JULIS NÉNI ELKÉSETT.

élután, háromórás temetésre, a Rákóczi-harang is szólott. Úgy zengett, úgy zokogott, mintha valami kedves halottját vinnék a testhordó kocsin.

Az utcaseprők megálltak az útkeresztezéseken, kivették az örökégő pipát szájukból s minden keserűség vagy gyűlölet nélkül mondogatták egymásnak:

– Valami nagy kutyát temetnek.

A Rákóczi-harang sírt. A decemberi köd úgy szállott le a házakra, mint egy végtelen hamúszínű fátyol. Gyász és szürkeség: ez volt az élet.

Egy városvégi zsákutcából izgalmas sietéssel bukott szinte ki Julis néni. A harangszó verte ki napi foglalkozásából: a favágásból és farakásból. Afféle város szegénye volt, akinek megvan rá a joga és az oka, hogy a halottas házak előtt megtelepülve: kivárja a maga néhány garasát a gyászoló felektől. Vagy ötvenedmagával jószerint ebből él. Mi kell hozzá? Ügyes szimat, jó láb, szomorkás arc és rezgősen hálálkodó koldushang. Julis nénit szerették az Istenek: mindebből busásan juttattak neki. Fiatalsága hosszú volt, zivataros volt; a régi keleti papnők átmodernesült szektájának volt kombattans tagja. Mikor végigharcolta változatos csatáját, nyugalomba vonúlt. Az ősi bűnökért templomi koldusképen vezekelt. A sok öröméjszaka jóvoltát temetkező napok gyászával fátyolozta be. Istenhez tért, elkészült a halálra, hitt a túlvilági életben; vágta és rendbe rakta a fát, szerette a pálinkát és el tudott siratni minden rendű-rangú halottat négy krajcárért.

Ennyi volt a rendes gyász-sallárium.

Temetéseknél mindig a legelső volt. A többi szegények hallgatagon elismerték „kapitánynak“. Ha valaki mormogott, vagy kegyeletet sértett: Julis asszony ítélkezett fölötte. Megvolt hozzá a tapasztalata, megvolt a kora is: ötvenhat esztendő.

Most, ezen a Rákóczi-harangos délutánon, hogy hogynem: elaludott. Az öreg harang mordúlt rá: „Julis asszony, temetünk!“

A derék kapitány, mikor ráeszmélt a harangszóra: elsápadt. Pedig ennek a kékbe játszó vörös arcnak munka volt elsápadni.

– Jehova egy Isten, temetnek? Hiszen én erről nem tudok semmit.

Máskor mindig tudta az utcát, a házat, a halott nevét, korát, halála fajtáját, a kántort, a diákok számát, mindent. Alig hisz a fülének.

És megindúl Julis néni, szaporán. Ötvenhat esztendejéből odahaza hagy tizenkettőt. Nagy kampós esernyőjét hóna alá csapja, fejét a szügyébe vágja, nekidől a ködös levegőnek és megy törtetőn, lihegőn a harangszó irányában. Négy szögre vert patkója komoran kopog a sáros utcakövezeten. Kimondhatatlan színű rokolyája csatakot fog a nagy loholásban. Fekete kendője hátratorlik a tarkójára, ősz haját csak úgy lebegteti a szél.

Uramisten, merre van az a halott?

A Rákóczi-harang pedig kong-bong, zeng-döng, vádolóan, siratóan. Valami nagy halottat siratóan, Julis néni elmaradását vádolón.

Szembejön egy kenyérhordó asszony. Julis néni megállítja:

– Nem tudja galambom, kit temetnek?

Az asszony egyet lök a hátát törő kenyéren, ránéz Julisra, annyit mond:

– Nem.

– Azt se tudja, hunnan temetnek?

– Azt se.

Julis asszony megy hát tovább. Előre. Rá kell találnia a házra, hiszen van annyi lelke. Négy krajcár nagy pénz, jó pénz ebben a nincsen-világban. Estére: kettőért kenyér, kettőért szalonna. A farakásért csak holnap fizetnek, mert ma már nem lesz készen. Teremtő szent Isten, micsoda csúszós út! Mintha ez a bitang sárcsatak is elébe állana, s le akarná rántani a lábáról. Előre csak azért is.

A Rákóczi nagyon szomorúan szól.

Befordúl a kollégium sorára. A szegleten, az antikvárius boltja előtt, kis diákok ácsorognak; Julis néni kedves arcot öltve szól rájok:

– Lelkem úrfiak, nem tudják, kit temetnek?

– Nem tudjuk mi, néni.

Julis megvakarja a tarkóját.

– Ejnye, ejnye. Vajjon mely tájon vihetik azt a halottat?

– Azt sem tudjuk.

Már itt a nagytemplom. Itt dörög feje fölött a roppant harang, a táborszájú sirató. De a templom előtt sem halottas kocsi, se nép. Talán még most indúltak el a háztól. De hol van az a ház, merre van az az utca? Édes jó Istenem, miért nem gyújtasz hirtelen világot a szegény halottsirató koldusasszony fejében? Négy krajcár forog szóban, keserves és édességes négy krajcár!

Odaliheg az utcaseprőkhöz. Azokat is megkérdezi.

A soványabbik megpihenteti a seprőt:

– Bion, nem tudom, ki lehet. De nagy kutya lehet. Három harang szól neki, meg a Rákóczi. Hm. Maga tán rokona?

Ezt már somolyogva ragasztotta hozzá.

Julis asszony nem szólt semmit, rosszúl esett neki amit hallott, meg jól is. Nagy halott! Hiszen akkor talán nem is négy krajcár forog kockán, hanem öt-tiz-husz, vagy menybéli seregek Istene: egy korona! Egy korona? Igen, volt már rá eset, hogy a szegények egy-egy koronát kaptak nagy halott után.

A siratók kapitányának elkezdett a szíve dobogni. Az a kiégett, elrongyollott, megfásult vén szív, aki váróterme volt az egész világnak, megfordúlhatott benne mindenki, – most úgy vert, úgy dobogott, úgy repdesett, mint egy tizennyolcéves szűzé, aki először indúl találkozóra. Egy korona! Egy temetésre! Amennyit máskor tizenkét halott után kapna: most egy kivonúlásra hullana ölébe!

Egészen beleszédült ebbe a boldogságba.

Most már dühösen, vadász-szenvedélylyel vágott neki a nagy, elterpedő városnak. Ebben a húszezernyi házrengetegben van valahol egy ház, ahol sárga homokkal van meghintve a járó, a kapún fekete lepel; a ház előtt húsz-harminc szegény asszony, elesett ember: mind egy koronára vár! Oda kell jutnia, ha csákányos fergeteg hull is ezen a gyalázatos, locsos-pocsos délutánon!

A piacon caflat keresztűl. Egyszer csak olyan bágyadtság vert erőt rajta, hogy majd ledobban. Elréműl: ha ez a fáradtság ránehezűl a vállára, rábéklyózik a lábára, soha el nem ér a reménységek fokához. Egy pillanatnyi töprenkedés után betoppant a szegletboltba, ahol italt is mérnek. Alig tudja kilihegni:

– Kettőér… tengeri…

Míg a segéd kimérte a parasztpezsgőt, Julis néni halálos izgalommal vadászta ki zsebéből azt a keserves két krajcárt. Négy fillért. Lecsapta a pudlira, az üveget felhajtotta, egyet kahintott s olyan gőzerővel dobbant ki az utcára, hogy a küszöbön majd hanyatt döntött egy fiatal menyecskét.

– Ni, a részeg… még elgázolja az embert.

Julis néni nem hallott, nem látott. A veszett ital lángra lobbant benne, s őrült hajrába lendítette kimerült tagjait. Megolajozták a gépet, most már forogtak a kerekek, mint az ítélet. Az öreg halottgyászoló nekidőlt a ködbevesző nagy útnak s vak ösztönére bízva magát ment, szaladt, lihegett, fújt, kopogott-csöszögött, előre, mindig csak előre. De azért futtában boldog-boldogtalanra ráherdűlt: „Kit temetnek? Kit temetnek?“ Sokan lekacagták, sokan összekáromolták, mások rá se hederítettek. A bizonytalanság ingoványos lápjába tévedt Julis néni; minden lépéssel sülyedett, sülyedett lefelé; hanem azért csak ment, mint a bolond óra, előre. A harang egy utolsót kondúlt, elhallgatott.

A négy krajcár mártírja összerettent, mintha valaki jól hátba vágta volna. A harang elhallgatott, a menet kiért a temetőbe! Most már hová? Most már merre? Kínos keserves gyászában könny sajtolódott a szeméből. Butának, Isten bolondjának szidta le magát, hogy épen ma kellett elkésnie. Utolsó garasát is az ügynek áldozta, még sincs semmi látatja.

És, szégyen, nem szégyen, Julis néni ott a nyílt piac során sírt, sírdogált, mintha jövedelmes halottat siratna.

Vagy háromszor megfordúlt a saját tengelye körűl, révedező bárgyúsággal nézett valami mentőszál után. De az esze megállt, nem bírt újat gondolni.

Ekkor, Kátai Zsóka, testvére a nyomorúságban és halottsiratásban, beléje botlott. Már ugyan messziről integetett neki piszkos zsebkendőjével, de Julis néni befelé nézett, nem látta. Zsóka hát megbakkantotta oldalról a botjával.

– Bakk! Bikmakk! Mit ácsorog itt Julis néni?

Julis felrettent elalélásából és úgy nézett vigyorgó társára, mintha az a másvilág követe volna. Nem bírt szóhoz jutni, csak tántorgott.

– Hej, hej, Julis néni! Hogy a kis kutyába maradhatott épen ma el erről a mágnás-temetésről? Olyan nagy fehér pénz ütötte volna a markát, mint a mienket. Ni!

Azzal kigöngyölte szennyes vörös kendője csücskéből a sirató-pénzt; s diadalmasan odatartotta néma sorsosa orra alá.

Egy ezüst korona volt.

Julis néni először elsápadt, azután elbíborodott, azután violaszínben kezdett játszani az arca. Az a tenger keserűség és magaútálás, ami céltalan versenyútja közben elborította lelkét: most megháromszorozódott, vaspántokkal szorította össze a szívét: az el nem sírhatott könnyeket fölverte beroskadt szemeinek szürke tavába; a száradófélben levő tavak megteltek vízzel és kiöntöttek. Kibuggyant a fájdalmak esője Julis néni szeméből, görcsös rázkódással sírt, sírt, zokogott.

Kátai Zsóka szívét megütötte a szánalom. Elrejtette a hatalmas összeget és vigasztalásra fogta a dolgot:

– Na, na, nénémasszony. Ugyan már na! Hiszen nem a világ. Lesz még szőlő, lágy kenyér. Igaz, hogy a felekezetünk koronája hiányzott, mindenki észrevette; de hát nem utolsó nagy halottunk volt ez a mai, csak lesz hozzánk olyan jó az a kegyelmes Úristen. Na. Sohse sírjon kend; tudom zokon esik, de nem halunk bele.

Julis néni csak csóválta a fejét; csak ingatta, csak rengette a fejét; a kezével meg olyan lemondó csapásokat csapott, mintha már mindennek vége volna.

– Jaj, jaj, jaj, mindenható egy Isten, hogy lehettem én ma olyan nyomorúlt, olyan földneheze butája! Egyszer sütne ránk a nap, nekem akkor is szembehúnyósdit kell játszanom. Óh, ti vén gyalázatos szemek! Ti rossz házőrző kutyák: fülek! Nem bírtatok szólni, mikor eljött a vigyázás órája? Nem kár volna porba taposni benneteket. Egy korona! Egy ezüst korona! Tizenkét járat egyszerre! Egy heti keresményem oda, oda, oda.

És elkezdte öklözni vén bolond fejét, szemét, fülét, hogy nem tudtak vigyázni, mikor a vigyázás órája eljött vala.

Kátai Zsóka sokallotta a dolgot. Nyílt utcán voltak, emberek jöttek-mentek, bámúltak rájuk. Megfogta a Julis asszony kezét és gyöngéden húzni kezdte magával.

– Jöjjön kend, ne álljunk itt csudabálványt ezeknek a szájatáti népeknek.

Julis megbicsakolta magát. Nem állt kötélnek. Felütötte lekókkadt fejét, mosolyogni próbált:

– Hehehe… Bolondság. Nagyon gyenge szívem van. Hát Zsóka, csakugyan? Mind egy-egy koronát? Mind?

– Harmincegyen voltunk. Mind.

Julis néni megint feljajdúlt, mintha kést ütöttek volna a szívébe.

– Óh, csak én nem voltam ott! Egy ezüst korona! Egy drága ezüst koronát ejtettem a kútba.

Hirtelen valami veszedelmes láng lobbant fel szürke szemében.

– Mutasd azt a koronát, te! Hátha nem is igazi korona?

Kátai Zsóka sértődötten nyúlt a zsebébe:

– Már hogyne volna!

Óvatosan kivette és hüvelyk- meg mutatóujja közé fogta, úgy mutatta.

– Hadd lám!

Julis néni egészen közel hajolt a fehér fényes pénzhez, hogy jól lássa. Csakugyan egy korona volt, 1900-as.

Ekkor, mint a villámlás, csak fölvillant a pénz a levegőbe, nagy ívben elrepült a kocsiút szélére, ott élén gördűlve épen egy kanálisrostély irányában karikázott. Megállt. Zsóka még annyit se bírt mondani: vaskalap, – már Julis macskaugrással megcsípte a kiütött pénzmagot és se szó, se tartomány: belevágta, beletaposta a kanálisba. A szép ezüst korona elmerült.

Kátai Zsókának csak most kondúlt meg az ütője. Irgalmatlan haraggal és sivalkodással veselkedett neki „kapitány“-ának. Egyenesen a szemét akarta kikaparni.

– Rabló! Tolvaj! Tolvaj! – kiabálta eszeveszetten.

– Ha én nem: te sem! – lihegte Julis néni.

Ölre-birokra kaptak, egymás kontyából tépett zászlót bomlasztottak; míg egy udvarias rendőr be nem kísérte mind a kettőjüket a kapitányságra.