a midőn váratlan közbeszólására Roque Guinart hirtelen feléje fordult s éles szemével rátekintett haragosan, Sancho Panzának úgy az inába szállt a bátorsága, hogy abban a nyomban térdre rogyott s e szavakkal akarta jóvá tenni rögtön belátott gondatlan kifakadását:

– Engedelmet kérek, elszóltam magamat!

– Ki ez a ficzkó – kérdé most Roque Guinart, megvető tekintetet lövelve a térdelőre – a ki fülem hallatára akasztófavirágnak meri czímezni az én barátomat?

– Egy fecsegő – viszonzá Don Quijote – a kinek sokszor eljár a szája, s a kit utoljára is a nyelve ver meg. Sancho Panza, az én fegyverhordozóm.

– Aha! – mondá Roque megint nyájasabban – Sancho Panza, a ki alatt akkor négy karóvá lett a szamár, mikor szegény Gines rászorult! Köss csomót a nyelvedre máskor, ember, – tevé hozzá a főnök – mert ha te csomót nem kötsz, majd én köttetek hurkot a nyakadra.

No hiszen nem is lehetett ebben az erdőben ettől a pillantott pillanattól fogva Sancho Panzának csak egy árva szavát is többé hallani. Roque Guinart jobban tudott neki parancsolni, mint a tulajdon gazdája.

A rablófőnök csakugyan szívesen látta Don Quijotet, megvendégelte, sőt még azt is mondta, hogy a mult éjszaka igen nyugtalan lévén mindkettejök számára, pihenjenek le most, aludjanak egyet, s ne féljenek semmitől, nem fogja őket baj érni, hiszen Roque Guinart és csapatának egy része vigyáz a világ legelső kóbor lovagjára!

Sőt megtudván azt is, hogy Don Quijote Barcelonába készül: a míg a lovag aludt, azon idő alatt egy levelet írt s küldött is el egy emberétől egy barczelonai barátjának, megírva neki benne, hogy lássa szívesen házánál, s oly pompás mulatságot szerez majd magának s barátainak ezzel a hóbortos emberrel, hogy jobbat még pénzen sem lehetne vásárolni. Megírta benne, hogy harmadnapra maga kiséri be Barczelonába a lovagot, s majd hajnalra kelve, ott fogják találni a tengerparton, a hová jőjjenek ki érte.

A levél Don Antonio Morenonak volt czímezve Barcelona városába s Roque Guinart egyik embere vitte el, a ki azonban – nehogy utközben elcsípjék – átöltözött parasztruhába.

Don Quijotet és Sancho Panzát csakugyan elnyomta az álom, s olyan különös volt az, hogy a mig a kóbor lovag aludt, – ő a rablók és gonosztevők réme, a világ legbátrabb ígazságszolgáltatója, a mint ő képzelte magáról – addig a valóságos rablófőnök ott állt mellette, s szánalommal nézte azt a sovány testet, azt a beesett ábrázatot.

XXXVI. FEJEZET.

Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába.

Don Quijote két napot és két éjet töltött Roquenál, de ha ugyanannyi száz esztendeig itt időzött volna is, még akkor sem fogyott volna ki abból, a mi ez életmód szemléleténél csodálkozását és bámulatát minden lépten-nyomon felgerjeszté. Itt viradtak meg, amott töltötték a delet, egyszer menekültek a nélkül hogy tudták volna ki elől, másszor leselkedtek, a nélkül, hogy tudták volna kire. Egész életök abból állt, hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanóczára fujtak, bárha puskával csak kevesen voltak ellátva, a többi mind karabélyt használt.

Roque az éjet mindig társaitól különválva tölté, olyan helyen a mit senki se tudott, mert a barcelonai vicze-király igen nagy jutalmat tűzött ki fejére, úgy hogy ő mindig félt s rettegett, nem bízott senkiben s attól tartott, hogy a tulajdon maga emberei ölik meg vagy azok szolgáltatják az igazság kezébe; bizonyára nyomorúlt, fáradságos élet!

Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don Quijote és Sancho, hat más rablóval együtt elindultak Barcelona fele. Roque maga kisérte el a lovagot, hogy semmi baja ne essék.

