KÖD ÜLT A LELKEMEN.

fiumei kikötőből elindúlt velem a Halál hajója.

Beteg voltam nagyon. Már túl az életen, de még innen a halálon. Hazulról azért vittek el, hogy lássam az Adriát és haljak meg az örökragyogású Délen. Az álmodó magyarok sorsát vonszoltam én is a vállamon: amit jobb napjaimban földhözragadt szegénységem miatt nem érhettem el, elhervadásom szakában, napjaim lehullása idején, költözködő lelkem elzsongítására láttatták meg velem. Üdvözlégy Thalatta! Üdvözlégy, morajló végtelenség! Te vagy az elmúlás tornáca; te hozzászoktatod rémledező testemet a semmibemerüléshez. Tenger mellett könnyebb a halál.

Portore fantasztikus sziklakapuján átsuhant hajóm és átsuhant velünk az élet. Még nem hagyott el egészen. Az Adria kékesszürke háta, mint egy roppant cethal, táncolt alattunk. Szabadságot dalolt fölöttünk a Velebit bizarr ormairól szabadúlt szél. Távolról Cherso szigetje rémlett föl, halaványan, mint a tengerbe merülő álom. Mignon dala sírt föl emlékezetemben: Dahin, dahin möcht’ ich mit dir, oh mein Geliebter, ziehn.

Lelkemnek ebben az időben különös villanásai voltak. Az események és a dolgok megóriásodtak képzeletem ködében. Álmaim átfolytak a valóságba; magam mintha két emberré szakadtam volna, s egyikkel ravaszúl és kétségbeesetten figyeltem a másikat. Eszem még nem hagyott el, de a fantáziám sebet kapott és vérzett. A Hamlet sorsától féltettek, akik mélyebben ismertek.

Nem bírtam ezt a gyötrelmes életet.

De hajóm már partot ér. Itt piroslanak rám üde zöld keretből a cirkvenicai kis házak. Mintha csak festve volna az egész. Különszakadva, arisztokratikus magaslaton áll a Therapia palotája; József királyi herceg parancsára nőtt ki a dalmát kövekből; én már a hajóról úgy néztem rá, mint Claudius dán király helsingőri várkastélyára. Ott fogok én meghalni, a sorsomat intézők parancsa szerint.

Az autó röpült velem; s egy hosszú pillanat múlva már a Therapia hatalmas korridorján ültem.

Október utolja volt. Sírt bennem a lélek, a hogy lenéztem a tengerszorosra. Ezüstös-kék ragyogásban fürdött az édes Adria; cicázó delfinek kergették egymást a moló tájékán; gyémánteső szikrázott róluk, mikor hatalmas ívben fölszínre vetődtek. Andalító némasággal úsztak a határon fehér és piros vitorlás bárkák. Veglia szigetéről vékony füstoszlop szállt a levegőbe; olyan görögös szépséggel tündökölt messziről a Velebit oromcsoportozata, mintha a Homérosz istenei most szállottak volna le rá. Az abbáziai part őre, a havasfejű Monte Maggiore, soha még festőibb pompával nem feszítette homlokát az égnek. Óh fáj nekem itthagyni ezt a világot! Istennek ezt a gyönyörűséges kertjét! Adj halasztást halálos pörömnek, fekete bíró; hiszen ez nem Nápoly még, hogy meghaljak utána.

Az alkonyatok isteni színjátékát soha nem felejtem el. A mindenható Nap palástjának aranyos uszálya átfeküdt az egész Adrián. A suhanó hajók, a kis halászbárkák álomszerűen fürödtek folyó aranyában. Nyugaton bíborban lángolt a mennybolt; istenek alkonyatabeli tűzözön öntötte el a fél eget. A Nap bukott, hanyatlott, esett. De szinte zengett a mindenség attól a leírhatatlan színsugárzástól, amely ezt a tragédiát kísérte Beethoveni zeneképpen. Azután mély gyászt öltött a napját sírató Ég; a tenger opálszürke színbe merűlt, a hullámok ezüstszegélye lekopott. Egy rozsdavörös vitorlás, fekete bárka úszott el Cirkvenica előtt; a leereszkedő alkonyatban a bolygó hollandi átkozott hajójának láttam.

Itt halok én meg, ezen a hazátalan parton.

A Therapia királyi parkjában tavaszi pompával virúltak még a virágok. Vastag, kékeszöld kaktuszok hegyesen rengették levelük szuronyát; az alacsony legyezőpálmák finom, sugárba omló lombozatán vidoran táncoltak a napsugarak; csak a gyászciprusok sötétzöld gárdista sora emelte föl néma mementóját: ez itt a Halottak Szigete. Itt soha nincs hervadása a természetnek; itt csak az ember él és hal, hirtelen lehulló virágjaként a múlandóságnak.

