MÁSODIK RÉSZ. (continued 4)

– Már, tettem-e valamit a mi érdemes arra, hogy a hír beszédes ajkaira vegye annak megitélését – jegyzé meg Don Quijote szerényen – másokra bízom. De hogy az ember szíve magasan doboghat az örömtől, ha látja, ha tapasztalja, hogy még olyan távolról is, mint Candaya királysága, a mely csakugyan igen messzi föld lehet, mert én eddigelé hírét sem hallottam, idejönnek a szenvedők, hogy a kóbor lovagnál keressenek segítséget. Az ilyen példák aztán azok, herczeg úr, a melyek nemesen szólnak az én hivatásom dicső volta mellett s melyek arra lelkesítenek, hogy azt mondjam: ám jöjjön ez úrnő, ám kérjen akármit, én megszerzem neki a vigasztalódást ezen én karomnak erejével és bátor lelkemnek visszarettenthetetlen elhatározottságával.

E pillanatban az előbbi gyászos zenekar ismét megzendűlt, a dobosok és az egy szál sípos ujra elétűntek, nyomukban azonban körülbelől tizenkét dueña is belépett most a kertbe, a kik két csapatra voltak oszolva, s valamennyien bő kámzsát viseltek, a mint látszott vastag daróczból, fejökön meg finom fehér fátyolt, a mi oly hosszú volt, hogy a ruhának csak a széle látszott ki alóla. Trifaldi grófné, a kinos fájdalmú asszonyság, mögöttük jött, sőt a fehérszakállú Trifaldin lovászmester vezette kezén fogva. A grófné a legfinomabb fekete bolyhos gyapju szövetbe volt öltözve s ruhája roppant uszálya három csúcsban végződött a miket szinte három gyászba öltözött apród tartott a kezében, s látva ezt a három csúcsot, az ember rögtön arra a gondolatra jutott, minden esetre ezektől kölcsönözhette Trifaldi nevét, a mi három csúcsot jelent.

A tizenkét dueña, valamint a grófné ünnepélyes léptekkel közelítének s mindnyájok arczát oly sűrűen borítá a fátyol, hogy csak egy porczikát se lehetett megpillantani ábrázatukból.

Mihelyt elétünt a dueña-csapat, a herczeg, a herczegné s Don Quijote azonnal felálltak, valamint azok is mindnyájan, a kik e hosszu menet szemlélői voltak. A tizenkét dueña végre megállt, utat nyitott, melyen aztán a Dolorida elébbre jött, de Trifaldin kezét el nem bocsátotta. Minek láttára a herczeg, herczegné s Don Quijote mintegy tizenkét lépésnyire eléje mentek. A grófné pedig erre térdre borúlt, s meglehetősen nyers, s ugyancsak kevéssé grófnéhoz illő vastag hangon így szóla:

– Ne méltóztassanak kegyelmességtek ezen szegény szolgájokat, akarom mondani szolgálójukat ennyi figyelemben részesíteni, mert sokkal mélyebben meg vagyok alázva, semhogy illendő módon viszonozhatnám az irányomban tanusított udvariasságot. Rendkívüli és hallatlan szerencsétlenségem úgy megfosztott eszemtől, hogy azt sem tudom hová tette, csak az bizonyos hogy nagyon messze vihette, mert mennél jobban keresem, annál kevésbé találom.

– Viszont az is értetlen ember volna – válaszolt a herczeg – a ki méltóságod külséjéről, nemes grófné, nem tudna következtetést vonni belső értékére, a mely minden más tanuság nélkül, már egymagában is méltán számot tarthat a legteljesebb tiszteletre.

S ezzel kezénél fogva fölemelte s ott kínálta meg üléssel a herczegné mellett, a ki hasonlóképen a legnagyobb előzékenységgel fogadta.

Don Quijote hallgatott, Sancho pedig majdhogy meg nem halt, annyira szerette volna látni a Trifaldi vagy számos duenái valamelyikének ábrázatát; ez azonban mindaddig nem volt lehetséges, a mig fátyolukat magok jó szántából ők magok föl nem lebbentették. Mindnyájan mozdulatlanúl és szótlanúl ültek, arra várva, ki fogja először megtörni a némaságot, a mit végre is a Dueña Dolorida tőn meg e szavakkal:

– Meg vagyok győződve a felől, legesleghatalmasabb herczeg úr, legeslegszépségesebb herczegasszony, s legeslegjóságosabb hallgatók, hogy az én legeslegnagyobb szerencsétlenségem, önök legeslegnemességesebb szívét meg fogja hatni, és kegyességes valamint jóságos részvétre gerjeszteni, minthogy ez a szerencsétlenség csakugyan akkora, hogy elegendő volna megpuhítani a márványkövet, meglágyítani a gyémántot és megolvasztani a világ legkeményebb szíveinek aczélát. Minekelőtte azonban szerencsétlenségemet eléadni vakmerősködném, az az én esedezésem, adják tudtomra, itt van-e e magas társaságban a legeslegkóborolgatósabb lovag, a legeslegmanchaibb Don Quijote és az ő legeslegfegyvernökebb Panzája?

– A Panza itt van – kottyant közbe Sancho, senki másnak feleletét be sem várva – s itt van a legesleg Don Quijotébb lovag is, s így tehát legeslegkeserítettebb asszonyságosság, bátran kimondhatja szíve legeslegkivánatosabb szándékosságosságát mert mi valamenyien hajlandóságosak, és a legeslegkészségesebbek vagyunk nagyságodnak legesleghívebb szolgálatára.

Sancho Panza meg volt győződve róla, hogy ezeket a szavakat igazán úgy kivágta a mint illik, s az ő műveltsége ellen csakugyan nem lehet egy szikra kifogása se annak a Candayai grófnénak.

Don Quijote is felállt s beszédét a Dueña Doloridához intézve így szóla:

– Ha méltóságodnak bánata, megkeserített grófné, valami enyhülés reményével kecsegteti magát valamely kóbor lovag erejétől és bátorságától: itt az enyim, a mely bármi csekély és gyarló legyen is, egész teljességében kész méltóságodnak szolgálni. Én vagyok az a Don Quijote de la Mancha, kinek az a kötelessége, hogy minden rangú és rendű szükségben lévőknek segítségére siessen. S minthogy ez igy van, a mint valóban igy van, semmi szüksége méltóságodnak, hogy előbb hosszas bevezetéshez folyamodjék, hanem adja elé ügyét-baját röviden és világosan, mert legyen meggyőződve, olyanok hallgatják, a kik ha talán meg nem enyhíthetnék is, arra mindenesetre készek lesznek, hogy részvétre induljanak.

Hallva ezt a Dolorida, oly mozdulatot tett, mintha Don Quijote lábaihoz akarna borúlni, de sőt oda is borúlt s erőnek erejével átkarolva azokat, így szóla:

– Ezen lábakhoz és lábszárakhoz borulok le, oh győzhetetlen lovag, mert ezek a talpazatai és oszlopai a kóbor lovagságnak. Csókjaimmal akarom elhalmozni e lábakat, melyek lépteitől függ és remélhető szerencsétlenségem egyedüli megorvoslása. Oh diadalmas kóbor, kinek igaz hőstettei olyannyira túlszárnyalják és elhomályosítják az Amadisok, Esplandianok és minden ilyen kóbor lovagok meseszerű cselekedeteit.

Ezzel azonban Don Quijotet ott hagyva, Sancho Panzához fordúlt s kezét megragadva így szóla hozzá:

– Oh te hűséges fegyverhordozó, kinél sem a jelen sem a múlt századokban fegyvernök soha hivebben kóbor lovagot nem szolgált, te, a kinek jósága nagyobb mint ezen itt lévő én kisérőmnek, Trifaldinnak szakálla! Mily méltán elmondhatod magadról, hogy a nagy Don Quijotenak állva szolgálatában, egy füst alatt szolgálatában állsz a világon valaha fegyvert hordozott lovagok egész seregének! Legesleghívebb jóságodra kérlek rimánkodva, légy az én kegyes szószólom gazdádnál, hogy haladéktalanúl könyörüljön ezen legeslegalázatosabb és legeslegszerencsétlenebb grófhölgyön.

Mi tagadás, Sanchonak bizony nagyon jól esett a hizelkedés. Szinte elbízta magát, úgy hogy ilyen módon válaszolt:

– Már hogy az én jóságom és hűségem akkora és olyan derekas-e mint a méltóságod lovászmesterének szakálla: azzal ugyan keveset törődöm. Csak azt adja az Isten, hogy a jó lelkiismeret dolgában mindig rendén legyen a szénám, akkor nyugodt vagyok, s nekem a más szakálla se ingem se gallérom. Szólok én az én úri gazdámnak e nélkül a kérés-könyörgés nélkül is szívesen s azt is tudom, hogy az én szóm is nyom valamit a latban, mert a gazdám szemében nem vagyok az utolsó ember. Tálalja ki hát elejbénk méltóságod minden aját-baját, a többi aztán a mi dolgunk, majd nyélbe sütjük, s elbánunk mi azokkal az ördög szántotta óriásokkal, ugy hogy holtuk napjáig megemlegetik!

A herczeg és herczegné, de általában mind azok, a kik tudták, hogy ez egész kaland mi fán termett: majd megpukkadtak Sancho fenhéjázásán, melyből azt következtették, hogy ő az egészet csakugyan komolyan veszi. A Trifaldi grófnénak annál könnyebb volt tehát szerepét ekképen folytatnia:

– Mi a mi bajunk, kegyes jó uraim? Oh ki tudná azt mind elég híven s elég körülményesen elmondani! De miután tudom, hogy a sok szószaporítás unalmas időrablás, a késedelem pedig veszedelem: röviden csak annyit akarok elmondani, hogy mi mind, e tisztes dueñák és én, dajkái s nevelőnéi voltunk a Candayai királyi trónörökös herczegnek. Ez egyetlen gyermeke vala a királyi párnak, s méltán szemökfénye, öröme és gyönyörűsége, a kit ugy szerettek, jobban mint a magok életét. De a gyermek meg is érdemlette e szeretetet, mert annál jobbat, szebbet, okosabbat, engedelmesebbet soha még csak képzelni sem, nem hogy látni lehetne. Azért is tehát, mert e gyermek ily nagyon kedves, azért is mert egyetlen fiú, s azért is mert az ő halála esetén a Candaya királyság a gonosz Malambrunora és annak háza népére szállna, nemcsak a királyi szülék, de még magok az ország nagyjai is a lelkünkre kötötték, úgy vigyázzunk a királyi herczegre, mint a szemünk világára. Volt is okuk aggódni, mert a gyermeknek van egy hatalmas ellensége, az az épen említett Malambruno, a herczegnek nagybátyja s egy szomszéd kisebb ország királya. Ez az ördögökkel áll czimboraságban, bűbájos, varázsló, s mindenféle szemfényvesztésnek nagy mestere, a mellett oly kegyetlen, hogy a kire egyszer megharagszik, annak számára – a mint a mi gyászos példánk bizonyítja – se irgalom, se kegyelem! Malambruno tudja, hogy ha a Candayai trónörökös meghalna, az ország ő reá szállana; azért minden áron, minden bűbájos mesterségével arra törekedett, hogy a kis herczegnek árthasson, sőt ha csak lehet, el is emészthesse. Nekünk pedig, dajkáinak és nevelőinek, épen ezen ármányos ember gonoszságai s furfangos alattomossága ellen kellett a mi kis nevendékünket megoltalmaznunk. De mi meg is feleltünk híven kötelességünknek, oly híven, hogy hűségünket halálig meg fogjuk siratni!

S ezzel Trifaldi grófné a fátyol alatt zokogni kezdett, s utána a tizenkét dueña is egyszerre úgy rágyujtott a sirásra, hogy Sancho szíve is elfacsarodott, s a sirás ugy csavarta az orrát, mint ha tormát reszeltek volna szomszédságában.

– Vegyen erőt magán, nemes grófné – bátorítá Don Quijote – mert könyjei minket is ellágyítanak, pedig a férfi szemébe nem a köny, hanem a harag lángolása illik. Ez érdekes történet eddig hallott része is elegendő, hogy a lovag szívét tettre buzdítsa.

– De még a fegyvernökét is! – kottyant közbe Sancho – s tudom már, hogy az akasztófára való Molambruno lesz az, a kinek borsot kell törnünk az orra alá.

Trifaldi grófné mind Don Quijote, mind Sancho Panza felé mélyen meghajtá magát mintegy köszönet jeléül szíves, meleg részvétökért s aztán zokogását lecsillapítva igy folytatta elbeszélését:

– Híven megfeleltünk kötelességünknek, mert a királyi herczeget soha csak egy pillanatra se hagytuk el. Éjjel nappal vele voltunk, s az éjszakai őrködést ugy osztottuk el magunk közt, hogy a mig a többiek aludtak, néhányan mindig ébren voltunk. Nappal is gondosan környeztük mindig a herczeget, s ha felmászott a fára, hogy madárfészket szedjen, mindnyájan ott álltunk a fa alatt, s kötényünket tartottuk, hogy ha letalálna pottyanni, ne a kemény földre, hanem ebbe a puha mentőeszközbe essék.

– Lánczhordtát is! – szólt közbe Sancho – hát abban az országban még a királyfiak is mászkálnak madárfészkekért? Azt hittem, hogy ez csak parasztgyerekek mulatsága.

– Hogy ne mászkálnának! – viszonzá a fátyolos grófné – a fegyvernök úr bizonyosan hallotta már hírét a császár-madárnak; nálunk a királyfiak rendesen ennek a fészkét szokták megszedni. Az a madár talán még a nevét is innen vette.

A herczegpár majd a nyelvét harapta le nevettében, Sancho pedig helyeslést biczczentett fejével, mire a grófné így folytatá:

– Malambruno kifogyhatatlan volt azon furfangosságok kitalálásában, melyekkel a mi kis herczegünket végveszedelembe akarta sodorni. Egyszer a zsombékos mocsár vizébe gyönyörü, soha párját nem látott virágot bűvölt oda, hogy majd a kis herczeg megkívánja, utána szalad, hogy leszakaszsza, s örökre bele vész a vízbe! de mi sejtettük az ármányosságot, fátyolunkkal eltakartuk a herczeg szemeit, úgy hogy a csábító virágot még csak meg sem pillanthatta… De, hetekig kellene nékem beszélnem, hetekig hallgatniok önöknek, ha mindazt el akarnám mondani hegyiről tövére, a mit Malambruno tervezett s a mit mi mind meghiusítottunk. Egyszer aztán… oh, megint könnyek tolulnak szemembe!… egyszer aztán, mikor egy erdős, sziklás tájékon időztünk, egyszerre csak egy gyönyörű, hosszú szakállu kecske szökkent oda a zöld pázsitra a királyi herczeg közelébe.

– Megint szakáll! – kiálta föl Sancho Panza – de csak sok baj lehet abban az országban a szakállal.

Sancho meg sem álmodta, hogy ezen ártatlan megjegyzésével milyen hatást fog előidézni. Alig hogy e szavakat kiejté: a tizenkét fátyolos dueña úgy rákezdé megint a sírást, jajgatást, jajveszéklést, hogy Sancho maga is megijedt, s el se tudta képzelni, mi módon okozhatott nekik akkora fájdalmat. Nem sokára megtudta!

