MESÉK ÉS MONDÁK.

I. A VASFEJÜ EMBER.

Egyszer volt, hol nem volt egy szegény ember, volt neki egy legényke fiacskája is. Egyszer a szegény ember azt mondja a fiának:

– Már édes fiam fölcsepergettelek annyira a mennyire, most már nem tarthatlak tovább, mert én is szegény vagyok. Menj világgá, állj be valahová szolgálatra, mert hidd el, a jó szolgának soh’sincs semmi baja, egyik napra úgy mint a másikra kijár éte, bére. Isten látja lelkemet, ha egy kicsit jobban volna sorom: máskép látnék felőled; de igy, a hogy lehet, csak úgy lehet.

A szegény Péter, mert így hítták a fiút, egy kis tarisznyába beletett egy darab száraz kenyeret s azt a hátára vette, kezébe fogott egy nagy görcsös botot, avval útnak indúlt; ment, ment hetedhét ország ellen szolgálatot keresni. Egyszer a mint így mendegél, előtalál egy öreg embert, köszön neki:

– Jó napot adjon isten, öreg apám!

– Adjon isten neked is, édes fiam, hát mi járatban vagy?

– Én bizony szolgálatot keresek.

– Állj be én hozzám, megfogadlak én.

Mindjárt meglett az alku, kezet fogtak. Péternek nem volt kutya-baja se, a dolgát könnyen elvégezhette, mert mindössze is két lónak meg egy tehénnek kellett gondját viselni. Az esztendő három napból állt, mikor eljött az utolsó estéje is, az öreg ember egy diót adott neki; meg akarta továbbra is fogadni, de a fiúnak nagyon nagy mehetnékje volt haza, nem maradt. Az öreg, mikor látta, hogy a fiúnak nincs kedve tovább szolgálni, nem marasztalta, hanem másnap reggel útnak eresztette.

Ment, mendegélt Péter nagy búsan hazafelé, azért szomorkodott pedig olyan nagyon, hogy miért is nem kért több bért? az az egy dió bizony nem sok szalonnát ér, ő haza sem viszi csúfnak, hisz’ akár avval, akár a nélkül. Leült hát az árok partjára, előkereste a diót s megtörte. Hát uram fia! akár hiszik kelmetek, akár nem, ott voltam, a hol beszélték, csak úgy özönlött ki a dióból a sok ló, ökör, juh, hogy végét hosszát nem látta az ember. Nosza elkezdett ám Péter sírni, rínni, hogy már mit csináljon ő avval a töméntelen jószággal? hogy’ hajtsa ő azt haza? majdhogy kezét lábát meg nem ette búvában. Egyszer azonban arra jön a vasfejü ember s azt mondja Péternek:

– Mért rísz fiú? mi bajod?

– Hogy ne sírnék, rínék bátyám uram, mikor volt egy dióm, aztán a mint megtörtem, ez a temérdek jószág özönlött ki belőle; mit csináljak most már velök, hogy hajtsam haza?

– Hát fiam, hallod-e mit? egyet mondok, kettő lesz belőle; ha te nekem megigéred, hogy soha, míg élsz e világon, meg nem házasodol: én ezt a falka jószágot mind egy lábig újra bele hajtom a dióba.

Péter szorúltságában még tán nagyobbra is ráállott volna; a vasfejü ember pedig csak egyet füttyentett, avval úgy tódúlt befelé a sok jószág a dióba, hogy szintén egymást törte, mikor pedig az utólsó is behúzta a lábát: a dió összecsukódott, Péter szépen a zsebébe tette s ballagott vele haza felé. Mikor pedig az apja kapuja elébe ért, megint megtörte a diót s újra csak úgy özönlött ki belőle a sok jószág, hogy vége hossza nem volt. Az apja, a mint meglátta azt a temérdek sok lovat, ökröt, birkát, úgy elbámúlt rájok, mint a borju az új kapura. Kérdezte aztán a fiától, hogy hol vette azt a sok jószágot? s az aztán elbeszélte neki tövéről hegyére, hogy’ állott be az öreg emberhez szolgálatra, hogy’ járt a bérében kapott dióval, hogy’ és miért hajtotta be vissza a jószágot a vasfejü ember, – ezeket mondom, mind elbeszélte igről igre.

Azután a jószág egy részét eladták, vettek az árán házat, szőlőt, földet; rövid idő múlva úgy felvitte isten a szegény ember dolgát, hogy első gazda lett a faluban. Igy éltek egy darabig, egyszer azonban azt mondja az apja Péternek:

– Fiam, Péter, eljött már innen onnan az az idő is, hogy megházasodjál.

– Hej! édes apám nem lehet nekem megházasodnom, mert megigértem a vasfejű embernek, hogy holtig nőtelen maradok.

– Eh! igéret ide, igéret oda, nem tesz az semmit, édes fiam, ha nem szereti, hogy feleséged legyen, hát tegyen róla; különben meg ha ide jönne is, van az istállóban egy jó szürke paripa felnyergelve, arra ha felkapsz, nincs a föld hátán az az ember, a ki utól érjen, majd valahol csak nyomodat veszti, te pedig, fiam, visszajösz ide közénk, aztán élünk mint hal a vízben.

Ugy is lett. A fiú megházasodott, elvett egy szép barna lányt olyan szépet, hogy még na! Mikor épen legszebben szólott a muzsika, legjobban aprózták a tánczot: a vasfejű ember bekiált az ablakon:

– Hát ecsém! tudod-e mit fogadtál? hogy soha meg nem házasodol!

A mint a vőlegény, már mint Péter, a vasfejű embert az ablakon által meglátta: usgyé ki a házból egyenest az istállóba, onnan hirtelenében kivezette a szürkét, felült a nyeregbe s úgy elvágtatott, hogy a vasfejű ember, a ki utána iramodott, de csak amúgy kutya frosponton, a nyomába se hághatott.

Nyargalt aztán Péter hetedhét országon is túl az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, aztán elért egy kis fehér házhoz, melyben egy öreg asszony lakott, benyitja a kilincset, köszön:

– Jó napot adjon isten! öreg anyám.

– Adjon isten neked is, édes fiam, hol jársz itt, hol a madár se jár?

– Futok, öreg anyám, világgá.

– Fiam, ha hibás vagy: még megannyira menj, mint a mennyiről jöttél.

– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.

– Van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz innen, megugatja.

Azután az öreg asszony kiment a pitarba, tüzet rakott és sütött, főzött vendége számára; mikor aztán Péter jóllakott: ugatott a kis kutya.

– Na fiam ugat a kis kutya, mehetsz!

Péter gyorsan felnyergelt, avval űlt a lóra; midőn indúlni akart, az öreg asszony azt mondja neki:

– Megállj csak, édes fiam, ehen van egy kendő meg egy fontos kalács, ne! tedd a tarisznyádba, még hasznát veheted.

Péter megköszönte szépen a jó’karatot; a kalácsot és kendőt tarisznyájába téve elvágtatott. – Ment, ment aztán hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, egyszer megint előtalált egy kis fehér házat, ebben is csak egy öreg asszony lakott; Péter bemegy hozzá, köszön neki:

– Jó napot adjon isten, öreg anyám.

– Adjon isten neked is, édes fiam, hol jársz itt, hol a madár se jár?

– Futok, öreg anyám, világgá.

– Fiam! ha hibás vagy: még megannyira menj, mint a mennyiről jöttél.

– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.

– Van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz innen, megugatja.

Avval az öreg asszony kiment a konyhára, sütött, főzött, hogy a vendég éhen ne távozzék el hajlékától; – mikor aztán Péter jól lakott: ugatott a kis kutya.

– Na fiam ugat a kis kutya, mehetsz!

Péter gyorsan felnyergelt, avval űlt a lóra; midőn indúlni akart, az öreg asszony azt mondja neki:

– Várj csak egy kicsit, édes fiam, nesze ez a fontos kalács meg ez a kendő, tedd a tarisznyádba, meglásd, még hasznát veheted.

Az ajándékot Péter megköszönte szépen, mind a kettőt bele tette a tarisznyájába. Igy már volt neki két kendője meg két kalácsa; – avval sarkantyúba kapva a lovat elkezdett vágtatni, ment, repűlt mint a sebes szél hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, egyszer megint előtalált egy kis fehér házat. Bemegy a házba, hát egy lelket se talál benn mást egy öreg, töpörödött asszonyon kivül, köszön neki:

– Jó napot adjon isten, öreg anyám!

– Adjon isten neked is, édes fiam, – hol jársz itt, hol a madár se jár?

– Futok biz’ én, öreg anyám, világgá.

– Ha hibás vagy, édes fiam, még megannyira menj, mint a mennyiről jöttél!

– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.

– Óh édes fiam, van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz innen, megugatja; addig pedig feküdj le ide a vaczokra, pihend ki magadat, én meg kifordulok a konyhára, majd valamit kotyvasztok a számodra, a mivel az éhedet elüsd.

Ugy is tett. Kiment a pitarba, tüzet rakott, sütött, főzött annyit, hogy Péter meg se birta enni; mikor vége volt a papos ebédnek: ugatott a kis kutya.

– Na fiam, ugat a kis kutya, kászolódhatol, hanem mielőtt elmennél, nesze ez a fontos kalács meg ez a keszkenő, most már van három kalácsod, három keszkenőd, mert tudom, hogy a húgaim is adtak egy-egy kalácsot meg egy-egy keszkenőt, – most már menj hét nap hét éjjel szakadatlanúl, a nyolczadik nap hajnalán majd egy nagy tűzhöz érsz, azt csapd meg a három kendővel háromszor, mire az ketté válik előtted, a nyíláson lovagolj keresztűl minden félelem nélkül, – mikor pedig a tűz közt mégy: a három fontos kalácsot hajitsd bal kézzel a hátad megé.

Péter megköszönte szépen mind a tanácsot, mind pedig a kalácsot, avval felűlt a szürkére s elvágtatott. Hét nap hét éjjel szakadatlanul lovagolt, a nyolczadik nap hajnalán csakugyan elérkezett a mondott tűzhöz, mely, miután azt a három kendővel háromszor megcsapta, szépen kétfelé vált s úgy állott mindkét oldalról mint a kőfal; midőn a tűz nyilása közt haladt, a három fontos kalácsot balkézzel a háta mögé hajitotta, s mind a három egy-egy nagy kutyává változott, azoknak Nehézmintaföld, Erősmintavas és Jólhall neveket adott. – Mikorra Péter átalért: akkorra a vasfejű ember is ott termett a tűznél, de nem szaladhatott rajta keresztűl, mert a láng összecsapódott az orra előtt. Minthogy tovább nem mehetett: majdhogy a kezét lábát meg nem ette; de mit használt vele, csak a magáét ette; utána kiáltott hát Péternek:

– Megállj imilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta fattya! most ugyan kisiklottál a körmöm közűl, de megállj, meg! csak egyszer a kezem közé kaparíthassalak, tudom, hogy megkeserűlöd az anyád kínját!

A vasfejű embernek azonban mégis volt annyi esze, hogy nem ment el a tűztől, hanem lefeküdt mellé s várta a jó szerencsét. – Mikor aztán Péter tudta, hogy: na nincs már többé mit félni a vasfejű embertől, nem ment olyan lóhalálában, hanem csak lassacskán lovagolt. A mint így megy, mendegél, egyszer előtalál egy kis fehér házat; leszáll a nyeregből, benyitja az ajtót, hát látja, hogy a ház közepén egy őszibe csavarodott öreges asszony kis zsámoly széken űl s ott fonogat; az ablaknál pedig egy gyönyörű szép lány van, a kinek az orczája olyan szép piros mint a rózsa, a szeme olyan ragyogós fekete, akár a bogár; a szép lány most is sarkig érő arany haját fésüli. Köszön Péter, fogadják mind a ketten szivesen.

– Mi járatban vagy? édes fiam, – kérdi aztán az öreg asszony.

– Én bizony, édes szülém, szolgálatot keresek.

– Hozott az isten! édes fiam, ejnye már jobbkor nem is jöhettél volna soha; megfogadlak én, beállasz-e hozzám?

– Be én, szülém, édes örömest.

Az öreg asszony megfogadta hát Pétert. Egész boldogság volt az élete; szántott, vetett, olykor pedig vadászni járt a kutyáival; hogyha valami vadat hozott, azt az a szép lány olyan jól eltudta késziteni, hogy Péter még a száját is megnyalta utána.

Egyszer mikor Péter a lánynyal egyesegyedűl maradt otthon, kijött a szó-beszéd közben, hogy hova való ő; kérdezte aztán a lány, hogy: miképen tudott átjönni a tűzön? Péter elbeszélte, hogy a három kendővel csapta meg háromszor egymás után, mire az ketté vált előtte. A lány hitte is, nem is, a mit Péter mondott, azért mikor az egyszer elment hazúlról, elballagot a tűzhöz s azt a három kezkenővel megcsapta háromszor, mire az kétfelé vált mint a parancsolat. A vasfejű ember, ki móta Péter elillant az orra elől, mindig ott sündörgődzött a tűz körűl, a mint ezt meglátta: nem kérdezte, hogy szabad-e vagy nem, hanem egyenest átkotródott a nyiláson; a lány meg annyira megijedt tőle, hogy se holt se eleven nem volt, elkezdett hát hazafelé futni, a vasfejű ember meg utána; mikor haza értek, a lány a pitarajtóban csak ledobbant, a vasfejü ember pedig bement a pitarba s elbútt a tűzhely alá.

Nem sok idő múlva haza jött Péter a vadászatból, a lánynak a kezéből, ki még akkor is ájúlva ott feküdt a pitar földjén, kivette a kendőket, aztán ölbe kapta a gyönyörű teremtést, bévitte a házba s lefektette a nyoszolyára, ölelte, csókolta, ajnározta, mire az nem sokára magához jött. A Nehézmintaföld pedig, mikor haza jöttek, felfeküdt a tűzhelyre s majd agyon nyomta a vasfejű embert.

Másnap Péter a kutyáit berekesztette az ólba, maga pedig kiment az erdőre. Alig hogy észre vette ezt a vasfejű ember, tüstént utána lohajtott. Péter későcskén látta meg, hogy valaki jön utána, alig volt annyi ideje, hogy egy magas fára felmászhatott; oda ment hát a vasfejű ember a fa alá.

– Gyere csak le, kötni való, mondja a vasfejű ember Péternek, gyere csak le! tudod-e mit fogadtál, hogy sohase házasodol meg.

– Na már látom, mondja Péter, hogy itt kell vesznem, csak annyit engedj, hogy hármat kiálthassak!

– Nem bánom én, kiálthatsz én tőlem százat is, akár addig, míg a bárzsingod ki nem szakad, hanem annyi szent igaz, hogy mindjárt kicserzem a bőrödet.

Elkezdett hát Péter kiáltani:

– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!

Jólhall meghallotta a gazdája kiáltását, azt mondja hát a másik kettőnek:

– Halljátok hé! gazdánk hi bennünket.

– Hogy hína, bolond, – mondja Nehézmintaföld, – nem tudod, hogy most ebédel? avval jól pofon vágja Jólhallt, hogy miért hazudik.

Megint kiáltott Péter:

– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim, gyertek elő!

Ezt a kiáltást már meghallotta Nehézmintaföld is, azt mondja hát a többieknek:

– Halljátok hé? gazdánk csakugyan hi bennünket.

– Már hogy hína!? mondja Erősmintavas, hisz’ jól tudjátok, hogy most ebédel, avval pofon üti Nehézmintaföld-et, hogy miért tenné lúddá a többieket.

Már Péter nem tudott hová lenni, hogy a kutyái kétszeri hivásra se jöttek elő; elkezdi hát torkaszakadtából, a mint csak telt tőle:

– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!

De már ezt a kiáltást meghallotta ám Erősmintavas is, azt mondja hát a másik kettőnek:

– De már igaz ám, hogy gazdánk hí bennünket, azért azt mondom, hogy menjük! Erre a szóra Erősmintavas széllyel rugta az ólat, melybe be voltak rekesztve, s futottak mind a hárman arra felé, a merről a kiáltást hallották jönni. A mint az erdőben oda értek az alá a fa alá, a gazdájok szavára rögtön neki estek a vasfejű embernek, olyan miknyikre összetépték, hogy minden kis porczikájából, morzsájából egy-egy mákszem lett; azóta van a világon mák!

A mint Péter megszabadúlt üldözőjétől, lejött a fáról s haza ment; otthon aztán elbúcsúzott keserves könnyhúllajtások közt gazdasszonyától és annak szép arany hajú lányától, ki neki emlékűl egy szép gyémántos fejű aranygyűrűt adott, mely meg volt boszorkányozva, de azt se a lány, se Péter nem tudta.

Felnyergelte aztán Péter a szürkét, felült a tetejébe s útnak indúlt. Hej pedig de nehezen tudta ott hagyni azt a kis fehér házat, úgy fájt a szive az után a szép arany hajú lány után, majd megszakadt. De hijába! el kellett mennie, mert neki otthon édes apja meg felesége van, a kik azóta isten tudja mily keservesen várják, mily epekedve sóhajtoznak utána.

A mint a tűzhöz ért, kivette a három kezkenőt, megcsapta velök a tüzet, mire az szépen kétfelé vált, midőn túlnan volt, a három kutya, mely urát minden lépten nyomon folyvást követte, újra három fontos kalácscsá változott, melyeket aztán Péter a kendőkkel együtt eltett a tarisznyájába. Útközben betér mind a három öreg asszonyhoz, mindegyiknek visszaadta a maga kendőjét, kalácsát és szépen megköszönte újra a jó ’karatjokat.

Mikor Péter haza ért, első szava is az volt:

– Hát a feleségem hol van?

– Biz’ az édes fiam, mondja neki az édes apja, azután hogy te elbujdostál, a nagy búsúlásnak adta magát, nem volt se éte se ita; egyre halványodott, egyre sárgúlt mint őszszel a falevél; nem sok idő múlva pedig leesett a lábáról s ágyban fekvő beteg lett s egy hónapra azután szegényt a bú, a sok sívás-rívás, epekedés a földbe is vitte.

Mihelyt ezt Péter meghallotta, csak sirva fakadt, úgy megrítt, olyan keservesen mint a gyerek; de végre megjuhádzott, megnyúgodott sorsán, mert tudta, hogy már annak úgy kell meglenni, a mint az Ur elvégezte.

Mikor aztán eltelt vagy félesztendő, egy éjjel azt álmodta Péter, hogy azt a gyémántos fejü aranygyőrűt, melyet neki az a szép arany hajú lány adott emlékűl, a jobb kezéről, melyen most van, húzza a bal gyűrüs újjára. Mihelyt felébredt, azonnal levonta a gyürűt a jobb kezéről s felhúzta a bal gyűrűs ujjára. Hát uram fia! akár hiszik kegyelmetek, akár nem, ott hallottam, a hol beszélték, hát az a gyönyörű szép arany hajú lány abban a szempillantásban előtte termett. Nosza ennek sem kell ám több, megöleli, megcsókolja, az meg őtet vissza; azt mondják aztán egymásnak:

– Na szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó kapa se választ el többet egymástól.

Mindjárt hozattak papot, hóhért, vaskalapot; a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte. Csaptak nagy lakzit, én is ott voltam a lakodalomban; volt sarkantyúm szalmából zabtaréjra; a Tisza meg a Duna az ajtó megett egy zsákba volt szoritva; a mint ott hetvenkedtem, a sarkantyúmmal véletlenül kivágtam a zsákot: azóta foly a Tisza meg a Duna!

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

II. JÁNOS KIRÁLYFI ÉS SZÉLIKE.

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak volt egy fia, úgy hítták hogy János. Egyszer a király azt mondja Jánosnak:

– Eredj fiam hetedhét ország ellen világot látni, úgy aztán hamarább lesz belőled valami.

Utifüvet kötött hát János királyfi a talpa alá, hátára vett egy szőr-tarisznyát, kezébe pedig egy nagy görcsös botot, avval elindúlt hetedhét ország ellen világ látni. A mint mén, mendegél, egyszer előtalál egy igen-igen hosszú, vékony embert.

– Adjon isten jó napot! – mondja a vékony ember.

– Adjon isten neked is! – fogadja a királyfi, – ki vagy te? micsoda mesterséged van?

– Én bizony Villámgyors vagyok, ha megindúlok futni, olyan sebesen haladok mint a villámlás.

– A bizony szép volna, – mondja János – ha te olyan sebesen tudnál futni, mint a hogy mondod.

Hát épen ekkor ugrott ki egy gyönyörű szép szarvas az erdőből, a mint ezt meglátta a királyfi, azt mondja Villámgyorsnak:

– No hát ha olyan futós vagy, a hol az a szarvas, fogd el!

Nem mondatja ezt Villámgyors kétszer magának, hanem felkapja hirtelen a gatyaszárat, utána rugaszkodik a szarvasnak és akár hiszik kigyelmetek, akár nem, olyan igaz mint az öklöm, bizonyitja a könyököm, ott voltam, a hol beszélték, hogy három lépéssel elérte a szarvast.

– Nem állanál mellém kenyeres pajtásnak? – mondja neki a királyfi, mikor a szarvast odavitte.

– Dehogy nem, nagyon örömest.

No most már ketten mentek, mendegéltek, útközben a mint egyről másról locsogtak, fecsegtek, egy izmos széles vállú emberre találtak.

– Adjon isten jó napot, – mondja a széles vállú ember.

– Adjon isten neked is, – fogadja a királyfi, – ki vagy te, micsoda mesterséged van?

– Én bizony Hegyhordó vagyok, a hátamon akár milyen nagy hegyet könnyen elbirok.

– Ejnye, próbálják meg, – mondja neki János királyfi, – a bizony szép, ha igaz.

Ekkor Hegyhordó a hátára vett egy nagy hegyet, aztán könnyen vitte.

– E bizony szép, e bizony szép, – nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak?

– Dehogy nem, nagyon örömest.

No most már hárman mentek, mendegéltek; egy darab idő múlva előtaláltak egy igen nagy mellü embert.

– Adjon isten jó napot, – mondja a nagy mellű ember.

– Adjon isten neked is, – fogadja János királyfi, – ki vagy te, micsoda mesterséged van?

– Én bizony Fúvó vagyok, s olyan erősen tudok fúnni, hogy egy fúvásomra a háztetők mint a pelyhek szállnak a levegőben; a legnagyobb s legerősebb fák közül két-három százat ki tudok fúni a földből csak egy szuszszanásra.

– Lássuk hát no, – mondja neki János királyfi, – próbáld meg, úgy is amott van nehány nagy cserfa, ha legény vagy, fúdd ki.

Ekkor Fúvó oly erővel kezdett fúni, hogy azt a nehány fát, melyet neki János királyfi mutatott, mint a pozdorját repítette ki a földből, azok úgy megkovályogtak a levegőben mint a giz-gaz szokott a nagy forgó-szélben, melyben a boszorkány járja a tánczot.

– Nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak?

– Dehogy nem, igen örömest.

No most már négyecskén baktattak; rövid idő múlva megint előtaláltak egy nyilas embert.

– Adjon isten jó napot, – köszön a nyilas ember.

– Adjon isten neked is, – fogadja a királyfi, – ki vagy te, micsoda mesterséged van?

– Én bizony Jóltaláló vagyok, s olyan jól tudok czélozni, hogy egy kőről lelövök egy borsó-szemet, a nélkűl, hogy a kőhöz csak legkisebbet is hozzá érne a nyilvesszőm.

– Próbáljuk meg, – mondja neki a királyfi – vajon úgy áll-e, a mint mondod?

Ekkor egy bosószemet rátettek egy kőre, hát úgy lelőtte róla, hogy a nyíl a követ még csak akkora darabon se érintette mint egy bolha-vese.

– No még ilyet nem láttam ám, – azt mondja a királyfi, – nem állanál közénk kenyeres pajtásnak?

– Dehogy nem, nagyon örömest.

No most már öten voltak. A mint igy mentek, mendegéltek, egyszer előtaláltak egy kis terebély, zömök embert.

– Jó napot adjon isten, – köszön nekik a kis ember.

– Adjon isten neked is, – fogadja János királyfi, – ki vagy te, s micsoda mesterséged van?

– Engem Péternek hívnak; én ha a fejem a földre teszem, mindent tudok, a mit az emberek gondolnak és cselekesznek.

– Nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak? – kérdi tőle a királyfi.

– Dehogy nem, nagyon örömest!

Igy mentek aztán hatan hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, hát egyszer elértek tündérországba. Volt ottan egy igen igen gazdag és hatalmas király, volt annak egy gyönyörűséges lánya, a ki olyan rémitő szép volt, hogy már a képíró sem írhatott volna nálánál szebbet s a ki úgy repűlt mint a szél, még a lába sem érte a földet.

Kihírdettette hát a király az egész országban, hogy a ki az ő leányát futás közben elhagyja: annak adja feleségűl; de a ki nem bízik az inához, az meg se próbálja a futtatást, mert ha csak egy lépéssel is hátrább marad Szélikénél, – mert hát így hitták a királykisasszonyt, – azt bizonyosan olyan helyre téteti, honnan a talpa se éri a földet. – Jöttek is sokan, szegények, gazdagok, nagyobbnál nagyobb urak, de mindnyájának csak arra ment az ügye, hogy utóvégre úgy járták a tánczot, úgy verték össze a bokájokat egytől egyig, a mint a szél futta.

Egyszer a fülébe ment ez a hír a hat kenyeres pajtásnak is, nem tétováztak hát soká, hanem elküldték Villámgyorsat rögtön a királyhoz, hogy próbáljon szerencsét s most mutassa meg, hogy mit tud. Bemegy hát Villámgyors sebtiben a király elébe s azt mondja neki:

– Király uram! én szeretnék párost futni a királykisasszonynyal.

– Jól van fiam, – mondja neki a király, – hát majd holnap reggel jókor gyere el.

Elmén hát Villámgyors másnap jókor reggel a királyi palotába; hát uram fia! annyi a tenger nép mindenfelé, kik azt nézni jöttek, hogy ki lesz már futósabb Szélike-e vagy az a hosszú, dángó ember; mondom annyi volt a tenger nép, hogy végét hosszát nem látta a szem. Elkezdtek hát futtatni, de Villámgyors Szélikét három ugrással elhagyta és sokkal hamarább ért a tett-helyre.

Nagyon megszégyelte a királyleány, hogy ez az idegen ember túl tett rajta; de mit volt mit tenni, már megesett, a megtörténtet pedig nincs az istennek az a teremtése, a ki meg nem történtté tegye.

