ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

Ezt az egész hosszú beszédet (melytől bízvást megkimélhette volna magát és környezetét is) a mi derék lovagunk annak folytán tartá, minthogy az eléje öntött makk az aranykort juttatá eszébe s így lelkesült fel arra, hogy a kecskepásztorok előtt ezen elmefuttatást tartsa, kik az egész előadásból édes keveset értettek, s majdnem elájultak már pásztor létökre, a mint a véget nem érő szavakat minden erejöket kimerítő feszült figyelemmel hallgaták.

Maga Sancho is egészen odáig volt már, s nyelte a makkot, de utóbb aztán kétszer háromszor is oda látogatott a másik tömlőhez s úgy látatlanul hatalmas kortyokat húzott belőle.

A pásztorok még azt is megtették vendégeik tiszteletére, hogy a vacsora végivel énekeltek is, s Don Quijote talán hajnalig se sokallta volna meg az egyszerű mulatságot, ha Sancho Panza nem figyelmezteti urát, hogy az idő már későre jár, s mind ők ketten, mind kivált a pásztorok a napi fáradalom után sokkal jobban el vannak törődve, semhogy szükségök ne volna a pihenésre.

Don Quijote nem vette rosz néven a figyelmeztetést s így nem sokára az egész társaság csakugyan a legédesebb álomra szenderült.

X. FEJEZET.

A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante szokatlan elevensége volt az eléidézője.

Sancho Panzának sokkal jobban ízlett a tegnap esti pörkölt hús, meg a zöld fára akasztott tömlő tartalma, semhogy igen szivesen ott nem töltött volna még egy két napot a barátságos, vendégszerető kecskepásztoroknál.

Erről azonban Don Quijote, természetesen, még csak hallani sem akart, mert hiszen hová lenne az egész szenvedő szegény világ, ha egyetlen védelmező lovagja tétlen nyugalomban hívalkodnék?

Menniök kellett tehát, s alighogy a hajnal hasadt, a lovag maga ébresztette fel fegyvernökét, nyergeltetett, szives köszönetet mondott a pásztorok részéről a tapasztalt vendégszeretetért, s azután indultak; merre, hová? Mit válaszolhattak volna egyebet annál: kalandok után.

Akadtak is egyre, a mi oly váratlan volt, hogy igazán méltó az elmondásra.

Kora hajnaltól, majd egész délig barangoltak hegyen völgyön, ungon-berken keresztül, s még mindekkorig sem vettek észre semmi ellenséget, annak az egynek kívételével, a melyet forróságnak neveznek, s mely a nap heves sugáraitól származván, ez ellen küzdeni nem lehet, legfölebb megfutni, vagy félrevonulni előle valami terepélyes fának hűvös árnyéka alá. Szerencséjökre találtak ilyen menedékhelyet, egy gyönyörű völgynek ölében, a hol ezüst patakocska vágta ketté a körülötte terjedő bársonyzöld rétséget, melyet a hegy szeliden aláhajló oldalán, nagy, terepélyes, árnyékos fák szegélyeztek. A hely olyan volt, hogy pihenésre embernek állatnak egyaránt alkalmasabbat keresve sem lehetett volna találni.

Mindketten leszálltak s mind a szamarat, mind Rocinantét kicsapván a gyönyörű gyepre, hogy kényök-kedvök szerint legeljenek: elévették a tarisznyát s minden teketória nélkül, barátságos megegyezésben s egymás társaságában úr és szolga együtt falatoztak a mit épen találtak. Sanchonak esze ágába se jutott, hogy Rocinantét talán még meg is kellene nyügözni; hiszen ő olyan jámbor párának ismerte egész utazásuk alatt, hogy az még akkor se nyargalóznék, ha gazdája sarkantyúval, s korbácscsal parancsolná is.

De imé mi történt?

Szamár és paripa jó messzíre el-legeltek már a pompás rétségen, mikor egyszerre Rocinante fölemelte a fejét s füleit kezdé hegyezni.

A völgység tulsó részéről valami dobogás hangzott. Rocinante körül nézett s egyszer csak a hang irányában el kezdett csendesen koczogni.

A következő pillanatban egy egész ménes lepte el a másik oldalról a völgységet, s Rocinante, mint a lovaknak szokásuk, közelről is meg akarta látni a maga fajtájabeli állatokat. Ficzkándozó kis csikók nyargalóztak a ménes körül, ezek azonban a hórihorgas gebétől annyira megijedtek, hogy nagy nyerítéssel rohantak vissza a ménes közé, mely egy pillanat alatt annyira megzavarodott, hogy a csikósok alig tudtak hová lenni haragjukban.

– Hajtsátok el azt a gabanczot! – kiálta az egyik csikós – bizony még megszalasztja az egész ménesünket.

Három négy legény csakugyan szót is fogadott, s ki karikással, ki doronggal, de csak inkább ijesztésül mint rosz szándékkal, feléje mentek Rocinantenak. Ebbe azonban szegénybe, mintha csak a gazdája büszkesége szállt volna bele vesztére, egyszerre olyan makacsság szorúlt, hogy nem akart tágítani semmi áron, hanem még közelebb törekedett a méneshez.

Most már a csikósok se vették tréfára a dolgot, s a somfa hájjal jól megkenegették Rocinante ösztövér oldalát, ugy hogy az a nagy simogatásra, czirógatásra akaratlanul is a földre terült s messziről, ugy látszott, eddig talán ki is adta már a páráját.

Don Quijote és Sancho Panza pedig mesziről látták az egész jelenetet, s habár a bajt sejtve, azonnal felkerekedtek, hogy Rocinante segítségére siessenek, de még fele utján se voltak, midőn látniok kelle, hogy a nemes állat hogyan rogyik össze, s hogyan hanyatlik a földre, mint valami magas mezei virágszál, a mít a pajkos gyermek egy botütéssel derékon ketté tört.

– Megölték páratlan dicső lovamat! – kiáltá Don Quijote, azonnal kardot rántva – halál érte mindnyájokra, ha ezeren volnának is.

S azzal rohant előre; Sancho is utána zötyögött, de nem annyira azért, hogy küzdeni akart volna, hanem inkább hogy urát a veszedelemtől visszatartóztassa, mert egyre azt kiáltozta:

– Megálljon, nagyságod! Huszan is vannak, mi meg ketten, bizony paczallá aprítanak!

– Én magam száz vagyok! – kiáltá vissza Don Quijote – de lovamat boszulatlan nem hagyom!

A csikósok le akarták csitítani a haragos embert, s oda kiáltottak feléje:

– Nem döglött meg, szuszog még!

De az a durva goromba beszéd, hogy Rocinantéról igy szóljanak, ez csak olaj volt a tűzre, s alig hogy Don Quijote az első csikósnak közelibe jutott, se nem kérdve, s nem hallva semmit, oly hatalmas vágást intézett feléje kardjával, hogy ha szerencséjére ideje-korán el nem kapja a fejét, egy helyett kettő lesz belőle. Igy azonban a kard csak a bő bekecset hasította ketté, úgy hogy a gyapjas része egész hosszában mindjárt kibuggyant.

A csikósok látták, hogy ez már csakugyan több kettőnél, s ez a hóbortos ember igazán megöldösné valamennyiöket, botra keltek s egyszerre négy-öt is odakoppantott a vaspánczélra. – – Fegyverre Sancho! – kiáltá Don Quijote – ezek nem lovagok, ezeket te is vághatod!

Már hogy akarta-e Sancho vágni őket, vagy sem, azt nem tudom megmondani; hanem annyi szent, hogy vágni csakugyan nem tudta őket, mert alig hogy oda érkezett, abban a pillanatban ugy oda sóztak a nyaka közé, hogy ijedtiben-e, fájdalmában-e, de mindjárt a földre terült. Don Quijote is oda gurúlt Rocinante mellé, azonban még ekkor is mindegyre szurkálván ellenségei felé s halált kiáltozva rájok: a botok bizony oda is követték őket, s addig tartott a csépelés, mig aztán kar is nyelv is mozdulatlanokká válltak.

Ekkor azonban magok a csikósok is megszeppentek, hogy talán tul is mentek a határon s többet ártottak mint a mennyi szabad lett volna: szükségesnek s czélszerűnek látták tehát, hogy kereket oldjanak s mentül előbb odább álljanak. A mily gyorsan csak lehetett, összeterelték a ménest s nagy dobogással elhajtották, mely zajnak lecsendesültével megint az az ünnepélyes csönd lett uralkodóvá a völgységen, mely e kies tájat a pórúl járt két kalandorral ideérkeztükkor oly nagyon megkedvelteté.

Ez ünnepélyes csöndet azonban nem sokára fájdalmas nyöszörgés zavarta meg. E nyöszörgés pedig Sanchotól származott, ki is, mihelyt kábulásából magához tért s fejét valamennyire forgatni tudta, látva hogy ott van gazdája közelében, igy szóla hozzá:

– Señor Don Quijote, ah señor Don Quijote!

– Mi kell, fiam? – válaszolt a lovag ép oly nyögdelő hangon mint megporhanyított fegyvernöke.

– Arra kérném, a Krisztus szerelmére – felelé Sancho – adjon nagyságod egy-két kortyot annak a Fura-Blas-nak italából ha ugyan itt van nagyságod keze ügyében; hátha épen ugy használna az eltörött csontokról is, a hogy a sebekről használ.

– Bár itt volna, oh én szerencsétlen! – viszonzá Don Quijote – mi bajunk lenne akkor?! De lovagemberségemre mondom néked, Sancho Panza, hogy – ha csak a sors másként nem rendeli – kétszer huszonnégy óra eltelte előtt, csinálok belőle egy pintet, vagy meg ne tudjam mozdítani a kezemet.

– De hát arról mit gondol nagyságod, hogy a lábunkat mennyi idő alatt tudjuk megmozdítani?

– A mi engem illet – nyögé a lovag – azt a napot magamra nézve csakugyan nem tudom megmondani. De magam vagyok az oka, mert nem lett volna szabad kardot rántanom olyan emberek ellen, a kik nem voltak hozzám hasonló lovagok; s igy az a meggyőződésem, a hadak istene azért bocsátá rám e büntetést, mert megszegém a lovagrend törvényeit. A miért is Sancho barátom, jól megjegyezd a mit most mondok: ha valaha látod, hogy ilyen csőcselék bántalmaz bennünket, ne várd, hogy én ragadjak kardot, hanem te ránts fegyvert azonnal, s szabdald, aprítsd kényed kedved szerint. Ha aztán netalán lovagok jönnek segítségökre, akkor majd én állok eléjök, s megvédelmezlek egymagam száz ellen is, mert ugy hiszem ezer meg ezer esetből volt alkalmad immár megyőződhetni a felől, mily messze terjed ezen én hatalmas karomnak hősisége.

Ezt mondta nyögve, ott azon a helyen, hová egy két csikósbojtár fütyköse terítette le szegényt; ily elbizakodottá tette a bátor vizcayin nyert diadala.

Sancho Panza azonban nem fogadta valami nagy tetszéssel urának e figyelmeztetését, s meg nem állhatá hogy ne azt felelje rá:

– Én békeszerető ember vagyok, uram, jámbor, nyugodalmas s el tudok tűrni akárminő sérelmet, mert feleségem, családom van, a kiket el kell tartanom s fölnevelnem. Azért tehát jusson nagyságodnak is tudomására, minthogy parancsolnom nem lehet: hogy én bizony semmi esetben sem fogok kardot rántani sem paraszt sem lovag ellen, s e mostani órától kezdve, fogadom istenemre, megbocsátok minden sérelmet melyet ellenem valaha elkövettek vagy ezentúl elkövetnek, – szóval, én nem verekszem, nem veszekszem senkivel a világon.

Gazdája, ezen szavak hallatára igy felelt:

– Hiszen, bárcsak lélekzetet tudnék venni, hogy könnyebben beszélhessek s hegyiről-tövire elmondhassam, bebizonyíthassam, milyen téves gondolkozás ez a te gondolkozásod. Belőled nem a békeszeretet, hanem a gyávaság beszél. A gyáva fegyvernök pedig nem méltó arra, hogy jutalom üsse a markát.

– De hát a tarkóját, uram, meg a nyakát? – kérdé Sancho – ha arra méltó? Mert az enyimet ugyancsak ütötte. És kérem is nagyságodat, legyen szives megmondani, gyakran szokott-e az ilyen ne-mulass eléfordulni, vagy csak ugy bizonyos, meghatározott időben mint a hold-ujság? Mert én a mondó vagyok, ha még kétszer így megtánczoltatnak, harmadszor akár ne is fáradjanak, mert mi ugyan el nem járjuk, ha csak az irgalmas Isten kegyelme, csodamódon fel nem támaszt bennünket.

Lovag és fegyvernöke még tovább is folytatták ezt a kedélyes párbeszédet ama kényelmes helyzetben, mozdulatlanul, odaterítve a rét gyepére.

Végre Don Quijote mégis csak megsokalta ezt a dicsőséget s megparancsolá Sanchonak, vegyen erőt magán, álljon talpra és segítse őt is felállani.

Sanchoban az akarat nem hiányzott, de annál inkább a tehetség. Próbálta jobb lábbal, próbálta bal lábbal, csak nem ment az egy ideig. Végre aztán harmincz jajjal, hatvan sóhajtással és százhúsz ilyen olyan – adtával az ellen, a ki ide hozta, mégis csak feltápászkodott s ki akart egyenesedni. De már itt cserben hagyta minden erőlködése; megállni csak megállt szegény, hanem olyan görbén mint valami török kard. Így biczegett oda Rocinantehez, s legelőször csülökre állítá azt, de meg nem állhatta, hogy a felnoszolás közben öklével egyet-kettőt ő is ne döfjön a sovány bordákon, s fogai között azt ne mormogja:

– Bár a cserző varga áztatta volna hamvasába a ránczos bőrödet huszonöt esztendővel ezelőtt! Ha te nem lettél volna, minket se raktak volna meg ilyen kegyetlenül.

Azután szamarát hítta, s az engedelmes, okos állat (ebben az esetben legalább mind a négyök között csakugyan a legokosabb) szépen odakoczogott gazdájához. Sancho Panza most nagynehezen erre a szürkére emelte fel Don Quijotét, Rocinantet csatló szíjra fűzte, szamarát pedig kötőféken fogva útnak indúlt először arra, a hol olyan békén falatoztak, s itt hagyott minden holmijukat összeszedte; azután, csak úgy találomra, arra felé, a merre az országútat sejtette.

Mielőtt azonban a szép, kies völgységből végkép eltávoztak volna, meg nem állhatá, hogy vissza ne fordúljon, mérges szemmel haragos tekintetet ne vessen a völgyre s azt ne mondja:

– No nem hiába siralom-völgyének nevezik ezt a mulandó világot! Tudom, itt járt ebben a völgyben az is, a ki legelőször annak nevezte!

XI. FEJEZET.

Egy elbűvölt mór kisért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása. Sancho Panza repűlni tanúl.

A jó szerencse úgy akarta, hogy a Sancho által vezetett különös menet alig haladt félmértföldnyire, s az országútra már is rá akadtak, melynek mentében egy-két óra mulva, még az alkonyat beállta előtt, egy útszéli vendégfogadót pillantottak meg, melyet Don Quijote, Sanchonak kínjára, magának pedig örömére, várkastélynak nézett.