Itt halok én meg. Az Adria lesz a koporsóm.

Emberek jöttek, emberek mentek. A Therapia a nyomorúság fényes, szomorú szállója. Nem néztem a szemükbe sem; csak magamat láttam volna bennük.

Napjaim összefolytak; éjszakáimat néma denevérek röpítették suhogó szárnyon. Ez a lovagvárarcú bajterem tele volt szárnyasegérrel.

Holdfényes estéken romantikus toborzót jártak az épület homlokzata előtt.

A világ messzemaradt mögöttem. Csak úgy hallottam múlómódon fölrémlő zaját, mint valami roppant malom távoli zúgását.

Már nem is éltem az élőkkel. A halottak árnyékcsapatával haladtam a nagy sötét híd felé, amely a másik partra átvezet…

Egyszer csak, egy fiatal reggelen, valami fehérség lobog föl a Therapia emelt terraszán. Ott szoktam átsétálni az alkonyatot és a reggeleket. Most valaki megelőzött.

Nem mentem le, csak az emelet korridorjáról bámúltam az ismeretlent.

Fiatal lány volt. Az arca fehér, ruhája fehér; fátyola is fehéren habozta körül fürge kis alakját. Mindig szaladó lépésekkel ment; egyik oldalról a másikhoz suhant; olyan zajtalan tovalebbenéssel, mintha cipője nem is érné a márványköveket. És kacagott. Egyedűl volt, nézte a tengert, szaladt és kacagott. Azután eltünt s egész nap nem láttam.

Én nem jártam le a közös ebédlőbe. Bántott, ha valaki rámnézett. S azt gondoltam, most mindenki rám néz.

Egy budapesti orvosnak a felesége lakott azon a folyosón, ahova az én ablakom is nyílt. Vért köpött és mégis táncolva járt a lépcsőkön. A halálsejtelem nyugtalanságával akarta leszedni virágát minden órájának; ki tudja, meddig élünk? Éljünk. Kártyázott, zongorázott, billiárdozott, csónakázott és intrikált. Irígy volt, gonosz volt, szánnivaló volt; mert tudta, hogy nem sokáig él. Szerette kijátszani, ugratni az embereket. Bolond ötletei voltak. Le kellett élnie minden percét, hogy felejthesse a háta mögött lappangó rémet. Nem kímélte magát, de másokat sem hagyott soha békén. Ilyen asszonyt én még nem láttam.

Bánthatta, hogy velem nem tud kikezdeni. Én nem barátkoztam senkivel. Reggelenként elsétálgatott az ablakom alatt; bemosolygott és ravaszúl villantott szürke szemével: miért nem szól uram?

Lassanként rájöttem, hogy azt a fiatal, kacagó, fehér lányt ismeri.

Ez a különös lélek babonás hatással volt rám. Föl-fölragyogott előttem; láttam sugárzó fekete szemét, alabastrom arcabőrét, lobogó fátyolát; hallottam félelmetesen vídám kacagását. És nem akartam hinni, hogy én még meghalok.

Egy délután, a hogy kilépek a szobámból, éppen a fehér lány arca kacag rám karhosszúságnyiról. A doktorné viszi, karját karjába öltve. Megkövűltem és megnémúltam. A ravasz pesti asszony egy hirtelen gondolattal rámnevet:

– Nem ismeri Maróthy Elzát? Jőjjön, hadd mutassam be.

És bemutatott bennünket egymásnak.

Elza nem sokat törődött velem. Megcsöngette kacagásának kis ezüstcsengőjét és ment tovább. Én visszamaradtam. Azt mondja a doktorné:

– Jőjjön le ma este a társalgóba. Nagyon jókedvű kislány ez az Elza. Egy miniszteri tanácsosnak a lánya. A maga nevét már ismeri. Talán a bátyja együtt járt magával az egyetemen. Jőjjön le. Majd bekopogunk.

Azzal elszaladt Elza után.

Beültem a szobámba. Valami homályos emlék merült föl emlékezetem tavából. Maróthy Elza… Egy Maróthy-fiút csakugyan ismertem az egyetemen. Annak is ilyen perzselő fekete szeme volt, mint ennek a lánynak. Egyszer az újságból olvastam, hogy a lánytestvére, szerelmi bánatában, főbelőtte magát. Emlékszem, milyen irtózatos tisztán láttam akkor a szobaszőnyegén végigterűlő úrileányt, akinek fehér homlokából csöpög a piros vér.