A tengerpartra Szent-János napja előestéjén érkeztek, későn, s ekkor Roque megölelte Don Quijotet, sőt még Sanchonak is nyomott egy pár tallért a markába, kárpótlásúl azon rettenetes félelmekért s aggodalmakért, melyeket a szegény fegyvernöknek ki kellett állania.

Roque most czimboráival együtt visszatért az erdőbe, vagy ő tudta hová, Don Quijote pedig a tengerparton maradt s a mint volt, fegyveresen, pánczélosan, úgy várta be ott a reggelt.

Nem telt bele sok idő s a hajnal már-már pirulni kezdett kelet felé. Ekkor a város irányából egyszerre sípok és dobok hangja, csengők csengése s lovagok robogása és dobogása hangzék, a kik úgy látszék egyenesen a tengerpartnak tartottak. A hajnal helyet adott a napnak, mely pajzsnál nagyobb kerek arczával lassan-lassanként emelkedett föl a láthatár legalsó pereméről.

Don Quijote és Sancho minden irányban meghordozták tekintetöket; megpillanták a tengert, melyet eddigelé még sohasem láttak; roppant nagynak s téresnek-tágasnak találták, sokkal nagyobbnak mint a Ruidera tavai, mik a la Manchában láthatók. Látták a gályákat az öbölben, melyeken a napellenzők félre voltak vonva, s teli lengő, libbenő lobogókkal, melyek majd a szellőben lengtenek, majd a vízet csókdosák s legyingették. A hajókon klarinet, trombita, óboa hangzott, a mi közel és távol kellemes és harczias zenével tölté be a levegőt. A hajók mozogni kezdének s a síma viztükrön olyas csete-paté félét utánoztak, mintha tengeri csatát vivnának. Ezen tengeri csatát ugyanis annak emlékezetére ünneplik Barcelonában minden esztendőben Szent-János napján, mert hajdanában ezen a napon küzdöttek a spanyol hajók egy diadalmas tengeri csatát a mórok ellenében az öbölben.

A város felől csillogó ruhában, gyönyörű paripákon fényes lovagcsoportok robogtak kifelé; a hajós katonák még egyre-másra lődöztek, mire a város erősségében s kőfalain állók hasonló lövöldözéssel válaszoltak; majd a nagy lövegek bömbölő dörgése reszketteté meg a levegőt, a mire ismét a gályák sudárágyúi feleltek.

A vídám tenger, a mosolygó föld, a tiszta ég, melyet csak a lőporfüst homályosított el néha, mindez együtt és egyszerre elevenséget s vídámságot öntött és keltett minden emberben. Sanchonak sehogy se fért a fejébe, hogy azok a nagy szörnyetegek, tudniillik a tengeri hajók, melyek ott lenn a vízen iregnek-forognak, honnan vették azt a tenger sok lábokat, vagyis más szóval az evezőket, a miket ő a hajók mozgékony lábainak nézett.

E közben ama fényes öltözetű lovagcsoport, nagy zajongás és csatakiáltozás rivalgásával egészen odaérkezett, a hol Don Quijote állt ámulásba s bámulásba merűlve. Az egyik lovag pedig, az, a kit Roque tudósított, Don Antonio Moreno, fenszóval így kiáltá:

– Isten hozta városunkba a föld kereksége összes kóbor lovagságának tükrét, világító tornyát, fény- hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta, ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát, a kinek hálával tartozunk, hogy városunkat meglátogatta, s becses jelenlétével, díszére fog válni a falaink között tartandó lovagjátéknak.

Don Quijote rendkivül meg volt lepetve. Ő igen is tartott számot dicsőségre, de hogy az egyszerű kóborlovag tiszteletére ennyi fényes úri lovag seregeljen ki a városból, ennyi zene zengjen, ennyi ágyú dörgjön: ez mégis felűlmúlta minden képzelődését. A lovagok körül körül nyargalták őket, s tiszteletökre mindenféle kanyarulatokat tettek, mi közben Don Quijote a büszkeség mosolyával fordúlt oda Sanchohoz s igy szóla: