ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET.

Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval1) megismerkedik.

Spanyolország La Mancha2) nevű részének egyik falujában, melynek nevére nem emlékszem bizonyosan, élt nem rég egy olyan nemes ember, a milyen még mai napság is van akárhány, s a kiknek majd minden vagyona egy fogason függő dárdából, régi paizsból, vézna paripából és egy-két futós agárból szokott állani. A mi derék nemes emberünknek valamivel többecskéje is volt ugyan, kivált addig, a mig birtokának nagy részét rá nem pazarolta arra a hóbortos szenvedélyére, melyről alább mindjárt említést akarunk tenni. Jövedelmének háromnegyed részét fölemésztette a háztartás, pedig bizony nem élt valami fényesen, a mennyiben hétről-hétre leginkább juhhús, pénteken lencse, szombaton rántotta, vasárnap meg legfölebb valami vadgalamb-sült került az asztalára; a negyedik rész meg a ruházatra kellett, a mi azonban szintén meglehetősen szegényes volt, ugyanis hétköznapokra rendesen gyapjúszövet, s csak ünnepi alkalmakra jutott egy-egy bársonynadrág.

Házánál egy gazdaasszonyt tartott, a ki a negyvenet már túlhaladta; egy unokahúgát, a ki nem volt még egészen húsz éves, és egy fiatal sihedert, a kire csakugyan ráillett a mindenes nevezet, mert a mi munka a háznál előfordult, szegény fejének ennek kellett azt mind elvégezni, ez nyergelte meg a paripát, de még a füvet is ő kaszálta a ló számára.

Nemesünk életkora közel járt az ötvenhez; testalkata izmos, termete szikár, arcza csontos volt, ő maga rendesen igen korán kelt s a vadászatot különösen kedvelte. Vannak, a kik azt állitják, hogy vezetékneve Quijada vagy Quesada lett volna; mások meg azt, hogy családját Quijánonak hívták; ez azonban mind nem tartozik a dologhoz. Sokkal fontosabb a mi lovagunk életében az a körülmény, hogy ő, valahányszor csak üres órái valának (s az egész esztendő nála legnagyobbrészt ilyenekből állt, mert valami komoly, hasznos dolognak nem igen törte a tollát) majd mindig a lovagregényeket olvasta, még pedig oly mohó vágygyal s annyi gyönyörűséggel, hogy miattok először is gazdaságát, de utóbb még a vadászatot is teljesen elhanyagolta.

Az olvasás igen szép dolog, de csak akkor, ha igazán hasznos vagy nemesen mulattató könyvekkel foglalkozunk; olyanokkal, melyek által ismereteink gyarapodnak, szivünk nemesbül, jellemünk szilárdul. De ha olyas olvasmányoknak adjuk neki magunkat, melyek minden haszon nélkül, csupán képzelő tehetségünket foglalkoztatják, s soha meg nem történt s meg nem történhető kalandokat hordanak össze rakásra lelkünkben, ilyen könyvek olvasása valóságos veszteséggel jár, sőt romlásunkká lehet; haszontalanul lopják el drága időnket, elvonnak a szükséges munkától, megmérgezhetik erkölcsünket, s egészen elbolondíthatnak.

A mi – máskülönben igen derék – lovagunknál épen ez volt az eset. Annyira belemerült ezen hóbortos könyvek olvasásába, hogy éjet-napot azok mellett töltött, s holdat hold után adogatott el szántóföldéből, csakhogy újabb meg újabb olvasni való regényeket vehessen. Össze is hordott házához annyit, hogy egész könyvtárrá szaporodtak fel, de fájdalom, mennél jobban gyarapodott a könyvek száma, annál inkább fogyott a mi jó nemes emberünk eszének józan gondolkozása.

Mennél hihetetlenebb dolgokat tartalmazott valamely könyv, ő annál jobban kapott rajta, s mennél czifrább, czikornyásabb kifejezéseket talált, annál jobban megnyerték tetszését, úgy hogy utoljára ő maga is egészen úgy gondolkozott, sőt még beszélt is, a mint ezek az összeábdált könyvek az ő soha nem élt hőseiket gondolkoztatták és beszéltették.

Értelmes tanult ember a kis falucskában persze nem igen akadt, s mindössze is két férfiú látogatta Don Quijote házát gyakrabban, a kikkel legszívesebben társalkodott. Az egyik a helybeli lelkész volt, egy igen értelmes, tudományosan képzett férfiú, a ki Don Quijote iránt a legőszintébb barátsággal s a legjobb indulattal viseltetett, a másik pedig Miklós mester, a ki egyszerű falusi borbély létére, világlátott, józan gondolkozásu s nagyon társaságba való ember volt.

Ez a két látogató egy idő óta folytonosan növekvő aggodalommal szemlélte közös barátjukat, Don Quijotét. S aggodalmuk nem is volt alaptalan. A nemes házigazda ugyanis egy idő óta semmi egyébről sem akart már beszélni, mint folytonosan és örökké csak a kóbor lovagságról, azokról a rendkivüli – de persze soha meg nem történt – hőstettekről, a miket a lovagregényekben a kóbor lovagok véghez vittek, hogy egymagok egy szál karddal hogyan vertek szélylyel százezerekből álló hadseregeket, hogyan küzdöttek meg iszonyú óriásokkal, sárkánykigyókkal, bűbájosokkal, hogyan szabadítottak meg irtózatos börtönökből ártatlanúl elzárt férfiakat és nőket, s hogyan lettek, milyen könnyü szerrel királyokká, császárokká. S a milyen lelkesedéssel Don Quijote mindezen képzelhetetlen ostobaságokról beszélt, világosan azt lehetett következtetni belőle, hogy ő csakugyan szóról szóra és betűről betűre igaznak hiszi ama költött történetek mese-beszédeit, de fájdalom azt is lehetett sejteni, hogy értelmének józanságát, legalább ebben az egyben, elvesztette.

Mihelyest ezt a jó barátok észrevették, azonnal elkövettek mindent, hogy Don Quijotét eszére térítsék. Elmondták előtte százszor meg százszor, hogy az a sok bolondság soha meg nem történhetett, hogy azok a lovagok, a kikért ő annyira lelkesűl, s a kiket a világ legnagyobb jóltévőinek tart, soha még csak nem is éltek: szóval felhoztak mindent a mit csak fel tudtak hozni kijózanítására: de az bizony mind falrahányt borsó maradt, s a nemes Don Quijote jobban hitt elbolondító könyveinek, mint józaneszű s jóakaró barátainak.

Silány olvasmányai annyira megkeverték az eszét, hogy végtére olyan különös gondolata támadt, milyennél bohóbb senkinek a világon. Ez pedig az vala, hogy ő illendőnek és szükségesnek látta mind saját dicsősége növelésére, mind a közjó érdekében: kóbor lovagnak beállani s lóháton és fegyveresen szertejárni a világban, kalandokat keresni s véghez vinni mindazt, a mit olvasmányai szerint kóbor lovagok véghez vittenek, úgymint: boszút állani mindenféle sérelemért, belerohanni minden előforduló veszedelembe, megküzdeni óriásokkal, sárkánykigyókkal, varázslókkal, a mi ha szerencsésen sikerül, szegény feje már előre is arról álmodott, hogy a világ örök háláján kivül még azt is eléri, hogy legalább is trapezunti császárrá teszik. S annyira beleszeretett ebbe a hóbortos gondolatba, hogy semmi sem verhette ki többé a fejéből, hanem erősen elhatározta magában, hogy a legnagyobb titokban végrehajtja feltett szándékát.

Azon kezdte most már a dolgot legelőször is, hogy megtisztogatta valamelyik déd-ősének egynémely darab rozzant fegyverét, melyek porlepetten s rozsdamarttan századok óta hevertek valamely elfelejtett szögletben. Kifényesítette s kézhez igazítá ezeket úgy, a hogy tudta; hanem egy igen nagy bökkenő volt a dologban, tudniillik, hogy az egész lom között sem akadt lebocsátható rostélyú sisakra, csupán egy egyszerű, rostélytalan vas süvegre. E bajon azonban leleményessége akképen segített, hogy vastag lemezpapirból olyas félsisak formát készíte, a mely a vassüveghez hozzátoldva, ezt egészen rostélyozott sisakká változtatta. Meg is próbálta nyomban, elég erős-e s kiállaná-e valjon a kardvágást. Fogta tehát szablyáját, vágott rá vagy kettőt, de már az első ütéssel egy pillanat alatt összerombolta mindazt, a mi egy heti fáradságába került. Sehogy sem tetszett neki, hogy ily könnyű szerrel darabokra lehetett szaggatni; hogy magát jövőre ilyes megeshető veszedelem ellen biztositsa, újra összeigazgatá s belűlről egy pár vassodronyt alkalmazott, igy aztán egészen megbizott tartósságában s nem is akarván újabb kisérletet tenni, úgy találta és itélte, hogy ez a lehető legtökéletesebb rostélyozott sisak.

Mikor a fegyverzet rendben volt, azonnal paripájára fordítá figyelmét. Hanem ez a paripa ez ugyan szilaj egy állat volt! Olyan sovány mint az agár, de azért olyan lassu mint a csiga; nem volt szegénynek csak a csontja meg a bőre, ugy hogy tiz lépésnyiről is meg lehetett számlálni minden oldalbordáját. Csontos lába pókos volt, hórihorgas nyaka meg oly magasra fölmeredt a csupa soványságtól mint a kút-gém. De azért mert volna csak valaki Don Quijote előtt roszat mondani az ő kedves paripájáról! tudom nem vitte volna el szárazon. Mert Don Quijote oly remek állatnak képzelte a lovat, hogy az ő szemében ehez képest még a nagy Sándor Bucefalusa, vagy a Cid3) Babiecája is csak kis macska volt.

Don Quijote úgy olvasta könyveiben, hogy a régi hires lovagok paripájának mindegyiknek meg volt a neve: hogyan maradhatott volna tehát az ő remek lova név nélkül! De milyen nevet adjon neki? Négy napi fejtörésébe került, a mig kieszelte, hogy Rocinantenak4) fogja hívni, a mi elég szépen hangzik, de még azt is jelenti, hogy nála nincsen különb paripa a világon!

S minthogy már lovának nevet, még pedig ily nagy megelégedésére szolgáló szép nevet adott, adni akart most magának is, a mi megint egy egész ujabb heti fejtörésbe került. De hát nem volt neki elég tisztességes, becsületes neve? volt bizony, csakhogy ő azzal nem érte be. A lovagregényekben ugyanis azt olvasta, hogy minden régi hős lovag, ha épen meg nem változtatta is a nevét, legalább hozzátoldotta azon országét vagy tartományét, a honnan származott. Igy a nagyhírű Amadis lovag – a kit Don Quijote különösen szeretett – az sem elégedett meg azzal, hogy csak úgy szárazon Amadisnak nevezzék, hanem Galliából származván, régiesen Amadis de Gaula-nak hivatta magát; kapta magát tehát s ő is odabiggyesztette a magáéhoz szülőföldje nevét, s elkeresztelte magát Don Quijote de la Manchanak, a mi más szóval azt teszi, a máncsai don Quijote. Igy már most ország-világ ráismerhet családjára, s hazájára, melynek egyszersmind dicsőséget is szerez, ha nevét attól kölcsönzi.

Mikor aztán ilyen módon a fegyverzet tiszta volt, a süvegből sisak lett, lova s maga nevet kaptak, azt gondolta, most már egészen rendin a szénája! Tyüh! de még csak ekkor jutott valami eszébe! Neki még nem volt menyasszonya! Már pedig menyasszony nélkül a kóbor lovag olyan, mint a fa levél nélkül, a test lélek nélkül. Minden régi lovagnak meg volt a maga szíve választottja, ő sem maradhat a nélkül.

– Mert – így szóla ezen töprenkedése közben magában – ha a jó szerencse kedvez, s valami óriással találkozom, a mi a kóbor lovagoknál minden nap megesik, s az első összecsapásnál földre terítem, vagy derékon ketté vágom s összeaprítom mint a répát, – szóval leverem és legyőzöm: valjon nem szükség-e hogy legyen a kihez elküldhessem, s hogy a legyőzött ellenség odalépjen drága menyasszonyom elé, térdre boruljon előtte s a hódolat és alázatosság szavával így szóljon: „Én, kegyelmes asszonyom, az óriás Caraculiambro vagyok, Malindrania sziget tulajdonosa, a kit a diadalmas lovag, Don Quijote de la Mancha győzött le, s megparancsolá keményen, hogy idejőjjek nagyságod elé, hogy velem tetszése szerint rendelkezzék.“

Oh, hogyan örült a mi jó lovagunk, midőn e beszédet tartotta s még inkább akkor, midőn olyat is talált, a kit szíve választottjának nevével felruházhatott.

Hamarjában az jutott eszébe, hogy hallott egyszer beszélni egy szomszédfalubeli parasztleányról, a kit Lorenzo Aldonzának hívtak. Maga azt a leánykát talán soha életében sem látta, a leánynak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy van-e vagy nincs a világon Don Quijote de la Mancha nevezetű úri ember. A mi lovagunk azonban nem törte tovább a fejét, hanem egyszer csak megbökte az ujja hegyével a homlokát s azt mondta:

– Ez lesz az én menyasszonyom!

Hozzá menne-e a leány vagy sem, kicsoda és milyen, ő mindazzal nem törődött; ő csak úgy képzelte, hogy az az ő menyasszonya s neki ez elég volt. Sokkal nagyobb gondot adott azonban szegény fejének az, hogy a parasztos Aldonza név helyett milyen nevet adjon az ő szive választottjának, a mi olyan szép név legyen, hogy menyasszonyától még a herczegasszonyok is irígyeljék. Végre nagysokára azt is kitalálta s elkeresztelte: Dulcinea del Tobosonak5), mert hát Tobosoban született.

Mikor ezt a kedvére való nevet is megteremtette, oly boldognak érezte magát, hogy ki sem tudta mondani, s már most csak az alkalmas pillanatra várt, hogy kalandos utazására hazulról eltávozhassék.

II. FEJEZET.

A nemes Don Quijote első kirándulása.

A mit az ember nagyon óhajt, azt – ha csak lehetséges – siettetni is szokta. Szakasztott így volt utrakelésével Don Quijote is. Mihelyt a szükséges előkészületeket megtette, bizony nem volt ő neki többé maradása, hanem julius havának egyik legforróbb napján, még a nap felkölte előtt összeszedte minden sátorfáját, fejére nyomta toldott-foldott sisakját, pánczélját, kardját felcsatolta, dárdáját, pajzsát karjára fűzte, s hogy senki észre ne vegye nagy csendesen odalopódzott Rocinantehoz, megnyergelte maga, kivezette az istállóból egy hátulsó kis baromfi-udvarra, ott felpattant a paripa hátára, s a kis ajtón nagy ügygyel-bajjal kimenekült a mezőre, mert ő maga is elég szálas ember levén, a lova is a milyen sovány, olyan magas, bizony egészen két-rét kellett hajolnia, hogy az alacsony kis ajtó szemöldök-fája valahogy le ne marasztalja a nyeregből.

Mihelyest künn volt a szabadban, szíve örömtől dobogott fel, részint azért, hogy az ajtón észrevétlenül kimenekülhetett, részint azért, hogy tervezett diadal-utját valahára csakugyan megkezdhette.

Azonban alig koczogott előre egy darabra a nyílt mezőn, imé egy rémítő gondolat ragadta meg s pedig oly erővel, hogy kevésbe múlt, hogy lova kantárát vissza nem fordította, s ujra be nem bujt dárdástúl, mindenestül a baromfi-udvar kis ajtaján. Az jutott eszébe, hogy ő nincs lovaggá ütve; vagyis más szavakkal, semmiféle igazi lovag előtt nem térdelt le még, a ki aztán kivont karddal gyengén vállára ütött volna, annak jeléül, hogy mostantól kezdve föl van véve a lovagrendbe s fölszabadítva a lovagok minden kötelességének gyakorlására s minden jogának élvezésére. Igy még nem szabad semmiféle lovag ellen fegyverre kelnie, s mint ujoncz lovagnak egészen tündöklő fényes fegyverzetet kellene hordania, már pedig az övé, mi tűrés tagadás, minden surolás és csiszolás daczára még most is szinte piroslott a rozsdától.

De az okos ember megtalálja a jó tanácsot. Eszébe jutott, van arról szó az ő kitűnő könyveiben, hogy egyik-másik nagyhírű lovag, a kiből utóbb a lovagság dicsősége vált ha a szükség úgy hozta magával, azzal üttette magát lovaggá, a ki épen legelőször keze ügyébe esett. Ha azoknak szabad volt, ki tilthatná meg ő neki?! Megnyugodott tehát abban a gondolatban, hogy a legelső emberrel, a kivel találkozik, ugy lovaggá ütteti magát, hogy csakúgy ropog; a mi pedig fegyverzetének fényességét illeti, mihelyt alkalma nyílik, úgy kikeni-feni minden darabját, hogy fehérebb lesz a cseppentett tejnél és vakitóbb fényű a ma esett hónál.

Ezen elhatározásával eloszlatá aggodalmát, s már most vigan folytatta tovább utját, de hogy merre, azt egészen lova akaratára s tetszésére bízta, mert bölcs könyveiből azt tanulta meg, hogy a lovaknak sokszor több eszök volt, mint a rajtok ülő gazdáiknak.

Ekképen teljesen megnyugtatva a lovaggá ütés felől, eleven képzelő tehetsége egyszerre azt a dicsőséges jövendőt festette a legfényesebb színekben lelke elé, a mi majd rá várakozik, mikor hős tetteit arra is méltónak találják, hogy épen ugy megirják könyvben, a mint a többi kóbor lovagokét. Ekkor a nagy dicsőség boldogító érzelmétől elragadtatva igy kiálta fel:

– Semmi kétség, hogy jövőben, ha majd nagyhirü tetteimnek igaz története napvilágot látand: az a tudós, a ki megirja, igy fog szólani midőn e korán reggel történt első távozásomat elbeszéli:

„A rózsás arczú hajnal alig teríté még szélylyel szépséges hajának arany szálait a téres és tágas föld ábrázatára, s a kisded tarka madárkák zengzetes nyelvük elbájoló és mézédes hangicsálásával még alig üdvözölték csicseregve a nappal érkezését: midőn a nagyhirű lovag, Don Quijote de la Mancha, megválván a tétlenség puha ágyától, hires lovára Rocinantera felpattant és büszke várlakának tágas kapujából kirobogva, utazását a rég időktől fogva nevezetes Montiel sikságán, nagy merészen megkezdette.“ Azután hozzá tevé:

– Boldog kor és szerencsés század, melyben e nagyhirű én hőstetteim világot látnak, hőstettek, méltók arra, hogy érczbe öntsék, márványba kifaragják, vászonra fessék, – örök emlékezetűl a jövendő századoknak! Oh te bölcs férfiú, a ki e történetet majd megirod, csak arra kérlek, ne feledkezzél meg én mellettem az én jó Rocinantemról se; e büszke paripáról, mely madár könnyüségével repül át a legmagasabb szirtormokon, s merész szökései közben majd a csillagokat érinti lobogó sörényével!

Az ármányos sors úgy akarta, hogy a mint Don Quijote e nagy dicsérettel halmozta el büszke paripáját, a szegény gebe akkorát botlott egy fris vakand-turásban, hogy majd a derekát törte magának is, de még gazdájának is. Isten csodája volt, hogy Don Quijote a nagy zöttyenés daczára rajta tudott maradni a csillagokat rugó büszke paripán, s a könyveiből tanult szóáradozás közben a nyelvét el nem harapta. Sem az egyik, sem a másik szerencsétlenség nem történt meg rajta, s igy aztán összeszedvén magát, nemsokára megint folytatta fellengző szószaporítását, szakasztott olyan válogatott, czikornyás kifejezésekben, mint hóbortos könyveiben olvasta.

Igy a jövendő dicsőséggel eltelve, minden megállapodás nélkül folytatta utját, mi közben a nap az égre emelkedék s oly forró sugarakat lövelt alá a földre, hogy a kemény vas süveg alatt ugyancsak volt a lovag fejének mit szenvednie. Ő azonban csüggedetlenül haladott mind tovább, s egyre nézte, egyre vizsgálta, nem akad-e valami rendkivüli kaland, nem jön-e még szembe véle valami nagyfejü óriás. De, – egy madár, vagy egy szunyog kevés, – s egész estig még csak az se repült a levegőben. Hanem azért jött egy hatalmas ellenség, nem kivülről, hanem belülről; jött az éhség, s a jó lovag oly kegyetlenül megéhezett az egész napi hosszú, fárasztó és lankasztó utazás közben, hogy majd leszédült már lováról.

Most már nem is kalandokat, nem is óriásokat keresgélt többé, hanem jobbra balra széttekingetett, nem pillanthatna-e meg valami várkastélyt, vagy legalább egy pásztorgunyhót, a hol kissé megpihenhessen s egy-két falattal az éhség óriását lekenyerezhesse.

Végre egy hajlék tünt fel az ut mellett a távolban.

Lehetetlen azt az örömet leirni, a mit Don Quijote ez épület megpillantásakor érzett.

– Ott a várkastély! – kiálta föl büszkén és boldogan, s a mennyire fáradt dereka engedé, fölegyenesedett a nyeregben, Rocinantet pedig sebesebb koczogásra sarkantyuzta, – hiába!

Szegény Don Quijote várkastélynak nézte azt az épületet, a mi pedig egy mákszemnyivel sem volt nagyobb, sem egyéb, egy egészen közönséges, útszélre épített vendégfogadónál. De hiszen merte volna csak valaki azt mondani neki, hogy ez nem várkastély, hanem fogadó!

A milyen gyorsaság Rocinantetól kitelhetett, Don Quijote oly sietve folytatá utját a ház felé, de az idő már jóformán bealkonyult mire odaérkezék.

A fogadó kapujában két szolgálóleány állt, a kik épen most végezték az udvaron valami házi teendőjöket, de a kapun kitekintve az érkező Don Quijotét megpillantották messziről s azonnal kisiettek a szokatlan fegyveres alak csodájára.

– Bizonyosan a várur két leánya lesz – mondá magában Don Quijote – a kik elém sietnek, hogy udvariasan fogadjanak. Csakugyan velem is minden úgy történik, mint a könyveimben megirt lovagokkal történt.

S a fogadót most már képzelődésében még sokkal inkább várkastélynak gondolta, mint az imént. Hát még a mikor ugyan ebben a pillanatban a fogadón túl fekvő tarlón egy ott legeltető kanász a tülökbe fujt, hogy ez ismeretes hangra az egész csürhét összeterelje; most már Don Quijote szentűl elhitte, hogy valamely nagy úr várához érkezett, mert ime a toronyőr is a kürtjébe fú, hogy a várbeliek az érkező lovag elfogadására siessenek. Most már kétszeresen összeszedte minden délczegségét, hogy egészen lovagosan rugtasson oda a szép kisasszonyok elé.

Mikor azonban ezek közelíteni látták ezt a csoda-alakot, szinte megijedtek hosszú dárdájától, ijesztő sisakjától s futni, menekülni akartak a kapun befelé. A mit Don Quijote látva, sisakjának papirrostélyát fölemelé, s porlepett sovány arczát fölfedvén, udvarias modorban s illedelmesen igy szóla hozzájok:

– Ne fussanak nagyságtok s ne tartsanak semmi bántódástól, mert az a lovagrend, melyhez én tartozom, a legtávolabbról sem akar senkit ís megsérteni, legkevésbbé pedig az ily előkelő kisasszonyokat, a milyeneket nagyságtokban van szerencsém tisztelhetni.

A leányok rá bámultak s szemeikkel arczát kezdék keresni, melyet a toldozott sisakrostély félig még födve tartott; de a mint azt hallották, hogy szolgálólétökre előkelő kisasszonyoknak czimezi, meg nem állhatták, hogy hangosan fel ne kaczagjanak, még pedig oly erősen, hogy Don Quijote egészen megsértődve s haragra lobbanva igy szóla:

– A szépséghez szendeség illik, mig csekély dolgokon szerfölött kaczagni valóságos esztelenség; ezt azonban nem azért mondom, mintha talán sértegetni akarnék, sőt ellenkezőleg az én hivatásom épen az, hogy a sérelmeket megorvosoljam.

Ez a szokatlan beszédmód a leányokat még nagyobb nevetésre, ezek illetlensége meg a lovagot még nagyobb haragra ingerelte, s bizony nem lehetetlen, hogy boszujában a hosszú dárdával még meg is egyengeti őket, ha mindnyájok szerencséjére a fogadós oda nem vetődik, ki a versenygőket egymással végre mégis kibékítette. Ez ugyanis maga is megszeppent a tetőtől talpig fegyverben álló lovagtól, s jónak látta inkább udvariasan fordúlni hozzá, a miért is igy szólott:

– Ha kegyelmességed, lovag ur, szálló helyet keres, egészen jó helyen kopogtat, mert mi a legteljesebb készséggel elfogjuk látni mindennel a világon, a mit csak a kényelem követel. Igaz ugyan, hogy külön szobát nem adhatunk, meg ágyunk sincs, a miben az éjszakára lefekhetnék; de azonkivül mindent, a mi szükséges, a legnagyobb bőségben feltalálhat nálunk.

Don Quijote meg sem álmodta, hogy ez az alázatos ember vendégfogadós legyen: ő szentül hitte, hogy ez maga a vár ura vagy legalább is annak első főtiszte, a várnagy. Ilyen értelemben felelt is aztán szavaira:

– Én tisztelt várnagy úr, akármivel is beérem, mert az én tagjaim meg vannak edzve s nem szoktak puha párnákhoz. Nekem „ékesség a fegyver, nékem nyugovás a harcz!“

Don Quijote ez utóbbi szavakat egy régi vitézi énekből vette, a mely éneket a fogadós is könyv nélkül tudott, miért is mindjárt a lovag által felhozottakra következő sorokkal felelt, s igy szóla:

– Akkor tehát nagyságodnak „Ágya kemény szikla s alvása a virasztás!“ s már ha igy van, bizvást leszállhat lováról, mert ebben a mi házikónkban akár egész esztendőn át mindig ébren maradhat, ha kedve tartja.

E szavai után odament a most már teljesen kibékült Don Quijotéhoz, hogy kengyelszíját tartsa a leszállásnál. Don Quijote nagy nehezen le is szállt a magas gebéről, mely az egész napi lovaglás alatt egészen megtörte.

Alig tudta volna megmondani, az éhség gyötri-e inkább vagy pedig a szomjuság? Mindazáltal igaz lovaghoz illőleg először hű paripájáról akart gondoskodni, a miért is szörnyen szivére kötötte a fogadósnak, hogy úgy ellássák ezt a dicső paripát, a mint valaha hires jó lovat elláttak a világon, mert ennél kitünőbb állat még nem volt ezen várnak istállójában. A fogadós szemre-fejre vette az egekig magasztalt paripát, de sehogysem tudta magával elhitetni, hogy gazdájának szava igaz legyen. A könnyen haragra lobbanó lovaggal azonban nem akarván feleselni, szörnyen kötötte az ebet a karóhoz, hogy e dicső harczi ménre jobban fog vigyázni, mint a tulajdon két szeme fényére, s azzal kantárszáron mindjárt vezetni is kezdé az istálló felé, Rocinante pedig ugyancsak nem kérette magát, hanem mint a bárány olyan szeliden követte a fogadóst, s alig hogy az istállóba értek, a csupa merő kifáradás folytán egyszerre úgy elterűlt a szalmán, hogy a fogadós majd halálra ijedt, mert azt hitte, a világ e legdicsőbb paripája ebben a nyomban mindjárt kileheli páráját. Ez azonban az egész ház szerencséjére még sem történt.

Mig a fogadós a fáradt gebével vesződött, addig a két szolgáló Don Quijote fegyvereit szedte el s még a sisakot is le akarták venni fejéről, a mi azonban nem sikerült, mert az zöld szalagocskákkal volt odakötözve a lovag nyakához, a mik úgy össze valának csomózva, hogy lehetetlen volt felbontani, hacsak ollóval darabonként s szálanként el nem vagdalják. Ebbe azonban a lovag semmi szin alatt sem akart beleegyezni, minek következtében a sisak egész este a fején maradt, a mi aztán különösen vacsorálását olyan furcsává tette, hogy a ki csak látta ezt az étkezést, majd megpukkadt nevettében.

Nemsokára a fogadós is visszajött az istállóból s szokott alázatosságával kérdezé a lovagtól: mivel szolgálhatna neki vacsorára.

– Megeszem akármit – viszonzá Don Quijote – mert nem tagadhatom, úgy érzem, hogy meglehetős éhes vagyok, az éhség pedig nem szokott válogatni az eledelekben.

A fogadós sem neheztelt egy cseppet se azért, hogy a lovag ily kevéssé válogatós, mert a szegényes vendéglőben aranyért se lehetett volna e napon egyebet találni egy pár sovány keszegnél. Ezeket azonban úgy eldicsérte, hogy a lovag már a puszta szóbeszédre is sűrűn nyelte a száraz kortyokat, és sürgetve kérte a fogadóst, csak hozzák mentül hamarább azokat a pompás keszegeket.

Mig a fogadós odajárt aztán az eledelért, a két szolgáló ott terített asztalt Don Quijote számára a fogadó ajtaja előtt, a hol a levegő frisebb volt, mint a nehéz szagu ivóban. Nemsokára a sovány keszegek is elékerültek, a mik mellé tett a fogadós az asztalra olyan penészes fekete kenyeret, hogy annál csak a lovag fegyverzete lehetett penészesebb.

Soha olyan nevetséges evést, mint e dőre manchai lovagé! A sisak fen volt a fején, mintha csak a nyakához lett volna odanőve; rostélyát két kézzel kellett feltartania, máskülönben – egy falat kevés – de annyit sem vihetett volna szájához. Az egyik szolgáló könyörült tehát rajta, s a világ leghősibb lovagját az a leány etette falatonként, mint valami kis gyermeket. Megitatni azonban még ez sem tudta, mert az ügyetlen sisak miatt semmiféle ivó-edény sem fért ajkaihoz. A fogadós leleményessége segített tehát e nagy bajon; az lyukasztott ki egy nádszálat, melynek egyik végét beletették a lovag szájába, másikat meg egy boros kupába, s a hős lovag a bizony kissé már megnyarasodott bort igy lopózta fel magába. De mindezt kész szívvel elviselte, csakhogy a sisak kötelékeit meg ne kelljen rongálni.

Történetesen ekkor vetődött a fogadó tájára valami rongyszedő, a ki jövet ötször-hatszor belefujt tilinkójába; már erre Don Quijote tökéletesen elhitte, hogy ő valósággal valami hires várban van, a hol tiszteletére íme most már a zene is megzendűlt.