– Odaszökkent a kecske – folytatá aztán Trifaldi grófné – olyan szép, olyan gyönyörü, olyan selyemszőrü tarka kecske, hogy még a mi szemeink is alig győzték nézni. Hát még az eleven fiucska, a királyi herczeg? Felugrott, utána szaladt, meg akarta fogni minden áron. A kecske azonban nem hagyta magát megfogni, hanem csalogatta maga után a kis herczeget, s egyenesen egy rémitő mélység felé csalogatta. Én, a mint mondani szokták, mindjárt keresztűl láttam a szitán, s felkiáltottam: „Ez bűvös kecske! Ezt Malambruno küldte, hogy a herczeget a mélybe csalja!“ Nem kellett ennél se több az én hű dueña társaimnak! Neki a kecskének mi mindnyájan! Elfogtuk, elvertük, belekapaszkodtunk a szakállába s úgy megrángattuk, úgy megczibáltuk, hogy a fele is a kezünkben maradt, s mindnyájunk keze tele volt kecskeszakállal. A kecske mekegve, sivalkodva futott el, s eltűnt egy sűrűségbe, melyből e pillanatban egy rémitő kéz nyúlt ki és felénk fenyegetett. Megdöbbenve álltunk meg, s ekkor ezt a szózatot hallottuk a sűrűből: „Jaj nektek, kik minden tervemet meghiusítjátok! Szenvedjetek az által, a mi által e kecskének szenvedést okoztatok! Nézzétek, mi van állaitokon!“ Ebben a pillanatban mindnyájan az állunkhoz kaptunk, mire a sűrűből irtózatos gúnykaczaj fakadt, a kéz eltűnt, a hang elnémult. De a jövő perczben a mi jajgatásunk tölté be a levegőt, mert az a fenyegető kéz a Malambruno keze volt, a kinek varázsereje ime ilyenekké bűvölt bennünket.“

S e szóra, mind a Dolorida, mind a többi dueñák egyszerre fölemelték fátylukat, s oh csodák csodája, mit kellett a jelenlévőknek látniok? Mind ezen fátyolos hosszu ruhás asszonyságok arcza mind valamennyié be volt nőve az egyiké fekete, a másiké vörös, a harmadiké szürke, igazi és valóságos szakállal! Ez szörnyü, ez váratlan látomány vala! Don Quijote két-három lépést visszahátrált, Sancho pedig meglepetésében kevésbe múlt hogy össze nem rogyott.

A Trifaldi ekkor így folytatá s végzé szavait:

– Ezt a szörnyűséget az átkozott Malambruno követte el rajtunk, csak azért, hogy igaz hűségünk minden álnok, gonosz tervét meghiusította. Mi, éberségünkkel kifogtunk rajta, ő meg átkos bűbájosságával igy fogott ki mirajtunk. Jaj nekünk, hogy ily rút szörnyetegekké lettünk; jaj nekünk, a kiknek soha nem szabad megmutatnunk magunkat az emberek előtt, hanem sűrű fátyollal leborítva kell járnunk halálunk órájáig, örökké, örökké! De – – tevé hozzá pillanatnyi hallgatás után – talán még sem örökké! Mihelyest rémítő eltorzításunkat észrevettük, természetesen az volt első óhajtásunk, első törekvésünk, hogyan szabadulhatnánk meg ezen elrútító szakálltól. Levágtuk, – kinőtt: kentük-fentük minden írral, mindenféle hájjal, zsírral, – mind nem használt semmit. Ha este szakálltalanúl feküdtünk le, másnap reggel megint csak egész szakállosan ébredtünk. A király ő felsége szivéből megszánt bennünket s nagy jutalmat tüzött ki annak, a ki igazán megtudja mondani, mi módon nyerhetjük vissza még egyszer arczunk simaságát. Candayában igen sok a javasasszony és a bölcs bűbájos, s egy ilyen végre sok gondolkodás és ráolvasás után kitalálta, hogy a mi bajunkon csak az az egyetlen egy segíthet, ha a világ legbátrabb kóbor lovagja felkeresi a gonosz Malambrunot, párbajra hívja és legyőzi s arra kényszeríti, hogy varázslata erejével szabadítson meg ő e rút szakálltól, melylyel ő torzított el bennünket.

– És? – kérdé Don Quijote – a kinek nemes szíve dobogott az örömtől s várva várta és lesve leste a majdnem előre tudható feleletet.

– Mi természetesebb – viszonzá a Dueña Dolorida – hogy nekünk ekkor az volt azonnal első főteendőnk, hogy kitudjuk: kicsoda hát mai napság a világ legelső, legbátrabb kóbor lovagja? Egész Candayában egy név hangzott kérdözősködésünkre, és e név ez volt: Don Quijote de la Mancha. Az a hős lovag, a kinek híre neve annyira betölti a világot, hogy hőstetteit már a gyermekek is ismerik, s a kit nagyon könnyű volt feltalálnunk, mert dicsőségének fénye úgy odavezet hozzá, mint a hogy a nap hollétét is meg lehet látni még a legsötétebb felhökön keresztül is azon ragyogásnál fogva, mely sugaraiban tündököl. Mi tehát eljöttünk, mi tehát megtaláltuk nagyságodat, mi tehát még egyszer térdre borulunk magasságod előtt, s kérve kérjük segítsen bajunkon, mert ha nem, mindnyájan életünket veszszük!

S e szavaknál mind a tizenhárman, de még a fehérszakállu Trifaldin is, mind térdre borúltak egyszerre, huszonnyolcz kar nyúlt Don Quijote felé s tizennégy torok kiáltotta, ki vékonyan, ki vastagon: – Oh segíts, segíts, segíts nagylelkü hős Don Quijote!

Félannyi kar kinyujtása, s félannyi hang esdeklése is elegendő lett volna, hogy az igazán jószívü Don Quijote ellágyuljon s meginduljon. Ugy is volt, s a lovag mélyen megrendült kebeléből e szók törtek elé:

– Hölgyeim, méltóságos grófné s nemes Trifaldin, az az én legelső kérésem, keljenek föl először is mindnyájan, mert alázatosságom meg nem engedheti, hogy előttem, a kóbor lovag előtt hölgyek térdeljenek.

A térdelő csoport tehát talpra állt, mire Don Quijote így folytatá szavait:

– Karom gyenge, erőm töredékeny lehet, de szívem érzékeny, akaratom szilárd, bátorságom rettenthetetlen, lelkem pedig hű. S épen ezért, csak útat és módot nyujtsanak nekem, hogy a varázsló Malambrunot felkereshessem: ime én esküszök a napra, mely felettünk ragyog, s esküszöm annak nevére, a kinek hű szolgája vagyok, a páratlan Dulcinea del Tobosora, én fel fogom keresni a bűbájost, párbajra hívom, s megküzdök vele, ha kell a szárazon, ha kell a vizen, ha kell a levegőben s ha kell a föld alatt. Eleshetem, legyőzhet, de meg nem rettenthet. Szembe merek szállni véle, ha ezer ördöggel állna czimboraságban s ha a pokol minden hatalma lesz is a szövetségese. Én küzdök, én vivok, én megyek, csak önök mondják meg, hová és hogyan.

– Oh hála, hála, hála! – harsogtatá megint a tizennégy torok s a huszonnyolcz kar megint ott motolált a levegőben.

– A mi az odautazást illeti – mondá most Trifaldi grófné – az bizony igen sok nehézséggel járna, mert Candaya királysága legalább is ötezer mérföldnyire van innen, Malambruno birodalma pedig még azon is túl fekszik. Hanem a nagy bajon sokkal könnyebben lehet segíteni, mint az ember maga is gondolná. A mi királyunk azon bölcs varázslójának, a ki nekünk e jó tanácsot adta, van egy csodálatos fa lova, ugyanaz, melyen a hős Pierres Papin lovag, a szép Magellona herczegnét a levegőn át elvitte. Ezen a lovon szokott az a bűbájos légi utazásokat tenni s megigérte királyunknak, hogy a világ legbátrabb kóbor lovagjának egy utazásra azt a lovat is ide adja kölcsön. Kormányát úgy igazítja, hogy egyenesen Candaya felé fog repülni, s a milyen csoda ló az, maga is felkeresi Malambrunot, ha a föld kellő közepére rejtőznék is előle.

– No már azt magam is szeretném látni – mondá Sancho nagy csodálkozást jelentő fejcsóválással, – mert ha ez igaz, akkor az a ló még az én szamaramnál is okosabb lehet, pedig eddig az én szürkémet tartottam a világ legokosabb paripájának.

– S hogyan jön ide az a csoda-ló? – kérdé Don Quijote.

– Az a bűbájos tulajdonos titka – viszonzá Trifaldi grófné – a ki a csillagok járásából egy hajszálig meg tudja mondani mi merre mentünk s hol vagyunk, és ha sükerült-e esdeklésünk. Ha nem sükerült volna, akkor a fa ló is elmarad, de ha sükerült, a minthogy Istennek és Don Quijote urnak hála légyen, eddig sükerült is: a varázsló igérete szerint a csoda-ló azonnal itt lesz, mihelyt a nap leszállt s a csillagok feltünedeznek.

Don Quijotenak soha a nap lassabban le nem áldozott mint a jelen alkalommal, s a csillagok sem késtek soha tovább mint e mai estén.

Végre azonban egy csillagocska egyszerre csak kivillant az égnek mind jobban-jobban elhomályosuló boltozatán.

Hogy e jelre mi történt: azt elmondjuk a következő fejezetben.

XXII. FEJEZET.

Don Quijote és Sancho Panza elutaznak a levegőben.

– A nap leszállt, a csillag kivillant! – kiálta fel e pillanatban – Don Quijote, ki addig nézte az ég boltozatát hátra hajlott fejjel, hogy már a nyaka is megfájdult bele.

– A mi barátunk pedig megtartotta szavát – víszonzá a fehérszakállú Trifaldin – mert ime, ott jön a csoda-ló.

Milyen meglepetéssel tekintének mindnyájan a hosszú szakállas lovászmester mutató újja irányában! S milyen meglepő látománynyal találkozék ott tekintetök!

Négy vadember, mind zöld repkénybe öltözve, lépett a kertbe e pillanatban, s egy roppant nagyságú, de egyszersmind idomtalan falovat czipeltek vállukon a ló egy-egy lábánál fogva. A ló homlokába egy jó nagy fogantyú volt beleütve fából, a melyet hosszú nyelénél fogva, ugy látszék, jobbra-balra, s alá és fel lehet csavarni. Ez volt a híres ló egyedüli kormánya.

A vademberek odaérkeztek a társaság közelébe, letették a lovat a földre, s a négy közül legvadabbnak látszó, igen tisztességes szelíd hangon így szóla:

– Urgundum murgundum burgum.

– Hogy mondja kérem? – mondá Sancho, a kiről nehéz volna meghatározni, valjon a kiváncsiság bántotta-e jobban vagy a félelem.

A vadember a homlokára ütött tenyerével, mintha azt akarta volna mutatni: most jut eszébe, hogy itt az ő nyelvükön nem értenek; így folytatta aztán értelmesebben.

– Az, a kinek nevét nem szabad kimondani, küldi e lovat azon hősnek, a kinek nevét nem szükséges megmondani. Üljön fel rá az a lovag, a ki mindet mer, s aztán mindent nyer!

– A ki mindent mer, az én vagyok! – mondá Don Quijote nemes büszkeséggel s elélepve, – de hogy nyerek-e mindent, annak egyedül Isten a megmondhatója.

A vadember megsímogatta a fa-lónak buta nyakát s így szóla hozzá:

– Röpkelábú Fafüles, ez a lovag ül reád, jól vigyázz!

– Hm – jegyzé meg Sancho, a ki az egészet szája-tátva nézte és hallgatá – röpkelábú. Fafüles! Félig eltalálták a nevét, az igaz; félig azonban nehezen. Fafülesnek eléggé fa is, füles is, de hogy röpkelábú is legyen, már abban az egyben Tamás vagyok.

A vadember megint megsímogatta a faparipát s így szóla:

– Röpkelábú Fafüles, ez a fegyvernök is rád ül majd, jól vigyázz, hogy a felhők közeléből le ne vessed. Hogy a magasból le ne szédüljenek, az ő szemök be lesz kötve, azért te nyisd ki a tiedet, hogy egyenesen odavidd, a hol Malambrunoval találkoznak.

E szavak után otthagyták a Fafülest, s illedelmes maguktartással visszatértek arra, a merről jöttek.

Sancho úgy látszék, csak azt várta, hogy az ijesztő képű vademberek eltávozzanak, s rögtön így szóla:

– De Fafüles, az én terhemet ugyan meg nem érzed, mert én bizony rád nem ülök, senki fia se leánya szakálláért. S ha ez a beretválkozás más uton meg nem eshetik, mint hogy én felkapjak ennek a lónak a hátára: akkor az én kedves gazdám csak keressen utitársúl más fegyverhordozót, ezek a tisztelt asszonyságok meg más módot, hogy arczukat lesímázzák, mert vízen és szárazon híven követem uramat a hová parancsolja, – de hogy még a levegőben is röpködjem mint a bőregér, – már arra semmi kivánságom. Elég volt egy sütésből egy kalács. Meg ugyan mit mondanának hozzá az én szigetem lakosai, ha értésökre esnék, hogy az ő kormányzójok a szelek szárnyán szokott kódorogni? S mi több, a mint hallottam, az a Candaya ide ezer meg ezer mérföld. Hátha a lovunk kiáll, vagy az az egy bolond Malambruno vet olyan követ, hogy száz okos se húzza ki, s odaveszt bennünket tiz-tizenkét esztendeig: hol van akkor a teremtett kerek világon az a sziget vagy az a szigetlakos, a ki én rám még rámismerjen. S minthogy azt szokták mondani: késedelem veszedelem, azután meg a hol malaczot igérnek, ott zsákkal kell forgolódni: már csak bocsásson meg énnekem ezen asszonyságok szakálla, de szent Péternek Rómában jó s ott a helye, akarom mondani mindenütt jó, de legjobb otthonn, én pedig itt egészen otthonn érzem magamat, a hol tejbe-vajba fürösztenek s a gazda jósága nem csekélyebbel kecsegtet mint egy egész kormányzósággal.

Sancho e kifakadására maga a herczeg válaszolt ekképen:

– Az a sziget, Sancho barátom, a melyet én igértem, se el nem fut, se el nem uszik, s olyan mélyen gyökeret vert a föld mélységes mélyében, hogy nincs az a hatalom, a mely állóhelyéből kirántsa vagy kimozdítsa. S minthogy kegyelmed is csak olyan jól tudja mint én magam, hogy az ilyen magasabb állást nem igen lehet elnyerni anélkül, hogy az ember ki többel, ki kevesebbel ezt vagy amazt meg ne vesztegesse: én csak azt kötöm ki a magam jutalmául e kormányzóságért, hogy menjen vele Don Quijote urral s annak rendje módja szerint adják meg savát-borsát e rendkivüli kalandnak. A röpkelábú Fafüles könnyüsége kezeskedik a felől, hogy mentül hamarább itt lesznek; ha pedig a balsors úgy intézné, hogy gyalog szerrel kellene haza zarándokolniok fogadóról-fogadóra és faluról-falura: akármikor térjen is haza kegyelmed, szigetét mindig ott találja, a hol hagyta, alattvalói is csak úgy kivánkoznak kormányzósága alá juthatni, mint a hogy most kivánkoznak, valamint én is ura leszek adott szavamnak. S ezen igazságban ne kételkedjék, Sancho ur, mert az rendkivüli módon sértené a kegyelmed irányában táplált jóakaratomat.

– Ne tovább, uram! – mondá Sancho – én egyszerű szegény csatlós vagyok s ez a nagy udvariasság szörnyen kihoz a sodromból. Üljön fel hát a gazdám, kössék be a szememet, s azután menjünk Isten hirével, hogy megtegyük a mit dicsőségünk parancsol.

– Ez nemes elhatározás – mondá a herczeg – s így még egyszer is azt mondom, herczegi szavamra, – az a szigetkormányzóság oly bizonyos, hogy a zápor se mossa el.

Sancho Panza is kész levén az utazásra, egyéb se kellett immár, mint hogy szemeiket beköttessék s a lóra felpattanjanak. A Dolorida maga kérte ki magának a szerencsét, hogy e szembekötés kötelességét teljesíthesse, a miért megint Don Quijote mondott neki a legudvariasabb szavakban köszönetet, míg aztán a lovag letérdelt, a grófné pedig jó erősen beköté szemeit, s akkor odavezeték a lóhoz, ő pedig felveté magát a hátára s kezébe fogta annak maroklárját. Hasonlókép bekötötték a Sancho szemeit is, csakhogy az a maga emberségéből nem tudott gazdája háta mögé felkapaszkodni, a miért is ugy kellett felsegíteni. Fenn tehát csak fenn űlt Sancho valahogy, de jól sehogy se érezte magát, nemcsak félelmében, hanem a miatt is mert a lovat oly keménynek találta, mintha nem is fából volna, hanem valóságos márványkőből. Kérte is a körülállókat, hogy adjanak valami vánkost vagy pokróczot, mire azonban a Trifaldi azt jegyzé meg, hogy a Fafüles semmiféle takarót, sem szerszámot meg nem tűr magán; annyit azonban Sancho még is megtehet a maga könnyebbségére, hogy üljön féloldalt, asszonyosan, a mi által még sem érzi annyira a keménységet. Sancho ezt meg is tette, s aztán bucsút vett, de meg csak ujra lerántotta szeméről a kendőt, végig nézett a kertben lévőkön s majdan panaszos hangon és könnyek között arra kérte őket, mondjanak értök e rettenetes sorsukban egy pár Miatyánkot s könyörögjenek érettök, hogy az egek kegyelme szabadítsa meg, még pedig mentől előbb, ettől az átkozott utazástól.

Don Quijote, a ki már égett a vágytól az igazi kóbor lovagok bűbájos paripáján megpróbálhatni a repülést, kiállhatatlannak tartá Sancho unalmas késedelmezését, a miért is ráförmedt haraggal:

– Semmirekellő embere te, avagy akasztófán függsz-e talán, vagy végvonaglások közt vivódol, hogy ilyen férfiatlan pityergéshez folyamodol? Nem ott ülsz-e, nyúlszívű gyáva teremtés, azon a helyen, a hol a bájos Magellona ült, s ha az leány létére nem rettegett a légi utat megtenni, te férfi, te fegyvernök létedre mégis rettegsz-e? Köttesd be, mindjárt beköttesd a szemedet, mert ha ilyen gyáva vagy, legfölebb nyulak közé tehetnek meg kormányzónak.

Sancho elszégyenlette magát, megigérte, hogy többet nem akadékoskodik, s áldozatra készen odahajtotta fejét még egyszer az ujabb szembekötésre.

Mikor Don Quijote aztán ugy sejté, minden ugy van már, a hogy lennie kell, megragadta erősen a fogantyút, csavarított rajta egyet fölfelé, s alig hogy az ujját rátette, – a buta fa ló persze mozdulatlanúl állva maradt ugyan helyében, de azért a dueñák, mind pedig a többi jelenlévök mind, fenhangon így kiáltának:

– Isten vezéreljen, hős lovag, Isten legyen veled rettenthetetlen fegyverhordozó. Ime, ime a levegőt szelitek már, sebesebben a nyil sebességinél. Már már csodálatra, bámulatra gerjesztitek mindazokat a kik a földről nézik repülésteket. Kapaszkodjál erősen, derék Sancho, mert biczegsz; vigyázz, le ne billenj, mert zuhanásod iszonyúbb lenne mint azé a tekenősbékáé, melyet a mesebéli sas magával felragadott.

Sancho e kiáltozás hallatára egészen odalapúlt gazdájához, átszorította két karjával s így szóla:

– Uram, hogy mondhatják ezek, hogy mi már is oly magosan repülünk, pedig kiabálásuk úgy elhangzik egész hozzánk, mintha itt állanának tőszomszédunkban.

– Ezen ne akadj fen, Sancho – szólt vissza Don Quijote komolyan, ki a legnevetségesebb rendületlenséggel szorítá és tartá a meg sem mocczanó fa ló fogantyúját: – az ilyes lovas kalandok, bűvös lovakon való repülések annyira eltérnek a dolgok közönséges rendjétől, hogy ezer mérföldről is meglátod s hallod a mit akarsz; engem azonban ne szoríts annyira, mert leszédülök. S igaz lelkemre mondom, el se tudom képzelni mit félsz annyira s mitől rettegsz; mert én, akár megesküdjem rá, soha életemben se lovagoltam csendesebben mint ez uttal. Szakasztott úgy érzem, mintha meg se mocczannánk helyünkből. Üzd el a félelmet, barátom, minden úgy megy mint a karikacsapás s egészen jó szelünk van hátulról.

– Az igaz, – viszonzá Sancho – mert erről az oldalról olyan friss szelet érzek, mintha ezer fujtatóval fujtatnának.

S ez csakugyan úgy is volt, mert a szelet egy pár hatalmas fujtató csapta. A herczeg herczegné s udvarmesterök olyan jól kieszelték az egész furfangot, hogy semmi eszköz se hiányzott, teljes-tökéletessé tételéhez.

Mikor a szelet Don Quijote is megérezte, így szóla:

– Semmi kétség, Sancho, mi már bizonyosan a levegő második rétegében járunk, ott, a hol a hó és a jégeső fogamzanak. A mennydörgés és a villámlás a harmadik rétegben fogamzanak, s ha mi még tovább és ilyen módon emelkedünk, csakhamar ott leszünk a tűzrétegben, s én nem tudom, hogyan forgassam ezt a maroklárt, hogy oda ne jussunk, a hol megperzselődünk. Ekkor meg hosszú póznákra alkalmazott, könnyen meggyujtható meg eloltható kócz-pamatokkal gerjesztettek meleget arczok előtt.

Sancho megérezte a meleget s fölkiálta:

– Akármi legyek, ha már benn nem vagyunk a tűzrétekben, vagy legalább is közel hozzájok, mert az én szakállam már perzselődik.

– Réteg az, Sancho – nem rétek – javítá ki Don Quijote.

– Már ha rétek, ha nem rétek – folytatá a fegyvernök – itt igazán mindegy mennykő, s én csakugyan égő szőrszagot érzek. Leveszem a kendőt a szememről uram, s megnézem hol járunk.

– A világért se! – kiálta rá Don Quijote – abban a pillanatban halálfia vagy! Vagy megvakúlsz, vagy leszédülsz, de az bizonyos, hogy elvesztél.

Még tovább is folyt a lovag és fegyvernöke közt e mulatságos párbeszéd, melyet a herczeg és herczegné, valamint a kertben lévő többiek is mind végig hallgattak, még pedig legnagyobb mulatságukra. Utóbb azonban égtek már a vágytól a tréfa végét is átélvezni, a mi pedig az volt, hogy a Fafülest – mely robbanó röppentyűkkel volt megtöltve; de úgy, hogy azért kárt ne okozzanak – levegőbe röpítsék. Don Quijote javában magyarázta még Sanchonak a levegő különböző rétegeit, a tűz- és villám-világot s az égboltozat egyéb csodáit, melyet ez meg amaz a kóbor lovag mind színről színre látott, mikor az egyik melegítő kóczpamat hordozója a herczeg intésére odatartotta a tűzet a Fafülesre alkalmazott kanóczhoz, a mely meggyuladt, s a jövő pillanatban rettenetes durranással, robbanással levegőbe repűlt a faparipa, s két lovagját még a legóvatosabb elkészítés daczára is, jó messze elvetette a puha zöld gyepre.

A mikor azonban ez történt, már akkor a szakállas dueñák – a kik természetesen nem valának mások, mint a herczegi házhoz tartozó szakállas férficselédek – azok tehát eltakarodtak már a kertből, hogy a tréfa elárulói ne legyenek; a kik pedig a kertben voltak, azok meg úgy hevertek a földön, mintha el volnának ájulva.

Don Quijote és Sancho alig tudták magokat összeszedni, bámulásból bámulásba estek, a midőn körülnézve még az éjhomály daczára is nyilván látták, hogy ugyanazon kertben vannak most is, a honnan elutaztak, s hogy körülöttök annyi ember hever a földön.

De csodálkozásuk még magasabb fokra hágott, midőn a kert egyik pontján a földbe ütött lándzsát vettek észre, mely körül szinte a földbe szúrt tartókon fáklyák égtek, melyek világánál ki lehete venni, hogy a lándzsáról egy pergamen-darab függ alá, melyen aranyos betűkkel valami írás olvasható.

Don Quijote legelső teendője az volt, hogy odament s ezt olvasta a pergamenről:

– „Don Quijote, a la manchai hős lovag, diadalmasan befejezte és végrehajtotta már a puszta kisérlet által is a Trifaldi grófné, más néven a Dueña Dolorida és nőtársai kalandját. Malambruno megrettent, s be sem merte várni a legbátrabb lovagot: azonnal levette a hölgyek szakállát, úgy hogy arczok olyan sima s olyan ment minden szőrszáltól mint a pittypalatty-tojás. Csak Sancho Panza hajtsa magán végre a korbácsolást oly híven, mint Don Quijote e kalandot: s akkor az örök dicsőséget örök rabjokká teszik. Igy rendeli a bölcs Merlin, minden varázslók fejedelme.“

Mihelyt Don Quijote végig olvasta a pergamenen foglalt szavakat, azonnal világossá lőn előtte, hogy bennök Dulcinea varázs alóli feloldásáról van szó s alig győzött elég hálát adni az égnek, hogy ily csekély veszedelemmel ily nagy dolgot végezhetett s visszaadhatta előbbi símaságát ama tisztes dueñák ábrázatának, a kiknek most már – a mint említettük – se hírök se hamvok nem volt többé e helyen. A lovag rögtön oda sietett a herczeghez és nejéhez, a kik úgy tettették, mintha még most sem tértek volna magokhoz, miért is Don Quijote karjánál fogva rángatá a herczeget s így szóla:

– Fel, fel, kegyelmes uram, csak bátran, csak bátran! Nincs semmi baj, a kalandnak szerencsés vége szakadt, a miről világosan tanuskodik az az irás, mely ott olvasható ama pergamenen.

A herczeg csak lassanként tért magához, mint az olyan ember a ki nehéz álomból ébred; ugyanigy a herczegné is, valamint a kertben lévők mindnyájan, a kik oly élénken fejezték ki csodálkozásukat és bámulásukat, hogy az ember majdnem hajlandó lett volna elhinni, hogy csakugyan igazán az történt velök, a mit oly hatalmasan tudtak tettetni. A herczeg félig nyított szemmel olvasta el az irományt, s azzal rögtön tárt karokkal sietett Don Quijotehoz, magához ölelte s azt mondá neki: ő a legkitünőbb lovag, a ki csak valaha volt a világon.

Sancho össze-vissza kereste mindenütt a Doloridát, s szerette volna látni, milyen az szakáll nélkül; azonban azt mondák neki, mihelyt a Fafüles egészen tűzbe borúlva lefelé szállt a levegőből s isszonyú pittegés-pattogás és ropogás közt a földre ért: a Trifaldi és a dueñák egész csoportja egyszerre eltűnt, de már akkor oly sima volt az arczok, hogy aranyért se lehetett volna egyetlen szőrszálat is találni rajtok.

A herczegné azt a kérdést intézte Sanchohoz: hogy érezte magát a nagy utazás alatt. Mire Sancho így válaszolt:

– Azt éreztem, kegyelmes asszonyom, hogy megyünk, még pedig – a mint uram mondá – a tűzrétegen keresztűl, s szörnyü kedvem szottyant csak kissé is kiszabadítani a szememet. Gazdám azonban, a kitől rá engedelmet kértem, ebbe semmi szín alatt bele nem egyezett. De én, a kit mi tűrés tagadás, kissé bizony bánt a kiváncsiság, s épen azt szeretném mindig látni, a mit legjobban tiltanak: csakúgy suttyomban fölpecczentettem orrom mellett a szembekötő kendőt s úgy pislantottam le a földre; hát látom, hogy az egész se nagyobb egy mustármagnál, a rajta járó kelő emberek meg csak akkorák mint egy mogyoró. Ebből magából is el lehet gondolni, milyen magasan járhattunk.

Mire a herczegné így válaszolt:

– Gondolja meg csak jobban, Sancho barátom, mit mond. Én úgy sejtem, kegyelmed nem a földet látta, hanem csak a rajta járó kelő embereket. S világos, ha a föld egy mustármagnyinak látszott, az emberek meg mogyorónagyságúaknak: akkor egyetlen egy embernek is egészen el kellett volna a földet fednie.

– Az igaz – viszonzá Sancho – de azért egy kis csücskén kiviggyant, s akkor megláttam egészen.

– De Sancho barátom – faggatózzék a herczegné, a ki Sanchot a hazugságért sarokba akarta szorítani – hiszen egy kis csücskénél fogva nem lehet a szemlélt tárgyat egészen meglátni.

– Nem értek én az ilyen szem-életekhez, kegyelmes asszonyom – viszonzá Sancho – csak azt tudom, jó lenne, ha kegyelmességed meggondolná, hogy mink varázslás utján repültünk a levegőben, s így varázslás útján megláthattam én az egész földet meg a rajta járókat is. S ha méltóságod ezt el nem hiszi, akkor azt sem fogja elhinni, hogy a mint a szemem pilláját kissé kiszabadítottam, láttam, hogy oly közel vagyok az éghez, hogy alig van már közöttünk másfél arasz köz. Arra pedig akár hitet tegyek, kegyelmes asszonyom, hogy az ég csakugyan roppantott nagyságú. Egyszer csak ott mentünk el a fiastyúk mellett; s jaj, teremtő szent atyám! no nem hiába, hogy gyerekkoromban odahaza magam is libapásztor voltam: annyira szeretem az ilyen apró jószágot, hogy most úgy megkivántam, csak kissé is megsimogatnom őket, hogy talán a szívem is megszakadt volna, ha meg nem tehetem. Kapom hát magamat s mit teszek? Nem szólok én egy kukkot se senkinek, még a gazdámnak se, hanem nagycsöndesen csak úgy loppal lecsúszom a Fafülesről, odamegyek a fiastyukhoz, össze meg össze tapogatom őket, olyan az mind anyastul, fiastul, mint a viola-virágszál! Kimulattam velök magamat vagy háromfertályig, a mely idő alatt a Clavileño egy lépést se tett előbbre, de még csak meg se mocczant.

– S a mig a jó Sancho a fiastyúkkal mulatozott – kérdé a herczegné – mivel töltötte addig señor Don Quijote az időt?

Mire Don Quijote így válaszolt:

– Minthogy mind e dolgok és mindezen események oly nagyon eltérnek a természet szokott rendjétől: nincs azon mit csodálkozni, a mit Sancho elmondott. A mi engem illet, magamról azt a bizonyságot tehetem, hogy én sem alulról, sem fölülről ki nem kukucskáltam s nem láttam se eget se földet se vizet se szárazat. Azt, az igaz, éreztem, hogy a levegőrétegen áthaladtam, sőt azt is, hogy a tűzréteget megérintettem. Hogy azonban még ezen is túl mentünk volna, azt nem hihetem, mert a tűzréteg az utolsó lévén a holdas ég és az utolsó levegőréteg között, mi az égben, melyen a Sancho említette fiastyúk van, csak elégésünk árán juthattunk volna el! mivel pedig nem sültünk meg, ebből az következik, hogy Sancho elbeszélése vagy hazugság vagy álom.

– Bizony nem hazugság s bizony nem álom az – jegyzé meg Sancho – s a ki nem hiszi, ám kérdezze meg, milyenek azok a csillagcsirkék, s majd elválik, igazat mondtam-e vagy se?

– Milyenek hát, Sancho? – kérdé a herczegné.

– A ketteje zöld – viszonzá Sancho – a másik ketteje vörös, kettő kék, egyik meg iromba.

– Az utolsónak kivételével egészen különös csirkék – jegyzé meg a herczeg. – Ilyen színű állatok, legalább baromfiban, a mi földi tájékunkon csakugyan nincsenek.

– De hiszen az világos is – mondá Sancho – hogy a mennyei baromfiak meg a földiek közt csak kell valami különbségnek lenni.

Elég volt kóstulóúl ennyi is a Sancho légi utazásáról szóló tudósításból, mert attól tartottak, ha még tovább is kérdezősködnek tőle, csakugyan meghordozza őket az ég egész ürében s hegyiről tövire elmondja mit s mit nem láta odafen, – persze a nélkül, hogy a kertből csak egy tapodtatnyira is távozott volna.

Igy végződött tehát a Dueña Dolorida kalandja, a mely a herczegpárnak nem csak ekkor, hanem egész éltök fogytáig mindig alkalmat szolgáltatott a nevetésre, Sanchonak pedig kimeríthetetlen tárgyat a beszédre, ha száz meg száz esztendeig élt volna is.

Don Quijote azonban azt sugta Sancho fülébe:

– Csak annyit mondok, Sancho, ha te azt akarod, hogy elhigyék, a mit az égben te láttál, én is azt kivánom, hogy viszont te is elhidd, a mit a Montesinos barlangban én láttam.

XXIII. FEJEZET.

Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló Sancho Panzát.

A Doloridával történt kaland oly szerencsésen s oly mulatságosan sükerűlt, hogy a herczegpár a tréfa továbbfolytatására határozta el magát, látva mily hiszékeny emberekkel van dolgok, a kik készpénz gyanánt fogadnak el mindent, a mi velök történik. Kiadták tehát a rendeletet a cselédségnek s alattvalóiknak, hogyan viseljék magokat Sancho irányában az igért szigetet illetőleg; s másnap, mely a Fafülesen történt repülés után esett, a herczeg azt mondá Sanchonak: készüljön és szedje magát rendbe a kormányzóság átvételére, mert szigete lakosai úgy várják már, mint a májusi esőt.

Sancho mélyen meghajtotta magát s így szóla:

– Mióta odafen jártam az égben s annak magasságából néztem szét a földön s oly kicsinynek láttam: azóta jóformán megcsökkent előbbi kivánkozásom, melylyel oly nagyon óhajtoztam a kormányzóságra. Mert mi nagy dicsőség van abban, hogy az ember egy mustármag fölött uralkodjék s kormányozzon, igazgasson féltuczat embert, a kik akkorák, mint egy-egy mogyoró, mert nekem legalább úgy látszott, mindössze sincs több az egész földön. S ha nagyméltóságod olyan kegyes lenne s nekem csak egy darabkát adna is az égből: akár csak egy fél mérföldnyit: nagyobb örömmel fogadnám a világ legeslegnagyobb szigeténél.

– Jaj, kedves barátom, – viszonzá a herczeg – én, az égből csak egy arasznyit sem adhatok senkinek se; ilyen kegyelmet és jóságot egyedül csak Isten az a ki gyakorolhat. A mit én adhatok, azt meg is adom, ez pedig derekas egy sziget, takarosan kikerekített, s oly rendkivül gazdag és termékeny, hogy ha benne kegyelmed jól forgolódik, a földi kincsekkel még a mennyeieket is megszerezheti.

– Akkor hát rendin van minden – mondá Sancho – csak ide azzal a szigettel s tudom Isten leszek olyan kormányzó, hogy égbe kelek, ha minden gazember megpukkad is bele. De azt is el merem mondani, nem kapzsiságból hagyom ám el gunyhómat s nem az az oka, hogy talán minden áron magasabbra kivánnék emelkedni, hanem csupán azt szeretném megtudni, hogyan ízlik az ilyen kormányzóság.

– Ha egyszer megízlelte kegyelmed – jegyzé meg a herczeg – tudom még az ujját is megnyalja utána, mert nincs annál édesebb valami, mint ha az ember parancsolhat és mások engedelmeskednek. Semmi kétség, ha kegyelmed gazdája majd császárrá lesz s pedig, a hogy dolgai állanak, bizonyosan azzá lesz, tudom nem egyhamar szállíttatja le magát a nyeregből s szíve mélyéből fogja sajnálni, hogy olyan sokáig késett azzá lenni.

– Már hiszen, a mi a parancsolást illeti – viszonzá Sancho – azt tudom, hogy az bizony kellemes, akár csak egy juhnyájnak parancsolhasson az ember.

– Eltalálta, atyámfia – mondá a herczeg – reménylem is, hogy olyan kormányzó válik kegyelmedből, a milyent csak várni lehet értelmességétől. Most pedig értésire adom, hogy már a holnapi napon át fogja venni a sziget kormányzóságát s még ma este ellátják kegyelmedet az állásához illendő ruházattal s minden szükséges utravalóval.

– Öltöztessenek akármibe – viszonzá Sancho – csak kidug a szög a zsákból, hogy én vagyok a Sancho Panza.

– No igen – jegyzé meg a herczeg – mindazáltal a ruhának hozzá kell illeni az álláshoz vagy méltósághoz, melyet az ember betölt. Furcsa lenne úgy-e, ha a pap katonaruhában járna, vagy megfordítva. Kegyelmed, Sancho, félig tudóshoz, félig katonaviselt emberhez illő ruhában fog járni, mert azon a szigeten, a melyet adok, ép oly szükséges a fegyverviselés, mint a tudomány.

– A mi a tudományt illeti – felelt Sancho – ebből ugyan édes kevéssel dicsekedhetem; fegyvert azonban viselek én mindenfélét csak ide vele.

– Nem is marad el – jegyzé meg a herczeg – s a mily jó emlékező tehetsége van Sanchonak, tudom el nem felejt semmit, s kormányzása olyan rendesen megy majd, mint a karikacsapás.

E közben Don Quijote is odaérkezett s értesűlvén a herczeg és Sancho Panza között folytatott párbeszéd tartalmáról, s hogy Sanchonak mily rögtönösen át kell vennie a kormányzóságot: a herczeg engedelmével karon fogta s elvitte magával szobájába azon szándékkal, hogy jó tanácsokkal látja majd el, hogyan viselje magát hivatalában. Mikor aztán Don Quijote szobájába léptek, a lovag bezárta magok mögött az ajtót s majdnem erőszakkal ülteté le maga mellé a fegyvernököt s nyugalmas hangon így szóla hozzá:

– Nem győzök elég hálát adni az égnek, Sancho barátom, hogy előbb semhogy a szerencse nékem valami különösen kedvezett volna, téged olyan tárt karokkal fogadott és ölelt magához. Te, a ki hozzám képest valóságos tökfilkó vagy, se teszed, se veszed, alig hogy a kóbor lovagság rád lehellt: egy lépés fáradság nélkül, olyan szigetkormányzóságba cseppensz bele, mint a pinty. Mindezt pedig egyedűl azért mondom, oh Sancho, hogy szerencsédet ne tulajdonítsd ám saját érdemednek, hanem az égnek adj érte hálát, a ki a dolgokat ily kegyesen intézi, s azután adj hálát azon méltóságnak, melylyel a kóbor lovagság rendje ékeskedik. Ha tehát szived hajlandó hitelt adni annak, a mit mondottam, akkor édes fiam, hallgasd meg figyelmesen a te jó barátod szavát, a ki néked jó tanácsokat akar osztogatni s iránytűd és vezércsillagod kíván lenni, hogy biztos révbe vigyen és vezessen azon háborgó tengerről, melyre szállni készülsz; mert a hivataloskodás és a magas méltóságok nem egyebek, mint a nyughatatlanságok mélységes tengere.

Sancho tudta, hogy most jó hosszú beszédet kell végig hallgatnia; a miért is neki fohászkodott nagy keservesen s hallgatá a mi következik:

– Legeslegelőször is, fiam, isten-félőnek kell lenned, mert az Istennek félelme minden bölcseségnek kezdete, s ha bölcs vagy, nem követhetsz el hibát semmiben. Másodszor pedig tartsd szünet nélkül szemed előtt, hogy ki vagy s legyen rá gondod, hogy megismerd magadat, a minél nehezebb ismeret nem képzelhető. Ha magadat ismered, ebből az fog származni, hogy nem puffadsz fel úgy a hogy a béka tett, mikor akkorává akart lenni mint az ökör; ha ezt a tanácsomat megfogadod, bolondságod pávafarka mellett mindig eszedbe juttatja lábaid rútságát az, ha arra gondolsz, hogy odahaza egykor disznópásztor voltál.

– Az igaz, hogy az voltam – veté közbe Sancho – de csak gyermekkoromban; mikor aztán suttyóvá cseperedtem, akkor libát őriztem s nem malaczot. Ennek azonban azt tartom, semmi köze a dologhoz, mert nem minden kormányzó származik ám királyi családból.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s épen ezen oknál fogva szíves nyájassággal kell hivataluk méltóságát párosítaniok azoknak, a kik nem származnak nemes családból s e mellett bölcseség vezérelje tetteiket, hogy menttek maradhassanak a rágalom nyelvétől, a mely különben semmiféle állást nem kimél. Azonban légy büszke alacsony származásodra, Sancho, s ne tagadd el, hogy paraszt szüléktől származtál; mert ha látják, hogy ezt nem szégyenled, senki sem fog érte megszégyeníteni. Becsüld többre az alázatos erényességet mint a kevély bűnösséget; soha se bízd magadat önkényed vezetésére, a mely hibába azok szoktak esni, a kik tudatlan létökre nagyon okosaknak képzelik magokat. A szegények könyjei gerjeszszenek igen is nagyobb részvétre, de ne hozzájok hajlóbb igazságtételre, mint a gazdagok bizonyító, igaz okai. Arra törekedjél, hogy mindig az igazságot mondd ki, úgy a gazdagok ajándékaival s igéreteivel, valamint a szegények zokogásával s alkalmatlankodásával szemben is. Ha a méltányosság helyén van, vagy helyén lehet: ne sujtsd a bűnöst a törvény egész szigorával, mert a szigorú birónak sincs jobb hire mint a részvevőnek. Ha az igazság pálczáját meggörbíted, ne az ajándék súlyjától történjék, hanem a részvevő könyörületesség miatt. Ha esetleg valamely ellenséged panaszát kell elintézned, távoztassad el magadtól a téged ért sérelmekre való visszaemlékezést s figyelmedet egyedül a kérdésben forgó igazságra fordítsd. A kit tényleg meg kell büntetned, ne hordd le azon fölül még szóval is; elég az ilyen szerencsétlennek a büntetés sulya, a pirongató szavak ráadása nélkül. A ki vádlott gyanánt kerűl itélő széked elé, tekintsd olyan szerencsétlen embernek, a ki természetes gyarlóságunknak lett áldozatává, s a mennyire tőled telhetik, az ellenfél megsértése nélkül, légy hozzá irgalmas és kegyelmes, mert bárha Istennek minden tulajdonsága egyenlő, a mi szemünkben az ő irgalmassága még is ragyogóbbnak, tündökletesebbnek látszik mint igazsága.

– Ha ezeket a rendeleteket és e szabályokat megtartod, Sancho, hosszu idejü lészsz e földön, hired örökké fennmarad, óhajtásaid beteljesűlnek és boldogságod kimondhatatlan lészen. Gyermekeid és unokáid mind tisztességes állást foglalnak el majd az emberi társaságban, te magad békességben és jó barátságban élsz mindenekkel s ha életednek véghatárát elérted: tisztes, élemedett öreg korban látsz halált s harmadízen lévő unokáid szelid és gyengéd keze fogja majd bé szemeidet.

Ki ne tartotta volna Don Quijotét egészen ép eszű s még jobb indulatu embernek azon szavai hallása után, melyeket Sancho Panzához intézett? Nem mondott-e azokban mind megannyi arany-igazságot, úgy hogy mondásai csakugyan méltók valának a meghallgatásra. Hallgatta is Sancho úgy, a mint csak a két fülén befért s minden erejét megfeszíté, hogy emlékezetébe véshesse, mert a jó tanácsokat meg akarta tartani, hogy kormányzósága ezek segedelmével szülessék meg szerencsésen.

Don Quijote most, rövid pihenés után, ekképen folytatá szavait:

– A mi már most azt illeti, Sancho, hogyan viselj gondot a magad személyére s hogyan igazgassad házad táját: legelöször is azt kötöm szívedre, szeresd a tisztaságot s vagdald le körmeidet rendesen s ne hagyd olyan hosszura nőlni mint némelyek hagyják, a kiknek ostobasága azt hiteti el vélök, hogy a hosszú köröm széppé teszi a kezet, mintha bizony ez a kinövés és toldalék, melynek levagdalását elmulasztják, köröm volna, holott pedig valóságos vércse-karmó, a mi undorító és megfoghatatlan izetlenség.