Beteg fantáziám hirtelen átfestette a valóságot a maga kedve szerint. Iszonyú gondolat kezdett felóriásodni rémült lelkemben: ez a Maróthy-lány lőtte főbe magát s nem halt bele; csak kedélyrázkódás áldozata lett; most félőrűlten járja a világot. Igen, mintha olvastam volna, hogy Maróthy Elza megtébolyodott. Irgalmas Isten, hát ő volna, ez? Hogy került ez ide Cirkvenicába? Miért hozták éppen ide, hogy én is lássam? Micsoda hely ez a titokzatos, magános lovagvár? Micsoda borzalmakat tartogat még számomra ez a rövid élet? Hova kerültem én? Hova hoztak engemet, olyan rejtelmes óvatossággal?

Megállt a szívdobogásom, a fejemben valami szörnyű fény villant át.

Remegve nézem a szobámat: nincs itt áruló jele annak, hogy élve eltemetettek átkozzák benne az időt? Nem lesnek itt engemet rejtett szemek valahonnan? Hátha most is rámnéz valaki, s látja hamuszínűre sápadt arcomat, rémülőre tágult szemem feketéjét? Hátha éjszaka, mikor alszom, bejön valaki szobámba s itt áll sokáig a sötétben az ágyam előtt? Hátha nappal is követő árnyékként suhan utánam és kilesi minden gondolatomat? Álmomban talán össze-vissza beszélek s valaki hallgatja, fölírja rémlátásaimat? Hátha én már innen soha ki nem szabadulhatok? Soha nem láthatom a hazámat, a városomat, az édes anyámat? Egy óriás koporsóban sorvadok, rámzárták a fedelét, nincs levegőm, megfulladok, megfulladok!

Ki akartam rohanni, de az ajtómon háromszor kopogtattak.

Mi az? Ki az? Értem jöttek?

Odakinn fölcsendűl a Maróthy Elza kacagása. Aha, a doktorné sürget. Várnak.

Nem bánom, akármi lesz, de én nekimegyek ennek a borzalmas estének. Elgyávult lelkemet az akarat páncéljába ráztam és kiléptem.

Hogy néztek rám! A doktorné szemében hideg rémület reszketett. Elza visszás vídámsággal röpködte be a folyosót. Az eleven halál fehér pillangója.

Az egész hatalmas baj-vár üres, kongó, sötét. Csak mi hárman tébolyogtunk benne.

Megindultunk a társalgóba. Le a földszintre.

Hallottam, hogy a doktorné halkan ezt mondotta magának útközben:

– Ma nehéz napom lesz.

Új réműlet fogott el. Mit akar ez a ravasz asszony? Hova csalnak engemet? Talán egy fekete zárt kocsi áll lenn a kapu előtt, abba bedobnak, bezárnak és visznek az iszonyatok poklába. Nem jobb volna visszarohanni szobámba? Nem. Akármi lesz, nekimegyek.

A doktorné karonfogott s úgy jött velem. A fehér lány előreszaladt.

Amint a lépcsőfordulónál kilépek a nagy oszlop mögül: a borzalomtól gyökeret ver a lábam.

Maróthy Elza ott űl egy lépcsőfokon. Gyönyörű fehér selyemruhája söpri a szőnyeg porát. Balkezét a térdére nyugtatja, különös fejét a tenyerébe fekteti, szemepilláját húnyóra zárja és halkan monológizál:

– Hallom, hallom, mit beszélnek. Rólam folyik a szó, tudom. Hiába titkolóznak, én a falakon is keresztűllátok.

Ez a leány őrült.

A szívem úgy vert, majd leszakadt. A doktorné rám nézett; fehér volt, mint a fal, de mosolyogni próbált:

– Tréfál. Csak tréfál. Így szokta Elza. Nagyon jókedvű lány.

Maróthy Elza fölállt és álomjáró, imbolygó lépésekkel ment előttünk. Mintha nem is tudná, hogy itt vagyunk. Ment egyenesen a társalgóba. Mi utána.

A hatalmas bíbortónusú teremben csak egy villanylámpa égett. Idegen borzalom settengett az árnyékba vesző háttérben. A tengerre néző ablakok úgy meredtek reám, mint az éjszaka besandító rémének óriás szemei. Csönd fagyott itt rá a lélekre; az élet mintha ravatalra lett volna terítve. Sötét angyalsereg járatta itt táborát.

A világított teremzugban, egy kis piros asztal mellé ültünk. Maróthy Elza szembe velem. A doktorné középen.

Én nem voltam ura egy szónak sem; de a fehér leány idegesítő jókedve hamar kivirágzott. Kacagva lobogtatta felém fátyolát s elkezdett gúnyolni:

– Mit bámúl olyan ijedten? Maga tanár? Nincs felesége? Miért nem házasodott meg? Nem örökölt semmit az apjától? Nekem húsz fillér a jegyajándékom, nem pályázik?

– Nincs pénzem, – mondottam iszonyodva.

– Kártyázni kell! – kiáltott rám Maróthy Elza. S egy csomó kártyát elébem dobott az asztalra.

Éreztem, hogy a vér elhagyja arcomat és nehezen verő szívembe tódúl. A doktorné hökkent mosoly lárváját fagyasztotta arcára; de láttam, hogy a keze reszket.

Maróthy Elza lábát odanyújtotta az enyémhez. Parányi, fehér antilop-cipője rápihent a lábamfejére. Mintha valami különös üzenni valója volna. A szeme szemembe volt kapcsolva; szédületes mélységet sejtettem benne. Nem bírtam ki tekintetét, föl akartam állani.

Kint, az ablak alatt, mintha szürke rémek suhantak volna át.

A leány hirtelen felugrott és rám szólt:

– Miért nem dícséri meg a ruhámat? Talán nem tetszik? Ez a fátyol nem tetszik?

Fehér felhőbe burkolta magát.

– De nagyon szép, nagyon tetszik, – dadogtam. A szavak halvaszülettek meg ajkamon.

Maróthy Elza lassan közeledett felém. A fátyolával volt megakadva; két karjára fektette, úgy mutogatta.

– Nem lát maga? Hát nézze meg, na nézze meg, jól! Ez a selyem árnyékolás, ez a fínom rojt, nem érdekes? Mi? Mennyire becsüli? Ötvenezer korona? Hm? De nézze meg hát, jól nézze meg!

Egészen hozzám hajolt és arcomhoz dugta fátyolát. Hátraléptem, mert az őrület ragadós, s ez a lány egy újjnyira van hozzám. Ránéztem: háborodott mosoly játszott gyönyörű, alabastrom arcán. Ofélia visszajár? Hol vagyok én most? Az eszemben minden összezavarodik. Hamlet királyfi lelke vergődik bennem? Ez itt a helsingőri királyi palota? Ki ez az őrült lány? Mit akarnak itt énvelem? Hiszen én nem olyan beteg vagyok, nekem a szívemet tépdeste véresre a halál. Az én elmém még világosan áll agyam tornyában, mint ragyogó fárosz a tenger fölött. Erővel bele akarnak kergetni az őrületbe? Segítség! Elevenen akarnak eltemetni! Az őrűltek-házába hoztak, pedig én nem vagyok beteg! Menekülni, menekülni, míg nem késő.

Ezek a zűrzavaros gondolatok sikoltoztak bennem, de ajkam zárva volt; nem árultam el magamat. A doktorné fölállt és ijedt mozdulattal nyújtotta felém karját, valamit akart mondani. Én nem vártam meg; meghajoltam és kitántorogtam a borzalom cinterméből.

Odakinn valami szörnyű vihogás nyerített föl az ablak alatt. Figyeltek bennünket.

Fölrémledeztem a lépcsőn az emeletre s bezuhantam a szobámba. Bezártam az ajtót, az ablakomat kinyitottam: ha jönnek értem, kiugrom az ablakon és levetem magamat a mélységbe.

Úgy vártam ott, a sötétség pagonyában meglapúlva, mint a halálrazavart jávorszarvas, akit fölvont fegyverrel üldöz a vadász.

Órák vánszorogtak át a múlandóságba. Mintha megőszültem volna. De nem jött értem senki.

Másnap a doktorné beszólt az ablakon:

– Jó reggelt tanár úr! Hogy aludt?

– Kitünően, – vágtam a szemébe.

– Nem haragszik a tegnapi tréfáért?

Ránéztem gyűlölettel, kezem ökölbe szorult. A szememmel akartam átszúrni ezt a kiállhatatlan asszonyt.

– Maróthy Elza töredelmesen kéri bocsánatát, de igazán nem gondolta, hogy maga ennyire érzékeny.

– Az a szegény lány csöndes őrült, – mormoltam szomorúan.

A doktorné jóízűen kacagott:

– Dehogy! Nincs annak semmi baja. Szerepet játszott; próbára tettük a maga idegeit.

Azzal lerohant a lépcsőn.

Én csak álltam és bámúltam. Szédelegve forgott velem a világ.

Harmadnap már hiába lestem a fehér fátyolos leányt, eltűnt, mint egy különös álom.

Ma sem vagyok tisztában az egésszel: átéltem-e azt a félelmetes estét, vagy csak álmodtam?…

Azután jött a tavasz. A tavasz elhozta Lédát, a legromantikusabb leányt, akit életemben ismertem. A súgár Léda elhozta a felelőtlen szerelmet; a szerelem a boldogtalan boldogságot, a boldogság a küzdelemre fölajzódást, a küzdelemvágy az akaratot, az akarat pedig a drága életet. Lelkem megtisztult, testem megerősült, elmultak bizarr és fantasztikus álmaim. Meggyógyúltam.

Hanem a tengertől azóta félek: a tengeren szellemek járnak.