MÁSODIK FEJEZET. A propædeutikus (előkészítő) diszciplinák.

8. §. A pszichológia tárgya és feladata.

A pszichológia az emberi lelki élet törvényeiről szóló tudomány. Tárgya tehát az emberi szellemi élet maga, azaz gondolkodásunk, érzésünk és akarásunk, szóval mindaz, amit mint lelki tevékenységet naponkint és óránkint átélünk, ami nekünk mint ilyen élmény közvetlenül adva van és ismeretes. A pszichológiának ennélfogva mindig csak eseményekkel, mindig valami történéssel van dolga, sohasem a nyugvó levéssel. Az ezen általunk átélt pszichikai jelenségek szubsztanciális, megmaradó hordozójára vonatkozó kérdés, az a kérdés, hogy ezek a tevékenységek egy megmaradó, az élmények váltakozásában változhatatlan lelki lényegből indulnak-e ki, nem tartozik a pszichológiára, hanem a metafizika vagy ontológia problémája. Természetesen ugyanoda tartozik a lélek székhelyére, egyszerűségére és halhatatlanságára vonatkozó probléma. Mind e dolgokról a különböző vallásrendszerek állíthatnak dogmákat, melyek a vallásos autoritás erejénél fogva az illető hitvallás híveinél hitelre találnak. Mind e dolgokról a tudományos filozófia beható vizsgálatok alapján hipotéziseket állíthat fel. A pszichológiát mindez nem érinti; ő átkutatja az emberi lelki életet, amely a legkétségtelenebb tények egyike, amelyeket ismerünk, igyekszik folyamatait a legegyszerűbb elemekre visszavezetni és a bennük ható törvényeket kifürkészni, teljesen függetlenül minden teológiai dogmától és metafizikai hipotézistől.

A pszichológia ezzel semmikép sem támad valamely dogma vagy valamely metafizikai hipotézis ellen. A lelki életre vonatkozó kutatása ellenkezőleg érvényes marad minden metafizikai és teológiai dogmára. A pszichológia époly kevéssé tud felvilágosítást adni a lélek lényegéről, mint ahogy a mechanika sem tud az erő lényegéről. Itt is, ott is csak a történés törvényét keresik. A pszichológia tehát merőben tapasztalati jellemét tekintve, valamint módszereiben is nagyon közeledik a természettudományokhoz, de a tárgyára való vonatkozásban ezektől elkülönítve marad. A pszichológiának itt előadott felfogása, valamint függetlensége minden metafizikától a legutóbbi évtizedek vívmánya.

A hit a testtől különböző lélekben, amely a halál után elhagyja a testet és aztán önálló létet él, mélyen bele van gyökerezve az emberi természetbe és tényleg megtalálható a legprimitívebb, a legalacsonyabb kulturális fokon maradt népeknél is. A világnak csaknem minden vallási rendszere dogmává emelte ama hitet, amely mint magától értetődő kiindulópont átment sok filozófiai rendszerbe is. Ennek megfelelőleg a pszichológia mint a lélekről való tanítás az ókor, a középkor és az újkor rendszereiben egy része a metafizikának vagy ontológiának. Emellett azonban már aránylag korán megtaláljuk a tényleges lelki életnek működése közben való megfigyelését is. Plato és Aristoteles roppant fontos adalékokkal járultak hozzá, nemkülönben Hippokrates az orvos és iskolája, valamint az ókor későbbi filozófiai iskolái, a sztoikusok, epikureusok (különösen Lucretius, a költő-filozófus) és a neoplatonikusok (különösen Plotinus). Még a középkor scholasztikus filozófiája sem volt ebben – mint Siebeck kimutatta – teljesen terméketlen. Az újabb kor kezdete óta ezt a feladatot mind energikusabban vették kezükbe. Miután a tizenhetedik és tizennyolcadik században angol gondolkodók, mint John Locke, George Berkeley, David Hume, Adam Smith beható taglalással hatalmasan előbbre vitték a tényleges lelki élet ismeretét, 1829-ben James Mill (a híres logikus és közgazdász J. St. Mill apja) Analysis of the Phenomena of the Human Mind című munkájában létrejött a lelki életnek első, metafizikától mentes előadása. Tudománnyá az empirikus pszichológiát Herbart emelte, aki azzal a kísérlettel is megpróbálkozott, hogy a matematikát a lelki élet jelenségeire alkalmazza.

Herbart nagy tanítványa, H. Lotze 1852-ben megjelent orvosi pszichológiájában a lelki életet fiziológiai kísérő jelenségeivel való kapcsolatban mutatta be. Csakhamar ezután Fechner és Wundt pontosabban megvizsgálták ezt a kapcsolatot részleteiben és egyúttal vállalkoztak arra, hogy a lelki élet jelenségeit alávessék a kísérletnek. Mindkét utóbbi gondolkozó megérdemli, hogy a modern pszichológia alapítóinak neveztessenek. Wilhelm Wundt egyfelől Grundzüge der physiologischen Psychologie című művében (először 1874-ben jelent meg, azóta számos újabb kiadást ért, magyarra is lefordította Rácz Lajos), másfelől az első kísérleti pszichológiai intézet megnyitásával Lipcsében (1879) hatalmas lökést adott a további munkálkodásnak, melyet ő maga a leghathatósabban mozdít elő. A lipcsei intézet mintájára Németországban, Franciaországban, Angolországban, Olaszországban, különösen pedig Amerikában számos hasonló intézet alakult, melyekben serényen dolgoznak a lelki élet felkutatásán.

Ezen a módon a pszichológia önálló, minden filozófiai spekulációtól független tapasztalati tudománnyá vált, mely arra van hivatva, hogy mindazoknak a tudományoknak, melyek a szellemi élettel foglalkoznak és amelyeket újabb időben a szellemi tudományok neve alatt szokás összefoglalni, alapvetéseül szolgáljon. Emellett bizonyos módszerek és irányok fejlődtek ki, melyekkel az olvasót most meg akarjuk ismertetni.

9. §. A pszichológia módszerei és irányai.

Mint minden tapasztalati tudománynak, a pszichológiának is elsősorban a tények lehetőleg gazdag összegyüjtése a fontos. Erre a legközelebb eső mód a végbemenő jelenségek megfigyelése. Ez a megfigyelés azonban a pszichológiában lényegesen más, mint a természettudományokban. A pszichikai jelenségeket nem lehet mint a természeti jelenségeket érzékeinkkel észrevenni, csak valamennyiünk előtt ismeretes, de közelebbről le nem írható módon közvetlenül át lehet élni. Tapasztalatból csak azokat a pszichikai folyamatokat ismerem, amelyeket magam átéltem a saját tudatomban. Hogy tényeket gyüjthessek tehát, meg kell figyelnem azt, amit belsőleg átélek és alávetem ezt az ítéletemnek. A pszichologus számára tehát a legfontosabb és leginkább alapvető forrása a tanulságnak saját pszichikai élményeinek megfigyelése, vagyis az önmegfigyelés. Az önmegfigyelés módszere, melyet az önmegfigyelés angol szavával (introspection = belenézés) introspektiv módszernek nevezünk, tehát az első és a legfontosabb.

Az introspektiv módszernek azonban önmagában sokféle nehézsége és ellentmondása van. Pszichikai élményeim megfigyelése maga is öntevékenység és ezért lelki tevékenységeink belső összhangját tekintve, módosítólag kell hogy hasson a megfigyelendő jelenség lefolyására, ezt megváltoztassa és megszakítsa. Ha egy haragkitörés közben meg akarnám magamat figyelni, akkor a harag abban a pillanatban elpárologna. Sokan ezért az önmegfigyelést lehetetlennek tartják és ennek megfelelően az introspektiv módszert hasznavehetetlennek. Ez a nézet azonban nem helyes. Elemi élmények, mint érzéki észrevételek, egyszerű érzéki és esztétikai érzések némi gyakorlattal közvetlenül megfigyelhetők, anélkül, hogy ez a megfigyelés lényegesen változtatna rajtuk. Komplikáltabb folyamatok pedig az emlékezetekben rekonstruálhatók és így utólag megfigyelhetők. Itt a megfigyelés zavaró hatása csaknem egészen elesik, mert az introspekció az emlékezettel egybeesik.

A megfigyelt tényeket azután széttagolásnak, vagyis analizisnek kell alávetni és ebben az analizisben áll ezidőszerint a pszichológus főtevékenysége. Minden folyamat ugyanis, amelyet valóban átélünk, közelebbi vizsgálatra összetettnek mutatkozik és most már arra kerül a sor, hogy kikutassuk azokat az elemi folyamatokat, amelyekből a megfigyelt folyamatok állnak és keletkeznek. Az introspektiv módszerhez tehát hozzátartozik mint lényeges alkatrésze a széttagolás vagy analizis.

Az introspectiv módszer alapján végrehajtott analizis aránylag hamar eléri határát. Valamely tárgynak a szem által való észrevevése például úgy tűnik fel az önmegfigyelés előtt, mint egyszerű, további tagolást nem kívánó folyamat. Már most itt lép közbe nagy sikerrel a kísérlet és segít abban, hogy az analizist folytassuk az önmegfigyelés határain túl.

A kísérleti módszer a pszichológiában épúgy, mint a természettudományokban abban áll, hogy a pszichikai folyamatok keletkezésére való föltételek célzatosan és tervszerűen előidéztetnek és pedig úgy, hogy önkényesen lehet őket úgy quantitativ, mint qualitativ tekintetben variálni. A pszichológiai kísérlethez rendszerint két személy kell, a kísérletező és a megfigyelő. A kísérletező idézi elő a feltételeket és variálja őket, anélkül, hogy a megfigyelőnek tudomása lenne a variálásról. A megfigyelő ezután részint szavakkal, részint előre megbeszélt jelekkel jegyzőkönyvbe mondja benyomásait. A megfigyelőnél természetesen megint csak az önmegfigyelés dolgozik és valóban csak bizonyos gyakorlat után sikerül a hibaforrásokat kiküszöbölni és biztos eredményeket elérni. Minden pszichológiai kísérletre jellemző, hogy csak a kísérletek nagy száma, több kísérletezővel végrehajtva nyujt használható eredményeket. Itt tehát különösen nagy kitartásra és egészen különös pontosságra van szükség. Ugyanazon a területen tehát éveken át folytatják a kísérleteket és megváltozott föltételek mellett ismétlik. Fontos továbbá, hogy a nem sikerült kísérleteket, vagyis azokat is feljegyezzék, melyek nem vezettek a várt eredményre.

A kísérleti módszer az utóbbi évtizedekben nagy mértékben tökéletesedett és számos igen komplikált készüléket állított elő, melyek a kísérleteket megkönnyítik és eredményeiket exaktabbá teszik. Különösen az érzéki észrevételek analizise dolgában ez a módszer nagy eredményeket tud felmutatni. Ma már tudjuk, hogy egy látási észrevétel létrejövetelében nagy szerepet játszanak a recehártya érzékei mellett a szem mozgásai és az ezzel előálló izom-érzetek. Ugyanez az eset áll a tapintási érzetekre is. Általában a kísérleti módszer útján jutott napfényre az izom-érzetek nagy fontossága és ezáltal lelki életünk természetéről való fogalmunk a legmélyrehatóbb változásokon ment keresztül. A kísérleti módszerrel derítették fel továbbá nagy mértékben a képzetek időbeli lefolyását, az asszociáció törvényeit, az emlékezet teljesítményeit, az érzések tanát, különösen az ütőér-mozgásokban általuk előidézett változásokra való tekintettel, végül az elemi esztétikai érzéseket is s remélni lehet, hogy a közös munkának ezen a téren még számos felfedezés fog sikerülni.

Az introspektiv és a kísérleti módszer mellett nem fontosság nélküli forrása a tanulságoknak a mások megfigyelése sem. Ilyenkor természetesen sohasem lehet közvetlenül megbeszélni a pszichikai jelenséget, hanem csak testi kifejeződését a mozgásban, arckifejezésben és beszédben. Magának a jelenségnek feltártnak kell lennie és ebben megint a megfigyelő saját élményei adják az alapot; különösen tanulságosak az ilyen megfigyelések gyermekeken és olyan egyéneken, akik számára a természet egy kegyetlen kísérlete elzárta a megismerés forrásainak egyikét. Vakon születettek, süketnémák és a nem nagyon ritka siket-néma-vakok ebben gazdag tanulságot nyújtanak s az ilyen egyének gondos megfigyelésének nem jelentéktelen felvilágosításokat köszönünk. Különösen a siketnéma-vak Bridgman Laura, Keller Helén1) és Heurtin Mária rendkívül tanulságos nevelésére kell utalnunk, akiknél bámulatos módon mutatkozik, mire képes egyedül a tapintást érzék és milyen fontossága van a szavakkal való beszédnek a gondolkodás fejlődésére.

Az introspectiv módszerrel, mondottuk már, a legszorosabban össze van kötve az analizis, amely a megfigyelt folyamatokat elemeikre bontja. A pszichikai folyamatok mindig csak valami történést, sohasem megmaradó levést jelentenek s ez eseményszerű, természetüknél fogva az analitikus szemlélés önmagától megy át a genetikus szemlélésbe, amely a lelki életet mintegy fejlődési sorozatot fogja fel és azt kérdezi: melyik folyamat az első, a legeredetibb. Az a kérdés, hogy miből áll egy folyamat, elkerülhetetlenül ahhoz a kérdéshez vezet, hogy mikép és miből keletkezik.

A genetikus szemlélési mód azonban önmagától túlvezet az egyes tényen és arra kényszerít, hogy a társadalmat, amelyben az ember él, mint lelki fejlődésének fontos tényezőjét szintén tekintetbe vegyük. Amilyen messze ugyanis az ember történetét követni tudjuk, mindenütt és mindig mint társas lényt, mint nyájban élő állatot találjuk. Aristoteles szavát, hogy az ember természeténél fogva szociális lény, a modern néprajz a legteljesebb mértékben igazolja. Nemcsak az embert körülvevő természet, hanem a vele együtt élő embertársak is irányt és tartalmat adnak lelki élete fejlődésének. Így szélesedik ki az egyéni pszichológia szociális vagy néppszichológiává. Ez a tudomány, melyet Lazarus és Steinthal alapítottak, az utóbbi évtizedekben nagy haladást tett. Wilhelm Wundt most megjelenő nagyarányú munkája a néppszichológiáról, amely különösen a nyelvet, a mithoszok keletkezését és az erkölcsöt igyekszik pszichológiailag megokolni, új és nagyon fontos szempontokat nyit. A modern néprajz mesterének, Adolf Bastiannak nagyszámú munkája is rengeteg értékes anyagot nyújt. Ezért mi úgy véljük, minden pszichológusra nézve elkerülhetetlen követelmény, hogy a modern néppszichológia eredményeivel megismerkedjék és az emberi megismerés, érzés és akarás fejlődésében a szociális tényezőt nagyobb mértékben vegye figyelembe, mint eddig. Darwin a fajok keletkezéséről szóló korszakalkotó munkájában az egyén fejlődésére az ontogenezis, a faj fejlődésére a filogenezis terminust vezette be. Ebben az értelemben támasztanók azt a követelményt, hogy a pszichológia az egyént necsak mint egyes lényt, hanem a nemebeli társaitól nyert befolyás alatt is szemlélje, hogy tehát ne csak az ontogenetikus, hanem a filogenetikus módszer is alkalmazásba jusson.

Ha a lelki jelenségek eredetét és fejlődését kérdezzük, akkor csaknem magunktól jutunk rá ezeknek a jelenségeknek belső kapcsolatára az életfentartással. Hiszen elmélkedésünk és meggondolásunk nagy része, mint mindenki tudja, bizonyos úgynevezett praktikus célokra szolgál, vagyis arra van irányítva, hogy az egyes lény, családja vagy a közösség életét fenntartsa, kellemesebbé, tartalmasabbá és tartósabbá tegye. Ha most már az egész lelki életet ebből a szempontból tekintjük, akkor a pszichológia egy részévé lesz a biológiának, vagyis az élet törvényéről való tudománynak. Ez a biológiai módszer gyakran meglepő világítást vet a lelki élet összefüggésére és nevezetesen az oly rendkívül gazdag érzelmi életet sokkal jobban áttekinthetjük és megérthetjük a segítségével. Újabb időben különösen Herbert Spencer alkalmazta nagy sikerrel a biológiai módszert s e sorok írója is pszichológiai tankönyvében szigorúan szemmeltartani igyekezett ezt a szempontot.

Az introspektiv és kísérleti módszer arra igyekezik, hogy beható analizis segítségével lehetőleg pontosan megállapítsa a pszichikai tényálladékot, míg a genetikus szemléleti mód kettős alakjában, vagyis mint ontogenetikus és mint filogenetikus módszer a biológiai módszerrel karöltve, a lelki élet eredetét, fejlődését és jelentőségét igyekszik kikutatni.

Ami most már a különböző irányokat illeti, melyek jelenleg a pszichológiában kifejlődtek, ezek részint megfelelnek a bizonyos módszerekre vetett nagyobb nyomatéknak, részint alapvető nézetek a lelki folyamatok bizonyos alaposztályainak nagyobb vagy kisebb fontosságáról.

A régebben használatos megkülönböztetés racionális vagy spekulativ és empirikus pszichológia között ma már tárgytalanná vált. A mit racionális pszichológiának neveztek, az most általában mint a metafizika egy része szerepel és ki van zárva a pszichológiából. Épen ezért az «empirikus», vagyis «tapasztalati» kifejezés ma magától értetődő és ezzel fölöslegessé is vált.

Ezzel szemben megkülönböztetjük az illető módszereknek megfelelően az introspektiv és a kísérleti pszichológiát. Mind a két irány alkalmilag élesen küzd egymással. Az introspektiv pszichológusok azt vetik a kísérletieknek szemére, hogy hosszadalmas vizsgálataik eredményei gyakran jelentéktelenek s ezenfelül inkább a fiziológiának válnak hasznára, mint a lélektannak. A «kísérletiek» viszont szeretnek gúnyolódni a «karosszék-pszichológusokon» és azt tartják, hogy csak a laboratóriumban lehet exakt módon űzni a pszichológiát.

Fentebbi fejtegetéseink értelmében mindkét iránynak megvan a maga jelentősége s csak a kísérlet és az önmegfigyelés közreműködésével, valamint beható analizissel lehet haladást elérni.

Maguknak a pszichikai folyamatoknak megítélését illetőleg azelőtt többnyire abban a véleményben voltak, hogy az észrevevés és elképzelés elsődleges, az érzés és akarás pedig levezetett állapotok. Ezt az irányt, amelynek még mindig sok a hive, intellektualisztikus iránynak nevezhetjük.

Ezzel szemben újabb kutatók azt hangsúlyozzák, hogy nem az elképzelés, hanem az érzés és az ezzel a legszorosabban összekötött akarás az eredeti állapotok, melyekből az észrevevés és elképzelés kifejlődött. Azt a nézetet, amely az élet egész fejlődéstörténetének sokkal jobban megfelel, voluntarisztikus pszichológiának nevezik. Ez az irány mind jobban utat tör és egyre több híve akad.

10. §. Pszichológia és fiziológia.

A szoros összefüggést a fizikai és fiziológiai folyamatok között, vagy hogy rövidebben és népszerűbben fejezzük ki magunkat, test és lélek között már nagyon régen felismerték s az a gondolkodókat sokat és sokáig foglalkoztatta. Azokra a filozófiai problémákra, melyek az ezen összefüggésen való elmélkedésből származnak, valamint a legfontosabb megoldási kísérletekre alább fogunk rátérni.

A modern pszichologiára nézve eldöntött dolog, hogy a pszichológiai folyamatok túlnyomó többsége mellett fiziológiai jelenségek állnak mint kísérő jelenségek. Teljesen bizonyos továbbá, hogy az utolsó közvetlen feltétele egy fizikai folyamatnak mindig egy idegprocesszus kell hogy legyen és pedig mindig olyan, amelyben végeredményben részes az emberi agy. Az a nézet, hogy minden fizikai folyamatnak kivétel nélkül egy agyprocesszus felel meg, csak annyiban van általánosan elismerve, hogy minden komolyan vehető kutató meg van győződve, hogy agy nélkül semmiféle öntudati folyamat nem jöhet létre. Ezzel szemben még mindig véleménykülönbség van abban a kérdésben, vajjon valamely jelenségnek minden pszichológiai analizissel feltárt részfolyamata egyúttal a fiziológiai processzusnak egy fiziológiai részjelenségét előfeltételezi-e? Így pl. Wundt azt hiszi, hogy egy meghatározott dolognak mindennemű észrevevése csak azáltal jön létre, «hogy az objektum által előhívott benyomások komplexuma az «asszociációs szintézis» egy aktusa által foglaltatik össze.» A szintézisnek ez az aktusa, így gondolja a hírneves kutató, magában pszichikai természetű és nincs hozzá párhuzamos fiziológiai jelenség.

A pszichikai folyamatoknak messzemenő függése az agyprocesszusoktól sok kutatót arra a felfogásra vezetett, hogy a pszichológiának csak az a feladata, hogy az agy funkcióiról való ismereteinket gazdagítsa s így a pszichológia csak egy része a fiziológiának.

Ezzel szemben azonban utalni kell arra, hogy a pszichikai folyamatok teljesen sajátos természetűek és a fiziológiai folyamatokkal össze nem hasonlíthatók. Minden folyamat a természetben, amelybe természetesen az emberi test is beletartozik, hozzáférhető az érzéki észrevevés számára vagy hozzáférhetővé tehető mikroszkópok vagy észrevevőképességünk más megerősítése útján. Még ahol ez eddigelé nem volt lehetséges, ott is minden pillanatban sikerülhet a készülékek tökéletesítése útján és nincs természeti processzus, amelynél elképzelhetetlen volna, hogy az érzéki észrevételnek hozzáférhetővé tétessék. A pszichikai folyamtok ellenben sohasem vehetők észre az érzékekkel, hanem csak közvetlenül átélhetők bizonyos sajátságos, mindenki előtt ismeretes, de közelebbről be nem írható módon. Ép ezért kikutatásuk egy külön tudomány tárgya kell hogy legyen.

A pszichológia a fiziológiától fontos ösztönzéseket fog nyerni újabb pszichológiai analizisre, amint hogy a maga részéről a fiziológiának problémákat tud nyújtani és utakat tud mutatni. Sohasem szünhetik meg azonban a pszichológia önálló tudomány lenni. Tárgya mindig különböző marad mindennemű természettudománytól.

11. §. Pszichológia és filozófia.

A modern pszichologia, amint láttuk, függetlenné tette magát minden filozófiai spekulációtól, különösen pedig minden filozófiai rendszertől és önálló tapasztalati tudománnyá fejlődött. Mindazáltal fennmaradt a szoros kapcsolat pszichológia és filozófia között. Természetesen a viszony a két tudomány között kissé megfordult. A pszichológus szigorúan véve lemondhat mindennemű metafizikai hipotézisről, ellenben a filozófus ma jobban rá van utalva a beható pszichológiai analizisre, mint valaha.