– Ne járj lomposan és hanyagul, mert a rendetlen ruházkodás rendetlen lélekre mutat. – Hányd meg, vesd meg okosan, mennyit jövedelmez hivatalod, s ha kifutja, hogy cselédségedet libériában járathatod, járasd inkább tisztességesebben és czélszerűbben semmint czifrában és pompásban és oszd meg bevételedet a szegények és cselédid között. Más szóval azt akarom mondani, ha felruházhatnál hat apródot: ruházz fel hármat, de a másik helyett meg három szegényt, így aztán lesznek apródjaid mind az égben mind a földön; a hiuság kedvelői a liberia-osztogatás ezen új módját bizonyára nem fogják utánozni. Ne egyél se foghagymát, se vereshagymát, hogy ezek szagáról rá ne ismerhessenek alacsony származásodra; lassan járj, nyugodtan beszélj, de ne úgy, hogy az lássék ki, mintha magadat akarnád hallgatni, mert minden fitogtatás gyülöletes. – Keveset egyél ebédre, vacsorára még kevesebbet, mert az egész testnek egészsége a gyomor műhelyében készül. – Mértékletes légy italodban s ne feledd, hogy az elégen felül való borital sem a titkot, sem az adott szót nem tudja megtartani. – A mikor lovon ülsz, ne nehezkedjél tested egész sulyával a nyereg hátuljára, se a lábod szárait nagy mereven ki ne nyujtsd messzire a ló oldalától, de meg olyan pötyögősen se ülj, mintha a szürkéden nyargalnál, mert a lovagláson látszik meg, ki a lovag, ki a lovász. – Tarts mértéket az alvásban, mert a ki nem kel a nappal, nem élvezi a napot; és tartsd meg, Sancho, hogy a szorgalom anyja a jó szerencsének, míg a lustaság, a mely meg ellensége, soha sem éri el a jó kívánság czélját. – Viselj sarkig érő nadrágot, válladon dolmányt s valamivel hosszabbacska galléros köpenyeget; de a bő bugyogóról szó se legyen, mert az nem illik se gavallérhoz, se kormányzóhoz. – Most, egyelőre érd be ezekkel a tanácsokkal, Sancho; lesz rá idő, hogy a körülményekhez képest majd másokat is adhatok, ha te sem felejted el, hogy állapotodról tudósíts.

Sancho köszönettel fogadta a kapott sok jó tanácsot, a melyeket irásban is szeretett volna birni, hogy magának valakivel egyszer másszor elolvastassa, mert így egy hallásra lehetetlen mindnyáját megtartani. Don Quijote még ezt is megigérte Sanchonak, ki azután készen tartá magát a herczeg parancsolatának meghallgatására.

XXIV. FEJEZET.

Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak.

A herczeg parancsa nem soká váratatott magára. Mind a Sancho kisérete, mind a sziget, a hová az uj kormányzót vinni kellett, teljesen rendben volt már s ellátva minden szükséges utasítással, úgy hogy a kormányzó haladéktalanul útra indulhatott. A herczeg parancsolatára előbb fel kellett annak rendje s módja szerint öltöznie. Kapott szép lilaszín felöltőt, a kar felső részén sárgával vegyes dúdoros újakkal, fekete bársony nadrágot, s térdig érő testszín harisnyát, valamint szép csatos czipőt a lábára. Utra még egy hosszú, sarkig érő köpönyeget is kerítettek a vállára s széles karimáju kalapot nyomtak a kezébe. Szóval, a mint tetszelgéssel az ő szokott modorában maga jegyzé meg: „ugy ki volt nyalva, hogy a tulajdon felesége se ismert volna rá egyhamar.“ E díszbe felöltözvén, odament a herczeghez, hogy utasításokat nyerjen tőle. Mennyire meg volt azonban lepve, midőn a hosszú lajstrom helyett, a mit várt, mindössze is csak ezen rendeletet kapta:

– Kormányzó úr, legyen egészen Sancho Panza, s akkor tudom jó kezekre biztam szigetemet.

– Ez igen könnyü feladat, kegyelmes uram – viszonzá Sancho – nehéz csak az volna, ha nem annak, hanem másnak kellene lennem, mint a mi vagyok.

S azzal térdre borúlt a herczegpár előtt, nagy illedelmesen megcsókolta a herczeg jobb kezét, a herczegnének még a balját is, Don Quijotenak szinte jobb kezét, a ki azonfölül meg karjai közé is odavonta, megcsókolta homlokát s megáldotta.

Már ekkorra kísérete, melyben a furfangos udvarmester is ott volt, a ki mind e tréfákat koholta és intézte, s a herczegi ház több kisebb-nagyobb szolgája diszes csoportban megjelentek s egy hatalmas öszvért hoztak a kormányzó úr alá, – az öszvér után pedig nyomban ujdonat uj selyemszerszámban, selyem zsinór kötőféken ott vezették a kormányzó szamarát is, melyre nézve Sancho kereken kijelentette, hogy ha ezt a hű társát el nem viheti magával, készebb örökre lemondani minden kormányzóságról.

Nem csak hogy megengedték, de a herczegné határozott parancsolatára azonnal selyemmel kantározták fel, úgy hogy a szamár is ép oly takaros volt szamárnak, mint gazdája kormányzónak. Megindult tehát a menet, a kalapok lebegtek, a karok integettek, a sok szerencsekivánásnak vége hossza sem akart lenni, Sancho pedig gyakran vissza visszafordúlt útközben, részint azért, hogy jóltévőire, részint pedig azért, hogy kedves szamarára vessen egy-egy tekintetet, melyet ilyen szépen feldiszítve, s közeliben látva, oly boldognak érezte magát, hogy nem cserélt volna a német császárral.

Az utazás, bárha nem siettek is valami nagyon lóhalálában mindössze sem igen tartott tovább három-négy órajárásnyinál s ennek elteltével a diszes menet megérkezett ama helységbe, melynek lehetett vagy ezer lakosa, a herczeg jobbágyai, s egyik legterjedelmesebb község a herczeg összes birtokán. A kormányzónak még a városba, (mert annak állították) való bevonulása előtt azt mondák, hogy a szigetet Baratariának hivják vagy azért, mert fővárosának Barataria a neve, vagy azért, mert ő olyan barátságos, olcsó áron jutott a kormányzósághoz.

Midőn a város kapui elé érkeztek, minthogy az egész helységet csakugyan kőfal vette körül: a község minden előljárói kijöttek eléje tisztelkedni. A harangok zúgtak, az egész lakosság ujjongott örömében s a legnagyobb pompával vitték az öreg templomba, a hol ünnepélyes isteni tiszteletet tartottak, azután pedig több nevetséges czerimonia között átadták neki a város kulcsait s elismerték Barataria szigete örökös kormányzójának.

Az uj kormányzó viselete, szakálla, alacsony, köpczös tömzsisége közbámulat tárgya volt mindazok előtt, a kik még nem tudták a dörgést, de még azok előtt is, a kik tudták, a kiknek száma pedig nem volt csekély.

Végre aztán, mikor a templomból már kivezették, odavitték a községházába a bírói székhez, beleültették s a herczeg udvarmestere ilyen szavakat intéze hozzá:

– Ősi szokás ezen a szigeten, kormányzó úr, hogy annak, a ki e hires sziget urává lesz, egy pár hozzá intézett kérdésre meg kell felelnie azonnal, mihelyt birói székét elfoglalja. Ezen kérdések azonban rendesen fogas és szövevényes kérdések, de épen azért azok, hogy a község lakossága azonnal megláthassa a rájok adott feleletből, mi fán termett ember az ő uj kormányzójok, s örüljenek avagy busuljanak-é jöttének.

A míg az udvarmester e szavakat intézé hozzá, Sancho addig azt a sok ákom-bákom nagy betüt nézegette, mely a székével szemközt álló falon volt látható; s mivel maga olvasni nem tudott, megkérdezte környezetétől, mit jelent az az irka-firka ott a tulsó falon? Azt kapta válaszul:

Ott uram, az van felirva s feljegyezve, mely napon ki vette át a sziget uralmát, végül pedig ez olvasható: A mai napon, ennek meg ennek az esztendőnek ebben meg ebben a hónapjában a Señor Don Sancho Panza jutott e szigetség birtokába, s adja isten, hogy sokáig birhassa.

– S kit hívnak itt Don Sancho Panzának? – kérdé Sancho, különös hangsulyt fektetve a don, uri czimező szócskára.

– Nagyméltóságodat – viszonzá az udvarmester – mert e szigetre semmiféle Panza se tette még be a lábát azon az egyen kivül, a ki most e székben ül.

– Akkor hát jegyezze meg, atyafi – viszonzá Sancho – hogy én semmiféle Don, de még semmi ivadékom se volt az. Engemet egyszerüen csak Sancho Panzának hivnak, úgy hivták apámat, Sanchonak az öregapámat is, szóval mind a hány volt, mindnyáját Panzának hivták s egyikhez se toldottak se Dont, se Donát. Nekem úgy látszik, hogy ezen a szigeten túlságosan sokat adnak erre a don-ozásra; hanem hiszen ha az én kormányzóságom csak egypár napig tart is, majd a nyakára hágok én ennek a sok donnak, a melyek úgy dönögnek-donognak az ember körül mint a dongó legyek. Most azonban ki vele hát azzal a kérdéssel udvarmester úr, megfelelek én rá, a hogy tudok, már aztán ha búsul, ha nem búsul is rajta a közönség.

E pillanatban két ember lépett a törvényházba s az egyiknek külsejéből az látszott ki, hogy paraszt, a másikéból meg az, hogy szabó, mert az olló most is ott volt a kezében. A szabó így szólott:

– Kormányzó úr, én meg az a paraszt ember azért járultunk kegyelmességed elé, mert ez az atyafi bejön hozzám tegnap a műhelybe, mert kegyes engedelmükkel légyen mondva, Istennek hála, én czéhbeli szabómester vagyok. Ő tehát, a mint mondom, bejött hozzám a műhelybe, s egy darab posztót adva a kezembe, így szóla: „Uram, kikerül-e ebből a posztóból egy sipka?“ Én fogom a posztót, megnézem, s azt felelem: kikerűl. Erre ő – úgy gondolom – azt gondolta, s alighanem jól gondoltam, hogy én bizonyosan el akarok csípni a posztójából, már a minthogy a szabók ilyen gonosz hírben állanak az emberek előtt általában; azt mondja aztán: „nézzem meg, kikerül-e belőle kettő?“ Keresztül láttam a szitán s azt felelem: kikerül. A derék gavallér folyton megmaradt istentelen első gondolatánál, és sipkát sipkához toldott, én meg „kikerül“-t kikerülhez. Igy aztán fölvertük öt sipkáig. Most épen e pillanatban jött el a sipkákért. Oda adom neki, de ő nem akarja megfizetni a munkabért, hanem még neki áll fölebb s azon erősködik, vagy fizessem meg neki vagy adjam vissza a posztóját.

– Úgy igaz az egész, atyafi? – kérdé Sancho.

– Úgy igaz az, uram – viszonzá az ember – de parancsolja meg csak neki kegyelmességed, mutassa meg azokat a sipkákat, a miket nekem csinált.

– Szíves örömmel – felelé a szabó, s azzal eléhúzta köpönyege alól a másik kezét s fölmutatott öt kis sipkát, a mi az öt ujja hegyén fityegett, s így szóla: „Itt az az öt sipka, a mit ez a jó ember rajtam keres; s akármi legyek, nem maradt a posztóból egy csipet se, oly igaz, hogy akár a czéhbeli atyamester vizsgálja meg, ha úgy van-e.

Az egész hallgatóság hahotára fakadt a sok apró sipka láttára és a furcsa per hallatára.

Sancho kissé magába mélyedt s ezután így szóla:

– Nekem úgy látszik, hogy ebben a perben nincs szükség semmi szószaporításra, hanem az ítéletet kereken ki lehet mondani rögtönösen. Én tehát azt mondom ki ítélet gyanánt: a szabó elveszti a munkabért, a paraszt meg a posztót, a sipkákat pedig odaadjuk a raboknak; addig van.

Az elmés itélet kaczajra fakasztá a hallgatókat; de csakhamar fordúlt elé egy másik esemény, a melynek eldöntése meg teljes elismerést szerzett a kormányzónak minden jelenlévő részéről. Ugyanis, alighogy a szabó meg a parasztember eltakarodtak, két öreg ember kért és nyert bebocsátást a kormányzóhoz. Az egyik panaszos fél kezében vastag nádpálcza volt, melyre rátámaszkodott, a másik csak bot nélkül jött. Ezen utóbbi így szóla:

– Uram, ennek a becsületes embernek, jó ideje immár, tiz tallért adtam aranyban kölcsön szabad használatra, de azzal a kikötéssel, hogy megint visszaszolgáltatja, mihelyt kérem. Egyik nap a másik után múlt, s én egyetlen egy nap se kértem vissza tőle, nehogy még nagyobb szükségbe jusson, mint a mekkorában akkor volt, mikor a kölcsönt kapta. Utóbb azonban látva, hogy a visszafizetés eszébe se jut s kisebb gondja is nagyobb annál, hogy igaz jószágomat megtérítse: én is szólingatni kezdtem, adja meg a pénzemet. S ime mi lett a felelet? Ő nemcsak hogy le nem rótta tartozását, sőt még el is tagadja az egészet s azt mondja: Soha se adtam én neki kölcsön tiz tallért, vagy ha adtam is, ő már visszafizette. Nekem nincs tanúm se a kölcsönre, se a visszafizetésre, minthogy vissza soha nem adta. Arra kérem tehát kegyelmességedet, kormányzó úr, tétessen vele esküt; s ha megesküszik rá, hogy lefizette: én Isten és ember előtt mind örökre elengedem.

– Hát kegyelmed mit szól az egészhez, jó öreg botos ember? – kérdé Sancho.

Mire az öreg így válaszolt:

– Én, uram, elismerem, hogy vettem tőle kölcsön; de hajtsa ide kegyelmességed azt a kormánypálczát, s mivel ő a dolgot az én eskümre bízza, én kész vagyok megesküdni, hogy tartozásom híven és igazán odadtam neki immár a saját kezébe.

A kormányzó lenyujtá a pálczát, e közben pedig a botos ember odaadta a botját a másiknak, hogy tartsa, a míg ő esküszik, mert esküje tételében ez a bot akadályozza. A hitelező megtette ezt a csekély szívességet, a nádpálczát átvette tartani. Ekkor az adós a kormányboton lévő keresztre vetette a kezét s azt mondá, esküvel is erősítve, csakugyan igaz, hogy ő kölcsön vette azt a kérdésben forgó tiz tallért, de az is igaz, hogy vissza adta a tulajdon maga kezébe, s ha a hitelező egyszer-másszor megint sürgette a lefizetést, az az oka, hogy elfelejtette.

Ennek hallatára a nagy kormányzó azt a kérdést intézé a hitelezőhez: mit válaszol ellenfele szavára? Az pedig úgy nyilatkozott, hogy az adós kétség kivül igazat mond, mert ő mindig becsületes, jó keresztyénnek ismerte, s így hát csakugyan úgy kell lennie, hogy ő feledkezett meg róla, mikor és milyen alkalommal kapta vissza pénzét, s hogy e napságtól fogva soha se fogja érte többé háborgatni.

Erre az adós megint visszavette botját, meghajtotta magát mélyen s azzal eltávozott a törvényházból.

Sancho látva, hogy ez se teszi – se veszi, úgy elmegy, hogy azt se mondja beföllegzett, – valamint látva a kérelmezőnek türelmességét is, fejét mellére horgasztá s jobb keze mutató ujját orrára és szemöldei közé fektetve egy kis ideig tartó gondolkozásba mélyedett. Egyszerre fölemelte fejét s megparancsolta, hívják csak vissza azt az eltávozott botos öreg embert. Visszahívták s Sancho így szóla hozzá:

– Adja csak ide azt a botot, édes atyámfia, szükségem van rá.