– Jól van fiam! – mondja a király Villámgyorsnak, – látom, hogy te is tudsz valamit, de lányomnak aligha valami baja nincs, mert nem hiszem, hogy máskülönben még csak a nyomába is hághatnál; hanem fussatok még holnap egyszer párost!

Villámgyors azt se bánta, megnyúgodott abba is. – Már jól feljött másnap a ruhaszáritó csillag (a nap), midőn elkezdték a futtatást; annyi volt most is a néző, mint a csillag az égen; minden módon mesterkedett Szélike, de hiába, mert most is csak elhagyta Villámgyors és sokkal hamarább ért a kitüzött czélhoz. – A királylány majd a föld alá bujt szégyenletében, de mit volt mit tenni, már megtörtént az egész.

– Na fiam, – mondja a király Villámgyorsnak, – fussatok még holnap egyszer párost, mert hogy ki a futósabb, tudod, harmadszoriban válik meg, mint a czigány gyerekek birkozása.

No jól van, Villámgyors abba is beleegyezett. A királykisasszony pedig, hogy több kudarczot ne valljon, egy gyémántos kövű aranygyűrűt küldött neki ajándékba, melynek az a tulajdonsága volt, hogy a ki azt az újjára húzta, nemhogy futni, de még csak lépni is alig tudott. Péter megtudta ezt a gonosz szándékot, de senkinek se mondta meg másnak, csak Jóltalálónak.

Másnap megint kiállottak Szélike és Villámgyors, hát Villámgyors, mert épen az újján volt a gyűrű, még csak lépni is alig tudott; ekkor Jóltaláló nyilát hevenyében előkapta és a gyűrű fejét, – mert hát abban volt a varázs, – olyan szépen kilőtte, hogy! Ekkor Villámgyors három ugrással utólérte Szélikét és jóval előbb ért a czélponthoz. A királykisasszonyt pedig ette a méreg, dúlt, fúlt, haragjában majd a nyelvét rágta, hogy az a semmiházi utóvégre is túltett rajta.

A hat kenyeres pajtás bement most a király elébe s azt mondták neki, hogy nekik nem kell a királykisasszony, hanem annyi aranyat és ezüstöt adjon helyette, a mennyit egyik pajtásuk elbir.

A királykisasszonynak pedig, a mint meglátta János királyfit, mintha csak elvágták volna minden haragját; úgy megjuhádzott, olyan jó és szelid lett, mint a milyen annak előtte volt; majd kilelte a szerelem hideg, mert szó, a mi szó, János nem volt ám valami hamvába holt gyerek.

A király azonnal előhozatott száz szekér aranyat és ezüstöt, azt felrakták Hegyhordó hátára, de még csak meg se kottyant; előhordatta hát a király minden drágaságait, késeit, tálait, kalanait, gyertyatartóit, egy szóval mindent, a mi csak aranyból vagy ezüstből volt és azokat is mind felrakták a többi arany fölébe, avval a kenyeres pajtások mind a hatan hátatt fordítottak a tündér király várának.

A tündér király csakhamar megbánta, hogy azoknak a bokorból ugrott nem tudom kiknek od’adta azt a temérdek sok kincset. Feltette hát magában, hogy utánok küldi a lányát, mintha azok lopva vitték volna el magokkal, azután pedig egy regement katonát küld utánok, hogy konczolják föl azt a hat gazembert, a kincset pedig a királykisasszonynyal együtt hozzák vissza. De hamarább felérte azt Szélike észszel mint az apja, mert mikorra ez kigondolta, már akkor ő hegyen völgyön túljárt a hat emberrel együtt. A mint ezt megtudta a tündér király, borzasztó megharagudott s rögtön utánok indított egy regement katonát; de Péter, a mint egyszer fejét a földre hajtotta, észrevette, hogy micsoda szándékkal jönnek utánok, azt mondja hát a többieknek:

– No pajtásim! most aligha itt nem hagyjuk a fogunkat, mert a király egy regement katonát küld utánunk avval a parancsolattal, hogy minket, hatónkat, aprítsanak össze, Szélikét pedig meg a nyert kincset vigyék vissza.

– De bákó vagy! – mondja neki Fúvó, – hogy olyan hamar megijedsz; az egész nem egyébb gyerek-játéknál; űljetek csak le egy kicsit pihenni, mindjárt számot vetek én velök.

Hát ekkor elkezdett egész erejéből fúni, fútt, fútt szakadatlanúl, a mint csak isten tudnia adta, hamarjában olyan nagy szélvészt kerekített, hogy a por az egész katonaságot lovastól mindenestől együtt eltemette. – Mikor aztán gondolta Fúvó, hogy na, nem látják azok többet a csillagos eget, felhagyott a fúvással; elindúltak hazafelé. – Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak elértek a János királyfi apjának a várába, ott aztán elosztották egymás közt a töméntelen kincset, mindnyájan igen nagy urak lettek.

János királyfi pedig feleségűl vette a gyönyörű szép tündér Szélikét, csaptak nagy lakodalmat; üstre főztek, teknyőre tálaltak; csak a lé volt kilenczféle, hát még a sok hús nélkül való lé!

III. AZ ÖZVEGY ASSZONY FIA.

Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl egy özvegy asszony, volt annak egy legényke fiacskája, meg azon kivűl egy kis házacskája és kertecskéje. Hanem mind a ház, mind a kert, nem hiába hogy özvegy asszonyé volt, de ugyancsak özvegy asszonyos is volt ám; a ház tetejét soha senki meg nem bajdorgatta, se a falára soha senki, egy marék sár nem sok, de annyit se vetett, a kertben pedig övig ért a gyim-gyom. Egyszer a fiú azt mondja az anyjának:

– Édes anyám!

– Mi baj? édes fiam.

– Nincs semmi, hanem hát azt gondoltam én magamban, nem tudom mit szól kend hozzá, hogy elmegyek szolgálni, majd szolgálok egy vagy két darab jószágot, úgy is jó mező van a kertben, elélhet ott könnyen.

– Jó lesz biz’ a fiam! nem bánom, ha elmégy is, legalább te is lendítesz valamit a gazdaságon.

Az özvegy asszony másnap sütött tarisznyát, vart pogácsát, avval fiát feltarisznyázva útnak eresztette. – Nem sok idő múltán egy borjút szolgált a fiú, azt haza vitte; ismét elment, megint szolgált másodikat, harmadikat és negyediket is. – De hiába volt olyan jó meg olyan sok fű a kertben, nem tartott az meddig se, mert az a négy borjú, alig telt bele két vagy három hét, úgy meglingázta, hogy csak itt-ott maradt belőle, más pedig nem volt, a mivel tartsák; azt mondta hát az asszony a fiának:

– Már, fiam, vagy akarjuk, vagy nem, el kell adnunk a borjúkat, mert tovább nem tarthatjuk. Itt meg itt úgy is vásár lesz, hajtsd el őket a vásárra, tudom, hogy jó pénz üti érte a markunkat.

Elindúlt hát a fiú a négy borjúval a vásárra; csak hajtja őket, csak hajtja, egyszer elébe kerűl egy nagy szakálú, ősz, öreg ember; oda megy hozzá s megszólitja:

– Hova hajtod, fiam, a borjúkat?

– A vásárra hajtom biz’ én, ide meg ide.

– Ugyan fiam mit mondanék én neked! adj ezért a furulyáért nekem egy borjút.

– Nem adok én, bátyám uram, mert otthon mindig azért perel édes anyám, hogy egyre furulyálok.

– Mindegy a fiam, azért csak adj érte.

– De ha nem lehet, csak nem lehet.

– Na fiam, még egyszer mondom, adj érte egy borjút, meglásd nem olyan furulya ez mint a többi.

A fiú eleinte gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondja:

– Na nem bánom, hát adok; üsse a kő, egy borjú úgy is se előre se hátra.

Itt az öreg ember kiválaszt egyet a borjúk közűl, avval útnak ered; egy kis idő múlva hátra néz a fiú, hogy messzire haladt-e már az öreg? hát tetted, vetted, borjústól együtt sehol sincs. Avval a fiú csak mén, csak mendegél, hajtja a három borjút a a vásárra, hát egyszer megint elébe bötönik az a nagy szakálú ősz öreg ember.

– Adjon isten, fiam, hova hajtod a borjúkat?

– Én bizony, öreg apám, eladni hajtom a vásárra.

– Nézd csak, fiam, ezt az egeret, adj nekem ezért egy borjút!

– Nem adok én, öreg apám, hisz’ van otthon a kamorában annyi, hogy még tán sok is; édes anyám mindig is dúl, fúl a macskára, hogy nem szeret egerészni, hanem a helyett mindig csak a katlant lakja.

– Adj érte, fiam, hidd el nem bánod meg.

A fiú csak gondolkozik egy darab ideig, csak gondolkozik, utóvégre azt mondja:

– Na nem bánom hát, ahol van, vigye kend.

Az öreg megint kiválaszt egyet, avval odább áll; a fiú pedig hajtja a két borjút a vásárra; a mint egy parittya-hajitásnyira halad: egyszer csak megint elébe kandarodik az öreg ember.

– Nézd csak, fiam, ezt a futóbogarat, add nekem ezért az egyik borjúdat.

– Nem adom én, öreg apám, hisz’ édes anyám most is holdujságon meszelt, oszt’ annyi is nálunk a sok futóbogár, hogy semmit sem tudunk tőle tartani.

– Hej, fiam, tudom, hogy nem bánod meg, ha id’adod, mert nem olyan futóbogár ám ez mint a többi.

No jól van. A fiú azt is od’adta, most már csak egy borjút hajtogatott lassacskán a vásárra; de az öreg ember nem sokára megint elébe került.

– Nézd csak, fiam, ezt a zacskót, ebbe álom van belekötve, add ide érte a borjúdat.

– Minek adnám, öreg apám, hisz’ a nélkül is ugy elalszunk mi édes anyámmal együtt, csak a fejünket lehajtsuk, mint a tej.

– Csak azt mondom én neked, édes fiam, hogy add ide, hidd el, nem bánod meg.

A fiú elgondolta, hogy minek is már az az egy borjú? annak az árával bizony nem sokra mén: azért od’adta. Ekkor azt mondja neki a nagy szakállú ősz öreg ember.

– Na fiam hoczczi csak egy kicsit a furulyát; az egeret meg a futóbogarat pedig tedd le a földre.

A fiú mindjárt od’adta a furulyát, amazokat pedig letette a földre; ekkor az öreg ember elkezd furulyálni, nosza az egérnek sem kell ám egyéb, oda ugrik a futóbogár nyakába, az meg az egerébe, úgy megbillegtették magokat, úgy tánczoltak, hogy a fiú majd meghalt nevettében. Ekkor a nagy szakállú ősz öreg ember, a ki senki más nem volt, mint az Ur Jézus Krisztus, azt mondja a fiúnak:

– Na fiam, most már tudod, hogy mire való mindegyik; ha pedig az álomzacskónak azt mondod: aludjam én eddig vagy addig, vagy ez s ez aludjék eddig meg eddig: hát az úgy történik meg, a mint te akarod. Most tedd el mindnyáját jó helyre s menj haza; otthon anyád tudom hogy meglazsnakol, hanem semmi az, hadd verjen mindaddig, mig valaki ki nem vesz a kezéből, te pedig akkor szaladj el, aztán kiáltsd vissza: Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek, azután menj egyenest a merre látsz, s vidd magaddal a miket a borjúkért adtam.

Ugy is lett. A fiú hazafelé fordította szekere rúdját; mikor haza ért, kérdezte tőle az anyja:

– Na fiam hát eladtad a borjúkat, mennyiért keltek el?

– Nem adtam én, édes anyám, hanem elcseréltem.

– Hát mit adtak értök cserébe? hol van?

A fiú előszedegeti a furulyát, zacskót s más egyebet, a miket a borjúkért kapott; a mint az asszony ezeket meglátta: nosza kinyitotta ám a száját, s mondta a mint csak a torkán kifért;

– Ejnye, kutyafoganású bolondja, hát hova tetted te az eszedet, hogy azt a drága marhát ezekért a hitvány hiábavalóságokért od’add?

Avval se kérd, se hall, hanem aló szemeszöktében mén neki a gyerekének, mint bolond tehén a fiának, ugyancsak ütlegeli ám a piszkafával egyre-másra. A szomszéd asszony nem tudta elgondolni, hogy micsoda nagy patália van az özvegy asszony házánál, átjött hát, hogy megnézze: a mint meglátta, hogy az özvegy asszony mikép járatja fijával a tánczot, azt mondja:

– Ugyan, szomszéd asszony, mire való már az? hisz’ úgy agyon veri kend azt a szegény gyereket.

– Nem is ártana a veszett-órájúnak, mikor most is milyen nagy kárt tett.

De a szomszéd asszony nem hallgatott az anya beszédére, hanem a fiút kiszabaditotta a keze közűl, mire az illa berek, nádak erek, szélről kötötte a derest, avval aló, mikor kivül volt a kis kapun, visszakiáltotta az anyjának:

– Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek; avval ellógheczelt.

Ment aztán hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, aztán elért egyszer egy nagy királyi városba. Volt az ottani királynak egy gyönyörüséges szép lánya, a ki mindig olyan szomorú volt, úgy lesütötte a fejét, mintha az orra vére folyna. Összehivatta hát a király egész országából a doktorokat, kuruzsolókat, bűvös bájos asszonyokat; s megkérdezte tőlök, hogy mivel lehetne annak elejét állani, hogy az ő lánya ne lenne mindig olyan szomorú, – azok azt mondták, hogy ha találkoznék valaki, a ki a királykisasszonyt csak egyszer megnevettetné, többé nem lenne az olyan szomorú. – Kihirdettette hát a király az egész országában, hogy a ki a lányát megtudja nevettetni, annak adja feleségűl. Jöttek is mindjárt herczegek, grófok, nagy kalapú tótok, válogatott czigány legények a király udvarába, hogy a királykisasszonyt megnevettessék; beszéltek ott furcsábbnál furcsábbat, csináltak mindent, – de biz’ ott egy se ment semmire, a királyleány csak olyan szomorú volt, mint annak előtte.

A mint ezt meghallotta Palkó, – mert hát így hitták az özvegy fiát, – feltette magában, hogy ő bizony elmegy, szerencsét próbál, ha nyer: úgy is jó, úgy se lesz benne száz forint kára. El is ment. A mint oda ért a király udvarába, előkereste furulyáját, az egeret meg a bogarat letette a földre s elkezdett furulyálni, avval az egér derékon kapta a bogarat, s úgy megtánczoltatta, hogy jobban sem kelett. A mint a király meg a királykisasszony meghallották a szép furulya szót, kiszaladtak az udvarra; a hogy a királykisasszony meglátta az egér meg a bogár tánczát: olyan jó izüt nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme.

Mindjárt felhivták Palkót a palotába s ott szép királyi biboros bársonyos ruhába öltöztették; a király tüstént papot, hóhért, vas kalapot hozatott; a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte.

A mint eljött az este, a király egyik inasa azt mondta Palkónak, hogy ád neki száz aranyat, ha reggeli hat óráig alszik; Palkó kapott az alkalmon, s mindjárt kezet fogott vele, aztán azt mondta a zacskónak:

– Na zacskó! aludjam én most reggeli hat óráig.

Nem sok idő múlva Palkó meg a királykisasszony, már mint a felesége, aludni mentek, alighogy lehajtotta Palkó a fejét a párnára, már aludt mint a tej. Reggel panaszra mén a felesége a király elébe.

– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.

– Oh kedves lányom, még két éjtszaka van hátra, ha akkor is egyre alszik: majd tegyünk róla.

Másnap megint azt mondja az inas Palkónak, hogy ha reggeli négy óráig alszik: ád neki száz aranyat; megigérte, hogy alszik, hisz’ mi van abban? úgy sincs valami sürgetős dolga, a miért fel kellene kelni; azt mondta hát a zacskónak:

– Na zacskó, aludjam én most reggeli négy óráig.

Estére kelvén alig hogy lefeküdtek, megint úgy elaludt Palkó mint a juhász bunda; a feleségének pedig, mihelyt megvirradt, első gondja is az volt, hogy ment az apjához s azt mondta neki:

– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.

– Oh kedves lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha akkor is mindig alszik, majd tegyünk róla.

Harmadnap is azt mondta az inas Palkónak, hogy aludjék reggeli két óráig, ád neki száz aranyat; most is rálett, hanem a mint reggel a felesége megint panaszra ment, hogy az ő ura mindig alszik egész éjszakán át: a király rögtön ráadatta Palkóra a szürét s belevettette a legmélyebb tömlöczbe.

Csak buslakodik Palkó a kulcs lyukán belől, csak buslakodik, egyszer oda jön az ablak vas rostélyára egy személy, pálinkát és kenyeret nyujt be neki. Kérdi aztán Palkó, hogy hát odafenn a királyi palotában hogy’ vannak?

– Hej, múlatnak ott nagyban, mondja a személy, az inas azt mondta a királynak, hogy ő is megtudta volna nevettetni a királykisasszonyt, hanem csak várt, mert fogadása tartotta; – most tehát a király ő vele esküdtette össze a lányát.

No jól van, gondolta magában Palkó, majd csapok én avval az inassal egy peteket; avval azt mondja az álom-zacskónak:

– No zacskó! most meg az inas aludjék reggeli hat óráig, a miért meg nem adta az első száz aranyat.

De még ez nem volt elég, hanem mikor besötétedett, elküldte a bogarat is, hogy az inasból hordja ki, a mit megevett. – A ház ajtaja, a melyben az inas a királylánynyal együtt hált, szerencsére épen nyitva volt s a bogár bátran mehetett be rajta. – Reggelre kelve a királylánynak első gondja is az volt, hogy az apjához futott panaszra, ott az inast letette földtől mennytől; ez is csak olyan álmos mint a másik volt, de amaz, ha nagyalható volt is, legalább nem keverte össze magát mint ez.

– Oh, édes lányom, még két éjtszaka van hátra, ha azalatt is összekeveri magát, majd tegyünk róla.

Azután a király maga elébe hivatta az inast, már mint most a vejét, s megpirongatta jól, hogy miért nem vigyáz magára? s minek alszik oly soká – és mit tudom én, mi mindent beszélt még neki.

Palkó másik este megint mondta az álom-zacskónak, hogy az inas aludjék reggeli négy óráig, a miért meg nem adta a másik száz aranyat; azonkivűl újra elküldte a bogarat is, hogy hordja ki az inasból, a mit megevett. De most nem tudott ám bemenni a szobába, mert az ajtó erősen be volt zárva. Visszament hát a tömlöczbe s elhítta az egeret, hogy rágja ki az ajtót; az egér el is ment, olyan takaros kis lyukat rágott rajta mint a peták, a bogár bemászott a szobába, mikor aztán dolgát végezte, visszament azon az úton, a melyiken jött.

Másnap reggel mihelyt felébredt a királylány, szaladt az apjához s azt mondta, hogy: neki bizony nem kell ez az ilyen olyan, hozassa vissza azt a másikat, az legalább ha álmos volt is, de nem keverte össze magát mint ez a mostani.

– Oh lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha ez alatt is úgy lesz, a mint eddig volt, majd teszek róla.

Harmadik este megint azt mondja Palkó az álom-zacskónak:

– Na most az inas aludjék reggeli két óráig, a miért nem adta meg a harmadik száz aranyat.

A mellett elküldte most is a bogarat, hogy az inassal végezze el a dolgát. Reggel a mint felébredt a királyleány, első dolga is az volt, hogy az atyjához szaladt panaszra.

– Király atyám, nem kell nekem ez a mostani uram, hozassa vissza azt a másikat; az legalább ha álmos volt is, nem keverte össze magát mint ez a mostani.

A király tüstént felhozatta Palkót a tömlöczből, az inast pedig a helyére tetette. Csaptak aztán nagy lakodalmat, hogy hét országra szólott a híre. A lakodalom után kérdezte a király tőle, hogy miért aludt mindig oly soká?

– Mert magam akartam.

– Hát az inas miért aludt annyi ideig?

– Mert én akartam.

– És miért pocskolódott minden éjtszaka?

– Mert azt is én akartam.

– Szeretném látni, mondja neki a király.

– Az könnyen meglehet, felséges király atyám; avval megparancsolta az álom-zacskónak, hogy a király aludjék reggeli nyolcz óráig. Ugy is lett. Mikorára a király felnyitotta másnap a szemét, már akkorra a koldús is a harmadik faluban járt.

Azután nem sokára kászolódni kezdettek; a király előparancsolt egy regement katonát, avval felrakodtak egy üveges hintóba s elindúltak a Palkó édes anyjához.

Mikor oda értek, az anyja alig ismert rá; azután áthivatták a szomszéd asszonyt, ki Palkót az anyja kezéből kiszabadította, s ráiratták a kis házat, az anyját pedig elvitte a királyi palotába. A király pedig, minthogy már igen öreg volt, átadta a királyságot Palkónak, a ki még most is uralkodik, hogyha él s meg nem halt. Estére legyenek a kendtek vendégei!

IV. TÜLÖKVÁR.

Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen egy igen-igen gazdag király. Egyszer ez a király, a mint ott űlt unatkozva a residencziájában, elgondolkozott, hogy mije nincs még neki? Számlálgatni kezdte hát az újján először is azt, hogy mije van. Hát volt aranyvára, ezüstvára, rézvára, vasvára, kővára…

– Ho-hó! – felkiált egyszer örömében, – még nincs tülökváram!

Nosza maga elébe parancsolja ám minden szolgáját, meghagyja nekik tüstént erősen, hogy járják be az országot Henczidától Bonczidáig, parancsolják meg a lakosoknak, hogy a világ minden részén levő tülköt rögtön hordják a vár udvarára!

Mihelyt a szolgái ezt az erős parancsolatot kihirdették: az országában lakó emberek széltében hosszában, ki kocsin, ki szekéren hozták a temérdek sok tülköt; nehány nap alatt annyira szaporodott a tülök-asztag, hogy a vár udvarát, – pedig tudom, hogy nagyobb volt mint a falu nyomása, – a sok tülök merevén még a toronynál is magasabban boritotta el; ekkor aztán azt a töméntelen sok, sok, sok tülköt a király mind bele hányatta a Tiszába… majd ha egytől egyig mind megázik: tovább mondom!

V. HARAGSZOL SZOLGA?

Egyszer volt a világon hol nem volt egy ember, volt annak egy felesége. Jól birták magokat, szép házok tájéka volt, csak a volt a hiba mindkettőjökben, hogy a kecskét kitolták volna egy krajczárért a sárból; azonkivül meg az asszony, – miért? miért nem? én biz’ elfelejtettem tőle megkérdeni, – sehogy ki nem állhatta a János nevűeket. Minthogy olyan nagyon füsvények voltak: a kenyérben sem ettek eleget; ennélfogva se egy szolgát, még csak akkorát se mint az öklöm, nem mertek tartani, mert attól féltek, hogy az mindenükből kipusztitja őket. Egyszer azonban nagyon ráfelesedett az emberre egymagára a dolog, azt mondja hát a feleségének:

– Anyjok! már ha a fejem tetejére állok se tudom egy magam elvégezni a dolgom, már látom, hogy akár ide, akár oda, vagy akarom, vagy nem, muszájképen is kell egy szolgát fogadnom.

– Nem bánom én, apjok, ha már annyiba telt, ha fogad is kend egyet; de azt megmondom ám, hogy ha János nevű lesz: akkor kivűl kerűli kend vele együtt a házat!

– Jól van, jól! csak ne papolj már neki annyit.

Elindúlt hát az ember, ment, ment hetedhét országon is keresztűl, egyszer előtalált egy suhanczot.

– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?

– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.

– Nem állanál be én hozzám?… igaz, hogy hívnak?

– Jánosnak.

Mihelyt az ember ezt a szót meghallotta, tűstént hátat forditott s ott hagyta a suhanczot a faképnél mint sz. Pál az oláhokat. Ment aztán megint, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy suhanczot.

– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?

– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.

– No én meg épen szolga után járok… hanem hogy is hínnak csak?

– Jánosnak.

Azt se mondta az ember többet: beföllegzett, majd eső lesz, hanem hátat fordított, avval megindúlt mint a rosz kerék agyban; ment, ment aztán hetedhét ország ellen, egyszer megint előtalált egy suhanczot, kérdezte tőle, hogy hogy’ hijják? de minthogy annak is János volt a neve, nem fogadta meg. Igy járt a negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal is; mikor aztán már megunta a sok ödöngést, azt mondja:

– Na nem bánom én már akár János, akár nem; a ki legelsőbb a szemem elé akad, megfogadom, nem bánom, ha Puli czigány lesz is.

Alighogy ezt a szót kiereszti a száján, hát ehén jön vele szemközt egy suhancz.

– Adjon isten, ecsém, messzi-e a messzi?

– Bizony, bátya, nem tudom én, mert se helyem se fenekem; most is szolgálat után járok.

– Megfogadlak én szolgám… de hogy is hínnak csak?

– Biz’ engem Jánosnak keresztelt a pap!

A mint az ember meghallotta, hogy ezt is Jánosnak híjják, számlálgatni kezdte az újjain, hogy megfogadja? ne fogadja? utóljára mégis kezet csaptak, megfogadta. Egy krajczár nem sok, annyit se kért János, hanem csak abban állapodtak meg, hogy a ki leghamarább megharagszik valamiért: annak a hátáról hasit hasít a másik.

– No jól van, – mondja a gazda, – majd elválik, hány zsákkal telik!

Avval elindúltak haza felé; mentek, mendegéltek mindaddig, míg haza nem értek. Hanem az embernek még csak otthon gyűlt ám meg a baja, volt nagy csetépaté, a felesége szolgástól együtt majdhogy ki nem verte a házból. Az ember mig szenvedhette, szenvedte, de mikor aztán több volt kettőnél: az ajtó megül előkapott egy husángot s úgy meglegyezte vele az asszonyt mind a két fenekü dobot szokás.

Másnapra kelve azt mondja az ember a szolgájának:

– János te! ahol van a szekér, fogj bele négy ökröt, eredj az erdőre, rakd meg fával s hozd haza; aztán meg ehen vagy egy kenyér meg egy sajt, ebből magad is jól lakjál, a kutyát is, mely majd veled lesz, jól tartsd, de azért mind a kettőt egészen hozd haza; – oszt’ még egyet: mindenütt ott menj a szekérrel, a hol a kutya mén, ott állj meg az erdőn fát vágni, a hol ez a kutya megáll!

No jól van. Befogja hát János az ökröket, hajtja a szekeret mindenütt egyenest a kutya nyomán dinnyén kukoriczán keresztűl; mikor az erdő közepére érnek, a kutya leűl; János megállapodik a szekérrel, csak hamar meg is rakodik, azután előkeresi a szőrtarisznyát, kiveszi belőle a kenyeret, sajtot, mind a kettőnek egy-egy jókora lyukat kanyarít az alján s úgy megfűződik a kenyér és sajt belivel, hogy csak úgy duzzog két oldalra; mikor aztán jól lakott, a kikanyarított léket36) szépen beillesztette mind a sajtba mind a kenyérbe. Hanem majd el is felejtem mondani! a kutyának nem adott se egyikből se másikból egy falatot sem.

Avval elindúlt hazafelé; a kutya ment most is mindenütt a szekér előtt, mikor pedig haza értek, nem várta, hogy majd kinyitják előtte a kaput, hanem aló, keresztűl ugrott a tetején. No most mit csináljon János? megparancsolta a gazda, hogy az ökröket mindenütt ott hajtsa, a hol a kutya megy; üti, veri hát szegény párákat, de biz’ azok közűl egy is, nemhogy keresztűl ugrott volna a kapu tetején, de még csak neki se ment. Mit csináljon? mit csináljon? csak ott dévánkozik egy darabig, végre kapja a lelkét, leveszi a szekérről a nagy favágó fejszét, avval mind a négy ökröt fejbe kollintja, aztán szétvagdalja s darabonként hányja be a kapu tetején. A mint ezt a gazda meglátja, kijön s kérdi:

– Hát te mit csinálsz János? nem jól van az így magyarúl.

– Hát azt mondta gazduram, hogy mindenütt a kutya után hajtsam az ökröket, az pedig itt a kapu tetején ugrott keresztűl; hajtottam volna is én aztán utána, de hiába mindegyik olyan nagy, még se mert neki rugtatni; mit csináljak? mit csináljak, hogy azt ne mondják, hogy szófogadatlan vagyok? kapom, fogom, előveszem a favágó fejszét, avval mindegyiket vakszemen kollintom, hogy csak felfordúl belé… s most már így darabonként hányom be egymás után őket… de talán haragszik is gazduram?

– Dehogy haragszom, János, most van a legnagyobb kedvem.

A következő nap, mely épenséggel vasárnap volt, elment a gazda a feleségével együtt a templomba, Jánosnak pedig meghagyták, hogy mig ők oda járnak: a kis gyereket tisztitsa ki; aztán menjen be az akolba s azt a juhot vágja le, mely először rátekint, midőn bemén, főzzön a húsából egy bográcscsal paprikásan, tegyen közzé sárga répát meg petrezselymet is.

A mint a gazda és gazdasszony elhúzta a lábát hazúlról, János mindjárt hozzálátott ahhoz, a mit parancsoltak; legelsőbb is a kis gyereket hasította ki, a bélét kivetve felteritette az ereszre, hogy fújja a szél; azután bement a juh-karámba, de minthogy egy birka se nézett rá: nagyot ütött a kezében levő bárddal a karám oldalára, mire a sok juh egytől egyig ránézett, a jobbak közűl egynek hirtelen lerántotta a szemfödelét, aprított belőle egy jó bográcscsal. Volt a gazdának két nagy tanyai komondora is, egyiket hivták sárgarépának, a másikat pedig petrezselyemnek, ezeket is hirtelenében megnyúzta, s mind a kettőnek a húsából apritott a bográcsba, de úgy, hogy mindegyiket megismerje. Nem sok idő múlva haza jött a gazda meg a gazdasszony.

– Na János, kérdi tőle a gazda, kész-e a paprikás hús?

– Kész bizony gazduram, vagy ha nem az is, mindjárt ráfogom, hogy az.

Nem sok idő múlva behozta János a bográcsot s a gazda és gazdasszony mellé ültek s ettek.

– Na gyere te is, oszt’ egyél, mondja neki a gazdasszony.

– Csak egyenek kendtek isten áldásával, jól laktam már én, aztán meg nem is érek rá, mert dolgom van.

– Micsoda dolgod volna most? hisz’ ma vasárnap van, mondja neki a gazda.

– Ugy ám! de azt mondta gazduram, hogy azt a juhot vágjam le, a mely, mikor bemegyek a karámba, legelőször rám néz, a bizony mind rám nézett, aztán egytől egyig agyonvertem, most megyek, nyúzom őket rakásra… de talán haragszik is gazduram?

– Dehogy haragszom, János, nem én, most van a legnagyobb kedvem. Hanem úgy látom én, hogy te igen hanyag fráter vagy, miért nem tettél a hús közé sárga répát meg petrezselymet?

– Oh gazduram, tettem én azt is, ez a sárgarépa, ez a petrezselyem; avval elkezdte kiválogatni a juhhús közül a sárgarépa meg a petrezselyem darabjait.

– Jaj, te bolond, mondja a gazdasszony, hát a kis gyereknek nem csináltál-e valamit?!

– A mint gazduram mondta, kitisztítottam azt is, most odakinn az ereszen fújja a szél.

A gazdasszony kiszalad nagy lelketlen, a mint meglátja, hogy a gyermek ki van hasitva, se holt se eleven nem lett, elkezdett keservesen sirni; azután pedig előkapott egy seprűt, úgy eldöngette a nyelével Jánost, hogy még tán most is ütné, ha az ura ki nem vette volna a körme közűl.

– De talán már haragszik is gazduram?

– Nem én, János, dehogy haragszom, épen most van a legnagyobb kedvem.

János kiment a juhokat nyúzni, csak a gazda meg a felesége maradtak odabenn.

– Lám apjok, megmondtam ugy-e, hogy János nevű szolgát ne fogadjon, nem hajtott kend a szóra, most ezt nyertük vele, ni.

– Hej, bánom is én azt, jobban mint a mely kutya kilenczet fiadzik, de mit csináljunk neki, már ez itt lesz esztendeig a nyakunkon.

– Mit? esztendeig, hisz’ akkorra meg esz ez bennünket elevenen; még harmad napja sincs, hogy itt van s már is felforditotta az egész házat. – Hanem nem azt mondom én, ha már máskép nem lehet, hagyjuk itt mindenestől, mi pedig bujdossunk világgá, majd csak megsegit bennünket a jó isten meg a magunk két keze!

– No nem bánom, bujdossunk el, de mikor?

– Mentűl hamarább, mondja a gazdasszony, estére, majd ha az a kötni való, mert jót nem mondhatok neki, elalszik.

A gazda rögtön rakodni kezdett, egy kenyeret meg holmi egyetmást, a mire gondolta, hogy szüksége lesz, beleszuszakolt egy zsákba; hanem János a kászolódásból észre vette, hogy miben sántikálnak, azért este a vaczkát betakarta a subájával, a kalapját rátette a févalyára (főalj), maga pedig belebujt a gazda zsákjába. Indúlás előtt a gazda oda ment a János fekhelyéhez, látta, hogy van valami a suba alatt, azt gondolta, hogy a szolga, avval hátára vette a zsákot s elindultak világgá.

Mentek, mendegéltek hetedhét országon is túl, egyszer elérkeztek egy kis patakhoz, híd nem volt rajta, csak úgy kellett rajta keresztül gázolnuk; a mint lábalták át, a gazda le találta csüngetni a zsákot úgy, hogy Jánost felérte a víz, ekkor az elővett egy nagy gombostűt s jól oldalba szúrta vele a gazdát; erre az feljebb kapta a zsákot s azt mondta a feleségének:

– Ejnye! lánczhordta atta! mi a manónak tetted azt a tűt ebbe a zsákba? nem elfért volna másutt?

Az asszony nem szólt se jót se roszat; reggel, midőn már úgy jó kenyér ebéd táján volt az idő, leültek egy kis dombra, hogy majd falatoznak; a mint a gazda ki akarta venni a kenyeret, hát János ugrott elő a zsákból.

– Hát te is itt vagy? – kérdi tőle a gazda elhűlve.

– Itt bizony gazduram, a jó szolga soh’se hagyja el gazdáját.

No már ez is megvan; ettől bizony nem tudtak elszökni. Egy kicsit falatoztak, azután utnak eredtek megint. Mentek, mendegéltek, estére kelve elértek az óperencziás tenger partjára, itt tüzet raktak, Jánost pedig elküldték tűzrevalót kapargatni.

– Na már látom, mondja az ember a feleségének, hogy ezt a Jánost sehogy le nem rázhatjuk a nyakunkról.

– Dehogy nem, apjok, dehogy nem, találtam már én egy módot.

– Halljuk na, ugyan mi lenne az?

– A biz’ apjok nem egyéb, minthogy mi itt a tengerparton, lábbal a tenger felé, lefekszünk, Jánost pedig a lábunkhoz fektetjük, aztán mikor elalszik: kend bele rudja a tengerbe.

– A bizon jó lesz, a bizon jó lesz, mondja a gazda.

No jól van. Lefeküdtek a tengerpartra, lábbal a tenger felé, Jánost pedig lábtól fektették; de az fülhegygyel meghallotta, hogy mit akarnak s nem mert elaludni. A gazda, gazdasszony csak lesték, várták, hogy mikor hortyog már a szolga.

– Hé János, – kérdi egyszer a gazda, – mégse alszol?

– Nem biz én, gazduram, tudja a kő, mi ütött hozzám, sehogyse tudok elaludni.

Aztán megint várták, csak várták, hogy elaludjék, de biz’ ott addig várakoztak, hogy egyszer csak magok szenderedtek el.

Egyszer azonban felébredt a gazdasszony s elment félrevaló dolgára; ezt a mint észre vette János, oda feküdt annak a helyére, az pedig álmos észszel lábtól a János fekhelyére dölt le s nem sokára úgy aludt, mint a juhász bunda; mikor már javában húzta a nyers bőrt a fagyon: János oldalba bökte a gazdát s azt mondta neki:

– Lelkem, te, alszik már János ugyancsak, rugd a tengerbe.

Avval a gazda neki veselkedik s a lábtól fekvőt úgy a tengerbe rugta, mintha ott se lett volna.

Midőn ez megtörtént: János egy nagyot nevetett. A nevetésre a gazda is felnyitotta a holló-falatokat, széllyel nézett, hát látja, hogy a felesége nincs sehol.

– Hát a feleségem hol van, János?!

– Én bizony nem tudom, gazduram, különben most esett a tengerbe valami, aligha… de talán haragszik is gazduram?

– Hogyne haragudnám erre arra meg amarra, a ki áldotta, adta, teremtette,… hogy ne haragudnám!

Hogyim megharagadott a gazda, János a jankli zsebéből előkereste a nagy csillagos fehérvári bicskát, az élét kétszer háromszor végig húzta a körmén, aztán lefülelte a gazdát s hasit hasított a bőréből… Ha János a gazdája bőréből hasit nem hasított volna: az én mesém is tovább tartott volna!

VI. AZ ÉJFÉLI TÁNCZ.

Hol volt, hol nem volt egyszer a világon egy szegényszerü molnár, a ki csak úgy dögönyözte a világot; annak, hogy ő olyan szegény, világ-dögönyözi volt, hetvenhét oka foka volt, első az, hogy nagyon szerette a tütüt. Hogy ilyen bornemszereti volt, csak nagy ínnal-kínnal tudott annyira menni, hogy a Tiszán egy vízi malmot vehetett. De ő mindezzel nem gondolt semmit, hanem ha egy-két krajczárja került, annak mindjárt a torkára hágott; igy ritkán látta a napot józanon.

Egyszer a mint egy szép holdvilágos éjtszakán kinn feküdt a Tiszaparton, úgy éjfél tájban nagy muzsikahang ütötte meg a fülét; feláll, körül néz, hát látja, hogy az oda alig egy parittya-hajitásnyira eső domb tetején ugyancsak tánczolnak ám. – Kik azok, mik azok? ő bizony akármit ád a jó isten, de megnézi; oda megy hát közel, – a feje még most is kótyagos volt attól, a mit tegnap megivott, – hát látja, hogy a nagy vén fűzfák ágain fenn ülnek a muzsikások mintegy huszonnégyen, oszt’ úgy meghúzzák azokat a szebbnél szebb nótákat, hogy szintén viszket belé az ember talpa; a sok szép fiatalság egy része pedig a halom tetején úgy meg aprózza, úgy megjárja a tánczot, hogy egy némelyik kis menyecskének még a kontya is repűl bele; a másik rész pedig szerteszét hever, eszik, iszik a szép bokáig érő fűben.

A molnár csak lesi, csak várja, hogy mikor lesz már vége a nótának, egyszer aztán, mikor már belefáradt a várakozásba, azt mondja a tánczosoknak:

– Adjatok hé! nekem is egy tánczost, hadd bokázzam én is.

Mindjárt elő vezettek a Tisza felől egy gyönyörű szép barna lányt; a molnárnak elállott nemcsak a szeme szája, de még tán az esze is bámúlásában, mert hát ő olyan gyönyörű angyali teremtést még soha nem látott. A mint aztán jól lakott a nézésével, ölön kapta a szép barna lányt, úgy megtánczoltatta, úgy megforgatta, hogy az a szép selyem rokolya csak úgy repült belé; kinek volt nagyobb öröme mint a mi molnárunknak, ugrott, tánczolt egyre mint a fiók szarvas.