A keszeget pompás, ízes kecsegének tartotta, a kenyeret kalácsnak, a fogadóst várnagynak, a szolgálókat úri kisasszonyoknak, a rongyszedő tilinkóját zenének: s így tehát útrakelésével s annak első sükerével teljesen meg volt elégedve.

A mi azonban még mindig bántotta, az vala, hogy még most sincs lovaggá ütve. Már pedig – hiába! – a mig a lovagrendbe annak rendje módja szerint föl nem vették, addig jogosan semminemű kalandba sem bocsátkozhatik.

III. FEJEZET.

Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét.

S minthogy ez a gondolat folytonosan bántotta, nem időzött sokáig kocsmai sovány vacsorájánál, hanem alighogy elköltötte, azonnal félrehívta a fogadóst s vele együtt az istállóba zárkozván, térdre esék előtte s így szólott:

– Nem látsz addig felkelni e helyről, hős lovag, a mig kegyességed azon jótéteményben nem részesít, melyért esedezni szándékozom, s mely mind reád, mind az egész emberi nemre dicsőséget árasztand.

A fogadós alig tudott hová lenni ijedtében s meglepetésében. Csakhogy megszabaduljon tőle mentül előbb, talán még azt is megigérte volna neki, hogy egy álló helyéből egy ugrással fen terem a padláson.

– Csak tessék parancsolni – viszonzá – megteszek én mindent, a mit csak megtehetek!

– Nem is vártam kevesebbet igazi nagylelkűségedtől, drága uram – viszonzá Don Quijote – s íme kimondom, hogy azon nagy kegyesség, a melyre kérni akarlak, s melyre most már adott szavad lekötelez, nem egyéb mint az, hogy holnap reggel lovaggá üss engemet. Én pedig ez éjjel, az újoncz-lovagok kötelessége szerint, itt várad kápolnájában megtartom a fegyverőrzést, s holnap reggel – a mint mondám – be fog teljesülni, a mit oly forróan óhajtok, s ha egyszer lovaggá ütöttek, mehetek aztán, a mint illő, a világ négy tájára, kalandokat keresni, segíteni a gyámoltalanokat, jót tenni a szükségben szenvedőkkel, a mire oly nagy hajlandóságot érzek magamban.

A fogadósnak egész nagy malomkő esett le a szivéről. Ezt a kivánságot ugyan könnyü lesz teljesíteni. De a furfangos ember most már igen jól belátta, kivel van dolga, s a házbelieket is részesíteni kivánta abban a mulatságos tréfában, a mit e különös vitéznek bohósága fog mindnyájoknak nyujtani.

Komolyságot tettetve azt mondá tehát: bizony szép és nemes szándék, a mit a lovag úr feltett magában s a szenvedő világnak csakugyan semmire sincs nagyobb szüksége annál, hogy a már-már egészen elhanyagolt kóborlovagságot valami lelkes ember megint újra felállítsa a maga régi épségében. Ő tehát szives készséggel lovaggá üti, mihelyt hajnalodik; de a mi a fegyverőrzést illeti, erre nézve csak az a baj, hogy az ő várában mostanság nincsen kápolna, mert épen tegnap végezték el lebontását, hogy holnap újra kezdjék építeni. De ha tudta volna, hogy kihez lesz szerencséje, le nem bontatta volna azt a kápolnát, ha dőledező fala minden iastul-fiastul ott nyomta volna is, – vagy ha már lebontották: a fél ország kőművesét összecsődítte volna, hogy a lovag úr eljöveteléig fölépítsék. No de sebaj! ha nincs, hát nincs, – s azt a fegyverőrzést ez éjszaka meg lehet tartani az isten szabad ege alatt is az udvaron, a hol a fényes csillagok lesznek tanúi az újoncz lovag hűségének. Mihelyt pedig hajnalodik: úgy lovaggá üti ő, hogy tudja igaz lelkére, soha senkit még jobban lovaggá nem ütöttek a világon.

Kérdezte aztán van-e pénze?

Don Quijotet ez a kérdés egészen meglepte.

– Nem hordok én magamnál egy garast se! – viszonzá ép oly büszkén a mily őszintén.

– Öreg hiba – jegyzé meg rá a vendéglős – akkor ugyan sokszor nagy zavarba jöhet nagyságod.

– Soha sem olvastam egyetlen egy regényben sem – felelt a lovag – hogy akármelyik kóborlovagnak valaha pénze lett volna.

– Csalódik nagyságod – mondá amaz – mert ha a regényirók nem mondják, bizonyosan azért nem mondják, mert úgy is fölteszik minden okos emberről, kiki el tudja gondolni, hogy pénz nélkül s fehér ruha és más egyéb ilyes szükséges holmi nélkül a kóbor lovagok el nem lehettek. S ha talán nem ők magok czipelték is magokkal, volt mindegyiknek fegyverhordozója, a ki egy takaros tarisznyát akasztott a hátára, s abban hordozta mind azt, a mire gazdájának szüksége lehetett. Tépést, flastromot a sebek bekötésére, s valami csoda-balzsamot, a mi a legsulyosabb kardvágásokat vagy dárdadöféseket is egy szempillantás alatt meggyógyította. Csodálom is, hogy nagyságod csak így egyedűl kalandozik, s nem gondoskodott valami derék fegyverhordozóról. Kérem ne mulaszsza el ezt, mert a nélkül a kóborlovag nem is igazi lovag.

Don Quijote megköszönte a jó tanácsot, s megigérte leendő lovagi keresztatyjának, az lesz jövendőre első gondja hogy mindazt beszerezze, s vele magát ellássa, a mit a várnagy ím tanácsolt.

Most azonban azt kellett legelőször is elhatározni, hol tartsa meg a lovag az első fegyver-őrzést. Ugyanis bevett szokás volt a lovagoknál, hogy az ujoncz, a lovaggá-üttetés napját megelőző éjszakán fegyvereit egy halomba rakja, s mellettök egész hajnalig őrt álljon. Ezzel bátorságát akarták kipróbálni, hogy szembe mer-e szállni azzal, a ki netalán vakmerő lenne ezen alkalommal fegyvereihez hozzányúlni.

Abban állapodtak meg a furfangos fogadós csintalan tanácsára, hogy a lovag ott őrizze fegyvereit a vendéglő tőszomszédságában fekvő baromfiudvarban. Don Quijote kész szívvel beleegyezett; összes fegyverzetét azonnal rakásra hordá a kút melletti vályura s pajzsát karjára öltvén, dárdáját felragadta s méltósággal teljes magatartással kezde fel s alá járni a vályu előtt. Midőn ez az őrséta megkezdődött, épen akkor fordult az idő éjszakára.

A fogadós magára hagyta, bement s a házbelieknek tüstént elmondotta, milyen furcsa bogara van ennek az ő úri vendégöknek, s milyen jó tréfára nyílik kilátás holnap reggelre. Persze hogy azok meg rögtön kisiettek a fogadó tornáczára mindnyájan, s onnan nézték az oszlopok mögül a szép, fényes holdvilágnál, milyen peczkesen strázsálja Don Quijote a vályura rakott nyergét, kantárát és fegyvereit.

Hanem ez a csendes őrállás nem tarthatott igy nagyon sokáig.

Öszvérhajtsárok is szálltak meg ez éjszakára a fogadóban, s ezek közül az egyik épen most akarta barmait megitatni, s mindegyik kezében egy-egy vödörrel tartott egyenesen a kútnak a melynek váluját Don Quijote foglalta el a rárakott limmel-lommal.

Alighogy a lovag a félhomályban meglátta ezt az alakot közelíteni, mindjárt azt hitte, hogy valami ellenséges érzelmü ember, a ki próbára akarja tenni az ő bátorságát.

Rá is kiáltott azonnal nagy harsányan:

– Ne közelíts fegyvereimhez, vakmerő, mert a ki azokat csak kis ujjal illeti is, halál fia!

De az öszvérhajcsár rá se hederített a lovag tiltakozó és fenyegető szavára, hanem szemügyre véve az akadékoskodó holmit, megkapott belőle egy szíjat, s az egész rakást egy rántással földre teremtette.

Ki tudná leirni azt a rettenetes elkeseredést, a mely e pillanatban Don Quijote szívét megszállotta! Igy meggyalázni az ő fegyvereit!

Szemét az égre mereszté előbb, s azután egy keserves sóhajtással felkiálta:

– Páratlan szépségü Dulcinea del Toboso, szivem drága menyasszonya, légy segítségül a te hű lovagodnak, hogy diadalmasan megállhasson e rettenetes küzdelemben!

S e felkiáltás után két marokra fogva hosszú dárdáját, előre rontott s akkorát huzott az öszvérhajcsár vállára, hogy annak még a szeme is szikrázott.

– Segítség! gyilkos! segítség! – lármázott a megtámadott fuvaros, s a kezében levő vödrökkel védte magát s támadott a mint lehetett. A nagy kiáltozásra az öszvérhajcsár czimborái is előrohantak az istállókból, s ki bottal, ki villával rontott neki Don Quijoténak, ki azonban meg nem rettent egy morzsányit se, hanem szurkált, döfködött, suhogtatta a nagy dárdanyelet, s úgy döntögette az embereket mint a megriasztott macska a tejes köcsögöket. Annyi bizonyos, hogy bátorság dolgában ritkította párját.

A néző sereg által gúnyos megjegyzésekkel kisért fegyverőrzés tehát csakhamar igen komoly csetépatévá fajult, úgy hogy a fogadós is lélekszakadva rohant oda a viaskodókhoz s kéréssel könyörgéssel csitítá majd az egyik, majd a másik felet, s bizony nagy erőmegfeszítésébe került a míg le tudta őket csendesíteni, hogy az öszvérhajcsárok végre mégis csak visszavonúltak az istállóban.

Elég volt ebből az egy sütésből egy kalács, s a fogadós elhatározta magában, hogy bizony be sem várja ő a hajnal hasadtát, hanem lovaggá üti ezt a hóbortos embert kivánsága szerint azonnal, hogy annál hamarább megszabaduljanak veszedelmes szomszédságától.

– Igen, igen, tegye meg várnagy úr – sürgeté Don Quijote – s én fogadom az élő istenre, mihelyt nagyságod lovaggá ütött, megöldösök minden embert, a kinek csak nagyságod halálát kivánja!

– Nem kivánom én, uram, egyiknek se! – szabadkozék a vendéglős – én csak azt kivánom, hogy nagyságodnak adott szavamat beválthassam, s megajándékozhassam a világot két olyan hős karral, melyek úgy tudják a dárdát pörgetni, forgatni, hogy az embernek még a haja szála is mind égnek áll láttára.

Don Quijote hiúságának nem kevéssé hizelkedett a várnagy ez elismerő nyilatkozata, s még csak ezután kezdett igazán lecsillapodni, hogy a lovaggá ütést illő nyugalommal elfogadhassa.

A vendéglős pedig csakugyan egy pillanatig sem késett ezt a furcsa czerimoniát végrehajtani. Persze hogy nem volt neki semmije a mi a szertartáshoz igazán kellett volna; hanem furfangossága segített azért a bajon. Megkérte Don Quijotet, várjon itt rá csöndesen, s mindjárt itt lesznek égő gyertyával, imádságos könyvvel, s azokkal az úri kisasszonyokkal, a kik derekára a kardot, lábára meg a sarkantyút illendő módon egész ünnepélyességgel felkötik.

Don Quijote hálás szívvel mélyen meghajolt a várnagy előtt s azután várakozott.

Nemsokára megjelent az ünnepélyes díszmenet. Mindössze négy tagból állt. Elől jött egy mezítlábos siheder, a ki kezében egy szál égő faggyú gyertyát tartott. Utána maga a vendéglős nagy könyvvel a kezében, melybe a fuvarosok számára kiszolgáltatott szénát meg abrakot szokta ügyetlen irással felkörmölni: ő utána pedig az a két szolgáló, a kik Don Quijote vacsorálásakor segítséget nyujtottak.

Mikor odaértek a rájok várakozó lovaghoz, akkor a fogadós megparancsolá Don Quijotenak, térdeljen le, a mit az rögtön híven teljesített. Erre a furfangos csaplár kinyitotta az abrakos lajstromot, s lassú hangon mormogott valamit mintha imádkoznék. Don Quijote a legnagyobb áhitattal hallgatta, míg a leányok alig tudták visszatartóztatni a nevetést. A mormogás egyszerre megszűnt egy pillanatra, s ekkor a fogadós jól képen legyintette sulyos tenyerével a sovány lovagot, – ezután megfogta annak kardját, kivonta hüvelyéből s miután megint mormogott egy-két szót, a rozsdás karddal kissé megütötte Don Quijote vállát, – s ezzel végbe ment az a szertartás, a mit a manchai hős oly rendkivül fontosnak tartott, hogy addig boldogtalannak érezte magát, míg a lovaggá ütés e szerencséjében nem részesült.

Most már egyéb sem maradt hátra mint az, hogy az egyik szolgáló felkötötte a lovag oldalára a kardot, a másik meg nem csekélyebb ünnepélyességgel lábára a sarkantyút, miközben a boldog vitéz a legudvariasabb szavakban rebegett mindegyre ujabb meg ujabb köszönetet e rendkivüli kegyességért s igérte, fogadta mindenre a mi szent, hogy e nagy jóságért hálával fog tartozni mind halálig.

Midőn így futtában, s a legnagyobb gyorsasággal véget ért e páratlan ünnepélyes szertartás, Don Quijote alig tudta bevárni a pillanatot, hogy most már mint felütött lovag pattanhasson lovára, s induljon kalandok keresésére.

S csakugyan alig szűrkült még a hajnal, már is felzavarta szegény Rocinanteját édes nyugalmából, megnyergelte s kivezette az udvarra. Házi gazdáját, a várnagy urat kéreté azután magához, hogy tőle illendőkép elbucsuzzék. Megölelte kétszer háromszor, vége hossza nem volt a czifránál czifrább hálálkodásnak, mit a furfangos fogadós hasonló czikornyás szavakban viszonzott, s csakhogy egyszer a vendéglőn kivűl tudja már ezt a furcsa embert, se a szállásért, se a fogyasztásért egy fillért se követelve, kaput nyittatott a lóra pattant vitéz előtt és menni hagyta Isten hirével.

IV. FEJEZET.

Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott.

Nem volt ezen nap reggelén boldogabb ember a kerek világon, mint a mi hős manchai bajnokunk, a kinek szive legforróbb óhajtása teljesűlt, s ki amaz ünnepélyes szertartás által ime annak rendje s módja szerint fel volt tehát véve a kóbor lovagok sorába.

Hova menjen, merre tartson, mibe kezdjen legelőször is: ezek voltak most már azon kérdések, a melyek keresztűl-kasul jártak fejében. Eszébe jutott, a mit a várnagy tanácsolt. Eszébe jutott az, hogy neki nincs fegyvernöke! S pedig a várnagynak e tekintetben csakugyan igaza volt, mert hiszen lám a lovagregényekben is ugy van megirva, hogy minden jelesebb lovag szolgálatában csakugyan állt egy egy derék, hű és ragaszkodó fegyverhordozó. Neki sem szabad a nélkül maradnia!

Igen, – de hol vegye, kit tegyen azzá, a ki az ő küzdelmes élete minden fáradságát készséges szívvel meg fogja osztani?

– Megvan! – kiáltott fel egyszerre nagy örömmel – megvan! Haza megyek, s azt fogom felszólítani! Ha elvállalja, olyan hatalmas fegyverhordozó válik abból, hogy maga a gaulai Amadis is irigy szemmel nézhetne rám érette.