– Jó szívvel – viszonzá az öreg – itt van uram. S azzal kezébe adta.

Sancho átvette; majd nyomban odanyújtván a másik öregnek, így szóla:

– Menjen kegyelmed Isten hírével, ki van már fizetve.

– Én uram? – kérdé ez meglepetve – hát ér ez a nádpálcza tiz tallért aranyban?

– Ér – felelé a kormányzó csak hegyitől tövéig végig kell hasítani.

Megtették, s az üres nadpálczából szépen kigurúlt a beléje rejtett tiz arany tallér.

Mindenek szeme-szája elállt bámultokban s kormányzójokat valóságos új bölcs Salamonnak tartották. Meg is kérdezték, miből gyanítá, hogy abban a pálczában legyen benne a tiz tallér.

– Abból – mondá Sancho – mert a kinek mankóra van szüksége, ki nem adná ezt a kezéből egy világért se, hacsak nem csalfaság okáért. Illetlenség volt attól az öreg embertől, bottal jönni kormányzója elé. De ha már e támasz nélkül meg nem állhatott a maga lábán: Isten neki! Hanem mihelyt kiadta a kezéből s épen azt kérte föl szívességre, a kivel pöre van: mindjárt gyanítám, itt kutya van a kertben, s ez alatt lappang valami. Hála Isten nem is csalatkoztam, s ebből megláthatják kegyelmetek, édes alattvalóim, hogy olyan kormányzó kerekedett kegyelmetek fölé, a kit nem lehet orránál fogva akár hová ránczigálni.

– Úgy van! igaz! – harsogott minden felől – éljen a mi dicső kormányzónk! A nagy Sancho Panza sokáig éljen!

S ez a nagy rajongás még akkor is tartott, mikor az új kormányzó az első törvénylátás végeztével már elhagyta a tanácstermet.

XXV. FEJEZET.

Az örömbe üröm vegyül.

Sancho Panzát a törvényházból egy fényes palotába vitték, a hol tágas teremben királyi asztal volt a legdiszesebben megterítve.

A mint Sancho a terembe lépett, trombiták harsantak meg, s négy apród jött elé kézmosó vizzel, a mit Sancho méltóságosan el is fogadott. A zene elnémult s Sancho leült az asztalhoz a főhelyre, mert más egyéb nem is volt s egyedűl csak neki terítettek.

Egy tetőtől talpig fekete bársony ruhába öltözött férfiu állt melléje, kiből utóbb az tört ki, hogy orvos; ez az ember egy halcsont pálczikát tartott a kezében. Az apródok levették a gyönyörü fehér abroszt, melylyel a sok mindenféle gyümölcs és egyéb ennivaló le volt terítve.

Az egyik jelenlévő, a ki kispapnak látszott, elmondta az asztali áldást, mire egy apród csipkés asztalkendőt kötött Sancho álla alá, a harmadik meg, a ki az asztalnok szerepét játszá, egy tányér gyümölcsöt tett eléje. Alig evett azonban Sancho ebből egy falatot, az orvos azonnal megérinté pálczikájával a tányért, mire azt nagy hirtelenséggel elkapták a kormányzó elől. Az asztalnok azonban más enni valóval szolgált azonnal. Sancho hozzá akart nyúlni, de még előbb semhogy vehetett volna belőle vagy megízlelheté: a pálczás ember megint megérintette, s az apród ezt az eledelt is oly hamarsággal elkapta mint a gyümölcsös tányért.

Minek láttára Sancho nagy meglepetéssel tekintett körül a jelenlevőkön s azt a kérdést intézé hozzájok, hogy hát neki talán ugy kellett volna elnyelnie ezen eledeleket mint valami szemfényvesztőnek?

Ezen kérdésre a pálczás ember úgy látszék várt, mert most mindjárt a torkát köszörülte s igy szólott:

– A kormányzó urnak csak azon módon szabad étkeznie a mint egyéb szigeteken szokás, a hol szinte kormányzók vannak. Én uram, orvos vagyok, s ezen szigeten is ilyen minőségben vagyok alkalmazva a kormányzó mellé. Jobban gondját viselem az ő egészségének mint a magaménak s éjjel nappal mindig a kormányzó állapotát lesem, hogy biztosan meggyógyithassam, ha meg talál betegedni. A mi pedig a legfőbb, mindig ott kell lennem ebédjénél, vacsorájánál s azt engedem ennie a mit jónak látok, de letiltom arról, a mit ártalmasnak hiszek, s a mivel gyomrát elronthatja. Épen azért vitettem el azt a tányér gyümölcsöt, mert tulságosan sok lenne a nedvesség; amazt, a másik tál ételt meg azért, mert igen hevitő s nagyon sok benne a fűszer, a mi igen neveli a szomjúságot; már pedig a ki kelletén túl iszik, elöli s fölemészti magában az életet fentartó fő nedvességet.

– Igy tehát az a tál sült fogoly, a mi ugy látszik szépen meg van pirítva, csak nem lesz ártalmas?

Mire az orvos igy felelt:

– Abból egy falatot sem eszik a kormányzó úr a mig én élek!

– S ugyan mért nem? kérdé Sacho.

– Azért nem – viszonzá az orvos – mert a mi nagy mesterünk, Hipokrates, az orvostudomány fénycsillaga és mágnestűje, egyik tudós mondatában azt mondja: „Omnis saturatio mala, perdicis autem pessima.“ A mi azt teszi: Minden tulterhelés veszedelmes, a fogolytól származó pedig a legveszedelmesebb.

– Ha már igy vagyunk – mondá Sancho – ám válaszsza ki hát orvos úr ez asztalon lévő eledelek közül azt, a mi legjobb lesz s legkevésbé ártalmas, aztán hagyjon ennem békével s ne piszkáljon itt a botjával, mert kormányzóságomra mondom, olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok bele. S ha még soká eltiltanak az evéstől, akkor orvos ide, orvos oda s akármit mondjon is, inkább elveszik semmint megóvják az életemet.

– Méltóságodnak igaza van, kormányzó úr – viszonzá az orvos – s igy tehát azt tartom, abból a tengeri nyulból semmiesetre se egyék, mert túlságosan laktató; ama bornyúhús még megjárná, csak sült ne volna és füszeres, de igy hozzá ne nyúljon a világért se!

– Hát az a nagy tál ott tulnan? – kérdé Sancho – a szagáról úgy érzem, hogy az valami olla potrida, az ilyes elegy-belegy eledelben talán még is csak akad valami olyas is, a mi izlik s még sem árt.

– Absit! – viszonzá az orvos – távol legyen tőlünk minden ily gondolat! Nincs a világon semmi ártalmasabb mint az olla potrida. Soha sem engedem meg, hogy azt még csak méltóságos orrával megszagolja is. Hogy azonban a kormányzó úr fentarthassa sőt megerősithesse egészségét: véleményem szerint legjobb lesz, ha egy pár levélke ostyát s két vékony szeletke birsalma-sajtot eszik, a mi kormányzói ebédnek nagyon elegendő s igen egészséges.

E szavak hallatára Sancho hátra vetette magát a szék támlányára s nagy merően szemébe nézett az orvosnak s egészen komoly hangon azt kérdé tőle, mi a neve és hol végzé iskoláit?

Mire amaz igy válaszolt:

– Az én nevem, kormányzó úr, doktor Pedro Recio de Aguero s Tirteafuera községében születtem, mely Caracuel és Almodovar del Campo között fekszik jobb kéz felől s a doktori diplomát az osunai egyetemen kaptam.

Mire Sancho lángoló haraggal igy fakadt ki:

– Akkor tehát, doktor Pedro Recio de mal Aguero úr, a ki Tirteafuera községében született, mely Caracuel és Almodovar del Campo között fekszik jobb kéz felől s Osunában lett doktorrá: elhordja magát tüstént előlem, mert ha nem: fogadom a csillagos egekre, én fogok egy botot, de másformát, mint ez a piszkálodó, s az uron kezdve úgy kibotozok minden doktort a szigetből, hogy írmagúl se marad belőle, legalább olyan nem a kiről látom, hogy tudatlan. De Pedro Recionak még egyszer is azt mondom, eltakarodjék innen, mert ha el nem takarodik, fogom ezt a széket, a min ülök, s diribbé-darabbá töröm a feje búbján. Ha itéletre vonnak, ott is kimentem magam azzal, hogy istennek tetsző dolgot cselekedtem, mikor egy rosz kuruzslót eltettem láb alól, a ki úgy is csak hóhéra volt az emberi társaságnak. Most pedig adjanak ennem, vagy vegyék el az egész kormányzóságot, mert ebnek kell ám olyan hivatal, a mi mellett az embernek felkopik az álla.

A doktor egészen odáig lett ijedtében a kormányzó nagy haragja láttára s el is akart párologni a teremből, midőn e pillanatban pósta-síp hangzott fel az utczáról. Az asztalnok az ablakhoz sietett s nyomban így szóla:

– Gyors futár jön a herczeg ő nagyméltóságától. Bizonyosan valami fontos üzenetet hoz.

A hirnök izzadva, lihegve lépett a terembe s egy levelet vonva elő kebeléből, a kormányzó kezébe nyujtá, Sancho pedig átadta az udvarmesternek s felszólítá, olvassa el a czímiratot, mely igy szólt:

– Don Sancho Panzának, Barataria szigete kormányzójának tulajdon kezébe vagy titkáráéba.

A mint Sancho hallva azt kérdezé:

– Kicsoda itt az én titkárom?

A jelenlévők egyike azt felelé:

– Én vagyok, uram, mert tudok irni, olvasni s vizcayi vagyok.

– No már úgy akár a császárnak is lehetnél titkára – viszonzá Sancho – nyisd föl ezt a levelet s nézd meg mi van benne?

Az ujdon sült titkár megtette s végig olvasván először csak magában, azt mondá: ez olyan ügy, a mit csak négy szem között lehet megbeszélni.

Sancho megparancsolá a jelenlévőknek, hogy távozzanak s csak az udvarmester s az asztalnok maradjon; mire aztán a többiek, s közöttük az orvos is, kimentek, a titkár pedig azonnal hozzáfogott a levél olvasásához, melyben ez volt:

– Az esett értésemre, señor Don Sancho Panza, hogy többen, a kik mind nekem, mind e szigetemnek ellenségei, irtózatos támadást készülnek a sziget ellen intézni, nem tudom, melyik éjszakán. Talpon kell hát lenni s őrködni a legéberebben, hogy készületlenül meg ne lepjék a szigetet. Szavok-hihető kémektől megtudtam, hogy a városba négy egyén lopódzott be álruhában, a kik kormányzó urat életétől akarják megfosztani, mert félnek éles eszétől. Kinyissa a szemét s jól megvigyázza kivel ereszkedik beszélgetésbe; ne egyék semmiből a mivel megkinálják. Lesz rá gondom, hogy segítségére siessek, ha valami veszedelemben forogna. Más egyebekben úgy fog a kormányzó úr eljárni, a mint értelmességétől várható. Kelt e helyen, augusztus 17-én, reggeli négy órakor.

Barátja A herczeg.“

Sancho alig tudott hová lenni bámultában, de a jelenlévők is úgy tettették, mintha csodálkoznának. Végre az udvarmesterhez fordúlt s így szóla hozzá:

– Legelső teendőnk az, a minek meg is kell történni tüstént, hogy a doktor Reciot jól eltegyük a hüvösre, mert ha van valaki, a ki engem meg akar ölni, az bizonyosan ő, még pedig megölni a legalávalóbb és legnyomorúltabb módon, – éhen.

– Mind a mellett nekem az a nézetem – jegyzé meg az asztalnok – ne nyuljon nagyságod semmihez, a mi az asztalon van, mert csakugyan ez mind ajándék, küldemény; ki tudja, nem mind megannyi halálos méreg-e?

– Akkor hát egye meg, a ki főzte – jegyzé meg Sancho, megszeppenve – nekem pedig adjatok egy karéj házi kenyeret s egy-két fürt szőlőt, a mi bizonyosan nincs megmérgezve, mert igaz lelkemre mondom, ki nem állom tovább étlenűl. S ha már csakugyan fenyegető támadásra kell készeknek lennünk, az is szükség, hogy előbb a legfenyegetőbb ellenséget, az éhséget győzzük le, mert a gyomor tartja fen a szívet, nem a szív a gyomrot. Maga pedig, titkár barátom, irja meg e levél mását herczeg urunk ő kegyelmességének s mondja el benne, hogy minden ugy fog történni, a hogy ő parancsolta. Azon kivül irja meg nevemben a herczegasszony ő kegyelmességének is, hogy kezeit csókoltatom s nagyon kéretem, el ne feledje külön futárral elküldeni feleségemnek Panza Terézának azt a kis batyut, melyben azt a gyöngyöm adta zöld vadászzubbonyt küldöm neki, hogy varrjon belőle rokolyát meg újjast a leányunknak, Sanchicának. A feleségemnek meg azt is üzenem általa, hogy én már helyen vagyok, s a kormányzóságot a zápor se mossa le többé, akármilyen bolondnak mondtak is bennünket gazdámmal együtt az emberek. Egy füst alatt Don Quijote de la Manchának is megirhatja, hogy kezét csókoltatom, lássa meg ebből is, hogy nem vesztegette hálátlanra a kenyerét. Ezentúl aztán, mint jó titoknok és még jobb vizcayi, hozzá toldhat-foldhat még akármit a mint kedve tartja s a mi odavág. Most pedig szedjék le ezt az asztalt s adjanak valamit ennem, majd elbánok én aztán minden kémmel, gyilkossal meg varázslóval a kik rám vagy szigetemre törnek.

Már épen az evéshez akart valahára nagy sokára hozzáfogni, mikor megint egy apród lépett a terembe e szavakkal:

– Három külön pörös fél van itt, nagyságos kormányzó úr, a kik mind igen sürgős, fontos ügyben akarnak a kormányzó urral szólani rögtön.

Sancho Panza olyan mérges tekintetet vetett az apródra, mint a jeges felhő.

– Hát ez már mindig igy megy? – kiálta föl türelmét vesztve – hogy itt mindenkinek sürgős, fontos dolga van, a mit el kell végezni de rögtön, csak az egy kormányzó ebédje, vacsorája az, a mit el lehet halasztani hétfőről szerdára. Elviheti az ördög a mesterséget, ha ez mindig igy megy. Nem kell ide akkor Recio doktor se, maga a kormányzóság is elegendő, hogy egy hét mulva kinyújtóztassanak. No de hát legyünk hivek a mi hivatalunkban, azért hát ereszd be öcsém azokat a panaszos embereket, de jól megnézd s meg is kérdezd előbb, nem valami kémek-e vagy épen gyilkosok.

