ELSŐ RÉSZ. (continued 3)
Vilmos Győry translation
– Csókolni való ostobaság! – viszonzá a biztos – igazán jó tréfa, melylyel uraságod fecsegése végződik, azt kivánni, hogy a király fegyenczeit szabadon bocsássuk. Mintha bizony hatalmunkban állna elbocsátani őket, vagy hatalmában önnek, hogy nekünk ezt parancsolja. Menjen az úr isten hirével a maga utján, igazítsa helyre fején ezt a borbély-tányért és ne keresse a háromlábu kacska-macskát.
– Te magad vagy a kacska meg a macska, te csacska! – kiálta fel Don Quijote, s a szót nyomban tett követte, a mennyiben oly gyorsasággal rohanta meg amazt, hogy mielőtt a megtámadottnak ideje lett volna védelmi állásba helyezkedni, már akkor Don Quijote, gonosz sebet ejtve rajta, dárdájával a földre taszította.
Szerencséjére egészen jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt az, ki puskát hozott magával. A többi őrök alig tudtak hová lenni meglepetésökben e váratlan támadásra; mikor azonban magokhoz jöttek, a lovasok kardot rántának, a gyalog dárdát szögezett s rárohantak Don Quijotera, ki teljesen nyugodtan várta be őket s bizonyára nagyon pórúl jár vala, ha a gályarabok, látva a szabadulásra kinálkozó alkalmat, ezt meg nem ragadják s tördelni nem kezdik bilincseiket. A nagy zűrzavarban az őrök majd a fegyenczekhez szaladtak, kik lánczaikat oldozák, majd Don Quijotéra rohantak, ki őket ostromlá, s igy aztán a czéltalan kapkodásban semmi sükerest nem végezhettek.
Sancho, ura példáját követve, Gines de Pasamontenek segített az oldozkodásban, ki aztán a legelső is volt, ki szabadon és minden akadály nélkül állt a mezőn s azonnal rárohanva a földre terített biztosra, ettől elvette kardját és puskáját, mely utóbbit majd az egyik, majd a másik őrre emelve, azonban egyikre sem sütve el, a térséget csakhamar megtisztította az őröktől, kik futamodásban kerestek menedéket, részint Pasamonte puskája, részint azon kőzápor elől, melyet a már szabadokká lett gályarabok feléjök zúdítottak.
Sanchot nagyon elszomorítá ez a dolog, mert úgy vélte, hogy a megfutamodottak azonnal feljelentik az esetet a Santa-Hermandad-nak,7) mely a félrevert harangok jeladására, azonnal keresésére kél majd a fegyenczeknek. Közölte is urával ezen aggodalmát s kérve kérte, álljanak ismét rögtön odább s rejtőzzenek el a közel lévő hegyes vadon sürűjébe.
– Jó, jó – mondá Don Quijote – de én tudom, hogy most mit kell cselekednem.
S ezzel magához hívta a gályarabokat valamennyit, kik már szerteszét csapongtak, miután a biztost egész bőrig kifosztották. Most azonban visszatérvén, körülfogták Don Quijotét, megtudni mi a kivánsága.
Ez pedig igy szólott:
– Tisztes rendű emberekhez az illik, hogy hálásak legyenek az elvett jótéteményekért, míg a hálátlanság azon bűnök egyike, melyek istent leginkább sértik. Ezt pedig azért mondom, uraim, mert saját szemetekkel tapasztalhatátok, mit köszönhettek énnekem. Jótettem díjáúl azt kivánom, sőt azt rendelem: vegyétek föl e lánczokat, melyektől nyakatokat megszabadítám s induljatok rögtön Toboso városába s jelentkezzetek ott Dulcinea del Toboso kisasszony előtt s mondjátok meg néki, hogy az ő lovagja, a Bús-képü köszönti. Azután pontról pontra beszéljetek el mindent a mi e híres kaland alkalmával történt, míg az oly forrón óhajtott szabadságot visszanyertétek. Ha ezt megtettétek, akkor aztán mehettek, a merre kedvetek tartja.
A gályarabok nevében Gines de Pasamonte felelt ekképen:
– A mit nekünk nagyságod, a mi urunk és szabadítónk parancsol, azt teljes és tökéletes lehetetlenség betölteni, mert mi csoportosan nem járhatunk az utakon, hanem csak egyenként, magánosan, s akkor is kiki arra, a merre néki legczélszerűbbnek látszik, és ha kell, be egész a földnek gyomrába, hogy a Santa-Hermandad meg ne találja, mely kétségkivül azonnal utnak ered a mi keresésünkre. A mit nagyságod cselekedhetik s igen helyes is lesz, ha megcselekszi, ez az, hogy ama hódolatot és megjelenést Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt fordítsa át egy bizonyos számú áldás és jó kivánságra a mit nagyságodra mondanunk kelljen, s a mit el lehet végezni mind éjjel, mind nappal, futva vagy pihenve békében mint háborúban. Azonban azt gondolni, hogy mi készek leszünk visszatérni az egyptomi húsos fazekakhoz, vagyis más szavakkal, lánczainkat felvéve Toboso felé utra kelni: ez annyi volna mint azt hinni, hogy most éjszaka van, holott nem múlt még reggeli tiz óra, s ezt kérni tőlünk annyi, mint körtvélyt kivánni a szilfától.
– Akkor hát esküszöm – kiálta fel Don Quijote haragra lobbanva – te silány ficzkó, Don Ginesillo de Parapillo, vagy mi neved, hogy te magad fogsz menni, még pedig kezeden, lábadon és nyakadon minden lánczoddal.
A különben sem valami türelmes természetű Pasamonte (ki egyébiránt már előbb is látta, hogy Don Quijote elméje nem tökéletes, mint a ki képes volt oly balgaságra, hogy az ő szabadon bocsátásukat kérje) ily sérelmes módon támadtatván meg, egyet kacsintott társaira, mire ezek szanaszét oszolva oly kőzáport zúdítának Don Quijotera, hogy ha még annyi keze volt volna is, nem vala képes magát pajzsával eléggé védelmezni; a szegény Rocinante pedig oly keveset hederíte a sarkantyúra, mintha valóságos érczből öntött ló volna. Sancho a szamár mögé vonúlt s ezzel védte magát a kőzápor ellen, mely mindkettejökre aláomlott.
Don Quijote sehogyse tudta magát úgy elpajzsozni, hogy isten a megmondhatója hány meg hány kavics ne üsse oldalba s pedig oly erősen, hogy végre is földre terült. Alighogy leesett, az egyik gonosztévő mindjárt ott termett nála, lekapta fejéről a réztányért s három négyszer jól hátba vágta vele, ugyanannyiszor a földre is odacsapkodta, minek folytán majdnem darabokká tört.
Megfosztották felöltőjétől, melyet a pánczél fölött szokott viselni, de lehuzták volna még az alatta lévő ruháját is, ha a pánczél nem akadályoztatja.
Sancho szürét elvették s kifosztották mindenéből, jó szerencse, hogy még a szamarát meghagyták. Utóbb azonban ez is odalett. Mikor a hadi zsákmányt egymás közt felosztották, ment kiki a maga utján, sokkal nagyobb gondja lévén arra hogyan rejtőzhetik el a rettegett Santa-Hermandad elől, semmint arra, hogy lánczaikat felvegyék s Dulcinea del Toboso kisasszony elé menjenek tisztelkedni.
Csupán a szamár és Rocinante, Sancho és Don Quijote maradtak ott a harczmezőn; a szamár lekonyított fejjel, elgondolkozva s néha egyet-egyet legyintve fülével, mintha úgy vélné, hogy még most sincs vége a kőviharnak, mely előbb fülei körül süvöltött, Rocinante ura mellett feküdt elnyulva, minthogy az egyik kőcsapás őt is földre terítette; Sancho egy ingben, a Santa-Hermandadtúl remegve; Don Quijote pedig magán kivül a harag miatt, hogy épen azok bántak vele ily rútúl, kiket oly nagy jótéteményben részesített.
XVII. FEJEZET.
Don Quijote a vadonban.
Annak láttára, hogy a hálátlan gonoszok mily rútúl bántak vele, Don Quijote ezen szavakkal fordúlt fegyvernökéhez:
– Mindig azt hallottam, Sancho, hogy a ki a csőcselékkel jót tesz, mintha csak vizet hordana a tengerbe. Ha szavaidnak hiszek, megkimélem magamat e keserűségtől. Most azonban megtörtént már; tűrjük békével, ezentúl pedig legyünk óvatosabbak.
– Akkor lesz nagyságod óvatosabbá mikor én törökké – mondá Sancho. De minthogy az imént azt mondta, ha nekem hisz, megkímélte volna magát e veszedelemtől: higyen nekem most és még nagyobb veszedelemtől fog megmenekülni. Mert azt bizonyomra mondhatom, hogy a Santa-Hermandad-val nem lehet ám lovagoskodni, mert az nem ád egy batkát sem a világon lévő minden kóbor lovagért, s nekem már is úgy látszik mintha nyilai itt süvöltöznének fülem körül.
– Mert gyáva még a lelked is, Sancho – mondá Don Quijote. Nehogy azonban azt mondd, hogy én makacs vagyok és sohase követem tanácsodat: most az egyszer elfogadom s elkerülöm azon veszedelmet a melytől, oly nagyon szepegsz. De csak is azon egy feltétel alatt, hogy sem életedben, sem halálodban soha senkinek ne mondd, mintha én talán féltemben, nem pedig a te rimánkodásodra vonultam volna vissza s kerültem volna ki e veszedelmet; ha mást mondasz, rútúl hazudsz s én egyszer mindenkorra kijelentem, hogy hazudsz, vagy hazudni fogsz valahányszor csak azt mondod vagy gondolod. Most pedig egy szóval se mondj ellent, mert ha csak gondolatban képzeled is, hogy én akármely veszély elől, főleg pedig a mostani elől, melyben csakugyan lehet az ijesztésnek némi árnyéka, félelemből menekszem: akkor meg sem mocczanok innen, hanem bevárom egyesegyedűl nemcsak a Santa-Hermandad-t, hanem Israel tizenkét törzsökének minden testvéreit, és a hét Makkabäust és Castort és Polluxot s a világ valamennyi testvéreit és társulatait.
– Señor – viszonzá Sancho – a visszavonulás nem megfutás, sem a bevárás nem okosság, ha a veszedelem nagyobb semhogy a menekvést reményleni lehetne; a bölcs ember ma gondoskodik a holnapról s nem tesz mindent egyszerre koczkára. S tudja nagyságod, hogy bárha én csak egyszerű paraszt ember vagyok belém is szorúlt ám valami abból, a mit természetes észnek neveznek. Azért tehát ne bánja, hogy tanácsomat elfogadta, hanem üljön fel nagyságod Rocinantera ha tud, ha pedig nem tud, én majd felsegítem s aztán kövessen engemet, mert az én eszem azt sugja nekem, hogy ez idő szerint nagyobb szükségünk lesz lábunkra mint kezünkre.
Don Quijote lóra ült minden felelet nélkül, Sancho pedig szamarára kapván elől ment s így léptek a közelökben fekvő Sierra Morena hegység egyik vadon-erdős ágába, Sanchonak az levén a terve, hogy az egész hegységen átvonuljanak Viso vagy Almodovar del Campo felé s néhány napig e vadonban rejtőzzenek, hogy senki rájok ne találhasson, ha a Santa-Hermandad keresésökre indul.
Sancho Panza azt hitte, hogy hatalmas menekvési tervet koholt; de jaj, meg sem álmodta hogy mi minden fog vélök e zordon, vad magányban történni! Pedig történt, s mi több, legelőször is véle magával. Meg nem állhatjuk, hogy a nevezetes eseményt azonnal el ne mondjuk.
Sancho annyira félt a Santa-Hermandad üldözésétől, hogy azon az egész napon meg sem álltak, hanem késő estig mindig mentek a sziklás, hegyes vidék úttalan útain. Igen óvatosan kellett léptetniök s így sem nagyon messzire nem haladhattak, sem arra sem értek rá, hogy nagyon gyakran visszatekingessenek. Nem is vették észre, hogy valaki utánok lopódzik. Gines de Pasamonte volt az. Mikor aztán az esthomály beállt a hegyek között, egy szikláktól környezett völgyecske mélyén elvonúlt a két menekvő lovag, kiket, bárha reggel óta mit sem ettek, most az egyszer inkább bántott az álom mint az éhség.
– Aludnunk kell, hogy utunkat mennél hamarább tovább folytathassuk – mondá Sancho – de aludnunk csak a nyeregben szabad. Gonosz vidék ez uram, s ha leszállunk paripáinkról, annyi mint bizonyos, hogy bárha a legmagasabb tölgyfa koronájára kötjük is fel, holnap reggelre még onnan is lelopják. De ha a nyeregben maradunk, szeretném látni, ki tud és ki mer hozzánk közelíteni.
S csakugyan így is tettek. Don Quijote beleszúrta dárdáját a földbe s nyelét két kezével erősen megmarkolva, arra támaszkodott, Sancho Panza meg ráhajtotta fejét az ujdonatúj, kényelmes nyereg magas kápájára, s nemsokára oly édesen elaludtak, mintha a legjobb vetett ágyon pihennének.
Milyen álmuk lehetett e szokatlan helyzetben s a nap kiállott fáradalmai és aggodalmai után, nem tudom megmondani, de annyi bizonyos, hogy Don Quijote egyszer csak rémítő sírásra és jajgatásra riadt fel álmából, s hallá, hogy Sancho az, a ki kesereg, s hallá, hogy szóról szóra ezt kesergi:
– Oh te, szívem legdrágábbja, saját házamnak szülöttje, gyermekeim játszótársa, feleségem szemefénye, szomszédaim irígysége, terheim megkönnyítője, életemnek fentartója! Hova vittek, hova legyek! Ki lopott el, ki rabolt el?! Jaj nekem boldogtalannak, jaj énnekem nyomorúltnak!
Don Quijote tüstént sejté, bizonyosan a szamarat lopták el, s ez az a veszteség, a mely fölött Sancho oly jajgatva kesereg. Meg nem foghatta, ki volt a tolvaj s hogyan vitte véghez gonoszságát.
– Hogy ki volt, azt nem tudom – jajgatott Sancho – de, hogy nagy zsivány lehetett, az bizonyos.
– Letaszított szamaradról? – kérdé Don Quijote – s úgy rabolta el?
– Jaj dehogy taszított, dehogy taszított! – viszonzá amaz – hanem alólam, tulajdon két térdem, és a magam két sarka közül lopta ki édes kedves szürkémet.
Hogy lehet az?! – kiálta fel Don Quijote csodálkozva, – de az eset oly nevetségesnek látszott, hogy majd elmosolyodott kérdésekor.
Sancho egyebet sem tudott mondani mint azt, hogy a mikor hajnaltájban felébredt, szokása szerint nagyot akart nyujtózkodni, de abban a pillanatban recscsent s megingott alatta a nyereg, s ő azzal együtt szépségesen a földre zuhant.
– S hol volt a szamár? – kérdé Don Quijote.
– Se híre se hamva! – felelé Sancho panaszos hangon.
– Igen, de hát mi tartotta fen a nyerget?
– Négy karó – viszonzá a megkárosúlt – a mivel furfangosan fel volt póczkolva.
Don Quijote most már megértette az egész csalfaságot. Az ügyes tolvaj négy erős karót hozott magával az erdőből, s ezeket alkalmazá egymásután a nyereg négy sarka alá, úgy hogy Sancho űlve maradt a nyeregben, s még magasabban mint előbb, a szamarat aztán könnyü volt a karók közül kivezetni. Ennyit tehát megtudtak, de az még jó darabig titok maradt előttük, hogy a ki a furfangos csint végrehajtotta, az nem volt senki más, mint a gonosz Gines de Pasamonte, a kit Don Quijote mentett meg a gályarabságtól s a kinek lánczait leoldani épen maga Sancho segítette legjobban.
A szamarát vesztett fegyvernök szomorúságát lehetetlen eléggé leirni; oly szomorú volt, hogy még enni sem tudott. Don Quijote azonban utóbb mégis megvigasztalá, azt mondva neki, csak legyen nyugton, majd ád ő neki egy írást, a mit váltónak neveznek, arról, hogy Don Quijote otthon maradt öt szamarából, három szamárcsikót szolgáltassanak ki Sanchonak az egy ellopott helyébe. Így aztán a szegény vesztes mégis csak megvigasztalódott, letörlé könyjeit, félbe szakasztá zokogását s megköszönte Don Quijote nagylelkűségét.
Ezen váratlan veszteség kétszeresen nehézzé tette Sanchora nézve a sziklás, hegyi útakon való barangolást. Még az egyenes, sima földön sem volt valami híres gyalogoló, mennyivel kevésbé itt, a hol majd le-, majd felfelé kellett haladnia, sőt még a szamár nehéz nyergét is magával czipelnie, a mitől semmi áron sem akart megválni. A másik baj pedig az éhség volt. A rablók ugyanis, a mint említettük, elvették tőle zsákká kötött szűrét a belé rakott eleséggel együtt, s így, ha egyszer másszor kecskepásztorokra nem akadnak, a kiktől tejet, sajtot túrót, s egy-egy darab kenyeret is lehet vásárolni, bizony arra szorúltak volna, a mit egykor Don Quijote említett, az erdei gyümölcsökre s a mezei gyökerekre, a mik pedig az étkes Sanchot ugyancsak kevéssé tudták volna kielégíteni.
Harmadnapja barangoltak már czéltalanúl a vad országban, midőn Don Quijote egyszerre homlokára ütött tenyerével s nagy fenszóval felkiálta:
– Dicső, szerencsés gondolat, teljesen méltó Don Quijote de la Manchá-hoz!
Sancho Panza bámúlva is, meglepetve is tekintett fel urára.
– Nos? – kérdé Don Quijote – nem mondod, nem gondolod legalább magadban, hogy talán az esze ment el gazdádnak és uradnak?
– Az igazat megvallva, körülbelől csakugyan azt gondoltam – viszonzá Sancho őszintén.
– S akkor igen jól gondoltad és igazat gondoltál Sancho – felelt Don Quijote – mert gazdádnak valóban el fog menni az esze, s épen ez a legalkalmasabb hely arra, hogy elmenjen, hogy megbolondúljak, hogy őrjöngjek.
Sancho most már még nagyobb csodálkozással s még sokkal ijedtebben tekintett a lovagra. Már ezt teljességgel nem értette. Don Quijote azonban megmagyarázta:
– Tudnod kell, Sancho – mondá – hogy a legnevezetesebb kóbor lovagok egy-egy időre mindig megőrültek. Elvonúltak a magányba, sanyargatták testöket, nem ettek gyökereknél egyebet, forrásviznél semmi mást nem ittak, s őrjöngésökben vagy szakadatlanúl imádkoztak valamely remete barlangjában, vagy neki neki rohantak fejjel valami kemény kősziklának, de sokszor olyan komolyan, hogy majd ketté repedt a koponyájok.
– De hisz ez valóságos őrültség, eszeveszettség! – kiálta fel Sancho fejét rázva.
– Persze hogy az – viszonzá Don Quijote – s épen annak is kell lenni!
– De hát mí az ördögért bolondulna meg az ember, a kinek máskülönben helyén van az esze? – kérdé Sancho.
– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez által is nevelkedik híre, neve, érdekessége. Az ilyen őrjöngő lovagnak fegyvernöke elmegy sietve a lovag barátaihoz, ismerőseihez, jegyeséhez, elpanaszolja előtte keserves szavakban a lovag szomorú állapotát, vagy talán levelet is visz tőle, a mit akkor irt, mikor józanságától elbúcsúzott. Azok aztán megsajnálják, jajgatnak, siránkoznak fölötte; elmennek, fölkeresik, megtalálják széttépett ruhában, borzas hajjal, kiéhezve, elsatnyulva; nyakába borúlnak, kérik térjen vissza közibök, a lovag nem akar hajtani szavukra, végre nagysokára mégis enged, visszamegy, s akkor van nagy öröm, nagy boldogság és mindenek fölött nagy dicsőség, mert megőrülésének annyira híre ment, hogy még az utczai gyerekek is újjal mutatnak rá s azt mondják: ime, nézzétek csak, ez az a jeles ember, a ki megbolondúlt.
Sancho a fejét rázta; sehogysem ment az eszébe, hogy még az is dicsőségére válhasson valakinek, ha megbolondúl.
Don Quijote azonban annyira beleszeretett ebbe a sületlen gondolatba s az ő főmintaképének a gaulai Amadisnak példájába, ki a lovagregényben hasonló módon tart vezeklést a szegénység szikláján, hogy Sancho hiába hozott föl terve ellen akármit is, ő rendületlenűl megmaradt szándékánál. Nem is halasztotta soká kivitelét, mert egyszer csak így szólott szokott áradozó, mesterkélt modorában:
– Ez az a hely, oh egek, melyet kiszemeltem és kiválasztottam, hogy itt sirassam azon boldogtalanságot, melybe ti magatok taszítottatok! Ez az a hely, hol szememnek zápora e kis patakocska vizét meg fogja árasztani és szűnni nem akaró sóhajaim folytonosan lengetendik e vad fák leveleit, tanújeléűl azon fájdalomnak, mely elkeseredett szívemet kínozza. Oh, bár kik legyetek is ti, e ligetek istenei, kik e lakatlan tájakat választátok hajlékotok helyéűl: halljátok meg azon boldogtalan lovag panaszát, kit ádáz sorsának üldözése arra kényszerít, hogy ily rideg magányban jajgasson és keseregjen! Oh ti magános fák, kik mától fogva egyedüliségemben társaságomat képezitek, adjátok jelét ágaitok gyengéd lengedezésével, hogy tinektek az én jelenlétem nem alkalmatlan. Oh te én fegyverhordozóm, jó és balsorsomban szeretetreméltó útitársam, jól bevésd emlékezetedbe mindazt, a mit jelenleg tőlem látsz, hogy elbeszélhesd minden barátaimnak s ismerősimnek, hogy sirassák boldogtalan barátjokat!
E szavak után leszállt Rocinantéról, egy pillanat alatt levette zabláját és nyergét s egyet ütvén hátára, igy szóla hozzá:
– Szabadságot ad az, ki maga szabadság nélkül marad, oh paripa, te épen oly hires viselt dolgaid, mint a mily boldogtalan sorsod által! Menj, a merre akarsz; el a völgyön, át a bérczeken, semmi sem gátolja immár futásodat, nyargalhatsz bátran, versenyt futva a szelekkel!
Hanem azt ugyan hiába szabadította fel erre a nagy szaladásra; nem kivánt e szabadságával élni s a mit tett, mindössze is csak az volt, hogy ott egy álló helyben lehajtotta a fejét, s elkezdte a rét jóizű füvét porczogatni.
Sancho pedig igy szólott:
– Már hiszen, Búsképű lovag úr, ha csakugyan azt követeli a kóbor lovagság törvénye, hogy nagyságod megbolondúljon én meg erről levelet vigyek s hirt adjak ismerőseinek: akkor igazán nem kellene Rocinantét szabadon ereszteni, hanem inkább megint megnyergelni, hadd pótolná szegény áldott szürkémnek hiányát. Akármilyen görhes is, mégis csak négy lába van, s rajta hamarább megtenném az utat, mint gyalogszerrel, mert a mint már több izben is mondtam: nekem bízony a gyalogolás nem kenyerem.
– Nem bánom, Sancho – viszonzá Don Quijote – tégy, a mit akarsz, szándékod úgy látszik, nem rosz; azért óhajtásom csak az, hogy mától számítandó három nap mulva indúlj, addig pedig kivánom, lásd meg őrjöngésem minden cselekedetét, hogy majd mindenfelé elbeszélhesd.
– De hát mi egyebet szükség még látnom – mondá a furfangos Sancho – hogy akár megesküdjem rá, hogy nagyságod igazán megbolondúlt.
– Mi egyebet? – kérdé Don Quijote – hát azt, hogy majd letépem ruháimat, szétszórom fegyvereimet, neki rohanok fejjel a kőszikláknak…
– Az Isten szerelméért, csak azt ne tegye! – szakasztá félbe Sancho – az már a bolondságnál is több. Anélkül el lehet nagyságod. Üsse fejét a vizbe, vagy valami olyas puhába, mint a pamut, a többit aztán bízza rám nagyságod, majd mondok én uraknak, asszonyságoknak olyan dolgokat, hogy szemök-szájuk eláll bele.
– Köszönöm jó szándékodat, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – de nem szabad feledned, hogy a mit én cselekszem, az nem tréfa dolog, hanem nagyon is komoly valóság, máskülönben megszegném a lovagrend törvényeit, melyek a kicsapás terhe alatt parancsolják, hogy semminemű hazugságot ki ne merjünk ejteni ajkainkon! Igy tehát az én fejjel való nekirohanásomnak igaznak, keménynek és tisztességesnek kell lennie menten minden nyegleségtől és szineskedéstől.
– No, de hát legalább a három napot engedje el nagyságod – alkudozék Sancho – irja meg a levelet mentől előbb, vele együtt a szamár-váltót is, hadd menjek aztán haza meg Tobosoba s hadd hozzam el az óhajtott feleletet.
Don Quijote végre ráállt a Sancho kivánságára s egy kis jegyzékes könyvecskét vonva elé kebeléből, abba a következő levelet irta irónnal:
– Fenséges és legmagasb úrnő! A távollét keserűségétől megkeserítve, kivánok neked méznél is édesebb üdvöt, óh, legédesebb Dulcinea del Toboso. Hogy bebizonyítsam, mily kész vagyok a legsanyarúbb fáradalmakat is elviselni, visszavonúltam a legzordonabb vadonba s itt küzdök a levegő ég zordonságával, hideggel, meleggel, itt kínzom, itt gyötröm magamat mindaddig, mig kegyelmességedtől határozott parancsolatot nem kapok, hogy színe előtt megjelenjek. Sancho, az én hű fegyvernököm majd elmondja körülményesen, mily szörnyű dolgokat végzek én e magányban, s mindent csak azért, hogy örök hirűvé s dicsőségűvé tegyem Dulcinea del Tobosót,
kinek vagyok, mig élek
alázatos szolgája Búsképű lovag.
– Legvénebb kecském szakállára mondom – kiáltá fel Sancho, mikor a levelet végighallgatá – soha ennél remekebbet nem hallottam. Lánczos-lobogós adta, milyen szépen kikanyarította nagyságod ezt a levelet! S hogyan odaillik aláirásnak az a Búsképű lovag! Igazán, nagyságod maga a megtestesült ördög, és nincs olyan dolog, a mihez ne értene.
– Lovagi tisztem teszi kötelességemmé – mondá Don Quijote – hogy mindenhez értsek, a lópatkolástól kezdve egész a csillagvizsgálásig.
– Most még arra a másik levélre irjon, kérem, egy-két rend irást a három szamárcsikóról, de már az alá a maga becses nevét tessék odakörmölni, hogy mindenki ráismerjen.
– Odairni, Sancho, nem odakörmölni – jegyzé meg Don Quijote – bizony illendő lenne, ha a szavakat kissé jobban megválogatnád.
– Legyen tehát irni, nem körmölni – viszonzá Sancho – a mi egyébiránt mindegy kutya.
Don Quijote most a könyvecske egy másik lapjára ezt a váltót irta:
„Fizessen kegyed, kedves unokahúgom, ezen első szamárcsikó-váltómra, Sancho Panza fegyvernökömnek hármat azon öt közül, melyek kegyed gondjára bízva otthon maradtak; mely három szamárcsikónak kifizetését és átadását, ugyanannyi átvettnek fejében rendelem, s a melyek ezen váltóm előmutatójának hiánytalanúl átadandók. Kelt a Sierra-Morena bensejében, a folyó évi augusztus havának 22-én. Don Quijote.“
– Most már megnyergelem Rocinantét – mondá Sancho – s aztán indulok.
– De még előbb egy tuczat őrjöngést be kell várnod! – szóla Don Quijote.
– Láttam én már nagyságodtól eleget – ismétlé Sancho előbbi állítását, – hanem nagyobb az annál, hogy ez a hely, a hol nagyságodat magára hagyom, ugy el van rejtve, hogy alig leszek képes újra ráakadni, ha visszatérek.
– Jegyezd meg magadnak jól a tájékoztató jeleket – mondá Don Quijote – abban pedig bizonyos lehetsz, hogy én e vidékről el nem távozom. S lesz gondom arra is, hogy felmenjek a legmagasabb sziklára, s onnan nézek majd szélylyel, hogy visszatértedkor megpillanthassalak. Azonkivül nehogy eltévedj és nyomot veszíts, az lesz a legbiztosabb, ha ezekből az itt bőven tenyésző rekettyékből letörsz egy csomót s imitt-amott elejtegeted, mig a tisztásra érsz; ezek aztán határkarókul és útmutatókul szolgálnak majd, melyek hozzám vezetnek, ha visszatérsz.
– Ugy teszek – viszonzá Sancho – s miután jó nyaláb rekettyét levágott, urának áldását kérte, majd mindkettőjöknek nem csekély sírása közben elbúcsúzott tőle.
Felült azután Rocinantera, melyre nézve Don Quijote meghagyta neki, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szemevilágára. Majd útnak indult a síkság felé, időről időre egy-egy rekettye-ágat hullatott a földre, a mint gazdája tanácsolá. Ment tehát, habár gazdája egyre kiáltozott, hogy legalább csak egyet-kettőt nézzen meg őrjöngő cselekedeteiből.
A nagy kiáltozásra, valami száz lépésnyi távolságról csakugyan megfordúlt s oda kiáltá:
– Igaza volt nagyságodnak, hogy szükséges lesz legalább egy bolondságát látnom, ha lelkiismereti furdalások nélkül meg akarok esküdni.
– Ugy-e mondtam? – kiáltá Don Quijote örömmel, – várj egykissé, Sancho, meg lesz egy miatyánk alatt.
S azzal pánczélját, sisakját félrelökve, nekiszaladt, két bakugrást tett a levegőbe, utána bukfenczet vetett, hogy a föld csak úgy döngött bele, azután meg ugy hányta a czigány kereket, mint a szélmalom vitorlái.
Sanchonak elég volt ebből ennyi. Megfordítá Rocinante kantárját, most már teljesen megnyugtatva afelől, bú nélkül megesküdhetik rá, hogy gazdája csakugyan megbolondúlt.
XVIII. FEJEZET.
Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza.
A levélvivő fegyvernök sok botorkálás s kalandozás után végre valahára kijutott a Sierra Morena rengetegéből, s a mint a síkra ért, megindult valamerre Toboso felé. Másodnap azonban ismerős tájék merűlt fel szemei előtt. Vendéglő, magas kőfallal kerítve; nézte, nézte mindegyre jobban, végre ráismert, hogy ez ugyanaz a balzsamos fogadó, a hol ama nevezetes éjen oly hatalmasan megrakták őket s őt még ráadásul a levegőbe is fellódítgatták.
Éhes volt kegyetlenül; napok óta nem evett egy falat főtt ételt. Bemenni se mert, félve attól, hogy ráismernek s talán megint megtapogatják az oldalát ott, a hol a multkor még elmulasztották. Ezen kétségekkel tusakodott magában, bemenjen-e vagy ne menjen, midőn egy egészen váratlan esemény szakasztotta egyszerre ketté bizonytalansága tovább szövődését.
Két férfiú lépett ki ugyanis a fogadóból, a kik a tájékon szerteszét tekintettek, mintha az utat kémlelnék. A mint a magas, hosszú lovon a gömbölyü, potrohos kis csatlóst megpillantották: látszék, hogy szóltak egymásnak valamit, majd még jobban szemügyre vették, s aztán az egyik mindjárt oda kiálta:
– Holla, Sancho Panza, hová atyafi?
Sancho úgy megijedt neve hallatára, hogy majd hanyatt esett Rocinanteról. Képzeletében már a lepedőt is látta, a melybe majd ismét belefektetik, hogy aztán ujra röpitsék szárny nélkül. Ebben azonban ez alkalommal nagyon csalódott, mert épen nem roszakaratú ellenséggel, hanem gazdája legjobb indulatú két jó barátjával, a falubeli lelkészszel és Miklós mesterrel, a borbélylyal áll szemközt. Ezen örvendetes esemény láttára nagyobb teher esett le a szivéről, mint az egész Sierra Morena kőszirtjeinek súlya összevéve. Mihelyt ezen sejtelem valóságáról meggyőződött, tüstént odarugtatott hozzájok, leugrott Rocinantérol s örömében, majdhogy sirva nem fakadva ezt kérdezé:
– De hát mit keres itt tisztelendő atyaságod, meg Miklós mester ezen a vidéken?
– Két szökevényt – viszonzá a lelkész jóindulatú mosolygással, – a kik egyikét Don Quijotenak, másikát meg Sancho Panzának hivják. Az egyiket hálaistennek ime megtaláltuk, de hát a másik hol van?
Sancho Panza erre hegyiről tövire elmondta Don Quijote utóbb viselt dolgait, a mik a Sierra Morenába való elvonulást tették tanácsossá, hol azonban ura a lovagrend törvénye szerint egy időre kissé megbolondult, s ott kell nekie őrjöngenie míg Señora Dulcinea del Toboso meg nem engedi, sőt meg nem parancsolja, hogy megint eszére térjen.
A két férfiúnak – a kik csakugyan Don Quijote keresésére indultak, – szemök, szájok elállt ezen tenger ostobaság hallatára. Alig tudták magokat összeszedni, s alig tudtak Sanchotól mit kérdezni.
– Tehát Señora Dulcinea del Tobosot kéri – mondá végre a lelkész – az parancsolja meg, hogy eszére térjen?
– Igen bizony – viszonzá Sancho Panza – s én viszem hozzá ezt a levelet.
S azzal kebelébe nyult, hogy a könyvecskét elékeresse; de nem találta s nem is találhatá még ha mind a mai napig keresné is, mert a jegyzékkönyvecske a nagy készülődés közepette szépségesen ott maradt Don Quijotenál.
Látva már most Sancho, hogy semmikép se tudja megtalálni, ábrázata egészen halálnak vált, s jobbra-balra forgott nagy gyorsasággal, folytonosan keresgélve; arról kelle azonban végre is meggyőződnie, hogy a könyv csakugyan elveszett. Ekkor aztán mind a tiz körmével neki esett a szakállának, tépte, marta magát s közbe-közbe öklével nagyokat ütött homlokára.
– Mi baja az istenért? – kiálta fel a borbély – talán a kóbor fegyverhordozóknak is az a kötelességök, hogy megbolonduljanak?
– Mi a bajom? – kiáltá viszont Sancho is majd nem kétségbeesve – hát az a bajom, hogy egy szuszszal elvesztettem három olyan szamárcsikót, melyek közül egy-egy többet ért egy várkastélynál!
– Hogyan értsük ezt? – kérdé a borbély.
– Elvesztettem azt a jegyzékkönyvet – viszonzá Sancho, – melybe a Dulcineanak szóló levél bele volt irva, de bele volt irva uramnak még egy sokkal fontosabb váltója is, melyben unokahugának meghagyja, hogy nekem három szamárcsikót szolgáltasson át abból a négy vagy ötből, melyek nála otthon vannak.
S ezzel elmondá, hogyan vesztette el szürkéjét.
A lelkész megvigasztalá, azt mondván neki, mihelyest urát megtalálják, ő magára vállalja, hogy azzal ujra kiállíttassa a váltót, még pedig olyan papiroson, a mint illik és szokás, mert a jegyzékkönyvecskékbe irt váltók nem érvényesek és az ilyeneket nem kötelesség kifizetni.
Ezen aztán Sancho megnyugodott s azt modá, ha ez igy van: akkor nem sokat törődik azzal, hogy a Dulcineának szóló levelet elvesztette, úgy is majdnem szóról-szóra tudja könyvnélkül s ekkép leirathatja, a hol és a mikor csak akarja.
– Mondja el tehát, Sancho barátom – szólt a borbély – hadd irjuk le rögtön.
Sancho elkezdte a fejét vakarni, hogy a levél szavait eszébe juttassa; majd egyik lábára állt, majd a másikra; most a földre nézett, aztán meg föl az égre s már ujja bötykének majd felét elrágta, míg a szavaira várakozók már-már türelmöket veszték; végre, nagy sokára ezt nyögte ki:
– Isten engem, tisztelendő lelkész úr, vigye az ördög azt a levelet, ha én eszembe tudom juttatni; annyit tudok hogy így kezdődött:
„Nagyságos és vénséges Señora.“
– Nem vénséges – jegyzé meg a borbély, – ki az ördög irna olyan bolondot? Bizonyosan fenséges vagy felséges.
– Az az, hogy a part üsse meg! – viszonzá Sancho – azután pedig össze-vissza zagyvált benne heted–havat a sok jó egészségről és betegségről, a mit neki kivánt s a mivel az egész levél tele volt, míg utoljára is azzal fejezte be: alázatos szegény szolgája a Búsképű lovag.
Sancho Panzának kitűnő emlékező tehetségén a két utas nem kevéssé mulatott, dicsérték is nagyon ügyességét, s a levelet még kétszer-háromszor elmondatták vele, hogy ők is megtanulhassák könyv nélkül s majd annak idejében papirra tehessék. Sancho el is mondta készségesen, csakhogy persze minden ujabb alkalommal új meg új sületlenségeket toldott hozzá, a mik azonban a magok furcsaságánál fogva, kétségkívűl igen mulatságosak voltak.
Sancho elbeszéléséből egyébiránt azt is megértették, hogy Don Quijote micsoda bohó igérettel, a sziget kormányzóságának kecsegtető reményével birta rá Sanchot a kalandozásra, de kivették egyszersmind azt is, hogy Sancho ezt egészen komolynak, igaznak s lehetségesnek tartja. Látva ezt, fárasztani sem akarták magokat most azzal, hogy e badar igéret lehetetlenségét szavakkal bebizonyítsák előtte; első teendőjöknek azt tartották, hogy Don Quijotét tudják valami módon kicsalni utóbb még igazán veszedelmessé válható helyzetéből, a melybe hóbortossága sodorta.
– Uramat a hegységből kicsalni? – kérdé Sancho, – de hiszen abból semmisem lesz! Nem megy az egy tapodtat se onnét, míg én Tobosoból választ nem hozok!
– Dehogy is nem – viszonzá a borbély, – jőjjön be velünk a fogadóba Sancho; falatozzunk együtt s majd evésközben kitaláljuk valahogyan módját, hogyan csaljuk ki a rengetegből.
– Ments isten, hogy én ide bemenjek! – mondá Sancho – a kóbor lovagok fegyvernökeinek rettenetesen tiltva van, hogy vendéglőkbe szálljanak, ha levelet visznek. Csak arra kérem uraságtokat, küldjenek ki ide a mezőre valami kis ebédet, mert mi türés-tagadás, nálam bizony már nagyon delet harangoznak.
A gonosz csont nem akarta bevallani, miért vonakodik annyira e fogadótól.
– Sajnálom, hogy Sancho be nem jön – jegyzé meg erre a borbély nagyon komolyan – no de, ő tudja mi a kötelessége. Mindenesetre rögtön küldünk ki ebédet; mi pedig odabent bebocsátást kérünk Micomicona herczegkisasszonyhoz, a ki bizonyosan be is bocsát bennünket, ha meghallja mily jó hirt hoztunk.
Ezen szavakra nem csak Sancho Panza tátotta el szemit száját csodálkozásában, hanem még a lelkész is olyan bámuló arczkifejezéssel nézett Miklós mesterre, melyből világosan ki lehetett venni, ő sem érti szavait. Valami különös furfangosság lehetett azokban. Nehogy pedig e furfangosságot a netalán nyomban hozzá intézendő kérdések elárulják s lappangó tervét s szándékát meghiúsítsák: a borbély illedelmesen karonfogta a lelkészt, szemével hallgatást intett neki, s azután befelé vezeté a vendéglőbe.
– Hm – mondá Sancho Panza, mikor egyedűl maradt – Micomicona herczegkisasszony? Ki lehet az a Micomicona herczegkisasszony?
A lelkész talán ugyan e pillanatban épen ezen kérdést intézte már a kapun belől a borbélyhoz e szavakban:
– Mondhatom, kedves komám uram, nagyon kiváncsivá tett ama nyilatkozatával. Kicsoda az a Micomicona herczegkisasszony?
– Egy terv villant meg az agyamban, tisztelendő komám uram – viszonzá Miklós mester – a melytől igen sok jót várok szándékunk szerencsés kivitelére. Jerünk szobánkba, azonnal elmondom.
– Igazán kiváncsi vagyok hallani – mondá a lelkész.
Először Sanchonak rendeltek s küldettek ki valami ebédet, azután elvonultak a vendégszobába, melyben elszállásolva voltak, s ott főzték ki azon tervet, melynek sükeréről a következő fejezetben akarunk szólani.
XIX. FEJEZET.
Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt.
– Ha már a mi szerencsétlen barátunk ennyire megháborodott – kezdé a borbély – csakugyan alig hiszem, hogy balgatag vezeklése helyéről egyenes uton ki lehessen hozni. Nekünk magunknak is a lovagság ostobaságaihoz kell folyamodnunk.
– Osztozom nézetében, komám uram, – de a kérdés csak az: hogyan?
– Épen arra akarok felelni. Ugy-e tetszik emlékezni, hogy a mikor tegnap este ide a vendéglőbe megérkeztünk, milyen szeretetre méltó utitársaságot találtunk együtt a nagy szobában, a kikkel aztán egy asztalnál együtt is vacsoráltunk.
– Nos? – kérdé a lelkész – tudom, hogy az az utitársaság még ma is itt van, de hát mi köze Don Fernandonak és bájos nejének Dorottyának a mi lovagunkhoz?
– Mi köze? – folytatá a borbély – csak egy kevés türelmet kérek. Tetszik úgy-e arra is emlékezni, hogy mind Don Fernando, mind igazán méltán bájosnak mondott neje, Dorottya, mily szivesen kérdezősködtek utunk szándékáról, czéljáról?
– Hogy ne emlékezném, hiszen csak tegnap este történt.
– S tetszik emlékezni arra is, hogy e szép és nemeslelkű asszonyság mily igazi részvéttel sajnálkozott a mi közös szerencsétlen barátunk fölött, s mily jártasságot tanúsított a lovagság dolgaiban, abban a fellengzős, czikornyás kikacskaringózott beszédmódban, a mi a lovagregényekben oly gyakran eléfordúl s a melyet szegény Don Quijote barátunk is annyira elsajátított, hogy majdnem mindig olyan válogatott, czifra szavakban beszél?
– Mindenre, mindenre jól emlékszem, Miklós mester – mondá a lelkész türelmetlenül – de még ebből mind nem tudom mi közük azoknak mi hozzánk.
– Mindjárt megtudja, tisztelendő komám uram. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek. Tetszik ugy-e végre arra is emlékezni, hogy az a kedves asszony, mily szíve szerint sajnálta az elbódítottat, s mily melegen mondá, hogy a mit csak megtehetne kigyógyítására, örömmel és készséggel megtenné.
– Emlékszem; ugy volt; hiszen e szeretetteljes nyilatkozatáért még én mondtam neki hasonló melegen kifejezett köszönetet.
– No már most – folytatá a borbély – van tehát itt a közelünkben egy igazán előkelő, nemes gazdag, bájos és mindenek fölött jó szivű fiatal urnő, a ki oly jártas a lovagregényekben, hogy akár maga is irhatna, a mitől ugyan Isten mentse meg mind őt, mind a világot. Én tehát átmegyek hozzájok; megkérem férjét, engedje meg – s megkérem az asszonyságot magát, tegye meg azt: keresse fel magányában Don Quijote urat; adja ki magát előtte Micomicona, vagy akármi manó királyi herczegkisasszonynak, a kit országából az óriások elűztek, kérje fel a lovag urat, hogy szálljon síkra azon óriással vagy óriásokkal az ő szent és igaz ügye érdekében: s ha Dorottya ő nagysága ilyen módon megkéri: itt a nyakam, ezt is elhagyom metszeni, ha Don Quijote úr rögtön lóra nem pattan s ugy ki nem repül a vadonságból mint a pinty!
– Ördöge van komám uramnak, ezt jól eltalálta! – mondá a lelkész – ki a manó is gondolta volna, hogy ez a terv süljön ki abból az imént említett Micomicona névből. Ha valami, csakugyan ez lesz a legjóbb mód szerencsétlen barátunkat elcsalni.
Első dolgunk tehát, hogy Don Fernando urat és kedves nejét e furfangos tervnek megnyerjük.
– Kérelmünkkel pedig ne is késsünk – jegyzé meg a borbély – jerünk oda rögtön.
Ugy is tettek. Átmentek mind a ketten azon vendégszobába, a hol Don Fernando volt szállva nejével, s eléadták kérelmüket.
– Mindössze is néhány napi késedelmünkkel jár – mondá Don Fernando a hozzá intézett kérésre – minthogy azonban úgy is csak mulatság és szórakozás végett utazunk, e kis késedelem semmi komolyabb ügyben nem fog bennünket akadályoztatni. Ha kedves nőm rááll a tréfára, én szivesen beleegyezem.
– Hogy ne állnék – mondá Dorottya két kis kezével tapsolva örömében – ki ne örülne királykisasszonynyá lehetni, – és tevé hozzá komolyabban – egy nemes szivű emberen ily csekély szolgálattal talán még segíthetni is.
Miután ekképpen Don Fernandónak és nejének beleegyezése meg volt nyerve, ujabb tervezés kezdődött, hogy a szándékolt tervet hogyan lesz legczélszerűbb életbe léptetni. Először is abban állapodtak meg, hogy Sancho Panzát fogják megnyerni magoknak, mint a ki nélkül semmire sem mehetnének, mivel egyedül az tudja, hogy Don Quijote jelenleg hol tartózkodik a hegységben. Ezt a borbély vállalta magára s a mint azonnal meglátjuk, szerencsésen ki is vitte. Don Fernando megigérte, hogy ő lesz nejének, vagy is jobban mondva, e mostani kalandban Micomicona királyi herczegkisasszonynak udvarmestere. A borbély meg a lelkész is elkisérik őket egy darabig, s azután majd csak utközben találkoznak velök, mintha éppen véletlenűl találkoznának. Ők azután majd utvezetőkül ajánlkoznak, s Micomicon királyságba arra vezetik Don Quijotét az ő szülőfaluja és lakóhelye felé, ahol aztán lesz gondjok rá, hogy a kalandor lovag szépen otthon csöppenjen.