Egyszer azonban már hajnallani kezdett, ekkor az egész csoport muzsikásostúl mindenestül együtt felemelkedett és repült, repült messze a Tisza mentében. A molnár egyszer csak azt veszi észre, hogy maga marad tánczosával együtt, utánuk kiált hát a tündéreknek, a kik már akkor jó messzire jártak, mert hát majd el is felejtem mondani, hogy azok egytől egyig mind tündérek voltak:

– Hát ezt az egyet nem viszitek el? hé!

Azok nagy ihogva vihogva vissza kiáltották:

– Lökd el magadtól!

A molnár ellöki, hát csak ketté esik, mert – a csolnakjával tánczolt!

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

VII. A LONCSOS MEDVE.

Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren ís túl egy kis gyerek. Ez a kis gyerek egyszer kiment az erdőre s felmászott egy nagy körtefára s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. A mint eszegelődik, hát arra jön a loncsos medve; – nem tudom, hol járt, hol nem, csakhogy a hátán egy üres zsák volt; – a mint a kis gyermeket meglátta, oda ment a fa alá s azt mondta neki:

– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!

– Nem adok biz’ én, mert le rántasz.

– Dehogy rántalak, dehogy! nem én bizony, csak adjál!

Az hát szakitott egy szépet, nyujtotta le neki, de a loncsos medve megkapta a karját, lerántotta s beletette a zsákjába. A kis gyerek sirt, rítt, de biz’ a nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Utközben a medvére ráért a szüksége, letette hát a zsákot s elment dolgára messzire egy árokba; a mint ezt észre vette a kis gyerek, a bécsi bicskájával kihasitotta a zsákot, tele tömte tégladarabokkal meg szervián tüsökkel, maga pedig odább állott. – Mikor a loncsos medve dolgát végezve visszajött az árokból, hátára vette a zsákot s vitte egyenest haza felé; egyszer csak szúrni kezdi valami az oldalát, sziszszent egyet kettőt, aztán azt mondja:

– Ne szurkálj kis gyerek! mert megtürücsköllek!

Csak mén, csak mendegél, egyszer csak még jobban szúrják az oldalát, azt mondja hát megint:

– Ne szurkálj kis gyerek! mert majd meglásd, megtürücsköllek!

De beszélhetsz a kő bálványnak, rá se hederit az. Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát; azt mondja hát harmadszoriban is:

– Ne szurkálj kis gyerek! mert bizony megtürücsköllek!

Most se ért semmit a szó, azért csak szúrták az oldalát; mikor aztán már elfogyott a tűröm olaja, levetette a zsákot a válláról s úgy megtürücskölte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette s vitte, vitte hazafelé; mikor aztán haza ért, azt mondja a szolgálójának:

– Eredj te szolgáló, hord tele a nagy üstöt vizzel, gyujts alá, melegitsd fel jól!

No jól van, a szolgáló hát tele hordta a nagy üstöt vizzel, tüzelt erősen a katlan alá; mikor felforrt a viz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy húll belőle ki a dirib darab kő meg a szervián tüsök, hogy szeme szája elállt bele.

– No még igy sohase jártam! – azt mondja; avval hátára véve az üres zsákot, elindult; ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, mig vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kis gyerek már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával amúgy istenigazába; a mint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént oda ment a fa alá s azt mondta a kis gyereknek:

– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!

– Nem adok biz’ én, mert lerántasz!

– Dehogy rántalak! nem rántalak biz’ én, csak adjál!

A kis gyerek szakitot hát, oszt’ lehajitotta.

– Oh te kis gyerek! mondja neki a loncsos medve, nem azt mondtam én, hogy hajits, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.

Addig kunyorált, árguválódott hát ott a fa alatt, hogy a kis gyerek szakajtott egy szép körtét s azt nyujtotta lefelé a medvének, az pedig megkapta a karját, lerántotta s beledugta a zsákjába, avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét országon keresztül haza felé.

A loncsos medvére útközben megint ráért a baj, de most volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek; azért mikorra haza ért, nemcsak a zsákja, de, – tisztesség nem esik mondván, – a gatyája is tele volt. Megparancsolta azután a szolgálójának, hogy a kemenczét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kis gyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.

A szolgáló hát sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemenczét, hogy majd összedőlt; mikor már csak úgy szikrádzott a kemencze feneke, behozta a sütőlapátott, oszt’ azt mondta a kis gyereknek:

– Na kis szó’gám, ülj fel erre a sütőlapátra!

A kis gyerek rákuczorodott hát a lapátra, de valahányszor csak be akarta a szolgáló a kemencze száján dugni, mindanyiszor talpra állott.

– Nem úgy, kis gagó, hanem űlj le egészen!

– Oh kedves nénikém! – mondja neki a gyerek, – nem tudom én, hogy’ kell rá felülni, mutasd meg te elsőbb!

A szolgáló nem kérette magát sokáig, rá űlt a lapátra, – de a kis gyerek se volt ám rest, a mint ezt meglátta, hirtelenében megkapta a lapátnyelet s a szolgálót bevetette a tüzes kemenczébe, maga pedig nagy ügygyel bajjal felmászott a kémény tetejébe.

Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szolgálóját; tűvé hegygyé tette az egész udvart, de nem találta sehol; egyszer csak felnéz a kéménybe, hát látja, hogy a kis gyerek oda fenn gubbaszkodik a kémény legtetejében.

– Hogy mentél te oda fel, te kis gyerek?!

– Hát az alfelembe vasnyársat dugtam, oszt’ nagyot ugrottam.

A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de a mint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztül szurta, összeszaggatta a hurkáját és meghalt; – a kis gyerek pedig lejött szépen a kéményből és elment haza.

VIII. A KIS GÖMBÖCZ.

Volt egyszer a világon, még a óperencziás tengeren is túl egy szegény ember meg egy szegény asszony, volt nekik három lányuk meg egy kis malaczuk. Mikor annyira zsönditették a kis malaczot, hogy két újjnyi zöld volt a hátán, megölték, a húsát felrakták a füstre, a gömböczöt pedig felkötötték a szelemenbe. – Ötőjöknek csak annyi volt a kis malacz húsa mint egy eper szem, már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböczre, azt mondja hát a legöregebb lányának:

Eredj csak fel lányom a padlásra, hozd le a szelemenből a kis gömböczöt, főzzük meg.

Felmén hát a lány a padlásra, a mint a szelemenből le akarja vágni a gömböczöt, csak azt mondja az neki:

– Hamm, mindjárt bekaplak! – oszt’ nem tréfált, hanem bekapta.

Lesték, várták oda lenn a lányt a gömböczczel, hogy jön-e már? jön-e már? de biz’ a nem halad. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:

– Eredj csak fel lányom nénéd után, oszt’ mondjad neki, hogy hozza hamar azt a kis gömböczöt!

Felmén hát a másik lány is, szét néz a padláson, de nem látja sehol a nénjét; avval oda mén a kémény mellé s leakarja vágni a kis gömböczöt, de az azt mondja neki:

– Már a nénéd elnyeltem, hamm, téged is be kaplak! – avval szépen bekapta.

Oda lenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat, mikor aztán megsokalta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:

– Eredj csak fel lányom, hidd le már a nénéidet; – azok az isten nélkül valók most bizonyosan az aszalt megygyet szemelgetik.

A mint felmén a kis lány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböcz:

– Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is be kaplak! – oszt’ bekapta azt is.

Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká, felment hát a nyútófával, hogy majd le hivja ő őket, de nem köszönik meg, mert elhányja a hátok a bőrt. – A mint felmén, azt mondja neki a kis gömböcz:

– Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – avval úgy bekapta, hogy még a kis újja se látszott ki. – A szegény ember pedig, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra; a mint oda mén a kémény mellé, azt mondja neki a kis gömböcz:

– Három lányod’, feleséged’ már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – és nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rosz kócz madzag már nem birt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböcz pedig leesett; azután hogy feltápászkodott, elkezdett gurúlni, gurúlt, gurúlt le a garádicson a földre.

A mint a kis kapun kigurúlt, kinn az útczán előtalált egy csoport kaszás embert, s az egész csoportot mind egy szálig bekapta. Avval gurúlt, gurúlt tovább, az ország úton előtalált egy regement katonát, azokat is minden bagázsiástól együtt bekapta. Megint gurúlt, gurúlt tovább. Nem messzire onnan az árokparton egy kis kanász gyerek legeltette a csürhét, a disznók szerteszélyel cserkésztek, a kis kanász gyerek pedig ott űlt az árokparton, s a bécsi bicskájával evett kenyeret, szalonnát. Oda mén hát a kis gömböcz a kis kanász gyerekhez s azt mondja neki:

– Már három lányt apjostól-, anyjostól-, meg egy csoport kaszás embert egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

Hanem a mint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböcz szájába, oszt’ kihasította; csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböczöt pedig ott hagyták az árokparton kirepedve.

Ha a kis gömböczöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna: az én kis mesém is tovább tartott volna!

IX. A HALÁL ÉS A VÉN ASSZONY.

Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, kidőlt bedőlt kemenczének egy csep oldala se volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy-egy ringyes-rongyos szoknya, ennek minden férczében korczában egy-egy csorda bolha, – s ezen bolha csordának az legyen a csordása, ki az én mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közűle csak egyet is elugrat: akkor az a bolha csorda iszonyú vérontásának legyen kitéve s csipkedjék agyon.

Hol volt, hol nem volt, volt hát a világon egy igen igen vén asszony, a ki öregebb volt az országútnál, vénebb volt az öreg isten kertészinél. Ez a vén asszony soha sem gondolt arra, még akkor se, mikor már a hamut is mamunak mondta, hogy még egyszer meg is kéne ám halni, hanem a helyett úgy megdolgozott, úgy lótott futott a gazdagság után; csetlett, botlott, sepert kotort, az egész világot el akarta nyelni, pedig nem volt senkije se, csak akkora se mint az öklöm. De volt is ám az igyekezetinek látatja, mert utóvégre úgy megszedte magát, úgy meghizakodott, hogy jobban se kellett; volt is annak a házánál kis fejsze, nagy fejsze, minden.

Egyszer azonban az ő nevét is kikérétázta a halál, el is ment hozzá, hogy elviszi magával; azonban a vén asszony sajnálta ott hagyni a gazdagságot, kérte hát a halált, könyörgött neki, hogy ne vigye még el egy darab ideig, engedjen még neki ne többet, csak tiz esztendőt, vagy csak ötöt, vagy csak egyet. De a halál sehogyse akart engedni, hanem azt mondta:

– Készülj hamar! oszt’ gyere, ha nem jösz, viszlek.

De a vén asszony nem hagyta fiára, csak kért, csak rimánkodott, hogy engedjen még neki valami kis időt, ha nem sokat is. A halál még se akart anuválni. Végre mégis addig árguválódott, rimánkodott a vén asszony, hogy a halál azt mondta:

– Na nem bánom, engedek hát három órát.

– Az nagyon kevés, mondja a vén asszony, hanem ne vigyél el ma, inkább halaszd holnapra.

– Nem lehet!

– No de mégis!

– Nem lehet!

– Ugyan már no!

– Na! ha olyan nagyon rád ásták, mondja a halál, nem bánom, legyen!

– Oszt’ még azt kérném, hogy hát izé… ird fel ide az ajtóra, hogy holnapig nem jösz el… legalább biztosabb leszek, ha ott látom az irást az ajtón.

A halál nem akart több időt tölteni, nem kötelőzködött tovább, hanem elővette a zsebéből a krétát s az ajtó felső részére felirta: holnap s avval elment dolgára.

Másnap reggel napföljötte után elment a halál a vén asszonyhoz, a kit még akkor is a dunna alatt talált.

– Na gyere velem! – mondja neki a halál.

– Nem addig van a! nézd csak mi van az ajtón!

A halál oda néz, látja rajta az irást, hogy: holnap.

– No jól van! – de eljövök ám holnap! avval eloldalpálozott.

A halál meg is tartotta szavát, mert a következő nap ismét elment a vén asszonyhoz, a ki még akkor is az ágyon nyujtózkodott, – de most se ment vele semmire, mert az most is az ajtóra mutatott, a hol az volt irva: holnap.

Ez igy ment egy hétig, egyszer azonban a halál unni kezdte ezt a múlatságot, azt mondja hát a hetedik nap a vén asszonynak:

– Na nem szedsz rá többet! – a krétára szükségem van, haza viszem! – avval szépen letörölte az ajtóról az irást, – holnap pedig, de jól megértsd holnap érted is eljövök s magammal viszlek!

A halál elment. A vén asszonynak pedig csak leesett az álla; már látta, hogy holnap vagy akarja vagy nem, de meg kell halni; félt, reszketett mint a kocsonya.

Már másnap reggel felé nem tudott hova lenni félelmében, bele bujt volna a halál elől az üres palaczkba is, ha lehetett volna. Találgatta, hogy hova bújjék; volt a kamorában egy hordó csorgatott méz, bele űlt abba s csak az orra, szeme, szája látszott ki belőle.

– De hátha ott is rám talál!? jobb lesz, ha a dunnába buvok.

Kijött hát a mézből s belebútt a dunnába a toll közé; de ezt sem javasolta magának; ki akart hát jönni a dunnából, hogy más jobb búvó helyet keres és a mint bútt kifelé, épen akkor toppant be a halál, a ki el nem tudta gondolni, hogy micsoda isten csodája lehet az az izé s úgy megijedt tőle, hogy majd kitörte a nyavalya s ijedségében úgy elszaladt, hogy még tán máig se ment felé se a vén asszonynak.

