ELSŐ FEJEZET. A filozófia jelentősége és állása.

1. §. A filozófia fogalma és feladata.

Filozófia az a gondolkodó munka, melyet az ember azért vállal, hogy a mindennapi élettapasztalatot és a tudományos kutatás eredményeit egységes és ellenmondás nélküli világnézetté egyesítse, amely alkalmas arra, hogy az értelem szükségleteit és a kedély követelményeit kielégítse. Minden filozofálásnak közös célja kezdettől fogva az volt, hogy zárt, harmonikus világnézetre jusson. A tartalom és módszer minden különbözősége mellett ez minden filozófiai rendszer összekötő kapcsa. Ebben az értelemben tehát a filozófia világnézet-tan. Mint ilyennek azonban folytonos és szoros érintkezésben kell lennie az egyes tudományokkal és ezeknek eredményeit tudomásul kell vennie. Az olyan filozófia, amely a tudományos kutatások eredményeivel közönbösen állna szemben, uralkodni akarna rajtuk vagy ellentétbe helyezkednék velük, manapság nem találna figyelemre. E mellett azonban a filozófia mindig az egészre irányítja tekintetét; felhasználja az évezredes szellemi munka által teremtett gondolkodási eszközöket, hogy a részleteket, melyeknél egyebet még a tudományosan kitágult tapasztalat sem nyújthat, egésszé gondolja végig. Az egészre irányuló ez a szükségérzet azonban nemcsak az ész szükségérzete, hanem sokkal magasabb fokban a kedély szükségérzete is. Egészet akarunk gondolni, mert a részlet ellenkezik egységes természetünkkel. Hasonlóképen a szívünk a világnézet mellett és benne életnézetet is követel. Nemcsak a világegyetemet akarjuk átfoglalni, azt is tudni akarjuk, milyen helyet foglal el benne az ember, mit csinál benne és mi legyen benne. A kedély követelményei mint kétségbevonhatatlan tények szintén elemei és részei az egyetemes történésnek; mint ilyenek figyelmet és tekintetbevételt kívánnak egy világ- és életnézet alkotásánál. A gondolkodásnak ezen kiegészítő munkája által a filozófia nem szünik meg ugyan tudományos lenni, feladata azonban fölébe nő a tudománynak.

2. §. A filozófia lélektani eredete.

Az egységes világnézet szükségérzete mélyen benne rejlik az emberi természetben. Legprimitivebb formája a csodálkozás érzése, melyet már Plato és Aristoteles is a filozófia kezdetéül jelöltek meg. Ez az érzés akkor keletkezik, mikor egy új jelenség áll elénkbe, melyet nem bírunk világképünk keretébe beilleszteni. A csodálkozással gyakran félelem kapcsolódik, mert ami idegen, az könnyen tünik fel ellenségesnek. De e mellett a mondhatni praktikus csodálkozás mellett már kis gyermekeknél is észlelni lehet az önálló, félelemmel össze nem kötött csodálkozást, melyet theoretikus csodálkozásnak lehetne nevezni. A gondolkodás, amelyet legelsősorban praktikus megfontolás és az élet fenntartása céljából hozunk működésbe, olyan funkcióvá fejlődik, mely tevékeny akar lenni akkor is, ha nem szorít erre közvetlen praktikus szükség. Így a gyermeknél a csodálkozás legelőbb az arckifejezésben és aztán naiv kérdésekben nyilvánul, a felnőtt embernél és egész népeknél tudományos kutatásban és filozófiai spekulációban. A theoretikus csodálkozás elkísér minket az egész életen át. Előbb az újon és idegenen csodálkozunk. De eljön az az idő, mikor a világnézet, melyet a tradició révén és a szociális és vallási tekintély befolyása alatt öntudatlanul elsajátítottunk magunknak, éretté vált gondolkozásunkat már nem bírja teljesen kielégíteni. Most azon csodálkozunk, ami eddig ismeretes volt, mert új világításban tűnik fel előttünk. Épen ez a csodálkozás a mindennapin, az ismerten és hagyományoson a filozófia tulajdonképeni kezdete.

Irányadó a filozófiai csodálkozásra az emberi szellemi élet egy másik ősténye. Ez a tudatunk egységének az érzése. Ahogy mindegyikünk egységes, önmagába zárt személyiségnek érzi magát, mely dacára legkülönfélébb vonatkozásainak a természethez és az emberi világhoz és dacára énünk nagy változásainak, melyeket a természetes fejlődés hoz magával a bölcsötől a sírig, szüntelenül egy egésznek és ugyanannak érzi magát, ép úgy igyekszünk a világot is, amely körülvesz, egységes alapból megérteni és mint egészet felfogni. Ez a pszichikai tény nyilvánvalóan tanusítja magát minden filozofálás föntebb megadott céljában.

Mennél gazdagabban alakul most már világképünk a tudományos kutatás következtében, annál nehezebbé válik a sokféleségben megtalálni az egységet. De épen ezáltal kap a filozófiai csodálkozás egyre új táplálékot és az egység szükségérzete annál erősebbé válik. Ennélfogva bizonyosan lehet állítani, hogy dacára az energikus elutasításnak és dacára a nyers gúnyolódásnak, melynek a filozófiai spekuláció a speciális tudományok részéről gyakran ki van téve, a filozófiai megismerés ösztöne sohasem fog megszünni. Ha a konstruált filozófiai rendszerek egyike sem elégít is ki tartósan, Schiller ismert szavai szerint maga a filozófia mindig meg fog maradni.

3. §. A filozófia történeti eredete.

Egymástól függetlenül több kultúrnép fejlesztett ki filozófiát. A XIX. század tudós nyelvkutatása megismertetett a khínaiak, az egyiptomiak, a perzsák és különösen az indusok terjedelmes és gyakran nagyon mély filozófiai spekulációjával. A nyugati gondolkodás fejlődésére azonban, ha nem veszünk számba néhány, csekélyszámú XIX. századi gondolkozót, csak a görög filozófia volt fontos. Ez az egész középkoron áthatolt, sokféleképen hatással volt az újabb filozófiára, ezt megtermékenyítette és történelmi hatásában még mindig nem ért véget. Itt állították fel először azokat a problémákat, amelyekkel még ma is foglalkozunk, itt találták meg először azokat a gondolkodási eszközöket, amelyekkel ma is operálunk. A görög filozófia tanulmányozása ezért ma is elengedhetetlen a problémák mélyebb megértése szempontjából s ezenkívül a kezdőre nézve különösen tanulságos is.

Jónia gazdag telepítvényeiben (Kisázsia nyugati partján), ahol az élénk kereskedés és forgalom sokféle ösztönzést, a fokozódó jóllét pedig ráérő időt adott a gondolkodásra, különösen kedvezők voltak a filozófiai ösztön kifejlődése számára való pszichologiai feltételek. Ott kezdődik Krisztus előtt 600 körül Thales-szel a gondolkozók hosszú sora, akik a világrejtély megoldásán fáradoztak.

A filozófia és filozófus elnevezésekre azonban csak a Kr. e. ötödik század vége óta van tanuságunk. A philosophia görög szó valószínűleg a philosophein igéből van levezetve s ez annyit jelent, mint megismerésre törekedni és pedig merő tudásvágyból, anélkül, hogy az ember amellett valami praktikus célt tartana a szeme előtt. A névnek ebben a keletkezésében egyúttal szimbolikusan benne rejlik az a jelentőséges igazság, hogy a filozófiában a filozófálás a legfontosabb. Nem a fáradságosan elsajátított eredmény, hanem az érte való önálló küzdés itt az értékes.

Ebben a világnézetre való törekvésben, a végső okok után való kérdésben a filozófia hagyományos vallási képzetekre bukkan, melyekből részben maga is keletkezett. Ezért ajánlatos lesz, ha itt mindjárt tárgyaljuk a filozófia és vallás közötti viszonyt.

4. §. Filozófia és vallás.

A filozófia és vallás szoros kapcsolatban vannak egymással. Közös mindakettőben az a törekvés, hogy a tapasztalatot egy egységes képpé egészítsék ki, közös továbbá, különösen kezdeteikben, a naiv bizalom a gondolkodás és alakítás erejében és az erős hit saját gondolkodási és fantázia tevékenységünk alkotásaiban. Plato nem hisz kevésbbé szilárdan az ideák valóságában és realitásában, mint a jámbor lélek a halál utáni életben.

Míg azonban a vallási világnézetekben a fantázia és a kedély az alkotó és ösztönző erők, a filozófiában a megismerés ösztöne visz arra, hogy minden lét és történés végső okait keressük. A vallásos képzetek továbbá a hagyomány erejénél és szociális érvényüknél fogva tartják fenn hatalmukat a lelkek felett. A hagyományos hittételek örökölt közkincs, melyet senkinek sem szabad büntetlenül érinteni vagy épen lerombolni. A filozófiában ellenben az emberi szellem saját erejéből és az azelőtt hittre való tekintet nélkül akar a világban tájékozódni s így akarja a világ lényegét megérteni. A vallás tehát természeténél fogva autoritativ és szociális, a filozófia ellenben kritikai és individualisztikus.

Ennélfogva érthető, hogy a filozófia első fölléptekor a vallási tradiciók elleni fellázadás észlelhető. A görög filozófiában ez az ellentét alkalomadtán élesen előtérbe lép. Xenophanes szemükre veti a homéroszi isteneknek az emberhez való hasonlóságukat és emberi gyöngéiket, Protagoras nem tudja, vannak-e egyáltalán istenek, Epikurosz pedig meghagyja ugyan az istenségeket mint ideális alakokat, de megvon tőlük minden befolyást a világ folyására. Ezzel szemben már meglehetős korán kezdődnek a kísérletek a vallás és filozófia egyesítésére. Plato és Aristoteles spekulativ úton jutnak rá egy egyetlen isten eszméjére, kinek a világhoz való viszonyát különbözőképen határozzák meg. A sztoikusok megkísérelték a hagyományos isten és hős-mondákat allegorikus magyarázás útján filozófiai rendszerükbe beilleszteni. A zsidó alexandriai Philo (szül. 20. Kr. e.) allegorikus magyarázat útján igyekszik az ótestamentomi teremtési mondából egy merőben filozófiai kozmologiát kiolvasni. A kereszténység sokféleképen használ előbb kinyilatkoztatásának indokolására és védelmére, azután tanításainak formulázására filozófiai gondolkodó-eszközöket, de a hitet határozottan a tudás fölébe helyezi. A középkor skolasztikus filozófiájában aztán energikus kísérlet történik arra, hogy a keresztény vallás dogmáit filozófiailag megalapozzák. De csakhamar kiderült, hogy nem minden dogma képes szigorúan észszerű indokolásra és erre különválasztják a természetes és kinyilatkoztatott theologiát (theologia naturalis és theologia revelata). Ami az utóbbihoz tartozik, azt nem lehet bizonyítani, azt a kinyilatkoztatás alapján hinni kell. A látszólag leküzdött ellentét tehát már a skolasztikán belül is ismét feltámad.

Az újabb filozófiát a XVII. és XVIII. század felvirágzó természettudománya termékenyítette meg és különösen a mathematika volt rá nagy befolyással. Kezdik egyfelől megbecsülni a megfigyelést és kísérletet, mint az empirikus megismerés legbiztosabb forrásait, míg a mathematika a föltétlenül érvényes, a tapasztalattól látszólag teljesen független igazságok rendszerét nyújtja, melyek magából az észből merítetteknek látszanak. Telve a megerősödött megismerőképességbe vetett önbizalommal, a filozófia hivatottnak érzi magát, hogy állást foglaljon a vallási problémákkal szemben és ezek még ma is buzgó elmélkedés tárgyai.

A XVIII. és XIX. század materializmusa ugyan minden vallást üres agyrémnek tekintett és minden rávonatkozó problémát ki akart a tudományból küszöbölni, azonban a legutóbbi évtizedek történelmi és különösen ethnográfiai kutatásai újra megmutatták, hogy vallásos képzetek mindenütt találhatók, ahol emberek élnek együtt és így ezek az emberi szellem elemi gondolatai közé tartoznak.

A filozófia és vallás egyesítésére való kísérletet nem szabad eleve mint kilátástalant elvetni, mert hiszen nem lehet tagadni a lehetőségét, hogy a filozófiai, tehát előítélet nélküli vizsgálat olyan eredményekre jut, amelyek tisztult vallási képzetekkel megegyeznek. Bizonyos, hogy a filozófiai spekuláció az ókorban és a jelenben igen sokkal járult hozzá a vallásos képzetek tisztázásához és ezeket theoretikus és praktikus tekintetben közelebb hozta a tudományos világnézethez. Bizonyos azonban az is, hogy a filozófia egy olyan általános és a kultúréletbe olyan mélyen belenyúló jelenséget, mint a vallás, nem hagyhat figyelmen kívül. Az összehasonlító vallástudomány eredményeit tehát, melyek az utóbbi évtizedekben nagy lendületet nyertek, tudomásul kell vennie és egységbennéző és összefoglaló tevékenységében ép úgy figyelembe kell őket vennie, mint a többi tudományok eredményeit. Ez magától átvezet a filozófia és az egyes tudományok közötti viszony kérdésére.