Sancho váltig állította, hogy vendégfogadó; gazdája meg azt, hogy várkastély; s a vitatkozás addig tartott, hogy előbb végit érték az útnak mint a vitának. S így Sancho a nélkül, hogy bizonyosan tudta volna, melyiköknek van tehát valóban igaza, bevonult egész csapatostul.

A fogadós elég előzékenységgel elibök sietett, s alighogy meglátta a szamáron keresztbe fektetett Don Quijotét, mindjárt azt kérdezte Sanchotól: mi baja ennek a pánczélos lovagnak?

Sancho nagy határozottan azt felelte, semmi egyéb, csak egy szikláról zuhant alá s kissé összezúzta a bordáit.

A fogadósné is mindjárt kisietett, a ki igen jószívű asszony volt, s megpillantva a szenvedő vendéget, mindjárt kiáltott lányának, szolgálójának s megparancsolta, vessenek ágyat a megsérültnek.

A szerencsétlenség sohasem szokott egyedül járni; társáúl most is az a körülmény szegődött, hogy a szűkecske fogadó minden szobája tele volt vendéggel, úgy hogy Don Quijote számára csak egy padláskamrában jutott már hely, a hol a két leány vetett neki ágyat, de kegyetlent. Ebben a kamrában, mely az első pillanatra elárúlta, hogy csak is ilyen rendkívüli alkalmakkor használják vendégszobának, egyébkor pedig szénapadlás gyanánt szolgál: volt már egy vetett ágy mélyen bent a falnál; öszvérek nyereg-szerszámából s pokróczaiból vetette magának egy jó módú asturiai öszvér-hajcsár, a ki szinte itt szállt meg a vendéglőben s czimboráival együtt odabent borozott most az ivóban.

Don Quijote ágya, a leányok minden gondossága daczára sem lett olyan kényelmessé, mint az a beljebb lévő, mert a vendéglőben sem ágy, sem ágynemű nem volt oly fölös számmal, hogy még ide is kényelmes és tisztességes kerűlt volna. Két biczegő kecskelábra rátettek három-négy szál gyalulatlan deszkát, ezekre meg egy matraczot, csakhogy az olyan vékony volt, hogy paplannak látszott, s teli görcsös csomókkal, mikre az ember bizvást rájok foghatta volna keménységök után, hogy mindmegannyi kőkavics, ha ugyan a matracz héjnak hasadásai azt nem árulják el, hogy összekóczolódott lószőrpamatok. Erre aztán két lepedő lett terítve, de olyan kérges, hogy bőrpaizst lehetett volna készíteni belőlök, s végre egy takaró, melynek minden szálát egyenkint kényelmesen meg lehetett volna számlálni, a nélkül hogy a szem csak egyetlen-egyet is eltéveszszen.

Ebbe az átkozott ágyba feküdt le tehát Don Quijote, s a fogadósné a házbeliek segítségével mindjárt hozzá fogott a flastrom felrakásához. Hanem, a mint a kötözés alkalmával azt vette észre, hogy a lovag vállán s karjain imitt amott kékesvörös daganat hurkák keltek, a miknek magvát somfapálczákkal szokás vetegetni, meg nem állhatta, hogy azt ne mondja: neki úgy látszik, hogy ezeket talán nem is ütődések, hanem ütlegek okozták.

– Dehogy ütlegek, dehogy! – viszonzá Sancho – hanem hát a szikla nagyon csúcsos-éles volt, s minden csúcsa ott hagyta a maga szenyjét. A flastromos rongyokkal meg úgy gazdálkodjék, fogadósné asszony, hogy jusson is, maradjon is, mert gondolom, kerűl itt még más ember is, a kire a maradékot felraggathatja. Példáúl nekem jó magamnak is fáj egy kissé a keresztcsontom.

– Ugyanúgy-e? – kérdé a fogadósné – hát kegyelmed is leesett?

– Esni ugyan nem estem – mondá Sancho – hanem mikor uramat lezuhanni láttam, ijedtemben olyan fájás állt minden tagomba, mintha nekem is jól a nyakam közé raktak volna.

– S mi a neve a lovagnak? – kérdé a fogadósné.

– Don Quijote de la Mancha – válaszolt Sancho Panza büszkén – kalandor lovag, még pedig a javából, a milyet a világ régidőktől fogva nem látott.

– S mi az a kalandor lovag? – szólt közbe a szolgáló.

Sancho Panza félvállról nézett rajta végig begyesen.

– De buta vagy húgám, ha még azt se tudod. Tudd meg tehát, hogy a kalandor lovag olyan isten-teremtése, a kit előbb mint az ember ötig számlál, vagy elvernek vagy császárrá tesznek: ma a föld kerekségének legszerencsétlenebb s legnyavalyásabb teremtménye, holnap pedig két-három ország koronájának ura, melyeket fegyverhordozójának ajándékozhat.

– Ha a dolog így áll – mondá a fogadósné – hogyan lehetséges, hogy kegyelmed, a ki ily jeles urat szolgál, a mint látszik, még csak grófságot sem kapott?

– Még az igen hamar volna – viszonzá Sancho – mert hiszen mindössze is alig több nehány napjánál, hogy kalandok után járunk. Azóta pedig mindig csak olyan bordaütő kalandjaink voltak, de szigetnyerő egy se. Hanem gyógyúljon ki csak az én kedves gazdám ezekből az ütlegekből, akarom mondani ütődésekből, s én magam is zöttyenjek helyre ijedtségemből: lesz még akkor Jakabnap, s puszta reménységemet se adnám oda Spanyolország akármelyik főméltóságáért.

Don Quijote – behunyott szemmel bár – de azért a legnagyobb figyelemmel hallgatta ezt az egész párbeszédet. Sancho bizalmával nagyon meg volt elégedve, s hogy a kóbor lovagság jó hírének érdekében ő is tegyen valamit, nagynehezen felült most az ágyba, megfogta a vendéglősné kezét s így szóla:

– Higye meg kegyes úrnő, nagy szerencséjének tarthatja, hogy várába az én úri személyemet fogadta be, kinek hős tetteiről, hiszem az istent, nem sokára az egész világ hirt fog hallani. Kegyed viszont legyen meggyőződve arról, hogy azon jótétemények emlékét, melyekben e palotában részesülök, siromiglan szívemben fogom hordani.

Mikor a fogadósné „kegyes úrnő“-nek hallá magát neveztetni, a fogadót pedig „várnak“ meg „palotának“, alig tudta hová legyen csodájában. Viszont ő is arról biztosította a lovagot, hogy a mi tőlük telik, szivesen szolgálnak embernek, baromnak mindennel, most azonban csak arra legyen gondja a lovagnak, hogy felépüljön s erejét összeszedje, a mi pedig legkönnyebben úgy történhetik meg, ha kipiheni magát, a miért is nem akarnak körülötte tovább alkalmatlankodni, hanem kivánnak neki csendes jó éjszakát.

S csakugyan el is távoztak s a lovagot magára hagyták fegyvernökével. Minthogy a gyertyát magokkal vítték, a különben is sötét padláskamra a késő esti homályban sehonnan sem kapott most világosságot, legfölebb attól az egy-két csillagtól, mely a háztető repedésein keresztül alámosolygott a hanyatt fekvő lovagra.

Sancho is ott vetett magának ágyat uráé mellett, mely azonban mindössze is egy egy gyékényből s egy szál pokróczból állott s ez is olyan, mintha nem is szőrből, hanem valóságos kenderkóczból lett volna szőve. De hát a fáradt, törődött embert ilyenen is meglepi az álom, s Sancho el is szunyadt volna talán azonnal, ha ura el nem kezd ébren álmodozni, s nem beszél azokról a rémekről, kisértetekről, elbüvölt mórokról, a kik az ilyen magánosan álló várakban éjfél táján meg szoktak jelenni. Sancho Panzát annyira elrémiték a sötétben kimondott s hallgatott e szavak, hogy még a foga is vaczogott félelmében, s kérve-könyörögve rimánkodott urának, ne beszéljen tovább ezekről a szörnyü dolgokról, mert ő úgy megőszül még ez éjszaka, hogy holnap reggelre kelve, a tulajdon gazdája sem ismer rá fegyvernökére. S azzal, a mennyire csak lehetett, odahúzódott gazdája ágya mellé, úgy hogy a két fekvő, az egész kamrának szűk járását teljesen elfoglalta.

– Hallgatok hát, te kislelkü – nyugtatá meg Don Quijote – te pedig alugyál nyugton, alhatol bizton, hiszen Don Quijote de la Mancha viraszt álmaid fölött, a ki nem csak egy rémtől, de a világ minden elbűvölt mórjától is képes lenne megvédelmezni.

Sancho tehát végre csakugyan el is aludt, sőt utoljára maga Don Quijote is elszunnyadt. Szunnyadásából csak egy zaj ébreszté fel, a kakasok kukorékoltak.

– Éjfél van, a rémek órája – mondá félálomban – ám jőjjenek, ha bajnokkal akarnak találkozni.

S ime, mintha varázsigéket mondott volna ki, melyek a szellemeket fölidézik sírjokból, a padláskamra felé zummogó, dongáshoz hasonló éneklés s annak nyomában léptek zaja közelíte. Don Quijote felfigyelt, s nem kevéssé lőn maga is meglepetve, midőn a kamra ajtaján egy sötét alak lépett be s tartott egyenesen ágya felé. A jó lovag persze nem tudta, hogy ez az éjjeli rém senki egyéb, mint az az öszvérhajcsár, a kinek ágya ugyancsak e kamrában volt megvetve s a ki most meglehetősen mámoros, boros fővel botorkált be a kamrába lefeküdni.

A lovag ágya oly közel állt az ajtóhoz, hogy egy-két lépéssel oda lehetett jutni, s ily módon az öszvérhajcsár is egészen az ágy végénél volt már, midőn a hosszú lovag hirtelen felült ágyában, s csontos öklével hatalmas ütést koppantott az érkező orrára ezzel a kiáltással:

– Vissza, kisértet!

– Gyilkos! – orditá a megrémült öszvérhajcsár, a ki szinte nem tudta, hogy az ő kamrájában hálótársak is vannak, – s ezen kiáltása után ijedtében, de meg kábultában is összerogyott, s rá egyenesen a gazdája ágya mellett alvó Sanchora.

A két rémkiáltás, s a hatalmas zuhanás egy és ugyanazon pillanatban történtek s ébreszték fel Sanchot első, édes álmábul.

– Kisértet, gyilkos! – viszhangoztatá ő is torka szakadtából, – jaj a boszorkány nyom, jaj rajtam nyargalnak! S azzal, mint a vizbehaló, el kezdett kezével lábával rugdalózni.

De nem hogy kiszabadúlt volna a veszedelemből, sőt még csak most jött igazán a hadd el hadd. A földön dulakodó két ember egy másodpercz alatt oda gördűlt a lovag ágyát tartó kecskelábakhoz, melyeket – a mint mondani szokták – úgy is csak az imádság tartott, így tehát csak egy billentés kellett, hogy az egyik jobbra, a másik balra dőljön, s a szegény lovagot deszkástól, matraczostól, paplanostól és flastromostól odatálalják a két viaskodó fölé.

Irgalmas isten, milyen tusakodás, öklözés, gyomrozás, kiáltozás támadt itt ekkor a sötétben! Lett olyan dörömbölés a padláson, mintha ezer éhes macska kergetett volna üres ládák között egy egeret.

A pokoli zajra egy pillanat alatt felébredt az egész vendégfogadó, az egyik „tüzet“ kiáltott, a másik „vizet“, egy poroszló pedig a ki szinte a fogadóban volt szállva, egyre azt lármázta:

– Csendesség, a törvény nevében! A király nevében csendesség! – s épen maga ütötte a legnagyobb zajt mindeneket túlharsogó lármájával.

Végre a felriasztottak annyira eszükre tértek, hogy nem a pinczében, nem az istállóban keresték a bajt, a hol persze semmise volt, hanem a hang iránt mentek a padláskamra felé, a hol ugyancsak elkelt a segítség.

Hol van az a toll, a mely azt a zűrzavart le tudná írni, mely e három dulakodó között uralkodott! A pokoli sötétségben nem csak egyik a másikat, hanem püfölte, öklözte mindegyik még tulajdon magát is, úgy hogy mire a segítség megérkezett, akkorra mind a hárman alig szuszogtak már a csupa kimerűltségtől.

Beletelt majd egy órába, a míg a kecskelábat, deszkát, ágyneműt, mindent ujra össze tudtak szedni s ágygyá vetni, továbbá a míg mind a három harczost le tudták megint fektetni, a kikre a poroszló keményen rájok parancsolt, hogy meg ne merjenek most már mocczanni, mert ha még csak egyet píszszennek is, olyan kóterbe záratja őket, a honnan csak az egy halál fogja kiszabadítani.

Kevésbe múlt, hogy a törvény szolgájának e hatalmaskodó fenhéjázása ujabb zavart elő nem idézett, mert ezt meg Don Quijote utasította vissza, még majdnem félholtan is egész határozottsággal, váltig azt lármázva, hogy ő kóbor lovag, s kikéri magának, hogy neki akárki fia is parancsolgasson. Erre meg a poroszló duzta fel az orrát, hogy ő nem akárki fia, hanem a törvény őre és szolgája, s van annyi hatalma, hogy a világ minden kóbor lovagjának is parancsolhat. S bizony ujabban is kitört volna a harcz és háború, ha a fogadós, fogadósné s a házbeliek mind közbe nem vetik magokat s kit kéréssel, kit fenyegetéssel le nem csillapítanak.

Végre tehát a nagy zűrzavar lecsillapúlt, kiki elment a maga vaczkára, s mikor utójára a fogadós is távozni készült, Don Quijote inkább nyögve, semmint beszélve így szóla hozzája:

– Maradjon uram, egy szóra, egy nagy kérésem van nagyságodhoz.

A fogadós maradt.

Don Quijote pedig elég hosszasan és körülményesen elő adta, hogy neki mindenekelőtt egy fazékra, azután meg egy butykosra, végül pedig két marék rozmarinra, egy marék sóra, egy-két icze borra s annyi forma olajra lenne szüksége.

– Adok én mindent, csak békesség legyen! – viszonzá a fogadós, s be se várva, hogy Don Quijote miért kéri e keveréket, maga sietett és hozta is az egészet nemsokára.

Míg a vendéglős odajárt a kivánt czikkekért, Don Quijote így szóla Sanchohoz:

– Hogy érzed magad, Sancho fiam?

– Hogy én hogy érzem magamat? – nyöszörgé Sancho – azt csak a hátam tudná megmondani, ha száz nyelve volna.

– Micsoda? – kérdé Don Quijote – hát téged is elvertek?

– Ha elvertek-e! – fakadt ki Sancho keservesen – el engemet úgy, a ki se kóbor, se lovag nem vagyok, hogy ennek a bűvös mórnak a döngetéséhez képest a furkósbotok csépelése csupa merő czukorsütemény és mézeskalács volt.

– Légy nyugodt, Sancho barátom – felelé Don Quijote – tüstént elkészítem ama híres, bölcs városló Fierabras balzsamát, – igyunk csak egy kortyot abból s egy szemhunyorítás alatt azt is elfelejtjük hogy életünkben valaha fájdalmat éreztünk!

Alig végezték el e párbeszédet s a fogadós csakugyan visszatért és hozta magával mindazt, a mit tőle Don Quijote kért: a fazekat, egy régi olajos butykost, melynek avas szagát három lépésnyi távolból is alig lehetett kiállani, s a többi kivánt szereket.

Don Quijote alig tudott elegendő udvarias szót találni hálája kifejezésére; midőn azonban a köszönetnek mégis végirejutott, haladéktalanúl hozzáfogott az életmentő csodabalzsam készítéséhez. Fogta a fazekat, s egy-egy bűvös imádság elmormogása mellett egyenkint bele öntögette a bort, a sót, az olajat, a rozmarint: azután úgy karélta mint a hogy a rostával szokás karajozni, s jó sokáig zürte-zavarta a förtelmes kotyvadékot. Végre fülét is odahajtotta a fazék szájához, s hallá, hogy a keverék hogyan pezseg az edényben.

Ekkor meg volt elégedve nagy művével, s a drága cseppeket a jövőben eshető bajok orvoslására nagy gonddal beletöltötte a butykosba.

Sancho és a fogadós az egész bűvös jelenet alatt olyan kiváncsi szemeket meresztettek a lovagra, hogy majd elnyelték.

Mikor az óvatos áttöltés is megtörtént, Don Quijote haladéktalanúl próbát akart tenni tulajdon magán a gyógyitallal, s így azonnal szájához emelé a fazékbeli maradékot, a mi szinte tehetett még egy jó icczére való. De alig ment le belőle még csak egy két korty a torkán, s a csömörletes zagyvalék úgy felháborította egyszerre a gyomrát, hogy a hányás szörnyű mértékben erőt vett rajta. A korcsmárosnak se kellett több, tisztult onnét, mintha az ördög kergette volna.

Mikor Don Quijote a gyötrelemnek vastagján átesett, mely azonban úgy megkínozta hogy, borsónyi verejtékcseppek pöröglek alá mind a két halántékán: arra kérte Sanchot: takarja be jól s azután hagyja aludni.

Sancho hűségesen megtette s a kivűl belől megkinzott szegény lovag a csupa kimerűltségtől mintegy három óra folyásig tartó olyan mély álomba szenderűlt, hogy akár a ház tetejét lebonthatták volna a feje fölül.

Mihelyt ez üdítő álomból felébredt, oly könnyűnek érezé egész testét mint a pehely. Nagy könnyeden felűlt az ágyban sőt talpra is szökött és gyorsan öltözéshez fogott.

– Hát csakugyon meggyógyúlt nagyságod? – kérdé Sancho, alig tudva hová lenni bámultában.

– Nem ittam-e balzsamot? – viszonzá Don Quijote büszkén. – Fierabrasnak áldott bűvös italát?

Szentül meg volt győződve a felől, hogy enyhűlését egyedűl a kotyvadéknak köszönheté.

Sancho, a ki a bűvös mórtól való féltében, de meg a döngetés okozta fájdalmak miatt a szemét se tudta lehunyni, s ura elalvása óta két térde között mindig a csodabalzsamos bögrét szorongatta, arra kérte most gazdáját, engedje meg neki hadd ürítse ki ő is azt a fazékban lévő maradékot, mert neki is ugyancsak nagy szüksége van a gyógyulásra.

– Ürítsd, fiam, ürítsd! – biztatá Don Quijote nagylelkűen – nem vagyok én fukar a jótéteményben.

A derék csatlós hálás tekintetet vetett nemes szívű gazdájára, aztán neki fohászkodott a csodaitalnak, két kézzel szájához emelé a fazekat, s még elég bő tartalmát söprüstől magába löttyentette.

De jaj! irgalomnak és kegyelemnek szentséges istene! Milyen kín, milyen gyötrelem állt bele a szegény Sancho Panzának minden tagjába! Az ő természete sokkal keményebb volt mint gazdájáé, s a bevett kotyvadéktól sokkal nehezebben tudott megszabadulni mint Don Quijote. Egyik ájulásból a másikba esett, most olyan hideggé dermedt, mintha az egész ember jégből volna, majd meg olyan forróvá lett, mintha feje bubjától lába körméig csupa merő parázs lenne, – feje szédült, agya kábult, gyomra émelygett, s az ízzadság úgy szakadt róla mintha a vízből húzták volna ki. Szentül hitte, hogy végső órája ütött, s kinjában, félelmében, mihelyest szóhoz jutott, átkot átokra szórt minden csodabalzsam ellen, de még arra is, a ki vele ezt a pokolbeli mérget megitatta.

Don Quijote meglepetve s fejcsóválva szemlélte vergődését.

– Azon gondolkozom – mondá aztán pillanatra sem vesztve el nyugalmát – s bizonyosan jól tapogatok, ha azt hiszem hogy a te egész bajod onnan származik, hogy nem vagy lovaggá ütve; s az a meggyőződésem – a mit egyébiránt előbb is sejtettem – hogy ez az ital nem használhat azoknak, a kik nem lovagok.

– Ha tudta nagyságod, miért nem mondta – viszonzá Sancho – jaj énnekem minden iastúl-fiastul, mért engedte hát hogy megigyam?

Minthogy azonban nincs az a kin, mely örökké tartson, a csodabalzsam utoljára Sancho Panzánál is elkezdett működni, még rettenetesebben mint gazdájánál mi közben csapott is a boldogtalan fegyvernök olyan lármát, nyögést, jajgatást, hogy ma talán még a verebeket se a kelő hajnal világossága, hanem Sancho Panza jajveszékelése ébresztette fel éjjeli álmukból.

A kelő hajnal első sugarai Don Quijotét már sürgés-forgás közben találták az udvaron. Lesietett, Rocinantét, sőt még a szürkét is maga nyergelte meg tulajdon kezével s mihelyt a paripákkal s a maga fegyverkezésével elkészűlt, felkiáltott fegyvernökének, siessen, itt a hajnal, az idő drága s a kóbor lovagnak oly rendkivül sok a teendője.

Sancho Panza nagy nehezen feltápászkodott kínlódásai ágyáról, minden lépten nyomon összerogyni készülő kurta kis lábaival lebiczegett a padlásról, de a mig egy lépést tett, fohászkodott hármat és nyögött tizenhármat.

Végre az udvarra ért, s alighogy megpillantotta szamarát, örömében, boldogságában úgy elfacsarodott a szive, hogy a könnyei csorogtak alá szeméből.

– Jaj, szürkém, édes szürkém, szamaraknak gyöngyvirága! – kiálta fel egészen meghatva – de csak soha se hittem egy órával ezelőtt, hogy meglássalak még valaha!

S azzal ráborúlt a csacsira s a két hosszú füle között igazán megcsókolta. A mi Don Quijotenak a csodabalzsam, az volt Sancho Panzának a szamár meglátása, a szamár megérintésére ő is egyszerre olyan jól érezte magát, mintha nem is ő lett volna az az ember, a kinek homlokáról egy két óranegyeddel ezelőtt a halál vize gyöngyözött.

Szokott könnyüségével felvetette magát szamara nyergére, s vissza se tekintve a kinos éji szállást adó megboszorkányozott padláskamrára, indúlni akart indúlni készülő gazdája után.

De a csillagokban más volt megirva, semhogy Sancho Panza oly könnyű szerrel megszabadúljon ez elbűvölt várkastélyból.

Mikor ugyanis immár mindketten nyeregben ültek, s a fogadó egész népsége künn állt a tornáczon csodájokra, Don Quijote oda szólítá a nyitott kapuhoz a vendéglőst s ünnepélyes magatartással így szóla hozzá:

– Mind száma, mind mértéke igen nagy azon jótéteményeknek, várparancsnok úr, melyekben kegyelmességed várában részesűltem, s halálom órájáig örök hálára leszek értök lekötelezve. Ha valaha e sok jóságot azzal viszonozhatom, hogy boszút álljak valamely elbizakodotton a ki nagyságodat valamivel megsértette, csak tudassa velem s én a legnagyobb örömmel teljesítem kivánságát.

Mire a fogadós hasonló nyugalommal ekképen válaszolt:

– Nincsen én nekem semmi szükségem arra, lovag úr, hogy nagyságod a rajtam elkövetett akármily sérelemért boszút álljon; tudok én tetszésem szerint magam is állani, ha valaki megsértett. Nekem csak az a kivánságom, fizesse meg nagyságod az éjjeli szállást, meg az elhasznált ágyneműt és a vacsorát, meg az abrakot.

– Tehát fogadó ez? – kérdé Don Quijote.

– Még pedig nagyon tisztességes – viszonzá a vendéglős.

– Akkor én csalódtam – felelé a lovag megütközve. De még ebben az esetben is elegendő fizetés a hála nyilvánítása, mert fogadós úr jól tudhatja, hogy a lovagrendet mindenki tisztelni tartozik s díjtalanúl köteles ellátni mindennel.

– Már tegye a ki akarja – feleselt a vendéglős – de én bizony követelem, hogy a ki nálam evett, ivott, megszállott, fizesse meg, a mivel tartozik. Törődöm is én a világ akármilyen éhenkórász, kóbor lovagával.

– Otromba, neveletlen korcsmáros te! – fakadt ki Don Quijote mérgesen, s tovább egy szóra sem méltatva a vendéglőst, lovát megsarkantyuzta s előre szegzett dárdával robogott ki az udvarból, haragjában még arra se figyelve, vajjon fegyvernöke jön-e utána vagy se.

E becsmérlő szavakra meg a fogadós fortyant fel kegyetlenül, s megfogta Sancho szamara kötőfékét s azt mondá neki, el nem ereszti addig, a mig mind a maga, mind gazdája tartozását meg nem fizeti.

– Azt ugyan várhatja – viszonzá Sancho Panza ép oly büszkén, mintha csak a gazdája lelke szorúlt volna beléje – a kóbor fegyvernököknek is az a törvényök, a mi a lovagoké, ők sem fizetnek sehol, senkinek, annál kevésbé ilyen pipotya borkeresztelőnek.

S azzal ő is oldalba ütötte a szamarát két sarkával s utána akart iramodni gazdájának. De bizony csak nem eresztette a fogadós, hanem úgy megfogta zablatövön a szamarat, hogy meg se tudott mocczanni.

A mint mondani szokták: a kis csupor hamar felforr; ez volt az eset Sanchonál is. Olyan keményen elkezdett pittegni-pattogni, hogy utóljára a fogadóbeliek is megsokalták. Volt a beszállott vendégek közt négy szegoviai posztónyírő is, ármányos, furfangos legények, a kik szerettek tréfát űzni mindenből, a miből csak lehetett. Ezek most összenéztek, egy szemhunyorítással megértették egymást, az egyik beszaladt egy lepedőért, a másik három meg odasietett a fogadós segítségére. Egyik a kaput zárta be, kettejök pedig egy pillantás alatt lependerítették a lármás kis embert szamaráról. Mire Sancho magához tért bámultából, meglepetéséből: már akkor benne volt a lepedőben, melynek négy sarkát a négy ízmos, markos legény tartotta.

– A ki olyan fenhangon tud beszélni – mondá az egyik – annak az is elkel, ha megtanúl repűlni! Repűljön hát!

S azzal meglóditották a lepedőt egyszer jobbra, egyszer balra, egy adott jelre aztán mind a négyen hirtelen erősen megrántották, úgy hogy a kis gömbölyű ember a puha hintáról magasan felpattant a levegőbe, s úgy esett megint vissza a lepedőre, mint a mesebeli tekenősbéka, a mely arra kérte a sast, hogy tanítsa meg repűlni.

Ezt a gonosz tréfát, a mi egyébiránt inkább kellemetlen volt a megtréfálnak semmint fájdalmas, egy pár szempillantás mulva ujra meg ujra ismételték, rettenetes kaczagása mellett a tornáczon állóknak, a kik a bohó látványon majd megpukkadtak nevettökben. A hahotát még az is szította, hogy Sancho éktelen lármát csapott, s majd jajveszékelt, majd meg fenyegetőzött azok ellen, a kik ilyen gonoszságra vetemedtek.

A fegyverhordozó kiáltozása egész gazdájáig elhatott, a ki első pillanatra azt gondolá, valami új kaland van készülőben s valami sanyargatott szenvedő kiáltoz segítségért.

Megfordúlt; s az volt első meglepetése, hogy fegyvernökét nem látja maga mögött; a második még nagyobb meglepetés meg az, hogy most még igenis meglátta, de odafent röptiben a levegőben.

– Ki meri bántani az én fegyvernökömet? – kiáltá lángoló haraggal, legyen ember, legyen szellem, szörnyű boszút állok gonoszságáért!

S a mint Rocinantetól kitelt, oly sebességgel nyargalt vissza a fogadó felé. De a kapu zárva lévén, be nem ronthatott, így tehát körülnyargalta a fogadó kőkerítését s valahányszor Sanchot a levegőben egy szempillantásra meglátta, mindig igy bátorítá:

– Ne hagyd magad, Sancho! Mindjárt nálad termek.

De bizony csak nem termett ő ott, mert a fal mindenütt oly magas volt, hogy csak alig tudott a tetején átlátni. A falon kívül azonban egy helyen volt valami dombocska, ide nyargalt fel a lovag, innen ő is beláthatott az udvarra, s onnan belűl is kiláthattak ő reá.

Innen szemtanúja lehetett az udvaron történteknek. Ott pedig ez történt. Az eleinte oly nagyon fenhéjázó Sancho Panza végtére kérésre, könyörgésre fogta a dolgot, s rimánkodott az isten szent szerelmére, hagyjanak már békét neki, mert még azt a kis lelkit is kirázzák, a mit még a balzsam benne hagyott.

A legények is belefáradtak már a tréfába, de meg túlságba se akarták vinni, nehogy valami bajt okozzanak, s így tehát a himbálást és levegőbe röpitést abba hagyták.

Alighogy Sancho talpra állt, könyörögve fordúlt a körülállókhoz, adjanak neki egy ital vizet. A szolgáló ment is mindjárt a kútra s hozott neki egy egész kantával.

Don Quijote a dombról meglátta, hogy Sancho vizet akar inni. Harsány szavával menten bekiáltott rá:

– Fiam, Sancho, ne igyál vizet! Ne igyál egy csöppet se, mert halált iszol! Nézd, itt az áldott balzsam, (és oda mutatta neki a magával vitt olajos butykosban lévő kotyvadékot) igyál csak egy kortyot ebbűl, mindjárt meggyógyulsz tőle!

Sancho félvállról odatekinte rá, s még hangosabban visszakiáltá:

– Igya ám meg az ördög, a ki olyannal él! Hát nem tudja nagyságod, hogy én nem vagyok lovag? Tartsa meg az italát, s hagyjon békét nekem azzal az átkozott moslékkal!

E szavai után nagyot húzott a vizes kantából, aztán oldalba ütötte szamarát, melyre a legények a meghimbálás után ismét ráültették, s azt se mondván befellegzett, kinyargalt a kitárt kapun gazdájához.

– De azért még se fizettem egy fillért se! – mondá magában, mikor a házon kívül volt.

Ez volt vigasztalása. S pedig ezen vigasztalása is hiúnak bizonyúlt be nemsokára, a mikor nagy szomorúságára azt kellett észrevenni, hogy az az ármányos fogadós úgy vette meg rajtok az adósságot, hogy a Sancho tarisznyáját akasztotta le a szamárról s azt fogta ott fizetés fejében.

XII. FEJEZET.

Két ellenséges nagy hadsereg találkozik egymással.

Alighogy Sancho gazdájához érkezék, Don Quijote e szavakat intézé hozzá:

– Most már csakugyan igazán hiszem, kedves Sanchom, hogy az a vár, vagy fogadó kétségkívül meg van babonázva, mert olyan vakmerő játékot, a milyet véled űztek, valóban egyedűl a légben röpködő szellemek űzhetnek.

– Ha lepedő van kezökben – mormogá Sancho mérgesen – a mit a négy sarknál fogva tartanak. De hagyjuk ezt! Elmúlt esőnek nem kell köpönyeg.

Don Quijote e szavakra megrántotta lova kantárát s a fogadó felé készült visszafordulni.

– Tehát te valóban azt hiszed, hogy közönséges emberek voltak? – kiálta fel a fegyvernök szemébe nézve merően. Akkor jer, forduljunk vissza, s rettenetes boszut állok rajtok, ha százezeren volnának is!

Sancho majd halálra ijedt ura e szándékának hallatára. Szinte érezte már, hogy az elbűvölt mór megint ujfent hogyan püföli, azok az ép-kézláb szellemek pedig hogyan röpitgetik ismét a levegőbe; s nehogy ez az aggodalma valósággá váljon, ura lecsendesítésére igy válaszolt annak kérdésére:

– Jaj, dehogy voltak azok közönséges emberek, dehogy voltak! Olyan erős volt mindegyik, mint egy egy bika, s nem is hiszem, hogy nem a szarvukkal lökdöstek fel a levegőbe.

– Akkor hát mégis nekem van igazam – mondá Don Quijote, Sancho kimondhatatlan örömére megint elfordítva lovát a vendéglő felől, – s ez egy elbűvölt, megbabonázott hely, a melyben szellemek űzik ármányos mesterségöket. Azért nem tudtam én a falon áttörni hozzád, hogy segítségedre siessek, – nem hiába: a szellemek varázsa ellen még a kóbor lovagnak sincs mindig elegendő hatalma.

– Már ugy látszik – toldá meg Sancho, szamarával ura mellett ballagva – s a mint én tapasztaltam, ilyen elbűvölt szellem több van a világon mint élő ember, s azért az én rövid eszem felfogása szerint, jobb is lenne nekünk visszatérnünk a mi falunkba, mikor épen most áll javában a takarás s a mi kicsink van, az után néznénk a helyett, hogy – a mint mondani szokás – Pontiustól Pilatushoz barangoljunk s a cseberből vederbe jussunk.

– Nem értesz hozzá! – mondá Don Quijote. – Hallgass és türj békén, s lesz még idő mikor tulajdon szemeddel látod meg, mily dicsőséges a kóbor lovagság kalandozása. Avagy monddsza csak: lehet-e a világon nagyobb boldogság, s vajjon mi ér föl azzal az örömmel, midőn az ember valami csatát megnyer vagy ellenségén diadalmaskodik? Semmi, kétségkivül semmi!

– Meglehet, hogy úgy van – felelt Sancho – ámbár én bizony nem tudom, csak azt tudom, hogy mióta kóbor lovagokká lettünk, vagyis jobban mondva nagyságod lett azzá (minthogy engemet nem lehet ezen tisztes rendhez számítani) mi ugyan soha se nyertünk csatát, kivéve azt az egyet a vizcayi ellen; de nagyságod még abból is félfüllel meg fél sisakkal kevesebbet hozott el, mint a mennyit belevitt.

– Épen ez az, a mi engem annyira bánt! – zörrent fel Don Quijote – s jól emlékezhetel, hogy még akkor megfogadtam, nem nyugszom addig, a mig megrongált sisakom helyébe olyant nem szerzek diadalmas csatában, a melyet a világ leghíresebb kóbor lovagja is irígyelni fog tőlem. Ezt fogadom, ezt beváltom, s mig be nem teljesül, addig senki nekem a hazatérésről szólni se merészeljen.

Sancho vette észre, hogy gazdája kissé fel van indulva, s azért czélszerűnek látta, legalább egyidejig, szótalanúl folytatni mellette haladását.

A múlt éjjeli álmatlanság s törödelem sokkal inkább az álmot tették kivánatossá mindkettejöknél, semmint a falatozást, a miért is alighogy a déli nap heve ellen árnyékba vonultak, Rocinantét és a szamarat kicsapva a legelőre, lovag és fegyvernöke szép csendesen elszunnyadtak.

Frissitő álmuk jó sokáig tartott, mert a mire fölébredtek, a nap már nyugat felé folytatta pályáját. Ők is utra keltek azonnal, de alig haladtak egy órafolyásig, Don Quijote egyszerre felfigyelt, s észre vevé, hogy az uton, a melyen mentek, nagy és sűrű porfelleg jő szembe vélök. Mihelyt ezt megpillantá, szokott hevességével s élénkségével igy szóla Sanchohoz:

– Ez a nap az, oh Sancho, melyen nyilvánvalóvá kell lennie, minő szerencsét tartogat a sors az én számomra. Ez a nap az, ismétlem, melyen – mint eddig minden esetben – ki fog tűnni karomnak hősisége, s melyen oly tetteket fogok véghezvinni, melyek méltók lesznek arra, hogy a jövendő századok csodájára, a hir könyvébe följegyeztessenek. Látod, Sancho, azt az előttünk emelkedő porfelleget? Roppant hadsereg verte föl azt, különféle és megszámlálhatatlan nemzetségek hadai, melyek ott merészen elényomulnak.

Sancho akkorára kimeresztette mind a két szemét, a mekkorára csak bírta, de semmi hadsereget sem tudott észrevenni, csupán két nagy porfelleget, mely a nap hevétől hamuvá égetett országuton felgomolygott.

– Akkor hát két olyan hadsereg van itt – mondá Sancho – mert ime az ellenkező oldalon hasonló porfelleg emelkedik.

Don Quijote arra fordult, hogy a valóságról meggyőződjék. S ime látta, hogy csakugyan úgy van, s rendkivüli örömre gerjedett, mert valóban azt képzelte hóbortos könyvei által megmételyezett agyában, hogy a mint azok irják, ugy jön itt is szemközt egymással két hadsereg, melyek ott akarnak találkozni s megütközni a téres mezőségen.

Pedig azt a porfelleget, a melyet látott, két igazán nagy juhnyáj verte föl, melyek egy és ugyanazon uton jöttek egymással szemközt, s melyeket a felkavart por miatt nem lehete mindaddig tisztán kivenni, a mig egészen közel nem jutottak. Az irtózatos porfellegből egy egy pillanatra szamárháton ülő juhászok, vagy gyalog terelő bojtárok alakja tűnt elé s ezek fel-felhangzó kurjongatása vegyült a nagy nyájak fejkábító szakadatlan bégetése közé. A zaj, a kilátszó és eltűnő alakok, s egy-egy vasas végű pásztorbotnak néha néha megcsillanása szentűl azt hitették el a képzelgő lovaggal, hogy itt csakugyan mindjárt rettenetes harcz lesz kítörőben. Ezt olyan határozottsággal állította, hogy Sancho maga is elhitte, miért is megszeppenve odasugta gazdájának:

– Mit tegyünk most, uram? Nem legjobb lenne tisztességesen eloldalogni a míg észre nem vesznek?

– Micsoda – förmedt rá Don Quijote – megfutni a veszély elől?! Megszökni a szerencse marokkal szórt áldásai elől?! Hát azt fogjuk tenni a mit illik, odacsatlakozunk a csekélyebb számúakhoz és segítségére megyünk a gyengébbeknek. S tudnod kell, Sancho, hogy azt a hadat, mely szemközt jő velünk, Alifanfaron, ama hatalmas császár hozza és vezérli, a nagy Trapobana sziget uralkodója. Ezt a másikat pedig, a mely hátunk mögött nyomúl előre, az ő ellensége a Garamanták királya, a felgyürkőzött Pentapolin, ki e nevet onnan nyerte, mert mindig felgyűrt ingújjal s meztelen karral ront a csatába.

– S miért haragszik ez a két főúr oly nagyon egymásra? – kérdé Sancho.

– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez a Alifanfaron egy dühös pogány, a ki nőül akarná venni Pentapolin leányát, ki igen szép s rendkivül kedves kisasszony és keresztyén; atyja azonban nem akarja oda adni a pogány királynak, mig ez előbb le nem mond az ő hamis prófétája Mohammed vallásáról s a leány hitére át nem tér s meg nem keresztelkedik.

– Szakálomra mondom – kiálta fel Sancho Panza – ez a Pentapolin egészen emberem! No már e mellé magam is odaszegődöm, s legyűrök érte egyet-kettőt az ellenségéből.

– Ugy épen azt fogod cselekedni, a mit tenned illő, kell és szabad is – viszonzá Don Quijote – mert az ilyen nagy csatákba való vegyülés alkalmával, nem nélkülözhetetlenül szükség, hogy valaki épen felütött lovag legyen.

– Nagyon meghiszem – mondá Sancho. De hová tegyük addig ezt a szegény szamarat, hogy azután megint egészen biztosan rátaláljunk, ha a csetepaténak vége lesz? Mert ilyen paripa hátán, azt tartom, csakugyan senki fia sem ment még eddig háboruba.

– Az igaz – mondá Don Quijote – s legjobb lesz, ha saját sorsára bizod. Ha odavesz, az se nagy baj, mert ha győztesek maradunk, lesz itt annyi ló, hogy bizony nem tudom én, még Rocinantet is nem cserélem-e fel másikkal. Most azonban vigyázz rám figyelmesen, mert azonnal elsorolom előtted mind azon főbb lovagokat, kik e két hadseregben szolgálnak. S hogy őket annál jobban megláthasd és megjegyezhesd magadnak: jer vonuljunk félre ama dombocskára, mely amott emelkedik s a honnét a hadseregeket áttekinthetjük.

Igy is cselekedtek s ott foglalának helyet egy halmon, honnan igen jól meg lehetett volna látni a két nyájat, melyeket Don Quijote hadseregeknek tartott, ha a felvert porfelleg nem gátolá s akadályoztatá vala szemöket. A lovag azonban szokása szerint képzeletben látva azt, mit a valóságban sem nem látott sem nem láthatott, emelt hangon így kezde szólani:

– Az a lovag, kit amott látsz a sárga fegyverzetben, s ki pajzsán egy kisasszony lábaihoz boruló koronás oroszlánt visel czimerül, az a hős Laurocalco, az ezüst hid örökös ura; az a másik, az arany virágokkal, kinek pajzsán három ezüst korona van kék mezőben, az a félelem gerjesztő Micocolembo, Quirocia nagyherczege; az a másik, óriás tagjaival, az előbbitől jobb kézre, az a soha meg nem rettenő Brandabarbaran de Boliche, a három Arabia ura, a ki kigyóbőrbe van öltözve s pajzs gyanánt egy ajtót hord, mely hir szerint ama templom ajtainak egyike, melyet Sámson dönte romba, midőn saját halála árán vett boszút ellenségein. Most azonban fordítsd tekintetedet im e másik oldalra, s ott fogod látni azon hadsereg élén a mindig győztes és soha le nem győzetett Timonel de Carcajonát, az Uj-Vizcaya herczegét, kinek pánczélöltönye négy színből áll, kékből, zöldből, fehérből és sárgából, pajzsán pedig a biborszín mezőben aranymacskát visel ezen felirással: „Miu.“ a mi kedves nejének kezdő szótagja, ki – a mint mondják – a páratlan jóságú Miulina, Algarbe herczegének, Alfeñiquennek leánya. Amaz, ki azon hatalmas mén hátára nehezül s a ki a hó fehérségéhez hasonló fegyverzetet visel, s fehér pajzst, czimertelent: az, ujoncz- lovag, franczia származású s neve Pierres Papin, az Utrique báróságok tulajdonosa. Az a másik, ki ama csíkos könnyed zebrának oldalait veri vassarkantyuval s égszín kék öltönyt visel, az Nervia hatalmas herczege, Espartafilardo del Bosque, a ki pajzsán jelvénye gyanánt egy csirágot hord ezen spanyol felirattal „Szerencsém hajt!“

Ily módon számtalan lovagot nevezett mind az egyik, mind a másik hadseregből, mindnyáját úgy képzelve maga elé s valamennyinek maga rögtönzött fegyverzetet, színeket, czímereket és jeligéket, a mit mind, de mind a maga tulajdon elcsavart eszéből meríte. Félbenszakasztás nélkül így folytatá:

– Ez a szemben álló hadsereg különféle nemzeteknek népeiből áll: imitt azok foglalnak helyet, kik a nagyhirű Xanthus édes vizét iszszák; amott azok, kik Boldog-Arábiában a legfinomabb és legdrágább aranyat mossák. Ott a numidiaiak, a kiknek csak kötve lehet hinni, ott a persák, kik íveikről és nyilaikról híresek, a partusok és médek, kik visszafutamlással harczolnak; távolabb a sátorverő arábok, azután az ép oly fehér mint kegyetlen szittyák, az átfúrt ajkú éthiopok, s más számtalan nemzetbéliek, kiknek arczát látom és felismerem ugyan, azonban nevökre nem emlékezem. Ebben a másik hadseregben pedig itt jönnek azok, kik az olajfás Bétis kristálytiszta forrásait iszszák, és azok, kik arczukat a mindig gazdag és aranyos Tajó nedvével simítják és fényesítik; s azok, kik a fenséges Jenilnek hasznos habjait élvezik, s azok, – ott, ott azok az aranykalászokkal koszorúzott gazdag manchaiak, a gót vér régi maradványai, kik a hullámos Pisuergábán fürdenek, mely a világ első folyam-fürdeje lenne, csak oly sokszor ki ne száradna, s csak ajjal-bajjal felfogott vizében olyan átkozott rosz szagú kendert ne áztatnának!

Teremtő szent Istenem! De hány meg hány országot említett, hány meg hány nemzetet sorolt elé még ezeken kivül, s valamennyi nevét oly gyorsan pergette le nyelvén, hogy Sancho kábultában majd ledőlt a szamaráról. Jobbra balra nyujtogatta a nyakát, szeme szája nyitva volt a nagy nézésben, mig utóljára megint csak szokott kételkedése vett erőt rajta s e szavakban fakadt ki:

– Most mindjárt az ördög vigyen el engemet, ha mindazon emberek, vagy óriások, vagy lovagok közül, a kiket nagyságod felsorolt, csak egyetlen egynek a kis körme mutatkozik is ezen az egész tájékon. Én legalább csakugyan egyet se látok, s tartok tőle, hogy az egész megint olyan varázslat lesz, mint a múlt éjszakai kisértetek.

– Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltá fel Don Quijote – avagy nem hallod-e a lovak nyerítését, a trombiták harsogását, s a dobok pörgését?

– Nem hallok én semmi mást – viszonzá Sancho – mint juhok és birkák töméntelen bégetését.

S ez valóban így ís volt, mert a két nyáj már egészen közelökbe érkezett.