X. AZ ARANYHAJÚ TÜNDÉR KIRÁLYKISASSZONY.

Egyszer volt, hol nem volt, még a hideg óperencziás tengeren is túl, volt egy gazdag ember, volt annak egy legény fia, Józsinak hívták. Történt egyszer, vásár alkalmával, hogy az ember oda ád száz forintot a fiának, hogy menjen ki avval a vásárba, oszt’ a mit száz forintra tartanak, akármi legyen is, azt vegye meg. – No jól van. Kimén Józsi a vásárba, őgyeleg, ödöng előre hátra, hol ezt bámúlja, hol amazt; egyszer meglát egy kalanas tót előtt egy iczinkó-piczinkó takaros kis fapoharat, födele is volt, a mivel le volt csukva. Felveszi a gyékén ponyváról a fakanalak mellől a fapoharat, nézi, ürgeti, forgatja, de nem nyitotta fel a tetejét; egyszer csak azt kérdi:

– Hogy adja ezt a kis fapoharat?

– Száz forint, – mondja neki a tót.

Józsi nem szól semmit, csak kiolvassa a száz forintot, od’adja a tótnak, avval a zsebibe tette a fapoharat s elment haza.

Este, mikor már megvacsoráltak, de még ott űltek az asztal-szék mellett, kérdi tőle az apja:

– Hát fiam mit vettél a száz forinton?

– Én biz édes apám uram ezt a kis fapoharat vettem.

– Fitísd (mutasd) hát no! lássuk mi van benne.

– Biz én édes apám uram, még magam sem tudom.

Avval felnyitotta a tetejét, hát egy másik pohár van benne, akkurát olyan mint a külső; kiveszi, felnyitja annak is a tetejét, hát abban meg egy harmadik fapohár van, azt is felnyitja, abba’ meg a negyedik, negyedikben ötödik, ötödikben hatodik, hatodikban hetedik; mikor a hetediket is felnyitja: kiugrik belőle egy miknyi kis béka épen az asztal közepére, ott neki esik az ételmaradéknak, eszik, eszik, mintha ostorral vágnák. Hát nő ám csakhamar szemlátomást, eleinte akkora lett mint egy dió, majd mint egy tyúktojás, aztán mint egy lúdtojás; utóljára, – mikor már minden ennivalót megevett, a mi csak az asztalon volt, – akkorra lett mint egy igazi jó magyar kenyér. – A kik ott űltek az asztal körül, csak nézték, hogy mi lesz már ebből; egyszer csak, – el sem hinnék kigyelmetek, ha nem mondanám, – megszólal ám a nagy béka tiszta érthető emberi nyelven: „Hozzatok még többet is, mert nagyon ehetném!“

– Eredj fiam a kamorába, hozz a polczról egy kenyeret meg egy darab szalonnát.

Józsi elment, hozott. Mikor a béka azt is megette, azt mondja:

– Most már vessetek ágyat a kuczkóba, mert alhatnám.

Ágyat vetettek hát neki, a béka pedig ráfeküdt s aludt mint a tej.

Két-három nap aztán ott tanyázott a kuczkóban, de minthogy mindig evett, egyre nőtt: utóljára nem fért ott se, hanem kitránczporálták a szalmás szinbe, ott csináltak neki jó helyet. Hét nap alatt akkorára nőtt mint a legnagyobb ökör; akkor aztán megköszönte a szállást, gazd’uram jó’karatját: avval elment világgá; ment, mendegélt, egyszer előtalált egy nagy tavat, abba bele ment.

Hanem e napságtól fogva a gazda ember vagyona mindég alább-alább szált, nem tudta elejét venni semmi-lötte képen; hijába igyekezett, majd az orrával túrta a földet, – de biz az nem használt semmit; utóljára így maradt ni! mint az újjam. Azt mondja hát ekkor az ember a fiának:

– Na fiam! én már nem tudlak miből tartani, eredj, menj világgá, próbálj szerencsét, majd csak megélsz valahogy. Mink pedig itthon anyáddal, ha dolgozunk, nem halunk meg éhen.

Józsi aztán felkászolódott, ment, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó dúr; egyszer előtalált egy királyi várost. Bemén a királyi udvarba, hát megfogadják kocsisnak. Eleinte nagyon jól ment a dolga, a királynak a legkedvesebb kocsisa volt; hanem egyszer a királynak feljött a habókja, meg akart házasodni, pedig már nem volt valami fiatal ember, aligha át nem ugrotta már az L-et. Hivatja hát Józsit fel a palotába s azt mondja néki:

– Na fiam! ha te a tündér királykisasszonyt nekem elő nem hozod: menten minden teketória nélkül felakasztatlak!

Szegény Józsinak erre a szóra csak leesett az álla; mit csináljon? merre menjen? hisz azt se tudja bű-é bá-é, annyit se tud, hogy merre lakik. No de ennek meg kell lenni, ha törik szakad, mert a király parancsolta. Felkészült hát Józsi az útra, a király adott neki egy tarisznya pénzt, három kenyeret meg egy lovat. „Na, – gondolta Józsi magában, – még ebben tart, csak találok olyan embert, a ki útba igazit!“ Mikor aztán felkászolódott, felűlt a lóra, ment, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, egyszer előtalált egy fehér kutyát.

– Ugyan az isten áldjon meg! mondja neki a fehér kutya, adjál egy kis ennivalót! már hét álló esztendeje, hogy nem ettem egy falatot; annyira vagyok már, hogy a bélem a gerinczemhez szárad.

Józsi megszánta, adott neki egy kenyeret.

– Jó tét helyébe jót várj! Éhén van a farkam, húzzál belőle három szál szőrt; mikor szorúltságban leszel, csak rázd meg azt, ott leszek én abban a tapodtatban.

No jól van. Józsi kihúz három szál szőrt, bele teszi a tarisznyába, avval azt kérdi tőle:

– Ugyan nem tudnád megmondani: merre van tündér ország? oda akarnék én menni.

– Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest keletre, arra találsz egy nagy folyó vizet, annak a partján egy tüske bokor közt van felakadva egy hal: attól kérdezd meg, az aligha nem tudja.

Ment aztán Józsi egyenest keletre, nagy sokára végre valahára megtalálta a nagy folyó vizet; a mint ott lovagolt part mentiben, hát látja, hogy egy tüske bokor közt ott viczkándozik egy nagy hal, de sehogy nem bír kiszabadulni. A mint meglátja Józsit, hogy ott lovagol, megszólitja:

– Ugyan az isten áldjon meg! szabadits ki e közül a tüske bokor közül; már hét álló esztendeje, hogy itt vergődök, még se tudok kiszabadúlni, – azóta senki de senki nem járt erre, hogy kivett volna innen.

Józsi megszánta szegény fejét, leszállt a lóról, kivette.

– Adjál egy kis ennivalót, olyan éhes vagyok, hogy a szememmel is alig látok.

- Éhén van egy kenyér, oda’adom ezt, jól lakol vele.

– Hát aztán igaz! majd el is felejtem kérdeni: mi járatban vagy?

– Én bizony tündér országot keresem; nem tudnád megmondani: merre esik?

– Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest keletre, arra találsz egy nagy hegyet, annak a tetején van tőrbe esve két galamb, minden éjjel ide hallott a sirásuk: azok aligha meg nem tudnák mondani… Hanem várj egy kicsit! innen a farkam mellől végy le három hal-pénzt, ha megszorúlsz valaha, rázd meg: ott leszek én abban a tapodtatban.

Józsi aztán levett három hal-pénzt, bele tette a tarisznyába; avval a halat eleresztette a vizbe, maga pedig felült, ment, mendegélt, hetedhét országon is keresztül, egyszer csak elötalálta a nagy hegyet. A lovát kipányvázta a fübe, maga pedig felmászott a hegy tetejére. Hát látja, hogy a két kis galamb ott sipákol a tőrben.

– Jaj szabadíts ki, ha van benned szánakozó lélek! már hét álló esztendeje, hogy ebbe a tőrbe estünk, azóta senki, de senki egy teremtett lélek se járt erre, hogy kiszabaditott volna bennünket.

Józsi megszánta szegényeket, kiszabaditotta a tőrből.

– Tudom, hogy éhesek vagytok; netek itt ez a kenyér, lakjatok jól vele.

Azok szegények avval az éhes hassal hozzá láttak amúgy Magyar Miskásan, a legutólsó morzsáig mind megették.

– No te szegény legény ugyan jól tettél velünk, hanem mink se maradunk adósok, jó tét helyébe jót várj! Húzz ki a farkunkból három-három szál tollat, oszt’ ha valaha szorúltságod lesz, rázd meg: ott leszünk mink abban a tapodtatban, a hogy lehet: segitünk rajtad.

Józsi tehát kihúzott mind a két galamb farkából három-három tollat, eltette a tarisznyába, aztán azt mondja nékik:

– Nem tudnátok megmondani: merre esik tündér ország? oda akarnék menni.

– Dehogy nem! dehogy nem! hisz oda valók vagyunk mink. Csak ülj fel a lóra, aztán gyere utánunk.

Józsi felült a lóra, a két galamb szállt előtte, ő meg utánok, repült mint a szél. Heted napra elértek tündér országba.

Uram fia! ha látott valaha szépet, a volt a másik. A patakokban mindnyájában tej meg méz folyt, még csak a fű is selyemből volt, a szebbnél szebb kertekben gyönyörübbnél gyönyörübb virágok voltak mind csupa drága kövekből; minden fának a dereka meg az ága ezüstből volt, a levele meg aranyból, rajtok a töméntelen sok gyümölcs, virág, hogy majd letörte az ágát; a virágokon a harmat mind csupa gyémántból volt. Na hiszen volt mit nézni Józsinak, mert hát ő még olyat teljes világ életében, mióta az anyja a szárazra tette, soha de soha nem látott! Nézte is ám ugyancsak, szintúgy dülyedt a látókája. Mikor aztán betelt a nézésivel, elindúlt; ment, ment, egyszer előtalált egy rémitő szép palotát, olyan volt, hogy a mit csak addig látott palotát, egy se illett volna mellé még csak disznó-ólnak se; a fala ezüstből volt, az ablakok rajta gyémántból, a teteje merő aranyból, a kapuja meg a többi ajtó a leggyönyörűbb drága kövekkel volt merevén kirakva. Ebben a palotában lakott az aranyhajú tündér királykisasszony egyes-egy maga; akkor is ott könyökölt egy ablakban; olyan gyönyörű volt, hogy annak se látta még ember mását. A haja tiszta arany, a szeme mint a bogár, az orczája mint a rózsa, a karja meg más egyebe mint a leesett hó; még tán a képíró se tudott volna szebbet rajzolni! A mint ez a gyönyörű teremtés meglátta Józsit, abban a pillanatban leszaladt hozzá, megölelte, megcsókolta.

– Na szivem szép szerelme! te az enyém, én a tied mind halálig! itten élünk mint hal a vizben.

– Jaj szívem szép szerelme! nem maradhatok én itten, mert engem ez s ez király küldött teéretted; hanem most már jösz-e velem vagy sem?!

– Jaj szívem szép szerelme! egyszer oda voltam ebbe’ s ebbe’ a tóba’ fürdeni, ott a vízben elveszett a gyűrűm, míg az elő nem kerűl, nem mehetek innen sehova.

– Oh szivem szép szerelme, ha csak az a baj! megkeritem én azt!

Akkor aztán az aranyhajú tündér királykisasszony felvezette Józsit a palotába, adott neki húst, bort, jól tartotta. Mikor aztán Józsi jóllakott’ s kipihente magát: felűlt a nyeregbe, elment annak a tónak a partjára, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony elvesztette a gyűrűjét. Ott előkereste a tarisznyából a három halpikkelyt, megrázta, hát abban a szempillantásban ott termett az a hal, a melyiket a tövis bokor közül szabaditott ki.

– Mi baj, kedves gazdám, mi baj?!

– Se több, se kevesebb, mint az, hogy mikor az aranyhajú tündér királykisasszony ebben a tóban fürdött, a vizben elvesztette a gyűrűjét; – azt kerítsd nekem elő!

– Jaj lelkem teremtette! nem olyan könyű dolog ám a! mert a mint a gyűrű kiesett az újjából, egy irtoztató nagy béka felkapta, elnyelte.

– Hídd elő hát legalább azt a nagy békát.

– Azt megtehetem könnyen.

Avval a hal usgyé! eltűnt a vízbe; nem sok idő múlva éhén jön, czammog utána a nagy béka. Hát uram fia! épen az a nagy béka volt ez, a melyiket Józsiék tartottak; mihelyest meglátta Józsit, tüstént megismerte.

– Hát te hol jársz itt, a hol a madár se jár?!

– Én bizony egy elveszett gyűrűt keresek; ez a hal azt mondja, hogy te találtad meg.

– Nem tudom én; nézzük meg.

Akkor elkezdett hányni, hát csakhamar kiokádta. Józsi épen felakarta venni, hát csak elő ugrik ám egy nyúl egy bokorból, felkapta a gyűrűt, avval usgye fúre, úgy ellógheczölt vele, mintha puskából lőtték volna. Nosza Józsinak se kell több, előkapja a tarisznyából a három szál szőrt, a melyiket a kutyától kapott, megrázza: hát csak ott terem a nagy fehér kutya.

– Mi baj, kedves gazdám, mi baj?!

– A hol az a nyúl, fogd meg; egy gyűrűvel szaladt el.