5. §. Filozófia és tudomány.

A filozófia első fellépése idejében a görögöknél azonos a theoretikus tudománnyal. Az önmagáért való megismerésre való törekvés a filozófiának ismertetőjele, ép úgy mint a tudományé. Különösképen a tudományos természetszemlélet itt még teljesen a filozófusok feladata. Ennek a fejlődésnek tetőpontját s egyúttal fordulópontját az ókorban Aristoteles jelenti, aki korának egyetemes tudását egyesítette magában és összefoglalólag feldolgozta. Innen fogva kezdődik a tudományok specializálódása és egyúttal elkülönülésük a filozófiától is. Ez a folyamat csak lassan és fokozatosan ment végbe. Pihenés nélküli megfeszített munkában az emberi szellem lassankint megtanulta, hogy megfigyelt tényekből levonja a történés törvényeit s e törvények által értse meg a természetet és uralkodjék rajta. Az évszázadok folyamán a munkának mindinkább végbemenő megosztása által olyan gazdag ténybeli anyag gyült össze, olyan komplikált módszerek és gondolkodási eszközök találtattak, hogy ma az egyes embernek tökéletesen lehetetlen a kor egyetemes tudásán önállóan uralkodni. Ezzel a tudásnak minden egyes területe kitágul ugyan, de az a veszedelem is fenyeget, hogy minden tudás összefüggése elvész.

Ezt a veszedelmet fokozza még az is, hogy a XIX. század második felében az egyes tudományok képviselőinél bizonyos ellenszenv mutatkozik minden filozófiai szemléletmód ellen. Ennek az ellenszenvnek az alapja ismét abban van, hogy a filozófia hosszú időn át mint a tudományok királynője akart szerepelni s szerepelt is s mint ilyen magának követelte minden tudás legmagasabb és legvégső kérdéseiben a végleges döntést. Még természettudományi kérdésekben is időnkint a filozófia nemcsak hogy az utolsó szót követelte magának, hanem alkalomadtán annyira ment, hogy pontosan megfigyelt és biztosan bebizonyított tényeket letagadott és lehetetleneknek bélyegezett, mert nem illettek bele a filozófiai rendszerbe.

Ilyen teljesen jogosulatlan igényekkel szemben, amilyenekkel kivált Hegel és iskolája lépett fel, a természettudománynak érvényesítenie kellett önállóságát és mind újra rá kellett mutatnia arra, hogy a megfigyelés és kísérlet útján talált tények és törvények minden filozófiai spekulációtól függetlenül érvénnyel bírnak. Sőt inkább az így talált tények adják azt az alapot, amelyen a tudományos filozófiának tovább kell építeni.

Az azelőtt nem is álmodott sikerek, melyeket a természettudomány és technika a XIX. században felmutatott, a kutatók nagy többségénél azt a véleményt keltették, hogy csak az exakt, egyfelől megfigyelésen és kísérleten, másfelől mathematikán alapuló kutatási mód vezet megismerésünk valóságos kitágítására s hogy ezzel szemben minden filozófiai spekuláció csak hasztalan, teljesen értéktelen játéknak tekintendő.

A természettudományi módszert azonban azok a tudományok is alkalmazásba vették, melyek a szellemi élet kutatását tűzték ki feladatukul. A nyelv, a vallás, az erkölcs és minden szociális intézmény fejlődését statisztikai és összehasonlító módszerrel kutatták és kutatják ma is és itt is érvényesül a tények kultuszának és a spekuláció megvetésének egy neme.

A tudomány, a jelenkor egy kiváló kutatójának állítása szerint nem egyéb, mint ökonomikusan elrendezett tapasztalat és feladata abban áll, hogy a természetben és az emberi szellemben végbemenő jelenségeket lehetőleg egyszerűen leírja. Ez az ellenszenv mindaz iránt, amivel mi önmagunkból járulunk hozzá a tényhez és a törekvés, hogy a folyamatokat, amint tényleg végbemennek, lehetőleg híven másoljuk le gondolkodásunkban, mint módszertani szabály minden tudományos kutatás számára rendkívüli fontosságú és ezért nem lehet elég gyakran elménkbe vésni.

Belső ösztönünk azonban arra, hogy minden tapasztaltat egységbe foglaljunk, a szükségérzet, hogy a világot és önmagunkat necsak megismerjük, hanem meg is értsük, nem tüntethető el a világból semmiféle módszeres kutatási szabály által. Ehhez járul még, hogy minden úgynevezett tényt, melyet megismerünk, szellemünknek kell megformálni, hogy tulajdonunkká váljon. Minden tudományos kutatásnak észrevevésünk és gondolkodásunk bizonyos általános tulajdonságai szolgálnak alapjául s csak ezek teszik lehetségessé a kutatást, A tudománynak továbbá sohasem egyes tények megismerése a célja, hanem a történés törvényeinek a megismerése és így minden egyes kutatásnak, ha meg akarja érdemelni a tudomány nevet, az egészre kell függesztenie tekintetét.

Csakugyan az összefoglalásra való szükségérzet világosan felismerhető az utóbbi években az egyes speciális tudományok művelőinél. Wilhelm Ostwald a kémikus, Lipcsében felolvasásokat adott ki a természet-filozófiáról és folyóiratot is indított Annalen der Naturphilosophie (a természetfilozófia évkönyvei) címmel s a folyóiratnak az a bevallott célja, hogy a tudományos kutatás általános kérdéseit megvitassa és a tudományos módszerekről és megismerési értékükről vizsgálatokat indítson. A történetkutatók is belefáradtak, hogy csupán csak adatokat gyüjtsenek és érzik azt a szükségletet, hogy megragadják a történelmi fejlődés mélyebb értelmét. A Herder és Hegel által megalapított történetfilozófia ismét szóhoz jut, de kivált a tények lényegesen kibővült ismeretéből, melyhez az egész emberektől lakott föld bevonása révén jutott, sokkal konkrétebb és egyúttal szélesebb alapot nyer. Minden speciális tudománytól általános kérdésekig vezet az út s ezekre a felelet megadása épen a filozófia dolga. Eszerint nincs is hathatósabb és jobb bevezetés a filozófiába, mint a valamely speciális tudománnyal való foglalkozás. Innen általánosabb és mélyebb problemákig előrehatolni a filozófikus elmének sürgető szükséggé válik.

Így tehát minden tudomány, ha alaposan műveljük, filozófiai vizsgálatokhoz vezet. Már most kérdeni fogják, tudomány-e a filozófia vagy sem? Feleletül Schiller egy szavát lehetne variálni. Schiller a maga Die Künstler című költeményéről mondja egy helyt, hogy azért nem kevésbbé költemény, ha több is mint költemény. A filozófia nem kevésbbé tudomány azért, mert több mint tudomány.

A filozófia tudomány, mert tudományos alapon és tudományos kutatóeszközökkel dolgozik. Több a tudománynál, mert a tapasztalatot nemcsak rendezi, hanem kiegészíteni is kénytelen és mert céljának, a harmónikus világnézetnek elérésén a fantáziának és a kedélynek is közre kell működnie. A jelenkor filozófusának az az elutasíthatatlan kötelezettsége, hogy a tudományos kutatás eredményeit lehetőleg nagy kiterjedésben elsajátítsa és nevezetesen megismerkedjék azokkal a gondolkozási eszközökkel, melyeket az egyes ismeretágak kidolgoztak. Ezekkel a tudományos fegyverekkel felszerelve azonban meg kell hogy legyen az a morális bátorsága és művészi alakító képessége, hogy a tapasztalaton túlmenjen és a speciális kutatás eredményeit egy egésszé szemlélje és foglalja össze.

Az ilyen merészen kidolgozott és művészileg megalakított világnézetben azután a filozófus örömét találhatja, mint a hadvezér a győzelemben vagy a művész a művében. Az ilyen világnézet mint a hit egy neme kedvessé és értékessé lesz. Ez az a pont, ahol tudomány, művészet és vallás egyesülhetnek, de mindig az alatt az előfeltétel alatt, hogy a tudomány az alap és a gondolkodási eszközök tudományosak maradnak.

6. §. A filozófia felosztása.

A görögöktől maradt ránk a filozófia hármas felosztása, mely kevéssel Aristoteles után, tehát a Krisztus előtti harmadik század kezdetétől fogva lett általános. A három rész: a logika, fizika és etika.

Logika alatt értették a megismerésről, a gondolkodás törvényeiről, az igazság kritériumairól való tanítást és később a valószínűségről való tanítást is.

A fizika magába foglalta a természettudományt, természetfilozófiát, kozmológiát, valamint az emberi lélekről és sorsáról való tanítást is. Később merült fel a metafizika neve, amin a létezőről szóló tanítást értették, vagyis azt, ami tőlünk függetlenül mint a dolgok lényege kell hogy szerepeljen, szemben azzal, ahogy a dolgok előttünk feltünnek. A metafizika elnevezés annak a véletlenségnek köszönheti eredetét, hogy Aristoteles munkája, amely ezekkel a legfőbb kérdésekkel foglalkozik, összes iratainak sorrendjében a fizika mögé került és mivel nem volt külön címe, így nevezték el: ami a fizika után következik (τὰ μετὰ τὰ φυσικὰ). A név és fogalom mai napig megmaradt, holott alkalmasabb volna a filozófiának ezt a részét az ontológia – vagyis a létezőről szóló tanítás – névvel megjelölni.

Etika alatt értették az ember erkölcsiségéről szóló tanítást, de a régieknek az erkölcsiségről való sajátos fogalma szerint ez inkább a legfőbb jóról, mint a morális kötelesség lényegéről szóló tanítás. Mint az etika egy része szerepelt a politika, vagyis az államról és formáiról való tanítás.

A szépről és a művészetről szóló tanítást ugyan tárgyalják alkalmilag Plato, Aristoteles és különösen Plotinus, de az ókorban mégse volt állandó része a filozófiának.

A logikára, fizikára és etikára való felosztás irányadó maradt az egész középkoron át és ma is alapjául szokott szolgálni a filozófiatörténet előadásának. Az újabb időben kivált Verulami Baco (1561–1626) és Wolff Keresztély (1679–1754) más felosztásokat adtak, melyek a filozófia területét pszichológiai alapon igyekszenek tagolni. Ugyanennek az elvnek alapján áll Kant beosztása (1724–1804), mely a jelenkorig a legnagyobb hatású maradt és amelyhez nagyjában mi is igazodni fogunk.

Kant «A tiszta ész kritikája» című művében adja a megismerés filozófiáját, «A praktikus ész kritikája» című műveben az akarás filozófiáját és «Az ítélőerő kritikája» című művében az érzés filozófiáját.

Ennél a felosztásnál megmaradunk mi is. Csak a megismerés filozófiáját kell két szakaszra tagolni. Az elsőnek a megismerés lehetőségeinek, határainak, valamint eredetének kérdéseit kell tárgyalnia, míg a másik a megismerés tárgyával fog foglalkozni. Az első szakaszban eszerint a megismerés kritikája és teóriája tárgyalandó, míg a másiknak a létezőről való tanítást, tehát az ontológiát kell tartalmaznia.

Az érzés filozófiája, amint meg fogjuk látni, nem egyéb, mint a szépről és a fenségesről való tanítás. Ez a tanítás, melyet a tizennyolcadik század közepe óta esztétikának neveznek, ez idő óta része a filozófiai szisztematikának.

Az akarás filozófiája az emberi cselekvések föltételeit és normáit igyekszik megállapítani. Mint gyakorlati filozófia vagy mint etika kezdettől fogva fontos része a filozófiai rendszereknek. Mivel azonban az emberi cselekvésre nézve nemcsak az egyes akarat, hanem az összakarat is irányadó, össze fogjuk kötni az etikával a filozófiai diszciplinák legfiatalabbikát, az emberi társadalom lényegeről való tanítást, vagyis a szociológiát. Ehhez csatlakozniok kell még egyes megjegyzéseknek a neveléstan vagy pedagógia általános elveiről.

Mind e filozófiai problémák tárgyalását meg kell hogy előzze a pszichológia és logika rövid áttekintése, amelyeket joggal tekintenek előkészítő vagyis propedeutikus diszciplináknak. A pszichológia ugyan önálló tudomány lett, amely függetlenül minden filozófiai spekulációtól, merőben empirikus úton igyekszik eredményeit elérni. Nélkülözhetetlen alapvonása azonban minden szellemi tudománynak és ezáltal belső összeköttetést nyer a filozófiával. A logika szigorúan véve minden tudományra nézve fontos mint propedeutika, annál inkább a filozófiára nézve, amely a kutatás speciális eredményeit általános elvek szerint kell hogy rendezze.

Mint a filozófiai tudomány fontos része joggal szerepel a filozófia története: volt olyan kor, amikor a filozófia egész feladatát történetére akarták korlátozni. Ezért ajánlatos lesz egyes megjegyzéseket itt közbeiktatni e tanulmány fontosságáról.

7. §. A filozófia története.

A filozófia tanulmányára nézve történetének ismerete összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint a tudás többi ágaira nézve. Aki pl. a matematikát vagy fizikát választotta tudományos kutatása területéül, az megismerkedhetik a kutatás módszereivel, gondolkodási eszközeivel és eredményeivel anélkül, hogy mind e kutatási eszközök lassankénti kialakulásának és keletkezésének históriailag utána járjon. Csak a tudás magaslatára érve kezd talán némelyik bizonyos históriai szükségérzést érezni és akkor mindenesetre be fogja látni, ahogy ezt Ernst Mach a fizikáról ismételten hangsúlyozta, hogy az alapfogalmaknak mély és teljes megértése a történeti fejlődés ismerete nélkül nem érhető el.

Egész máskép áll a dolog ebben a vonatkozásban a filozófiánál. Itt egy problémának csak megközelítően helyes megértése históriai fejlődésének ismerete nélkül csaknem lehetetlen. Aki pl. ezt az állítást hallja: mindaz, amit itt magam előtt látok, a csillagos ég fölöttem, a házak, a mezők, a fák környezetemben, mindez csak az én képzetem, csak annyiban léteznek, amennyiben én észre veszem őket, – az ezt az állítást legelőbb is esztelenségnek fogja tartani. Történeti kialakulásának ismerete által nyomban felfogható lesz mindenki számára és csak akkor lehetséges kritikailag állást foglalni vele szemben, mint ahogy azt alább látni fogjuk.

Így tehát a filozófia történetének főadataival való ismeretség elengedhetetlen előfeltétele a filozófiai problémák megértésének és ezért sokan azt ajánlják, hogy a filozófia tanulmányát történetének tanulmányozásával kezdjük.

A filozófia története azonban olyan tanulmány, amely annak számára is nagyon nyereséges, akinek nincs az a szándéka, hogy önállóan filozofáljon. Megismerjük itt a keletkezését és kidolgozását azoknak a gondolkodási eszközöknek, melyek segítségével az emberi szellem lassankint meghódította a világot, megismerjük azokat a vívmányokat, «melyeket a megszokás és meg nem támadott birtoklás oly szívesen fosztana meg háládatosságunktól». Ha ma a legtöbb dologban megkülönböztetjük az anyagot és formát, ha a lehetőség és valóság fogalmai annyira teljesen közkeletűek lettek, akkor nagyon is könnyen megfeledkezünk arról, hogy Aristoteles volt az első, aki ezeket a fogalmakat világosan kidolgozta és használatra alkalmassá gondolta.

A gondolkodási eszközök lassankénti fejlődésének ismerete a legnagyobb nyereség, melyet a filozófia történetének tanulmányozásából meríthetünk és az e területet feldolgozóknak, akikben ugyancsak nincs hiány, ezt a momentumot nyilvánvalóbban kellene kidomborítani.

A filozófia története azonban nemcsak filozófia, hanem történet is. Nagyon gyakran fejeződik ki a legvilágosabban és legmélyebben egy filozófiai rendszerben annak a kornak szellemi tartalma, amelyben keletkezett. Így például, mint már gyakran kiemelték, Kant kategórikus imperativusa a porosz kötelességtudás lecsapódása, míg a cinikusok és sztoikusok világpolgársága világosan mutatja a görög nemzeti érzés hanyatlását.

A filozófia története tehát fontos alkatrésze a filozófia tanulmányozásának. Mindenesetre megnehezíti a filozófiai műnyelv, amely lassankint kifejlődött és amelyet okvetlenül el kell sajátítani. Bevezetésünk ép ezért nagy gondot fog fordítani a legfontosabb műkifejezések pontos magyarázatára, hogy ezen a módon megkönnyítse a filozófia történetének tanulmányozását is. Amikor másfelől az egyes problémák kifejtésénél történeti kialakulásukat is legalább vázoljuk, az olvasó megismerkedik a történeti fejlődésnek legfontosabb tényeivel és ezzel bevezettetik a filozófia történetébe is.