Dorottya azonnal kész volt hozzáfogni az átöltözéshez. Igen díszes ruhát öltött magára, felrakta ragyogó ékszereit, s igazán oly szép, oly fejedelmi alak volt, hogy valósággal is beillett volna királykisasszonynak. Ekkor átüzent a borbélyhoz, hogy most már hívhatja Sancho Panzát, ő királyi herczegsége kész a kóbor lovag fegyvernökét elfogadni. A borbély tehát rögtön kiment Sancho Panzához, a ki a kiküldött izletes ebéd végeztével a fogadó körüli árnyas fák hűvesében tartotta délutáni pihenőjét.
– Megbocsásson, barátom, hogy pihenésében zavarom – kezdé hozzá intézett szavait a borbély – de nagy dolgok vannak készülőben. Micomicona herczegkisasszony akar beszélni Sancho Panzával, Don Quijote de la Mancha kóbor lovag úr fegyvernökével.
– Velem? – kérdé Sancho nagy szemeket meresztve – s ugyan mi lehet a kivánsága?
– Bizonyosan nem tudom megmondani – viszonzá a borbély – csak annyit tudok, hogy az ügy igen fontos lehet, mert alig hogy arról értesült ő királyi fensége, hogy mi Don Quijote urat ismerjük, azonnal hozzánk küldé udvarmesterét azon üzenettel: kérve kér a nagy egekre, vezessük őt e jeles lovag elé. Mi azt feleltük, igen szivesen megtennők, de magunk sem tudunk felőle többet, mint azt, hogy valahol a Sierra-Morena vadonában tartózkodik; ámde hol és merre, arról csak fegyvernöke, a szerencsénkre épen itt időző Sancho Panza tudna felvilágosítást nyujtani. Ujra átizent tehát hozzánk: kérjük meg azt a derék fegyvernököt, mert neki igen fontos beszéde van mind véle, mind főleg gazdájával. Én magamra vállaltam, hogy kegyelmedet azonnal tudósítom; jöttem is tehát s ezennel szívből kérem, jőjjön velem azonnal a királyi herczegkisasszony elé.
Sancho Panza egy ideig gondolkozott. Mindazon igéretek, csodás meseszerű történetek, nagy kitűntetések, gazdag megjutalmazások a miket előtte gazdája oly gyakran emlegetett barangolások közben: mindazok egyszerre megelevenedtek lelke előtt s mindazok egyhangulag azt tanácsolták, azt javasolták neki: „Menj, hátha most ragyog föl szerencséd fényes csillaga!“
S követte intésöket, és vele ment a borbélylyal; Rocinantet bátran ott hagyta magára a legelőn, tudva, hogy sem el nem szökik, sem senki el nem lopja még csak a bőriért sem.
Don Fernando, mintegy őrt állva, sétált fel s alá Micomicona herczegkisasszony szobája ajtaja előtt.
– Ez az a fegyverhordozó, udvarmester úr – mondá a borbély odaérve hozzá Sanchoval – a kivel ő királyi fensége szólni óhajt.
– Igen örvendek a szerencsének, testvér – viszonzá Don Fernando; barátságosan kezet szorítva a fegyvernökkel – azonnal jelenteni fogom asszonyomnak.
S tüstént bement Dorottyához.
– A cselédje igen becsülettudó – jegyzé meg Sancho e nyájas fogadtatásra, – a milyen az úr, olyan a szolgája; ha ez megfordítva is áll, akkor a herczegkisasszony nyájassága ellen sem lesz kifogásom.
– Magam is azt hiszem – mondá a borbély – mert eddig mindig csak a legjobbat hallottuk felőle.
Alighogy e szavakat mondá, Don Fernando, a helyettes udvarmester ujra megjelent, s belépésre kérte föl Sancho Panzát.
Sancho Panzán kívűl csak Don Fernando lépett be ismét, de a borbély, nagy kiváncsisággal, az ajtó előtt várta be a fegyverhordó visszajöttét.
Sancho majd egy óranegyedig időzött a herczegkisasszonynál. Mi történt ezen idő alatt odabent s mi nem, milyen igéretek s ajánlatok tétettek: nem tudjuk megmondani. De annyi bizonyos, hogy a mint Sancho Panza a szobából kilépett, arcza úgy csillogott, úgy ragyogott az örömtől, hogy egy puskalövésnyiről észre lehetett volna venni rajt, hogy szíve boldogságban uszik. Odaugrott a borbélyhoz, átölelte, megcsókolta, azután meg a bokáját ütötte össze örömében s oly fenhangon, hogy alkalmasint a szobában is meghallották, igy szóla:
– Eb megy már most Tobosoba, várhat én rám Dulcinea! Oda se nézek neki, a mióta herczegkisasszonyok szorúlnak segítségemre.
– No’s, no’s? – kérdé a borbély hatalmasan tettetve a csodálkozást – mi dolog történt Sancho?
– Jó! – viszonzá a kérdezett s egy teli erszényt csörgetett meg a borbély előtt – ez a pecsétje, hogy jó dolog történt, s hogy jó emberekre akadtunk.
– Hát a királykisasszony ő felsége?
– Olyan jó az, a szentem, mint a falat kenyér! Szépnek meg olyan szép, mint a mennybéli angyalok! Ejnye de csak is takaros egy fehércseléd!
S azzal szó nélkül indult kifelé.
– Hová, hová ily sietve, atyafi? – szólítá meg most Sanchot a lelkész, a ki a félig nyitott ajtó megől hallgatá Sancho szavait.
– Nyergelni, tisztelendő atyám – viszonzá a fegyverhordozó – megyünk, indulunk, repülünk mindjárt gazdámhoz.
– Hogyan? – kérdé az előbbi – hát a tobosoi ut? A levél? Meg a felelet?
– Az az én gondom! – felelt Sancho hamis szemhunyorítással – azt csak tessék rám bizni!
S azzal elsietett Rocinantehoz.
Félóra mulva uton voltak mindnyájan a Sierra-Morena felé. Sancho volt a vezető, Dorottya lovagolt nyomában, Don Fernando e mellett, a lelkész és a borbély meg csekély távolságban nyomukban, mintha nem is hozzájok tartoznának, hanem csak esetleg ők is azon az uton mennének.
Az első éjszakát ott töltötték egy völgyi kis falucska igen tiszta házikójában, a hol az egyszerű hegylakók, a legőszintébb s szivesebb vendégszeretettel látták az utitársaságot. Don Fernando megkérte Sancho Panzát, hogy utközben senkinek se említse a királykisasszony nevét és magas méltóságát, mert az ilyen előkelő uraságok sokszor egészen ismeretlenűl szeretnek utazni. S jó volt Sanchot erre figyelmeztetni, mert bizony majd kifurta az oldalát még igy is, ki az, a ki az ő társaságában utazik.
Másnap aztán jó reggel megint utnak indultak s még e nap dele táján odaérkeztek, a hol a Sancho által elpotyogatott rekettyék kezdődtek.
– Most már egészen jó nyomon vagyunk – mondá Sancho – s nem sokára czélnál leszünk.
Itt tehát a lelkész meg a borbély egészen elmaradtak a társaságtól s csak messziről kisérték szemmel az előttök haladókat.
Valami háromnegyed mérföldnyire nyomultak még előre, mikor aztán Don Quijotet csakugyan megpillantották a szirtes, sziklás, zordon vadonságban.
– Ott van, ő az! Sugár alakjáról is ráismerhet fenséged – mondá Sancho, mutató ujját Don Quijote felé tartva.
Mihelyest Dorottya a lovagot megpillantotta, rögtön megcsapkodta paripáját, a miben férje is követte példáját, úgy hogy nemsokára egészen ott voltak a lovag előtt.
Don Quijote ámult-bámult érkezésökön, de még jobban azon, hogy a mint odarobbantak eléje, az udvarmester leugrott paripájáról. Dorottyát leemelte, a ki nagy illedelmesen leszállt s oda térdelt Don Quijote lábaihoz.
A lovag minden áron fel akarta emelni, a királyleány azonban folyton térden állva ekkép szóla hozzája:
– Nem kelek föl előbb, oh bátor és nagyhatalmu lovag, míg jóságod és udvariasságod egy olyan kegyben nem részesít, mely saját személyed dicsőségére és becsületére, valamint más részről javára fog válni azon hajadonnak, kinél szorongatottabb és megkeserítettebb nincs a nap alatt! És ha a te hős karodnak ereje csakugyan oly hatalmas mint halhatatlan hired hangja hirdeti: nem fogod elutasítani magadtól azon szerencsétlen hölgyet, kit oly nagy messze földről vonzott ide dicsőséges neved illatárja s ki balsorsának te nálad keresi vigasztalását.
Ez már olyan beszéd volt, a mi Don Quijote szivét, fülét egyaránt a legeslegteljesebben gyönyörködteté.
– Egy szó kevés – viszonzá a lovag – de én annyit sem fogok mondani, szépséges urnő, sem panaszodból többet meghallgatni mindaddig, a míg a földről fel nem kelsz.
– Nem fogok fölkelni, señor – felelt a királykisasszony – míg a te udvariasságod meg nem igéri azt a jotéteményt, a melyért esedezem.
– Megigérem és megfogadom – viszonzá Don Quijote – azon feltétel alatt, ha beteljesítése nem válik kárára és ártalmára királyomnak, szülőházamnak és azon hölgynek, a ki szívem és szabadságom kulcsát tartja kezében.
A míg ezen hosszadalmas udvariaskodások és illedelmeskedések folytak, ezalatt Sancho Panza is odaérkezett, leszállt Rocinanteról s urához lépve, tiszteletteljesen kezet csókolt; egyszersmind azt susogta:
– Én is megjöttem, jó hirrel. A mi pedig azt a kérelmet illeti, bátran megigérheti nagyságod, a miért ez a kisasszony könyörög, mert az egész csak gyerekség. Mindössze is egy silány óriást kell a lábáról leütni, s a ki ezt kéri, az a magas Micomicona herczegkisasszony, az étiopiai nagy Micomicon birodalomnak királynője.
– Bárki legyen is – viszonzá Don Quijote – megteszem a mi kötelességem s a mit lovagtisztem megenged vagy parancsol.
S ezzel a királyleányhoz fordulva így szóla:
– Keljen fel bájoló szépséged, mert ime én kész vagyok megtenni mindazt, a mit tőlem kérni méltóztatik.
– Azért esedezem tehát – mondá a királykisasszony, – nagylelkű személyed jöjjön velem azonnal oda, a hová vezetendem, de egyszersmind igérje meg, hogy mindaddig semmi más kalandba, sem kérés teljesítésébe nem bocsátkozik, míg boszut nem áll helyettem azon árulón, a ki minden isteni és emberi jog megvetésével, álnokúl bitorolja királyságomat.
– Ugy legyen, kész vagyok e kivánságot teljesíteni – viszonzá Don Quijote – s e pillanattól kezdve, señora, bátran elűzheted leverő busongásodat s új örömre és erőre keltheted hervadó reményedet, mert Isten és az én karom segítségével nem sokára vissza lészsz helyezve királyi birodalmadba s elfogadhatod ujra ősi és terjedelmes királyságod trónusát, daczára és megszégyenülésére mind azon gazoknak, a kik csak egy szóval is ellenmondani akarnának. Most pedig rajta! Dologra, mert a mint mondani szokás, – késedelem veszedelem.
A megvigasztalt királykisasszony váltig tusakodott, hogy kezet csókol neki; azonban Don Quijote, a ki csakugyan illedelmes és udvarias lovag volt, ebbe semmi áron bele nem egyezett s a helyett fölemelte a hölgyet, odavezette paripájához, majd urias hangon megparancsolá Sanchonak, hogy abban a nyomban nyergelje meg Rocinantet s szolgáltassa kezéhez fegyvereit.
Sancho levette a fegyvereket, melyek diadal-jelvények gyanánt az egyik fára voltak akasztva, azután megszorítá Rocinante terhellőjét, nyomban reá fölfegyverezte gazdáját, ki is, mihelyt fegyverben állt, azonnal így szóla:
– Isten nevében előre tehát, hogy e nagy urnő baján segíthessünk.
Azzal felpattant Rocinantera, valamint Don Fernando is, ki mindeddig némán, szótlanul, de azért igen jól játszotta a részvevő udvarmester szerepét, – s csak a szegény Sancho maradt gyalog, a ki most ujra keservesen megbánta, hogy a szürke oda van, melynek újfent nagyon érezte hiányát.
Mindazáltal csakhamar kiverte fejéből a szomorúságot, a mikor arra gondolt, hogy ura már útban van, de sőt talán már a markában is tartja a császári méltóságot, mert még csak el se képzelhette, hogy a majd diadalmas lovag nőül ne vegye ezt a királyi herczegasszonyt s legalább is Micomicon királyává ne legyen. Csupán egy dolog ütött szeget a fejébe, nevezetesen az, hogy az az ország a szerecsenek földén fekszik, s így tehát mindazok, a kik jobbágyai gyanánt esnek, bizonyára mind feketék lesznek. Azonban a mily találékony elméjü volt, csakhamar kieszelte hogyan lesz legjobb ezen a bajon segíteni, s így szóla magában:
– Törődöm is én azzal, ha az én alattvalóim mind csupa merő szerecsenek is! összenyaláboltatom az egész csomót s áthozatom minden pereputtyostól Spanyolországba s itt eladom; megveszik készpénzen s árukon olyan tisztességes birtokot vagy hivatalt vásárlok, hogy bú nélkül megélek holtom napjáig. Nem vagyok én sült bolond, sem pedig olyan tökkel ütött fejü, hogy el ne tudnék adni egy füttyre tiz-tizenkét ezer alattvalót; istenemre mondom, öregit apraját úgy tovaröpítem mint a pinty s ha olyan feketék is mint maga az ördög, majd tudok én csinálni belőlök fehér tallérokat, sárga aranyokat. Csak ide velök, már is viszket a tenyerem!
Igy aztán annyira belemerűlt a gondolkozásba s a boldog megelégedésbe, hogy föl se vette a gyaloglás kellemetlenségét.
A lelkész és a borbély – jó távolról bár – holmi sűrű bokrok megől szemlélték mindezt, míg végre szükségesnek látták, hogy ők is elélépjenek s a társasághoz csatlakozzanak.
– Igen ám – mondá a lelkész – de nem lesz-e Don Quijote úrnak feltűnő s nem ád-e okot valami gyanura ha minket is egyszerre itt lát, mintha az égből cseppentünk volna ide.
– Bizza ezt rám, tisztelendő komám uram! – mondá a furfangos borbély – tudok én az ő nyelvén!
S azzal ők is előre rugtattak.
Alighogy aztán egymást az uton megpillantották, a borbély mindjárt teli torokkal elkiáltá magát:
– Oh hála, hála a nagy égnek, csakhogy megint elméjén van a nemes, a hős lovag, a mi tisztelt barátunk Don Quijote de la Mancha!
Don Quijotet rendkivül meglepte kedves barátainak e váratlan megjelenése. Odasietett hozzájok, megölelte őket s nagy csodálkozással kérdé mi hozta ide őket e rengetegbe?
– Hát Sancho Panza nem mondta meg nagyságodnak? – kérdé a borbély tettetést szinlelve.