– A félelem az oka, hogy se látsz, se hallasz – jegyzé meg Don Quijote kicsinylőleg. – Vonulj félre, s hagyj magamra engemet, vagyok én egymagam is elegendő arra, hogy győzelmet szerezzek azon félnek a melyhez csatlakozom.

S e szavak kimondása után tüstént sarkantyuba kapta Rocinantét, s az előre szegzett dárdával, a lovától kitelhető legnagyobb sebességgel száguldott alá a dombocskáról.

Sancho utána kiabált:

– Forduljon vissza, señor Don Quijote! Megálljon! Látok már, tudom már! A nagyapám szakállára esküszöm: semmi egyebet mint juhokat és birkákat készül megtámadni! Megálljon! Hiszen csak a vak nem látja, hogy nincs itt se óriás, se lovag, se oroszlán se macska, se fegyver, se paizs, se égszinkék, se pokolfekete. Mit akar hát cselekedni, Isten legyen irgalmas bűnös lelkemnek!

Don Quijote azonban csak nem tért vissza, hanem a helyett inkább fenszóval kiálta:

– Rajta vitézek, kik a neki gyürkőzött karu bátor Pentapolin császár lobogóit követitek s azok alatt harczoltok, utánam, csak utánam valamennyien, s meglátjátok mily könnyű szerrel állok boszút az ellenségen, Alifanfaron de la Trapobanán!

Ezeket mondván közibe rontott a juhnyáj seregnek s oly bátorsággal és hevességgel kezdé az állatokat felnyársalgatni, mintha valósággal halálos ellenségeit öldösné.

A pásztorok és bojtárok, kik a nyájat hajtották, rákiabáltak hagyjon fel vele, azonban látván, hogy ez mind nem használ, leoldották parittyáikat s füleit hatalmas kavicsokkal és kövekkel köszönték.

Don Quijote föl se vette a köveket, hanem majd ide majd oda ugratva felkiálta:

– Hol vagy, kevély Alifanfaron? Jer szembe velem ki, egyes magános lovag vagyok, ki szemtől szembe akarok erőddel megmérkőzni s életedet venni annak büntetéseül mit a garamantai hős Pentapolin ellen elkövetsz.

Minthogy ő mindegyre folytatta a szurkálást dárdájával, utoljára a pásztorok sem vették tréfára a dolgot, hanem ugyancsak sűrűen zúdították a köveket, s nem igen nézték feje mellett repülnek-é el vagy fejét is találják. A sok kőcsapásra a szerencsétlen lovag végre leszédült a nyeregből. A pásztorok erre odasiettek, látták mozdulatlanúl feküdni a földön, s magok is egészen halálnak válltak, mert azt gondolák, hogy megölték; azért tehát a legnagyobb sietséggel összeterelték a nyájat, felnyalábolták a leszúrt birkákat s aztán nagy sietve odább állottak.

Sancho ezen idő alatt a magaslatról nézte urának bolond cselekedeteit és szakállát tépte s átkozta az órát és pillanatot melyben vele, szerencsétlenségére, megismerkedék. Mikor azonban, látta, hogy a földre rogyott, a pásztorok pedig távoztak már: lement a dombról, odasietett hozzája s így szóla:

– Hát nem megmondtam-e, señor Don Quijote, térjen vissza, hiszen csak a vak nem látta, hogy ezek nem hadseregek, hanem juhnyájak.

– Oh, hogy az az én gonosz ellenségem, az az átkozott varázsló ezt is így el tudta bűvölni és bájolni! Tudd meg, Sancho, ezeknek igen könnyü azt láttatniok velünk a mit akarnak; s az az átkozott, a ki engemet üldöz, megirígyelvén a dicsőséget, melyet – a mint tudta – e csatában nyernem kell vala: az ellenséges hadseregeket juhnyájakká varázsolá! Hanem az ég szerelmére kérlek, tégy meg egyet, hogy csalódásodból kijózanodjál s belásd, hogy igazat mondok: ülj fel szamaradra, menj utánok szép csöndesen s majd meglátod, mihelyt kissé távolabb lesznek, azonnal felöltik előbbi alakjokat s a birkákból megint emberekké válnak, szakasztott azokká, a kiknek őket én festettem. Most azonban mégis, ne menj, mert szükségem van segítségedre. Segíts felemelni, mert kegyetlenül megütögettek, s úgy látszik egy pár zápfogammal is kevesebb van a számban mint azelőtt.

És ez így is volt. Sancho fölemelte gazdáját, de a hű csatlósnak oly rosz kedve volt, hogy valóságos szomorúságnak is beillett. Don Quijote észrevette, s meg nem állhatá, hogy azt ne mondja:

– Talán dicsőségemet irígyled? Talán az szomorít el annyira, hogy azon szerencsétlenségekből, melyek engem értek, te néked semmi sem jutott.

– Nekem nem jutott? – viszonzá Sancho – hát valjon az, a kit tegnap a levegőbe lódítottak, a komám vagy a szomszédom volt talán nem én magam? S az a tarisznya, melyet elvesztettem minden holmimmal együtt, másé volt talán s nem az enyim?

– Te a tarisznyádat vesztetted el, Sancho? – kérdé Don Quijote.

– Persze hogy elvesztettem – viszonzá amaz.

– Akkor hát ma nincs mit ennünk! – mondá Don Quijote, meglepőleg lehangolva.

– Dehogy nincs! – felelt Sancho csipősen – hát azok a jóféle fűvek itt a rétségen, a miket nagyságod olyan jól ismer, s a mikből a kóbor lovagok olyan jóízűen szoktak falatozni.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – de most az egyszer, úgy érzem, egy darab kenyér meg valami hús- vagy sajtféle, mégis csak jobban esnék mint a rétség minden füve. Egyébiránt, az úr gondot visel.

Ezen vigasztalással tovább folytatták utjokat.

XIII. FEJEZET.

A mit a holtak adhatnak az élőknek.

Don Quijote reménysége jódarabig nem látszék teljesülni. Sem hajlékot nem találtak, a hol az éjen át megpihenhessenek, – sem semmiféle eleséget, a mivel éhségöket csillapíthatták volna.

Már jóformán besötétedett, de azért útjokat tovább folytatták, mert Sancho azt gondolá, az út mentén előbb-utóbb mégis csak kell valami vendéglőfélére akadniok. Most az egyszer azonban egészen más, és sokkal érdekesebb kaland volt megírva felőlök a sors könyvében. Ugyanis a mint még jó darabig haladtak, s mindenütt egy hivogató, barátságos fénynek, valami vendéglő megvilágított ablakának megcsillanását lesték: az egy helyett egyszer csak számos fénypont villant fel, de sőt közelített feléjök mint megannyi mozgó csillagok.

Sancho egészen elhült rémültében a mint ezeket látta, sőt maga Don Quijote is megdöbbent. Amaz megrántá szamarának kötőfékét, emez lova kantárszíját, megálltak s a szemök is kidűlledt, úgy nézték, mi lehet az a világosság.

S ime látták, hogy a fénypontok mindegyre közelebb jönnek feléjök, s mennél közelebb jönnek, annál nagyobbakká lesznek, mely látományra Sancho úgy remegett mint a kocsonya, Don Quijotenak pedig minden hajaszála égnek állt; utóbb aztán mégis neki bátorodva, így szóla:

– Ez, Sancho, minden kétségen kivül a legnagyobb és legveszedelmesebb kaland lesz, melyben szükség, hogy teljes erőmet és bátorságomat összeszedjem.

– Jaj nekem boldogtalannak, – mondá Sancho – ha ebben a kalandban megint kisértetekkel gyűlik meg a bajunk, már pedig úgy lesz: hol kapok én annyi oldalbordát, hogy még ezt is elviseljem?

– S legyenek bár kisértetek – szólt Don Quijote – nem fogom tűrni, hogy csak ruhádnak szegélyét is megérintsék. Mert ha a múlt alkalommal oly gonosz játékot űztek veled, ez azért volt, mert a kerités falán át nem mászhattam; most azonban sík mezőn vagyunk, a hol kardomat úgy villogtathatom a hogy akarom.

– Igen ám, de ha megint úgy megbabonázzák, eréjét veszik mint a multkor tették – mondá Sancho – mit ér akkor, akár nyílt mezőn legyünk akár sem.

– Mind a mellett bátorság, Sancho – szóla Don Quijote – csak bátorság! Majd meglátod, hogy az nálam nem hiányzik.

– Nálam se, csak legalább egy mértföldnyire volnánk innen! – tevé hozzá Sancho s azzal mindketten meghuzódtak az út szélén s folyton azt vizsgálták, mik lehetnek ama közelítő fényvilágok?

Nem sokára számos fehér inges alak merűlt fel előttök, kiknek ijesztő külseje annyira megrémíté Sancho Panza szívét, hogy a foga úgy vaczogott bele, mint a kit a negyed napos hideg ráz, s ez a szívdobogás és fogvaczogás még erősebben eléfogta őket, mikor az egész dologgal tisztába jöttek.

Mert ime valami húsz fehér ingbe öltözött alakot vőnek észre, a kik mind lóháton voltak, kezökben égő fáklyával. Ezek mögött fekete, gyászszal bevont lovas függő hintó tűnt elé, ennek nyomában pedig hat lovas ember, gyászszal borítva egész az öszvérek lábáig, mert nyugodt menetelökből csakhamar világosan ki lehetett venni, hogy nem lovon ülnek.

A fehér ingesek halk, siralmas hangon folytonosan mormogtak valamit magokban.

Ez a különös látomány ily késő éji órán e magános pusztaságon, teljesen elegendő volt arra, hogy nemcsak Sancho szívét, de még gazdájáét is egészen elrémítse s igy, a midőn ez utóbbi még csak megdöbbent, amannak már egészen az inába szállt a bátorsága.

Hanem a lovag egyszerre egészen más emberré lett, mert képzelő tehetsége a legnagyobb elevenséggel, abban a nyomban könyveinek valamelyik kalandját idézte föl lelkében. Azt képzelé, hogy a függő hintó holttest vivő, melyben valami halálra sebzett vagy élte fosztott lovagot visznek, a kiért boszut állani egyes-egyedül az ő kötelessége. Igy tehát minden szó nélkül dárdarudját támadásra feszíté, a nyeregben feszesen helyet foglalt s urias fenkölt magatartással odaállt az útnak kellő közepére, a merre a fehér ingeseknek okvetetlenűl el kelle vonulniok. Midőn ezek egészen közel érkeztek már hozzá, emelt hangon rájok kiálta:

– Megálljatok, lovagok, bár kik legyetek, s adjatok számot nekem arrúl: kik vagytok, honnan jöttök, hová mentek s mit visztek ama ravatalon? Mert a mint látszik, vagy ti követtettek el vagy ellenetek követett el más, valami gonoszságot, melyről nekem illő és szükséges értesülnöm, hogy vagy titeket büntesselek azon gonoszért a mit tettetek, vagy értetek álljak boszút azon sérelemért, a mit rajtatok elkövettek.

– Utunk igen sietős – mondá a fehér ingesek egyike – mert a fogadó messze van még s nem időzhetünk oly sokáig, hogy ennyi kérdésre megfeleljünk.

S azzal öszvérét megsarkantyuzva tovább haladt.

Ez a válasz mélyen sérté Don Quijotet s nem volt rest, hanem megkapta az öszvért zablatövön s harsányon felkiáltá:

– Megállj és légy udvariasabb s adj számot mindarról, a miről kérdeztelek, mert ha nem: párbajra velem mind valamennyien!

Az öszvér ijedős volt s midőn kantárát megragadták, úgy megbokrosodott, hogy két hátulsó lábára ágaskodva gazdáját hanyatt vágta a földre.

Az egyik gyalog szolga látván a fehér ingesnek esését szidalmazni kezdé Don Quijotét, ennek pedig – ki már különben is lángolt a haragtól – több se kellett s a szögzett lándzsa rúddal neki rontott az egyik gyászruhásnak, s egy hatalmas lökéssel kivetette a nyeregből; majd meg a többinek esvén, érdemes volt látni, mily gyorsasággal támadá meg s kergette szélylyel őket. A fehér ingesek mind félénk s fegyvertelen nép valának, így tehát könnyü szerrel megszalaszthatók a tusában; lobogó fáklyáikkal csakhamar neki is iramodtak a mezőnek s úgy lótottak-futottak, mint a kik egészen meg vannak keveredve. A gyászruhába öltözöttek azonban hosszú ruháikba egészen tetőtől talpig be lévén burkolva, meg sem mocczanhattak, úgy hogy Don Quijote kénye-kedve szerint összeszurkálhatta valamennyit, s végre is kényszeríté őket, hogy helyöket elhagyják, mi közben mindnyájan azt hitték, hogy ez nem is ember, hanem maga az elszabadúlt ördög, a ki azért jött, hogy elragadja tőlök a holttestet, melyet a függő hintón magokkal hoztak.

Sancho látta mindezt s urának bátorságán csodálkozva, ekkép szóla magában:

– De már csakugyan kétségtelen, ez az én gazdám igazán is oly bátor és hatalmas, mint a hogy magáról állítja.

Egy égő fáklya feküdt a földön az első lovag mellett, kit az öszvér levetett a nyeregből; ennek világánál meglátta Don Quijote a földre terültet s a rúd hegyét arczának tartva, azt mondá neki: adja meg magát különben halálfia.

A földön fekvő erre így válaszolt:

– Már is megadtam magamat egészen úgy, hogy mocczanni sem tudok, mert az egyik bokám kificzamodott. Esdekelve kérem nagyságodat, ha keresztény lovag ne bántson, mert különben nagy szentségtörést fog elkövetni, minthogy én immár felszentelt pap vagyok.

– De ki az ördög hozta hát ide önt – kérdé Don Quijote – ha egyházi férfiu?

– Ki hozott ide, señor? – viszonzá a földön fekvő – tulajdon szerencsétlenségem.

– S pedig még nagyobb is fenyegeti – mondá Don Quijote – ha meg nem felel mindazon kérdéseimre, melyeket az imént intéztem.

– Könnyü lesz mindazokra válaszolnom nagyságodnak – viszonzá a földre terített – s először is azon kezdem, hogy az én nevem Alonzo Lopez, szülőföldem Alconbendas, Baeza városából jövünk más tizenegy pappal, kik amott szaladnak az égő fáklyákkal. Segovia városába törekszünk s ama függő hintóban egy halottat viszünk, ki életében lovag volt s ott halt meg Baezában, a hol el is temették, most azonban, a mint már említém, porhüvelyét családi sírboltjába viszszük, mely az ő szülőföldén van Segoviában.

– S ki okozta halálát? – kérdé Don Quijote.

– A súlyos betegség, mely másfél esztendeig gyötörte – hangzék a válasz – míg isten kegyelme végre feloldozta szenvedéséből.

– Ily módon – viszonzá a lovag – istenem fölment azon teendőtől, hogy az elköltözöttért bosszút álljak, a mit pedig meg kellett volna cselekednem, ha más okozta volna halálát. S minthogy tisztelendőséged most már udvariasan megmondá nevét, hasonlóval tartozom én is; tudja meg tehát, hogy én manchai lovag vagyok s nevem Don Quijote; tisztem és foglalkozásom pedig az, hogy szerte járok a világban s eligazítom a ferdeségeket s jóvá teszem a sértéseket.

