MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

– Igaz lelkemre mondhatom, pajtás uram – vevé át a szót megint az erdő lovagjának fegyvernöke – nekem csakugyan az a szándékom, hogy itt hagyom ezeket a lovagos bolondságokat, hazamegyek szülőfalumba s nevelgetem három gyermekecskémet, a kik olyan szépek mint az igaz gyöngy.

– Nekem is van kettő olyan – hogy még a király szeme is megakadna rajtok. De kivált a leányom, az olyan helyre egy leány, hogy mihelyt kormányzóvá leszek, grófnévá teszem s herczegnek adom férjhez, hogy ásó kapa válaszsza el őket egymástól.

– S hány esztendős az a kisasszony, a ki grófnévá készül lenni? – kérdé a másik fegyvernök.

– Úgy tizenöt esztendős körül lehet, ha kettővel nem több vagy kevesebb – viszonzá Sancho – de akkora ám mint valami lándzsa, olyan fris mint a tavaszi reggel, s van olyan ereje mint valami jó béresnek.

– Mind olyan tulajdonság – jegyzé meg az erdők lovagjának fegyvernöke – a mikkel nemcsak grófnévá lehet, hanem akár még fejedelmi trónusra is juthat; hogy a kutya egye meg a leányát, de csak derék lány is lehet!

Mely utóbbi szavakra Sancho meglehetős neheztelőleg igy válaszolt:

– Ne egye bíz azt, hallja kegyelmed, s kegyelmed is jobban megrághatná ám a szót, ha már egyszer kóbor lovagok között vetyeng, a kik magok a megtestesült becsülettudás. Az ilyen kifejezéseket kikérem magamnak.

– Ejnye be kevéssé tudja, pajtás uram – mondá az erdők lovagjának fegyvernöke – hogy az ember hogyan szokta kifejezni dicséretét. Hát nem tudja, hogy ha a bikaviadalon a lovag valami jó lándzsadöfést ejt a bikán, vagy általában ha valaki dolga jól sikerül, a köznép csak igen úgy szokta mondani: hogy a kutya egye meg az emberét ezt ugyan jól nyélbe sütötte! S a mi ebben megszólásnak látszik, az épen a fő- fő dicséret. De ne vitatkozzunk e fölött, pajtás uram. Mondja meg inkább, egészen helyén van-e az esze a kegyelmed gazdájának?

– No már ezt, az igazat megvallva, épenséggel nem mondhatom – viszonzá Sancho – furcsa ember az, pajtás uram! Van annak esze, annyi mint egy egész előljáróságnak, de néha meg úgy megbomlik, hogy siralom látni.

– Akkor hát szakasztott mása az én gazdámnak; az is nagyon okos, ha nem bolond; de ha bolond, akkor aztán nagyon bolond. Kutya baja volna odahaza, úgy élhetne mint a kiskirály, s íme kapja magát, beáll bolondnak, hogy megtalálja egy másik lovag eszét, a ki elvesztette. Ezt keresi hegyen völgyön, már pedig nem tudom, lesz-e benne köszönet, ha megtalálja?

– Lám, a lónak négy lába van, mégis megbotlik – jegyzé meg Sancho – más háznál is csak főznek babot, de nálam mindjárt egy egész üsttel; több uti társa s kenyeres pajtása van a bolondságnak mint az okosságnak; de ha igaz, a mit a példabeszéd tart, ha van, ki a bajban társunk, már ez is vigasztalásunk: akkor én bízvást vigasztalhatom magamat pajtás urammal, hogy szintolyan urat szolgál, a ki csak olyan bolond, mint az én gazdám.

– Bolondnak bolond az, de a mellett bátor – folytatá a másik – és furfangossága talán még bolondságánál s bátorságánál is nagyobb.

– Már ebben az enyim nem egyez meg vele – viszonzá Sancho – mert ebben ugyan nincsen egy szikra ravaszság se; ellenkezőleg olyan jámbor mint a birka. Nem árt az senkinek, inkább mindenkinek a javát akarja; nincs benne egy szikra rosz akarat; akármi gyerek is elhitethetné vele fényes délben, hogy éjjel van. S épen ezért az együgyüségeért úgy szeretem mint a lelkemet, s nem tudok tőle megválni akármennyi bolondságot csinál is.

– Mind a mellett, pajtás uram – mondá a másik – ha a vak vezeti a világtalant, utójára mind a ketten verembe esnek. Jobb lesz nekünk annak idejében tovább állni innen, visszatérni a magunk háza tájára, mert nem jár ám mindig jól, a ki mindig kalandot keres.

Sancho már egyideje mindig nagyobb meg nagyobb szárazakat kortyantott, s úgy látszott, hogy a torka nagyon ki van száradva. Mihelyt a figyelmes erdei fegyvernök ezt észrevette, azonnal így szóla hozzá:

– Úgy látszik annyit tereferéltünk, hogy már a nyelvünk is a szánk padlásához tapad; de van énnekem egy locsolóm a nyeregkápára akasztva, a mi nem épen megvetendő.

S ezzel kis időre eltávozott, de csakhamar visszatérvén, jó nagy kulacs bort hozott magával egy bőrtömlőben, azonkivül majd fél rőf hosszú pástétomot, a mi csakugyan nem nagyítás, mert akkora fehér tengeri nyúl volt benne, hogy a mint Sancho megpillantotta, nem is valami kis fia-gidának, hanem valóságos kecskebaknak nézte.

– S pajtás uram ilyesmiket is szokott magával hordani? – kérdé Sancho mindezek láttára.

– Hát hogyne? – viszonzá a másik – hiszen talán csak nem álltam be olyan éhenkórász fegyverhordozónak, a ki kenyéren meg vízen tengődik? Jobban el van látva az én éléstáram mindenfélével nyeregkápámon, mint akármelyik generálisé mikor táborba készül.

Sancho ugyan nem sokat kérette magát, hanem tüstént hozzálátott s nyelt a sötétben akkora falatokat, mint az öklöm.

– Már az igaz, hogy pajtás-uram csakugyan hű és derék fegyvernök – mondá Sancho – maga a jóság, szívesség, embertudás és becsületesség; már ez a lakoma is tanusítja, a mely, ha nem került is babonaság útján ide, majd úgy látszik, hogy ide lett varázsolva. Ehhez képest én bizony szegény koldus vagyok, a kinek tarisznyájában egyéb sincs valami kevés kis sajtnál, de még az is oly kemény, hogy be lehetne zúzni vele akármely óriás fejét. A sajton kivül valami négy tuczat szentjánoskenyér fityeg ott ugyanannyi dió meg mogyoró társaságában, minek mind az uram szűkmarkusága az oka, meg aztán azon meggyőződése, hogy a lovagrend törvénye azt tartja, hogy a kóbor lovagnak egyébbel nem szabad táplálkoznia, mint aszalt gyümölcscsel meg mezei gyökerekkel.

– Igaz hitemre mondom, pajtás uram – viszonzá az erdei csatlós – az én gyomrom ugyan nem érné be papsajttal, vaczkorral meg erdei gyökérrel. Tartsák meg ezt magoknak lovagtörvényeikkel és szabályaikkal gazdáink s egyék meg, ha akarják; én bizony a nyeregkápára akasztva mindig hordok magammal hideg pecsenyét, meg ezt a tömlő-kulacsot, a melylyel olyan jó barátságban élünk s én úgy szeretem, hogy napjában százszor is megölelem, megcsókolom.

S ezzel aztán odanyujtotta Sanchonak, a ki szájához emelé és szítta, szítta egyre, úgy, hogy majd egy óranegyedig vizsgálta a csillagokat, s mikor aztán elvégezte az ivást, lehajtotta fejét féloldalt s nagyot fohászkodva így szólott:

– Jaj, hogy a kutya egye meg, ejnye de csak kapitális egy ital!

– No lám – jegyzé meg az erdő lovagjának fegyvernöke, a mint Sancho e nyilatkozatát meghallotta – úgy-e pajtás uram is úgy dicsérte meg a boromat, hogy a kutyával etette.

– Már – válaszolt Sancho – be kell vallanom, csakugyan elismerem, hogy az ilyen dícséretben nincsen semmi sérelmes. De hát, uram, pajtás uram, ugy-e ez a bor ciudad-reali?

– Ez már aztán a borismerő! – kiálta fel az erdei csatlós – persze hogy odavaló termés s nem is mai gyerek.

– Az igaz, hogy helyes egy bor! – folytatá Sancho – De hát reménylem, pajtásuram csak tart is olyan embernek, hogy bort a bortól meg tudjam különböztetni? Van nekem a borismerésre olyan helyes természetes ösztönöm, hogy csak a puszta szagáról is megmondom én hol termett, mi fajta, milyen ízü, hány esztendős, hányszor kell lefejteni, egy szóval mindazt, a mi borról csak mondható. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, mert volt az én családomban apai részről két olyan borismerő, a kiknél különbet la Mancha sok számos éven át nem látott. Nagyobb igazság okáért elmondom, mi történt ezekkel egyszer. Bort kóstoltattak velök egy hordóból, s arra kérték, mondják meg, hogy ízlik nekik, jó-e, rosz-e, nincs-e valami hibája? Az egyik csak a nyelve csúcsát mártotta bele, a másik csupán megszagolta. Az első azt mondta, hogy a bornak vasize van; a másik meg azt, hogy bőrszagu. A kié a bor volt, az váltig állította, hogy az ő hordója mindig ilyen tiszta meg olyan tiszta, s nincs rá eset, hogy olyasmit kevertek volna a borába, a mitől annak vasíze vagy bőrszaga lehetett volna. De a két borismerőnek hiába beszélt, azok csak nem tágítottak egy hajszálnyit sem. Idő multával eladták a bort s mikor a hordót kimosták, egy piczi kis kulcsot találtak benne keskeny kis szíjra kötve; – ebből is látható hát pajtás uram, hogy a ki ilyen családból származott, az bátran elmondhatja az ilyes dolgokban a maga véleményét.

– Épen azért mondom – szólt a másik – jobb lesz nekünk, ha a kalandozást abba hagyjuk, s ha otthon van kenyerünk, ne járjunk másutt kalács után, hanem térjünk haza a magunk gunyhójába, ott is megtalál a jó Isten ha ugy akarja.

– Már, a mig uram Barcelonát megjárja, még addig vele maradok, azután majd meglássuk.

A két jó csatlós addig beszélgetett s addig szopogatta a bőrcsutorát, hogy utoljára is az álomnak kellett nyelvöket bekötnie, és szomjukat csillapítnia, mert hogy ezt egészen elolthassa, erről még csak álmodni sem lehet. Igy aztán a majd egészen kiürült kulacsot mindaketten kezökben tartva, szépen elaludtak, s mi egyideig magokra is hagyjuk s azt készülünk elmondani, mi történt ezalatt az erdő lovagja és a Búsképü között.

IX. FEJEZET.

A két lovag társalgása.

Valamint a csatlósok között arról folyt a párbeszéd, a mi őket érdeklette legjobban: hasonlóképen a lovagok is az ő körükbe vágó hőstetteikről szólottak egymásnak. Nem akarjuk társalgásukat széltiben s hosszában leirni; csak azt az egyet ragadjuk meg, mikor az erdők lovagja a többi között igy szóla:

– A mire azonban a legbüszkébb vagyok, s a mit legfőbb dicsőségemnek tekintek, az, hogy párbajban legyőztem azt a nagyhírű lovagot Don Quijote de la Manchát is s kicsikartam belőle azt a vallomást, hogy az én jegyesem, Doña Casildea de Vandalia sokkal magasabb és előkelőbb származásu, mint az ő alacsony Dulcineája, a kinek még a nagyatyja kecskepásztor volt. Ezen egy diadalmat úgy tekintem, hogy abban a világ minden kóbor lovagját legyőztem, mert az említett Don Quijote csakugyan legyőzte mindnyáját: ha tehát én meg ő rajta diadalmaskodtam, az ő híre, neve, dicsősége mind átszállott én reám.

úgy, hogy az említett Don Quijote számtalan hőstette most már mind az enyim, s nekem tulajdonítják. S még sem érzem magamat boldognak, mert van egy ellenséges varázsló, a ki ezen állításomat kétségbe akarja vonni s azt mondja, csak képzelem e diadalmat. Nekem tehát szerteszét kell járnom a világot, éjszakról délig és kelettől nyugotig, hogy kardom hegyével szerezzek bizonyságot állításom igazságának s hazudtoljam meg mindazokat, kik az ellenséges varázslóval egy követ fújnak.

Don Quijote alig tudott hová lenni bámultában az erdők lovagja szavainak hallatára. Százszor meg százszor meg akarta bizony hazudtolni ő, s már már a nyelve csúcsán volt, hogy szemébe mondja: hazudik; mindazáltal még csak türtőztette magát a mennyire lehetett, hogy az majd saját nyilatkozatával legyen kénytelen bevallani hazugságát; s végre nyugodt hangon így szóla hozzá:

– Hogy nagyságod, tisztelt lovag úr, Spanyolország, de sőt az egész világ kóbor lovagjainak legtöbbjét legyőzte, az ellen nincs semmi kifogásom; de hogy Don Quijote de la Manchát is legyőzte volna: már azt kétségbe kell vonnom, s az ön szavaival ellenkezőt állító bölcsnek pártjára állanom. Meglehet, hogy más valakit győzött le, a kit annak tartott, bárha nem sok van olyan, a ki hozzá hasonlítana.

– Megint egy ellentmondó! – pattant föl az erdők lovagja – az égre, a mely bennünket borít, arra mondom, hogy Don Quijotéval küzdöttem, legyőztem és maga-megadására kényszerítettem. Ő magas termetű, sovány képű, csontos, szikár ember; haja már deresedik, orra kissé görbűlt sasorr, s alatta nagy, fekete kajla bajuszt visel; barangolásában a Busképű lovag nevet vette föl s fegyvernöke gyanánt egy paraszt ember jár vele, a kit Sancho Panzának hívnak. Ő maga egy híres hadi ménnek, Rocinantenak a hátát nyomja s kantárát kormányozza, végre pedig menyasszonyáúl egy bizonyos Dulcinea del Toboso nevü pisze orrú parasztleányt tekint, a kit előbb Aldonza Lorenzonak hívtak. Ha még ez sem elég igazságom hitelére, itt ez a kard, a mely majd hitelt szerez még magával a hitetlenséggel szemben is.

Don Quijoteban lángolt a harag, de még el tudta fojtani, hogy ellenfelét utóbb majd annál jobban megszégyenítse. Azért így szóla:

– Csillapuljon lovag úr s hallgassa meg a mit mondani akarok. Tudnia kell nagyságodnak, hogy az említett Don Quijote nekem az egész világon legbensőbb barátom, elannyira, hogy majdnem azt mondhatom róla, úgy szeretem mint tulajdon magamat. Azon kímerítő s részben pontos részben hazug leirás után, melyet felőle és jegyeséről nyujtott, csakugyan azt kellene hinnem, hogy ő maga volt az, a kit nagyságod legyőzött. Más részről azonban szemmel látható és kézzel fogható előttem, hogy az semmi szín alatt sem ő lehetett, ha csak úgy nem történt, hogy igen sok varázsló lévén ellensége – különösen egy a ki folytonosan üldözi – netalán ezek valamelyike ölté fel az ő alakját s győzette le magát, hogy megfoszsza azon nagy hírétől, melyet számára kitünő hőstettei az ismert föld egész kerekségén megszereztek és megteremtettek. Ennek bizonyságára pedig még azt is felhozhatom, hogy íme alig harmad napja ugyancsak e varázslók a bájos Dulcinea személyét és alakját átváltoztatták közönséges rút pórleánynyá; meglehet tehát, hogy így varázsolták el Don Quijotet is. S ha még ez mind nem elég, hogy nagyságodat állitásom igaz volta felől meggyőzzem, ime itt áll Don Quijote maga személyesen, a ki ez igazságot kész fegyverrel is megvédeni, gyalog vagy lóháton, vagy a mint nagyságodnak kedve tartja.

S e szavaknál Don Quijote egész hosszában fölegyenesedék kezét kardja markolatára vetette és várta mire határozza el magát az erdők lovagja. Don Quijote meglepetést, megrettenést térdreborulást s a hazugság bevallását és töredelmes bűnbánat rebegést várt, – ez azonban nem történt, ellenkezőleg az erdők lovagja a legnyugodtabb hangon így válaszolt:

– Ismerős előttem az ilyen felelet; hallottam ezt már másoktól is. Jó, ám ön legyen tehát az igazi Don Quijote. De a ki önt elvarázsolt alakjában egyszer már legyőzte, kecsegteti magát azzal a reménynyel, hogy majd legyőzi másodszor is saját maga valóságában. Minthogy azonban nem járja, hogy a lovagok a magok baját éjnek idején végezzék mint a tolvajok és útonállók: várjuk be a hajnal hasadtát, hogy a nap is tanuja legyen küzdelmünknek. Feltétel gyanánt csak azt szeretném kikötni, hogy a vesztes fél köteles legyen a győztes minden kivánságát beteljesíteni, a mennyiben ez a kivánság a lovag illedelemmel nem ellenkezik.

– Teljes tökéletesen beleegyezem mind a föltételbe, mind a megállapodásba – mondá Don Quijote.

S azzal oda mentek fegyvernökeikhez, a kik még most is hortyogtak, ugyanazon helyzetben a melyben őket az álom meglepte. Felébresztették s megparancsolták nekik, tartsák készen a lovakat, mert mihelyt virrad, véres és gyilkos párbajt akarnak küzdeni.

Ezen hír hallatára Sanchonak ijedtében még a szája is tátva maradt, annyira féltette urát azok után, a miket az erdők lovagja fegyvernökétől hallott gazdája hősiségéről. A két fegyvernök szótlanúl ment, hogy az állatokat összeterelje, melyek azonban, ugymint a három ló és a szamár, egymással mintegy jó barátságot kötve, immár mind egy rakáson állottak.

Útközben az erdei csatlós így szóla Sanchohoz:

– Ugy-e tudja pajtás uram, hogy Andaluciában, a hová mi is valók vagyunk, az a szokás, hogy az ilyen viaskodások alkalmával a szemtanuk se dugják össze kezüket tétlenül mig a hozzájok tartozó felek egymással tusakodnak; azt akarom mondani más szóval, legyen rá készen kegyelmed, hogy a míg uraink vívnak, addig majd nekünk is meg kell egymást tapogatnunk, de úgy, hogy a kékje-zöldje ott maradjon.

– No már hiszen pajtás uram, – viszonzá Sancho – ez a szokás megjárhatja zsiványok meg verekedők közt, de hogy a kóbor lovagok fegyvernökei is ahhoz tartsák magokat, azt ugyancsak nem látom szükségesnek. Én legalább soha se hallottam a gazdámtól semmit ilyes rosz szokásról, már pedig az könyv nélkül tudja a kóbor lovagság minden törvényét. Egyébiránt még ha úgy volna is igaz hogy a fegyvernököknek kutya kötelességök magoknak is dulakodniok a míg uraik dulakodnak, én még sem állanék kötélnek, szívesebben megadom a bánatpénzt mi az ilyen békességesebb indulatú fegyvernökökre ki van szabva, tudom, hogy ez nem rughat többre két font viasz áránál s én szívesen leteszem ezt, mert még így is olcsóbb lesz mint a mennyibe a tépés kerülne a mit a fejemre kellene rakatnom, melyről már előre is látom, hogy ketté van hasítva. Aztán meg énnekem már csak azért se lehet viaskodnom, mert kardom sincs, minthogy soha életemben se kötöttem az oldalamra.

– Ezen igen könnyen segíthetünk – viszonzá az erdei csatlós – van nálam két vászonzsák, egyik akkora mint a másik; pajtás uram fogja az egyiket én meg a másikat s elzsákoljuk egymást egyenlő fegyverekkel.

– Ebbe már beleegyezem – mondá Sancho – mert így inkább csak kiporoljuk egymást mintsem megsebesítjük.

– De nem addig a! – viszonzá a másik, – hanem hogy a szél ki ne kapja kezünkből a zsákot, valami fél tuczat csínos, lapos, félökölnyi kavicsot kell előbb beléjök hánynunk, de úgy, hogy egyikünké se legyen se könnyebb se nehezebb mint a másiké, így aztán jól megrakhatjuk egymást a nélkül, hogy valami nagy bajt okoznánk.

– Ugyan ugy-é? – mondá Sancho – eb a lelke, de jól eltalálta pajtás uram! Lám milyen puha prémmel, lágy párnával akarná kibélelni a zsákját, hogy csak a fejit üsse az embernek, hogy meg ne sántuljon. Hát nem verekszem én, tudja, ha mindjárt selyem gubóval tölti is meg a zsacskóját! Üssék verjék egymást az uraink, ha kedvök tartja, mi meg együnk, igyunk, vígadjunk, úgy is van az időnek gondja rá, hogy életünket elnyisszantsa a nélkül, hogy mi magunk siettetnők a végit; majd leesik, ha megérik.

– Már törik-szakad – viszonzá az erdei csatlós – legalább fél óra folyásáig okvetetlenül verekednünk kell.

– Nem én egy minutáig se! – felelé Sancho – hiszen csak nem leszek olyan goromba meg háládatlan, hogy hajba kapjak azzal, a kivel csak az imént ettem, ittam, vígadtam. És még hozzá minden boszú és harag nélkül! Ki az ördög akarna veszekedni csak ugy potyára?!

– Majd segítek én azon könnyü szerrel – mondá a másik – nevezetesen úgy, hogy mielőtt a dulakodáshoz fognánk, én suttyomban odalopódzom pajtás uramhoz, s kétszer háromszor úgy képen felejtem, hogy a lábam elé rogy, a mi tudom felébreszti haragját, ha úgy aludnék is mint a juhászbunda.

– Tudok ez ellen én is valamit – viszonzá Sancho – a mi egy paraszthajszállal se áll hátrább a kegyelmedénél; fogok egy vendég marasztalót s előbb, hogy sem pajtás uram az én haragomat felébresztené, úgy elaltatom én egy pár suhintással a kegyelmedét, hogy tudom Isten föl nem ébred hamarább mint a más világon, a hol pajtás uram majd megtudja, hogy nem vagyok olyan ember, a kit akár ki is az orránál fogva czibálhasson. Azért hát jó lesz, ha minden ember résen áll, bárha derekabb dolog lenne, ha kiki aludni hagyná a maga haragját; mert nem lehet tudni kiben mi lakik, kicsiny ember nagy bot, a kis csupor hamar felforr, sokan mennek gyapjuért s nyírtan jönnek vissza; az Isten megáldotta a békességet s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt, megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a megmondhatója, hogy én a ki ember vagyok, mivé nem lehetek! Azért tehát jó előre csak azt akarom mondani, uram pajtásuram, hogy ha baj lesz, nem én felelek érte, hanem kegyelmed.

– Jó jó – viszonzá az erdei csatlós – holnap is nap lesz s akkor majd elvállik hány zsákkal telik!

E közben a fákon már ezer meg ezer apró tarka madárka kezdett csicseregni, melyek vegyes vidám hangicsálásokkal köszönteni s üdvözleni látszának az üde hajnalt, mely a kelet kapuján és erkélyein már már meg akarta mutatni bájos arczulatát, fürtjeiről véghetetlen számú omlatag gyöngyöt hullatván alá miknek édes nedvében a füvek megfüremedve, magok is olyanokká váltak mintha töméntelen sok apró gyöngyöt hajtanának s ömlesztenének; a füvekről gyöngyharmat csepegett, a források mosolyogtak, a patakok mormoltak az erdők örültek s a rétek teljes díszbe öltöztek a hajnal elérkeztével.

Azonban alig hogy a hajnal elegendő világosságot szolgáltatott a tárgyakat meglátni s egymástól megkülönböztetni: ime Sancho Panza szemeibe legelőször is az erdők lovagja fegyvernökének orra ötlött, a mely akkora volt, hogy gazdájának majd az egész testét beárnyékolá. Oly éktelen nagy orr volt ez, telisded tele bibircsókkal s bolondgombaszerű szederjes, kék foltokkal, hogy majd egy araszszal alább ért gazdája ajkánál s nagysága, színe, bibircsói s görbülése úgy elrutíták az arczot, hogy a mint Sancho meglátta e szörnyeteget s eszébe jutott, hogy az éjszaka homályában ennek tőszomszédságában evett-ivott: keze-lába úgy el kezdett egyszerre remegni, mint a kit a kórság tör, s megfogadta magában, szivesebben kiáll egy tuczat pofoncsapást, semhogy haragját fölébresztesse s ezzel a madárijesztővel birokra keljen.

Don Quijote is végig mérte ellenfelét, a lovagot, s látta, hogy sisakja lebocsátott rostélylyal a fején van már, úgy hogy arczát ki nem veheté; az azonban látszott, hogy izmos ember, ha nem túlságosan magas is. Panczélja fölött valami felöltőt vagy zubbonykát viselt, úgy látszék tiszta arany szövetből, mely számos apróbb, tündöklő tűkör-foltokkal volt behintve, melyek külsejének kiváló fényt és urias díszt kölcsönzének. Sisakjáról nagy csomó sárga, zöld és fehér toll lengedezett; egy fa derekához támasztott dárdája igen hosszú és vastag volt, s erős vashegye arasznyinál hosszabb. Don Quijote mindezt látta, megfigyelte s a látottakból és megfigyeltekből azt következteté, hogy az említett lovagnak igen erősnek kell lennie, mindazáltal korán sem ijedt meg úgy mint Sancho Panza; sőt ellenkezőleg, nemes magatartással így szólt a Tükrök lovagjához:

– Ha a nagy küzdés-vágy nagyságod udvariasságát nem akadályoztatja, ennek nevében kérem kegyedet, szíveskedjék sisakja rostélyát kissé fölemelni, hogy megláthassam, valjon arcza hősisége is hasonlítható-e külső délczegségihez.

– Akár nyertes, akár vesztes legyen e párbajban – viszonzá a Tükrök lovagja – elég ideje marad a harcz után is arczom meglátására. S ha most nem teljesítem kivánságát, ennek az az oka, mert igen sérelmesnek tartanám Casildea de Vandaliára nézve a sisakrostély fölemelésére pazarolt idővesztegetést, mely ennyivel is késleltetné azon vallomás kicsikarását, melyet tudvalevőleg nagyságodtól követelek.

– De hát legalább addig, a mig lóra ülünk – mondá Don Quijote – megmondhatja lovag úr, én vagyok-e csakugyan az a Don Quijote – a kiről azt állítá, hogy legyőzte?

– Erre nézve annyit mondhatok – viszonzá a Tükrös – hogy ama lovaghoz nagyságod annyira hasolít, mint egyik tojás a másikhoz; minthogy azonban kegyelmedet állítása szerint varázslók üldözik, nem merem határozottan erősíteni, nagyságod volt-e az valóban vagy sem?

– A mi engem illet – felelt Don Quijote – ez nekem elég, hogy kegyelmed csalódásáról meg legyek győződve; a mi pedig azt illeti, hogy nagyságod is belássa tévedését, csak ide a lovakkal, s rövidebb idő alatt mint a mennyi a sisakrostély felemelésére kellett volna, ha isten és karom hősisége el nem hagynak, majd meglátom én kegyelmed arczát s kegyelmed majd belátja azt, hogy a legyőzöttnek gondolt Don Quijote nem én vagyok.

Ezzel félbeszakadt köztük minden szóváltás; lóra pattantak s Don Quijote egy kanyarulatot tett Rocinanteval, hogy a támadásra szükséges távolságra juthasson; hasonlókép cselekedett a Tükrök lovagja is. Azonban Don Quijote nem igen lehetett még húsz lépésnyire sem, midőn a Tükrök lovagja visszahívta, mire megint egymáshoz közelítének mind a ketten, a Tükrös pedig így szólott:

– Ne feledje lovag úr, hogy tusakodásunk feltétele az, hogy a mint már említettem, a vesztes fél köteles a győztes akaratának teljesen meghódolni.

– Tudom – viszonzá Don Quijote – azon kikötéssel azonban, hogy a legyőzöttnek csak azt szabad rendelni és parancsolni, a mi a lovagság korlátain túl nem terjed.

– Igen természetes – jegyzé meg a Tükrök lovagja.

E pillanatban látta meg Don Quijote a fegyvernök ormányát s láttára nem kisebb csodálkozás fogta el őt magát is mint előbb Sanchot elannyira, hogy valami csodaszörnynek gondolta, vagy olyan uj fajta embernek, a milyent a világon eddigelé még nem ismertek.

A mint Sancho látta, hogy gazdája térfogni távozik, semmi áron se kivánkozott a nagy orrúval magára maradni, félve, hogy ha ez orrával az övét csak egyetlen egyszer meg találja is legyinteni, már akkor az ő küzdelmének vége lesz, mert vagy az ütéstől, vagy az ijedtségtől földre roskad. Azért tehát ura után szaladt s Rocinante egyik kengyelszijába kapaszkodott, mikor pedig észrevette, hogy gazdája már fordúlni szándékozik, így szóla hozzá:

– Az isten is megáldja nagyságos uramat, billentsen föl engem kérem arra a tölgyfára, mielőtt még a támadáshoz látna, a honnan sokkal bátorságosabban, de még jobban is láthatom mint a földről, azt a vakmerő viaskodást, melyre nagyságod ezzel a lovaggal készül.

– Vagy is az igazat megvallva – jegyzé meg Don Quijote – úgy-e azért szeretnél a kakasülőre felkuporodni, hogy minden veszedelemtől mentten láthasd a bikákat?

– Mi tagadás, uram – felelé Sancho – ennek a csatlósnak éktelen nagy orra úgy meglepett, de meg is ijesztett, hogy nem merek közeliben maradni.

– Csakugyan akkora is – mondá Don Quijote – hogy ha nem az volnék, a ki vagyok, magam is megdöbbennék tőle; jer tehát, fölsegítlek oda, a hova kivánkozol.

A mig Don Quijote azzal vesződött, hogy Sanchot a paratölgyre fölemelje, addig a Tükrök lovagja elegendő távolságra vonúlt már vissza s gondolván, hogy Don Quijote is ekképen cselekedett, semmiféle trombitaszóra vagy egyéb jeladásra nem várva, lovát megfordítá, a mely sem futósabb, sem szemrevalóbb nem volt Rocinantenál s a tőle telhető legnagyobb sebességgel, tudniillik lassú koczogvást, szembe indúlt ellenségével. Mikor azonban meglátta, hogy Don Quijote azzal van elfoglalva, hogy Sanchot a fára szuszakolja; egyszerre megrántá kantárszíját s a fele uton megállt, a mely jóságot a jó paripa mély háladatossággal fogadott, minthogy úgy is alig lett volna képes megmocczanni.

Don Quijote, a kinek hirtelen visszafordúltában úgy látszott, hogy ellensége vágtatva közelít: nagy gyorsan belenyomta sarkantyuit Rocinante soványságtól horpadó két oldalába, a mi ezt annyira felcsiklandozta, hogy a jelenvoltak utóbbi tanúskodása szerint, most az egyszer csakugyan úgy neki iramodott, mint soha máskor sem azelőtt, sem soha többé azután.

Most tehát ezen ő nála páratlan hevességgel száguldott oda, hol a Tükrök lovagja paripájával megfeneklett, a ki tövig nyomta ugyan sarkantyúját lovába, de csak egy arasznyira se tudta elébbre ösztökélni álló helyétől, a hol négy lábát megvetette.

E kedvező pillanatban, e szerencsés körülmények közt rohanta meg Don Quijote az ellenséget, a ki már lovával is rettenetesen meg volt akadva, azonkívül még dárdája neki szögzésével sem tudott semmi módon boldogúlni. Don Quijote, heves ostromlásában, észre sem vevé az ellenség szorúltságát, könnyü szerrel s minden veszedelem nélkül rája üthetett tehát a Tükrök lovagján, s neki is rontott olyan erővel, hogy ugyancsak pogányúl lelökte lováról s az úgy vágódott a földre hanyatt, hogy se keze, se lába meg se mozdúlt, mintha egészen halva lett volna.

Alighogy Sancho ezt az esést meglátta, csuszott rögtön a tölgyfáról s rohant, a mint csak a lába bírta, a gazdájához. Ez pedig már akkor leszállt Rocinanteról, oda lépett a Tükrök lovagja mellé, megeresztte sisakja állazóját, hogy lássa, megvan-e halva, s ha még él, hogy szabad levegőhez juttassa. És ime látta… De ki tudná csodálkozás, ámulat és meglepetés nélkül hallani, mit látott. Látta a tanuló Carrasco Sámson tulajdon arczát, tulajdon képét a maga valóságos személyében, s a mint látta, nagy harsányon felkiáltott:

– Ide, Sancho, nézd mily hihetetlen látomány. Siess fiam s lásd, mire képes a bűvölés, a boszorkányság és a varázslók!

Sancho oda érkezett, s a mint az egyetemi tanuló arczát meglátta, vetett magára ezer keresztet s mondott ugyanannyi imádságot.

A földre terített lovag e közben az élet legkisebb jelét sem adta, Sancho végre pedig így szólt urához:

– Én a mondó vagyok, uram, ne is gondolkozzunk sokat, hanem fogja nagyságod azt a kardot s üsse torkába ennek a Carrasco Samson formájú tanulónak, hátha hamarjában valamelyik varázsló ellenségét teszi el benne láb alól.

– Nem rosz tanács – jegyzé meg Don Quijote – mert annál jobb, mennél kevesebb az ellenség; s azzal kardot rántott, hogy úgy járjon el, a hogy Sancho tanácsolta.

E pillanatban azonban ujabb csoda történt. A Tükrök lovagjának fegyvernöke szaladt oda nagy lelkendezve, de – most már híre hamva sem volt többé az iménti tenger-orrának.

Messziről kiáltott már:

– Megálljon, señor Don Quijote! Legjobb barátját öli meg, Carrasco Sámsont.

Sancho oda nézett az ismerős hangokra, s most orrtalansága ijeszté meg majdnem épen annyira mint az előbb nagyorrusága. Meglepetesében egyebet se tudott kérdeni ez egy pár szónál:

– Hát az orrod?

– Az orrom? – kérdé a másik tettetést színlelve – talán itt van az arczom közepén.

– Igen, de az a másik!

– Sancho pajtás – mondá a rútságából megint emberi formát öltött fegyvernök – ugyan ne tréfálj. Nem ismersz? Nem látod, hogy én testestől lelkestől Cecial Tamás vagyok, a te földid és komád.

– Szentséges szüz Mária! kiálta fel Sancho mintegy nehéz álomból lassanként felocsudva – akármi legyek, ha ez nem a Cecial Tamás, falunkbeli szomszédom és komám! De hát az orrod hol van, ember, az a te rettenetes ormányod?!

– De Sancho! – erősködék a másik is – félrebeszélsz? Láttál te engemet valaha máskép mint a magam tisztességes orrával?

– Varázslat, varázslat! – mormogá Sancho – kézzel fogható varázslat!

És egyre rázza a fejét csodálkozásában.

– S pedig gonoszindulatú, ellenséges varázslat! tevé hozzá Don Quijote is – a mely halálos ellenségeinket egyszerre legjobb barátainkká változtatta el, hogy kiirtásukban s ez által teljes diadalunk élvezésében megakadályoztasson.

– Pedig meg ne öljön bennünket, lelkem édes señor Don Quijotém – esdeklék Cecial Tamás térdre borúlva – mert én az igazi Cecial Tamás vagyok, ez a lovag pedig, ha ugyan estében meg nem halt, a valóságos Carrasco Sámson!

E közben a Tükrök lovagja is magához jött, mit Don Quijote észre vevén, kivont kardja hegyét a földön fekvő szemének szögezte s így szóla hozzá:

– Egyedül annak köszönheted életben maradásodat, a kinek képét hirtelen magadra öltötted, nyomorúlt, s a ki nekem igen kedves barátom. De még így is halál fia vagy, ha ünnepélyesen el nem ismered, hogy a páratlan Dulcinea del Toboso, származására, tehetségére és tulajdonaira nézve annyira fölötte áll a te Casildea de Vandaliádnak, mint a menny a földnek!

– Elismerem! – nyögte a szegény Sámson keservesen, a kinek estében majd minden csontja kiment a helyéből.

– Fogadod-e továbbá – folytatá Don Quijote, – hogy ha e tusakodás, s a mint igaz ügyemtől előre várható vala, az én diadalommal végződő párbaj után még életben maradsz, elmégy Tobosoba, megjelensz Dulcinea előtt, és fejedelmi palotáját térden csúszva háromszor megkerülvén bebocsátást kérsz hozzá, bevallod előtte bűnödet és felajánlod magadat életre-halálra, hogy ám azt cselekedje véled a mit épen kedve tart.

– Fogadom – nyögé Sámson – s oh bár csak meg is tehetném, magam szeretném legjobban!

– Igéred-e végűl – így fejezé be vallatását Don Quijote – hogy, ha Doña Dulcinea del Toboso szabadon bocsát, azonnal fel fogsz keresni engemet, kihez hős tetteim híre és nyoma elegendő vezető gyanánt fog szolgálni, hogy eljöjj és híven elmondd mit végzett, minő büntetést szabott rád Dulcinea, s te mennyire feleltél meg kötelességednek?

– Igérem! – mondá a vallatott.

– Valamint még azt is hinned és vallanod kell – tevé hozzá Don Quijote – hogy ama lovag, a kit legyőztél, nem volt s nem is lehetett Don Quijote de la Mancha, hanem más valaki, a ki hozzá hasonlított; valamint én is hiszem és vallom, hogy te bármennyire hasonlíts is a tanuló Carrasco Sámsonhoz, nem az vagy, hanem más valaki a ki hozzá hasonlít s a kit ellenségeim annak képében állítottak ide szemem elé, hogy lángharagomnak kitörését visszatartóztassam és fékezzem s fényes győzedelmem dicsőségét csak szelíden használjam.

– Mindent akképen vallok, hiszek és érezek a miképen nagyságod vallja, hiszi és érezi – viszonzá a csipertes lovag, de most arra kérem, emeljenek föl, ha lehetséges, mert igazán úgy megütöttem magamat, hogy kékebb zöldebb lehetek az égboltozatánál.

Don Quijote és a maga fegyvernöke, Cecial Tamás emelték föl, mely utóbbiról Sancho le nem vette a szemét s utoljára is így szólott hozzá:

– Tomé, Tomé, ha most nem te volnál az, a ki vagy, diadalunk jogos zsákmánya gyanánt bizony elvenném tőled azt a maradék nyúlpástétomot meg a mit a kulacsban még benne hagytunk. De így nem bántlak, nem veszem el tőled, – eredj haza békén s hirdesd el a faluban, hogy Sancho Panza milyen nagylelkü fegyverhordozó.

Cecial Tamásnak annyira leesett az orra, hogy válaszolni se tudott komájának. Kedvök szegetten keltek utra legyőzött gazdájával s a mennyire csak a sérülés megengedé, sietve is, hogy mentől előbb falut érjenek, a hol a megsérült lovagra flastromot rakassanak s kificzamodott csontjait helyre igazítsák.

Mig azonban ők odaérnek, mi hamarjában elmondhatjuk, hogy a Tükrök lovagja csakugyan Carrasco Sámson volt, a ki a lelkész és a borbély tudtával azért ösztönzé egykor oly nagyon harmadik kirándulására is Don Quijotet, mert azon tervet koholta, hogy majd ő is felöltözik kóbor lovagnak, utána megy, párbajra hívja, legyőzi – a mit bizonyosan hitt – s akkor aztán azt tűzi ki diadala jogánál fogva, hogy Don Quijote menjen haza rögtön s egy álló esztendeig ki ne merjen mozdulni falujából, mely idő alatt talán majd csak eszére lehet téríteni.

Fegyvernöke gyanánt csakugyan az igazi Cecial Tamást, Sancho komáját vitte magával a ki nem viselhetvén lebocsátott sisakot: azon esetre, ha Sancho Panzával találkozik, a felismertetés veszedelmének elkerülése végett egy nagy ál-orrot hordott zsebében, melyet akkor éjjel mindjárt fel is ragasztott s mely úgy eltorzítá ábrázatát.

A szerencse azonban nemcsak hogy nem kedvezett Carrasco Sámson tervének, sőt annyira ellenséges volt, hogy bizony élete forgott koczkán. Ennek megmentése végett volt kénytelen a szegény Cecial Tamás is hirtelen lekapni és zsebredugni a nagy orrot, s megismertetni magát Sanchoval. De meg is fogadta ekkor, hogy sem fegyverhordozónak be nem áll többé, sem pedig a maga tisztességes orrán kívül semmi mást soha életében se kiván ezután viselni az ábrázatán.

X. FEJEZET.

Hogyan lett a Bús-képű lovag Oroszlán lovaggá.

Valamint minden diadala rendesen büszkébbé, elbizottabbá s a lovagosdiban még hóbortosabbá tette Don Quijotét, úgy a mostani párbaj után is különös nagy elégedettséggel folytatá útját, mert dicsősége érzetében csakugyan azt hitte, hogy ez idő szerint a kerek világnak ő a legderekabb kóbor lovagja. Már ezentúl akármi kalandba ereszkedjék is egy se lesz olyan a mit ne fogna jól és sükeresen végrehajtani. Föl se vette többé a bűbájosságot és a varázslókat, hiszen ime most a megtestesült varázsláson győzelmeskedett, hihetőleg valami jóakaró bűbájos segítségével, a ki az ellenségesnek ellene szegűlt A töméntelen sok botütés, a mit lovagsága folytán kapott, sem az a kőzápor, mely fogai felét kiütötte, mind ez eszébe se jutott többé, s azt mondá magában: ha szerit tudná ejteni, hogy Dulcineát feloldhatná valami uton módon a varázs alól, nem irigylené a legnagyobb szerencsét sem, melyben a mult századok akármelyik leghíresebb kóbor lovagja részesült vagy részesülhetett.

Még folytonosan ez a képzelődés foglalkoztatá, mikor Sancho egyszer így szóla hozzá:

– Nem csodálatra méltó-e, uram, hogy az én eszemben még most is az én Cecial Tamás komám rettenetes és iszonytató orra jár minduntalan?

– S te csakugyan azt hiszed, Sancho – kérdé Don Quijote – hogy a Tükrök lovagja a tanuló Carrasco volt, fegyvernöke meg a te Cecial komád?

– Magam se tudom mit feleljek – viszonzá Sancho – de annyi szent, hogy nagyobb hasonlatosságot az utósó porczikáig soha életemben se láttam mint e között, meg azon emberek között a kiket ábrázoltak.

– Beszéljünk okosan, Sancho – felelt Don Quijote. – Jer ide. Ugyan mi oknál fogva eshetett volna meg az, hogy a salamancai egyetem egyik fénycsillaga, a tanuló, Carrasco Sámson kóbor lovaggá öltözzék, védő és támadó fegyverekkel lássa el magát, hogy velem viadalra keljen? Avagy ellensége voltam én valaha? Szolgáltattam-e okot arra bármikor, hogy haragosom legyen? Vetélytársa vagyok-e én? avagy ő fegyverviselő férfiú-e, hogy talán irígyelje azt a dicsőséget, melyet én a fegyverhordás által kivívtam?

– De az a rettenetes nagy hasonlatosság, uram!

– Mind csak az engem üldöző roszakaratú varázslók csalfasága és ármányossága – mondá Don Quijote a komoly meggyőződés hangján. Azok előrelátták, hogy e párbajban én leszek a győztes, úgy intézték tehát a dolgot, hogy a legyőzött lovag öltse föl egyszerre az én kedves tanuló barátom képét, hogy iránta érzett barátságom vesse magát kardom éle és karom szigorúsága közé, s az mérsékelje szivem méltó haragját, s ekképen menthesse meg életét az, a ki csalfaság és ármány által az enyimtől akart megfosztani engemet. A minek bizonyságára, magad tudod, Sancho, saját tapasztalatodból, mely nem fog hazugságban hagyni s ámítani, mily könnyű a varázslóknak az arczokat átváltoztatniok s a szépet rúttá, a rútat széppé tenniök, hiszen alig egy-két napja tulajdon szemeddel láttad a páratlan Dulcineát, a maga főúri egész természetes valóságában, mig viszont én csak egy igen közönséges tenyeres, talpas, durva munkához szokott parasztleányt láttam. S ha már ez az átkozott varázsló elég vakmerő vala egy ily szörnyű átváltoztatást vinni véghez, nincs abban semmi különös, ha ugyanazt cselekedte Carrasco Sámson és a te komád képével, hogy kiragadja markomból a győzelem dicsőségét. Mindazáltal akármint legyen is, nekem megvan az a vigasztalásom, hogy utóvégre akármi alakot öltött legyen, mégis csak én diadalmaskodtam ellenségemen.

– Isten tudja mindennek igazságát – viszonzá Sancho, s mivel tudta, hogy Dulcinea átváltozása az ő csalfasága és ármánykodásának munkája: sehogy sem volt kibékülve az egész eseménynyel. Mert ha Carrascónál is csak olyan túlvilági varázslás játszott szerepet, a milyen Dulcineánál, akkor ugyan nagy bolondnak kell annak lennie, a ki elhigyje, hogy a szemmel láthatók és kézzel foghatók nem azok, a kik.

Most azonban nem mert gazdájával feleselni, nehogy olyan szót találjon kivakkantani, a mi által kisülne hazugsága.

Ez a beszélgetés folyt közöttük, midőn egy ember érte utól őket, a ki ugyancsak ezen az úton jött nyomukba egy igen szép almásszürke paripán. A lovasnak mind öltözete, mind arcza, mind nyájas köszöntése, melylyel a lassabban haladókat üdvözlé, mind arról tettek tanúságot, hogy előkelő állású s művelt lelkű ember lehet. Don Quijote az ilyenek társaságát mindig nagyon kedvelvén, most is nemcsak a legudvariasabban viszonzá köszöntését, hanem még így is szóla hozzá:

– Lovag úr, ha nagyságod egy úton megy velünk, s útja nem épen nagyon sietős, igen nagy hálára kötelezne, ha mihozzánk csatlakoznék.

Az útas megrántotta sebesen futó paripája kantárszárát s így felelt:

– Nagy szerencsémnek fogom tartani, ha nagyságod társaságát élvezhetem. Utam egyenesen erre vezet, nem is szerfölött sietős, a mennyiben látogatóból haza megyek, s igy kész örömmel fogadom el a szíves meghívást, mely kétségkívül csak nekem lesz nyereség.

Don Quijote nem késett ez udvarias szavakat még udvariasabbakkal viszonozni, s egyszersmind tetőtől talpig szemügyre venni a majdnem egészen zöld ruhába öltözött lovagot. Korára nézve ez mintegy 50 éves lehetett, haja ritka, orra hajlott s tekintete félig vidám, félig komoly, szóval mind öltözete, mind egész alakja arról tettek tanúságot, hogy nem közönséges ember. A mit viszont a Zöld lovag jegyzett meg Don Quijote felől, az volt, hogy ilyen fajta meg külsejű embert soha életében eddigelé még nem látott. Bámulta lova hosszúságát, a lovag magas termetét, arcza soványságát és sápadtságát, fegyverzetét, egész külsejét s magatartását, a mi olyan képet s alakot mutatott, a milyet ez országban már régtől fogva nem láttak.

Don Quijote igen jól látta, mily nagy figyelemmel nézi őt az idegen, s leolvasta meglepetéséről titkos ohajtását is, s a mily udvarias és szíves volt, hogy másoknak kivánságát teljesítse, s azoknak örömet szerezzen, most sem várta be amannak kérdését, hanem maga ment feléje s így szóla hozzá:

– Nem csodálom, hogy nagyságod annyira megbámulja azt a bennem látott alakot, mely annyira újszerű és oly eltérő a mindennap látható alakoktól. Nagyságod csodálkozása azonban rögtön alább fog hagyni, ha kimondom, a minthogy ki is mondom, hogy én azon lovagok közé tartozom, a kikről azt szokták mondani, hogy kalandok után járnak. Szülőföldemről eltávoztam, vagyonomat elzálogosítám, kényelmemről lemondtam s a szerencse karjai közé vetettem magamat, hogy ám vigyen a merre néki tetszik. Fel akartam támasztani halottaiból a már enyészetnek induló kóbor lovagrendet s immár jó ideje, hogy járom is a világot és sokat gyámolítottam, sokat fölsegítettem. S igy jeles, számos és keresztyén hős tetteimért kiérdemeltem azt, hogy nevemet a hír máris felkapja hangzatos ajakára és ismertté tegye nagy meszsze földön. Szóval, hogy röviden egybefoglaljam, én Don Quijote de la Mancha vagyok, más néven a búsképü lovag; s bárha igaz, hogy nem illik az embernek maga-magát dicsérni, nekem néha meg kell tennem, a mikor nincs körülöttem másvalaki a ki dicsérjen. Ekkép tehát nemes uraságod nem csodálkozhatik ezentúl oly szerfölött sem e lovon, sem e dárdán, sem e pajzson, sem e fegyvernökön, sem egész összes fegyverzetemen, sem arczom sárgaságan, sem neki vékonyodott soványságomon, ha már tudja ki vagyok én s minő tisztséget gyakorlok.

E szavak után Don Quijote elhallgatott. A zöld ruhás pedig, a mint feleletének késedelmezéséből nyilván kitűnt, maga sem volt tisztában magával mit válaszoljon; jó sok idő mulva azonban végtére így szólott:

– Meglepetésemből igen jól kitalálta szivem ohajtását lovag úr; azonban csodálkozásomat még sem tudta eloszlatni, sőt ellenkezőleg még jobban fölgerjeszté, mert igazán nem tudom elképzelni, hogy a mai világban hogyan tarthassa valaki szükségesnek a kóbor lovagságot, s hogyan lehessen kedve kóbor lovagnak állani.

A zöld köpenyes e szavaira, kit Don Diegonak hívtak, Don Quijote a maga szokott áradozó modorában válaszolt, védve a lovagságot és lovagregényeket, a mit Sancho már annyiszor, de annyiszor hallott, hogy maga is majdnem könyv nélkül el tudta volna már mondani. Ez a beszélgetés tehát nem lévén ínyére, letért az útról, hogy egy kis tejet vagy más egyéb ilyest kérjen azoktól a pásztoroktól, a kik ott a közelben épen juhaikat fejték.

A két úr között tovább folyt a heves beszélgetés, midőn Don Quijote egyszer feltekintett s látta, hogy egy szekér jön velök szemközt mely teli van tűzdözve királyi lobogókkal. S mindig, valahányszor csak a kóbor lovagságot valaki megtámadta, ő azonnal rajta volt minden áron alkalmat keresni, hogy az ellenkező nézetűeket cselekedetek tanubizonysága által győzze meg a kóbor lovagság szükséges voltáról, úgy most is azonnal az villant agyán keresztül, hogy itt olyan kaland kínálkozik, mely a kóborság dicsőségét bizonyosan elé fogja mozdítani s iránta tiszteletet gerjeszteni még abban is, a ki – mint látszék – ellenszenvvel viseltetett ellene. Nagy fenszóval odakiáltott tehát Sanchohoz, jőjjön tüstént s hozza hamar a sisakját.

Neve hallatára Sancho mindjárt felfigyelt, de meglehetős zavarba jött mikor azt hallotta, hogy olyan sürgetve siettetik visszatértét. Ugyanis igen kellemes dologgal volt elfoglalva; a mennyiben épen akkor elkészült friss túrót vett a pásztoroktól, kiknél ez is volt kapható. Hamarjában azt se tudta mit kezdjen a túróval, hová tegye, mibe vigye, már pedig ha egyszer kifizette az árát, bizony csak nem akarta ő ott hagyni hamarosan; abban állapodott meg tehát, hogy beleönti gazdája sisakjába. A sisak ugyan is szépen ott függött az ő nyerge kápájára akasztva, s belseje szinte maga kínálkozott arra, hogy a még egészen puha túrót beletegye. Meg is tette, s azzal nyomban oldalba ütvén két sarkával szamarát, sietve nyargalt gazdájához.

– Ide hamar! – szóla Don Quijote, ki sem mondva a sisak nevét, hanem úgy a mint volt egyenesen elkapva Sancho nyerge mellől – vagy én nem értek a kalandokhoz, vagy itt olyasmi van készülőben, a mi minden kételkedéssel szemben, örök dicsőséget szerezhet a kóbor lovagságnak.

Sancho sejté mi van készülőben; de hiában! sem nem merte, sem nem lehetett már figyelmeztetni urát, hogy a sisakot úgy a mint van a világ minden kincseért se nyomja a fejébe, mert mindjárt szörnyü csunya dicsőséget lát az egész kóbor lovagság. Don Quijote hirtelen föltette a sisakot, s harczra készülve, jó erősen bele is nyomta fejébe, miáltal a turó úgy összenyomódott, hogy levet eresztett s a savó végig csorgott a hős manchai lovagnak, a kóbor lovagság tükrének és virágának képén, szemén, száján, bajuszon és szakállán.

Soha olyan meglepetést, mint Don Quijoteé e váratlan eseményre!

– Mit jelentsen ez Sancho? – kérdé látható megdöbbenéssel. – Majd úgy látszik, mintha a koponyám lágyúlna vagy agyvelőm kezdene olvadni, vagy tetőtől talpig csurom-viz lennék az izzadtságtól. Meg lehet hogy izzadok, de bizonyára mondom, nem félelemben. Kétségtelen, hogy ez rettenetes kaland lesz, a mi rám várakozik. Adj valamit, a mivel megtörülközhessem, mert ez a tenger verejték majd megvakít.

Sancho mélyen hallgatott s oda nyujtott neki valami kendőt, és áldá magában az istent, hogy gazdája nem jött a dolog igazi nyomára.

Don Quijote megtörülközött, aztán levette a sisakot, hogy lássa, mi hűtötte le úgy a fejét s megpillantva benne azt a fehér kását, orrához vitte s megszagolta.

– Dulcinea del Toboso, páratlan tökéletességű királyném üdvösségére mondom – kiáltá fel lángharaggal – te most-öntött túrót tettél a sisakomba, semmire való gazember, esztelen fegyverhordozó!

Mire Sancho a legnagyobb higgadtsággal és tettetett nyugalommal így felelt:

– Ha túró, úgy adja ide nagyságod, hadd eszem meg; de mégis… egye ám meg az ördög, a ki bele tette. Ugyan hogy lehettem volna én olyan vakmerő, hogy nagyságod sisakját így bemocskoljam? Ezt ugyan jól eltalálta nagyságod. Igaz hitemre mondom, señor, a mint isten tudnom adta, már bizonyos, hogy a boszorkányosok között nekem is meg vannak a magam ellenségei, a kik azért üldöznek, a miért hogy keze-lába vagyok nagyságodnak. Azok tették ebbe a sisakba ezt a rondaságot, hogy nagyságodat rám haragítsák, hogy aztán szokása szerint össze-vissza törje, zúzza minden bordámat. Most az egyszer azonban porúl jártak, mert tudom isten, van az én uramnak annyi esze, hogy meggondolja, hogy én nálam se tej, se más ilyes nincsen, de meg ha volna is, inkább a gyomromba raktam volna, mint a sisakomba.

– Az is meglehet – mondá Don Quijote.

Don Diegonak, a ki mindezt látta, hallotta, nem fogyott csudája kivált akkor, a mikor Don Quijote szemét, száját, arczát, sisakját megtörülvén, ezt meg-meg fejére tette, lábát keményen megveté kengyelében, kardját megtapintotta s aztán dárdáját marokra fogva így szóla:

– Most már jőjjön a minek jönni kell, én itt vagyok s kiállok bátran magának az ördögnek is!

E közben a fellobogózott különös kocsi oda érkezék hozzájok. Valami roppant nagy zárt ketrecz volt rá téve, mely az egész kocsit elfoglalta. Ember pedig más sem jött velök, mint a kocsis öszvérháton s rajta kívül egy másik ember, a ki a kocsi elején ült.

Don Quijote útjokba állt s igy szóla hozzájok:

– Hová atyafiak? Micsoda kocsi ez, mit visznek rajta s milyen lobogók ezek?

Mire a kocsis ekképen válaszolt:

– A kocsi az enyim, rajta pedig két hatalmas oroszlánt viszünk ketreczben. Az orani helytartó küldi az udvarhoz ő felségének ajándékba; a lobogók urunk és királyunk lobogói, annak jeléül, hogy az övé, a mit viszünk.

– S nagyok ezek az oroszlánok? – kérdé Don Quijote.

– Olyan nagyok – vette át most a szót a kocsi elején ülő ember – hogy nagyobbakat sohasem hoztak Afrikából Spanyolországba. Én vagyok az etetőjök, s hoztam én már máskor is oroszlánt, de még ekkorát soha egy ízben sem. Épen egy pár, him és nő. A him itt van az első ketreczben, a nőstény pedig a hátulsóban; ma még nem ettek s éhesek is nagyon, mi végre kérem is nagyságodat, ne tartóztasson bennünket, mert sietnünk kell, hogy mentül előbb megetethessünk.

Mire Don Quijote ajkait mosolyra vonva így válaszolt:

– Oroszlán-kölykeket hozzám? Hozzám fia-oroszlánokat és e mostani órában? De, istenemre mondom, majd megmutatom azoknak az uraknak, a kik ide küldték, vagyok olyan ember, a ki nem ijed meg az oroszlánoktól! Szálljon le, jó ember, s minthogy kegyelmed az oroszlán etető, nyissa ki csak ezeket a ketreczeket, ereszsze ki e vad állatokat, hadd mutassam meg nekik e nyílt mezőn, ki az a Don Quijote de la Mancha, minden bűbájos daczára és ellenére is, a kik ezen oroszlánokat ide küldték.

– Ahá! – mondá magában e szavakra a nemes úr – most üt ki a szög a zsákból, hogy a mi lovagunk milyen legény! A túró csakugyan fellágyította koponyáját és elhigította agyveléjét.

E közben Sancho is oda lépett Don Diegohoz és így rimánkodék:

– Uram, az isten szent szerelmére kérem, akadályoztassa meg nagyságod valami módon, hogy gazdám bele ne kössön az oroszlánokba, mert ha beléjök köt, itt szaggatnak bennünket darabokká, a hányan csak vagyunk.

– De hát oly bolond a kegyelmed gazdája – viszonzá a nemes – hogy csakugyan attól lehet tartani, hogy beléjök köt az ilyen vad állatokba?

– Nem bolond az uram, – felelé Sancho – hanem vakmerő.

– Majd teszek én róla, hogy ne legyen az – mondá a nemes – s ezzel odalépvén Don Quijotehoz, ki az etetőt egyre sürgeté, hogy a ketreczajtót kinyissa, így szóla hozzá:

– Lovag úr, a kóbor lovagoknak csak olyan kalandokba kell bocsátkozniok, a melyek felől remélhetik, hogy jó véget érnek, nem pedig olyanokba, a melyekről előre láthatják, hogy rajta vesztenek. Mert az olyan bátorságban, mely a vakmerőség határán is túl megy, több a bolondság mint a hősiség. Ezek az oroszlánok egyáltalában nem nagyságod ellen jönnek; eszök ágában sincs! Ajándékba küldték a királynak, s kár lenne útjokat állani és feltartóztatni.

– Ilyen dologba ne avatkozzék az, ki a kóbor lovagság szükséges voltát tagadja – viszonzá Don Quijote meglehetős ingerülten. – Ez az én dolgom, s én tudom, hogy ezek a tisztelt oroszlánok én ellenem jönnek-e vagy se?

S azzal megint az oroszlánetetőhez fordúlva, így szóla:

– Lelkemre mondom, silány ficzkója, kinyisd nekem tüstént azokat a ketreczeket, máskülönben a kocsihoz szögezlek ezzel a dárdával.

A kocsis látva, hogy ennek a fegyveres kisértetnek ugyan hiába beszélnek, igy szóla hozzá:

– Kegyelmes uram, csak azt engedje meg, hadd fogom ki öszvéreimet s hadd meneküljek velök, míg az oroszlánokat ki nem eresztik, mert ha ezek odalesznek, ki nem heverem holtom napjáig sem, mert se égen, se padláson nincs egyebem ennél a kocsinál meg öszvéreimnél.