A mig az apród kiment, Sancho Panza odasugott az asztalnoknak:

– Ugyan asztalnok mester, minthogy az a Doktor Pedro Recio ebben a pillanatban épen nem tartja itt az orrát, nem kaphatnék-e hamarjában valami harapnivalót? Tudok ám én itéletet mondani evés közben is. Oh akkor az ember olyan világosan látja az igazságot, mikor az egyik kezében kés, a másikban meg metszeni való van, s jó fehér czipó meg egy kancsó bor áll előtte az asztalon. Ha úgy jönnek a pörös felek, akkor döntögetem én az itéletet tuczatjával.

– Az Istenért, hová gondol kormányzó úr! – fakadt ki megütközéssel az asztalnok – pörös feleket evés mellett hallgatni ki?! Vagy doktor Pedro Recio engedelme nélkül eledellel szolgálni én?! Ments Isten! Egy falat igy adott pecsenyéért örökre elveszteném a kenyeremet.

– No hát csak tartsa meg, ha én az életemet elveszteném is! – sóhajtá Sancho szomorúan, s várta a kivánt falatok helyett a nagyon is kelletlen perlekedőket.

Ezek meg is jelentek egymás után, eléadták hosszában széltiben panaszaikat, Sancho még eléggé kitartó türelemmel hallgatta ki őket, itélt bajukban s bocsátotta el magától. Mire azonban az utolsó is elment, már akkorra öreg este lett s igy a kormányzóság első napi dicsősége csakugyan úgy múlt el, hogy a kormányzó nem kapott ebédet.

Vacsorát azonban még is csak adtak neki tisztességesen, mert hiszen a tréfát sem volt szabad túlságig űzni.

Vacsora végeztével aztán az történt, a miről a következő szakasz fog említést tenni.

XXVI. FEJEZET.

A kormányzó első körutja a szigeten.

– Nem szabad felednünk a herczeg úr figyelmeztetését – mondá vacsora végével az udvarmester – s ha csakugyan ellenséges támadás van készülőben, nekünk is résen kell állanunk s a kormányzó urnak igen jó lesz, ha egy körutat tart szigetén, hogy mind a hely, mind a lakosság száma, szokásai és erkölcsei felől tájékozottságot szerezhessen.

– Este? – kérdé Sancho röviden, azonban sokat mondva ez egy szóban is.

– Igen, este – viszonzá az udvarmester – mert valamint madár is akárhány van a mely csak este látható, dolog is van akármennyi, a melyről csak este szerezhet az ember magának tudomást. Az idő különben is gyönyörü, az ég csillagos, a hold teljes fényében ragyog s majd oly jól láthatunk mint nappal. A vacsora is bőséges volt s az is egészségi szabály: vacsora után állj vagy ezer lépést sétálj.

– Akkor hát jerünk! – mondá Sancho – ne késsünk sokáig, mert mentől hamarább hozzáfogunk, annál hamarább végzünk, pedig az is egészségi szabály ám, okos ember alvásra használja az éjszakát.

– Jut is, marad is belőle, jegyzé meg az udvarmester – sétára is, alvásra is.

Ilyen módon előbb megbeszélvén a teendő körutra indulást, most már csakugyan utra is keltek s a kormányzóval vele ment az udvarmester, a titkár, az asztalnok s még egy másik férfiú, a kit a herczeg krónika iró gyanánt rendelt a nagy kormányzó mellé, hogy ennek minden szava és tette irásba foglalva maradjon fen az utókor számára. Ezeken kivűl több poroszló, fegyveresen, s nehány irnok, úgy hogy számra nézve egészen tisztességes környezetet képeztek. Sancho középett ment, kezében pálczájával s olyan méltósággal, hogy párját lehetett volna keresni a világ minden szigetkormányzója között.

Alig haladtak át egy-két utczán: kardviadal zaja csapott fülükbe. Odasiettek s két magános embert találtak egymással viaskodásban, a kik az elöljáróság jövetelének láttára azonnal felhagytak küzdelmökkel s az egyik igy kiálta:

– Ide, ide, Isten és a király nevében! Hogyan, hát el lehet azt nézni, hogy az embert e városban nyilvános helyen kirabolják s az utczán megtámadják?

– Csak lassan, jó ember – jegyzé meg Sancho – mondja meg mi volt az oka, hogy összezördültek; én a kormányzó vagyok.

A másik ellenfél közbe szóla.

– Elmondom én az egészet röviden, kormányzó úr. Nagyságodnak mindenek előtt tudnia kell, hogy ez a jó madár itt e szemközt lévő játékbarlangban, Isten a megmondhatója hogy s hogy nem, épen most nyert ezer forintot. Én magam is nézője voltam a játéknak s nem egy kétes esetben lelkiismeretem ellenében neki fogtam pártját s neki adtam igazat. Ő aztán a nyereséggel szépen elpárolgott, míg én azt hittem, hogy egy két forintot majd csak nekem is ád a maga jószántából, a mint az ilyen magamféle tisztességes embereknek rendesen adni szoktak, a kik mindig kéznél vagyunk a játszók körül, hogy őrködjünk a fölött, mi igaz mi nem, s megakadályoztassuk az összekoczczanásokat. Ő azonban zsebre rakta pénzét, s ott hagyott bennünket a faképnél. Én tehát kaptam magamat, utána kerekedtem s nyájas udvarias szavakkal kértem, adjon legalább öt forintot, tudva, milyen tisztes állásu ember vagyok, bárha se hivatalom se semmiféle jövedelmem nincs is minthogy szüléim sem iskolába nem járattak, sem semmi örökséget nem hagytak. Ez a semmirekellő azonban, a ki valóságos zsebmetsző s hamis játékos, mindössze is egy rongyos forinttal akarta kiszúrni a szememet. Ebből is láthatja nagyságos kormányzó úr, milyen szemtelen és lelkiismeretlen gaz ficzkó lehet; de hiszen ha uraságtok ide nem toppan, ki is adta volna, tudom Isten, magából a nyereséget s majd megtanítottam volna én keztyübe dudálni.

– S mit mond erre a másik fél? – kérdé Sancho.

A kérdezett azt felelte: szóról szóra igaz a mit ellenfele állít s ő csakugyan nem akart neki többet adni egy forintnál, minthogy ennyit már sokszor adott neki azelőtt is. A kik azonban borravalóért tartják a markokat, azoknak illedelmesen kell viselniök magukat s jó szemmel nézni akármit adnak nekik, nem pedig számon kérni a nyereséget s nagyobb összeget kivánni belőle, ha csak bizonyosan nem tudják, hogy hamis játszóval van dolgok a ki nem becsületes uton jutott a nyeregséghez. Már pedig, hogy ő nem zsivány, a minek megtámadója állítja, hanem becsületes ember: épen abból tünik ki, hogy nem akart semmit adni, mert szokás szerint épen a hamis játékosok azok, a kiket az ilyen nézők megfejnek, minthogy őket úgy ismerik mint a rosz pénzt.

– Az csakugyan igaz – mondá az udvarmester – már most meg kell ám jól gondolni, kormányzó úr, mit tegyünk ezzel a két emberrel.

– Nekem bizony kedvem volna mind a kettőt legalább is három esztendei gályarabságra küdeni, – jegyzé meg Sancho – mert az olyan ember, a ki ilyen alávaló játék-szenvedélynek tud rabjává lenni, nem méltó egyébre, mint hogy ostor pattogjon a hátán, mint az oktalan állatnak. De hát, mivel a játék – fájdalom – olyan általános bűnné fajult, hogy ha ilyen szigoruan büntetnék, majd minden tizedik ember gályarabbá lenne, nincs mit tenni, mint te, nyerő, mindjárt ide adod nyereséged felét a szegények számára, s tarsd szerencsédnek, hogy az egészet el nem vétetem, pedig megérdemlenéd. Te pedig, sehonnai naplopó, a ki abból tengeted nyomorult életedet, hogy a mások kártyájába leselkedel s a mások pénze után áhitozol, eltakarodj azzal az egy forintoddal, de nem csak előlem, hanem tiz álló esztendőre az egész szigetről is, mert az ilyen tétlen bitangok, mint te, lesznek az emberi társaság legártalmasabb tagjaivá. Ezt pedig olyan komolyan mondom, hogy akár esküvel is merem bizonyítani ha itt hamarább mersz mutatkozni: büntetésed hátralevő részét a másvilágon állod ki, mert úgy felköttetlek mint a hintát! Velem pedig senki ne feleseljen, mert majd a körmire koppintok.

Az egyik adta a pénzt, a másik meg teljesítette a parancsot; emez pusztult a szigetről, amaz meg tisztult haza, a kormányzó pedig megjegyzé:

– Ha van egy morzsika hatalmam, csakugyan elsöpröm ezeket a játékbarlangokat a sziget egész kerekségéről. Mi lehet veszedelmesebb mint az ilyen játékbarlangok, a hol egyik ember a másikkal azért ül le a mint ők mondják „mulatni,“ hogy nem fegyverrel, hanem egypár kártyalappal foszsza meg mulató czimboráját vagyonától. Nem hiába, hogy tébolyodott ember mulatságára találták fel a kártyát legelőször is, azóta is mind olyan a ki annyira rabjává lett, hogy nem tud magának parancsolni.

Sancho környezetének minden jobb lelkű tagja ámulással és nagyrabecsüléssel hallgatá kormányzójok e helyes megjegyzését.

E pillanatban egy poroszlóval találkoztak, a ki egy fiatal sihedert vitt fogva.

– Kormányzó úr – mondá a poroszló – ez a legény szemközt jött velünk, de alig hogy megpillantá a törvény szolgáit, kereket oldott, s ugy neki iramodott mint a zerge. Nekünk se kellett több, hogy valami gonosztevőnek tartsuk, én magam eredtem nyomába, de ha ő véletlenül meg nem botlik s el nem bukik, kergethettem volna a világ végéig.

– Mért futottál, ficzkó? – kérdé Sancho.

Mire az ifjú tiszteletteljesen ugyan, de azért könnyedén igy felelt:

– Azért uram, hogy ne legyek kénytelen arra a sok kérdésre felelgetni, a mit majd a törvényszék intézett volna hozzám minden ok nélkül.

– Mi a mesterséged?

– Takács vagyok.

– S mit szősz?

– Lándzsahegyeket, nagyságod kegyes engedelmével.

– Te furfangos ficzkó vagy. Tréfával akarod elütni a dolgot.

– No jó. S hova szándékoztál ily későn?

– Hűs levegőt szivni, uram.

– S hol lehet ezen a szigeten hűs levegőt színi?

– A hol a szél fúj.

– Jól van; nálad nagyon kész a felelet. Eszes ficzkó vagy öcsém. De hát most gondold, hogy én vagyok az a szél s neked a hátadba fújok és odafújlak a hűsre. Csipjétek nyakon, s vigyétek hát, hadd aludjon a hűsön.

– Akár megesküdjem rá – viszonzá a suhancz – nagyságod épen olyan hiába parancsolja, hogy a tömlöczben aludjam, mint azt, hogy királylyá legyek.

– Valjon? S ugyan mért ne parancsolhatnám én, hogy a tömlöczben aludjál? – mondá Sancho – avagy nincs-e nekem arra való hatalmam, hogy elfogassalak, meg szabadon ereszszelek a hányszor és a mikor csak akarom?

– Akár mekkora hatalma legyen is nagyságodnak – felelt a siheder – akkora még sem lehet, hogy engem ott altasson a börtönben.

– S ugyan miért ne lenne? – válaszolt Sancho – csipjétek nyakon azonnal, hadd lássa be a tulajdon két szemével mennyire csalódik. Még ha a börtönőr a maga hasznára akarna is könyörületességet gyakorolni veled szemben, kétezer arany büntetést szabok rá, ha csak egy tapodtatnyira is kiereszt a börtönből.

– Nevetséges! – felelt a ficzkó – hisz én mindössze is csak annyit mondtam, nincs a világon ember, a ki képes legyen arra kényszeríteni, hogy a börtönben aludjam.

– Monddsza hát, ördög teremtette! – fakadt ki Sancho türelmét vesztve – valami védangyalod van talán, a melyik le fogja oldani azokat a bilincseket a miket én tüstént rád veretek?

– Most tapintottunk már az elevenére, kormányzó úr – viszonzá a ficzkó derűlten – beszéljünk tehát okosan. Tegyük fel, hogy nagyságod engem tömlöczbe vettet s kezemre lábomra békót veret s beledugnak a lyukba, de még a börtönőrnek is megtiltják súlyos büntetés terhe alatt, hogy engem semmi szín alatt ki ne bocsásson, s az egészen a parancsolathoz szabja magát: mindazáltal, ha én egyszer nem akarok aludni, s egész éjjel a szememet se akarom behunyni, hanem folytonosan ébren fogok maradni: lesz-e nagyságodnak annyi hatalma, hogy az én akaratom ellenére mégis alvásra kényszerítsen?

– Bizony nem lesz az – jegyzé meg a titoknok – s ez a ficzkó derekasan kivágta magát.

– Tehát – mondá Sancho – nem indít semmi egyéb ok arra, hogy ne aludjál, csupán az, hogy a te akaratod teljesűljön s nem az, hogy nekem tégy ellenemre?

– Eszem ágában sincs, uram – felelt a siheder.

– Akkor hát eredj Isten hirével – mondá Sancho – aludjál otthonn, s adjon Isten csendes álmot, a mitől én nem akarlak megfosztani. De azt az egyet tanácsolom, hogy ezentúl újjat ne húzz többé a felső hatalmassággal, mert juthatsz olyan körülmények közé, hogy te huzod a rövidebbet.

A fiatal ember eltávozott, a kormányzó pedig tovább folytatta utját, megnézte a kapukat, a felállított őröket, az egész várost körül vevő kőfalat, s minthogy mindent elég jó rendben talált, az éj első fele pedig már is mulófélben volt, visszamentek a kormányzó palotájába, s az első napi sok töredelem és baj után, talán mondanunk sem kell, hogy a különben is jól alvó Sancho Panza, milyen hamar elaludt jól megvetett ágyában.

XXVII. FEJEZET.

Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései.

Hajnalodott már a nap azon éj után, mikor a kormányzó a körutat tette a szigeten. Sancho ugyan szerette volna még egy két órával kipótolni az éj elején elmulasztott álmot, de azt bizony nem lehetett, mert csakhamar fölébresztették ezen szóval:

– Kormányzó úr, itt vannak a pörös felek.

– Már megint? – kiálta fel a zaklatott férfiú türelmetlenül, – de hát nincs a kormányzónak se éjjel se nappal nyugta ettől a sök pörös embertől?

– Minden hivatalnak megvan a maga terhe – mondá az udvarmester, – de egy sincs talán terhesebb, mint a kormányzóság.

– Kivált ha még enni sem adnak mellette – viszonzá Sancho.

– Dehogy nem – szólt a szinte jelenlévő asztalnok – Pedro Recio doktor úr ép az imént engedte meg, hogy a kormányzó úr reggelizhet.

– Hála Istennek! – sóhajta fel Sancho Panza könnyebbülten – adjon az ég jobb erkölcsöt annak az orvosnak, hogy én is jobb szemmel tudjak rá tekinteni.

Ment azután, hogy az igért reggelit élvezhesse.