– Sancho ép az imént érkezett e helyre – viszonzá Don Quijote – megérkezte óta pedig annyi rendkivüli esemény történt itt, hogy azóta rá sem értem vele a magam ügyeiről beszélni.
– Nagyságod fegyvernöke – folytatá most a borbély, a ki megigérte Sanchonak, hogy tisztára mossa gazdája előtt a tobosói út megszakasztásáért – Sancho Panza Tobosoba vitt valamely fontos levelet. Utközbe beszólott hozzánk is s szívreható előadásából értesültünk mind arról, hogy távozása óta mennyi hőstettet vitt nagyságod végbe, mind arról, hogy igazi lovaghoz méltón, most mennyire elment az esze, hogyan őrjöng e vadonban s milyen szörnyüséges bukfenczeket hány, bolondsága nagyobb bizonysága okáért. Meghallani e rém-híreket, nagyságodat szívünkből megszánni, s azonnal elhatározni, hogy kerüljön életünkbe bár, mi felkeressük nagyságodat s ha csak lehet megvígasztaljuk s maga kimélésére kérjük: ez mind egy pillanat műve volt, a mit aztán rögtön végre is hajtottunk. Jöttünk Sancho Panza utasítása nyomán s Istennek hála, hogy jövetelünk nem történt hiába, hanem csakugyan megláthattuk nagyságodat, még pedig sokkal épebben, semmint reménylettük.
– És sokkal fontosabb utban, semmint még csak tegnap akár én magam is gondolni mertem volna – jegyzé meg Don Quijote. Fogadják, uraim, szíves részvétökért forró köszönetemet, s azon kijelentésemet, hogy én is kimondhatatlanul örvendek, hogy utunknak legalább azon részén, melyen együtt haladunk, önök kedves társaságát élvezhetem.
S azzal néhány szóban, de igen büszke magatartással elmondta, hogy ő jelenleg Micomiconba készül, a hová ezen magasságos úrnő vezeti.
– Oh, hisz akkor egész hazáig együtt megyünk! – kiáltá fel a lelkész örömmel.
– Mert ugy-e a mi falunkon kell magosságodnak átmennie – vette át a szót a borbély – s onnan aztán Carthagena felé folytatja útját, a hol kinálkozó alkalommal hajóra szállhat s ha a szél kedvező lesz, a tenger csendes és vihartalan, nem sokkal kevesebb mint kilencz esztendő alatt ott lehet a nagy Meona, akarom mondani Meotis tavánál, a mely mintegy száz napi járó földre van az említett országtól.
– Uraságod csalódik – viszonzá Dorottya királykisasszony – mert nincs még két esztendeje sem, hogy hazulról eltávoztam, s igazán mondhatom az idő sohasem kedvezett, mindazáltal még is elértem azt, a mit annyira óhajtottam látni, tudniillik señor Don Quijote de la Manchát, a kinek hírét azonnal meghallottam mihelyt a spanyol földre léptem s ez a hír arra össztönzött, hogy nyomban fölkeressem s magamat udvariasságába ajánljam s az ő győzhetetlen karjának hősiségére bízzam igazságos ügyemet.
– Ne tovább, ne tovább, fenséges herczegné! – szóla közbe Don Quijote – én ellensége vagyok minden hízelgésnek. S bárha ez az elismerés nem hízelgés is, mégis csak sérti az én füleimet, én egyedül annyit mondhatok s igérhetek, kegyes úrnő, hogy akár legyen bátorságom akár se, azt, a mi megvan kész vagyok egész éltem szakadtáig magasságod szolgálatára felajánlani. Ezzel tartozom a szükségben szenvedőnek, ezt követeli s parancsolja lovag tisztem, mely épen azt rendeli, hogy a sanyargatottakat gyámolítsam s a gonosztévőket üldözzem, sőt irtsam a földszinéről.
– Ejnye, be kár tehát, – mondá most a borbély, a ki leczkét akart tartani Don Quijotenak – hogy azt a bolondot ki nem kergette nagyságod legalább ebből az országból, a ki a mi utazásunkat olyan bizonytalanná s olyan aggodalmassá tette.
– S ki volt az? – kérdé Don Quijote lovagias felgerjedéssel.
– Valami eszeveszett kóborló – folytatá a ravasz támadó – a ki elég balgatag volt egy csoport gályára kisért fegyenczet, czégéres gazembereket méltán reájok vert lánczaikból felszabadítani. Bizonyosan czimboraságban állt velök, máskülönben ilyen gonoszságot nem lehetett volna végrehajtani. Ezek a rablók azóta itt csatangolnak a vidéken, különösen valami Gines de Pasamonte egészen járhatatlanokká teszi az utakat, mert kifoszt, megrabol mindenkit, a kivel uton-utfélen szembe találkozik. Egész utunkon rettegnünk kellett tőle, s mi tagadás, pokolra kivántuk azt a hóbortos bolondot, a ki ezt az akasztófavirágot megérdemlett büntetése alól felszabadította s általa annyi ártatlan és becsületes ember nyugodalmát elrabolta.
A lovag minden szónál mássá meg mássá változott szinében. Egy világért sem merte volna bevallani, hogy azoknak a derék ficzkóknak ő volt a szabadítója.
Sancho Panza azonban, mihelyt a Gines de Pasamonte nevét említeni hallá, ugyanazon fájdalmat érzé egész erővel megujulni szívében, mely akkor hatotta át kebelét, mikor szamarának veszteségét észrevette, mely szomorú esemény felől azt sugta neki valami, hogy abba is a nevezett rabló van belekeveredve; nem is állhatta meg, hogy haragja és fájdalma megujuló rohamában igy ne szóljon:
– Ne fakadjon ki azon szabadító ellen oly keservesen, Miklós mester, mert az bizony senki más nem volt, mint az én tisztelt gazdám, Don Quijote de la Mancha. Eleget mondtam neki, jól meggondolja mit cselekszik, s hogy öreg hiba lesz azokat szabadítani meg, a kiket semmirevaló gazságok juttatott a gályára.
– Te oktondi! – förmedt rá Don Quijote – szabad is a kóbor lovagnak azzal törődnie, hogy előbb fütesse-kutassa, valjon azok a szorongatottak, lánczra vertek és elnyomottak, a kikkel útközben találkozik, hibáik vagy szerencsétlenségök folytán jutottak-e ilyen állapotra? Neki csak az a kötelessége, hogy gyámolításukra siessen mint szükségben szenvedőknek s figyelmét kinaikra fordítsa, nem pedig gonoszságukra. Én elégedetlen és boldogtalan emberek egész csapatával találkoztam, s azt tettem velök, a mit a lovagrend törvényei követelnek. A ki pedig ezen cselekedetemet roszallaná, annak azt mondom, hogy a lovagság dolgához semmit sem ért, s hazudik mint valami sehonnai bitang, a mit kardommal is kész vagyok a lehető legérthetőbben bizonyítani.
S a mint ezt kimondta, lábát feszesen megveté a kengyelben, a vas süveget arczába nyomta, mert a borbélytányért a gályarabokkal való veszedelmes találkozás óta a nyeregkápára akasztva hordta, s dárdáját egyszerre támadásra feszíté hóna alatt.
Dorottya még valami kellemetlen összeütközéstől tartott a csintalan borbély s a tréfát nem értő szenvedélyes lovag közt, miért is a baj elhárítására azonnal így szólott:
– Ne feledje lovag úr a nekem tett igéretet, a mely szerint az én ügyem végezése előtt tilalmas egyéb kalandba keverednie, bármily sürgős legyen is az. Azért tehát csillapítsa le nagyságod e felgerjedést, mert ha ezen tisztelt utitársunk tudja, hogy ez a hatalmas kar volt az, mely a gályarabokat megszabadította, bizonynyal inkább háromszor a szájára üt s ugyanannyiszor a nyelvébe harap vala, semhogy csak egyetlen egy olyan szócskát is kiejtsen, mely nagyságodat annyira felharagíthatá.
– Akár megesküdjem rá – mondá a borbély – készebb lettem volna leharapni a fele bajuszomat.
– Lecsendesülök, kegyelmes asszonyom, – szólt Don Quijote – és elfojtom méltó haragomat, mely szívemben már-már felviharzott s nyugodtan és békén folytatom utamat, míg adott szavamat be nem váltottam. Hanem ezen engedelmes feltételem viszonzásáúl szabad-e azért esedeznem, mondja el nagyságod, ha nagyon terhére nem esik: milyen bánat keseríti; hányan vannak, kik és mik azok, a kiken kegyelmességedért nekem jogos, kielégitő és teljes boszút kell állanom?
– A legnagyobb készséggel megteszem – felelt Dorottya – ha panaszom és keservem nagyságodat nem untatják.
– Semmi esetre sem, kegyelmes asszonyom – bizonyítá Don Quijote; – mire aztán Dorottya így válaszolt:
– Akkor tehát kérem önöket, figyeljenek.
Mind oda tolakodtak közelébe, Dorottya pedig kényelmesen elhelyezkedvén a nyeregben, egyet-kettőt köhintett, s egyéb ilyes előkészületek után, igen sok ügyességgel így fogott hozzá az elbeszéléshez.
– Mindenek előtt azt kell megtudniok, uraim, hogy nevem… Itt azonban elakadt egy-két pillanatra, mert hirtelenében elfelejtette, hogy milyen névre is van ő elbérmálva.
Don Fernando mindjárt sejté a dolog bibéjét s nem is késett a hibát e szavakkal ütni helyre:
– Nem is lehet csodálni, kegyelmes asszonyom, hogy balsorsa elbeszélésinél magasságod megzavarodjék és kiessék sodrából, mert az ilyen szerencsétlenség rendesen olyan, hogy akár hány esetben még emlékező tehetségétől is megfosztja azt, a kire alásujtott, annyira, hogy az ember még a saját nevét is elfelejti. Ugyan ez esett meg felségeden is, a kinek alig jut eszébe, hogy Micomicona herczegasszonynak hívják, és törvényes örököse a nagy Micomicona birodalomnak. Ezzel a kis utbaigazitással most már könnyü szerrel visszaidézheti nagyságod megbántott emlékező tehetségébe mind azt, a mit előttünk feltárni szándékozik.
– Tökéletes igaz – viszonzá Dorottya – s már ezután úgy hiszem, nem lesz többé szükségem semmi ujabb figyelmeztetésre s elejétől fogva el tudom mondani igaz történetemet. Ez pedig így hangzik. Atyám, kit a bölcs Tinacrionak neveztek, mélyen be volt avatva a büvészet mesterségébe, s tudománya által az esett értésire, hogy anyám, a kit Jaramilla királynőnek hívtak, előbb fog meghalni férjénél, azonban ő utána nemsokára néki is meg kell vállnia az élettől s én atyátlan és anyátlan árva maradok. Mindazáltal úgy nyilatkozott, hogy ez távolról sem busítja annyira, mint egy másik egészen bizonyosan tudott körülmény, hogy egy roppant óriás, a majdnem birodalmunk tőszomszédságában fekvő sziget ura, kit a mord-nézésü Pandafiladonak neveztek, – a kiről ország-világ tudja, hogy bárha szemei egészen a magok helyén vannak, s nem ferdék, még is mindig keresztbe néz, mintha kancsal volna, a mit csupa ravaszságból tesz, hogy megrettentsen és elrémítsen mindenkit, a kire csak rátekint – atyám, mondom, tudta, hogy ez az óriás, mihelyt árvaságra jutásomról értesül, nagy hatalommal ráüt országomra s nem hágy birtokomban semmit, még csak a legkisebb falucskát sem, a hol megvonúlhassak. Igaz ugyan, hogy mind e gyötrelmet és szerencsétlenséget kikerűlhetném, ha hozzá nőül megyek, de – a mint atyám jól tudta – én soha nem adnám beleegyezésemet ily egyenetlen házasságba: s ebben atyámnak teljesen igaza is volt, mert soha eszem ágába sem jutott, hogy hozzá menjek akár ehhez, akár mely más óriáshoz, ha még akkora és még oly izmos volna is. Atyám azt is szívemre kötötte, hogy ha majd az ő halála után látom, hogy Pandafilando rá akar már törni birodalmamra, semmi szín alatt se készülődjem védelemre, a mi vesztemre lenne, hanem adjam át neki önként az országot, csak így menthetem meg a haláltól és a teljes megsemmisüléstől jó és hűséges alattvalóimat, különben is lehetetlen lévén az óriás ördöngös hatalmának ellenállanom; inkább keljek azonnal utra néhányad magammal Spanyolország felé s ott fogom megtalálni bajaim orvoslását, mert lesz ott egy kóbor lovag, a kinek híre ez időtájt az egész országot eltölti s a kit Don Quijote de la Manchának neveznek. Minden úgy történt eddigelé, a mint atyám megjövendölte. Ebből, s a nagyságoddal való szerencsés találkozásból azt következtetem, hogy most már egészen bizonyos lehetek összes birodalmam visszanyerése felől. Nagyságod, udvariassága és nagylelküsége ösztönzésére megigérte, hogy követni fog, a hová csak vezetem; én pedig sehová máshova nem vezetem, mint egyenesen szembe a mord-nézésü Pandafilandoval, hogy foszsza ezt meg életétől, s adja vissza nékem mind azt, mit amaz óriás jogtalanúl bitorol. S mind ennek pontról-pontra így kell megtörténnie, mert jó atyám a bölcs Tinacrio így jövendölte meg. Ugyancsak ő hagyta meg irásban azt is, kaldeus vagy görög nyelven, úgy hogy én el sem tudom olvasni, hogy ha ez a megjósolt lovag az óriás lenyakazása után engem nőül akarna venni, én minden ellenmondás nélkül azonnal menjek hozzá törvényes hitvesül s országom birtokát saját személyemmel egyetemben juttassam az ő kezeibe.
– Nos, mit mondasz mindezekhez, Sancho barátom? – jegyzé meg erre Don Quijote, érted-e miről van szó? Nem megmondtam-e? Ugy-e hogy van már ország, a melyen uralkodjunk és királynő, a kit nőül vegyünk?
– Szent egy igaz! – kiálta fel Sancho Panza – s mindjárt fel kellene kötni a legelső fára azt a kóbor lovagot, a ki meg nem akarná hallgatni ennek az üldözött király kisasszonynak minden kérését. Nyiszszantsuk el annak a semmirekellő Pandahiladonak a gégéjét s aztán üljünk bele a fejedelmi uraságba!
S azzal, rendkivüli örömében két bakugrást tett a levegőbe, s bokáját összeütötte, majd odaszaladt Dorottya elé, megfogta az öszvér kantárját, megállította, letérdelt a királyi sarjadék előtt, s rimánkodva kérte, engedje meg, hadd csókoljon neki kezet annak jeléül, hogy elfogadja asszonyának s királynőjének.
Az ott lévők közül ki tudta volna megállani, hogy ne nevessen az úr hóbortosságán s a szolga együgyűségén?
Dorottya csakugyan csókra nyujtá kezét s megigérte Sanchonak, hogy nagy urrá teszi birodalmában, mihelyest az ég kegyelme megengedi, hogy azt ujra visszanyerhesse és birhassa. Sancho erre megint olyan szavakban mondott köszönetet, hogy a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben.