– Oh kicsinyhitű! – viszonzá Don Quijote – szállj le tehát és fogj ki s tégy kedved szerint, bárha tudom, hamar belátod, hogy hijába való munkát cselekedtél s ez az aggodalmad merőben felesleges volt.

A kocsis földre ugrott, s a mint tudott oly sebesen látott a kifogáshoz, mig az oroszlánetető nagy fenszóval ezt mondá:

– Tanú gyanánt hívok fel minden embert valaki csak itt van, hogy akaratom ellen s kényszerüségből nyítom ki a ketreczeket s eresztem ki az oroszlánokat, s hogy szemébe mondom ennek az urnak, hogy azon kárért és veszedelemért, a mit ezek a vadállatok okozni fognak, ő a felelős s neki kell megtérítenie mindent, még az én béremet és jussomat is. Az urak meg előbb semmint ajtót nyitok, meneküljenek mind, a hová tudnak, mert a mi engem illet, én nem félek, hogy az orszlánok bántsanak.

A nemes úr még egyszer megkérte, ne tegyen ilyen bolondot, mert valóságos istenkisértés ily esztelenséget elkövetni. Mire Don Quijote azzal válaszolt: tudja ő, hogy mit cselekszik. A nemes azt felelte, vigyázzon, ő azt hiszi, csalatkozik.

– Már most, uram, – szakasztá félbe Don Quijote a beszélgetést – ha nem akar nézője lenni annak, a mi nagyságod véleménye szerint szomorújáték lesz, akkor kapja sarkantyuba a lovát és meneküljön. Minek hallatára Sancho könnyes szemekkel kért, könyörgött, hagyjon fel szándékával, mert hiszen ahhoz képest, a mi itt készül, a szélmalomharcz, a szörnyü kótisok, egy szóval életének minden aja-baja mind csupa merő lakodalom.

– Uram, kedves uram – rimánkodék Sancho – itt nincs ám semmi boszorkányság vagy ilyesféle, hanem van akkora igazi oroszlán, hogy a mint én a ketrecz hasadékán keresztül csak a körmit megláttam, mindjárt azt kellett gondolnom, hogy a melyik oroszlánnak ekkor a körme, az maga nagyobb lehet egy hegynél.

– Legalább félelmed – viszonzá Don Quijote – látja, tudom, akkorának mint a félvilág. Eredj Sancho, hagyj magamra, s ha itt halok meg, tudod már, mibe egyeztünk egykoron. Dulcineához elmégy… De nem mondok többet.

Most már bizonyos volt, hogy nem akar felhagyni esztelen szándékával.

A zöld ruhás lovag kész lett volna erővel is ellenállani, azonban belátta, hogy fegyvereik nem egyenlők s nem tartotta észszerűnek, bolond emberbe belekötni, már pedig Don Quijotét most egészen annak ismerte. A lovag nem hagyott alább az oroszlán-etetőhez intézett sürgetéseivel s fenyegetőzéseivel, minek aztán az lett a következménye, hogy a nemes úr sarkantyúba kapta a paripáját, Sancho meg a szamarát, valamint a kocsis öszvéreit, s eszök veszetten futtatni kezdének, mindnyájoknak az lévén legfőbb törekvésök, hogy a kocsitól mentül tovább juthassanak, mire az oroszlánok a ketreczből kiszabadúlnak.

Sancho már előre megsiratta gazdája halálát, mert egészen bizonyosnak hitte, hogy ez alkalommal ott vesz az orszlánok körmei között; átkozta a sorsot és jajt kiáltott még arra az órára is, mikor arra tökélte el magát, hogy megint szolgálatba lépjen. Azonban minden sírása, jajgatása se gátolták, hogy a szamarat mindegyre ne sarkalja, hogy mind messzebb meg messzebb legyen a kocsitól.

A mint az oroszlán-etető látta, hogy a menekvők már jó távol estek, ujra kérte, könyörgött Don Quijotenak s még egyszer elmondta a már elmondottakat, a lovag azonban csak annyit felelt, hogy ezt már hallotta, s ne fáraszsza magát több kéréssel, könyörgéssel, a mi úgy sem használ semmit, hanem inkább siessen.

Az alatt, mig az oroszlán etető az első ketreczajtó nyitásához látott, Don Quijote arról gondolkozott, hogyan lesz jobb a viadalt küzdeni, gyalog e vagy lóháton? Végre arra határozta el magát, hogy gyalog küzd meg, mert attól tartott, hogy az oroszlánok megpillantása Rocinantet elrémítené. Ennek következtében a földre pattant, dárdáját félre lökte, pajzsát karjára füzte, kardját kirántotta s kimért léptekkel, bámulatra méltó hidegvérűséggel s bátor szívvel oda ment a kocsi elé, magát lelke mélyéből isten és Dulcinea kegyeibe ajánlva.

Mikor az oroszlán-etető látta, hogy Don Quijote már ott áll egészen csatára készen, s neki a hím-oroszlánt ki kell eresztenie, ha csak a megsértett és vakmerő lovag haragját magára vonni nem akarja: csinján kinyította azon ketrecz ajtaját, melyen belűl – a mint már említettük – a hím-oroszlán volt, a mely csakugyan rendkívül nagynak s borzasztó és ijedelem gerjesztő tekintetűnek látszék. A legelső is, a mit tett, az vala, hogy megfordúlt a ketreczben, a melybe vetették, körmeit kimeresztette s egész hosszában kinyujtózék, aztán száját feltátott, roppant nagyot ásított, s majdnem két arasznyi nyelvét kiöltötte, megnyalta vele szemét s megmosta arczát. Mikor ez megtörtént, fejét kinyujtotta a ketreczből, jobbra balra széttekintett, szikraképen égő két szemével s olyan tekintettel, oly fenyegető mozdulattal, hogy magát a megtestesült vakmerőséget is el tudta volna rémíteni. Egyedül az egy Don Quijote kísérte szakadatlan figyelemmel s alig várta, mikor ugrik le már a kocsiról, mikor kaparíthatja kezei közé, hogy aztán darabokra szabdalja.

Páratlan hóbortossága egész eddig a szélsőségig ment; a nagylelkü oroszlán azonban sokkal illedelmesebb lévén mintsem merész, s mitse törődve azzal a sovány, csupa csontja-bőre lovaggal, szépen megfordúlt, s farka táját tartva neki Don Quijotenak, nagy csendesen és nyugodtan ujra lefeküdt a ketreczbe. Don Quijote ennek láttára azt parancsolta a felvigyázónak, csapkodjon rá az oroszlánra s kényszerítse így a kiugrásra.

– De már azt nem teszem – viszonzá a felvigyázó – mert ha én izgatom, legelőször is engemet szaggat szélylyel. Nagyságod nagyon beérheti azzal, a mi történt, mert ennél többet a legnagyobb bátorságtól sem lehet követelni; nem jó lenne még egyszer szerencsét próbálni. Az oroszlán előtt nyitva az ajtó, szabadságában áll kirontani vagy benn maradni, minthogy pedig mindeddig ki nem rontott, nem is fogna kirontani egész nap se. Nagyságod szívének hősiségéről senkinek sem lehet többé semmi kétsége. Semmiféle bajnok küzdő sem lehet egyébre kötelezve, legalább a mint én tudom, mint arra, hogy ellenfelét kihívja s aztán a nyílt mezőn bevárja; ha ez az ellenség nem jelen meg, őt bélyegzi a gyalázat, míg a reá várakozó a győzelemnek koronáját nyeri.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – zárd be hát az ajtót, barátom, s szolgáltass ki számomra egy bizonyítványt oly formában, a mi tőled a legjobban telik, mely mindazt elmondja, a mit itt láttál: tudniillik, hogy ajtót nyitottál az oroszlánnak, én vártam rá, ő még sem jött, hanem visszafeküdt. Egyébre nincs szükségem, s ezzel pusztúljon a varázslat, isten segítse az észt és az erényt, és az igaz lovagságot. Zárd be, a mint mondtam, az ajtót, mig én meg jelt adok a megfutottaknak és távollevőknek, hogy térjenek vissza és a te szavaidból értesüljenek az egész eseményről.

Az oroszlán-etető úgy is tett, Don Quijote pedig rá kötvén dárdája hegyére azt a kendőt, a melybe belétörülközött, mikor a savózápor szemin-száján végig csurgott, utánok kiáltozott a többieknek, a kik még egyre szaladtak s majd minden lépésnél vissza-vissza néztek, mind egy rakáson s élökön a nemes ember. Azonban alighogy Sancho észrevette a fehér kendő lobogtatásával adott jelt, felkiálta:

– Akármi legyek, ha uram meg nem győzte a vérengző vadállatokat, mert ime utánunk kiált.

Erre mindnyájan megállottak s látták, hogy a ki jelt ád, az csakugyan maga Don Quijote, s így valami kevéssé neki bátorodva lassanként közeledni kezdének, mig végre tisztán kivehették Don Quijote hívogató kiáltozását. Végre csakugyan oda bátorkodtak a kocsihoz, s mikor ide érkeztek, Don Quijote így szólítá meg a fuvarost:

– Fogja be ujra az öszvéreit, atyámfia, s aztán menjenek tovább isten hírével. Te meg, Sancho, adj nekik fejenként két aranyat, az legyen a kárpótlás, a miért miattam késtek.

– Adok én szíves-örömest – viszonzá Sancho – de hát az oroszlánokból mi lett? Végök van-e, vagy élnek?

Ekkor a felvigyázó körülményesen elbeszélte szakadazottan az egész nagy viaskodás lefolyását s kidícsérte, a mennyire csak isten tudnia adta Don Quijote bátorságát, a kinek puszta tekintetétől az oroszlán úgy megfélemlett, hogy se nem mert, se nem akart a ketreczből kijönni, bárha a ketreczajtó ugyancsak sokáig nyitva volt: s hogy ő azt mondta a lovagnak, valóságos istenkísértés lenne, ha az oroszlánt felbőszítenék s erőszakosan kergetnék ki, a mint a lovag váltig akarta is, mig utóbb aztán sokára és nagynehezen mégis csak beleegyezett, hogy ő az ajtót bezárja.

– Nos, Sancho, mit mondasz ehhez? – kérdé Don Quijote – kifog-e hát a varázslat az igazi bátorságon? A varázslók megfoszthatnak a szerencsétől, de karom erejétől s rendíthetetlenségemtől sohasem!

Sancho az aranyokat oda adta, a fuvaros befogott, az oroszlán etető kezet csókolt Don Quijotenak kegyes jóságaért s megigérte, hogy ezt a bátor cselekedetet mindjárt elmondja magának a királynak, mihelyt az udvarhoz érkezik.

– S ha netalán ő felsége kérdezni találná, ki tette, azt mondja neki atyámfia: az Oroszlán-lovag, mert azt akarom, hogy mától fogva ezen névvé cseréljék, változtassák, fordítsák és alakítsák át eddig használt Búsképű lovag elnevezésemet. A régi kóbor lovagok példáját követem ezzel is, a kik szintén megváltoztatták nevöket, a mikor kedvök tartotta vagy jónak látták.

A kocsi aztán tovább ment a maga útján, Don Quijote, mostantól kezdve tehát az Oroszlán-lovag, Sancho és a zöldruhás is a magokén. Don Diego oly szíves volt, hogy éjjeli szállásra útitársait meg is hívta vendégszerető házához, mely meghívást azok a legnagyobb örömmel és köszönettel fogadván el, néhány órai utazás után kényelmes urilak barátságos körében pihenték ki e nevezetes nap fáradalmait.

XI. FEJEZET.

A Montesinos barlangjában.

Don Diego házában értesült Don Quijote arról, hogy a nagyhírű Montesinos barlangja épen útjába fog esni, s nincs is valami nagyon távol azon helytől, a hol most tanyájukat felütötték.

– Ama bűvös barlang! kiálta fel Don Quijote elragadtatással – melyhez annyi, de annyi nevezetes esemény fűződik! Ama bűvös barlang, hol a valóságon alapuló mondák állítása szerint az elbűvöltek és elvarázsoltak közül oly számosan tanyáznak?! oda lemegyek, oda le kell mennem, én tudom, hogy miért!

A Sancho által elbűvölt Dulcineára gondolt. Hátha ott megtudhatna valamit a felől, hogyan lehetne Dulcineát a varázs alól feloldani.

Mihelyt Don Diego hallotta, mily szilárdúl el van határozva, hogy a barlangot megnézze, azonnal feleslegesnek tartotta volna e semmi sükerre nem vezethető fáradságról lebeszélni akarni a lovagot, a vendégszerető háziúrnak mindjárt az oroszlánokkal küzdött kaland, vagy is jobban mondva, Don Quijote ott tanusított makacssága jutott eszébe, s szinte bizonyosnak tartá, hogy ha akkor nem lehetett lebeszélni oly nagy veszedelemmel szemben, most bizonyára még kevésbé. Nem is vette tehát magának a fáradságot, sőt ellenkezőleg, egy unokaöcscsét kérte föl, hogy az vezesse a lovagot kivánsága helyére.

Megköszönvén tehát a Don Diego házában talált szives fogadtatást és vendégszeretetet, nem sokára utra keltek az unokaöcs társaságában s barátságos beszélgetés közben folytatták utjokat, melyen estére kelve egy kicsiny falucskáig jutottak, a hol éjjelre meg is háltak. Itt a vezető azt mondá Don Quijotenak, hogy a Montesinos barlang már csak két mértföldnyire van, ha azonban csakugyan határozott szándéka bele menni, akkor múlhatlanúl szükség kötelet venniök, a mit a lovag majd derekára köt s azon bocsátkozik alá a mélységbe.

Don Quijote azt felelte, hogy ha magába a pokol fenekébe kellene is leszállania, oda is lemenne, a miért is vettek valami száz öl hosszú kötelet, s másnap délután mintegy két óra tájban értek a barlanghoz, melynek szája téres-tágas ugyan, de annyira be van nőve tüskebokrokkal, vadfügével, tele szederindával s bozótokkal hogy az elborító sűrűség egészen elrejti szem elől.

A mikor ráakadtak, mind a vezető, mind Sancho Panza, valamint Don Quijote is leszállottak s a lovagot rögtön nagy keményen rákötötték a kötélre, s a mig a hurkolás és a csomózás folyt, Sancho így szólott gazdájához:

– Gondolja meg nagyságos uram mit cselekszik: minek temetteti el magát elevenen s minek száll le a mélységbe, mint valami üvegpalaczk, a mit behűteni a kútba leeresztenek? Igen bizony; hiszen nagyságodnak senki se parancsolja, semmi se követeli, hogy ebben a barlangban motozzon, a mely gonoszabb lehet akármi farkasveremnél.

– Kötözz és hallgass – viszonzá Don Quijote – az a feladat, mely itt megoldandó, az én számomra van rendelve Sancho barátom.

Majd a vezető szólalt meg:

– Nagyon kérem nagyságodat, señor Don Quijote, jól kinyissa mind a két szemét s láttatlan ne hagyjon odalent semmit, mert ilyen vakmerőségre ritka ember vállalkozik; a ki tehát lemegy, az nézzen jól körül, hogy tudósítást nyújthasson egyebeknek is.