De jaj! mily keserves csalódáson kellett mindjárt e reggeli órában megint keresztül esnie! Várt, reménylett, óhajtott izes falatokat, a miken van mit enni; képzelődése jó pecsényeket, puha kalácsot s egy pohár jó italt varázsolt lelke elé: s ime hoztak neki egy parányi tányérban két-három kanál befőttet, – utána négy korty vizet: azonkivül semmit! Majd megpukkadt mérgében.

– Hiszen még az se lenne sok, ha magát a tányért is megenném, nem csak azt a mi rajta van – mondá türelmetlenül.

Minthogy azonban belátta, hogy az erőszak ellen mindhasztalan rugdalózni: végre tehát ebbe is csak bele nyugodott szíve fájdalmára s gyomra nagy keserüségére, a mennyiben Pedro Recio azt is elhitette vele, hogy a könnyü és vékony eledelek igen fölfrissítik az értelmet, s hogy a néhány kalán befőtt és a sem több, sem kevesebb víz négy kortynál, olyan világossá teszi az ember ítélőtehetségét, hogy nincs az a pörös ügy, a mit ilyen táplálék után a bíró a leghatalmasabban el ne tudna intézni. Azokat, a kik ilyen fontos hivatalokat és méltóságokat viselnek, melyek betöltésénél nem annyira testi, mint inkább lelki erőre van szükség, mindig ilyen eledelekkel kell táplálni.

Köszönte magában Sancho ezt a szép kilátást a jövendőre. Már most is elátkozta az egész kormányzóságot, de még azt is a kitől kapta; sőt még olyasmi is megfordult a fejében: ha ez a zaklatott élet még soká így tart: azt se mondja beföllegzett, hanem egy szép napon úgy itt hagyja az egész kormányzóságot, mintha soha bele se tette volna a lábát ebbe a szigetbe. Mindazáltal éhségével s a befőttecskével e napon is elment törvényt látni, s legelőször is egy kérdés merült fel előtte, a mit hozzá egy idegen intézett, az udvarmester s az egész környezet jelenlétében. A kérdés pedig ez volt:

– Uram, egy bővízü folyó hasított ketté egy és ugyanazon uradalmot (s jól figyeljen nagyságod, mert ez igen fontos és meglehetős fogas kérdés.) Ezen a folyón egy híd vezetett keresztül, melynek fejénél egy akasztófa állt s mellette egy olyas épület, mint valami törvényház. Ebben pedig rendesen négy biró ült, a kik ítélet mondtak azon törvény szerint, melyet azon folyónak, hídnak és urodalomnak tulajdonosa szabott, s melynek az volt a foglalata: „Ha valaki ezen a hidon át akar menni az egyik partról a másikra, meg kell előbb esküdnie hová és mi végre megy. Ha igazán esküszik, hagyják szabadon menni a maga utján; de ha hamisan esküszik, kössék fel minden irgalom nélkül az ott álló akasztófára.“ Miután ez a törvény s a megszabott szigoru feltétel köztudomásra jutott, sokan átmentek a hidon, de esküvésök módjából is kitünt, hogy igazán esküdtek, a miért is a birák szabadon hagyták menni valamennyit. Egyszer azonban az történt, hogy a mint megint megesketnek egy embert, ez azt mondja vallomásában, hogy letett esküjére fogadja ő egyedül azért és semmi másért nem jött, mint hogy ott haljon meg azon bizonyos akasztófán. Nagy szeget ütött a birák fejébe az az eskütétel, mert azt mondák: „Ha ezt az embert szabadon eresztjük, akkor hamisan esküdött, s a törvény értelmében meg kell halnia; ha meg fölakasztjuk, ő arra esküdött, hogy ott akar meghalni azon az akasztófán, így tehát esküvése igaz s ugyanazon törvény felmenti. Azt kérdeztetik tehát nagyságodtól, kormányzó úr, mi tevők legyenek a bírák ezzel az emberrel? mert mind ez óráig se tudták magokat semmi bizonyosra eltökélleni. S minthogy hirét vették milyen éles és magas reptü értelme van nagyságodnak, engemet a végett küldöttek ide, kérjem meg az ő nevökben nagyságodat, mondja ki, hogy e szövevényes és bonyolult ügyben mi a véleménye?

Mire Sancho így válaszolt:

– Azok a bírák urak, a kik kegyelmedet hozzám küldték, bizony megkimélhették volna magokat e fáradságtól, hogy megint ilyen fogas kérdést vessenek föl elém, a minek megfejtése bizony fejtörésbe kerül. Átalában úgy látszik, hogy ezen a szigeten, legalább a kormányzónak, másban nem is igen vásik a foga mint a kérdések fejtegetésében, tördelésében, a mitől pedig ugyancsak éhen marad az ember. No de már ha egyszer itt vagyunk hát legyünk; azért mondja el csak még egyszer barátom, ezt a fogas kérdést, hadd fogjam fel egészen, akkor aztán meglehet, hogy talán az elevenére tudok tapintani.

A kérdezősködő ujra meg ujra elmondta olyan módon mint legelőször, mig Sancho végre igy szólott:

– Azt az embert szabadon át kell ereszteni.

Mindenek csodálkozva csapták össze kezöket.

– Aztán pedig, úgy lehet, határozottan fel kell akasztani! – folytatá a kormányzó, még nagyobb csodálkozásra az egész társaságnak.

– De uram! – kiálta fel a kérdező – hogyan lehessen ezt érteni?

– Könnyen – mondá Sancho, – ha van az embernek sütni valója.

– Már pedig – viszonzá amaz kissé neheztelve – azért én magam sem megyek épen a szomszédba.

– Kérjük a kormányzó urat, fejtse ki itéletét – mondá az udvarmester.

– Igen, kérjük mindnyájan – mondák a többiek.

Mire Sancho igy szóla:

– Szükséges, hogy én is vessek föl egy pár kérdést, hogy kimondott itéletemet megmagyarázzam. Először is azt kérdezem: miért akasztják fel az ott lévő birák az átmenő embereket: az átmenetel szándékáért, vagy a hamis esküvésért?

– A hamis esküvésért! – mondá a kérdéstevő.

– Hamisan esküdött az, a ki őszintén megmondta, hogy ő ott akar meghalni az akasztófán?

– Nem!

– Akkor tehát szabadon át kell ereszteni, hogy ám tessék, kösse fel vagy köttesse fel magát azzal a kivel akarja. Szándéka ez volt, erre meg is esküdött, majd elvállik, ha igazán esküdött-e? Ha átment, s felakasztja magát, lelke rajta, szabad neki; nem a bírák ítélték el. De ha átmegy s fel nem akasztja magát, akkor hamisan esküdött s kilátszik egész cselekedetéből, hogy csak a bíróságon akart fogárdságával paczkázni. Ekkor pedig el kell fogatni, ha úgy elrejtőznék is mint a nyúl a lapu alá; s felakasztani nem is a fejénél, hanem a lábánál fogva, s nagy betükkel azt iratni fölibe mások rettentő példájára: „Igy bűnhödik az, a ki a kormányzókat, akarom mondani a birákat, csalfa fogásokkal akarja boszantani!“

A kérdéstevő megértette, hogy Sancho felelete oda is vág kissé, vagy talán nagyon is ő reá és állítólagos küldőire, a kiktől az üzenetet hozta; a furfangos Sancho azért tévesztette el készakarva, s mondott először is kormányzókat a birák helyett.

Sancho környezete pedig egészen el volt ragadtatva kormányzójok bölcsesége által.

– Lám – mondá az udvarmester – úgy-e, hogy igaza volt Pedro Recio orvosnak, milyen fényes itélettételt szolgáltat a három kanál befőtt és négy korty viz reggelire!

– De hiszen – viszonzá Sancho – mondhattok nekem akármit arról a reggeliről, adnátok csak azt ennem, a mit én kérek, majd meglátnátok akkor, hogyan döntögetem a pereket.

Ilyen aprólékos fondorkodásokkal, faggatásokkal múlt el néhány nap, melyeken keresztül Sancho Panza azt bizonyította be, hogy neki csakugyan igen helyes, természetes esze van, a mely magára hagyva és senki által teljesíthetetlen igéretekkel s meseszerü dolgokkal el nem bolondítva, egészen jól bennmaradna a rendes kerékvágásban.

A krónikás, mint már említettük, pontosan feljegyzette Sancho minden tettét-vettét, nyilatkozatait s estenkint a napi történeteket mindig elküldte a herczeg urnak, a ki aztán nem győzte a józan eszü kormányzót egekig magasztalni. Kétségkivül ilyen módon jutott Don Quijote is volt fegyverhordozója most viselt dolgainak tudomására, a miért is magas helyeslését – bárha némely intéssel megtoldva, egy levélben fejezte ki Sanchonak.

Ez a levél megint ebédközben érkezett s Sancho először is a titkárnak adta oda, s azt parancsolta, olvassa el előbb magában, s ha nincs benne semmi titkos, olvassa el aztán fennszóval is.

A titkár engedelmeskedett, s előbb csak magában futva át a levélen, így szóla:

– Bátran fel lehet olvasni fennszóval is, mert a mit Don Quijote úr itt ir nagyságodnak, arra is érdemes volna, hogy kinyomassák vagy irják le arany betükkel. A levél így hangzik:

Don Quijote de la Mancha levele Sancho Panzához, Barataria szigete kormányzójához.

„Váltig azt hittem, hogy balfogásaidról és sületlenségeidről fogok majd hírt hallani; s imé, Sancho barátom, értelmességedről tudósítanak, a miért nem győzök elég hálát adni az égnek, mely a szegényt a sárból is fel tudja emelni, s okossá tenni még a bolondot is. Azt mondják: kormányozni úgy kormányzol, mintha ember volnál, szelídnek pedig oly szelíd vagy mintha angyal volnál. Arra akarnálak azonban figyelmeztetni, hogy a hivatalos tekintély fentartásának érdekében, gyakran illő és szükséges, hogy az ember szíve alázatosságával ellenkezőleg cselekedjék, azért annak, a ki valamely fontos hivatalt tölt be, tekintélyét a szerint kell fentartania, a mint a hivatal követeli s nem szabhatja magát alázatosságra hajló saját természetéhez. Ruházkodjál takarosan mert még a tuskó se látszik tuskónak, ha feldíszitik. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy czifrát, pompát, aggass-ragass magadra, de meg azt sem, hogy bíró létedre katonaruhát viselj, hanem azt, hogy öltözeted olyan legyen, a milyet hivatalos állásod követel, s legyen rendes és tiszta. Hogy a kormányzásod alatt álló népnek vonzalmát megnyerd, egyebek közt kettőt kell megtenned: az egyik az, légy nyájas mindenkihez, a mit egyébiránt szivedre kötöttem én már másszor is; a másik meg az: legyen rá gondod, hogy az élelmi szerek soha fogytán ne legyenek, mert semmi se keseríti el a szegény szívét inkább mint az éhség és inség.

„Ne irkálj-firkálj sok rendeletet, s ha iratsz, jót irass s legyen rá gondod, hogy megtartsák, teljesítsék: mert az olyan rendelet, a mit meg nem tartanak, akár ne is volna; sőt még arról tesz tanuságot, hogy a fejedelemnek volt ugyan bölcsessége és tekintélye ily rendeleteket kiadni, de nincs elegendő hatalma, hogy foganatosíttassa; már pedig az olyan törvény, mely az emberekre csak rájok ijeszt, betöltve azonban nem lesz: szakasztott mása annak a fatuskónak, a mit a békák királyává tettek, s mely azokat először elrémítette ugyan, idők multával azonban rá se hederítettek, sőt még ők ugráltak a tetejibe. Légy az erényeknek édes atyja, a bünöknek pedig mostohája. Ne légy mindig szigorú, de mindig lágy se légy, válaszd e két szélsőség között a középutat, akkor találod el az igazi okosságot. Látogass el a börtönökbe, a mészárszékekbe és a piaczokra; mert a kormányzó meg-megjelenése az ilyes helyeken különös nagy fontosságú; ez vigasztalja meg a foglyokat, a kik mentől előbb megjövő szabadulásokat várják; ez az a mumus, a mitől aztán a mészárosok becsületes fonttal mérnek, s ugyanezen okból ez a kofák ijesztője.

„Nézd át ujra meg ujra, olvasd át ismételve azokat a jó tanácsokat és utmutatásokat a miket neked irásban adtam, mielőtt innen kormányzónak mentél; s majd meglátod, ha híven követed, milyen hatalmas támaszt találsz bennök, mely minden olyas ajtól-bajtól megóv, a milyenekre a kormányzók rendesen minden lépten-nyomon bukkanni szoktak.

„Irj a te uraságodnak gyakran s légy irántok háladatos, mert a hálátlanság a kevélység leánya s minden ismert vétkek egyik legnagyobbja; míg az, a ki jóltevői iránt háladatos, arra nyujt kilátást, hogy Isten iránt is az fog lenni, a kitől annyi jóban részesült és részesül még folytonosan.

„A herczegasszony ő méltósága külön futárral küldte el felöltődet s még más ajándékot is, feleségednek Panza Teresának. A futártól tudom, hogy odahaza nálatok nincs semmi baj. Teresa egészséges, leányod Sanchica is az, s kimondhatatlanul örültek neki, hogy az Isten annyira felvitte a dolgodat. Csodálkozott rajta a faluban mindenki, fejöket csóválták s nem akarták hinni; legkevésbbé a tiszteletes úr, meg Miklós mester és Carrasco Sámson, a kik a futárral mind találkoztak, s egyik csodálkozásból a másik bámulatba estek. Különösen Carrasco Sámson annyi érdekeltséggel tudakozódott hollétünk felől, úgy kikérdezett a futártól hegyiről tövire mindent, hogy az sem lehetetlen, hogy még meg látogat, és saját szemeivel akar meggyőződni azon dolgok felől, melyek igazságában, mások tudósítása szerint, úgy látszik mindeddig kételkedik.

„A mi engemet illet, én meg vagyok nagy úri kényelmemben s épen ezért nem érzem jól magamat tökéletesen. Tudod, hogy „nékem nyugovás a fegyver, nékem boldogság a harcz.“ Épen ezért minden nap ki is szoktam lovagolni fegyveresen és pánczélosan s teszek a környéken nagy lovaglásokat, hogy se én, se Rocinante el ne lustuljunk. A remek állatnak kell is e mozgás, mert ha csak egy nap áll is az istállóban, már másnap alig lehet birni tüzességével. Legkedvesebb kirándulási helyem egy e környéken található régi váromladék, a hová majd minden nap kilátogatok; ott leszállok büszke paripámról, leülök a romok közé és sóhajtozom, sóhajtozom arról, – – oh a te hátad tudhatná legjobban, hogy kiről?

„Vertél-e már magadra néhány ezeret? Tedd meg mentül előbb, ugy áld meg az Isten; ha pedig elhanyagolod, nem csak a kormányzó fényes állására, de még a fegyvernök sovány kosztjára se vagy érdemes. Ez igaz, ezt meg kellett mondanom, mert a példabeszéd is azt tartja: „Amicus Plato, sed magis amica veritas.“ Ezt latinul mondom, mert felteszem rólad, hogy a mióta kormányzó vagy, ezt a nyelvet bizonyosan megtanultad. És most Isten veled, a ki őrizzen meg úgy, hogy semmi baj ne érjen.