Ha a filozófia céljához, vagyis az egységes világnézethez akar jutni, akkor nemcsak a fizikai történés törvényeit kell figyelembe venni, ahogy azokat a természettudomány nyújtja, hanem még nagyobb mértékben a pszichikai történés törvényeit is, ahogy azok kikutatását a pszichológia magára vállalja. Csak pszichológiai alapon jelölheti ki ma a filozófus az emberi megismerés határait, csak a pszichológia segítségével találhatja és értheti meg a formákat, melyeket megismeréseink szükségszerűen öltenek. Csak érzéseink pszichológiai analizise taníthatja meg, hogy milyen feltételek között tartunk valamit szépnek és csak e feltételek ismeretéből adódhatnak érvényes normák a művész számára. Csak annak beható és pontos tanulmányozása, ami bennünk végbemegy, mikor mások cselekvéseit helyeseljük, ha önmagunkkal elégedettek vagy elégedetlenek vagyunk, vezethet arra az útra, amelyről odajutunk, hogy erkölcsi normákat állíthassunk fel az emberi cselekvésre.

Ennek megfelelően a pszichológia a legfontosabb alapja a valóban tudományos filozófiának s aki ezt elfelejti vagy a spekuláció erejébe vetett merész, de meglehetősen időszerűtlen bizalommal azt hiszi, túlteheti magát a pszichológiai alapvetésen, «annak sohasem áll szilárdan a föld a talpa alatt s felhők és szelek játszanak vele.»

De a pszichológia is csaknem magától vezet filozófiai problémákhoz, bár nem lehet tagadni, hogy ezeket elutasíthatja és szabad is elutasítania magától.

Már az érzéki észrevevésekről való tanítás is arra a különös tényre vezet, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb bizalommal vagyunk a tapintási érzék adatai iránt, szemben a látással és hallással. A pszichológusnak megvan a joga, hogy beérje a tény feljegyzésével, de nagyon is erős a kísértés, hogy magyarázatot keressen. Ez pedig már mélyen belenyúl az ismeretelméletbe.

Még inkább izgat az erkölcsi és a vallási érzésekről, valamint az akaratjelenségekről szóló tanítás arra, hogy közelebb férkőzzünk az erkölcsi törvények indokoltságának kérdéséhez s az akaratszabadság problémájához. Itt elsősorban szükség van arra, hogy a pszichológiai tényállást pontosan és a filozófiai nézetre való minden tekintet nélkül konstatáljuk. De épen ez a konstatálás gyakran magában tartalmazza a probléma megoldását és nem lehet belátni, miért ne lehessen a pszichológusnak az a bátorsága, hogy egy lépéssel tovább menjen a tények konstatálásánál.

A pszichológia tehát jelenlegi állása szerint önálló tudomány, de nélkülözhetetlen alapvetése minden filozófiai vizsgálatnak.

12. §. A logika tárgya és feladata.

A logika a helyes gondolkodás formáiról szóló tanítás. Helyesnek mondható a gondolkodás akkor, ha objektive bizonyos ítéletekre vezet. Objektivek azok az ítéletek, melyeket mindenki, aki hallja és a hozzájuk vezető gondolatmenetet megértéssel kíséri, kénytelen igazaknak elismerni. Mint valamely ítélet objektiv bizonyosságának második kriteriumát tekintjük továbbá az illető ítéletre alapított várakozások beteljesülését.

Az objektív bizonyossággal szemben áll a szubjektiv, amelyet többnyire nem lehet másra átvinni. Szubjektiv bizonyosságunk van példáúl arról, hogy a barátunk, akit sok év óta ismerünk, egy bizonyos esetben így vagy úgy fog cselekedni. Objektiv bizonyosságunk van ellenben arról, hogy a barométer emelkedése a légnyomás fokozódását jelenti.

A helyes gondolkodásnak, vagyis annak a gondolkodásnak, amely objektive bizonyos ítéletekre vezet, a formái most már nem egyebek, mint ezen objektiv bizonyosság általános föltételei. Ha még tekintetbe vesszük azt a körülményt, hogy a tudományos kutatásban nem mindig jutunk objektive bizonyos, hanem nagyon gyakran csak többé-kevésbbé valószínű ítéletekre, akkor a logikát úgy is definiálhatjuk, mint az objektiv bizonyosság és valószínűség általános föltételeiről szóló tanítást.

Hogy a helyes gondolkodás formáit megtaláljuk, előbb egyáltalán a gondolkodás formáit kell megvizsgálni, vagyis azután kell kutatni, hogy mi a közös minden gondolkodási aktusban. Itt nyomul előtérbe mindenekelőtt az ítélet-forma, mely minden gondolkodásnak alapjáúl szolgál. A legegyszerűbb észrevételek, ép úgy, mint a legbonyolultabb meggondolások eredményei mind az ítélet formájában jutnak kifejezésre. Ez a gondolkodási forma a nyelvben az állító mondat formáját vette fel s így a mondat és az ítélet, vagy ahogy szintén mondhatjuk, az ítélet-mondat minden logikai vizsgálat középpontja. Mikor helyes formálisan egy ítélet? Milyen feltételek mellett lehet egy vagy több helyes ítéletből új helyes ítéletet levezetni? Ezek azok a kérdések, amelyek a logika főtárgyai. Ennek megfelelően a logikát úgy is lehetne meghatározni, mint a helyes ítélet általános föltételeiről való tanítást.

De nem minden ítéleten állapíthatók meg helyességének ilyen általános feltételei. Nagyszámú ítélet arra szolgál, hogy egyéni észrevételeket, emlékeket, várakozásokat formulázzon és fejezzen ki. Minden olyan ítélet, – szemléleti ítéletnek nevezzük őket – természeténél fogva csak szubjektiv bizonyosságú és ezért nem ad alkalmat logikai megvizsgálásra. Ilyen vizsgálat csak olyan ítéleteken hajtható végre, melyek általános állításokat tesznek, vagyis pontosabban szólva, melyek nem egyénien meghatározott és egyénien színezett tényeket jelölnek, hanem inkább a történés törvényeinek kifejezései. Az ilyen ítéleteket fogalmi ítéleteknek nevezzük és csak ezek lehetnek logikai vizsgálat tárgyai.