– Nem tudom, mit jelenthet az: a ferdeségeket eligazítani; – mondá a pap – legalább a mi bennem egyenes volt, azt ferdévé tette, minthogy az egyik lábamat eltörte, a mely teljes egész életemben se lesz többé egyenes; a sértés pedig, melyet nálam jóvá tett, az vala, hogy nekem olyan sérelmet okozott, mely sérülés marad mindörökre, s bizony vesztemre történt találkozásom nagyságoddal, ki kalandokat szokott keresni.

– Minden bajnak megvan a maga oka – mondá Don Quijote – az önöké pedig az volt, señor Alonzo Lopez, hogy úgy jöttek, a mint jöttek, éjnek idején, beburkolózva, égő fáklyával, imádságot mormolva, gyászszal borítva, ugy hogy az egész olyannak látszott, mintha valami gonosz, túlvilági mesterség volna. Én tehát el nem mulaszthatám kötelességem teljesítését s meg kelle önöket támadnom, de meg is támadtam volna, bár a pokol valóságos ördögeinek tudjam, a kiknek csakugyan tartottam és gondoltam is.

– Ha már a sors úgy akarta – mondá a földön fekvő – esdekelve kérem nagyságodat, kóbor lovag úr, ki ennyire tönkre tett: segítsen fel legalább ez az öszvér alól, mert az egyik lábam a kengyelvas és a nyereg közé szorúlt.

– Én bizony egész reggelig elbeszélgettem volna – mondá Don Quijote – miért előbb nem szólt bajáról?

Akkor rögtön odakiáltotta Sancho Panzát; de bizony ennek kisebb gondja is nagyobb volt a sietésnél, mert kedvire azzal foglalkozott, hogy egy jól megtermett s élelmi szerekkel dúsan megterhelt izmos öszvért fosztogatott kí, melyet a tisztelendő urak magokkal hoztak. Sancho hamarjában zsákká hurkolta a szürét, s valamit csak talált és kaphatott, ebbe bele rakta, rávetette szamarára s csak azután sietett urához és segített neki a szegény megsebzettet az öszvér terhe alól kíszabadítani. Miután feltette barmára, kezébe adta fáklyáját, Don Quijote pedig azt mondá neki, menjen többi társa után, s jelentse részéről azoknak is bocsánatkérését az elkövetett sérelemért, melyet semmi áron sem volt szabad elmulasztania. Sancho pedig még ezt tevé hozzá:

– S ha talán azon urak tudni akarják, ki volt ama hős, ki őket így megtámadta: mondja meg nekik atyaságod, hogy az a hírneves Don Quijote de la Mancha volt, más nevén pedig a „Búsképü lovag.“

Ezzel a pap eltávozott; Don Quijote pedig először is azt kérdé igen nagy érdekeltséggel Sanchotól: mi indította arra, hogy a mi eddigelé soha se történt, a „Búsképü lovagnak“ nevezze?

– Megmondom nagyságodnak – viszonzá Sancho – erre bizony az indított, hogy a mint ama pórúl járt egyházi ember fáklyájának világánál néztem: nagyságod igazán olyan bús képet vágott, hogy annál szomorúbbat soha életemben nem láttam. Nem tudom, az volt-e az oka, hogy nagyságod ezen viaskodásban már nagyon kimerűlt, vagy az, hogy metsző és zápfogai kipotyogtak.

– Nem ez az oka – viszonzá Don Quijote fontos képpel – hanem bizonyára az, hogy azon bölcs, a ki tetteimet megírni hivatva lesz, az látta jónak, hogy válaszszak én is valami melléknevet, a mint minden régi lovag is cselekedett. Így az egyik a „Lángkardú lovag“-nak nevezte magát, a másik az „Egyszarvnak“; ez a „Phönix-madár“ lovagja volt, amaz meg a „Halál lovagja,“ szóval: ilyen nevek alatt valának ismeretesek a föld egész kerekségén. Kell is a kóbor lovagnak valami nevezetes eseményről vett ilyen melléknevének lenni, s azért mondom, ama már említett bölcs adta a te nyelvedre, juttatá néked eszedbe most, hogy engem a Bús-képü lovagnak nevezz el, a mint a mai naptól kezdve ezután valóban hivatni is akarom magamat. S hogy ezen név annál jobban illjék hozzám: mihelyt alkalmam lesz rá, pajzsomra azonnal egy igen bús alakot festetek.

– Erre ugyan kár lesz időt és pénzt vesztegetni – mondá Sancho – csak annyit kellene tennie nagyságodnak, hogy mutassa meg a saját képét, s aki csak látja, minden egyéb kép és czímer nélkül is a Bús-képü lovagnak fogja nevezni.

Don Quijote elnevette magát Sancho ez ármányos megjegyzésén; mindazáltal csakugyan elhatározá, hogy felveszi ezen melléknevet, valamint előbbi feltett szándéka szerint, a képet is ráfesteti pajzsára. Azután így szóla:

– Nézzük már most a holttestet.

Ebbe azonban Sancho semmi szín alatt bele nem egyezett.

– Uram – mondá – nagyságod ezen veszedelmes kalandot sokkal szerencsésebben fejezte be akármelyiknél azok közül, melyeknek eddigelé tanúja voltam. Nem lehetetlen, hogy ennek a csapatnak, a mely ugyan le van győzve és szélylyel van szórva, egyszer csak eszébe jut, hogy egyetlen ember győzte le őket s erre aztán haragra lobbannak, s megszégyenűlten visszatérnek, felkeresnek bennünket s úgy elvernek, hogy megemlegetjük. A szamár olyan sorban van, hogy jobb se kell, a hegység közel, az éhség gyötör: nem tehetünk okosabbat, mint szépcsendesen kereket oldani, s aztán mint a példabeszéd tartja: halott menjen sírba, eleven meg torba.

S azzal, szamarával előre rugtatva kérte urát induljon el utána; ez pedig látván, hogy Sanchonak csakugyan igaza van, hajtott az okos szóra s minden feleselés nélkül követé.

Rövid haladás után két kisebbecske hegy között téres és rejtett völgybe jutottanak, a hol le is szálltak, Sancho pedig terhétől megkönnyebbíté szamarát s a zöld fűre letelepűlvén, az éhségnek fűszerével a reggelit, ebédet és vacsorát egy füst alatt költék el, s mind a ketten igen jóízűen lakoztak a hadi törvények szerint – legalább a mint azokat ők magyarázták – egészen jogosan ejtett zsákmányból.

Mindazáltal a szerencsétlenség most is csak üldözte őket, a mi fölött kivált Sancho kesergett legjobban: ugyanis nem volt egy csöpp boruk, de még csak egy korty vizök se, a mibe ajkokat belemárthatták volna. Sanchot tehát szörnyen gyötörte a szomjuság s mihelyest meglátta, hogy azt a rétet, melyre letelepültek, dúsgazdag zöld fű borítja, rögtön ily szavakra fakadt, mint a következő fejezetben azonnal elmondjuk:

XIV. FEJEZET.

Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál.

– Már akárki mit mondjon is, uram, ez a zöld fű annak a jele, hogy itt valahol a közelségben forrásnak vagy pataknak kell lenni, mely ezt a gyepet nedvesíti; s igy igen jó lesz ha kissé elébbre megyünk, hogy találjunk valamit, a mivel ezen rémítő szomjuságot olthassuk, mely bennünket tikkaszt s a mely kinosabb magánál az éhségnél is.

Don Quijote helyeslé a tanácsot s Rocinantet kantáron fogva, Sancho pedig szamarát kötőféken, minekutána erre a vacsora maradékát felvetették, a rétségen előbbre nyomultak, de csak tapogatózva, mert olyan setét volt, hogy teljességgel nem láttak.

Alig mentek azonban mintegy kétszáz lépésnyire, midőn fülökbe olyan hang csapódott, mint a hogy valamely magas szikláról leomló zuhatag szokott morajlani.

Ezen zajnak kimondhatatlanúl megörültek; de midőn hallgatózni kezdének merről hangzik fel: időnként más neszt is vettek észre, mely a viz közelsége fölötti örömüket megzavarta, kivált Sanchoét, a kinek igen hamar inába szállt a bátorsága.

Időről időre folytonosan ismétlődő csapások hangzottak feléjök s közbe-közbe vasak és lánczok zörgése, mi a viznek rohamos zúgásával egyben bizony megdöbentette volna akárki fiát is, hacsak nem oly bátor mint Don Quijote.

Az éj, a mint már említettük, sötét volt, ők pedig véletlenűl néhány magas fa alá jutottak, melyeknek enyhe szél lengette levelei döbbentő halk rezgéssel susogának. Igy tehát a magány a környék, az éjhomály, a vizzúgás és levélsusogás mind rettegést s félelmet gerjeszte annyival inkább, mivel azt kelle tapasztalniok, hogy se az ütések nem szűnnek meg, se a szél nem csillapúl, se a hajnal nem érkezik, a mihez még az is járult, hogy semmikép sem tudhatták hol vannak.

Don Quijote azonban, kit rettenthetetlen szíve nem hagyott el, Rocinantera pattant, karjára ölté pajzsát, a dárdarudat előre szögzé s igy szóla:

– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végezésére s nagy diadalok kiküzdésére születtem. Ime, hű és derék fegyvernök, jól láthatod ez éj áthathatatlan sötétségét, rendkivüli némaságát, e fák tompa és zürzavart susogását, ama viznek rémület gerjesztő morajlását, melynek felkeresésére indultunk, s ama szünet nélküli ütéseket, melyek fülünket sértik és sebzik. Mindezek együtt véve vagy egyenként, elegendők volnának félelmet, megrémülést s elszörnyedést gerjeszteni, magának a harczok istenének, Marsnak kebelében; mennyivel inkább tehát az olyanban, a mely nem szokott hozzá hasonló eseményekhez és kalandokhoz. Mindazonáltal mindezek, a miket előtted lefestettem, az én lelkemet csak inkább ébresztik és lángra keltik elannyira, hogy szívem már is ég a vágytól, belebocsátkozni e kalandba, lássék az bármily rettenetesnek. Igy tehát szorítsd meg kissé Rocinante terhellőjét és aztán Isten veled! Várj itt reám három napig, de ne tovább, mert ha azalatt itt nem leszek, akkor bátran visszatérhetsz falunkba, onnan pedig, – ha oly jó akarsz lenni hozzám, megteszed azt a szívességet, – menj el Tobosoba, s mondd meg a páratlan tökéletességü Dulcineának, hogy rabjává lett lovagja halált szenvedett, mert oly hős tettekre ragadtatott, melyek méltóvá tevék, hogy Dulcinea lovagjának nevezzék.

Mikor Sancho urának e szavait hallá, sírva fakadt mint senki még keservesebben a világon, s így szóla:

– Ugyan miért is akar nagyságod ebbe a rettenetes kalandba keveredni? Ime éjszaka van, nem lát bennünket senki, bízvást utra kerekedhetünk, s elkerülhetjük a veszedelmet, ha három napig nem iszunk is. S minthogy senki sincs, a ki látna, senki se nevezhet bennünket gyáváknak. De nem is jó az Istent kisérteni! Elég csoda már az is, a mit az ég nagyságoddal tett, hogy ment maradt a levegőbe lódítástól, a mi engemet ért, s győztesen, szabadon és sértetlenül távozott annyi ellenség közül, a hány azt a holttestet környezé. S ha mind ez meg nem indítja s el nem lágyítja még e kemény szivet: indítsa meg az a gondolat, hogy mihelyest nagyságod ismét eltávozik, én félelmemben mindjárt rögtön szörnyet halok. Eljöttem onnan hazulról, elhagytam feleségemet, családomat hogy, nagyságodat szolgáljam, mert azt gondoltam állapotom majd jobbra s nem roszabbra fordúl. Hanem, valamint a kapzsiság kirepeszti a zsákot, nekem csakugyan tönkre tette minden reményemet, mert a mikor legelevenebben képzeltem már, hogy enyim az az átkozott pokolsziget, melyet nagyságod oly sokszor igért: most azt kell látnom, hogy ennek fejében és díja gyanánt nagyságod magamra hagy ebben az ember nem lakta pusztaságban. Mindenre kérem, a mi szent, kedves gazdám, ne tegyen ily szerencsétlenné; s ha már semmikép se akar elállni azon szándékától, hogy e dolgot elköveti, halaszsza legalább reggelre, mert a mint pásztor koromból tudom, nekem úgy látszik két-három óra mulva hajnalodik már, mert a kis medve szája feje fölött áll, mig éjfélkor még a bal karja irányában szokott lenni.

– Hogyan láthatod te azt, Sancho, – mondá Don Quijote – hogy a kis medve feje, lába merre fekszik, hiszen az éj egészen korom setét s az egész égboltozaton egyetlen csillag se látható.

– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a félelemnek sok a szeme, s ha még azt is meglátja, a mi a föld alatt van, hogy ne látná meg azt, a mi az égen van? Egyébiránt azt az ember különben is kitalálhatja, hogy nemsokára okvetetlenűl hajnalodik.

– Hajnalodjék vagy se – folytatá a feleselést Don Quijote – soha ne mondhassa senki én rólam, hogy könnyek és esdeklések eltántorítottak attól, a mit mint lovag, cselekedni tartozom. Igy tehát kérlek Sancho, hallgass; – az Úr majd gondot visel mind a kettőnkre. Most pedig szorítsd meg jól Rocinante terhellőjét s maradj aztán itt, majd meglátsz engem vagy élve vagy halva nemsokára.

Sancho látván gazdájának teljes elhatározottságát, valamint azt is, hogy könnyei, tanácsai és esedezése mind csak falra hányt borsó: olyan cselhez kivánt folyamodni, a melylyel talán sükerülhetett gazdáját egész reggelig visszatartóztatni. Igy tehát, midőn a paripának terhelőjét megszorítá, szamara kötőfékével Rocinante két lábát egészen csendesen és észrevétlenül megnyügözé, ugy hogy a midőn Don Quijote indulni akart, nem tudott, mert a paripa csak ugrálva volt képes megmozdulni.

Sancho Panza látván, hogy a furfangosság jól sült el, igy szóla:

– Lám, señor, nem hiába sírtam-ríttam, az ég könyörült rajtam, s az akarja, hogy Rocinante meg se tudjon mocczanni; s ha nagyságod fel nem hagy azzal, hogy a lovat még tovább is üsse, verje, majd magára haragítja a sorsot, vagy is, a mint mondani szokták: neki rúg a tövisnek.

Don Quijote majdnem kétségbe volt esve, mert mennél jobban sarkantyuzta a lovat, annál kevésbé mozdúlt, s így a nélkül, hogy nyomára jutott volna a nyűgözésnek, kénytelenségből megadta magát s kész lőn bevárni, mig kihajnalodik vagy Rocinante képes lesz megmozdúlni, mert szentül hitte, hogy az akadálynak sokkal magasabb hatalom az oka, semmint Sancho furfangossága. Így tehát ekkép szóla:

– Ha már így van, Sancho, hogy Rocinante nem tud megmozdúlni: isten neki, bevárom hát nyugodtan a mig megvirrad, habár szívemből meg tudnám síratni, hogy a hajnal még oly messze van!