– Idáig tart az én történetem, uraim – folytatá azután Dorottya. – S még csak azt az egyet kell hozzátennem, hogy bárha igen nagy számú népet hoztam is el magammal kiséretem gyanánt, mindnyájából csak ezen egyetlen hű udvarmesterem maradt, ki árnyékom gyanánt kiséri lépteimet; a többi mind a tengerbe veszett egy rémitő zivatar alkalmával, mely a tengerpart közelében ért bennünket. Ő meg én egy egy deszkaszálon jutottunk csodamódon a szárazra s valóban a mint észre is veheték önök, az én egész életem folyása csodálatos és titokszerű. S ha talán elmondásában imitt-amott hosszadalmas voltam, vagy egyet s mást elvétettem volna, tulajdonítsák ezt annak, mint történetem elején udvarmesterem megjegyezte, hogy a folytonos és rendkivüli viszontagságok még emlékező tehetségétől is megfosztják azt, ki ezeket szenvedni kénytelen.
– Engemet nem fognak megfosztani az enyimtől, óh magasságos és felséges urnő, – mondá Don Quijote – bár mennyit, bármily nagyokat és soha nem látottakat kelljen is kiállanom felséged szolgálatában. És most ujra megerősítem előbb tett igéretemet, és esküt is teszek rá, hogy kész vagyok követni felségedet egész a világ végére, mig kevély ellenségével szembe nem szállhatok, a kinek dölyfös fejét, a mint hiszem, isten és saját karom segítségével porba fogom gördíteni! S ha annak fejét levágtam, s felségedet országának békés birhatásába visszahelyeztem: teljes szabadságában álland magas személye felől tetszése és kivánsága szerint rendelkezni, mert valameddig Dulcinea él, – s pedig éljen örökké! – addig én nekem más menyasszony kezére még csak gondolnom sem lehetséges!
Sancho, a ki ezen lemondással egyszerre füstbe mentnek gondolta kecsegtető egész uraságát, oly rosz néven vette urának ezen utósó szavait, hogy megfeledkezve minden illedelemről, egész haraggal kiáltott rá urára:
– Becsületem szentségére mondom, señor Don Quijote, nagyságodnak csakugyan elment az esze! Hogyan, de hát lehetséges-e hogy csak egy pillanatig is habozzék nőül venni ezt a felséges királyi herczegasszonyt?! Hát azt hiszi nagyságod, hogy minden bokorban terem ilyen szerencse mint a milyen most kinálkozik? És mindezt azért a toprongyos Dulcineaért! Azért, a ki ennek a királyi herczegkisasszonynak még csak czipő-talpa se lehetne! Akkor ugyan soha napján lesz ám az enyim az a várva várt grófság, ha nagyságod ily kötözködő. Vegye el, vegye el ebben a nyomban ezt a herczegasszonyt, ördög teremtette, s fogadja el azt a királyságot, a mi az égből pottyant a markába s ha királylyá lett, tegyen meg engem gróffá vagy helytartóvá, más különben elviheti az ördög az egész mesterséget!
Mikor Don Quijote hallá, hogy ilyen szidalmakat szórnak az ő Dulcineája ellen: neki sem kellett több, hanem fogta a dárdát s egy hangot se szólva, olyat ütött vele Sanchora, hogy az abban a nyomban hanyatt terült a földön. S ha Dorottya föl nem kiált, hogy rá ne üssön többet, kétségkivül azonnal életét vette volna.
– Azt gondolod talán – rivallt ekkor a lovag kis idő mulva Sanchora – otromba paraszt, hogy én majd mindig csak tétlenül összedugom a kezemet, te mindig szabadon sértegethetsz s én majd mindig csak megbocsátok? Ezt ugyan ne gondold, alávaló gazember, ki csakugyan az vagy, mert azt merészléd rágalmazni, a kinek fenséges magasságát te még csak fel sem tudod fogni ebihal szemeiddel! Mondsza csak, viperanyelvü tökfilkó, ugyan mit gondolsz, ki nyerte vissza azt az országot, ki vágta le amaz óriás fejét s ki tett téged gróffá vagy helytartóvá (mert mindezt olybá veheted mintha már is megtörtént volna) nemde nem Dulcinea hatalma-e, a ki dicső tetteinek eszközéül az én karomat választotta? Ő bennem küzd és bennem győz, én ő nélküle semmi vagyok. S te, oh alávaló, silány rágalmazó te, hogy lehetsz olyan háladatlan, hogy alig emeltelek fel a porból a néked adott ezen nagy úri méltóságra, te már is szidalommal illeted azt, kinek a nagy jótéteményt köszönheted!
Sancho még sem volt egészen annyira odáig, hogy ura minden szavát meg ne hallotta volna, a miért is meglehetős gyorsan feltápászkodott, odahuzódott Dorottya paripája mögé s innen mondá urának:
– Ugyan mondja meg nagy uram, ha nagyságod semmikép sem akarja elvenni ezt a magas herczegasszonyt, megkaphatja e akkor az ő országát? Ha meg ezt meg nem kaphatja, ugyan micsoda kegyelmet tudna osztogatni a semmiből? Ki adhat csak egy falat kenyeret is az üres tarisznyából? Lássa ez fájt ám nekem olyan nagyon, hogy talán többet is mondtam mint a mennyit szabad lett volna; de fájdalmas felgerjedésemben tettem, a mint hogy nagyságod is abban tehette azt, hogy úgy a nyakam közé sózott azzal a hegyes végü fakanállal, hogy majd letörött bele a derekam.
Dorottya, meg a többiek is kérlelék Don Quijotét, bocsásson meg a meggondolatlan fegyverhordozónak, a kinek nem a szíve rosz, csak a szája szokott néha-néha eljárni. Don Quijote végre lecsillapult, s hajlandónak látszott Sanchonak megbocsátani.
– Kegyelmed pedig, Sancho – mondá ekkor Dorottya – rögtön menjen oda urához, csókoljon kezet neki, kérjen tőle bocsánatot s mától fogva legyen óvatosabb mind a dicsérésben mind a megszólásban. Toboso kisasszony ellen pedig egy rosz szót se merjen szólani, kit ugyan nincs szerencsém személyesen ismerni, de a kinek kész szolgálója vagyok. Bizzék az istenben, s akkor ne féljen, hogy ne legyen olyan állása, melyből herczegi módon meg ne élhetne.
Sancho lehorgasztotta fejét, urának kezét kérte, a ki ünnepélyes komolysággal nyujtotta oda, s miután Sancho megcsókolta, ura pedig megáldá a fegyvernököt megbocsátása jeléül: egyszersmind azt is mondá neki, menjenek kissé előbbre, mert egy pár kérdést akarna intézni hozzá s igen fontos dolgokat kivánna vele megbeszélni.
Sancho engedelmeskedett s így ők ketten, a többiektől külön válva, valami kevéssel elébbre nyomultak, mikor aztán Don Quijote így szólott:
– Mióta visszatértél, nem volt sem időm, sem alkalmam, hogy körülményesen kikérdezzelek mind az üzenet felől, melyet vittél, mind a felelet felől, melyet hoztál. Most azonban van egy kevés időnk a beszélgetésre, én tehát kérdezősködni szeretnék.
– Csak kérdezzen nagyságod – viszonzá Sancho – én pedig felelek, a mi igaz s a mi kötelességem.
XX. FEJEZET.
Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben.
– Mindenek előtt azt mondd el nekem tehát – kérdé Don Quijote – hogyan s mikép találtad Dulcineát? Nem beteg e, bebocsátottak-e hozzája, beszélhettél-e vele sokáig?
Sancho azonban a helyett, hogy e sok kérdésre akár egyszerre, akár egymásután megfelelt volna, egy darabig nagymerően nézett maga elé egy az út mellett álló sűrű bokorra, de oly szúró tekintettel, mintha szemével minden egyes levelkét keresztül akart volna nyársalni. Így tartott ez a merő nézés nehány pillanatig, ekkor aztán inaszakadtából rohanni s torkaszakadtából ordítani kezdett:
– Hej akasztófára való Ginesillo! Ide az én igaz jószágommal, add vissza életemet! Ne vidd el nyugalmamat, ide szamarammal, ide örömemmel!
Don Quijote nem tudta mire vélni ezt a nagy kiáltozást; néhány pillanat mulva azonban látta, hogy a Sancho Panza által előbb oly merőn nézett bokor megől egy ember ugrik le egy szamárról, s villámgyorsan tünik el a sűrűségben, Sancho Panza pedig a bokor mögé kerül, ráborúl szamarára, öleli, csókolja váltig, ezt mondogatva neki:
– Hogy vagy kincsem, szememfénye, édes szürkém, kedves útitársam! Csakhogy újra az enyim vagy, csakhogy újra ölelhetlek! Ásó-kapa válaszszon el ezentúl egymástól bennünket!
Mire Don Quijote Rocinanteval odaért, már akkorra Sancho is kivezette a szamarat az útra, s hátára pattant.
– No most már mind a vizig szárazon! – kiálta Sancho hetykén – csakhogy megint paripámon ülhetek, nem bánom már, ha a világ végeig eltart is vándorlásunk!
– Hogy jutottál ujra szürkédhez? – kérdé Don Quijote igazi részvéttel.
– Jaj, kedves nagy jó uram – viszonzá Sancho alig tudva hová lenni a boldogságtól – a mióta ezt a drága kincset elvesztettem, azóta éjjel-nappal, ébren, álmomban, földön, égen mindig ezt lestem, csak ezt kerestem. Nem tudtam még csak elképzelni se, hogy én örökre elmaradjak szamaramtól! Minden bokorban, minden fa mögött azt néztem, őt sejtettem, s ime most csakugyan meg is találtam. Az az akasztófára való Ginesillo bizonyosan valami útasra lesett ezen rejtekben, vagy a mi neszünk elől bújt a sűrűség mögé, s azt hitte, elrejtőzhetik. Úgy közikbe is nyomult az ágaknak, hogy a mint hirtelen fordúlni akart, nem tudott, s kénytelen volt levetni magát a lopott jószágról s gyalog menekülni.
Már ekkor a társaság többi tagjai is odaérkeztek s szerencsét kivántak neki mindnyájan, hogy a szamár ujra megkerült, Don Quijote pedig azzal tette boldognál boldogabbá a hű fegyvernököt, hogy azt mondta neki: ez a szerencsés körülmény egyáltalában nem teszi azért a három szamár csikórul szóló váltót érvénytelenné. Sancho hálás köszönetet mondott érette.
Ezután megint az előbbi két csoportra oszoltak, s Don Quijote elől ment Sanchoval, hogy a várva várt tudósítást meghallhassa. Igy szóla tehát fegyvernökéhez:
– A mint a te örömed teljessé lett, hadd legyen azzá az enyém is, s mondd el most, Sancho, hol, hogyan és mikor láttad Dulcineát? mivel foglalkozott? mit mondtál neki s mit felelt ő, mikor levelemet olvasta? Ki tisztázta le útközben a könyvecskéből a levelet? Szóval, mondd el mindazt, a mit a jelen esetben érdemesnek látsz az elmondásra, a közlésre és a hírül adásra; de semmit hozzá ne tégy s ne füllents, hogy talán nekem örömet szerezz: de el se hallgass semmit, hogy megfoszsz az örömtől.
– Uram – viszonzá Sancho – ha az igazat meg kell vallanom, azt a levelet a könyvecskéből bizony senki le nem tisztázta énnekem, mert én a jegyzékkönyvecskét elvesztettem.
– Ez megnyugtat a felől, hogy nem hazudsz – mondá Don Quijote mosolyogva – mert azt a könyvecskét, a melybe a levelet beleirtam, távozásod után másnap megtaláltam magamnál s nem tagadhatom, hogy eleget is búsúltam miatta, mert el sem tudtam képzelni, mi tévő lészsz te, ha majd észreveszed, hogy a levél nincs nálad. S váltig azt hittem, hogy tüstént visszafordúlsz, akárhol légy is már, mihelyt a hiányt észreveszed.
– Úgy is tettem volna – viszonzá Sancho – csakhogy megtanúltam ám könyv nélkül egy hallásra, mikor nagyságod előttem elolvasta. Így aztán tollába tudtam mondani egy jó ismerősömnek, a ki úgy levakarintotta, hogy még a királyné is elolvashatta volna.
– A te fejedből mondtad el? – kérdé Don Quijote megdöbbenve – az ugyan szép levél lehetett aztán! Ugyan elmondanád könyv nélkül nekem is?
– Most már nem tudom, uram – viszonzá Sancho – mert a mikor már egyszer elmondtam, leirattam s láttam, hogy ott van a papiroson: gondoltam magamban, erre nekem úgy se lesz többé szükségem az eszemben, jobbnak találtam hát elfelejteni; úgy is van az embernek elég más észtörödelme.
– Tehát leirattad – folytatá Don Quijote – jól tetted; s aztán? Megérkeztél; mondd csak, mivel foglalkozott a szépség ama királynéja? Úgy e épen gyöngyfűzésnél találtad, avagy talán aranyszálakkal valami czímert hímzett ezen ő fogoly lovagja számára?
– Nem a mellett találtam bíz én – viszonzá Sancho – hanem épen két mérő búzát rostált az udvaron.
– De legalább mondd azt tehát – jegyzé meg a lovag – hogy e búzának minden szeme csupa gyöngygyé vált kezének érintésitől. S nem vetted szemügyre, barátom, tiszta búza volt az vagy kétszeres?
– Csupa rozsos – felelt Sancho.
– Hanem azért biztosítlak – mondá Don Quijote – hogy az ő kezének rostálása után olyan fehér czipó sül belőle, mint a hab. De tovább; mikor átadtad neki levelemet, úgy-e az én drága menyasszonyom megcsókolta, vagy homlokához emelte tisztelete jeléül?
– Nem emelte bíz az – viszonzá Sancho – mert a mikor át akartam adni, épen javában benne volt a karajozásban, s jó csomó szem volt a rostán, a miért is azt mondá: „Tegye csak oda kegyelmed a levelet arra a zsákra, mert most nem érek rá olvasni addig, a míg ezt mind ki nem rostáltam.“
– Lám az eszes leányka! – mondá Don Quijote – bizonyosan azért tette, hogy aztán majd annál nyugodtabban olvashassa s annál jobban örvendhessen neki. Tovább Sancho; s a míg ezen foglalkozása tartott, milyen párbeszédet folytattatok egymással? mit kérdezett felőlem s te mit feleltél? Folytasd, beszélj el mindent s el ne hagyj belőle egy mákszemnyit se.
– Ő maga nem kérdezett semmit – viszonzá Sancho – hanem én elbeszéltem neki, hogy nagyságod hogyan kínlódik itt érette, hogyan gyötri, marja magát, s úgy él ebben a rengetegben mint valami vadember; a csupasz földön hál, terített asztalról nem eszik, nem fésülködik, csak sír és átkozza nyavalyás életét.
– Hogy ezt átkoznám, azt roszúl mondtad – szóla Don Quijote – sőt ellenkezőleg áldom és éltem egész folyásában áldani is fogom a sorsot, hogy oly dicső, oly magas úrhölgynek lehetek lovagja mint Dulcinea del Toboso.
– Már az igaz, hogy magas – jegyzé meg Sancho – mert akár megesküdjem rá, nagyobb nálam fél fejjel.
– Hogyan, Sancho – kérdé Don Quijote – s te összemérköztél vele?
– Össze biz én annyiban – viszonzá Sancho – a mennyiben egy zsák buzát segítettem neki a szamárra föltenni, s ekkor olyan közel álltunk egymáshoz, hogy tökéletesen megláthattam, magasabb nálam jó öt ujjnyival.
– No és? – folytatá Don Quijote – mikor aztán elvégezte a rostálást s a búzát a malomba küldte, mit tett akkor, mikor a levelet elolvasta?
– A levelet? – mondá Sancho – azt bizony nem olvasta el, mert azt mondta, hogy ő se írni se olvasni nem tud, hanem a helyett fogta és diribbé-darabbá tépte s azt mondta, mással se akarja elolvastatni, mert ő az ő titkait nem szeretné a faluban senkinek is az orrára kötni. Azt mondta, beéri ő azzal is, a mit én élő szóval mondtam el nagyságod bolondságairól, melyekre nézve azt üzeni, hogy bizony jobban tenné nagyságod, ha tisztességes ember módjára a talpán járna, semmint a vásott gyerekek példája szerint, czigány kereket hányjon meg a feje tetejire álljon. Nagyot nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nagyságod a Búsképű lovagnak hivatja magát; megkérdeztem azt is, hogy az a minap legyőzött vizcayi megjelent-e nála? Azt felelte, hogy igenis megjelent, de azt bizony kár volt odafárasztani, mert egy darab kenyerébe meg egy korsó borába került; kérdezősködtem aztán a gályarabok felől is; hanem erre azt felelte, hogy ezek közül nem látott egy szálat se.
– Még eddig minden igen jól megy – mondá Don Quijote – ámde mondd csak, mikor elbocsátott magától, milyen drága ajándékkal jutalmazott meg? Mert régi és általános szokás a kóbor lovagoknál és kóbor kisasszonyoknál, hogy azon apródoknak, komornáknak vagy törpéknek, a kik ismerőseiktől, rokoniktól vagy barátaiktól levelet vagy felőlök csak puszta hireket visznek is: valami drága ékszert adnak ajándékúl s hála fejében fáradságukért.
– Meglehet, hogy ez így szokás – mondá Sancho – s én igazán jó szokásnak is tartom; hanem ez alkalmasint csak a régi korban lehetett divatban, mig most már legfölebb egy darab sajtot meg egy karaj kenyeret adnak az embernek; nekem legalább Dulcinea kisasszony a kerítésen át ezt nyomta a markomba mikor tőle bucsut vettem; s hogy még pontosabban elmondjam, az is juhsajt volt.
– Ő rendkivül bőkezű – jegyzé meg Don Quijote – s ha nem arany ékszert adott, annak kétségkivül az lehetett az oka, hogy ilyes hamarjában nem volt épen a keze ügyiben; egyébiránt jól esik a kalács még husvét után is. Mihelyt ujra találkozunk vele, bőven ki fog ő mindent pótolni. Hanem tudod-e Sancho min csodálkozom rendkivül? Azt kell hinnem, hogy te jövet-menet csakugyan úgy repűltél, mert három nap alatt megjártad Tobosot, a mi pedig harmincz mérföldre van innét. Ebből azt következtetem, hogy az a bölcs varázsló, a ki nekem pártomat fogja s jó barátom, bizonyosan az mozdította elé utazásodat a nélkül, hogy te csak álmodtad volna is. Mert vannak olyan bölcs varázslók, a kik aludtában kiemelik a lovagot ágyából, s ez a nélkül, hogy tudná hogyan s mikép: azon veszi magát észre, hogy másnap ezer mérföldnyi távolban ébred fel azon helytől, a hol az előtte való este lefeküdt. Mert ha nem igy volna, akkor a kóbor lovagok nem is jöhetnének egymás segítségére, ha baj van, már pedig ők minden lépten nyomon segítenek egymáson. Igy történik aztán, hogy az egyik Armenia hegyein küzd valami sárkánynyal vagy szörnyeteggel, vagy egy másik lovaggal s a hadi szerencse úgy ellene fordul, hogy már már a végit járja; egyszerre, köd-előttem, köd-utánam, valami felhőn vagy tüzes szekéren ott terem mellette egy másik lovag, az ő barátja, a ki kevéssel ezelőtt még Angolországban volt – ez segítségére siet, megmenti a halálból s még az nap este ujra odahaza van s kedve szerint vacsorál, habár jötte-mente felrug vagy három ezer mérföldre. Az ilyet pedig egyes-egyedűl a bölcs varázslók segítségének és gyámolításának lehet köszönni, a kik pártúl fogják e bátor lovagokat. S ennélfogva, Sancho barátom, még sem csodálkozom most már oly szerfölött, hogy ily rövid idő alatt megjártad az utat Tobosoig meg vissza, mert a mint már mondottam, bizonyosan valami bölcs varázsló vitt magával röptiben, a nélkül, hogy te csak sejtetted volna.
– Már bizonyosan úgy kellett lenni – mondá Sancho – mert igaz lelkemre mondom, Rocinante csakugyan úgy ment, mint a czigány szamara ha kénesőt töltenek a fülibe.
– Igen, kénesőt – mondá Don Quijote – s azonkivül, mint ha egy sereg ördög ragadta volna, mert az ilyes had szerte barangol és fáradhatatlanúl magával visz mindent, a mi csak utjába esik. Most azonban hagyjuk ezt; hanem arra felelj nekem, Sancho, mit gondolsz, mit kellene nékem tennem, minthogy Dulcinea azt parancsolja hagyjunk fel a vezekléssel s látogassam meg. Belátom én, tartozó kötelességem lenne az ő parancsolatát beteljesíteni, de másrészről meg a velünk jövő herczegnének adott szavam lehetetlenné teszi s a lovagság törvénye arra kényszerít, hogy adott szavamat beváltsam. Ugy-e legjobb lesz tehát, ha a mily gyorsan csak lehet, egyenesen odasietek, a hol az óriással szembe szállhatok, s ott teremve fejét levágom, a herczegnét visszahelyezem országa békés birtokába, akkor aztán tüstént megfordulunk és rohanok Tobosoba.
– Jaj hogy nagyságodnak még mindig ez a bogara! – kiálta fel Sancho – ugyan mondja csak, jó uram, egészen hiába akarja hát megtenni ezt a hosszu utat s nem sajnálja, ha füstbe megy ez a pompás, gyönyörű házasság, a mely olyan országot csöppentene a markába, melynek – mint hallám – húsz ezer mérföldnél is nagyobb a határa s bőviben van mind annak, mi az ember élete fentartására szükséges, és nagyobb mint Portugal és Spanyolország összevéve? Hallgasson az isten szent szerelmére kérem vagy vonja inkább vissza a mit mondott. Fogadja el az én tanácsomat, engedjen nékem s keljen egybe ezzel a herczegkisasszonynyal a legelső faluban, a hol papot találunk; de igaz, ni! még odáig se kell fáradnunk; itt van velünk a mi papunk, ugy megesketi az nagyságtokat mint a pinty! Gondolja meg, hogy benőtt már a fejem lágya s meg lehet hallgatni a tanácsomat; s hogy ez, a mit most adok, olyan jó, a milyennél már jobb se lehet, mert jobb ma egy veréb mint holnap egy tuzok, aztán meg mindig a jobbhoz tartsd magad, késő bánat ebgondolat.
– Látod Sancho – felelt erre Don Quijote – ha te különösen azért buzdítasz e házasságra, hogy az óriás leküzdése után én mindjárt királylyá legyek s igy módomban álljon mindazt megadnom néked a mit igértem: erre csak annyit jegyzek meg, hogy ezen kivánságodat én a házasság nélkül is nagyon könnyen beteljesíthetem, mert még előbb semmint a párbajba bocsátkoznám, előre kikötöm magamnak, hogy győzelmem esetére ha a herczegasszonyt nőül nem veszem is, az ország egy darabjára számot tartok, még pedig úgy, hogy annak adhassam, a kinek akarom. S ha ezt megkapom, ugyan mit gondolsz, kinek adnám másnak mint tenéked?
– Ezt már értem – viszonzá Sancho – csakhogy arra kérem nagyságodat, intézkedjék ugy, hogy a tengerparti rész jusson nekem, hogy ha aztán nem tetszik ott az élet, hajóra rakhassam az én fekete alattvalóimat s azt tehessem velök, a miről már magamban gondolkoztam. Csak azzal ne törődjék most nagyságod, hogy Dulcinea kisasszonyt meglátogassa, hanem menjen, aprítsa össze azt az óriást s vessünk véget az egész dolognak, mert isten az atyám, azt sugja valami – s itt a Dorottyától kapott erszényt tapintotta meg, e mellett már van kilátás pénzre is meg posztóra is.
Még bizonyosan tovább is tartott volna már is elég hosszura nyult beszélgetésök, ha Miklós mester e pillanatban oda nem kiált hozzájok, álljanak meg kissé, mert az utitársaság egy arra csergedező patakból szomját akarná oltani. Don Quijote megállt, nem csekély örömére Sanchonak, a ki már egészen belefáradt a sok hazudozásba s attól tartott, hogy ura utóbb is rajtakapja, mert bárha tudta, hogy Dulcinea tobosoi parasztleány, de látni soha életében nem látta.
A forrásnál mind leszálltak paripáikról s nagy éhességöket annyira a mennyire lecsíllapíták azzal a kevés eleséggel, mit az előrelátó lelkész még a vendéglőből hozott magával.
Még ott ültek s falatoztak, midőn egy gyalog jövő fiatal sihedert látának közelíteni. Amint ez észrevette a forrásnál helyet foglaltakat, mind figyelmesebben nézte, nézte őket, egyszerre csak nagy gyorsan oda iramodott Don Quijotehoz, átkarolta lábait s nagy sírással-rivással igy szóla hozzá:
– Jaj, kegyelmes jó uram, hát nem ismer nagyságod? Nézzen meg csak jól, én vagyok az az András bojtár, a kit nagyságod oldoztatott fel a tölgyfától, a melyhez hozzákötöttek.
Don Quijote ráismert, s azzal megfogva karon, a jelenlévőkhez fordult, s igy szóla:
– Hogy kegyetek mindnyájan belássák, mily nagy fontosságú intézmény e világon a kóbor lovagság, mely kiegyenlíti s megorvosolja mindazon ferdeségeket és sérelmeket, miket az erőszakos és gonosz lelkű emberek elkövetnek: el kell mondanom nagyságtoknak, hogy a minap, egy erdőn való átmentemben jajkiáltásokat s keserves panaszos hangokat hallottam, melyek valami bántalmazott és szükségben szenvedő egyéntől származtak. Lovagi tisztem által ösztönöztetve, nyomban odasiettem, a honnan e szavak hangzának s ime ez itt levő fiucskát találtam egy tölgy derekához odakötve s szívemből örülök, hogy ő most itt van, legalább tanuságot fog szolgáltatni, hogy egyetlen egy szavam se tér el az igazságtól. Ő, a mint említém, oda volt kötözve a tölgyfához, még pedig fejétől egész derekáig meztelenen, s bőrét egy durva paraszt, kiről utóbb megtudtam, hogy gazdája, kantárszíjjal hasogatta. A mint én ezt megláttam, mindjárt számon kértem tőle mi az oka e kegyetlen fenyítésnek? A goromba ficzkó azt felelte, azért üti, mert szolgája s mert némi hanyagságot tapasztalt nála, a mit inkább gonoszságának, semmint együgyüségének lehet felróni; mire a gyermek azt mondá: „Csupán azért ver, uram, mert a béremet kérem tőle.“ A gazda, mit tudom én mit s mit nem hozott fel mentségül és kifogás gyanánt, a mit én meghallgattam ugyan, de el nem fogadhattam. Végre megparancsoltam neki, oldozza fel azonnal, s esküvel is fogadja meg, hogy haza viszi s kifizeti bérét az utolsó fillérig, még pedig kamatostúl. Nem úgy volt-e mind egy betűig, András fiam? Ugy-e láttad milyen határozottan adtam ki a parancsot s ugy-e milyen alázatosan fogadta meg, hogy mindent beteljesít a mit rendeltem, kivántam és követeltem? Felelj; ne jöjj zavarba, szólj bátran, mondd el ezen magas uraságoknak mind azt, a mi történt, hogy belássák s meg legyenek győződve a felől, mily szükséges, hogy az útakon kóbor lovagok járjanak.
– A mit nagyságod mondott, az mind szent igaz – viszonzá a siheder – hanem az ostor vége egészen másként csattant, mint a hogy nagyságod gondolja.
– Másként? – kérdé Don Quijote elcsodálkozva, a paraszt talán nem fizette ki béredet?
– Nem csak hogy ki nem fizette – felelt a fiú – hanem alig hogy nagyságod hátat fordított az erdőnek s mi magunkra maradtunk, ujra odakötött ugyanazon tölgyfához s másodszor is ugy megrakott, hogy olyanná vert mint valami szent Bertalant. Aztán minden ütésnél olyan egy egy átkot, szitkot szórt reám s úgy kicsufolta nagyságodat, hogy nevetnem kellett volna ha kisebb kínt szenvedék. Utoljára is úgy összetört, hogy azóta mind a mai napig ispotályban gyógyítattam magamat, s csak így épültem ki valahogy ama nagy bajból, mit az a gonosz paraszt ember okozott. Ennek pedig mind nagyságod az oka, mert ha szépen tovább ment volna a maga utján, s oda nem jön a hol találkoztunk s más emberek bajába bele nem keveredik: uram is beérte volna egy két tuczat ütéssel s aztán kifizette volna a mivel tartozott. De mivel nagyságod olyan ok nélkül leszidta s úgy lepocskolta, ő is felütötte az orrát s minthogy nagyságodon nem tudott boszut állni, – alig hogy egyedűl maradt – rajtam fujta ki a mérgét, de úgy, hogy akár megesküdjem rá, nem lesz belőlem többet ép ember holtom napjáig.
– A baj csak az, – mondá Don Quijote – hogy oly hamar eltávoztam; ott kellett volna maradnom mindaddig, a mig nem láttam, hogy kifizetett, hiszen jól tudhattam volna, számos ízben szerzett tapasztalásból, hogy a paraszt nem tartja meg adott szavát, mihelyt nincs a ki tőle számon kérje. Hanem ugy-e emlékezel, András öcsém, hogy megfogadtam neki esküvéssel, ha meg nem fizet, felkeresem ujra, de meg is találom, czethal gyomrába rejtőzzék bár előlem!
– Az igaz, – mondá András – csakhogy az már mind nem használ semmit.
– Majd meglátod, hogy nem használ-e? – pattant fel Don Quijote – s nagy gyorsan felkelt s megparancsolta Sanchonak, kantározza fel tüstént Rocinantet, mely az ő falatozások közben szinte a gyepen legelészett.
Dorottya azonban kérdést intézett hozzá, mit szándékozik cselekedni? Azt felelte, fel fogja keresni a parasztot, megbünteti szószegését, kifizetteti Andrást a legutolsó fityingig, ha a világ minden parasztja állna és támadna is ellene! Erre aztán megint Dorottya felelt, illetőleg figyelmeztette, hogy ezt nem szabad tennie, minthogy már neki azt az igéretet tette, hogy mindaddig semmi kalandba sem bocsátkozik, míg az ő baját el nem igazítja; ezen igéretet Don Quijote jobban tudja mint akárki más, azért tehát csendesítse le addig haragját míg Micomicon országból vissza nem tér.
– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s így Andrásnak türelemmel kell lennie mindaddig, a míg onnan vissza nem térek, mint kegyelmességed említette; de én ujra esküszöm és fogadom, nem nyugszom addig, míg boszút nem álltam s a fiut ki nem fizettettem.
– Nem adok én ezekre az esküdözésekre semmit! – mondá András, – s a világ minden boszuállásánál jobb szeretném, ha kapnék valamit, a mivel legalább Sevilláig elutazhatnék. Adjon, ha adhat valami enni valót, s aztán hadd menjek. Nagyságodat pedig áldja meg az isten valamennyi kóbor lovaggal együtt, a kik úgy kóboroljanak a magok javára, mint nagyságod az enyimre.
Sancho egy darab kenyeret meg egy darab sajtot vett elé visszakerült zsákjából s ezen szavakkal adta oda a sihedernek:
– Nesze, András öcsém, lásd nekünk mindnyájunknak van részünk a te szerencsétlenségedben.
– Ugyan mi része lehet abban kegyelmednek? – kérdé András.
– Hát ez a sajt meg ez a kenyér, a mit neked adok – felelt Sancho – mert az isten a megmondhatója nem szorúlnék e még rá magam is valamikor. Mert tudd meg öcsém, hogy az ilyen magamféle kóbor fegyvernök sokszor ki van ám téve nagy éhségnek s szerencsétlenségnek és több más olyan bajnak a mit az ember jobban érez semmint elmondani tudná.
András fogta a kenyeret meg a sajtot s látván, hogy senkitől se kap egyebet: a mint mondani szokás eleredt az orra vére s aztán elindult világgá. Mielőtt azonban még nagyon messze távozott volna, ezen szavakkal fordult oda Don Quijotehez:
– Csak azt akarom még mondani, kóbor lovag úr, ha valaha még egyszer találkozunk s azt látja is, hogy engem darabokra szaggatnak, oda ne jőjjön segítségemre, hanem hagyjon magamra bajommal, mert nem lehet az akkorává, a mekkorává nagyságod segítsége tenné, kit az isten sülyeszszen el minden kóbor lovaggal együtt, valahány csak van ezen a világon!
De föl is ugrott Don Quijote, hogy megtapogassa, csakhogy a ficzkó meg úgy neki iramodott, hogy senkinek se volt kedve nyomába eredni.
Don Quijote majd megpukkadt mérgiben András szavai fölött s a többieknek ugyancsak tartóztatni kellett magokat, hogy föl ne kaczagjanak s teljes tökéletesen ki ne hozzák a sodrából.
XXI. FEJEZET.
Don Quijote harcza a mord-nézésű Pandafilando óriással.
Mihelyest kissé megkapattak, nyomban felültek s a nélkül, hogy valami említésre méltó történt volna velök, elértek másnap a fogadóba, melytől Sancho Panza már messziről fázott és remegett. Sokért nem adta volna, ha be nem kell vala mennie, de már így mégis csak lehetetlen volt elkerülni.
A fogadós, fogadósné, leányuk és szolgálójok látván Don Quijote és Sancho érkezését, nagy vidáman siettek eléjök; ő azonban komoly és nyugodt méltósággal fogadta őket s meghagyta, hogy ez alkalommal jobb ágyat vessenek neki mint a minap; mire a fogadósné azt jegyzé meg, hogy ha a lovag ur is jobban fizet mint a multkor, ugy herczegi ágyat vetnek a számára. Don Quijote megigérte, hogy megfizet, mire aztán türhető ágyat készítettek neki ugyancsak a multkori kamrában s ő csakugyan le is feküdt, mert a vadonban töltött sanyarú élet igen elgyengítette, az út pedig most egyhuzomban egész a fogadóig nagyon álmossá és törődötté tette.
Nem így az útitársaság. Ezeknek a különös férfiú magaviselete, életmódja, bogarai annyi, de annyi beszélni valót nyujtottak, hogy a beszédtárgyból ki sem tudtak fogyni, bár közel járt már éjfélhez. De nem lehetetlen, hogy még a kelő hajnal is beszélgetés közben találja őket, ha egyszer csak Sancho Panza egészen elréműlt ábrázattal be nem rohan azon kamra felől, a hol Don Quijote aludt, s torkaszakadtából nem kiáltozza:
– Segítség, uraim, jöjjenek segitségére úri gazdámnak, a ki olyan véres és rettenetes tusakodásba van keveredve, hogy soha szörnyebbet nem láttam! Isten a tanuságom, hogy a Micomicona herczeg kisasszony óriás ellenségének fejét úgy lekanyaritá egy csapásra tőből, mintha répából lett volna.
– Mit mondasz, atyámfia? – kérdé a lelkész alig tudva hová lenni a Sancho ostobasága fölötti bámulatában, – hogy a manóba lehetne ez igaz, mikor az az óriás két ezer mérföldnyire van innen!
E pillanatban nagy dörömbölés hangzott ki a kamrából, Don Quijote harsány kiáltásával egyben:
– Megállj, zsivány, gazember, semmirekellő! Csakhogy körmeim közé kaparíthattalak! Nem veszed te hasznát hosszu fegyverednek!
S úgy látszott hatalmasan vagdalja a ház falát.
Sancho pedig igy szólott:
– Ugyan ne vesztegessék itt az időt hallgatózással, hanem menjenek s válaszszák el őket, vagy segítsenek az uramnak, a mire egyébiránt talán már szükség sem lesz, mert az óriásnak eddig bizonyosan vége van s isten kéri számon tőle eddig eltöltött gonosz életét; hiszen még a vérit is láttam a mint szétfutott a földön, de még a levágott fejet is, a mint odaesett a sarokba; volt legalább is akkora, mint valami nagy boros tömlő.
– Akármi legyek! – kiálta fel erre a fogadós, – ha ez a Don Quijote vagy az ördög maga nem azokat a vörös boros tömlőket szurkálta meg, a melyek egészen teli ott álltak fejtől s a szerte ömlött bor volt az, a mit ez a boldogtalan fatuskó vérnek nézett!
S ezzel besietett a kamrába, a többiek is utána s ott találták Don Quijotet a képzelhető legkülönösebb helyzetben.
Egy ingben álla előttük, mely alól hosszú, vézna lábaszára kilátszott, fejére valami silány hálósipka volt nyomva, balkarjára valami piros ágyterítőt vagy takarót vetett rá, jobbjában pedig egy kivont kard, melylyel jobbra-balra mindegyre vagdalkozott, miközben olyan szavakat ejtett ki, mintha csakugyan valamely óriással viaskodnék. S a mi a legderekabb, még a szemét sem nyitotta ki, mert aludt s csak úgy álmodta, hogy az óriással tusakodik. Képzelő tehetségét annyira elfoglalta az a majd kiküzdendő kaland, hogy álmában úgy tetszett neki, már odaérkezett a Micomicon királyságba s már harczba is elegyedett ellenségével. S annyira megszabdalta az óriásnak gondolt tömlőket, hogy a bor az egész kamrát elöntötte. A fogadósnak sem kellett több, hanem rettenetes haragra gerjedve neki rontott Don Quijotenak s úgy megöklözte, hogy ha a lelkész meg a borbély közbe nem vetik magokat, ő lett volna az az óriás, a ki a harczot befejezi.
A szegény lovag azonban még sem ocsudott föl egészen álmából, míg a borbély egy jó nagy vödör fris vízet nem hozott a kutról, melylyel tetőtől talpig végig öntötte, a mire Don Quijote mégis csak kinyitotta szemeit és ámulva, bámulva nézett maga körül. Sancho minden zeget-zugot összetapogatott s mindenütt az óriás fejét kereste, s minthogy sehol se találta, ily szavakra fakadt:
– De már csakugyan igaz, hogy ez az egész ház meg van babonázva; mert a minap is ugyancsak ezen a helyen vertek agyba-főbe, a hol most állok s maig sem tudom, hogy ki cselekedte; most pedig sehol se találom azt a fejet, pedig tulajdon két szememmel láttam, a mint levágták, a vér meg patakként ömlött testéből.
– Micsoda vért, micsoda patakot emlegetsz, te istentől elrugaszkodott boldogtalan?! – kérdé a fogadós – hát nem látod, akasztani való, hogy az a vér, meg az a patak semmi más, mint ezek az át meg átlyuggatott boros tömlők s az a vörös bor, melyben az egész szoba uszik. Bár csak a lelkét láthatnám a pokolban uszkálni annak, a ki ezeket átlyukgatta.
– Mit törődöm én azzal, – viszonzá Sancho, – de azzal igenis törődöm, hogy én leszek a világon a legboldogtalanabb ember, ha ezt a fejet meg nem találom, mert akkor úgy elolvad az én grófságom, mint a só a vízben.

Sancho imetten is bohóbb volt, mint gazdája alva, annyira elvették az eszét urának igéretei.
A fogadóst majdnem kétségbeejté a lovász vizeszűsége s a gazdája által okozott kártétel; s meg is fogadta, nem úgy lesz most mint a multkor, a mikor olyan könnyű szerrel odább állhattak, mert most szó se legyen semmiféle lovagi kiváltságról, szabadalomról, hanem megfizettet velök mindent az utolsó darab bőrig, a mivel az elszakadt tömlőket megfoltoztatja.
A lelkész kezén fogva tartá a még mindig kábult Don Quijotét, ki határozottan azt hitte, hogy az óriás Pandafilandóval a kalandot szerencsésen s diadalmasan befejezte, s most a Micomicona herczegkisasszony előtt áll, térdre borult a lelkész előtt s ily szavakra fakadt:
– Mától fogva nyugodt lehet felséged, oh magas és szépséges kisasszony, mert ez a nyomorult teremtmény nem fog többé semmi bajt okozni; mától fogva viszont én is fel vagyok oldva adott szavamtól, minthogy a magamra vállalt kalandot, isten és Dulcinea segedelmével szerencsésen kiküzdöttem.
– Nem megmondtam e? – mondá Sancho e szavak hallatára, – úgy e hogy nem voltam ittas? Tessék-lássék, nem savanyította-e hát be uram azt az óriást? Markomban tartom már azt a grófságot!
Ki ne nevetett volna mind a gazda, mind a szolga esztelenségén!
Nevettek is valamennyien, az egy fogadós kivételével, a ki az ördöggel vitette mind a kettőt. Végre azonban a borbély, Don Fernando és a lelkész – igaz ugyan, hogy nem csekély fáradsággal – ágyba fektették Don Quijotet, a ki szemmel látható kimerűltséggel tovább aludt aztán ujolag. Hagyták tehát aludni s kimentek a fogadó kapujába Sancho Panza vigasztalására, hogy az óriás fejét nem tudta megtalálni; azonban még több fáradságba került a fogadóst megbékéltetni, a ki majdnem kétségbe volt esve tömlőinek ily váratlan elpusztulásán; a fogadósné pedig ugyancsak keményen pattogott:
– Bár ez a kóborgó lovag soha még csak a lábát se tette volna át a házam küszöbén. Mennyi, de mennyi kárt okozott! A multkor is adós maradt a vacsora, az ágy, meg az abrak és a széna árával a maga meg az inasa, lova meg a szamara számára, csak azért, mert ő kóbor lovag, hogy az isten kergesse meg minden kódorgó társával együtt valahány csak van e világon! S mindössze is az a mentsége, hogy ő semmiért se tartozik fizetni, mert ez így van megírva a kóbor lovagság rendszabályaiban. Most meg aztán ráadás fejében kilyuggatják a tömlőimet, elfolyatják a boromat! Hogy az ő véröknek így látnám elfolyását! De ne is gondolja ám az a lovag, hogy meg ne fizettessek mindent az utolsó fityingig, oly igazán, a mint az a nevem a mi s az vagyok, a ki vagyok!
Ilyen s ezekhez hasonló szavakban fakadt ki nagy haraggal a fogadósné, hű cselédje Maritornes pedig ugyancsak együtt szapult vele.
Leánya hallgatott s néha néha mosolyra vonta ajakát.
A lelkész mindnyájokat lecsendesítette s megigérte, hogy az egész kárt úgy megtéríti a mint csak illik, s eleget tesz mind a borért, mind a tömlőkért, a mikért oly nagyon keseregnek. Dorottya meg Sancho Panzát vigasztalta meg, mondván, mihelyt bizonyossá lesz a felől, hogy Don Quijote csakugyan levágta az óriás fejét, ő meg háborítatlanul birhatja országát: neki ajándékozza a legjobb grófságot, mely az egész birodalomban található. Sancho ebbe aztán belenyugodott, de viszont ő is biztositá a herczegasszonyt, elhíheti, hogy igazán látta az óriás fejét, a ki nagyobb igazság okáért, övig érő szakállt viselt; s ha most nem lehetett is ráakadni, az az oka, hogy ebben a házban minden meg van babonázva, a mint ő már a multkor is tapasztalta mikor itt háltak meg éjszakára. Dorottya azt mondta, ő bizony elhiszi s azért ne is aggódjék semmiről, olyan jól fog menni minden mint a kivánat.
Igy azután a mord-nézésü Pandafilandóval történt rettenetes párbaj után, melynek néhány tömlő veres bor lőn az áldozata, a szívek lassanként lecsillapulván, nemsokára a szemek is lezáródtak és néma csend uralkodott a fogadóban.
XXII. FEJEZET.
Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanul nagyon meggyülik a bajok.
Másnap reggelre volt az indulás elhatározva, Micomiconország felé.
Az utitársaság fölkelt s fel is öltözött már, sőt Sancho épen az istállóba ment, hogy a nagy utra Rocinantet és a maga kedves szamarát fölnyergelje, midőn az ellenséges sors úgy akarta, hogy ép e perczben vetődjék oda a fogadóba az a borbély, a kitől Don Quijote a Mambrin sisakját, Sancho Panza pedig a szamár sallangos szerszámát vette el, melyet aztán a magáénak odaadásával akart némileg kárpótolni. A mint ez a megkárosított borbély az ő szürkéjét az istállóba vezette, megpillantotta Sancho Panzát, a ki épen a szamár-nyerget ígazítgatta. Mihelyt meglátta azonnal ráismert s abban a nyomban nagy hatalmasan rátámadt e szavakkal:
– Csakhogy megvagy, akasztófavirág! Ide a tányérommal, a nyergemmel, ide vele mindennel, a mit elraboltál!
A mint Sanchonak azt kellett tapasztalnia, hogy ilyen váratlanúl megtámadják, s hallania, milyen szidalmakat szórnak ellene: egyik kezével megragadta a szamárnyerget, a másikkal pedig úgy képen teremtette a borbélyt, hogy egyszerre eleredt az orravére. Hanem azért a borbély csak nem eresztette el a zsákmányt, melyet a nyeregben ejtett, sőt ellenkezőleg oly lármát csapott, hogy a fogadó összes népsége, házbeliek és vendégek mind oda futottak a nagy tusa és viaskodás csodájára.
– Ide, ide, a király és a törvény nevében! – kiáltá a borbély – én vissza akarom venni a mi az enyim, s ez a rabló, ez az útonálló még életemtől is megfosztana!
– Hazudsz! – viszonzá Sancho – nem vagyok én útonálló; ezt a zsákmányt az én gazdám Don Quijote becsületes harczban ejtette.
Don Quijote már ekkor szintén ott volt, s nagy örömmel szemlélte, mily derekasan helyt áll az ő fegyvernöke védelemben és támadásban egyaránt; ettől fogva úgy tartotta, hogy csakugyan ember a gáton, s fel is tette magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal mindjárt lovaggá üti, mert meg volt győződve róla, nem válik a lovagrendnek szégyenére.
A borbély a tusakodás folytában egyebek közt ezt is mondotta:
– Olyan igaz, uraim, hogy ez a nyereg az enyim, mint hogy most reggel van s nem éjszaka; úgy ismerem, mintha tulajdon magam készítettem volna, s itt a szamaram az istállóban, az legyen a bizonyságom, hogy nem hazudtam. Tessék felpróbálni rá, s gazember legyek, ha nem úgy áll rajta, mintha csak ráöntötték volna! S mi több, ugyanaz nap, mikor ettől megfosztottak, elvették még egy ujdonatúj réztányéromat is, a melyből még soha sem szappanoztam s a mely egy talléromba került.