VASS MIHÁLY JÓ NAPJA.

ass Mihály, az óriástermetű fiákeres, káromkodva gyűrte neki kalapját az időnek. Csorgott a mennyei lé lefelé fakószőrű süvegén, állt a bak hágóján, hogy leszaladjon róla a víz. Az eső egész nap esett; s még nem ütötte egy árva garas sem a markát, pedig az idő már öregedőre járt.

Előtte Hajdu barátom állt a sorban; kétlovas. Apró, kis hörcsög-ember, akinek soha nem feslett el a jókedve. A satyakos időben is volt lelke szóba állani két levitézlett lovával; az egyiket Tündérnek hívta, a másikat Villámnak. Patkós csizmájával ott happtoppolt a deszkacsípőjű állatok előtt; meg-megsímogatta hideg orrcimpájukat.

– Hej, Tündér paripám, hej, Villám csikóm! Nagyon ránkderítette az Atya ezt a mai napot. Ázunk-fázunk, éjszakázunk, kebelünkön a kenyerünk, hátunkon a házunk.

A két öreg jószág nagyokat köhögött a figurás beszédre. Egy kicsit beléjük esett a keh. De igen jóerkölcsű állatok voltak. Hajdu barátom így szokta őket dícsérgetni: „Az én csikóim soha nem nézik az út szélességét, csak a hosszát.“

Mikor a lovait már eléggé szórakoztatta, a magában füstölgő Vass Mihályhoz fordult a kis hörcsög-ember. Tizenöt évvel idősebb volt a morcos magyarnál, de azért bátyámnak szólította:

– Mihály bátyám, odafönn, Pest-Budán mégis csak fáinabb az élet. Azt mondják, hogy ott a fiákeresek is figáróban járnak. A lovak nem is zabbal élnek, hanem lebbencs-levessel. Kánikulában meg szalmakalapot hordanak. Ajnye, be jó világ lehet arra.

Hajdu barátom tudta azt, hogy Vass Mihálynak egyetlenegy fia odafönn tanúl Budapesten. Doktornak készűl, már ötödik esztendeje. Nagy port vert föl ez annak idején a fiákeres-céhben. Sokan rosszallották a dolgot: mit akar egy rongyos bérkocsis a fiával? Urat akar belőle faragni? Hagyjuk el már azt a szegénységet. Aki magosra hág, nagyot talál esni. De Vass Mihály nem az az ember volt, akit egy füttyentésre ki lehet fordítani a sarkából. Ha van esze a kölyöknek: tanúljon. Legyen különb ember az apjánál. Oda se hederített a világnak.

Most sem válaszolt a Hajdu barátom piszkálgatására; pedig jól tudta, mi szúrja az öreg oldalát. A doktorról szeretne valamit hallani. Hanem abból nem eszik. Ránézett a toronyórára, látta, hogy hétre jár, napos volt a vasútnál, ki kell hajtani az állomásra. Mindjárt itt lesz a pesti gyors. Hátha akad valami.

Közévágott az egy lónak és ment vágtatvást a nagy állomásig. Az ő lovának még nem volt pókos a lába. Nyargalt, mint az ítélet.

Hajdu barátom szörnyűködve nézett utána:

– Hej, tán örökölte ez a lovát, hogy úgy kiméli!

Maga is bakkra pattant és addig beszélt a Villámnak, míg megindította az öreg bárkát. A Tündér épen aludt, mikor inába döccent az indúló kocsi; felnézett búsan, egyet köhögött és ő is úgy tett, mintha menne.

Vass Mihály türelmetlenűl várta odakünn, míg rá kerül a sor. Az előttevalók mind kaptak vendéget. Hanem, keserves nap keserves szerencséje, az ő kocsija itt is üresen maradt. Egy kacskaringós miatyánkot eresztett a magasságos semmiségbe, odacsapott hittyes lova vékonyához, a finom kis állat megugrott s kikanyarodott az állásából.

– Megyek haza, aludni, – zörömbölt Vass Mihályból a keserűség.

Ekkor harsan föl egy hordár kiáltása:

– Egylovas! Hé!

– Na, a szerelmetes Jézusát. Kicsoda kínlódik még ott?

Odafordítja lovát a kijáró elébe; a hordár egy hatalmas, zöld ládát erőlködik föl a bakra. Vass Mihály nézi, nézi; milyen ismerős ez a pántos alkotmány.