– Azt ugyan kár volna tenni – mondá Sancho – majd elmulattatom én nagyságodat s mesélek akár reggelig, ha ugyan nagyságod nem akar talán leszállani s kissé leheveredni a zöld gyepre s aludni egyet, mint a kóbor lovagok szoktak, hogy annál pihentebbek legyenek, ha majd a veszedelembe bele kell rohanni.

– Leszállani s aludni én? – kérdé Don Quijote – avagy olyan lovagnak gondolsz-e engemet, a ki pihenni tudna a veszély idején? Ám aludjál te, a ki alvásra vagy teremtve, vagy tedd a mit akarsz, én azonban azt fogom cselekedni, a mit állásomhoz legillőbnek látok.

Ne gerjedjen haragra, nagyságos uram, – mondá Sancho – nem rosz szándékból mondottam.

S azzal odamenvén hozzája, egyik kezét rátette a nyeregkápára, másikat a nyereg hátuljára, ugy, hogy urának lábát egészen átkarolta, mert egy hajszálnyira se merészelt volna eltávozni tőle, annyira borsózott a háta amaz ütésektől, melyek szakadatlanúl még mindig felhangzottak.

Don Quijote felszólítá, hogy ám beszéljen tehát valami mulattatót, a mint igérte, mire Sancho viszonzá: megtenné szivesen, csakhogy ettől a szűnni nem akaró átkozott zajtól annyira meg van rőkönyödve, hogy a nyelve se forog a szájában.

– De azért majd csak összeszedem minden erőmet – tevé hozzá – s mesélek egyet, és ha senki félbe nem szakaszt, a mig a végére érek: mondhatom, hogy helyre egy mese lesz. Vigyázzon hát nagyságod, kezdődik már: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Estremadura egyik falujában egy kecskepásztor, akarom mondani olyan ember, a ki kecskéket őrzött, mely nyájőrt vagy kecspásztort, mint mesémben ezután nevezem, Lope Ruiznak hívták, s ennek a Lope Ruiznak, a kecskéket őrző pásztornak, de egyszersmind nyájtulajdonosnak…

– Ne szaporítsd a szót annyira! – kiálta fel Don Quijote már Sancho meséjének elején is majdnem kétségbeesve az elbeszélő hosszadalmasságán – ha tovább is így folytatod elbeszélésedet, hogy minden szavadat kétszer ismétled, el nem végzed holnaputánig se. Mondd egy folytában, mint értelmes emberhez illik, ha pedig ugy nem tudod, akkor inkább hallgass.

– Az én szülőföldemen – mondá Sancho – így szokás mesélni, a hogy én kezdtem; én máshogyan nem tudok, az pedig nincs rendén, ha nagyságod azt követeli tőlem, hogy egészen új szokást kezdjek.

– Mondd tehát a mint akarod – szóla Don Quijote – mert ha már egyszer úgy is arra vagyok kárhoztatva hogy téged hallgassalak, akkor hát csak folytasd.

– Nos tehát, a mint mondám, kedves lelkem uram – folytatá a fegyvernök, ki még szavainak vontatott kiejtésével is húzni akarta az időt – volt ennek a Lope Ruiznak háromezerháromszázharminczhárom kecskéje. Minekutána ez a tenger kecske igen hamar lelegelt egy-egy mezőt, a másikra kellett őket áthajtani, s így ért az a bizonyos Ruiz, a kecskepásztor és tulajdonos, egy folyócskához, melyen a kecskéket át akarta hajtani. Ez a folyócska pedig olyan folyócska volt, hogy nyáron át majdnem mindig egészen kiszáradt, úgy hogy száraz lábbal is át lehetett menni rajta, vagy legalább is könnyü szerrel meglábolni. A pásztor azt gondolta most is úgy lesz, s egész bátorsággal odahajtotta a háromezerháromszázharminczhárom kecskét egy átkelőhez, a merre rendesen gyalogok és lábas jószág a folyón át szoktak kelni. De ime mit s mit nem kell látnia? azt látja, hogy az átkelőnek se híre se hamva, mert a múlt napi esőktől a víz úgy megdagadt, hogy majd egy volt a partjával. Mit tegyen, hova legyen a sok kecskéjével, vissza nem hajthatja, bele sem ugrathatja, – hát lelkem adta, meglát a nagy töprenkedés közben a túlsó parton egy halász embert, a ki egy kis lélekvesztőn lubiczkol a viz színén. No e lesz az én emberem, mondá Lope Ruiz, ez majd átviszi az én háromezerháromszázharminczhárom kecskémet valamennyit. Meg is szólította, meg is egyeztek, de hát kincsem adta, a halász bárkája olyan iczunka-piczunka volt, hogy a gazdáján kívül egyetlen egy kecskénél több bele nem fért volna egy arany almáért se, de még ez ís csak úgy fért bele, hogy az árnyékát künn kellett hagynia. A halász hát egyenkint szállította a túlsó partra a kecskéket; de most vigyázzon nagyságos uram, s el ne téveszsze, hogy hányat vitt át, mert az ám a fő ebben a csali-mesében, hogy számon tudjuk tartani az átvitt kecskéket; mert ha a hallgató ezekből csak egyet is elvét, vége lesz a mesének s én egy kukkot se tudok aztán mondani. Vitt egyet, oda ért, letette: visszajött, vitt egy mást, oda ért, kitette; meg visszajött, vitte, – meg oda ért, letette, meg vissza, meg oda, még egyszer, meg egyszer… de még azt is meg kell ám mondanom, hogy ez az ide oda menés nem volt ám valami nagyon könnyü, mert a túlsó part igen meredek és csúszós volt, s minden kecskét ölben kellett felvinni rajt. De azért a halász ujra átjött, megint elvitt egyet, aztán megint…

– A Krisztus szerelmére! – kiáltá fel Don Quijote – mondd ki hát egy szóval hogy átvitte valamennyit, mert ha te is így evezgetsz egyenként ide meg oda azzal a háromezerháromszázharminczhárom kecskével, el nem végzed harminczhárom esztendeig!

– Hány ment át már eddig? – kérdé Sancho.

– Az ördög jobban tudja! – felelt a lovag türelmetlenül.

– No hát akkor az ördög mondja tovább – viszonzá Sancho – mert én előre megmondtam, hogy mihelyt nagyságod elvéti a kecskék számát, az én mesémnek is azonnal vége lesz.

– No az igaz, hogy ostoba egy mese – jegyzé meg Don Quijote – de hiszen a te eszedtől nem is lehetett mást várni. Azonban az is meglehet, hogy félelmed szakasztotta el meséd szálát, mert az ütések csakugyan nem akartak szűnni, s így alkalmasint azok zavarták meg elmédet.

– Az is meglehet – viszonzá Sancho – annyit azonban tudok, hogy az én történetemből nincs több elmondani való, mert annak ott van a vége, a hol az átvitt kecskék számának eltévesztése kezdődik.

Sancho Panza ezzel a sületlen csali mesével mégis csak czélját érte. Kihúzta vele az időt a hajnal hasadásáig. Ekkor Rocinante lábairól levette a nyügöt, úgy hogy a nemes paripa már szabadabban tudta mozgatni nyargaláshoz nem igen szoktatott lábait.

Don Quijote látván, hogy Rocinante megszabadúlt már a varázs alól, ezt a legjobb jelnek tekinté s egyszersmind azt hitte, itt is az ideje, hogy ama rémítő kalandba belebocsátkozzék.

Most már a tárgyakat is világosan ki lehete venni, s Don Quijote úgy látta, hogy több magas gesztenyefa környezi őket, s ezek okozták amaz áthathatatlan sötétséget. Azonban azt is tapasztalá, hogy a csapdosás még most se szűnik, de annak okát világosan ki nem tudhatá; s nem levén képes magát tovább visszatartóztatni, még egyszer búcsút vett Sanchotól, s meghagyta neki, várjon itt rá legfölebb három napig, s ha – mint már előbb mondá – még ekkor sem látja visszatérni: bizonyosnak tarthatja, isten úgy akará, hogy életének e rettenetes kalandban legyen vége.

Sancho ujra sírva fakadt az érzékeny szavakra, a mi viszont gazdáját is meghatotta, azonban attól mégis tartózkodott, hogy valami gyengeséget árúljon el, sőt inkább a mennyire lehetett szilárdságot színlelve, útnak eredt azon irányban, honnét a vizzuhogás és ütés-zaj felhangzottak.

Sancho gyalog követte, szamarát – jó- és balsorsában rendületlen kisérőjét – szokása szerint kötőféken vezetve. S midőn ekkép jó darabig mentek ama gesztenye- s egyéb árnyékos fák alatt, egy rétecskére érkezének, mely magas szirtek lábainál terűlt, melyekről hatalmas vizesés zuhogott alá. A sziklák alján néhány rozzant viskó vala látható, inkább épületromok semmint házak, s most úgy tapasztalák, hogy ama szűnni nem akaró ütések zaja ezek közül hangzik ki feléjök.

Rocinantet nyughatatlanná tette a viz- és ütés-zuhogás, Don Quijote azonban lecsendesíté s halk-léptetve közelíte a házak felé, miközben magát szíve mélyéből Dulcinea kegyeibe ajánlá, kérvén, lenne segítségére e rettenetes utban és vállalatban.

Sancho egy arasznyira sem távozott ura mellől, sőt a mennyire csak tudta, annyira kinyujitotta nyakát, hogy Rocinante lábai közt keresztül kukucsálva, megláthassa, mi az, a mi néki e nagy aggodalmat és rémületet okozza. Alig mentek ujabb száz lépésnyire, midőn az utnak kanyarulatánál egyszerre kisült, a maga tiszta valóságában, mi okozta hát azt a borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át rettegésben tartá szívöket. Az bizony nem volt semmi más, mint egy kallómalomnak hat kótisa (kalapácsa) melyek váltakozó ütésétől ama zaj származott.

A mint ezt Don Quijote meglátta, elállt a szava s az egész ember oda lett. Sancho ránézett, s látta, hogy mellére horgasztja fejét, mintha restelné a dolgot.

Don Quijote hasonlókép Sanchora tekintett s észrevette, hogy a két arcza majd kipukkad a torkába szorított nevetéstől, mit alig tudott már elfojtani; s ő maga bármennyire elkomolyodott is, meg nem állhatá, hogy Sancho láttára fel ne kaczagjon. Sanchonak se kellett több; már erre elröhögte magát ő is, de oly rettenetesen, hogy öklével kellett tartania mind a két vékonyát, nehogy nevettében megpukkadjon. Négyszer hagyta abba s még ötödször is ujra rá kezdé ugyanoly rohamosan mint legelőször, mit aztán végre Don Quijote még is megsokalt s vitette az ördöggel, kivált midőn amaz – mintegy gúnyolódva – igy szóla:

– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végzésére s nagy diadalok kiküzdésére születtem – s ily módon ismétlé Don Quijote minden vagy legtöbb szavát, melyeket gazdája akkor ejtett, mikor a félelemgerjesztő ütéseket legelőször meghallották.

Látván, hogy Sancho gúnyt űz belőle, Don Quijote oly méregbe jött s annyira fellobbant, hogy a dárdarudat felragadta, kettőt vágott vele Sancho vállára de akkorát, hogyha e két ütéssel nem vállba, hanem fejbe kólintja: bérét akár meg se adja néki, ha csak örököseinek nem.

Látta Sancho, hogy az ő tréfája mily nagyon zokon esik urának, megijedt, hogy a dolog még komolyabbá is lehet, a minek elkerülése végett tehát így szóla:

– Csillapuljon, nagyságos uram, Isten a tanuságom, csak tréfáltam!

– Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok – viszonzá Don Quijote – s ám mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis, hanem más valami veszedelmes kaland: nem lett volna talán annyi bátorságom, hogy bele vágjak és véghez vigyem? Avagy kötelességem-e nékem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat s tudni valjon kalló malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna ez lehetséges mikor szent egy igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam, míg te bizonyára eleget, minthogy alacsony paraszt lévén, ilyenek közt születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed, ám változtasd e hat kalapácsot megannyi óriássá s hozzad őket szembe vélem egyenként vagy egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, akkor ám űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint.

– Hagyjuk ezt, jó uram, – viszonzá Sancho – én pedig bevallom, hogy tréfámmal túl mentem a határon, de mivel már kibékültünk, szabad talán azt kérdenem, csak ebben marad-e ez az egész dolog?

Don Quijote nem értette hová czéloz.

– Mindig azt hallottam – folytatá Sancho – a kit az úr szeret, azt megdorgálja. Azt is tudom, hogy a nagy urak egy-egy feddő szó után egy-egy nadrágot szoktak adni szolgáiknak; hanem azt már nem tudom, hogy egy-egy hátba vágás után mit szoktak adni, ha csak a kóbor lovagok szárazföldön lévő szigeteket vagy holmi fia-királyságokat nem adnak.

– A koczka úgy fordulhat – mondá Don Quijote – hogy mindaz a mit említettél megvalósúl. Bocsásd meg azért a mi történt, van eszed s tudni fogod, hogy az első felgerjedés fölött nincs az embernek hatalma. Mostantól fogva pedig tartsd meg azt az egyet, hogy ezentúl mérsékeld magadat s ne beszélgess velem annyit, mert valahány lovagregényt olvastam s pedig számát sem tudom, egyetlen egyben sem találtam azt, hogy fegyvernök annyit beszélgetett volna urával mint te a tieddel, s nem tagadhatom, hogy ezt mind neked, mind nekem magamnak hibáúl kell felrónom; neked, mert nem tisztelsz eléggé, magamnak, hogy nem tudom tekintélyemet eléggé fentartani. Ennek tehát a mai naptól kezdve vége legyen. Nagyobb tisztelettel kell egymás iránt viseltetnünk s nem szabad egymást gúnyolnunk, mert ha én valamikép még egyszer megharagszom rád, meg lehet, hogy a korsónak nyaka törik.

Sancho, kinek vállán az előbbi ütés még most is sajgott, elhitte ezt a fenyegetést, s azért azt tartotta legnagyobb bölcseségnek, hogy szép csendesen hallgatott.

XV. FEJEZET.

Mambrin sisakjának meghódítása.

E közben az eső cseperegni kezdett és Sancho szerette volna, hogy a kalló-malom alá vonuljanak. Don Quijote azonban a megesett tréfa után annyira haragudott az egész épületre, hogy még csak a tájára se akart nézni; így tehát az útról jobb kéz felé letérve, más irányban haladának tovább, mint a merről tegnap jöttek.

Nem nagyon sokára ezután Don Quijote egy lovas embert vőn észre, ki a fején valami csillogó tárgyat viselt, mely úgy tündökölt mintha aranyból volna. Alig pillantá meg ezt, s Sanchohoz fordúlva rögtön így szóla:

– Ugy látszik énnekem, Sancho, csakugyan nincs oly példabeszéd, mely igaz ne volna, mert valahány ilyes mondat csak köz szájon forog, az mind a tapasztalásból van merítve. Ily igaz főleg az, mely azt mondja: „Ha egy ajtó zárúl, másik ajtó tárúl.“ Ezt pedig azért mondom, mert ha a múlt éjjel a sors elzárta amaz általunk keresett kaland ajtaját s kijátszott a kallómalommal: most egy sokkal jobb és bizonyosabb kalandét oly tágasan kitárja előttünk, hogy ha be nem lépnék, a legnagyobb hibát követném el, melyet aztán sem a kallómalom fel nem ismerésével sem az éj sötétségével nem menthetnék. Ime, ha nem csalódom, egy férfiú jő szembe vélünk, kinek fején a Mambrin sísakja van, melyről a mint tudod, megesküdtem, hogy hatalmamba kerítem.

– Jól vigyázzon nagyságos uram, mit mond, de még jobban arra, mit akar – mondá Sancho – mert nem szeretném, ha megint kótisokat fognánk, a mik kezünket egészen összekallanák.

– Vigyen a manó, ember, – viszonzá Don Quijote – mi köze e sisaknak a kótisokhoz?

– Én nem tudom – felelt Sancho – hanem ha szabad volna annyit beszélnem, a mennyit azelőtt szóltam, tudnék egy-két olyan okot felhozni, a mivel bebizonyíthatnám, hogy nagyságod megint csalódik.

– Én csalódnám, te sehonnai kétkedő! – kérdé Don Quijote ingerűlten – hát vak vagy-e, hogy nem látod azt a lovagot, ki almás szürke ménen közelít felénk s fején arany sisakot visel?

– Én mindössze is csak annyit látok – viszonzá Sancho – hogy egy ember tart felénk szakasztott olyan szürke szamáron mint az enyim s valami fényeset visz a fején.

– Épen ez a Mambrin sisakja – mondá Don Quijote – eredj félre s hagyj magamra vele, majd meglátod, hogy időkimélés végett minden szó nélkül, míly gyorsan bevégzem e kalandot, melyben enyimmé lesz az a sisak, melyre oly nagyon vágyakoztam.

– Van eszem, hogy félrevonúljak – mondá Sancho – de még egyszer is azt mondom, hogy széna legyen s ne szalma.

S azzal Sancho csakugyan félrevonult, mig Don Quijote meg egész erővel támadásra készült.

A mi pedig a Don Quijote képzelte sisakot, paripát és lovagot illette, az egész dologban ennyi volt az igaz: két falu állt a környéken, de az egyik oly kicsiny, hogy sem gyógyszertárt, sem külön borbélyt el nem tarthatott, mig a szomszédságban levő másik faluban meg volt mindakettő s igy a nagyobbik falu borbélya szolgálta ki a kisebbet is, ha eret kellett vágni valamely betegen, vagy meg kellett valakit borotválni. A borbély most is ily járatban volt s természetesen magával vitte réztányérját is. Az eső azonban épen jöttekor eredvén meg, a borbély kimélni akarta új kalapját s fejére tette esernyő gyanánt a réztányért, mely a milyen fényes volt, csillogása felmértföldnyire is ellátszott. Szürke szamáron jött, s ez volt az, a mit Don Quijote almásszürke paripának, lovagnak és aranysisaknak tartott, a mint általában szokása vala mindent a mit látott meggondolatlanúl annak keresztelni el, a minek hóbortos lovagoskodása és kificzamodott eszejárása képzelték.

Mikor tehát a szegény lovag egészen közelökbe ért: Don Quijote se szólt, se beszélt, hanem a Rocinantétól kitelhető egész sebességgel dárdaszegve neki rontott azon szándékkal, hogy keresztülszúrja. Mikor azonban odaért hozzá, nyargalása hevességét meg nem szakasztva, rákiáltott:

– Védd magad, gyáva teremtés, vagy add ide önként, a mi jogosan engem illet!

A borbély, ki ily váratlanul látta magára rontani e kisértetet, nem menekülhetett másként a dárdanyél szúrásától, minthogy egyszerűen levetette magát szamaráról. Azonban alig érte a földet, rögtön talpra szökött s könnyebben akármi szarvasnál, ugy neki iramodott a síkságnak, hogy a szél se ért nyomába. A réztányért ott hagyta a földön, a minél Don Quijote nem is kivánt egyebet s kalandjával teljesen meg volt elégedve.

Megparancsolá Sanchonak, vegye föl a földről a pogány által elejtett sisakot. Sancho odament, fölvette s igy szóla:

– Bizony isten, takaros egy réztányér; testvérek között is megér ugy egy tallért mint annak a rendje.

Azzal odaadta urának, ez pedig rögtön fejére tette s ide-oda forgatta, a sisakrostélyt keresve; minthogy pedig nem találta, igy szóla:

– Kétségtelen, hogy annak a pogánynak, a kinek számára e híres érczsüveget először kovácsolák, bizonyára igen nagy feje lehetett; a legsajnosabb azonban az, hogy a fele hiányzik.

Mikor Sancho hallá, hogy a réztányért érczsüvegnek nevezik, nem tudta megállani a nevetést; azonban urának haragja jutván az eszébe, azonnal félbeszakasztá kaczagását.

– Mit nevetsz? kérdé Don Quijote.

– Hogy ne nevetnék – viszonzá amaz – ha elképzelem, milyen nagyfejű lehetett az a pogány, a kié ez a sisak volt, mely szakasztott olyan, mint valami borbély réztányér.

– Tudod mi az én nézetem, Sancho? Ama bűvös sisak e jeles darabja esetleg bizonyosan olyan ember kezébe jutott, a ki becsét sem felismerni, sem méltányolni nem tudta, s meg sem gondolva mit cselekszik; látván, hogy szinaranyból van, a másik felét bizonyosan összeolvasztotta, hogy értékesítse, a fennmaradt feléből pedig ezt készíté, mely, a mint mondod, csakugyan borbélytányérnak látszik. Egyébiránt bármint legyen is, engemet, a ki becsét ismerem, ez mind nem zavar; a legelső faluban, a hol kovácsot találunk, átalakíttatom, még pedig úgy, hogy ritkítani fogja párját a világon. Addig pedig úgy viselem, a mint van, mert jobb valami a semminél s ez már magában is elegendő lesz, hogy bármely kőzáportól megvédelmezzen.

A mig Don Quijote a réztányért illegette fejére, addig azonban Sancho szeme is megakadt valamin! Ez pedig nem volt csekélyebb, mint a borbély szamarának ujdonatúj sallangós nyeregszerszáma, a mibe Sancho Panza mód nélkül beleszeretett.

A szamarát, azt nem adta volna oda a borbélyéért, de arra a czifra, takaros új szerszámra úgy fájt a foga, hogy majd a szíve szakadt meg érette. Meg is kérdezte Don Quijotétól, szabad-e ezt az ő avult, kopott nyeregszerszámával fölcserélnie? Don Quijote a párbaj törvényeinek értelmében azonnal fölszabadítá rá, s így az özvegyek és árvák e védelmezői, a szükségben lévők gyámolítói, az elnyomottak e támaszai, egy ártatlan becsületes borbélyt ilyen módon, oly szépségesen kifosztának igaz tulajdonából, hogy a lovag a réztányért vette el tőle majdnem élte árán, semmiért; a fegyvernök meg a szamár új nyeregszerszámát egy olyan kopottért, hogy a kettő között ég és föld volt a különbség. Ezen zsákmánynyal aztán boldogan tovább vonúltak, Don Quijote örömre gerjesztve Mambrin sisakjának birhatása, Sancho Panza meg a sallangos gyönyörű szerszám által, melyről nagysokáig még a szemét sem tudta levenni.

A kalandot csak a szegény borbély átkozta egyedül, a ki úgy elinalt, hogy még talán a saját falujában sem mert volna megállani, ha mások meg nem állítják. Ide szépen haza ballagott aztán a szamár is magától, s beállt szokott helyére az istálóba. Gazdája észrevette csakhamar a szerszámcserét s a mennyire sajnálta veszteségét, annyira szidta és átkozta is a gonosz rablókat, kik ezt a sok istentelenséget elkövették.

XVI. FEJEZET.

Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, a kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak.

Don Quijote még egyre a nagy szerencsén jártatá eszét, hogy a Mambrin sisakját megkerítheté, s hogy mennyire elősegíti ez most már legyőzhetetlenségét, mikor egyszerre felvetvén szemeit, azt látta, hogy azon az úton, a merre ők mennek, mintegy tizenkét ember jött gyalog, nyakukon egy hosszú lánczczal oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami olvasó szemei s mindnyájan kézbilincscsel valának terhelve. Kiséret gyanánt két férfiu jött velök lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok fegyvere kard volt, az egyik gyalogé puska, a másiké dárda.

Mikor Sancho Panza e csoportot megpillantá, igy szóla:

– Ezek bizonyosan gályarabok, kiket a király kényszermunkára itélt s viszik őket a gályákra.

– Kényszermunkára? – kérdé Don Quijote – s szabad-e a királynak valakit munkára kényszeríteni?

– Azt nem kutatom – mondá Sancho – hanem ezeket az embereket gonosz tetteikért arra itélték, hogy a gályákon akarva nem akarva szolgáljanak.

– Már akárhogy s mint legyen, de ezen embereket erőszakosan viszik s nem mennek szabad tetszésök szerint!

– De nem ám! – viszonzá Sancho – hajtják őket s még pedig oda, a hová ugyan senki sem kivánkozik.

– Igy tehát, – folytatá gazdája – itt a legkinálkozóbb alkalom tárul fel előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem s a nyomorultakat segítsem és gyámolítsam.

– Az Isten mentsen meg! – kiáltá fel Sancho megrémülve – csak nem akar nagyságod a büntető igazsággal szembeszállani?

De már ekkor a gályarabok csoportja oda érkezék s Don Quijote udvarias szavakkal kérte fel a kisérőket, mondanák meg és értesítenék őt azon ok vagy okok felől, miért viszik ez embereket s miért ily módon magokkal?

A lovas őrök egyike azt felelte: ezek gályarabok, kik a király hatalmába jutottak, kiket most büntetésül a gályákra visznek, kik felől azonban ő egyebet sem nem akar, sem nem is tud mondani.

– Én azonban – viszonzá Don Quijote – mindegyiktől magátol szeretném hallani részletesen, mi okozta ezen szerencsétlenségöket?

A mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat csatolt, hogy a másik lovas őr végre igy válaszolt:

– Akkor hát lépjen közelebb nagyságod, s kérdezze meg őket magokat, ők majd elmondják ha akarják; egyébiránt hiszem, hogy megteszik, mert az ilyen csőcselék ép oly kész a gonoszságot elkövetni mint el is beszélni.

Don Quijote csakugyan fel is használta ezen engedelmet. Odalépett a rabokhoz s elkérdezte tőlök sorsukat, azok pedig annyi szemtelenséggel mesélték el történetüket, a mi legnagyobb részt lopásról meg pénz sikkasztásról szólt, mintha mindnyája ki tudja minő jeles dolgokat cselekedtek volna, a mikért most ártatlanul szenvednek.

Legvégül, valamennyi után egy körülbelől harmincz éves ember következett, a ki oly kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra nézett. Bilincsei tetemesen különböztek a többiekétől, sokkal sulyosabb lánczot viselt kezén, lábán mint társai. Don Quijotenak azonnal feltűnt e körülmény s mindjárt meg is kérdezte miért van ez az ember ily nagyon is meglánczolva. Az egyik őr erre azt válaszolá: azért mert ennek egy magának több a bűne mint a többieké összevéve, s ez oly vakmerő, ügyes, találékony eszű gonosztévő, hogy bárha igy viszik is fogva, tartanak tőle, hogy mégis megszökik.

– Mily bűnt követett el tehát? – kérdé Don Quijote – hogy még sem bűnhödik egyébbel mint a gályarabsággal?

– Tíz évre megy oda – viszonzá az őr – a mi annyi, mint polgári halál. Szükségtelen egyebet tudni róla mint hogy ez a jó ember az a hires Gines de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla.

– Biztos úr – vágott közbe a semmirekellő, mintha sértve érezte volna magát – kikérem magamnak a tulajdon és keresztnevek elcsufitását. Az én nevem Gines, nem pedig Ginesillo, családomé meg Pasamonte s nem Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza előtt, az is elég dolgot ád.

– Csak ne oly fenhangon, országos gazember! – förmedt rá a biztos – mert majd akarata ellenére is elhallgattatom.

– Ugy látszik – viszonzá a gályarab – az ember csakugyan kénytelen odamenni, a hová az isten akarja; de jöhet idő, hogy megérti még valaki, valjon engemet Ginesillo de Parapillanak hívnak-e vagy sem?

– S hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? – kérdé az őr.

– Igen, annak hívnak – viszonzá a fegyencz – hanem lesz rá gondom, hogy ne hívjanak annak, akárhogy történjék is. Most pedig lovag úr, ha valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide s azután menjen isten hírivel, mert valóban unalmas már, hogy ennyit füteti más emberek élete történetét. Ha pedig az enyimet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Gines de Pasamonte vagyok, a ki saját kezemmel megírtam életemet.

– Az igaz – mondá a biztos – csakugyan leirta életrajzát úgy, hogy jobban sem kell, s elzálogosította a börtönben kétszáz tallérért.

– S ki is szándékozik váltani – mondá Gines – ha kétszáz aranyért volna is elzálogosítva – s ki is fogja adni nyomtatásban.

– S reményli, hogy lesz olvasója? – kérdé Don Quijote.

– Zsiványtörténetnek, meg lovag-regénynek mindig akad elég bolondja – vágott közbe a biztos, a ki úgy látszék eléggé művelt s olvasott ember volt.

E szavai azonban olajat töltöttek a tűzre. Don Quijote a harag neheztelő pillantását lövelte rá, majd a lánczra füzöttekhez fordúlva így szólt:

– Mind abból, a mit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki, hogy ámbár bűneitekért fenyítenek: azon büntetést, melyet ki kell állnotok nem szívesen szenveditek s igen kedvetlenül és akaratotok ellenére mentek oda, a hová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy ha más körülmények között születtetek volna, talán ti is egészen másokká lesztek. Minden oly világosan áll immár lelkem előtt, hogy azt sugallja, arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanusítandó példa által bizonyítsam be, mi végre küldött engem a menny e világra s miért álltam én azon lovagrendbe, melynek történetei talán nem is oly silányak, mint némely emberek gondolják. Minthogy azonban tudom, az okosságnak az az egyik szabálya, hogy a mit jó móddal el lehet érni, ne akarjuk elérni gonosz módon: én kérni szándékozom ezen őrző és biztos urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és hagyjanak menni békével. A király nem fog hiányt látni olyanokban, a kik készebbek szolgálatába állani, azt pedig nagy keménységnek tartom, hogy rabokká tegyük azokat, kiket isten és természet szabadokká alkottak. S mi több, tisztelt őrizők – tevé hozzá ezekhez fordúlva – ezek a szegény emberek ti ellenetek semmi roszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga bűnéért. Van isten a menyben, a ki nem hagyja a roszat büntetlenűl, a jót jutalmazatlanúl, az pedig épen nem illik, hogy tisztességes emberek hóhérai legyenek más oly felebarátaiknak, kik ő ellenök semmit nem vétettek. Ezt egész tisztelettel és szelidséggel kérem, s hogy – ha beteljesítitek – legyen miért köszönetet mondhatnom. Ha azonban jó szántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ezen kard, karomnak hatalmával, erőszakkal fog rá kényszeríteni benneteket.