S ki volt az a jeles férfiú, a kire Don Quijote ily örömmel számított? Egy alacsony, tömzsi, meglehetősen dologtalan paraszt ember, a ki ott lakott a nemes úr szomszédságában, s a ki számos tagból álló családját csak ajjal-bajjal tudta fentartani, mert olyan szegény volt az Isten adta mint a templom egere. Sancho Panzának hivták6), s korára nézve bizony az sem volt már mai gyerek. Erre a derék férfiura fordította tehát figyelmét a mi jó lovagunk, s hogy vele mentől előbb találkozhassék, egyenesen faluja irányába fordította lova kantárát, s a nemes paripa talán a múlt éjjel kapott abraktól, vagy azért, mert megsejtette hogy haza mennek, olyan vidáman indult neki az utnak, hogy nyargaló vágtatása – csendes koczogásnak is beillett volna.

– A mily gyorsan jó Rocinantem repűl – jegyzé meg magában Don Quijote – dél tájban ma otthon leszünk.

Ezt gondolá, – azonban: ember tervez, Isten végez. Haza jutott ugyan, de nem egészen úgy, a hogy ő sejtette.

Nehogy azonban egyik szavunkat a másikba öltsük, azon kell kezdenünk, hogy nem haladt még valami nagyon messzire, midőn egyszerre olyasmit vőn észre, mintha jobb kéz felől, az ott terülő pagony sűrűjéből, gyenge hangon jajkiáltások törnének elé. Alig hallá meg a neszt, igy szóla magában:

– Hálát kell adnom az égnek azon kegyért, melyben részesít, hogy ily rögtön alkalmat nyujt, lovagi tisztem teljesítésére. E hangok bizonyára valamely szükségben szenvedő embertársamnak hangjai, a ki az én védelmemre szorúlt, s a kin segíteni szent kötelességem.

Azzal Rocinante kantárát megrántva, egyenesen arra tartott, a merről a zaj hallatszék.

S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött fiut, a ki lehetett valami tizenöt éves, s kinek válláról a felső ruha le volt huzva. A jajkiáltás ennek ajkairól hangzott s pedig nem ok nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, a ki egy mogyorófa suhogóval ugyancsak husángolta, s minden rá-ráhuzásnál egy-egy pirongató vagy figyelmeztető szóval toldotta meg kemény fenyítését, ilyen formán:

– Semmirevaló vigyázatlan gyerek te… (sutty!)… fogd be a szádat… (sutty!)… nyisd ki máskor a szemedet… (sutty!)

A fiú keservesen kiáltozott:

– Uram, soha se teszem többé! A Krisztus kinszenvedésére mondom, soha se teszem többé! Ugy vigyázok eztán a nyájra, mint a két szemem világára!

Don Quijote látva a történteket, odarobbant s haragvó hangon rákiálta a paraszt emberre:

– Udvariatlan lovag, mily illetlen dolog megtámadni azt, a ki magát nem védelmezheti. Ülj lovadra, fogd a dárdát (a paraszt ember ugyanis hosszú pásztorbottal jött oda, s ez volt a fához támasztva) kelj párviadalra velem, s majd megmutatom én mi az emberség!

A paraszt látva háta mögött ezt a tetőtől talpig fegyverbe öltözött lovagot, hogyan forgatja egyre dárdáját az ő szeme előtt, halál fiának hitte már magát, s azért egyszerre nagyon megjuhászodva, alázatos hangon szóla:

– Ez a fiú, nagyságos uram, juhász bojtárom, s azért kell megfenyítenem, mert vagy elalszik vagy ellopatja rá bizott nyájam birkáit, de annyi bizonyos, hogy egy-egy birkával a nyáj mindennap kevesebb. A mi sok az sok, s ha a szép szó nem használt, én bizony mi türés-tagadás, most már a másik huron hegedűltem.

– Dehogy veszett el mindennap a nyájból – szóla közbe most a fenyített, úgy látszék vérszemet kapva a maga mentegetésére minthogy a lovagban védelmezője akadt – csakhogy gazduram olyan, a ki minden kicsinységet fölvesz, s még a kákán is csomót keres, csakhogy aztán lehuzhasson a béremből.

A fiú ezen vádja olyan méregbe hozta a különben is indulatos paraszt embert, hogy a lovagról majdnem megfeledkezve, kevésbe múlt, hogy újra hozzá nem látott ahoz a másik huron való hegedüléshez. Most azonban úgy fújta ki mérgét, hogy Don Quijote felé fordulva így szóla:

– Hallotta nagyságod ezt az akasztófavirágot? Egy szava se igaz! Hazudik!

– Hazudik?! – kiálta fel Don Quijote még nagyobb haragra gyuladva – ez a szelíd, ártatlan fiu hazudnék? S ezt nekem mered szemembe mondani, neveletlen, durva ember! A napra esküszöm, mely felettünk tündököl, mindjárt izzé-porrá zuzlak e dárdával. Kifizesd neki mindjárt egy fillérig a mivel tartozol, különben a pokolba taszítom fekete lelkedet! Oldozd fel kötelékét azonnal!

A paraszt ujra megszeppent s látva, hogy több kettőnél, kénytelen kelletlen feloldotta a fa derekától a bojtár gyereket. Ettől aztán a lovag megkérdezte mennyivel tartozik neki még gazdája.

– Kerek számmal harmincz forinttal – viszonzá a fiú.

– Öt forint híjján – igazítá ki a gazda, a mit egy pár elszaggatott csizmádért, meg betegkorodban két érvágásért fizettem helyetted.

– Ez nem huz le a tartozásból semmit – mondá ki az itéletet Don Quijote nagy igazságosan – mert ha ez a fiucska elszaggatá a csizma bőrét, a miért kend fizetett, kend meg elszaggatta a fiú bőrét; s ha vérét betegségében vette a borbély pénzért, most meg kend vette vérét egészséges korában ingyért, így tehát a fiú semmivel se tartozik. Csak fizesse ki azonnal azt a harmincz forintot.

– Nagyságod parancsolatára bizony tüstént megtenném – viszonzá a paraszt ember – de nincs én nálam uram egy kis krajczár se. Jőjjön velem András haza, s otthon megkapja tőlem az egészet az utolsó fillérig.

– Már, hogy én menjek haza kegyelmeddel? – kérdé a fiú feleselve – van jó dolgom! Nem ettem bolondgombát. Tudom isten, ha magunkra maradnánk, úgy megnyuzna kegyelmed, mint valami szent Bertalant.

– Azt nem fogja, azt nem meri tenni, gyermek! – mondá Don Quijote büszkén fölegyenesedve nyergében. Nézz meg jól engemet. Tudod-e ki vagyok én? Kóbor lovag. S tudod-e mi a kóbor lovag? Az ártatlanok védelme és gonoszok ostora! Görbítse meg csak ez az ember egy hajszáladat: keress föl engemet, panaszold el sérelmedet, s én visszajövök ujra, felkutatom a szószegő embert, ha úgy elrejtőzött volna is, mint a gyík, s olyan boszut állok rajta az új sérelemért, hogy holta napjáig megemlegeti! Bízzál benne, s bizzál különösen én bennem.

– Bennem is bizhatik – mondá a paraszt ember – megfizetek én ő neki.

– Hallottad a mit mondott – szóla Don Quijote – én is hallottam s igy nyugodt lehetsz. Menj vele bátran, s ha mégis csalódnál, itt van az én karom, a mely majd igazságot szolgáltat.

Ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet s rövid idő mulva eltünt szemök elől.

A paraszt egy darabig követé tekintetével; de midőn tapasztalta, hogy az erdő sűrüjén túl van már s olyan messze járhat, hogy többé a kiáltozás sem hallatszik el hozzája, ezen szavakkal fordult ismét a bojtárgyerekhez:

– Gyere csak fiam, hadd fizessem meg a mivel tartozom, mint a sérelmek ama megtorlója parancsolta.

– No úgy is legyen – mondá a bojtár – beteljesítse kegyelmed ennek a jó lovag úrnak parancsolatát; mert ha csak egy fillért lehuz is kegyelmed a béremből, majd utána megyek s ide hívom.

– Dehogy huzok le, dehogy – felelt a gazda galléron csipve a sihedert, – sőt inkább – mivel nagyon szeretlek, gyarapítani akarom az adósságot, hogy annál több legyen a fizetés.

S ezzel – akármint szabadkozott is a vásott fiú – csak odakötötte azt megint a tölgyfához, s másodszor is úgy meg-megrakta, hogy alig maradt benne egy porczika eleven. Mikor aztán kitöltötte rajta eléggé boszuját, akkor feloldozta, szárnyára ereszté egy krajczár fizetés nélkül s még ő adta neki azt az utasítást, menjen felkeresni biráját, hadd szolgáltasson számára igazságot.

András kedvetlenül kerekedett utra, váltig azzal fenyegetőzve, hogy bizony fel is keresi a bátor Don Quijote de la Manchat, elmondja neki pontról-pontra a mi történt, s majd megadja ennek ő kegyelme az árát! Mindamellett sírva ríva távozott biz ő, míg gazdája meg utána nevetett.

Ilyen módon torolta meg a sérelmet a hős Don Quijote.

Ez pedig úgy találván, hogy lovag élete a legszerencsésebben és legnemesebben kezdődik, mind önmagával, mind a történtekkel teljesen megelégedve, faluja felé folytatá már utját, miközben félig fenhangon igy szóla:

– Minden élők, vagy a földön lévő minden szépek legboldogabbjának mondhatod magadat méltán, oh szép Dulcinea del Toboso, kinek a kegyes sors megengedé, hogy minden te akaratod és kivánságod hódoló alattvalójául oly hős, oly hirneves lovagot nyerj mint Don Quijote de la Mancha, a kit – mint az egész világ tudja – még csak tegnap, vagy úgy szólván még csak ma ütöttek lovaggá, s ime már is megtorolta a legnagyobb sérelmet és gonoszságot, melyet a jogtalanság valaha tervezett és a kegyetlenség végrehajtott. Ma ragadtam ki a korbácsot ama kegyelmet nem ismerő ellenség kezéből, a ki oly ok nélkül fenyítette azt a gyenge gyermeket!

E közben olyan helyre érkezék, hol az út négy ágra szakadt. Tüstént azok a keresztutak jutottak eszébe, melyeknél a kóbor lovagok fontolóra szokták venni, melyikre térjenek. Ezek példája szerint tehát néhány pillanatra ő is megállt, s miután a dolgot jól meghányta vetette magában, elereszté Rocinante kantárát, s annak akaratára bizta, ám menjen a merre kedve tartja. Persze, hogy a nemes paripa egyenesen hazafelé tartott, a merre ösztöne az istállót érezte.

Don Quijote erre folytatta tehát útját, s már mintegy két mérföldnyire haladt, midőn egyszer csak nagyobb csoport embert vőn észre, kik – mint utóbb kitűnt – toledoi kereskedők valának s Murciába igyekeztek selymet vásárolni. Számszerint hatan voltak, mindnyájan napernyőkkel; az urakon kívül négy szolga lóháton s még három öszvérhajcsár-fiú gyalog.

Alighogy őket Don Quijote észrevette, már is azt képzelé, megint új kaland van keletkezőben. S minthogy mindent úgy szeretett volna utánozni, a hogy regényes könyveiben olvasta, ő is ama költött lovagok módjára, bátor, urias magatartással szilárdan elhelyezkedett kengyelében, lábát jó erősen megvetette, dárdát szegzett, pajzsával mellét elfödé s az út közepét elállva, bevárta mig a kóbor lovagok (mert az érkező kereskedőket azoknak tartotta) közelibe jutottak. Mikor aztán ezek már odaértek, a honnan megláthatták és hallhatták, Don Quijote harsány hangon és parancsoló szóval rájok kiálta:

– Álljon meg az egész világ, ha mind a világ nem vallja, hogy a világon nincs több olyan szép kisasszony, mint la Mancha császárnője, a páratlan Dulcinea del Toboso!

E szavak hallatára s láttára az ezeket hangoztató különös alaknak, a kereskedők megálltak, s mind maga az alak, mind meg az a sok világ, a mit feléjök kiabált, tüstént világossá tették előttök, hogy a ki e szavakat kiejtette, az eszelős. Azonban bővebben is meg akarván tudni, mi végre kivánja tőlük e vallomást, egyikök – a ki nagyon elmés s kissé csintalan volt – igy szóla:

– Mink, lovag úr nem ismerjük azt a nemes kisasszonyt, a kit nagyságod említett. Kérjük tehát, mutassa meg, s ha valóban oly szép, a milyennek állítja, részünkről kész örömmel s minden vonakodás nélkül be fogjuk vallani azon igazságot, melynek megerősítését tőlünk ily hatalmasan követelik.

– Mutassam meg az ő szépségét? – veté ellen Don Quijote. S ugyan mi érdemetek lenne akkor, ha egy olyan általánosan ismert igazságot vallanátok be? A dolognak épen az a veleje, hogy látatlanúl is higyétek, valljátok, erősítsétek, esküdjetek rá és bizonyítsátok; mert ha nem, velem gyülik meg bajotok, fenhéjázó, büszke népség!

– Lovag úr – viszonzá a kereskedő – kérem nagyságodat, mind ez itt lévő herczegek nevében, ne kényszerítsen bennünket olyasminek bevallására, a mit eddigelé soha se láttunk. Mutassa meg ama kisasszonynak képét, ha csak akkorában is, mint egy buzaszem: s mi a világ legszebb hölgyének fogjuk mondani, ha elől-hátul pupos és mind a két szemére kancsal is.

– Nem pupos, nem kancsal! – kiáltá föl Don Quijote minden képzelmet felűlmuló lángharaggal, – de te megadod az árát e káromlásnak!

S ezt mondván, keményen hóna alá szorított dárdájával úgy neki rontott a kötekedő kereskedőnek, hogy ez bizony rosszul járt volna, ha szerencséjére Rocinante a nagy megiramodásban meg nem botlik s földre nem henteredik. Rocinante azonban elbotlott, gazdáját pedig jó messzire vetette magától, ki váltig fel akart volna kelni, de a dárda, a pajzs, a sarkantyúk, a sisak s a nehéz régi rozsdás pánczél annyira akadályoztatták, hogy jóformán meg se tudott mocczanni. De a milyen mozdulatlanok keze és lábai valának, annál szabadabban neki eresztette nyelvét s úgy szidta az ellenséges csoportot mint a jégeső.

A sok szidalmazást az egyik öszvérhajcsár végre mégis csak megsokallta, s maga is mérges ember lévén, odarohant a földön keczmergő lovaghoz, kicsavarta kezéből dárdáját, s előbb darabokra törve, egy ilyen forgácscsal úgy elpáholta Don Quijotet, hogy a vaspánczél daczára is egészen puhává porhanyította. Gazdái rá is kiáltottak, hagyjon békét már neki, mert bizony kárt tesz benne, de a ficzkó rájuk se hederített, s folytatta a lazsnakolást a míg bele nem fáradt.

Végre aztán maga is megsokallta, vagy legalább megelégelte a páholást, ott hagyta a szegény lovagot a földön s ment már jó távolra eléhaladott társai után, a kiknek, ha útja két olyan messze lett volna is, még akkor is elég tárgyat szolgáltat vala beszélgetésökre az a különös alak, a kivel ez alkalommal találkoztak.

Don Quijotét tehát, mi tűrés-tagadás, a lovaggá ütés után nemsokára bizony derekasan megnáspángolták, még pedig mi több, a tulajdon maga fegyverével. A vereséget maga is kénytelen volt beismerni, mert hiszen minden tagja annyira érezte, hogy jó darabig meg sem tudott mocczanni helyéből. De azért mégis volt a mivel magát vigasztalja. Nem ő volt a hibás, nem bátorsága vagy ügyessége hiányának lett ő áldozata: hanem azon rendkivüli hevességnek, melylyel a gyors Rocinante a tusába rohant. Szegény gyors Rocinante! Azt is annyira megviselte a nagy zökkenés esésében, hogy bárha őt csak egy kis ujjal se illette senki, mindazáltal ép oly mozdulatlanúl feküdt, mint gazdája, s mintha az erre zúdult fele ütés az ő sovány bordáit zúzta-törte volna.

S ki tudja a szegény megvert lovag s a szegény veretlen paripa meddig maradtak volna ott a földön fekve mozdulatlanul, ha esetleg egy parasztember nem vetődik arra, ki szintén a Don Quijote falujába való volt, s valami szomszéd faluban tett látogatásból épen most tért megint haza szamarán.

A mint ez a jó ember azon az úton mentiben ott a porban látta eviczkélni azt a különös pánczélos, sisakos alakot és nyögdécselését meghallotta nem igen messze tőle meg egészen mozdulatlanúl feküdni a felnyergelt paripát, a mely oly csendes volt, mintha a pára is kiment volna belőle: először megijedt, s alig tudta magát rátökélni, közelebb menjen-e hozzájok, vagy inkább oldalba nyomja a szamarat s úgy odább álljon, mintha soha erre nem járt volna.

Végre mégis győzött szivében a felebaráti szeretetnek jobb és nemesebb érzelme, odalépett a nyöszörgő lovaghoz, leszállt szamaráról s felemelte a vassüvegnek papirosból készült sisakrostélyát, s ki irja le csodálkozását, midőn a lovag arczáról az ő falujabeli nemes urat, a señor Quijadát ismerte fel.

– Señor Quijada! – kiáltá fel meglepetten, mitsem tudva még arról, hogy a nemes úr állást és nevet cserélt – mit keres itt nagyságod ilyen maskara öltözetben! És, teremtő szent atyám, ki rakta meg ily rútúl nagyságodat?

A lovag azonban semmit sem válaszolt egyenes szavakban e kérdésekre, hanem a régi lovagtörténetekből s hősökről szóló versekből hordott össze mindenféle zavart badarságot, úgy hogy a parasztembernek majd belekábult a feje s szentűl hitte, ez a szerencsétlen nemes ember csakugyan meg van háborodva. Mentűl előbb övéinek gondviselésére akarta tehát bizni, a miért is a lovagot nagy nehezen feltámasztotta, s gondolván, hogy e törődött testnek jobb lesz a csendesebb léptű szamáron folytatnia útját, felültette a maga szamarára, melyről Don Quijote hosszú lábszárai majd egész a földig értek. Még nagyobb fáradsággal csülökre szuszakolta Rocinantet is, s a lovag összes lecsatolható fegyverneműit egybenyalábolván, összekötötte s felveté Rocinante nyergére, mire aztán szamarát kötőféken fogva, a csillagokat rúgó paripát pedig kantárszáron vezetve, ő maga gyalog előttük megindult Don Quijote faluja és háza felé.

V. FEJEZET.

Nevezetes események a lovag házában.

Ott pedig, már tudniillik a nemes lovag hajlékában, már ekkor javában állt a sírás, rívás, kesergés, panaszkodás, bátorítás, vigasztalás és tanácskozás.

Don Quijote leghívebb emberei, a gazdaasszony, az unokahúgocska, a lelkész meg a borbély mind együtt voltak, amazok sírva keseregve, emezek töprenkedve ugyan, de azért a gyengébbeket vigasztalva.

A házbeliek már az első nap is észrevették – természetesen, – hogy a gazda nincsen odahaza. De még ekkor fel sem igen vevék, hiszen megtörtént az másszor is, hogy szótalanúl távozott korán reggel vadászni s oda maradt délig vagy estelig is. Azt gondolták most is ez az eset. Hanem mikor még éjszakára, sőt még másnap délre sem tért haza, már ekkor oda lett minden reménységük s vígasztalódásuk, búnak ereszték fejöket, s küldték a mindenest paphoz, borbélyhoz, kérje őket az isten szent szerelmére, jőjjenek ide mindjárt, adjanak jó tanácsot, nyujtsanak vigasztalást, mert máskülönben ők maguk se tudják, mire vetemednek kétségbeesésökben.

A ház két jó barátja nagy ijedten sietett oda azonnal, kikérdezték, vallatták a fehér cselédeket mindenről, mit tett, hogy tett a házigazda egyet s mást a lemúlt legközelebbi napokban: s mikor a lelkész a paizsról, sisakról értesült, – mindjárt eltalálta, hol a bibe, s azt mondá a siránkozóknak:

– A baj bizony elég nagy, mert én úgy sejtem, hogy a mi tisztelt barátunk addig olvasta, addig bújta a lovagregényeket, hogy most már maga is beállt kóborlovagnak s eddig ungon berken odacsatangol kalandok után.

No hiszen ennél sem kellett több az asszonyoknak! Nem volt abban a száz-százhúsz nagy könyvben annyi betű, mint a hány átkot, szitkot szórtak ama regények ellen, melyek itt tönkre tették La Mancha legfényesebb elméjét.

– Már úgy van, már bizonyosan úgy van, a hogy a tisztelendő úr mondja – nyögött a gazdaasszony kezeit tördelve – s most már jut eszembe, hogy a mikor maga-magával beszélgetett, akárhányszor hallottam tőle, hogy kóbor lovaggá akar lenni s világgá megy kalandozni! De ki hitte volna, hogy megteszi? Olyan okos ember ilyen bolondságot! Oh, hogy a sátán fűtené a poklot ezekkel az átkozott regényekkel!

Az unokahúgocska sem állhatta meg szó nélkül s igy fakadt ki a borbélyhoz fordulva:

– Tudja, Miklós mester, akárhányszor megtörtént ám szegény, áldott jó nagybátyámmal, hogy ezeket az istentelen, bűbájos könyveket kétszer huszonnégy óráig folytonosan olvasta éjjel-nappal; mig aztán az olvasmányt eldobta, kardot ragadt s neki ment a falnak, össze meg össze szurkálta a szoba mind a négy falát s mikor erre teljesen kifáradt, azt mondá, hogy most olyan négy óriást ölt meg, mint ugyanannyi bika, az izzadtságról pedig mely a nagy erőlködés folytán rajta végigcsorgott, azt, hogy ez ama sebektől ömlő vér, melyeket a csatában kapott. Aztán rögtön egy korsó fris vizet ivott s azt állítá, hogy az nem viz volt, hanem a legeslegdrágább bájital, melyet a bölcs Esquife, egy igen hires varázsló, s neki nagy barátja küldött az ő számára. De nem szánnám fejemet a falba verni, miért hogy hamarább el nem mondtam mindent; kegyetek talán idejekorán ki tudták volna még gyógyítani háborodottságából. S régen el kellett volna égetnünk azokat az eszeveszett rosz könyveket (s pedig hány meg hány van neki e fajta!) melyek épen úgy megérdemlenék, hogy a tűzbe vessék, mintha maga az ördögök ördöge irta volna!

S még folyt ez a keserves panaszkodás, midőn egyszerre hangosan verték odalent a ház kapuját. Erre mind az ablakhoz szaladtak, s a mennyire az esthomályban ki lehetett venni, úgy látták, hogy a kalandok után járó s újra meg újra megsiratott lovag van odalent, összegörnyedve a szamár hátán.

A mennyire előbb a kesergésnek, oly túlságosan neki adták most magokat a hirtelen visszatért örömnek, boldogságnak. Futott, a ki csak futhatott, s az érezte magát szerencsésebbnek, a ki előbb szoríthatta szivére a visszatértet.

De az édes öröm poharába nagyon keserű csöppet pottyantott azon siralmas állapotnak szemlélete, melyben a lovagot visszatérni látták.

Száz kérdést is intéztek hozzá is, meg a vele jött parasztemberhez is, de a lovagtól egyéb feleletet sem nyertek annál:

– Lovam volt az oka, fektessetek ágyba, s hívjátok a bölcs Urgandát, az vizsgálja meg és az kötözze be sebeimet.

Most még jobban megijedtek, a mint sebekről hallották beszélni. Ágyba is fektették, meg is vizsgálták, de semmi egyéb sebek helyét nem találták rajta azoknál a kék-zöld foltoknál, a miket tulajdon dárdája szilánkjaival ütögettek rája.

A forró nap hevében pánczélosan tett hosszú útazás, a nagy kimerűltség s a felmérgelődött szolga dorongolása egyenként és összevéve úgy ellankasztották a lovagot, hogy őt bizony ringatni se kellett, mégis azonnal elaludt, mihelyt kényelmes ágyába fektették. Aludt az egész éjjel, sőt másnap is oly bágyadt volt még, hogy fel sem kelt, épen így harmadnap is. Ágyban költötte el ebédjét, vacsoráját, s minden ébredésekor mindig csak a lovagság dolgairól hadart összevissza mindenféle zagyvalékot, s azután megint befordúlt a fal felé s aludt csendesen tovább.

Hej! pedig ha tudta volna, hogy mi történik ez alatt az ő háza legkedvesebb szobájában, legszokottabb mulatóhelyén, az ő könyvtárában! Ha tudta volna! Bizony még félholtan is fölkel vala ágyából, hogy szóval és karddal megvédelmezze azokat az ő drága kincseit, melyek fölött ott épen ezen órákban mondották ki, de sőt hajtották is végre a legkeményebb itéletet.

S mik voltak e kincsek? Az ő drága, nagyrabecsűlt lovagregényei! Azok a poczkos, vaskos, majd termetes könyvek, melyek állványaikon a szoba majd mind a négy falát elfoglalták; azok a kedves barátok, melyek társaságában ő annyi időt töltött, melyekért ő annyit áldozott s melyek hála fejében aztán a becsületes, jóindulatú nemes embernek az eszét is elvették egészen. S kik voltak az itélő birák? A lelkész, a borbély, a gazdaasszony és a nemes úrnak unokahugocskája. Ezek vizsgáltak végig minden könyvet, itéltek halálra sokat, s megkegyelmezni csak igen kevés érdemesnek kegyelmeztek. És miből állott az itélet? Bizony nem kevesebből mint abból: hogy a mely könyvet pusztulásra méltónak találtak, azt levetették az ablakon át a baromfiudvarra, hogy ha majd mind az egész sereg odalent lesz, akkor alájok gyujtsanak, hogy az emésztő tűz égesse őket porrá, hamuvá. És ezt a szigorú itéletet menten végre is hajtották, s nem volt se irgalom, se kegyelem, repűlt a sok lovagregény ki az ablakon, le az udvarra, s mikor valamennyi egy rakáson volt, a gazdaasszony lesietett, s alájok gyújtott s egy pár pillanat múlva a levegőbe kavargó füst, mindjárt nyomban rá a magasra csapódó láng tettek bizonyságot a felől, hogy Don Quijote bolondítói a tűzhalálnak estek martalékáúl.

De a szigorú itélőbírák még ezzel sem érték be. Alig hogy a könyveket elemésztették, el akarták pusztítani magát a könyvtár-szobát is. Ez azonban máskülönben nem eshetett meg, mint hogy ajtaját, ablakait mentől hamarább befalaztassák. Még az nap kőművest is hivattak, az serényen hozzá látott munkájához, s mire a lovag az utolsó párbaj után – a mint a szolga döngetését nevezte – másodszor hajtotta le fejét otthon éjjeli álmára, már akkor nem volt házában többé se könyv, se könyvtár.

VI. FEJEZET.

Újabb útra-készülések.

Akármilyen nagy volt is a kimerültség, melylyel a mi nemes lovagunk első kirándulása végződött, s akármilyen kegyetlen is a bánásmód, melylyel szegény fejét az a neveletlen, durva lovag helybenhagyta: útójára mégis csak kiheverte ő amaz első utazás fáradalmait s töredelmeit, s negyed- vagy ötödnapra megint talpra állt már teljesen.

Igazszívű barátai s jóakarói kimondhatatlanúl megörűltek fölépülésének; de jaj, rövid ideig tartott ez örömük! Mert alig hogy a lovag tökéletesen magához jött, első dolga is az volt, hogy drága kincseit, kedves mulattatóit, az ő nagybecsű lovagregényeit felkeresse.

Ment tehát a szokott úton, a szokott helyre: de ki irhatná le csodálkozását, a mint az ajtó előbbi helyéhez érkezve, szemei azt semmiképen föl nem lelheték. A fal igen ügyesen be volt rakva s meszelve, úgy hogy az új építésnek csak nyoma se látszék. Don Quijote megállt; a falat megtapogatta tenyerével, megkopogatta újjával, hallgatódzott, nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudott ő semmit kinézni.

Végre megsokalta a bizonytalanságot s azt a kérdést intézé a lépteit figyelemmel kisérő s már az adandó feleletre betanított gazdaasszonyhoz: hol van az ő könyvtárszobája?

– Hm, a könyvtárszobát keresi nagyságod? – viszonzá a gazdaasszony – a könyvtárszobát? Isten mentsen meg olyan eseménytől minden jó keresztényt!

Ha valami, ez a váratlan válasz még jobban fokozta Don Quijote bizonytalanságát.

– Micsoda esemény? – kérdé – mi köze az én könyvtáramnak a szerencsétlen eseményekhez?

– Az a köze, jó uram – felelt a gazdaasszony mélyen felsóhajtva s a milyen jó lelkű asszony volt, egészen belehalaványúlva most a hazugságba – az a köze, hogy a könyvtárszobát elvitte mindenestől az ördög!

– Hogy értsem ezt? – mondá a lovag a csodálkozás legszemmelláthatóbb kifejezésével.

– Úgy értse, kedves bácsikám – vette át most a szót a gazdaaszonytól a csalafinta felelésre szinte betanított leányka – hogy a mikor a kedves bácsi innen hazulról eltávozott: éjszakának idején egyszerre csak iszonyu dörgés morgás ébresztett fel bennünket álmunkból. Réműlve futottunk az ablakhoz: s íme mit kell látnunk?! Hát ott jön a levegőben egy szárnyas kígyó, melynek hátán egy varázsló ül; leszállnak a tetőre, a varázsló bemegy a könyvtár ablakán, s én nem tudom mit mit nem csinált ott, – egy-két szempillanatig, vagy tarthatott biz az egy fertály óráig is, (nekem legalább ijedtemben egy egész évszázadnak látszott) valamit kaczatolt, csötönözött, egyszer csak iszonyú hangon elkiáltotta magát: „Gyűlölöm e ház urát, s elpusztítom legdrágább kincseit! Hahaha!“ S átkozott nevetését rémítő dörgés, csattogás követé megint, szörnyű füst borította el az egész házat, s mire a fojtó kénkőszag eloszlott, már akkor hűlt helye volt varázslónak, de még a könyvtárszobának is!

– S ez mind mind igy történt, a hogy mondod? – kiáltá Don Quijote villogó szemekkel.

– Így bizony! Mind egy szálig! – erősíté a két fehércseléd, a kik majd a föld alá sülyedtek szégyenletökben, hogy ekkorát kellett hazudniok.

– Hah! kiáltá a lovag lelkesűlten – most merjétek tehát mondani, a mit oly sokszor mondtatok, hogy nincsenek varázslók, a kik felhőkön és szárnyas kígyókon nyargalnak?! Most merje tagadni valaki, hogy a kóbor lovagságra van-e hát szükség e világon?! Ki küzdene meg az emberiség amaz átkozott ellenségeivel, ha az emberiség leghívebb barátai, a dicső kóbor lovagok nem! Vesztes vagyok, mert kincseimet elrabolták, de azért nyertes, nagyon nyertes, mert az általam vallott és hirdetett igazságot juttaták diadalra.

S azzal a fehér népeket ott hagyva a faképnél, visszasietett hálószobájába, s a mint látszott, inkább örömre, semmint szomorúságra gerjedve a szenvedett veszteségen.

A két nő szótalanúl nézett egymásra, meglepetésökben alig tudtak hová lenni. Akármit vártak volna inkább a világon, csak ezt az egyet nem. Elvetették a sulykot, de el is sózták nagyon a levest. Gyógyítani akartak, s még betegebbé tették gazdájokat. Belátták, hogy a hazugság, akármilyen jóakaratú legyen is, mégis csak hazugság, és így olyan vétek, a mi jóra nem vezethet. Meg is bánták keservesen, hogy ilyen mesét penderítettek, de most már késő volt jóvá tenni.

Mi fog most történni? Kérdeni tudták, de felelni rá nem tudtak, minden feleletök abból állt:

– Isten annak a megmondhatója!

Történni pedig az történt, hogy jövő terveiről Don Quijote nem szólt senkinek egy hangot se, hanem magában annál határozottabban készült az újabb elutazásra. Tervezésének irányt a lovaggá ütő várnagynak vagy más szavakkal a vendégfogadósnak tanácsa adott, ki ama nevezetes éjszakán azt kötötte szivére, hogy mindenesetre fogadjon szolgálatába egy fegyvernököt, azonkivül pedig lássa el magát pénzzel s egyéb szükséges utravalóval.

Legfőbb törekvése az volt tehát most, hogy mindezt megszerezze.

A mint már fönebb említettük, még első hazatérte alkalmával, útközben jutott neki eszébe egy szomszéd paraszt ember, a kit ő a fegyvernöki szolgálatra igen alkalmasnak tartott.

Sancho Panzának hivták ezt a nevezetes férfiút. Nem volt utolsó ember, csakhogy a dolognak és munkának ő kegyelme bizony soha se törte valami nagyon a tollát, s így a pihenéssel kináló, szerteszélylyel barangoló kalandos életre, kivált olyan igéretek mellett, a milyeneket Don Quijote tett neki, sokkal hamarább meg lehetett nyerni, mint az ember maga is gondolta volna.

Don Quijote ez utóbbi napokban Sancho Panzát gyakrabban áthivatta magához, bezárkozott vele szobájába, s akkor aztán vége-hossza nem volt a sok beszédnek, tervezésnek, a lovag-élet szépségei festésének s különösen az igéretek bőséges elésorolásának.

– Térül-fordúl – így szokta a lovag szavait végezni – a mint a kóbor lovagoknál rendesen történni szokott, én császárrá vagy királylyá leszek, országomhoz több sziget is fog tartozni, s a kóbor lovagok ilyen esetben a szigetek kormányzójává mindig fegyvernöküket szokták tenni, hogy ezen magas méltósággal jutalmazzák meg a hű cseléd szolgálatát.

– S én kormányzóvá lennék, de igazi kormányzóvá? – kérdé Sancho Panza, hitelt adva is nem is e rendkivül fényes igéretnek.

– Olyan igazi kormányzóvá – viszonzá Don Quijote – hogy százak, meg ezerek fogják lesve lesni és várva várni Sancho Panza úr ő nagyságának intését, hogy akaratát és parancsolatát teljesítsék.

A paraszt embernek, kiről megjegyeztük már, hogy meglehetősen kapzsi volt, még a szeme is szikrázott e szavak hallatára. Gyanus volt előtte a dolog; nagyon hihetetlennek látszott, de azért utójára mégis csak elhitte, mert szerette hinni.

– Üsse part hát! én felcsapok! – mondá végre Sancho – s beállok nagyságodhoz kormányzónak.

– Azaz hogy előbb csak fegyverhordozónak – jegyzé meg Don Quijote mosolyogva – mert azon magas méltóság elnyerésére érdemeket is kell szerezni.

– Beállok hát fegyverhordozónak – viszonzá Sancho Panza – s tudom Isten, hűségem ellen soha sem lesz oka nagyságodnak panaszra.

Ezzel tehát a közös megegyezés legfőbb pontján szerencsésen átestek. Most már csak az egyes apróbb részleteket kellett megbeszélni, mikor, hogyan és merre induljanak. Ezek között azonban merűlt fel még egy, a mi Don Quijotenak nagy szeget ütött a fejébe, úgy hogy hamarjában azt se tudta mit válaszoljon. Ez pedig az volt, hogy Sancho egészen nyiltan bevallotta, neki bizony a gyaloglás nem kenyere, a miért is el van határozva, hogy ő magával viszi az ő kedves vizhordó szamarát, s azon ülve követi majd gazdáját.

– Sza-ma-rat? – kérdé Don Quijote majdnem ijedten, s meglepetésében tagonként sillabizálta ki a szót – sza-ma-rat?

– Olyan szamarat, uram – válaszolá Sancho egészen neki lelkesülve – a mely úgy a lelkemhez van nőve, mintha testvérek volnánk! Ugy szeretem mint a szemem világát; de meg is érdemli. Nincs is a világnak az a kincse, a miért megválnék tőle; csak az egy halál választ el egymástól bennünket.

Don Quijote elnémult, elgondolkozott. Végig, végig jártatta eszét száz meg száz lovagregényen, nem volt-e azok valamelyikében szó arról, hogy a kóbor lovagot fegyvernöke szamárháton kisérte volna; de bizony csak nem talált rá esetet. Minthogy azonban látta, hogy Sancho Panza oly nagyon erősködik a szamara mellett: végre tehát, Isten neki, fakereszt! – beleegyezett ebbe is, de csakis azon utógondolattal, hogy a legelső párbaj alkalmával az ellenséges lovagot legyőzvén, annak lovát és fegyverzetét hadi zsákmányúl elfoglalja s a hosszu fülű paripa helyett majd ezt az igazit adja fegyverhordozója alá.

Mikor tehát ez az akadály is szerencsésen el volt gördítve, Don Quijote pénz után látott, beszerezte mindazon szükséges holmikat, a mikre a lovaggá ütő várnagy-korcsmáros figyelmeztette, Sancho Panzának pedig a lelkére kötötte, el ne felejtsen tarisznyát hozni magával, a mely intésre az viszont azzal válaszolt: a tarisznya gondját ő nagysága bizza csak rá, nem fogja ő azt elfelejteni, de sőt még kulacsot is visz magával, mert a példabeszéd azt tartja a ki eszik, iszik is, – az ördög pedig úgy ölte meg a feleségét, hogy ennie adott, de innia nem.

Meghatározták végre a napot és az órát is, melyben majd utra kerekednek. Ezt pedig annyira titokban tartották, hogy sem a lovag, sem fegyvernöke nemcsak szóval nem, sőt még csak semminémű jellel sem árulták el házok népe előtt, hogy miben törik a fejöket. Nem is tudta meg senki.

Mikor tehát a kitűzött pillanat elérkezett: Don Quijote megint fölfegyverkezett, minekutána már előbb az ő magán elforgácsolt dárda helyett újjal látta el magát, – Rocinantet felnyergelte s az éj homályában zajtalanúl odavezette ismét a kis ajtóhoz. Hallgatózott. A falon kivül egyszer csak csendes dobogás hangzott a földön. Valaki közelített. A dobogás egyre közeledett, egyszerre megszűnt, s akkor a falon kivül megállott éji látogató háromszor elköhintette magát.

– Te vagy Sancho? – kérdé Don Quijote halkan.

– Én vagyok uram, – szamarastúl, tarisznyástúl, kulacsostól.

– Ember vagy! – viszonzá a lovag, mihelyt a kis ajtón kinoszogatta paripáját – derék, szavadtartó ember! E csillagos égre fogadom, senki se veszi el tőled a kormányzóságot.

Azzal lovára pattant, nyelvével csettentett egyet Rocinantenak, s előbb lassabban, utóbb gyorsabban neki kerekedtek az utazásnak, s még ez éjjel csakugyan akkora darab utat tettek, hogy a mire hajnalodott, már akkor nyugodtak lehettek a felől, hogy meg nem találják őket többé, ha mindent tűvé tesznek is érettök.

VII. FEJEZET.

Don Quijote híres harcza a hosszú karú óriásokkal, a miket Sancho Panza szélmalmoknak nézett.

Mikor a nap aranysugárai árasztottak már fénytengert a terjedelmes síkságra, már akkor lovag és fegyvernöke messze jártak falujoktól.

Pompás látomány volt ez a szemen szedett két ember egymás mellett! A lovag magas, szikár, csontos ember, tetőtől talpig vaspánczélban, s rajt azon a hórihorgas paripán; a fegyvernök, alacsony, pohos, köpczös kis tökmakzsacskó, a kard helyett nyakába akasztott kulacscsal, s fenülve hosszú fülű szamarán, mely ugyancsak meg volt rakva tarisznyával és más mindenfélével. Igy mentek, így koczogtak visszaállítani a már már feledésbe merűlt kóbor lovagságot, megküzdeni gonosztévőkkel, varázslókkal és óriásokkal, meghódítani országokat, elnyerni fejedelmi koronákat és kormányzóságokat. Mély gondolatokba volt merűlve mind a kettő, s eszét kiki azon a fényes jövendőn jártatá, a melynek most indúltak elibe.

A némaságot azonban egyszerre Don Quijote harsány szava szakasztá félbe, a ki így kiálta föl nagy lelkesen:

– Szerencse föl! Barátom, az ég ritka kedvezésben részesít!

Sancho Panza olyan fürgén jártatta végig szemeit a földön mint a gyermekek mikor ürgelyukat keresnek. Azt hitte, ura legalább is valami elpottyantott császári koronát pillantott meg az úton, a mivel aztán egymagával vele jár az egész ország meg a szigetkormányzóság.

De bizony hiába volt minden körültekingetése, nem látott a földön a harmaton kivül semmi egyebet csillogni. A koronákat nem szokták az utakon elpotyogatni.

Kérdőleg emelte tehát szemeit urára, a ki Rocinante kantárszíját jó erősen marokra fogta, paizsát melle elé voná, dárdáját pedig hóna alá szorítá.

– S mi az a nagy szerencse? – kérdé Sancho e harczias készülődés láttára.

– Mi? – viszonzá Don Quijote – Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a harmincz vagy még annál is több óriás a kikre én rögtön rájok ütök, s megküzdök velök életre halálra.

Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt hogy kulacsostól, mindenestől majd lefordúlt a szamaráról. Összehúzta a nyakát, s csak pislogva mert arra felé hunyorgatni, a merre gazdája a dárda hegyével mutatott.

– Eltörlöm e gonosz fajzatot a föld színéről! – kiálta Don Quijote annál lelkesebben – s azzal a zsákmánynyal vetjük meg a gazdagságnak alapját, a mit ez óriásoktól nyerünk!

– Ne kiabáljon olyan nagyon, nagyságos uram, – susogá Sancho – bizony bizony meghallják. De micsoda óriások?

– Azok, nézd, ott előttünk – felelé gazdája – kiknek karja olyan hosszú, hogy van a kié két egész mértföldnyi.

Sancho Panza nézett, nézett, mindegyre bátrabban, végre majdnem egészen felvidámulva azt mondá:

– Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám, hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod karoknak gondol, vagy velem elhítetni akar, azok a vitorlák, melyeket a szél forgat s a malomkövet hajtják.

– Micsoda! – förmedt fel Don Quijote a kiejtett „tréfa“ szóra; haragját azonban csakhamar kicsinylő lenézéssé változtatva így folytatá szavait – látszik, hogy nem vagy lovag, s nem értesz az ilyes kalandokhoz. Óriások azok, s ha félsz: vonulj vissza, s imádkozzál az alatt, mi alatt velök én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom.

S ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet, s nekik rontott a szélmalmoknak.

Sancho majd hogy sóbálványnyá nem változott ijedtében s ámulatában. Meg sem álmodta volna, hogy még ilyen bolondságot is lehessen képzelni; de látnia kelle, hogy ura neki szögzött dárdával csakugyan ostromolni készül a szélmalmokat. Mihelyt össze tudta szedni magát, utána kiabált torkaszakadtából, álljon meg mindenre kéri a mi szent, ő tudja, hogy azok igazi szélmalmok; de a lovag rá se hederített a fegyvernök kiáltozására, sőt talán meg sem hallotta; mert maga is fenszóval igy kiáltozott:

– Ne fussatok, gyáva és aljas teremtések! Csupán egyetlen egy magános lovag az, a ki ostromot hoz ellenetek!

E perczben szellő támadt s a nagy vitorlák mindegyre sebesebben kezdének forogni, aminek láttára a mind jobban közelítő Don Quijote odakiálta a szélmalmokra:

– És ha még számosabb kart emelgetnétek mint a százkarú Briareus, én mondom, én Don Quijote de la Mancha, hogy mégis meg kell lakolnotok!

Most már csak annyi ideje maradt, hogy magát szíve egész melegségével drága menyasszonyának, Dulcineának ajánlja, s kérje, jőjön a rémletes harczban segítségére. Mikor ez megtörtént, nekirontott az egyik szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent.

A mint csak törtethetett a szamár inaszakadtában, Sancho Panza oly gyorsasággal nyargalt segítségökre. De már az mind késő volt. A hű fegyvernök látta urát dárdájával szurni, emelkedni s hanyatt vágódni, s mire oda érkezett, Don Quijote csak akkor kezde a nagy zuhanás után kissé megint eszmélni.

– Isten az atyám! – kiálta fel Sancho – de hát nem megmondtam-e nagyságodnak, nézze meg jobban, mit cselekszik, mikor ezek nem egyebek szélmalmoknál. Hiszen ezt csak az nem látja, a kinek magának is az van a fejében.

– Hallgass, barátom – viszonzá Don Quijote még most is nyögve – nem értesz hozzá. Nem tudod te még, hogy az örökös változandóságnak semmi sincs alávetve annyira mint a harczok eseményei. Én tudom, hogy itt mi történt. Óriások voltak ezek, oly igazán, a mily igaz, hogy te meg én élő emberek vagyunk. De van nekem egy ármányos ellenségem, egy gonosz bűbájos varázsló, a ki a minap könyvtáramat is elbabonázta helyéről, az fogta ellenemben pártjokat ezen óriásoknak, s tudta hogy legyőztem volna valamennyit, s örök hírre tettem volna szert általa: megirígyelte dicsőségemet, s az élő óriásokat hirtelen szélmalmokká vátoztatta, hogy a legnagyobb bátorság a legnagyobb botorságnak lássék! Sok olyan dolog van a lovagságban, Sancho, a mihez te nem értesz, fel nem tudsz fogni, nem csak ma, szolgálatod első napján, de még száz esztendő mulva se!

– No, úgy kell lenni – viszonzá Sancho fejcsóválva – mert én akár esküdni mertem volna rá, hogy ezek az óriások, kellős kezdetöktől fogva, mindig cseppentett szélmalmok voltak.

S ezzel aztán a lovagot talpra támasztván, valahogy ujra fölemelé Rocinantera, a mely szinte akkorát esett, hogy majdnem minden zörgő csontja kiment a helyéből.

Ezen gyászos eseményről beszélgettek ezután, a mint utjokat a Puerta Lapice nevű tájék felé folytatták, a hol – Don Quijote állítása szerint – okvetetlenűl bőviben lesznek a jelesebbnél jelesebb kalandoknak, minthogy azon a vidéken igen sok ember szokott járni kelni.

Csak a fölött búsongott a lovag szertelen, hogy most már a második dárdája is eltörött, már pedig kóbor lovag ilyes fegyver nélkül el nem lehet.

– No de sebaj – vigasztalá magát nemsokára – emlékezem, azt olvastam egykor a spanyol lovagról, Diego Perez de Vargasról, hogy dárdája a csatában ketté törvén, egy tölgyfa-törzset vagy ágat tört le s azzal, dárdának használva, annyi mórt izzé-porrá zúzott, hogy még utódait mai nap is a Mór-zuzó Vargasoknak nevezik. Én is utánzom példáját, s a legelső szemembe ötlő egyenes tölgyfa-ágat letöröm, ráteszem a másik dárda vashegyét, s ezzel a magam csinálta fegyverrel is viszek én végbe annyi hőstettet, hogy a világnak szeme szája eláll hallatára.

– Adja Isten! – viszonzá Sancho, – hanem igen tanácsos lenne, ha nagyságod kissé kiegyenesednék a nyeregben, mert olyan két rét ül a lovon, mintha a nagy zuhanás csakugyan kettétörte volna derékon.

– Bizony kevésbe mult, hogy úgy nem történt – felelé Don Quijote, – mert annyit mondhatok, a keresztcsontom fáj, még pedig kegyetlenül.

– Hát mért nem nyög, jajgat nagyságod? – kérdé Sancho Panza fejét csóválva – hiszen a nagy fájdalomnak a nagy nyögés az egyik legjobb enyhitő szere.

– A kóbor lovagnak soha sem szabad nyögnie, – jegyzé meg Don Quijote nemes büszkeséggel. Ez lovag-törvény.

– No furcsa törvény, – viszonzá Sancho – de ugy-e uram, a kóbor fegyvernököket ez a törvény nem kötelezi? Mert én előre is mondhatom, ha nekem fáj majd valamim, bizony csak nyögök én, jajgatok én majd, mintha nyúznának.

Don Quijote meg nem állhatá, hogy fegyvernöke együgyüségén el ne mosolyodjék, s megnyugtatta, hogy ha valami baja esik, nyöghet bátran, a mint csak akar, mert a lovagok e törvénye a fegyvernökökre nem tartozik.

Sancho – a kinek mindig igen nagy gondja volt a gyomrára, – nem sokára aztán arra figyelmezteté gazdáját, talán ideje is volna már a falatozásnak. A lovag azt felelte rá: ő még nem éhezett meg, a mi azonban Sanchot illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék. Ez tehát, az evésre ekképen rászabadítva, szamarán a lehető legkényelmesebben elhelyezkedék, tarisznyájából előszedé a belerakottakat, s ura mögött jó távolast maradva, hozzá látott a falatozáshoz s oly jóízűen kortyogatott egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb malagai borkóstoló is irigy szemmel nézhette volna. S mig így mentiben kortyot korty után nyeldegélt sűrűen, a kellemes jelen mellett eszét azon a fényes jövendőn jártatta, a mit hű szolgálataiért gazdája igért; s ezen édes mulatsággal és kedves gondolkozással elfoglalva, úgy találta, hogy az ilyen kalandozásnál nincsen semmi kényelmesebb mesterség a világon.

Estére kelve, egy fiatal erdőcskébe jutottak, melynek szép, karcsú, sudár fái egyikét Don Quijote csakugyan levágta dárdanyélnek s a hegyes vasvéget rá alkalmazta.

Az éjszakát itt töltötték a fák árnya alatt, – Sancho Panza alva, hortyogva javában a síma fűre leterített pokróczon, Don Quijote pedig ébren, virasztva, a csillagok világánál az ő fényes jövendőjének ragyogó képein merengve.

Mit hozott ez a jövendő a legközelebbi napon: azonnal meglátjuk a következő fejezetben.

VIII. FEJEZET.

Szörnyű harcz a nagyszemű varázslókkal, s nagy diadal az elrablott herczegasszony lovagján.

Don Quijote reggelizni sem akart, mert hiszen evés, ivás olyan silány szükség, a mire az igazi kóbor lovagnak csak a végső esetben szabad rászorulnia. Nem így Sancho Panza; ez bizony a tegnap kapott engedelmet úgy fogta fel, hogy kiterjeszkedik az még a mai napra is, minélfogva alighogy a szemét felnyitotta, csakhamar megint a tarisznyában kotorászott, meg a kulacsot kotyogatta meg, s ha volt a mi szívét kissé elszomorította, az vala, hogy a kulacs ma már sokkal könnyebb volt mint tegnap ilyenkor, pedig a kalandos vidékből azt nézte ki, hogy itt óriások meg varázslók lehetnek ugyan, hanem olyan korcsmaféle nem igen akad, a hol a kulacs baján segíteni lehetne.

Tovább folytatták utjokat, s Don Quijote most is arra használta a kinálkozó alkalmat, hogy a míg egyébbel elfoglalva nincsenek, Sanchot tanítgassa, oktatgassa fegyvernöki tisztére s a lovagság viselt dolgaira.

A többi között így szóla hozzája:

– Nem sokára a Puerta Lapice nevű hegyszoroshoz érünk, a hol egész könyökig vájkálhatunk az ugynevezett kalandokban. Azért mondom ezt újra, hogy egyszersmind arra figyelmeztesselek, habár azt látnád is, hogy én a világ legnagyobb veszedelmébe jutottam: te az én segedelmemre kardot ne merj rántani semmikép. Mert látod, a lovagság törvénye azt parancsolja, hogy csak lovag küzdhet lovag ellen, míg a fegyvernöknek lovaggal kardra kelni határozottan tiltva van.

– Már ez igazán okos törvény – viszonzá Sancho Panza egészen neki vidúlt ábrázattal – becsülöm azt az embert, a ki ez okos törvényt alkotta. Ne féljen nagyságos uram, ezt a parancsolatot úgy megtartom, mint a vasárnapot.

– Ha azonban látnád – folytatá Don Quijote – hogy az ellenséges lovagok körül ellenséges fegyvernökök is vannak, azokkal meg néked kötelességed megküzdeni, még ha százan volnának is.

De már ez a toldalék egyszerre elsavanyította Sancho ábrázatán azt az édes, vidám mosolygást. Nem is felelt rá egy kukkot se, hanem hagyta urát tovább beszélni, a ki talán napestig is folytatta volna oktatását, ha egyszerre olyan tünemény nem ötlik szemébe, mely egészen más tárgyra irányzá figyelmét a legnagyobb hirtelenséggel.

Ez a tünemény pedig nem volt egyéb, mint két külön útitársaság, a kik esetleg épen egy úton jöttek a lovaggal szemközt, s a kik csakugyan meg sem álmodták volna egy-két pillanattal ezelőtt, hogy csakhamar milyen jelenetnek lesznek majd tanúivá.

Az utasok két elseje, két benedek-rendi szerzetes barát volt, a kik akkora öszvéreken ültek mint valami dromedár. A por ellen nagy, szürke szemüveget viseltek, a melegtől pedig fejök fölé tartott napernyővel akarták óvni magokat.

Mögöttük húsz-huszonöt lépésnyire egy hintó jött, négy vagy öt lovas s két gyalog öszvérhajcsár kiséretében. A kocsiban – mint utóbb kiderült – egy vizcayi úri asszonyság ült, a ki épen Sevillába utazott férjéhez, ki valami nagyon megtisztelő küldetésben készült Indiákra. A barátok épenséggel nem tartoztak e társasághoz, s csak nem régen kerülték el sebesebben futó öszvéreikkel a nehezebben mozgó úri kocsit.

Don Quijote azonban mindezzel semmit nem törődött, ő a nagyszemü embereket pillantá meg először, nyomban utánok a hintót, a benne ülő úri asszonysággal s a körülötte jövő lovasokkal, s ez elég volt arra, hogy fontoskodó ábrázattal így szóljon fegyvernökéhez:

– Vagy igen csalódom, vagy a világ legbámulatosabb kalandja áll előttem. Látod Sancho, az a nagy szemű két fekete alak két varázsló, s a mögöttük jövő hintóban egy elrablott herczegasszonyt visznek magokkal. Most kell a hősnek megmutatnia bátorságát, most van itt a pillanat, hogy ez istentelen erőszakoskodást példásan megtoroljam.

– No ez még a szélmalmoknál is veszettebb lesz – jegyzé meg Sancho – hiszen nézze csak, uram, ez a két első utas itt benediktinus barát, a hintó pedig vagy tartozik hozzájok vagy se.

– Nem értesz hozá – hallgattatá el Don Quijote szárazon, s azonnal előre rugtatva, odaállt az út közepére, merről a barátok jöttek, s mikor ezek már oly közel jutottak, hogy szavait meghallhatták, nagy hangon rájok kiálta:

– Ördöngös és erőszakos fajzat! Rögtön szabadon bocsássátok a magas herczegnőket, kiket ama hintóban magatokkal visztek erőszakosan, mert ha nem: legyetek elkészülve, hogy tüstént halál fiai lesztek, gonosz tetteitek méltó büntetéséül.

A barátok majd lefordúltak ijedtökben és meglepetésökben öszvéreikről. Soha se láttak ilyen csodát, de még szavakat sem hallottak ezeknél csodálatosabbakat. Az egyik, a ki mégis előbb össze tudta magát szedni valamennyire, illedelmesen s alázatosan, de azért elég határozottan így felelt:

– Engedjen meg lovag úr, de mi csakugyan sem ördöngösök, sem erőszakosak nem vagyunk. Mi a szent Benedek szerzetéhez tartozunk s megyünk a magunk útján; azt pedig hogy a hintóban ki s mi utazik, mi se nem tudjuk, se nem kutatjuk.

– Mézes-mázos szavak engem el nem ámítanak, mert jól ismerlek benneteket, könyvtárt pusztító, aljas csőcselék!

S e dörgő hangon kiejtett szavak után előre szegzett dárdával oly dühvel és hevességgel rontott az egyik barátra, hogy ha a szerzetes hirtelen le nem veti magát öszvéréről, bizony csunyáúl a földre lökik, sőt talán halálra is sebesítik.

A másik barát látván mi történik társával, nem vette tréfára a dolgot, hanem bokáját jól belevágta öszvére oldalába, és úgy neki iramlott a mezőnek, hogy a szél is alig ért nyomába.

Sancho Panza látta, hogy a varázsló a földre terült s szentül meg volt győződve róla, hogy ez már le van verve, így tehát szabad a vásár, s a győztes fél jogosan szedheti a maga zsákmányát. Nagy könnyen leugrott szamaráról, odasietett a leterítetthez s azonnal fosztogatni kezdé ruháit. De csakhamar ott termett mellette a szerzetesek eddig észre sem vett két szolgalegénye, a kik mérgesen rárivaltak, hogy meri az ő gazdájukat vetkőztetni.

– Mint győztes fél a legyőzöttet! – viszonzá Sancho nagy hetykén – a ki birja, a marja.

A legényeknek sem kellett több ennél, neki estek a gömbölyü Sanchonak, s úgy meggyűrték, gyomrozták, hogy majd egészen simává lapították. Rugdalt, kapálódzott a mennyire csak keze lába ért, de bizony mind nem használt a semmit; a két markos legény úgy eldöngette puszta ököllel, s úgy hagyták a porban elterűlve, hogy alig szuszogott. Késő volt már megbánnia kapzsiságát.

Az egészen halálnak vált barát pedig ez alatt talpra szökött, hirtelen felkapott paripájára s nyargalt a másik társa után, a ki jó távolast megállva nézte-leste mire fordúl a támadás. De nem várták be a dolog végét, hanem mikor megint egymás mellett voltak, neki eresztették paripáikat, s egy pár pillanat mulva csakugyan úgy eltűntek szem elől, mintha igazi varázslók lettek volna.

Sancho Panza veszedelmét Don Quijote nem látta, vagy legalább nem méltatta figyelmére. Az egyik nagyszemű varázsló meg lévén szalasztva, a másik földre terítve ő már most diadala érzetében büszkén odaléptetett a hintóhoz, hogy az uri asszonysággal szóba ereszkedjék.

A csodálatos alak láttára a hintó is megállt s Don Quijote ekkor ily szavakat intéze a bennülőhez:

– Szépséged, magas úrnő, egészen szabadon folytathatja immár utazását, mert elrablóinak kevélységét le a porba sujták hatalmas karjaim. S nehogy hosszas gyötrődésébe kerűljön szabadítója nevének megtudása: az én nevem Don Quijote de la Mancha, ki rabja vagyok a páratlan szépségű Doña Dulcinea del Tobosonak. S viszonzásáúl azon jótéteménynek, melyet véled tettem, magas asszonyom, nem kérek egyebet csupán azt, menj el Tobosoba, köszöntsd nevemben drága menyasszonyomat, s mondd el néki, mit cselekedtem megszabadításodért.

Az úri asszonyság kiséretéhez egy vízcayi lovász is tartozott, a ki igen heves, indulatos természetű ember volt, s mint a vizcayiak általában, nagyon roszúl beszélte a spanyol nyelvet. Ez is meghallotta a lovag szavait, meg is értette s olyan bolondos embernek tartotta a manchai hős vitézt, a kinek szavára nem érdemes még csak rá hederíteni sem, kivált mikor olyan esztelenséget követel, hogy ők – a kiknek sietős az utjok – forduljanak meg Toboso felé s egészen más irányban haladjanak mint a merre kitűzött czéljuk vezeté. Ez a heves ember oda lépett tehát Don Quijotehoz, s dárdáját megragadván furcsa kiejtésével rárivallt:

– Menni, menni lovag; máskép kutya-macska megette, ha kocsi nem menni hagyni, én megölsz tégedet, oly igazán, mint én vizcayi lenni.

Don Quijote jól érté mit akar mondani s egészen nyugodtan viszonzá:

– Hát ez is a gonoszok czimborája?! Ha lovag volnál, a mi nem vagy, már eddig megbüntettem volna vakmerőségedet és szemtelenségedet, szolgalelkű aljas teremtmény!

– Én nem lovag? – kiáltá a vizcayi, a ki nagyon sértve érezte magát Don Quijote becsmérlő szavai által – dobja dárdát, huzja kardot, mindjárt meglátsz ki fojtja vízbe macskácskát. Vizcayi a földön, úr a tengeren, úr az ördögbennél is, s te csuf hazudni, ha mást mondszani.

– Tüstént meglátod! – viszonzá Don Quijote – s dárdáját a földre lökvén, kardját ragadá s pajzsát maga elé tartva rárohant a vizcayira, azzal a határozott szándékkal, hogy a csunya, illetlen szavakért a legkeményebben megfenyíti.

A mint a vizcayi látta, hogyan ront rá a pánczélos ellenség: szeretett volna hirtelen leugrani öszvéréről, mely csak bérbe vett állat lévén, igen sílány volt s nem lehetett benne megbízni. Erre azonban nem volt már idő, s mindössze sem tehetett egyebet, mint hogy egyik kezével kardot rántott, a másikkal pedig kikapta hirtelen az egyik hintó-vánkost, s ezt tartotta maga elé pajzs gyanánt.

A váratlan jelenet láttára az úri asszonyság és a hintóban ülő két komornája sikongtak-rikongtak, a többiek is kiáltoztak s a mérges ellenségeket minden áron ki akarták volna békéltetni egymással: de a vízcayi mindenek szavát túlkiáltva azt mondá: senki bele ne vegyüljön küzdelmökbe, s hagyják őt magára, mert ha nem engedik viadalát bevégezni, rakásra öldösi asszonyostól valamennyijöket.

Az asszonyság halálra réműlve azt parancsolá kocsisának: hajtson kissé előbbre, de egészen eltávozni sem mert, mert a vasba öltözött embertől hű cselédjét is féltette. Ezer aggodalommal várták s lesték tehát a szemlélők mind, a tusakodás lefolyását.

A viadal mind a két részről hevesen folyt, s a vakmerő vizcayi egyszer oly hatalmas vágást mért Don Quijote vállára a pajzs fölött, hogy ha kardja élét a pánczél föl nem tartóztatja, csakugyan két darabra vágta volna a lovagot. Don Quijote érzé a csapás sulyát, hiszen az elvitte a sisakja felét, de ráadásúl még a füle egy darabját is, úgy hogy a vér abban a nyomban az egész vállát elborította.

Ki irhatná le azt a haragot, melyre a mi nemes lovagunk ekkor lobbant! Neki keseredésében felemelkedett a kengyelben s kardját két marokra szorítva akkora csapást zuhantott alá a vizcayira, hogy az hiába védte magát a kocsivánkossal, feje még azon keresztül is megérezte a lovag karja sulyát; úgy hogy orrán száján egyszerre eleredt a vér, s kardját is kiejtette mindjárt a kezéből. Maga is leesett volna öszvéréről, ha ennek nyakában meg nem kapaszkodik, mi által teste előre hanyatlott, lába pedig hátrafelé egészen ki csuszott a kengyelvasból, a mire a silány öszvér is megugrott, neki iramlott a mezőnek, azonban egy pár ugrás után a földre terült gazdástúl.

Don Quijote már ezt teljes nyugalommal szemlélte. Mikor pedig látta, hogy ellensége leesett: ő maga is leszállt lováról, nagy könnyedén odasietett amahhoz s kardja hegyét egészen a vizcayinak szeme bogarához tartva, azt követelé tőle, adja meg magát, máskülönben fejét veszi.

A vízcayi annyira meg volt zavarodva a kábulás miatt, hogy egy szó kevés, de annyit sem tudott kiejteni, s Don Quijote felgerjedésétől csakugyan pórúl is járhatott volna, ha a hintóbeli hölgyek oda nem rohannak hozzá, s mennyre földre nem kérik, legyen oly irgalmas és könyörületes s kegyelmezzen meg a lovász életének.

Don Quijote nagy komolysággal s méltósággal viszonzá:

– Meg lehetnek győződve, szép hölgyeim, kész örömmel teljesítem kivánságukat, de csak azon egy feltétel alatt, ha e lovag megigéri, hogy elmegy Tobosoba s magát a páratlan Dulcineának bemutatja s elmondja hűségesen, hogyan kellett e párviadalban Don Quijote de la Mancha előtt meghajolnia.

A megréműlt asszonyok igértek, fogadtak a lovász nevében mindent, pedig azt se tudták, volt-e, van-e Dulcinea a világon.

– Ezen igéret folytán kegyelem legyen tehát e vakmerő ifjoncz életének, bárha bizonyomra, a legszigorúbb megfenyítésre volna érdemes.

IX. FEJEZET.

Milyen nagyszerű beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál.

A kimondott szavak után Don Quijote illedelmesen meghajtotta magát a hintóbeli uri asszonyság előtt s tőle ezzel búcsút vevén, visszasietett Rocinantehoz, mely hozzá illő szokott nyugalmával csendesen egy helyen állva várta be gazdáját.

Már akkorra azonban Sancho Panza is magához jött a legények ütlegei által okozott kimerültségből, sőt szemlélője is volt azon rettenthetetlen bátorságnak, melylyel a hős lovag a párviadalt végig küzdötte. Látva most, hogy gazdája lóra kiván ülni, fegyvernöki tiszte szerint odasietett a paripához, a kengyelszíjat tartani. Mielőtt azonban Don Quijote felült volna, Sancho térdre borult előtte, megragadva kezét, csókot ejte rá s mély hódolattal igy szóla:

– Kivánságunk beteljesült; kérésünket meghallgatta az ég, győztünk! Váltsa be hát kegyes igéretét nagyságod is, s nevezzen ki most azon sziget kormányzójává, melyet e diadalmas ütközetben elfoglalt.

Don Quijote nem mosolygott a nevetséges kérésen. Jószivűsége türelmes volt az együgyűség iránt, s ennélfogva egészen komolyan így szólott:

– Elfeledtem mondani, édes fiam, s igy nem is veszem rosz néven, ha nem tudod, hogy nem minden kaland szigetszerző kaland. Vannak különféle kalandok: országút-kalandok, gyalogut-kalandok, erdei kalandok; szóval különfélék, melyek mellett egy-egy levágott fül vagy orr árán az ember nem szigetet, nem országot szerez, hanem csupán örök hirt és dicsőséget, a mi többet ér egy egész országnál. Ez a mostani is ilyen fülvesztő, hirszerző kaland volt; de tűrj békén, lesz nekünk még szigetnyerő kalandunk is. A mit én igértem, arra bizton számolhatsz.

Sancho azt is megköszönte; másodszor is megcsókolta ura kezét, majd felsegíté Rocinantera, maga pedig szamarára ült s nyomban útnak eredtek egymás mellett.

Nem haladtak azonban nagyon meszszire, midőn Don Quijote azt mondá Sanchonak: nem bánná, ha a tarisznyából valami tépést vagy tapaszt keresne elé, hogy megsebesített fülét bekötözzék, mert jobban fáj, mint maga is szeretné.

Megálltak s Sancho a kenyér és sajt között kotorászott a tarisznyában. Mig a kivánt sebkötőt elékészítette, addig Don Quijote igy szóla:

– Oh én, én meggondolatlan kóbor lovag! Hogy is felejthettem el, hogy nem készítettem egy üvegecskére valót Fierabras csodabalzsamából?

– Miféle balzsam az? – kérdé Sancho Panza.

– Az olyan balzsam – viszonzá Don Quijote – s pedig készítési módját könyv nélkül is tudom, hiszen százszor meg százszor olvastam könyveimben, hogy a kinél az van, nincs annak a haláltól mit félnie s nyugodt lehet még ha halálra sebesítenék is! S azért, ha majd elkészítettem, és neked átadom s megtörténik, hogy valami csatában két külön darabbá vágták szét testemet, a mi a kóbor lovagoknál nem ritkaság: ha te ezt látod, Sancho, ne tégy semmi egyebet, mint illeszd össze óvatosan testem darabjait, s mielőtt a vér kihülne, csöppents egy-két csöppet a balzsamból ajkaimra, s abban a pillanatban épebb leszek a legépebb almánál.

– S nagyságod tudja ennek a csodabalzsamnak reczeptjét? – kérdé Sancho nagy élénkséggel.

– Könyv nélkül, fiam.

– De nagyon sokba kerül ugy-e bár?

– Dehogy kerül! Tiz-tizenöt garasért akár három pintet készíthetünk belőle.

– Uram s én istenem! – kiáltá fel Sancho – adja nekem ezt a receptet nagyságod, s örökre lemondok minden kormányzóságról! Aranyával mérem cseppenkint mint az igazi rózsaolajat s gazdagabb leszek a világ leggazdagabb emberénél!

– Szivesen megtanítlak rá, Sancho, de most ne kotyogj olyan sokat, hanem kösd be a fülemet, mert igazán mondhatom, nagyon sajog.

A bekötés műtétele végett a sisakot le kellett venni a lovag fejéről. Don Quijote még csak ekkor látta meg, hogy a vizcayi gonosz vágása mily csúffá tette az ő pompás sisakját. Majd a fele hiányzott.

Éktelen haragra lobbant a nagy veszteség láttára. Haragjában még fájdalmát is elfelejté, s égre-földre esküdött, hogy addig terített asztalról nem eszik, tető alatt nem hál, emberrel szóba nem ered, mint a hogy a sértett lovagok szoktak esküdözni, a mig azt a vizcayit ujra fel nem keresi s rettenetes boszút nem áll sisakjáért.

– Ugyan ne esküdözzék nagyságod mint a pogány – csitítá Sancho – mire való az?! Csak a lelkünket vesztjük vele. Aztán meg épen az imént bocsátott meg a vizcayinak, hát ilyen hamar megszegné adott szavát?

– Igazad van, derék Sancho, – mondá Don Quijote lecsillapúlva – én tehát ezennel ünnepélyesen visszavonom minden most tett esküvésemet és fogadásomat. De azt az egyet újra megfogadom: nem nyugszom addig, mig elroncsolt sisakom helyébe a Mambrin sisakját meg nem szerzem számomra.

S ezt a fogadását, a mint annak idejében majd elmondjuk, csakugyan híven meg is tartotta s a régi hős lovagnak, Mambrinnak sisakját, egy hatalmas párviadalban meg is szerezte.

Miután a sebet bekötözték, útjokat barátságos beszélgetés közben tovább folytatták, úgy hogy egyszer csak azon vették észre magokat, hogy az árnyak hoszszabbodnak, az alkony beállott. Sanchonak ez meglehetősen kedvét szegte, mert attól tartott, hogy a mai napon minden fogadástétel nélkül is úgy járnak, hogy sem terített asztalról nem esznek, sem pedig tető alatt nem hálnak, már pedig ebben a mulatságban a mult éjjel is volt részök, csakhogy akkor a kulacs még nem kongott olyan üresen, mint már a mostani pillanatban.

Szerencséjökre azonban még az éj teljes sötétének beállta előtt apró kunyhókat pillantottak meg, melyekben kecskepásztorok tanyáztak, éjszakára ezek karámjaiba hajtva nyájaikat.

Lovag és fegyvernöke rögtön e kunyhók felé tartottak, remélve, hogy a szives pásztornép nem tagadja meg tőlük az éjiszállást. E reménységökben nem is csalatkoztak, mert a kecskepásztorok őszinte szivességgel fogadták az utasokat s nemcsak kunyhójukat ajánlák fel hálásra, hanem még vacsorájukhoz is meghívták őket vendégekül, a minek Sancho Panza ugyancsak nem mondott ellent, minthogy az ilyen meghívást visszaútasitani soha életében sem volt szokása.

Rocinantenak s a szamárnak olyan jó helyet csinált, a milyet épen lehetett, de azután mindjárt odatartott a tűz fölött csüggő bogrács felé, melyből kellemes pörkölthús illata csapódott orrába.

A tűz közelébe a pásztorok egy pár báránybőrt terítettek le a földre s ezzel a mezei asztal meg volt terítve. Don Quijote számára egy vödröt borítottak a földre szájával lefelé s a lovagot ezen kínálták meg üléssel; ők magok pedig körben a földre települtek, mire az egyik levette a tűzről a bográcsot s az egész társaság csakhamar a legjobb izű falatozáshoz látott. Italban sem volt hiány, a mennyiben két boros tömlő volt a szomszéd nagy tölgyfára felakasztva, melyek egyike csakhamar kiürült. Igazat mondunk, ha azt állitjuk, hogy Sancho nyerte a legtestesebb falatokat s ő kortyantott a pohár gyanánt szolgáló szarvból legnagyobbakat.

Don Quijote vacsora közben is a lovagság viselt dolgairól beszélt, a melyhez persze a jó kecskepásztorok annyit értettek, mint a tyúk az ábéczéhez. De azért hallgatták nagy ámulattal.

Mikor a bográcsos hús elfogyott, a báránybőrre egy jó darab sajtot tettek le, mely azonban oly kemény volt, mintha kősziklából vágták volna: azonkivül nagy rakás pörkölt törött makkot öntöttek oda, minek láttára Don Quijote szive egészen ellágyult s szemei majdnem könybe lábadtak. Fölfogott egy tele marék makkot, lelkesülten felállt a vödör-trónusról s egészen megindult hangon igy kezde szólani:

– Boldog idők és szerencsés századok, melyeket a régiek méltán aranykornak neveztek, de nem azért, mintha azokban az arany, mely e mi vaskorunkban valóságos imádásban részesül, talán uton-utfélen hevert volna: hanem azért, mert a kik akkor éltek, az „enyim“ s „tied“ között nem tettek még semmi különbséget. Ama szent időkben mínden közös volt; s hogy az ember rendes táplálékát megszerezhesse, mást se tett csak kezét nyujtotta ki, s szedte ama terepélyes tölgyekről, melyek bőkezűen kínálták a makkot, ezen egyszerű de édes és izletes gyümölcsöket. A tiszta források és csörgő patakok dúsgazdag bőséggel nyujtották zamatos és átlátszó vizöket. Sziklahasadékokban s fa-odukban alapíták meg köztársaságukat a szorgos-gondos méhecskék s bármely kéznek, egészen ingyen szolgálának legédesebb munkájok bőséges termésével. A hatalmas paratölgyek önmagoktól hámlították le minden külső kényszer nélkül, csupa jószántukból széles és könnyed kérgöket, melyből faragatlan czölöpökre alkalmazott házfedelet készitének az emberek, legfölebb azért, hogy magokat a levegő égnek minden zordonsága ellen védelmezzék. Békesség volt akkor mindenütt, mindenütt barátság, mindenütt egyetértés; még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája nem merészkedék szaggatni és hasogatni a földnek, ez ős anyánknak kegyteljes bensejét, mely minden erőszak nélkül, maga jószántából nyujtá termékeny és tág öléből mindazt, a mivel akkori gyermekeit táplálhatá, fentarthatá és megörvendeztetheté. Akkor az emberek nem kivánkoztak annyi fényre, annyi pompára és annyi kényelemre, de nem is voltak oly önzők, haszonlesők és pénzszomjasak mint e mi mostani szomorú napjainkban. Akkor a sziv nemes érzelme nélkülözhetővé tett minden biráskodást, minden itélet hozatalt; nem volt bünös, nem kellett büntetés. Bátran végig mehetett az egész országon egy egy kis gyermek is, még ha egész zsák aranyat vitt volna is magával, semmi rabló utját nem állotta, vadállatok nem bántották, legfölebb a szelíd kis báránykák szaladtak utána, hogy ártatlan kezecskéit nyaldossák. Oh mennyire megváltoztak az idők azóta! Ma a gonoszság még a zárt ajtókon is betör, s kész volna még a templomoknak is elragadozni kincseit. Az ily kártévő, vakmerő gonoszságnak ostoráúl állították fel nemes lelkű hős lovagok a kóbor lovagság áldott rendjét, hogy ennek tagjai gyámolítsák az árvákat, mentsék a sanyargatottakat, segítsék a szűkölködőket s szolgáltassanak igazságot az ártatlanúl megkárosítottaknak. Ezen rendhez tartozom én magam is, kecskepásztor testvéreim, kiknek ezennel hálát mondok azon szíves fogadásért és ellátásért, melyben engem fegyverhordozómmal részesítettetek. Mert ámbár a természet törvénye szerint minden élő léleknek tartozó kötelessége, hogy a kóbor lovagnak kedvezzen de mindazáltal elgondolva, hogy ti e kötelezettség tudta és ismerése nélkül is befogadtatok és megvendégeltetek engemet: illő, hogy én a tőlem telhető legjobb akarattal háláljam meg a tieteket.