Az ilyen vizsgálat, mint kétezeréves hagyomány tanítja, legjobban azáltal sikerül, ha a fogalmi ítéleteket mesterségesen szétbontjuk elemeikre. Ezek az elemek itt fogalmak, olyan gondolkozási forma, amely ugyan csak az ítéletben jut eleven hatásra, mindazonáltal logikai célokra is önálló vizsgálatnak kell hogy vettessék alá.

Minden fogalomban benne van az általánosság ismertető jegye. Mint sok szemléleti ítélet lecsapódása keletkezik s egységes hordozója olyan tulajdonságoknak és állapotoknak, melyek a képzetek egy bizonyos számával közösek. A fogalmat egy szimbolikus jel, többnyire egy szó tapasztja az öntudathoz. A szónak pontosan megszabott jelentése, vagyis azok a tulajdonságok és állapotok, melyeknek hordozója a fogalom, adják ennek a tartalmát, azok az objektumok, amelyeken az illető tulajdonságok és állapotok találhatók, adják a fogalom terjedelmét. A hagyományos logika már most oly módon fogott hozzá az ítéletek megvizsgálásához, hogy megtanított arra, hogy fogalmi viszonyokról való kijelentéseknek tekintsük őket. Emellett a terjedelmi viszonyok szemlélete sokkal alkalmasabbnak bizonyult, mert ezek szemléletesen ábrázolhatók és mert előnyösen lehet rájuk matematikai formulákat alkalmazni. A tartalmi vonatkozások ellenben mindig absztraktok maradnak, nem lehet őket sem szemléletesen ábrázolni, sem matematikailag formulázni.

A hagyományos logika tehát többnyire terjedelmi logika maradt. Megvizsgálja a lehetséges fogalmi viszonyokat önmagukban, azután azt kérdi, melyek jutnak közülök az ítéletekben kifejezésre és igyekszik kikutatni, hogy lehet adott fogalmi viszonyokból újakat levezetni. Ezt a levezetést nevezik következtetésnek s a hagyományos logika így oszlik a fogalomról, az ítéletről és a következtetésről szóló tanításra.

Az ítéletnek mint egy fogalmi viszonyról való kijelentésnek a felfogása sokáig megtévesztett az ítélet aktusának pszichológiai természetére vonatkozólag. Míg mindig az ítéletnek két alkotórészéről beszéltek, megfeledkeztek arról, hogy az ítéletnek alapjául szolgáló és általa formált folyamat mind a két alkotórészt elkülönítetlenül tartalmazza. Az ítéleti funkció pszichológiai és kivált ismeretelméleti fontosságáról alább kell majd szólnunk. Itt azonban ki kell emelni, hogy a logika teljesen jogosultan jár el, mikor az ítéletet fogalmakban oldja fel, amennyiben ez a feloldás céljainak szolgál. Csakhogy a bizonyos tudományos célok érdekében végrehajtott mesterséges átformálásnak nem szabad azt az igényt támasztania, hogy a pszichikai aktus eredeti és lényeges természetére nézve irányadó legyen.

A fogalomról, ítéletről és következtetésről szóló tanítással azonban nincs a logika feladata kimerítve. Meg kell mutatnia azt is, hogyan alkalmaztatnak ezek a formák a tudományos gondolkodásban s ennek megfelelően meg kell vizsgálnia a kutatás módszereit. Eközben, mint Wundt kívánja, a már ismert tartalmak előadásának módszereit el kell különíteni a vizsgálat módszereitől. Az előadás módszerei a fogalmak defimiciója és beosztása, valamint a bizonyítékok különböző módjai. A vizsgálat módjai közt aztán az indukció és dedukció, analizis és szintézis, valamint speciálisabb módszerek is jutnak ábrázolásra. A módszertan azonban csak akkor lesz gyümölcsöző, ha leszáll az egyes tudományokhoz és a rájuk nézve sajátságos módszereket szemlélteti. Ennek megfelelően megkülönböztetünk egy általános és egy speciális módszertant, amely utóbbi az egyes tudományok logikáját jelenti. Wundt háromkötetes logikai művében elvégezte ezt az óriási munkát és ezzel roppantul kitágította a logika feladatát.

13. §. A logika fejlődése és irányai.

Az általános gondolkodási törvények szabatos formulázására való szükségérzet a Kr. e negyedik század vége felé vált érezhetővé, mikor az úgynevezett megarai iskolához tartozó gondolkodók egyfelől kétséget támasztottak az igaz ítéletek lehetősége iránt, másrészt szofisztikus álokoskodással ellenfelüket zavarba hozni igyekeztek. Miután Sokrates feltámasztotta a fogalmi megismerés iránti követelményt és Platon vizsgálatokat indított meg a fogalmak definiálásáról és beosztásáról, Aristoteles vállalkozott arra, hogy a következtetés és bizonyítás szabályait pontosan és kimerítően kikutassa és megállapítsa. Ezzel alapítójává lett a logikának.

Aristoteles tökéletesen tisztában volt azzal, hogy itt nem új igazságok felfedezése, hanem a természetes gondolkodás eredményeinek megvizsgálása a fődolog. Kifejezetten megmondja, hogy a logikának az a feladata, hogy a tényleg végrehajtott következtetéseket visszavezesse bizonyos formákra, hogy ezzel megvizsgálhassa helyességüket. Aristoteles azt is tudta, hogy erre a célra a valóban elért következtetéseket az alapjukul szolgáló ítéletekre, az ítéleteket pedig fogalmi elemeikre kell felbontani. Ezért helyesen adta tudományának az analitika, vagyis elemzéstan nevet.

Aristoteles logikai iratait (a kategóriákról vagy alapfogalmakról, az ítéletről, a következtetésről és bizonyításról, a valószínűségi bizonyítékokról és a definicióról szóló tanítás; a Topika nyolc könyvében) a későbbi ókor és a középkor «Organon», vagyis (a gondolkodás) eszköze néven foglalta össze. Egy Porphyrius új platonikustól (III. század Kr. u.) készített kivonata ez iratoknak, melyet Boëthius (VI. század) fordított latinra az «Isagoge» (bevezetés) cím alatt, mint tankönyv szolgál a középkor iskoláiban. Aristoteles tanítványai, Theophrastos és Eudemos, a sztoikusok és sok tekintetben a középkori scholasztikus filozófusok is még finomabban kidolgozták a következtetések formáit és egy sereg új műkifejezést teremtettek, melyekkel a gyakorlott dialektikusnak gyorsan és biztosan kellett operálnia.

A tizenhatodik században Petrus Ramus, aki ugyan ellensége volt a scholasztikának, mégis egészen Aristoteles nyomán készített egy logikai tankönyvet, melyben az anyag úgy volt elrendezve, mint ma is a szokásos logikai tankönyvekben.

Az angol Bacon «Novum Organon»-jában igyekezett kimutatni az aristotelesi logika értéktelenségét és energikusan rámutatott az indukcióra, amelyben az egyesről mennek fel az általánosra. Mindazonáltal az aristotelesi scholasztikus logika főtanításaiban tovább is tárgya maradt az iskolai tanításnak és nagy részében ma is az maradt.

Új irányt adott a logikának Kant. A régi merőben formális logika mellett, amelynek meghagyja érvényét, a logikai szemlélet egy új módját teremtette meg, melyet ő maga transcendentális logikának nevezett el. Az ítélet formáiban vélte az emberi ész alapfunkcióit megtalálni, melyeknél fogva ez a kívülről beleáradó benyomásokat formálja és alakítja. Kant ezeket az alapfunkciókat úgy tekinti, mint szellemünk őstulajdonának bizonyos nemét; e funkciók tevékenysége által szellemünk egyúttal maga teremti meg a természeti történés törvényszerűségét. Ezáltal azonban a logikai formák nemző, csaknem teremtő erőt kapnak. E gondolat egyoldalú továbbfejlesztésével aztán Hegel egy metafizikai logikát eszelt ki, amelyben a fogalmak logikai önkifejlődése az igazi történéssel, a dolgok levésével egybeesik. Hegel logikája, melynek dialektikus módszere mélyreható hatásokat idézett elő, a tizenkilencedik század második felében teljesen túlhaladottnak látszott, ma azonban más formában újraéled. Ugyanúgy a középkori scholasztikusok logikája is ismét erélyes védőkre talál. Ezekkel az áramlatokkal szemben megint egy egész más felfogás igyekszik érvényre jutni, amely a logikai törvények szigorúan tapasztalati jellemét hangsúlyozza. A jelenkori logikában a következő irányok különböztethetők meg:

1. A pszichológiai logika behatóan vizsgálja a gondolkodási törvények pszichológiai alapjait. Amikor itt a tényleges gondolkodást vették kiinduló pontnak, igen sokkal hozzájárultak a gondolkodás pszichológiájához és a gondolkodási folyamat természetét, ahogy tényleg végbemegy, felderítették. Ez irány leghatározottabb képviselői, akikhez e könyv szerzője is sorozza magát, úgy fogják fel a logikai törvényeket, mint az általános és bevált tapasztalat lecsapódásait. A logika feladata ekkor lényegileg abban áll, hogy megvizsgálja, mennyi általános és bevált tapasztalat van minden egyes tapasztalatban.

2. Az ismeretelméleti logika nemcsak a gondolkodási törvények érvényét igyekszik megállapítani a felismerhető körében, hanem meg akarja állapítani a megismerés határait is. Ezzel túlmegy a specifikusan logikainak a keretén és mélyen belejut a megismerési kritika és a metafizika problémáiba. A megfelelő vizsgálatok sok tekintetben nagyon fontosak, de a logika speciális célját, t. i. az objektiv bizonyosság általános feltételeinek megismerését kevésbbé érik el, mert túlságos mélyre ásnak és megrendítik a hitet minden objektiv bizonyosságban.

3. A matematikai logika az itélet és következtetés formái számára lehetőleg pontos matematikai formulázást igyekszik nyerni. A megfelelő vizsgálatok valamennyien a terjedelmi viszonyokat veszik alapul és gyakran valóban meglepő eredményeket értek el. A régi iskolai szabályok ezzel nagyon meg vannak egyszerűsítve és sokkal exaktabb fogalmazást nyernek. Az így nyert formulák egyszerűbbjei nagy haszonnal értékesíthetők az iskolai tanításban is, a komplikáltabbak ellenben a szakember számára is nehezen érthetők. Mindenesetre gyümölcsöző tevékenység tere van itt feltárva.

4. A metodológiai logika rendkívül gyümölcsöző kiterjesztése a logikai kutatásnak. John Stuart Mill induktív logikai rendszere és Wilhelm Wundt fentebb említett nagyszabású műve máris jelentékeny dolgot műveltek. Itt még lehetne mélyebbre hatolni, ha elhatároznók magunkat, hogy a logikát mint a gondolkodás módszertanát tekintsük és a gondolkodási ökonomia Ernst Mach által bevezetett fogalmát alkalmazzuk rá. Ekkor a logika nem volna egyéb, mint a gondolkodás általános ökonomikája s feladata abban állna, hogy kikutassuk, hogy alakultak és hogy alakíthatók a gondolkodási eszközök mind ökonomikusabban.

Kant ismert mondása, hogy a logika Aristoteles óta nem tudott egy lépést sem tenni előre, de visszafelé sem kellett egy lépést sem tennie, már Kant idejében is alig volt jogosult és ma még kevésbbé az. Azok az alapok, amelyeket Aristoteles a logikának adott, megmaradtak ugyan, de hathatósan tovább építettek rajtuk, természetesen időnként helytelen vagy túlságosan kiterjesztett terv szerint is.

14. §. Grammatika, logika és pszichológia.

A logika mindjárt keletkezésekor, valamint fejlődése folyamán is legszorosabb viszonyba lépett a grammatikával. Az alany és állítmány, a tárgy, a melléknév és ige megkülönböztetése inkább logikai, mint grammatikai megfontolás eredménye. A gondolkodási törvények csak a nyelvbeli kifejezés széttagolása útján voltak megtalálhatók. A további fejlődés folyamán azonban a logikai és grammatikai vizsgálatok összekeverése sokféle tévedésre adott alkalmat. Amikor egy szó jelentését a fogalom tartalmával, a mondatot az ítélettel azonosították, azt hitték, hogy minden grammatikai vonatkozás egyúttal logikai is és hogy fordítva a nyelv logikai törvények szerint fejlődik vagy így kellene fejlődnie.

A grammatika az emberi nyelv törvényeiről szóló tanítás. Ezek a törvények fiziológiai és pszichológiai szempontok szerint fejlődnek és ezért a fiziológia és pszichológia kell hogy a grammatika alapja legyen, nem pedig a logika. A nyelv a képzetek, gondolatok, érzések és akaratirányok kifejezése. Ha pontosan megmondom, amit gondolok, ha pontosan megértem, amit a másik mond nekem, akkor a nyelv betöltötte célját. Az a kérdés, hogy állításaim tárgyilag helyesek-e, itt egyáltalán vagy legfeljebb másodsorban jönnek tekintetbe. A grammatikát tehát egészen külön kell választani a logikai alaptól és a pszichológiára alapítani.

Ezzel szemben a logika mindig fel fogja használni a nyelvben elvégzett gondolkodási munkát és megállapításaiban az uralkodó nyelvhasználathoz kell tartania magát. A logikai iskolázottságnak bizonyára mindig lényeges befolyása lesz a kifejezés korrektségére, de sohasem szabad, hogy a logikának eszébe jusson, hogy a nyelv mestere akarjon lenni. A logikának a gondolkodás formáival van dolga és csak az ebből következő vonatkozások adják a tárgyát. Sokszor fogja a nyelvet haszonnal mint útmutatót használni, de sehol sem szabad magát tőle félrevezettetnie.

A logika viszonya a pszichológiához tulajdonképen már a fentebb mondottakból folyik. A pszichológiának az emberi gondolkodást épúgy kell kutatnia tényleges lefolyásában, mint más lelki tevékenységeket. A logikus is jól teszi, ha a pszichológiának erre vonatkozó eredményeit elsajátítja. A logikának azonban teljesen szabadságában áll, sőt ez a tulajdonképeni feladata, hogy a természetes gondolkodási formákat mesterségesen úgy alakítsa, hogy lehetségessé váljék az objektiv bizonyosság általános feltételeinek megvizsgálása.

A pszichológusra nézve a körülmények, melyek között egy ítélet kimondatik, a személyek, amelyek kimondják, a mellékgondolatok és célok, amelyek emellett közrejátszanak, a legnagyobb fontosságúak. A logikus csak az ítéletet látja, illetőleg a fogalmi viszonyt. A gondolatot el kell választania minden asszociációtól, minden érzelmi momentumtól, a gondolkodónak minden céljától, sőt lehetőleg a gondolkozónak a személyétől is, hogy formális helyessége szempontjából megvizsgálja. Mennél pontosabban, mennél tökéletesebben hajtja végre a logikus ezt az absztrakciót minden mellékkörülménytől, annál jobban sikerül a logikai feladat. Csak nem szabad emellett abba a tévedésbe esnie, mintha a mesterséges készítmény maga volna az igazi, eredeti, eleven gondolkodás.

A logikai feladat tiszta elhatárolása hellyel-közzel meglehetősen nehéz. Épen ezek a nehézségek kényszerítenek gyakran arra, hogy a specifikusan logikairól magasabb problémákra emelkedjünk fel. Ezáltal keletkeznek a logika kapcsolatai a filozófiával, melyeknek megbeszélésére most átmegyünk.

15. §. Logika és filozófia.

A logikát általában úgy tekintik, mint a filozófia nélkülözhetetlen előiskoláját és mint filozófiai propädeutikát tanítják a középiskolákban. S valóban a logika nélkülözhetetlen előiskola is, de nemcsak a filozófiára, hanem minden tudományra. A szellemet ez nem szorítja – ahogy Mefisztó gúnyolódik – spanyolcsizmába, hanem csak meggondolásra neveli, megóvja túlgyors és elhamarkodott általánosságoktól és arra szoktatja, hogy megkülönböztesse a bizonyosat a csak valószínűtől. A logika öntudatra hozza az ösztönszerűen használt gondolkodási törvényeket és arra indít, hogy amit gondolunk, azt gondosan megvizsgáljuk. Az ilyen iskolázás minden tudományos munkára nézve mellőzhetetlen.

A logikai problémákkal való intenziv foglalkozás azonban csaknem szükségszerűen túlvezet a merőben logikain és szigorúan filozófiai vizsgálatokra késztet. Aki a fogalomról való tanításban tisztába akar jönni a fogalomnak ismertetőjeleihez való viszonyával, aki ítéleteink és következtetéseink érvényességi körét akarja megvizsgálni, az nem mellőzheti azt a kérdést, hogy mennyiben képes egyáltalán megismerni a valódit.

Fölmerül az emberi megismerés lehetőségére és eredetére vonatkozó kérdés és ezzel benne vagyunk a legfontosabb filozófiai diszciplinák egyikében, az ismeretelméletben. A megismerés problémájával azonban a legbensőbben összefügg az ismeretünk tárgyára vonatkozó kérdés, vagyis a valóban fennállóra vonatkozó kérdés és így vezet a logika végül a létről szóló tanításhoz, az ontológiához, a metafizikához.