– Olyan kézben van a dob, a ki jól tudja ütni – jegyzé meg Sancho Panza.

E szavak után, s mikor a kötözést elvégezték, (a mi nem a pánczél, hanem a zubbony fölé alkalmaztatott) Don Quijote igy szóla:

– Gondatlanúl jártunk el, hogy el nem láttuk magunkat valami kis csengetyűvel, a mit ugyancsak a kötélre kellett volna ide mellém illesztenünk, hogy annak hangja jelentette volna, hogy még mindig lejebb megyek és élek. Minthogy azonban ez most már lehetetlen, Isten vezető kezére bízom magamat.

S azzal térdre borúlt s halk hangon imádkozott, kérve az istent, hogy segítse meg s adjon jó kimenetelt ezen veszedelmesnek látszó új kalandnak; majd fenhangon tüstént így szólott:

– Oh minden tettem-vettem asszonya, ragyogó és páratlan Dulcinea del Toboso! Ha lehetséges, hogy az ajkak gyenge hangja egészen hozzád hasson: hallatlan szépségedre kérlek, hallgass meg! Ne vond, ne tagadd meg tőlem gyámolításodat és segedelmedet, a mikre most oly nagy a szükségem. Rohanni, sülyedni, alámerülni készülök az előttem lévő mélységbe, s egyedül azért, hogy mind a világ tudja, hogy ha a te kegyelmed vélem van, nincs az a lehetetlenség, a mit én meg ne kísértsek s le ne győzzek.

S e szavak után a barlang-nyílás széléhez ment, látta, hogy nemcsak leereszkedni nem, de még bejutni sem lehet, ha csak kardja erejével útat nem nyit magának: fegyvert rántott tehát, s vágta-kaszabolta a barlang szája előtti bokrokat, a mely zajra zörrenésre roppant hollók s kányák egész serege rebbent föl, s oly sűrű tömegben s akkora sebességgel, hogy Don Quijotét hanyatt lökték a földre, úgy hogy ha ő olyan babonás lett volna, mint a mily igaz katholikus keresztyén, rosz jelnek tartja ezt s ilyen veszedelmes helyre semmi szín alatt be nem zárkózik. Ő azonban végre fölemelkedett s látva, hogy immár se holló se más éji madár, mint példáúl denevérek, a mik szintén voltak a hollók csoportjában, többé nem tolúlnak kifelé: a mint a vezető és Sancho a kötelet eresztették, alább meg alább merült a rémítő barlang öblébe.

Mikor sülyedni kezdett, Sancho áldást mondott rá s vetett utána ezer meg ezer keresztet s igy szóla:

– Isten vezéreljen, s vele együtt a francziaországi szent szikla és a gaetai háromság, oh virága, szíve és habja te a kóbor lovagságnak! Lemerülsz tehát, világ hőse, aczélszivü, érczkarú! Isten vezéreljen még egyszer is, s hozzon újra vissza ép kéz-láb, minden megsérülés nélkül a napvilágra, melyet elhagytál azon sötétségért, a mit most felkeressz.

Körülbelől ugyanilyen szavakban és kifejezésekben áradozott Don Diego unokaöcscse is.

Don Quijote pedig sülyedt, sülyedt mindegyre, s mindegyre fölkiáltozott, ereszszék a kötelet, csak ereszszék tovább; ők pedig eresztették nagy lassan, csendesen. S mire aztán a barlang tölcséréből fölhangzó kiáltozás végre teljesen megszűnt, már akkor a száz ölnyi kötél is elfogyott egészen. Most azt gondolták ha már úgy se ereszthetnek több kötelet, jobb lesz, ha Don Quijotet megint felhúzzák. Mindazáltal valami fél óráig még is csak vártak; az idő elmúltával azonban elkezdték a kötelet fölhúzni, de az oly könnyen ment, mintha semmi teher se volna már az alsó végén. Ebből világosan azt lehetett következtetni, hogy Don Quijote lemaradt róla, a mely gondolat Sanchot keserves sirásra fakasztotta, s hogy az ellenkezőről győződhessék meg, eszeveszett gyorsasággal kezdte a kötelet felmotólálni. Azonban mikor nyolczvan ölnél valamivel többet kihúztak már: akkor kezdék érezni, hogy nehezedik, a minek rendkívül megörültek. Végre mintegy tiz ölnyire világosan ki tudták venni Don Quijote alakját, a kire Sancho mindjárt rá is kiáltott:

– Isten hozta szerencsésen nagyságos jó uram, csakhogy megint itt van, mert már igazán azt hittük, hogy ott fogták vesztire.

Don Quijote azonban egyetlen szóval sem válaszolt. Mikor egészen kihúzták, akkor látták, hogy szeme le van záródva, mintha aludnék. Lefektették a földre, a kötelet eloldották, de ő csak nem ébredt föl még erre sem. Erre aztán elkezdték irgetni-forgatni, rázták, keltették s végre nagysokára magához tért, nyujtózott egy nagyot mintha valami nehéz, mély álomból ébredne s csodálkozva körül nézett.

– Isten bocsássa meg barátaim – mondá azután – hogy kiragadtatok abból a gyönyörű, kedves életből s látományból, a melynél szebbet ember nem töltött s nem élvezett még sohasem. Valóban még csak most látom be igazán, hogy e világ minden boldogsága csak elmúlandó árny és álom, s úgy hervad el, mint a mező virága. Oh te boldogtalan Montesinos! Oh szerencsétlen Belerma! Oh siránkozó Guadiana, és ti Ruidera boldogtalan leányai, kik annyit, de annyit sírtatok!

Sancho és az unokaöcs a legnagyobb figyelemmel hallgaták Don Quijote e szavait, melyeket úgy ejtett ki, mintha végtelen fájdalommal szakasztaná föl kebléből. Kérve kérték, magyarázza meg szavai értelmét s mondja el nekik, mit látott odalenn ama pokolban.

– Ti pokolnak mondjátok? – kérdé Don Quijote – Oh ne mondjátok annak! Nem arra méltó az, a mint majd rögtön meglátjátok.

Kérte őket, adjanak neki valamit enni, mert nagyon éhes. A vezető pokróczát tehát a zöld fűre terítették, előszedtek mindent, a mit Don Diego házának szivességéből dúsan megtömött tarisznyájok adhatott s barátságos egyetértéssel mind a hárman odatelepedve, az uzsonnát és vacsorát egy füst alatt költötték el.

A mint a falatozásnak vége volt, Don Quijote de la Mancha igy szóla:

– Egyitek se mocczanjon, fiaim, de hallgassatok mindnyájan feszűlt figyelemmel:

XII. FEJEZET.

Don Quijote nagyszerű látományai a Montesinos barlangjában.

Délutáni négy óra lehetett, midőn a fellegek mögé rejtőzött nap, meggyérített fényével és sugarainak mérséklésivel alkalmat nyujtott Don Quijotenak, hogy minden forróság és egyéb kellemetlenség okozta akadály nélkül mondhassa el rendkívül figyelmes két hallgatójának, mi mindent nem látott a Montesinos barlangjában. Kezdé pedig ekképen:

– Körülbelől mintegy tiz tizennégy ölnyire e börtön mélyiben jobb kéz felől egy üreg mélyed, mely van akkora hogy egy nagy kocsi elférne benne öszvérestül. Némi csekély világosságot holmi távol hasadékoktól s repedésektől kap, melyek nyilása a föld felszíne felé van. Ezt az üreget, ezt a mélyedést akkor pillantottam meg, a mikor már-már boszantott és bántott, hogy kötélre akasztva s a levegőben függve, mind mélyebben és mélyebben megyek alá e sötét tájakra, a nélkül hogy határozottan tudnám, utam hová és merre viszen. Elhatároztam tehát magamban, hogy bemegyek e mélyedésbe s kissé megpihenek. Felkiáltottam hozzátok, ne ereszszétek tovább a kötelet a mig nem mondom; ti azonban hihetőleg nem hallottátok. Fogtam tehát a kötelet a mit ti mindegyre alább bocsátottatok s kerekes tekercscsé összecsavargattam s azután gondolatokba mélyedve ráültem s azt hánytam vetettem eszemben, hogyan ejtsem szerít, hogy – ha most már senki nem fog is, – a mélységbe alábocsátkozzam. A mig e gondolatokkal tépelődtem, egyszerre s egészen váratlanul mély álom lepett meg, azonban csakhamar, midőn meg se gondoltam volna, sőt most se tudom hogy s hogy nem: fölébredtem s ott voltam egy olyan gyönyörű rétség kellős közepén, a melynél szebbet a természet nem alkothat s a legragyogóbb emberi képzelem gondolatban sem teremthet. Dörzsöltem, törülgettem a szememet, de láttam, hogy nem alszom, hanem valósággal ébren vagyok. Mind a mellett megtapogottam fejemet, mellemet hogy csakugyan én vagyok-e az ott, vagy valami üres káprázat, a mi hozzám hasonlít. Azonban a tapintás, az érzés, a magammal folytatott összefüggő beszélgetés mind arról győztek meg, hogy akkor is az voltam, a ki most vagyok.

Egyszerre gyönyörű királyi palota tűnt szemembe, melynek falai mintha tiszta, átlátszó kristályból volnának építve. Most egy nagy kapu szárnyai nyíltak ketté s egy tisztes aggot láttam elé lépni, a ki egyenesen felém tartott. Violaszín hosszú felöltő borítá, mely egész a földig ért; vállára s mellére zöld atlasz gallér simúlt, fején milanoi fekete föveget viselt, hófehér hosszú szakálla pedig egész övig ért. Fegyver nem volt nála semminemű, hanem kezeiben igen is olvasó, melynek szemei diónagyságúak valának, a hiszekegyek pedig akkorák, mint valami középszerű strucztojás. Magatartása, járása, méltóságteljes s mégis oly szelíd arczkifejezése, egyenként úgy mint összevéve, a legnagyobb mértékben megleptek s bámulatra keltettek.

Odalépett hozzám s legelőször is megölelt szorosan, azután így szólott:

– Régóta várunk már reád, oh bajnok Don Quijote de la Mancha, régóta kivántunk már látni mindnyájan, kik e magányba ide vagyunk bűvölve, hogy te adj hírt a világnak a felől, mit rejt s mit foglal magában ez a mély barlang, a melybe léptél s melyet Montesinos barlangjának mondanak; s mi olyan hőstett vala, melynek megkísérlését egyes-egyedűl a te győzhetetlen szíved s rendűletlen bátorságod számára tartogatták. Jer velem, dicső bajnok, hadd mutogassam meg mindazon csodákat, a melyeket az átlátszó palota magában foglal, a melynek én vagyok parancsnoka s örökös őre, mert én magam vagyok ama régi lovag, ama bizonyos Montesinos, a kiről a barlangot nevezik.

Alig mondá ki előttem, hogy ő ama Montesinos, azonnal azt a kérdést intéztem hozzá, igaz-e a mit felőle odafen a világban beszélnek, hogy nagy barátjának Durandartenak szívét egy kis tőröcskével kivágta keble kellős közepéből s oda vitte jegyesének, Belerma kisasszonynak, a mint a lovag halála órajában kivánta. Azt felelte, hogy ez tökéletesen igaz, annak az egynek kivételével, a mit a tőrről mondanak, mert az nem tőr volt s nem is kicsiny, hanem egy hosszú gyilok s hegyesebb akármilyen árnál.

– Akkor hát bizonyosan a sevillai Ramon de Hocestől, a hires fegyverkovácstól való gyilok lehetett – szóla közbe Sancho.

– Azt nem tudom – folytatá Don Quijote – azonban alig hiszem, hogy ez készítette volna, mert hiszen Ramon de Hoces csak a minapában élt, míg a roncesvallesi ütközetnek, a hol ez a szerencsétlenség történt, immár sok száz esztendeje, s ezen elbüvöltek azóta vannak itt a barlangban. Egyébiránt ki készítette azt a hegyes gyilkot s ki nem, az egészen mellékes s a történet valóságán és egybefüggésén semmit sem változtat.

– Tökéletes igaz, – jegyzé meg a vezető – kérem, señor Don Quijote, folytassa csak tovább, mert nem mondhatom ki eléggé, elbeszélése mennyire érdekel.

– Magam is örömmel folytatom – viszonzá Don Quijote – s igy tehát el kell mondanom, hogy a tiszteletre méltó Montesinos bevezetett a kristálypalotába, a hol egy alacsony s rendkívűl hüvös teremben, a mely egészen alabástromból van, egy igen művészileg faragott márványkoporsó állt, melyben egy egész hosszában kinyujtóztatott lovagot láttam feküdni, a ki azonban nem volt sem érczből, sem márványból vagy jáspisból faragva, mint az más koporsókon szokás, hanem valóságos csontból és húsból. Jobb kezét, a mely igen izmosnak, erősnek látszék, ott tartá szíve oldalára fektetve, s még mielőtt akármit is kérdezni tudtam volna, Montesinos meglepetésemet látva, a sírban fekvőre irányzott tekintettel igy szóla:

– Ez az én Durandarte barátom, a korabéli kóborlovagság valóságos tükre és virága. Őt, valamint engem is s velünk együtt sok másokat a franczia varázsló, Merlin tart itt lebűvölve, kiről azt mondják, hogy az ördög fia volt; én azonban azt hiszem, nem volt ő az ördögnek fia, hanem – a mint mondják – egyben-másban, túltett ő még magán az ördögön is. Senkise tudja azt, hogy s mikép varázsolt el bennünket, de majd kiderűl az is annak idejében, a mely idő már nincs is nagyon messze a mint képzelem. A mi fölött nem tudok eléggé csodálkozni, az, hogy bárha úgy tudom, mint hogy most nappal van, hogy Durandarte az én karjaim közt lehelte ki életét, s hogy halála után rögtön én magam vettem ki a szivét tulajdon két kezemmel, s igazán mondom, többet nyomhatott két fontnál, mint a természettudósok is azt tartják, hogy annak nagyobb a bátorsága, kinek a szíve is nagyobb mint a kié kicsiny; minthogy ez így van s ez a lovag csakugyan régesrégen meghalálozott: hogyan lehetséges tehát, hogy néha-néha még most is úgy felnyög és felsóhajt mintha még élne.

Alighogy ezt kimondotta, a szánalomra méltó Durandarte nagy fenszóval elkiáltá magát:

Minek hallatára a tisztes Montesinos térdre roskadt a szenvedő lovag mellett s könnyes szemekkel így szóla hozzá:

– Igen, señor Durandarte, kedves, drága unokaöcsém, híven megcselekedtem, a mit veszedelmünk ama szerencsétlen napján parancsoltál. Kivettem szívedet, olyan jól a mint csak tudtam, s nem hagytam belőle kebledben csak egy porczikát se; megtörölgettem egy finom csipke kendővel s rohantam vele ló halálában Francziaországba, minekutána téged eltettelek előbb a földbe, annyi keserves könnyhullatás között, a mennyi arra is elég volt, hogy kezemet is tisztára mossam piros véredtől. S nagyobb igazság okáért még azt is elmondom, lelkem édes öcsém, hogy a legelső faluban, a mit Roncesvallesból távoztam után értem, szívedet jócskán besóztam, hogy meg ne romoljon, s ha már egészen friss nem lehet is, legalább száraz legyen, mire señora Belerma szine elé érkezünk, a kit veled, velem s fegyvernököddel Guadianával, valamint Ruidera asszonysággal és hét leányával, nemkülönben két unokahugával, ugy szintén sok ismerősöddel s barátoddal együtt a bölcs Merlin itt tart lebűvölve régóta. Ötszáz esztendejénél is több, hogy immár itt vagyunk, de azért még senki sem halt meg közülünk, csak Ruidera asszonyság leányai és unokái hiányzanak, a kik iránt szakadatlan sirásukért Merlinnek bizonyára szánalomra kellett gerjednie, s megannyi tóvá változtatta őket, miket az élők földén még ma is, kiváltképen pedig la Mancha tartományában a Ruidera tavainak neveznek; a hét leány Spanyolország hét királyáé, a két unokatestvér pedig azon szent lovagrendé a mely szent Jánostól vette nevezetét. Guadianát fegyverhordódat, a ki szintén siratta szerencsétlenségedet, hasonlóképen folyóvá változtatták, mely az ő maga nevét viseli, s mikor ez a földnek fölszinére jutott s meglátta a másik ég napját, annyira szívére vette, hogy tőled távoznia kellett, hogy ujra alámerült a föld mélyébe; minthogy azonban lehetetlen, hogy természetes folyásának ne engedelmeskedjék, helylyel-közzel ujra elélép a föld alól, s ott folytatja futását, hol a nap és az emberek láthatják. Vizökkel a már említett Ruidera tavak is szolgálnak neki, és ezekkel, valamint a beléje ömlő más egyebekkel, hatalmassá s nagygyá növekedve lép be Portugalliába. Mindazáltal szomorúsága és buskomorsága csak meglátszik rajta mindenütt s vizében sincsenek oly kitünő és keresett halak mint az aranyos Tajóban, hanem csak nyiszletek és izetlenek. Mindazt, a mit most elbeszéltem néked, óh drága rokonom, elmondtam én már akárhányszor is, de mivel szavaimra sohase válaszolsz, azt kell hinnem, hogy vagy nem hiszed, vagy nem hallod, a mit mondok, a mi nekem annyira fáj, hogy csak isten a megmondhatója! Most azonban még egy ujságot akarok közölni veled, a mi ha enyhülést nem fog is szerezni fájdalmadnak, nevelni legalább bizonyára semmi szin alatt sem neveli. Tudd meg, hogy im itt előtted (ha fölveted szemeidet magad is láthatod) ama nagy lovag áll, a kiről a bölcs Merlin annyi fontos dolgot prófétált meg, az a Don Quijote de la Mancha, a ki a mult századokénál is hatalmasabb minőségben támasztotta fel ujra halottaiból a jelenkorban már már feledésbe merült kóbor lovagrendet, s a kinek közbenjárásával és segítségével meglehet, hogy mi is fel leszünk oldva a mi varázsunk bilincsei alól, mert a nagyszerű hőstettek nagy emberek számára vannak tartogatva.

– S még ha úgy nem lenne is – viszonzá a szánalomra méltó Durandarte bágyadt, tompa hangon, – még ha, mondom, úgy nem lenne is, oh drága bátyám, csak türelem, s keverjük ujra a kártyát; – s azzal a másik oldalára fordult s minden további szó nélkül megint az ő szokott némaságába mélyedett.

E pillanatban nagy sirás, jajgatás hangzott fel, mély sóhajokkal s keserves zokogással egyetemben. Arra fordultam s a kristály falon keresztül láttam, hogy a másik teremben gyászoló leányok menete vonúl két sorban, mindnyájan fekete ruhába öltözve s fejökön török módra fehér turbánnal. A menet végén egy urnő jött, mert méltóságáról itélve csakugyan urnőnek látszott, az is egészen feketében, fején azonban széles és oly hosszu fehér fátyollal, hogy vége a földet csókolta. Ennek a turbánja két akkora volt mint a többieké közt a legnagyobbik. Kezében finom kendőcskét tartott, ebben pedig a mennyire kivehettem, egy mumia szivet, annyira össze volt aszva és száradva. Montesinos elmondá, hogy a gyászmenet Durandarte és Belerma cselédségiből áll, a kik gazdáikkal együtt szintén ide vannak varázsolva s hogy a legutolsó, a ki a kendőcskében a szivet viszi, az maga Belerma kisasszony, a ki nőcselédeivel együtt hetenként négyszer tartja ezt a gyászmenetet, s annyiszor éneklik, vagyis jobban mondva siratják el halottas éneköket az ő unokaöcscsének holtteste és szerencsétlenül járt szíve fölött.

A vezető meg nem állhatta, hogy e szavaknál közbe ne szóljon:

– Még elképzelni is alig tudom, señor Don Quijote, hogy azon rövid idő alatt, a mit nagyságod odalent töltött, hogyan láthatott s hallhatott oly tömérdeket.

– Mennyi ideje, hogy alászálltam? – kérdé Don Quijote.

– Alig egy órája – viszonzá Sancho.

– Az lehetetlen! – felelt Don Quijote – mert ott ért az est és ott virradtam meg, s ott ért ujra estve, reggel háromszor egymásután, ugy hogy az én számításom szerint nekem három napot kelle töltenem ama távol – s a mi szemeink elől elrejtett tájakon.

– Igaza lehet nagyságodnak – mondá Sancho – mert a miképen mind azon, a mi nagyságoddal történt, a varázslat hagyta rajta a keze szenyjét; meglehet, hogy a mi nekünk egy órának látszott, az odalenn három nap meg három éjjel egy végben.

– Bizonyosan úgy lesz – viszonzá Don Quijote. –

– S evett-e valamit nagyságod ezen egész idő alatt? – kérdé a vezető.

– Nem ettem én egyetlen egy falatot sem – felelt Don Quijote – de sőt az éhség még csak eszembe se jutott.

– Hát az elbüvöltek esznek-e? – kérde az unokaöcs.

– Nem esznek – viszonzá Don Quijote – bárha a közvélemény azt tartja ugyan, hogy körmük, szakáluk és hajok még is meg szokott nőni.

– De hát aludni alusznak-e az elbüvöltek, uram? – kérdé Sancho.

– Egyátalában nem alusznak, – viszonzá Don Quijote – legalább az alatt a három nap alatt, a mig én velök voltam, még csak a szemét se hunyta le egyik se, de még én magam sem.

– Ide aztán az a példabeszéd csakugyan jól ide vág – jegyzé meg Sáncho – barátjáról lehet az embert megismerni. Nagyságod is csupa merő megbabonázottakkal, bőjtölőkkel, virasztókkal barátkozott, nem csoda hát ha se nem evett, se nem aludt a míg közöttök vetyengett. De bocsásson meg, nagyságos jó uram, ha kereken kimondom, hogy mind abból, a mit nagyságodtól eddig hallottunk, Isten engem akár hová tegyen, hogy azt ne mondjam az ördög: egy szó, mondom, kevés, de én annyit se hiszek el.

– Nem hiszi? – kérdé Don Diego unokaöcscse – hát hazudik-e Don Quijote úr? De még ha hazudni akarna is, ugyan hogy lett volna ideje ennyi tenger hazugságot kigondolni?

– Azt nem hiszem hogy az én uram hazudnék – mondá Sáncho.

– S ha nem, mit hiszsz tehát? – kérdé Don Quijote.

– Azt hiszem, – viszonzá Sancho – hogy az a Merlin, vagy azok a varázslók, a kik ezt az egész hadat megboszorkányozták, a melylyel nagyságod, a mint állítja, odalent találkozott és társalkodott, azok babonázták bele képzeletébe vagy eszébe ezt az egész mesét vagy álmot, a mit nekünk elbeszélt s a mit még ezentúl majd elbeszél.

– Az sem volna lehetetlen, Sancho – viszonzá Don Quijote – csakhogy még sincs úgy, mert a mit elmondtam, azt mind a tulajdon két szememmel láttam s kezemmel tapintottam. De hát ahhoz mit szólsz, hogy azon számtalan sok csoda dolog közt a miket Montesinos mutatott (s a miket utazásunk folytán majd mind elmondok, mert most nem mind ide valók) mutatott egyebek közt három parasztleányt is, a kik ezen a mezőségen úgy szökdécseltek s ugrándoztak mint a kecskék, s a kiket alig hogy megpillantottam, mindjárt ráismertem az egyikben a páratlan Dulcinea del Tobosora, a másik kettőben pedig arra a két parasztleányra a kikkel Toboso előtt találkoztunk. Kérdeztem Montesinostól, ismeri e őket? Azt felelte: nem ismeri, de azt gondolja, hogy valami elvarázsolt előkelő kisasszonyoknak kell lenniök, mert csak néhány napja, mióta ide kerültek a mezőségre. Ezen pedig én cseppet se csodálkozom, mert van itt akárhány más előkelő személyiség is mind a régi, mind a jelen korból, a kik mind mind ide e szomorú helyre vannak bűvölve. Ez lett gyászos sorsa Dulcineának is!

A mint Sancho urának e szavait hallotta, azt hitte vagy az esze megy el vagy meg kell pukkadnia nevettében. Jól tudta miben áll Dulcinea képzelt elbüvölése s hogy az egész boszorkányságnak és varázslásnak ő volt a mestere, a miből teljes bizonyossággal következtette, hogy urának csakugyan nincs egy mákszemnyi józan esze, hanem teljes tökéletesen meg van keveredve. Most tehát igy szóla hozzá:

– Igen szerencsétlen csillagzat alatt, igen rosz órában s igen veszedelmes napon szállott alá nagyságod, kedves jó gazdám, a más világra, s ugyancsak vesztére találkozott azzal a kötni való Montesinos urral, a ki nagyságodat ilyen állapotban küldte aztán vissza mihozzánk. Milyen ép ember volt nagyságod ide fent, mikor még teljesen meg volt az esze úgy, a hogy az Isten megteremtette; akkor minden lépten nyomon a legnyomósabb igazságokat mondta ki, a legjobb tanácsokat adta, most pedig, láj, olyan sületlenségeket hadar össze, hogy nagyobbakat már képzelni sem lehet.

– Sokkal jobban ismerlek, Sancho – viszonzá Don Quijote – semhogy szavaiddal törődném.

– De még én sem ám a nagyságodéival – felelé Sancho – ha mindjárt itt aprít is össze azért, a mit mondtam vagy még ezután is mondok, ha nagyságod józanabbúl és okosabban nem beszél. De hát most, hogy immár kibékültünk, ugyan kérem mondja csak nagyságod, hogyan s mikép ismert rá a mi kegyelmes asszonyunkra? S ha beszélt vele, mit mondott s mit felelt nagyságodnak?

– Arról a ruháról ismertem rá – viszonzá Don Quijote – a mit akkor is hordott, mikor nekem te megmutattad. Megszólítottam, de ő semmit sem válaszolt, sőt ellenkezőleg hátat fordított s olyan gyorsan elhaladt, hogy a nyíl sem tudta volna utólérni. Utána akartam iramodni, s meg is tettem volna, ha Montesinos azt nem mondja, soha se fáraszszam magamat, úgy is mind hiába, azonfelül meg itt is már az ideje, hogy a mélységből megint visszatérjek. Megmondta azt is, hogy annak idejében értésemre adják, hogyan lehet a varázs alól Belermát, Durandartet s mind a többi ott lévőt feloldani. De a mi minden itt látott s tapasztalt dolgok között szivemnek legfájdalmasabban esett, az volt, hogy a mig Montesinos hozzám e szavakat intézé, egyszer csak a nélkül, hogy láttam volna merről, honnan, a boldogtalan Dulcinea egyik társa áll ott mellettem s könnyekkel tölt szemmel, zavart, halk hangon ezt susogja: Asszonyom, Dulcinea del Toboso csókoltatja nagyságod kezeit s kéri nagyságodat, üzenje meg, hogy s mint érzi magát; minthogy pedig Dulcinea kisasszony aprópénz dolgában nagyon meg van szorúlva, igen-igen szépen kéreti a lovag urat, legyen olyan kegyes, s kölcsönözzön neki erre az ujdonat új fejkendőre egy-két tallért, vagy a mennyit épen kölcsönözhet, s ő becsülete szavára fogadja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt visszafizeti.

Ezen kivánság hallatára alig tudtam hová lenni bámulatomban és csodálkozásomban. Tüstént Montesinos urhoz fordultam e szavakkal: Lehetséges-e az, hogy az elbűvölt fejedelmi személyek pénz dolgában meg legyenek szorúlva?

Mire ő így válaszolt:

– Higye meg nagyságod, señor Don Quijote de la Mancha, hogy az az úgynevezett pénzszükség mindenütt érezhető; kihat az mindenkire, érzi azt mindenki, s nem kiméli meg az még az elbüvölteket sem. S minthogy Dulcinea del Toboso kisasszony ezt az egy tallért kéreti, a zálog pedig, úgy látszik, elég jó, nincs mit tenni, mint oda kell adni, mert kétségkívül igen nagy zavarban lehet.

– Zálogot nem fogadok el én – viszonzám – de annyit sem adhatok, a mennyit kér, mert magamnak sincs több mindössze féltalléromnál (a mit a minap te adtál nekem, Sancho, ha útközben alamizsnát kellene adnom valahol). Ezt tehát a leánynak adtam s így szóltam hozzá: Mondja meg asszonyának, jó leány, hogy teljes szívemből szánom és sajnálom szegényt, s szeretném, ha a Dárius kincsével birnék, hogy minden baján segíthessek. Azt is üzenem neki, hogy számomra nincs üdv, nincs boldogság, a míg azt tudom, hogy ő ily szomorú s gyászos varázsnak van alávettetve. Nem is lesz addig nyugodalmam, békességem, míg ezen nem segítek, s kész vagyok megküzdeni a világ minden varázslójával, csakhogy őt szenvedéséből fölszabadíthassam.

– Tartozik is vele nagyságod, kegyelmes asszonyomnak – mondá most a leány, s átvette a pénzt, azonban a helyett, hogy köszönésül magát mélyen meghajtotta volna, akkorát ugrott, hogy majdnem két ölnyire libbent föl a levegőbe.

– Szentséges Istenem! – kiáltá föl e szavakra Sancho – hát még ilyen is eshetik meg a világon! S ekkora hatalmok lehet a varázslóknak és babonaságoknak, hogy az én uram józan eszét ilyen éktelen bolondsággá tudják átvarázsolni? Oh uram, uram, az Isten szent szerelmére kérem, gondoljon nagyságod magával s becsületével és ne adjon hitelt ezeknek a sületségeknek, a mik az eszét úgy elvették, s elcsavarták. –

– Tudom, hogy a szeretet szól belőled, Sancho – mondá Don Quijote – s mivel magad járatlan vagy a világ folyásának ismerésiben, azért látszik neked mindjárt lehetetlennek minden, a mi csak némileg is eltér a dolgok szokott rendjétől. De majd eljön az az idő, mikor, a mint már említettem, beszélek neked az ott alant látottak felől egyet s mást, a mi majd hitelt szerez az eddig elmondottaknak is, melyeknek igaz valóságához sem kétség nem fér sem ellentmondás.

XIII. FEJEZET.

A szamárordítás története és a jós majom.

Don Quijote elbeszélése tovább tartott mint egész lenléte a Montesinos barlangban, melyben beteges képzelődése az elmondott egész zagyvalékot bizonynyal csak úgy álmodta. A hanyatlásnak induló nap őket is indulásra serkenté, lóra ültek tehát s mentek, de még útközben is folytonosan a barlang álmodott, vagy képzelt s igazaknak egyedül az egy Don Quijote által tartott csodáiról beszélgetve.

Még folyton ezen társalgásba voltak elmélyedve, midőn egyszer csak egy embert látnak magok után sietni, a ki nagyon sebesen jött gyalog s egyre ütlegelte dárdákkal és alábárdokkal ugyancsak súlyosan megterhelt öszvérét. A mint utólérte őket, nyájas jó estét mondott, de csakhamar tovább sietett.

Don Quijote megszólítá:

– Álljon meg kissé, atyafi, úgy látszik szaporábban halad, mint öszvére szeretné.

– Nem állhatok meg, uram – viszonzá az ember – mert ezekre a fegyverekre, a miket öszvéremen látnak, holnap reggel már szükség lesz, útam tehát nagyon sietős; Isten áldja meg az urakat. Hanem, ha kiváncsiak tudni, miért viszem e fegyvereket: az éjszakát ott akarom tölteni a remetelakon túl fekvő korcsmában. S ha talán egy úton jönnek velem, ott majd találkozhatunk, a hol aztán csodadolgokat fogok elbeszélni. Most pedig másodszor is Isten velünk!

S azzal úgy neki esett dorongjával megint az öszvérnek, hogy Don Quijotenak nem nyílt többé alkalma megkérdezni, milyen csoda dolgokat akar neki elbeszélni. Minthogy pedig a mi jó lovagunk mindjárt égett, sőt lobogott a kiváncsiságtól, mihelyest csoda dolgokról tétetett említés, most sem volt többé nyugta, hanem még ha egészen ellenkező irányban kellett volna is haladniok kitűzött útjokkal szemközt, még akkor is készebb lett volna megváltoztatni az irányt, csakhogy az igért csodadolgokat meghallhassa; mennyivel inkább most tehát, a midőn egészen egy úton haladtak. Sietteté is uti társait, Rocinante nagy keserüségére, melynek szinte lépést kelle tartania a két utitárs futósabb barmával.

A nagy sietésnek az lőn aztán csakugyan eredménye, hogy kevéssel a fegyver csomagot vivő ember után ők is beérkeztek a vendéglőbe, melyet Don Quijote ezúttal, Sancho kimondhatatlan örömére, nem nézett várkastélynak.

Alig tértek be, s Don Quijote a fogadóstól mindjárt ama dárdás és alabárdos ember után tudakozódott; a fogadós azt felelte, hogy ott van az istállóban és épen abrakol. A vezető és Sancho is hasonlóképen cselekedtek aztán csakhamar, de az istállóban a jászol mellett a legjobb helyet Rocinantenak hagyták.

Don Quijote pedig azonnal oda ment, a hová az ember után a fogadós utasította. Ott is találta s felszólította, hogy elmondjon neki okvetlenül mindjárt mindent, a mi felől az úton említés történt. Az ember azonban így felelt:

– Több idő kell ahhoz, uram, aztán meg nem is lehet igy álltában elbeszélni; engedje meg előbb, jó uram, hogy végezzem az abrakolást s akkor hallhat tőlem olyan történetet, hogy tudom, csodálkozik!

– Ha csak az abrakolás hátráltatja – mondá Don Quijote – szivesen segítségére leszek én magam is.

S azzal mindjárt hozzá látott az abrak rostálásához s a jászol kikotrásához, a mi oly nagy leereszkedés volt, hogy az ember most már kétszerte oly szívesen teljesítette kivánságát. Leült egy kőpadra, Don Quijote meg melléje, körülöttök pedig hallgatóság gyanánt az unokaöcs, Sancho Panza és maga a fogadós foglalván helyet, az ember így kezdé eléadását:

– Előljárójában tudniok kell uraságtoknak, hogy a környékbeli egyik faluban, mely e fogadótól mintegy négy mértföldnyire fekszik, egy odavaló esküdt ember szamara, szolgálójának gondatlansága vagy rosz akarata folytán elveszett, a mit nagyon is hosszas lenne hegyiről tövire elmondani; elég az hozzá, hogy elveszett, s bár az esküdt mindent tűvé tett is érte, csak nem tudták az ő szamarát megtalálni. Valami két hete mult már, mióta közhirré lett, hogy a szamár elveszett, mikor egyszer a piaczon a vesztes esküdtnek egy ugyancsak odavaló másik esküdt ember azt mondja:

– Ide a borravalót, komám uram, megvan a szamár!

– Meg is adom szívesen, komám uram, csapunk tisztességes áldomást – viszonzá a másik – de hát hol a szamár?

– Az erdőben – mondá, a ki megtalálta – ma reggel ott láttam, de nincs rajta se nyereg, se semmi szerszámféle, s a mellett úgy lesoványodott, hogy szinte megesik rajt az embernek a szíve. Haza is akartam terelni, de már annyira elvadúlt s oly szilaj, hogy a mikor feléje mentem, futásnak eredt s elrejtőzött az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Ha akarja komám uram, hogy elmenjünk érte mind a ketten, én tüstént itt leszek, csak ezt a szamarat vezetem előbb haza.

– Bizony jó szívvel veszem – mondá a szamár gazdája – s vagy egyben vagy másban majd megszolgálom komám uramnak.

Egy szó mint száz, a két belső ember tehát karonfogva neki indúlt az erdőnek gyalog. S a mint odaértek arra a helyre, a hol úgy gondolták, hogy megtalálják, bizony csak nem volt az ott, de se híre se hamva még az egész környéken se, akármennyire keresték.

A mint látták, hogy semmikép se akadnak már nyomára, azt mondja a tanácsbeli, a ki a szamarat látta, a másiknak:

– Megálljon csak, komám uram, jutott eszembe valami mesterség, a minek segítségével ide csalogatjuk mi azt a szamarat, még ha a föld gyomrába s nem csak az erdő sűrűjébe bujt volna is. Ez pedig abból áll, hogy én csodálatosan jól tudom utánozni a szamárordítást s ha komám uram is ért hozzá valami keveset, akkor úgy tekinthetjük, mintha már a markunkban tartanók.

– Valami keveset? azt mondta komám uram? – szólt a másik. De lelkem adta, úgy értek én hozzá, hogy senki különben; jobban mint az igazi szamár.

– No majd meglássuk – viszonzá a másik tanácsbeli – mert én úgy gondolnám jónak, hogy komám uram egy felűl kerülje meg az erdőt, én meg más felűl, úgy hogy az egészet körüljárjuk, s közbe-közbe egyszer komám uram ordít szamár módjára, egyszer meg én, s lehetetlen, hogy a szamár meg ne halljon bennünket s ne feleljen, ha csak az erdőben van még.

Mire a szamár tulajdonosa így válaszolt:

– Annyit mondhatok, komám uram, hogy ez egészen helyre egy terv s méltó a kegyelmed szép eszéhez.

S ezzel aztán közmegegyezés szerint külön válltak, de történetesen majd egy és ugyanazon pillanatban fogtak az ordításhoz mind a ketten úgy, hogy egyik a másik ordításától elámítva, oda siettek s megint összeakadtak, pedig azt gondolták, hogy megvan már a szamár.

Mikor egymást megpillantották, a vesztes igy szólott:

– Hát nem az én szamaram volt az, komám uram, a ki ordított?

– Nem ám, hanem én – viszonzá a másik.

– Akkor hát a mondó vagyok – szólt a tulajdonos – hogy komám uram és az igazi szamár között, már a mi az ordítást illeti, csakugyan nincs semmi különbség, mert ilyet én még soha életemben se nem láttam, se nem hallottam.

– Ez a dicséret és magasztalás – viszonzá a tervkoholó – jobban illeti komám uramat mint engemet: mert, Isten az atyám, kegyelmed legalább is kétszer olyan jól ordít mint a világ legügyesebb ordítója. Kegyelmed hangja oly csengő, olyan jól tudja a taktust tartani, olyan sűrűn kezdi s szakasztja félbe az i–á i–át, hogy én megadom magamat, s egész tisztelettel kimondom, hogy komám uramnál nincs tökéletesebb szamár széles e világon.

– Akkor hát mától fogva tartok valamit magamra – mondá a tulajdonos – s még elhiszem, hogy engem se a gólya költött s van olyan tehetségem, a miről ugyan eddig is tudtam, hogy nem épen megvetendő, de hogy igazán olyan tökéletes legyen, mint komám uram mondja, soha még csak meg se álmodtam volna.

E szavak után ujra külön váltak s megint hozzáfogtak az ordításhoz, de majd minden lépten-nyomon megcsalódtak s ujra összejöttek, úgy hogy utoljára kénytelenek voltak ismertető jel gyanánt, hogy ők ordítottak, nem pedig a szamár, abban egyezni meg, hogy mindegyik kétszer fog ordítani egymás után. Igy tehát az iákolást megduplázták s bejárták már az egész erdőt a nélkül hogy a szamár csak a fülét is billentette volna. De hát hogy is billenthette volna a szerencsétlen, s hogyan adhatott volna jelt, mikor utoljára is ott találták meg az erdő legsűrűbb sürüjében, a hol a farkasok már szétmarczangolták.

A mit a tulajdonos látva, igy szólott:

– Nem fogyott csodám, hogy nem felel; de tudom, ha élt volna, ordításunk hallatára bizony felelt volna ha szamár. Mindamellett én nem sajnálom a fáradságot s még ha élettelenül találtam is meg a sok keresés után, mindent kipótol az, hogy komámuramat oly pompásan hallottam ordítani.

– Nem nagy tus, komámuram – viszonzá a másik – mert: hogy ha jól fújja az apát, a kántor se hagyja magát.

Ekképen mind a ketten megnyugtatva s elrekedve tértek vissza falujokba s elmondták fűnek-fának mi történt velök a szamár keresése alkalmával s nem győzték dicsérni egymás ordító képességét.

Híre is ment ennek az egész környékszerte, és az ördög, a ki nem alszik, hanem a hol csak lehet mindenütt izgágát szokott csinálni, beleüti az orrát mindenbe s még a kicsit is nagygyá fújja: az rendelte és intézte úgy, hogy ha azóta vidékiek találkoznak a mi falunkbeli emberrel, mindjárt elkezdenek szamár módra ordítani, mintha csak a mi esküdtjeinket akarnák szemtől szembe gúnyolni. Még a gyerekek is rákaptak, a mivel aztán úgy elmérgesedett a dolog, mintha a pokol minden ördöge vette volna a kezébe, szájába s az ordítás ráragadt egyik faluról a másikra, hogy ma már az ordító falubelieket úgy ismeri mindenki mint a hogy a szerecsent meg lehet különböztetni a fehérektől. S ez a gonosz tréfa már annyira ment, hogy a kigúnyoltak fegyveres kézzel egész csapatonként ütöttek rajtok a gúnyolókon s valóságos csatát küzdöttek egymás ellen; de nincs az az erő, nincs az a hatalom, se szégyen se félelem a mi ezt a bajt meg tudja orvosolni. Alkalmasint holnap vagy holnapután száll síkra a mi falunk, melyet a szamarak falvának neveznek, egy két mérföldre fekvő másik falu ellen, a melyik belőlünk leginkább csúfot szokott űzni s hogy annál jobban helyt állhassunk, azért viszem én magammal ezeket a most vett dárdákat és alabárdokat. Ez az a csodadolog, a minek elmondását igértem s ha az urak nem találták olyan csodálatra méltónak, én különbet nem mondhatok.

S ezzel a furcsa történet elmondója végét szakasztotta az elbeszélésnek. Épen e pillanatban lépett be a fogadó kapuján egy férfiú, a kinek egész öltözete bekecse, nadrágja, harisnyája mind zergebőrből volt, – s emelt hangon így szóla:

– Fogadós úr, van e szállás? Mert itt a jós majom s Melisendra megszabadulásának mutatványa.

– Tyűh, lánczos – lobogós! – kiálta fel a vendéglős – hisz ez Pedro mester! Jó estét fogunk ma tölteni!

Elfelejtettem mondani, hogy ezen bizonyos Pedro mester balszemét s majd a fele arczát egy darab zöld bársony fedte, a miből azt lehetett következtetni, hogy ezen az oldalán bizonyosan valami baja van. A fogadós így folytatá:

– Isten hozta Pedro mester uramat; de hol a majom meg a bábuk, hogy egyiket sem látom.

– Mindjárt itt lesznek – viszonzá a zergebőrös – csakhogy én magam jöttem előre, megtudni ha kapható e szállás?

– Még magától Alba herczegtől, Spanyolország leghatalmasabb vezérétől is megtagadnám, csakhogy Pedro mesternek adhassam – viszonzá a fogadós – csak jőjön a majom meg a bábjáték; van itt ma ember a fogadóban, a ki szívesen megfizet ha a játékot meg a majom ügyességét megláthatja.

– Akkor hát minden jól van – mondá a bársonyfoltos – én meg jutányos árt szabok s azzal is beérem, ha a magam költsége megkerűl. Mindjárt ideszólítom a kocsit, mely a majmot és a játékot hozza.

S azzal tüstént kiment a fogadóból.

Don Quijote mindjárt azt kérdezte a fogadóstól, ki ez a Pedro mester s miféle játékot és majmot mutogat? Mire a vendéglős igy válaszolt:

– Egy hatalmas bábjátékos, a ki Aragonból jött s már régen jár-kél itt la Manchában s azt mutogatja bábjaival, hogyan szabadítá meg a derék Don Gaiferos nejét Melisendrát; a mi olyan szép történet s olyan takarosan van eléadva, hogy ahhoz foghatót rég nem láttak ezen ország e részében. De azonkivül meg hordoz még magával egy olyan rendkivüli ügyességü majmot is, a mely ritkítja párját a majmok között, de még embernek is sok volna. Mert ha valamit kérdenek tőle, figyelmesen ráhallgat a kérdésre, aztán egyszerre gazdája vállára ugrik, fejét odahajtja ennek füléhez, s megsúgja a feleletet, a mit ez aztán tolmácsol. De sokkal inkább arról szokott beszélni, a mi már megtörtént, semmint arról, a mi még csak ezután fog történni. S ha ugyan néha-néha nem találja is el egészen, igen ritkán téved, úgy hogy az embernek azt kell hinni, maga az ördög van benne. Két tallért követel minden kérdésért, a mire a majom felel, akarom mondani, a mire helyette gazdája felel, mikor a majom már a fülébe súgott. Ennek folytán az a közhiedelem, hogy Pedro mester nagyon megszedte magát s úgy él, mint valami kis király. Beszél annyit, mint hat más, s iszik annyit, mint más tizenkettő se, s mindezt nyelve, majma és játékmutatványa kegyelméből.