Nem ér rá tovább töprengeni, mert egy széles vállú fiatal úr szalad a kocsi felé. Föl akar ugrani; de nem ugrik föl, hanem kitárja két hatalmas karját, azután összecsapja és megragadja vele az óriás kocsist; kis híja, hogy le nem rántja a bakról:

– Édes apám! Hahó! Én vagyok!

Vass Mihály alig ismer rá; az ő nagy fia, a pesti doktor! Szeretne leugrani hozzá, de fiákeresnek nem szabad, mert a hegyes sisakos rendőr hiúz-szemekkel vigyázza az állomás eresze alól. Ha moccan: felírja a kocsiszámát és fizetheti a tíz koronákat. Felkívánkozó riadását kettéharapja s csak annyit vet oda fiának:

– Ülj fel, hamar, aki teremtése van a világnak!

Hordónyi mellkasa olyat emelkedik a teljesedő örömtől, hogy ujjasán szétpattannak a gombok.

– Kész doktor vagyok, apám! Úgy nézzen rám!

– Ülj fel! – ordítja most már nekiveszekedve a boldog ember. Becsapja a kocsiajtót, szemébe nyomja viharvert kalapját, odavág a toporzékoló Rabló lovának s megindúl, mint a megbolondúlt boldogság.

– Vigyázzatok előlem, az anyátok jómindenét! – kiáltja a fiatalabb fiákereseknek. Tisztúl is előle, akinek kedves az élete, mert ismerik a Vass Mihály hajráját.

A Rabló, mintha megértette volna, micsoda kimondhatatlan boldogságot visz most a kocsiján, patkószikráztató vágtában iramodik a sötét városnak. Eszébe jut pár éves nagygyakorlata, mikor még egy rettenetes főhadnagy alatt szolgált a Vilmos-huszároknál; akkor vitte végbe azt a bravurt, hogy felbuktatott egy elébe tolakodó őrmesteri lovat és keresztülugrott rajta, mint a pinty. Ettől a fiatalkori kalandjától megmámorosodik; a Vecsey-háznál szolgáló pej csődörnek, titkos ideáljának is megakarja mutatni: milyen nemes vérből ellett; nem parasztos döcögő kocogással, hanem úriasan nekinyúlt versenytempóval szedi négy karcsú lábát. Az a kis rongyos kocsi, semmi a háta mögött. Repűl vele, mint a madár. Oh, hogy lobog most a sörénye! Legszebb asszonyi ékessége. Most nézze meg a Vecsey-csődör az ő termetét; az ilyen kanca Noniuséknál keresheti ősét.

Vass Mihály, a megóriásodott szilaj öröm, fönnáll a bakon és vágja a lovát. Ordítani szeretne boldogságában, de csak az arcába suhogó levegőt harapja. Ostorával bolondos vagdalkozást visz véghez; sokszor nagyot ugrik a bakon álltóhelyében, hogy csak úgy csattan a vaspatkó. Hahó! Kész doktor a fiam! Pesti doktor az én nagyfejű kölyköm! A toprongyos, földhöz ragadt fiákeres fiából doktor úr lett, nagyságos úr, aki gróf kisasszonyokat is megvizsgálhat, mert többet tud, mint az egész piacsor. Az én véremből való vér olyat rugott magán, hogy az egész sátoralja-rokonság törülheti a szemét utána. Aranytálból eszünk, aranypohárból iszunk, anyja! Hallod? Hej, nem is álmodod, kit viszek én most hozzád! Hajrá, Rabló, hajrá, jó kis lovacskám! Együk meg ezt az útat öt perc alatt. Más nyavalyás gebék, mint a Hajdu komámé, félóráig nyöszörögnek végig rajta. A heptikások! De nekünk van tüdőnk, úgy-e kis lovam? Van ám, az írgalmas angyalát!

A Rabló megértette gazdája gondolatát s mint a sárkány, röpült végig a vasúthoz vezető keskeny utcán.

A torkolatnál, mint a fontolva haladó magyarság, föltűnik Hajdu barátom két ócska táltosa. Még ők most járnak az út felén. Laptató kocogással zörömbölnek a lelketrázó kövezeten. A kis hörcsög-ember látja, hogy forgószelezik rá szemközt a Vass Mihály lángot nyelt paripája. Az utca fenemód szűk, villamos is császkál ottan körűl, jó lesz vigyázni. Rövidebbre fogja a gyeplőszárat és rimánkodva kérleli a Villámot meg a Tündért, hogy az Isten szerelméért, csak higgadtan, csak nyugodtan. El ne ragadtassák magukat, mint a Mihály bácsi éretlen csikója.

Vass Mihály ördögszekere zúgva közeledik. Ostorát rázva ordítja Hajdu barátomra, hogy térjen ki, mert emberhalál lesz. A figurás kis magyar, kontyára csapva süvegét, kézzel-lábbal igyekszik kitérőre fordítani két bánatos jószágát. De, mint minden magyar, ő is elkésett. Az egylovas kocsi, rettentő lendületével nekivágódik a szegény Tündérnek; az álmos állat beledől a hámba; a rúd egyet reccsen, eltörik, az istráng is utána szakad; a Tündér ott hever a kövezeten, mint egy sebesült csataló.

– Jaj, a csikómat, jaj a Tündéremet! Agyongázolta ez a nehézlelkű ember! Fogják meg!

A Hajdu barátom jajszavára összeröffen egypár utcadísze; rendőrért szaladnak és feldiktálják a Vass Mihály kocsiszámát: 15-ös egylovas. Megállítani nem lehet; hol jár már az azóta!

A doktor úr érezte a szilaj zökkenést, ki is akarta nyitni az ajtót, de apja füle közé csapott a jóvérű lónak, még írgalmatlanabbúl kezdett vágtatni. Meghúzódott hát a kocsi sarkában; a házak és fák rohanásáról látta, hogy versenyt nyargalnak a széllel.

Az óriás termetű Vass Mihály maga is megrészegedett a rohanástól. Most már csak azért is vágtába! Hátra se nézett, mit gázolt el Hajdu barátom alkotmányából. Nagyokat bődűl a levegőbe: hahó! Mintha a sötétségnek is neki akarna menni, előre fúrja bázsán-bikafejét és szinte öklelőzik a vadordítású északi széllel. Hajrá, kis lovam! Hajrá, drága Rablóm! Olyan örömet viszünk ezen a négykerekű kordén, hogy nem fér bele nagy Debrecen városába. Doktor úr lett az én gatyaszáros fiamból! Ha beteg a főispány, még azt is vissza tudja rántani a másvilág partjáról. Híj, de csillagotverő kedvem van! Leiszom magamat otthon a sárga földig.

A piac közepén egy túlbuzgó rendőr elébe akar állani; kiterjeszti két karját, hogy ne tovább!

– Tágulj, az apád irgalmát, mert lehengerezlek! – bömböli rá a bakról rettenetes Vass Mihály.

A Rabló se veszi tréfára a dolgot: úgy hasba döfi az alkalmatlankodó sisakost, hogy hármat hemperedve terűl el a kocsiút szélén, mint egy béka.

Vass Mihály most megijedt. Rendőrt gázolt el. Ebből baj lesz, kivált ha meglátta a számát. De csak van Isten az égben, hogy nem látta meg. Na, kis lovam, most szedd össze magad. Rugjad ezt a csatakos kövezetet, a hogy csak bírod. A hátunk mögött már kezd dorombolni a baj.

Épen a Vecsey-ház előtt vágtatnak el. A kapuban künn áll a kocsi, benne az a pej csődör, aki a hevesvérű Rablónak annyira tetszik. Fáj neki, hogy a nagyúri gavallér ügyet sem vet a szegény, de nemes kancára. Meg akarja neki mutatni magát. A hintóhoz kanyarúl, hogy a kedves szeme előtt vágtasson el. De szerelmetes hevében annyira közel furakodik hozzá, hogy a kocsi kocsit ér s a sárhányó recsegve szakad le az úri fogatról.

Vass Mihály rettentő káromkodással vágja a megbolondult állatot. Hogy a csillagos ég roggyon rád, mit akarsz? Neked is elveszett a szemedfénye, mint a vén Hajdu pókos keselyének? Összetöröd a kocsimat és rámszabadítod az egész nemes várost? Ezek most jönnek utánam; ha nem bírod velök a versenyt, megdöglesz! Hajrá! Hajrá! Szakadjon ki belőled a pára, ha bajt hozol a fejemre.

Most már az ostor boldogabb végével veri a tajtékzó állatot, mert a csapója leszakadt. A Rabló, nekibúsúltában, hogy a Vecsey-csődör rá se nézett s hogy a gazdája ilyen bárdolatlanúl bánik vele: cikkcakkos kanyargással kezdi az útat futni. A kis kocsi jobbra farol, balra farol, nagyokat nyekken; jó szerencse, ha fel nem dől.

Vass Mihály előregörbed és úgy veri a megveszekedett huszárlovat.

Vágtatnak iránytalanúl, fergeteges rohanással, őrületesen. Egy kanyarodónál valami szegény öreg asszony akar átszaladni az utcán; de nem ér rá; az eszeveszett fiákeres elütteti. Vissza se horkannak, zúdúlnak tovább.

A kis kocsi most már nemcsak a városba nem férő örömöt viszi, hanem a bizonytalan rettegés óriását is. Ott ül ez a láthatatlan rém a kocsi tetején, a Vass Mihály háta mögött. Benn, a kocsiban, a szegény pesti fiú reszketi az eleven őrület bakugrásait. Veri öklével a kocsi ablakát, hogy megállásra bírja bőszkedvű apját; de Vass Mihály már se nem hall, se nem lát. Kiugrani istenkísértés; az ember a lelkét kockáztatja. Rá kell bízni magunkat a kegyelmes véletlenre; talán csak vége lesz egyszer ennek az útnak is.

Kezdenek maradozni az utcák; kikanyarodnak a városi kertek alá. Vass Mihályék odakünn laknak a Köntös-gát alatt. A rettenetes fiákeres hátranéz: nem üldözi-e valaki? Nem. Sötét és csöndes a határ. Be jó, hogy kivergődtek a sok bajjal rakott városból. Ez a szabadfutású mező már az ő birodalmuk. Szeretettel suhogtatja meg ostoranyelét a pompás kis csikó füle mellett; jól van, Rabló lovam, kirántottál egyidőre a bajból. Hanem azért a Vecsey-ház előtt való kanyargásért megabrakollak odahaza. Csak várj.

A tajtékzó huszárlóval nem lehetett bírni; hiába próbálta csöndesedőre fogni gazdája, rá sem hederített, csak vágta lihegve, horkangatva az útat tovább. Beleesett a hajrá. Azt gondolta, trombitaszót hall s erre nincs Isten, aki megállítsa.

Már bekanyarodnak a kertkapú útjára. Harapni lehet a sötétséget; világ sehol. Ezerszer megjárta már Vass Mihály ezt az útat ilyen vak éjszakában, de azért fél: árokba döccen, vagy tőkének szalad.

– Hó, hó, lassan, kedves paripám; csak lassan; az ég szakadjon rád, hova igyekszel olyan nagyon? Hiszen idehaza vagyunk már. Nem látsz?

Azzal jót sózott a vágtató Rabló fülére.

Az állat megugrott, félrerántotta a kocsit; zuhé, neki egy fának. A kocsi recsegett-ropogott, az első jobb kereke összetört, az alkotmány félrebillent, Vass Mihály kivágódott a bakról, le a sárba. A lihegő állat megállott.

A doktor, szegény, izzadtan ugrott ki a kocsiból.

– Édes apám, nincs valami baj?

Égzörgető káromkodással tápászkodott föl az óriás ember. Féllábára megsántult; az arca sáros és véres volt.

Épen a házuk kapuja előtt feneklettek meg.

A kocsi megsebesülve dőlt féloldalára; a doktor zöld ládája a Rabló négy lába közt hevert. A bravúros huszárcsikó reszketett, fújt; tompora tajtékba szakadt, zaboláját véres habbal rágta. Egy fájt neki most is irgalmatlanúl, hogy a Vecseyék szép csődöre még csak rá sem nézett.

Az úton, amerről jöttek, kocsirobogás, lóvágtatás és emberek kiáltozása kezdett kibontakozni.

Vass Mihály felfülelt:

– Aha! Jönnek a sintérek. Na, kis eszem, most ne hagyj el.

Hirtelen kifogta lovát; bevezette az udvarra. Megzörgette az asszony ablakát, bekiáltott:

– Gyere ki, hé, feleség! Itthon a fiad! Kész doktor. Hogy az Isten marasztotta volna Budapest városában.

Azzal kiment az ellenségei elébe.