A mint a kutya ezt meghallotta: aló vesd el magad! utána a nyúlnak, ugyancsak rugaszkodik ám. Nem sokára elérte, széttépte, visszahozta a gyűrűt. Józsi aztán az újjára húzta s visszament vele az aranyhajú tündér királykisasszony palotájába.

– Na szivem szép szerelme, itt a gyűrű! most már gyere velem.

– Oh szívem szép szerelme nem mehetek addig, míg nekem az élet- meg a halál-forrásából egy-egy korsó vizet nem hoz valaki. Az pedig olyan helyen van, hogy oda, ha csak szárnyon nem jár mint a madár, nem juthat senki.

Józsi gondolkodóba esett; egyszer csak eszibe jut, hogy attól a két galambtól, a melyiket a tőrből megszabaditott, kapott ő három-három tollat; előkereste hát azokat a tarisznyából, megrázta jó erősen, hát mind a két galamb egyszerre ott termett mint a parancsolat.

– Mi bajod van, kedves gazdánk?!

– Jaj van nekem olyan, hogy csak az isten a megmondhatója!… Hanem tudjátok-e hol van az élet- meg a halál-forrása?

– Tudjuk.

– Na hát hozzatok nekem mind a kettőből egy-egy korsócskával.

– Jaj nem olyan könynyű dolog ám a! kivált a halál- forrásából hozni, mert ha az rácseppen valamire; azonnal megég, meghal abban a pillanatban! No de mégis, ha csak szerét tehetjük, neked hozunk belőle akárhogy is!

Avval Józsi od’adott két ezüst korsót a két galambnak, azok elrepültek; szálltak sebesen mint a gondolat, vagy még tán annál is sebesebben, egyszer elértek egy nagy hegyet, nem elég volt, hogy csupa üvegből volt, hanem a mellé még olyan meredek volt, hogy az ember, ha emilyen másforma hegy lett volna is, ezerszer törte volna ki a nyakát, ha rajta mászkált volna. Mondom, hát annak az irtóztató magas hegynek a legeslegtetején volt két forrás, az egyikben az élet-vize, a másikban a halál-vize úgy buzgott, úgy suhogott mint a vasfazékban, mikor forralják. A két galamb hát felszállott, aztán az egyik korsót meritették teli az egyikből, aztán meg a másikat a másikból. Mikor készen voltak vele, jó formán ki se pihenték magokat, repültek vissza, átadták Józsinak a két korsó vizet. Annak se kell egyéb, szaladt fel vele lóhalálában a palotába.

– Na szívem szép szerelme! itt van már a mit kivántál, – most már gyere velem.

– Jaj szívem szép szerelme! nem mehetek addig, mig ezt a palotát kertestől mindenestől, így a mint van: úgy el nem viszszük, hogy csak egy szeg se maradjon itt belőle!

Na szegény Józsinak ha nem volt eddig bánatja, lett most; csak leesett az álla, mint a kit akasztani visznek; búsúlt, búslakodott, még az étel se esett jól; mit csináljon? mi tévő legyen? azt csak a jó isten tudja, hisz olyan munka az, hogy ezer kocsinak is elég volna száz esztendeig, még akkorra se hordaná el mind egy czitökig. Egyszer csak eszibe jut, hogy van neki valami egyetmása, hát ha azok közül egyik vagy másik tudna rajta segiteni; előveszi hát a tarisznyáját, kiveszi a tollakat, megrázza: egyszerre csak ott terem a két galamb.

– Mi baj, kedves gazdánk, mi bajod érkezett?

– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mondjátok meg, hogy vigyem én el innen egyes egy magam ezt a palotát?!

– Mink nem tudjuk; ha tudnánk mért ne mondanánk!

No itt nem nyert semmit, elővette hát a három halpénzt, megrázta őket, hát egyszerre csak ott terem a hal.

– Mi baj, kedves gazdám, mi bajod érkezett?

– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mond meg nekem, hogy vigyem én el innen egyes-egy magam ezt a palotát?

– Én nem tudom; hogyha tudnám, mért ne mondanám!

No itt se nyert semmit; még csak a három szál szőr volt, melyet a kutyától kapott, hanem bízott is benne akár a kőfalba; előveszi hát, megrázza, – egyszerre csak ott terem a nagy fehér kutya.

– Mi baj, kedves gazdám, mi bajod érkezett?

– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mond meg nekem, hogy vigyem én el innen egyes-egy magam ezt a palotát?

– Óh! hát csak az a baj? soh’se búsúlj biz azon oly nagyon. Van nekem otthon egy arany vesszőm, – várj, mindjárt elhozom, – avval kell mind a négy sarkát háromszor-háromszor megütni, egyszeribe egy arany almává lesz. Ha oszt’ azt akarod, hogy megint palota legyen belőle: ütögesd meg vele köröskörül az arany almát, tüstént palota lesz.

No jól van. Egyszeribe eltünt a kutya; de már annyi idő múlva, mig az ember százig olvasna, újra ott volt.

– Nem jöhettem hamarább, a gyerekek, a mint játszottak vele, elhányták, vetették, keresni kellett. Itt van, fogjad, – aztán csak úgy tégy vele mint a hogy’ mondtam!

Ekkor aztán felment Józsi a palotába az aranyhajú tündér királykisasszonyhoz, oszt’ azt mondja neki:

– Na szívem szép szerelme nincs már semmi baj, a mi volt is elmúlt! gyere velem, elviszszük a palotát is kertestől mindenestől.

Avval megölelte, megcsókolta; aztán lement az istálóba, felnyergelte a lovát, az aranyhajú tündér királykisasszonyt felűltette a nyeregbe, maga pedig megkerülte a palotát, az aranyvesszővel megütötte háromszor-háromszor mind a négy sarkát: egyszeribe hűlt helye lett kertnek, palotának, mindennek, csak ő volt ott a nagy pusztaságon meg a lány a lovon, a lába előtt meg ott volt egy aranyalma. Józsi felvette az aranyalmát, beletette a tarisznyába; avval felűlt ő is a lóra, mentek, mendegéltek hetedhét országon keresztűl, míg egyszer csak haza értek a király udvarába.

Kinek volt nagyobb öröme mint a királynak, mikor a szép aranyhajú tündér királykisasszonyt meglátta! nyúlat lehetett volna fogatni a vén bolondal. Nosza futtatta a szolgákat ide is, oda is vendégek után, hogy jöjjenek, de ízibe, mert lakodalom lesz. Aztán felhívatta Józsit a palotájába; az aranyhajú tündér királykisaszony, hogy hogy nem, rálötyintett abból a vízből, a melyik a halál-forrásából való volt; a szegény Józsi egyszeribe abba a szempillantásban összeégett s meghalt. – A vén királyt majdhogy a nyavalya nem törte ki bánatjában, búsúlt, buslakodott, sajnálta a jó szolgát.

– Soh’se szomorkodj’ biz azért, – mondja neki az aranyhajú tündér királykisasszony, – mindjárt nem lesz annak semmi baja!

Avval elővette a másik korsót, ráöntötte a vizet; egyszeribe feltámadt, még hétszerte szebb és fiatalabb lett, mint ezelőtt volt. A vén király megkívánta, s azt mondta az aranyhajú tündér királykisasszonynak, hogy őtet is fiatalítsa meg; az hát ráönti a halál-vizet, egyszeribe megégett mint a száraz rőzse, – hanem a másik korsóba nem volt egy csep se, nem támaszhatta fel; mit volt mit tenni, eltemették, – még pedig nagy pompával.

Minthogy a megboldogúlt királynak nem volt semmi feje foka, Józsira maradt egész országa. Ő aztán, már mint király, elbontatta a régi palotát, a tarisznyából előkereste az aranyalmát, az aranyvesszővel köröskörül veregette, hát uram fia! akár hiszik kigyelmetek akár nem, – a réginek a helyére tűstént ott termett az a gyönyörű palota, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony lakott, kertestől mindenestől, úgy a hogy’ amott állott; itt is olyan szép volt, hogy hét országból jártak csodájára. Az aranyhajú tündér királykisasszonyt aztán Józsi elvette feleségűl, mielőtt a lakodalmat ellakták volna, elmentek az apjáért meg az anyjáért, azokat is elhozták magokhoz az ezüst palotába. Éltek boldogúl, a királynénak gyönyörű aranyhajú gyermekei lettek, még tán most is élnek mindnyájan, – ha meg nem haltak.

XI. AZ MÁR NEM IGAZ!

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt egy szegény ember, volt annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országában, hogy annak adja a lányát, a ki előtte olyat tud mondani, a mit ő el nem hisz; meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, a kit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz, megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királylyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy ereszszék be tüstént. – Pedig már ekkor annyi királyfi meg isten tudja micsoda nagy úr megfordúlt a király előtt, – a kik közül mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, – mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten; de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, a mit a király el ne hitt volna. – Bemén hát Péter a királyhoz, köszön neki:

– Jó napot adjon isten, király uram!

– Adjon isten neked is fiam! hát mi járatban vagy?

– Én bizony házasodni akarok, uram király!

– Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?

– Tudja az isten! majdcsak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is.

– Elhiszem fiam, – mondja a király.

– Aztán meg van három darab marhánk is.

– Azt is elhiszem.

– Most nem régiben a tőzek annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.

– Elhiszem.

– Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.

– Elhiszem.

– Mink aztán kihordtuk a dudvát három hétig két kocsin.

– Elhiszem.

– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.

– Elhiszem.

– Mikor már ez is meg volt, haza mentem, megmondtam az apámnak.

– Elhiszem.

– Akkor aztán én, az édes apám, meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.

– Elhiszem.

– Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre fordítottuk.

– Elhiszem.

– Azután a földünket tele szórtuk fű maggal.

– Elhiszem.

– Oszt’ olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem!

– Elhiszem.

– Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.

– Elhiszem.

– Aztán a fölséged öreg apját megfogadta kanásznak!…

– Hazudsz! akaszt….! hanem a királynak hirtelen eszébe jutott fogadása, rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a hire, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt lé, meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!

XII. A KIS GYERTYA.

Volt a világon egyszer egy öreg ember, volt annak két fia. Egyszer az öreg ember beteg lett, ágyba esett. Mikor már érzette magában, hogy nem sokára elvágják alatta a gyékényt, oda hivatta a fiait maga elébe.

– Na fiaim, én már meghalok, hanem nem hagylak titeket se semmi nélkűl. Ott az asztal alatt van egy gödör, abban a gödörben van egy nagy vasas láda: az tele van aranynyal, ezüsttel; a ládafiában meg van egy kis gyertya. Majd ha meghalok, vegyétek ki a ládát; tied legyen öregebb az arany meg az ezüst, tied pedig te kisebb a ládafiában levő kis gyertya; – mind a ketten megéltek abból holtig. Átkozott legyen pedig az mind ezen mind a más világon, a ki úgy nem osztozkodik, mint a hogy mondtam!

Az öreg alól aztán nem sokára kirántották a pokróczot, meghalt. A fiai pedig hívattak papot, kántort, deák-gyerekeket; a pap elprédikálta, a jó fizetésért úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr; a kántor meg a deák-gyerekek elénekelték annak rendje és módja szerint.

Másnap az osztozásra kerűlt a sor; a fiak elvették a helyéről az asztalt, a táblát felfeszítették, a gödörből nagy ínnal-kínnal kiemelték a nagy vasas ládát; felnyitották, hát telisded-teli volt aranynyal meg ezüsttel, oszt’ a fiókjában is ott volt a kis gyertya, de csak akkora volt, mint a kis újjam.

– Hát most már mi tevők legyünk? – kérdi az öregebb testvér.

– Hát elosztjuk úgy, a mint az apánk meghagyta; a kendé lesz bátya az arany meg az ezüst, az enyim meg a kis gyertya!

Úgy is tettek. Az öregebbé lett a kincs, a kisebbiké meg a kis gyertya; hogy ilyen szépen minden zsörtölődés, czivakodás nélkűl megosztozkodtak: az öregebb csináltatott a testvérének egy pár szép ruhát, azonfelűl adott neki száz aranyat.

– Na bátya köszönöm ezt is, evvel se tartozott volna kend. Én elmék világgá szerencsét próbálni Isten megáldja kendet!

Avval az újjasa zsebébe tette az apai örökségkép’ rámaradt kis gyertyát s útnak indúlt; ment, mendegélt egyenest az orra után, estére kelve egy csárdába tért be, hogy ott marad éjszakára. – Leűlt egy hosszú asztal egyik végéhez, – a másiknál épen négy kártya-spiller kártyázott pénzre; – mindjárt vacsorát parancsolt, evett, ivott dosztig. Mikor jó’ lakott, megfizette a vacsora árát; az a négy kártya-spiller pedig, a ki ott az asztal másik végén kártyázott, meglátta, hogy az aranynyal fizetett.

– Hó! – gondolták magokban, – ez nem valami félbolond ember! még aranynyal fizetett! Jó lenne ezt egy kicsit befűsűlni!

Oda ment hát mind a négy hozzá, erőltették minden módon, hogy csak menjen velök kártyázni, hisz egy-két krajczár nem a világ, avval bizony nem sokkal lesz szegényebb az ember; oszt’ meg hátha nyerni talál, az meg ugyancsak jó ám! elfér zsákon a fólt. A mi legényünk eleinte csak szabódott, csak szabódott; mikor aztán látta, hogy ezektől ugyan nem menekszik, míg csak be nem rántják, azt mondja nekik: