A. B. F. R. A.

egyek a havas úton a temetőbe. Ez valamikor a Csokonai halhatatlanságának volt tornáca; ma halott katonák szellemei bukdosnak keresztűl-kasúl a dombokon. Mindennap temetnek. Tegnap egy magyart, ma egy orosz fogolyt, holnap egy német népfelkelőt. A halálban való örök egyenlőség gondolata száll rám, ez a nagy sötét madár, amelynek a szárnyarebbenése hideg fúvalom.

Az út havas fejfák néma ezredében visz tovább. Olyan csodálatos ez a vidék; amerre nézek, ameddig látok: mindenütt sírok, mindenütt temető. Régebben sokkalta szűkebb volt ez az ország; most végejárhatatlan. De nekem haladnom kell előre, mert szegény öcsém eltűnt az északi harcmezőkön és nekem meg kell keresnem.

Már oly régóta megyek és semmi fáradtságot nem érzek. Keresztek és fejfák, kis dombok ezre, százezre jön elébem, halad el mellettem és bámul utánam. Bizonyosan összenéznek, összesugnak: hova megyen ez a szomorú ember?

Néha úgy rémlik: ismerős arcok ködlenek a kis katonasírok fölött. Mert minden dombon szürke árnyék virraszt: az arcukat jól kivehetem, csak a testük foszlik szét a fehérségben. Az imént egy hatalmas, bronz fejet láttam távoli halmon; vídám szép szemével felém intett, kacagott, mintha jégcsengők csilingeltek volna; megismertem: az én kedves ügyvéd barátom. A homloka közepén kis biborfekete pont. Tovább, tovább. Valaki megfogja hátul a kabátom szárnyát; visszanézek: egy daliás férfias alak néz rám, orrán-száján ömlik a vér, de energikusan köszönt: megismertem, tanár volt szegény. Valami láthatatlan áram sodor tovább. Egy magasabb sírdombról már messziről int felém valaki; közelebb megyek: tudom már, három aranycsillagja van, az én kedves, okos, jó kapitányom. Jobb kezével a távolba mutat – hazafelé és úgy kérdez a szemével: hogy van Ő? Fiatal szép özvegyét köszönti: tiszteleg s akkor veszem észre, hogy a hóna alól folyik a vér. Tovább, tovább. Az út emelkedik, mintha hegyek oldalába futna föl. Milyen óriás, havas csúcsok rémlenek ott a távolban! Mik azok? Szörnyű határőrök, fehér kucsmás népfelkelők, zuzmarás fürtű Kárpátok. Itt még iszonyatosabb a katonasírok zűrzavara. Minden lépten egy sír, be az erdők mélységéig, föl a hegyek hátáig. Megint ismerős: egy leányarcú, kedves kis fiu lengeti sapkáját; olyan halovány, mint az álom, nem is golyó érte, csak elhervadt ebben a rémletes tikkasztó tűzben. A bátyját kérdezi, én az öcsémmel felelek rá. Nem értjük egymást; haladok tovább. Új ismerősre bukkanok: kivont karddal űl a sír tetején és rohamot vezényel; gyönyörű vad magyar feje előreszegűl, csak a szemével hunyorít, mintha azt mondaná; úgy-e jól csináltuk? A bluza csupa vér elől, mintha a szíve nőtt volna rajta ki. Ez nem ábrándozik, pedig háromhónapos özvegyet hagyott hátra. Óh mégsem jön, akit én olyan reszketve keresek! Jönnek új sírok; jön egy hármas sír, ismerem a lakóit: egytestvérek voltak, egymás után hullottak el; a legkisebbik mellén egy aranyérem ragyog. Úgy néznek rám, hogy szinte Lóthtá dermedek; ősz édes apjukat kérdik…

Tovább, tovább!

Most már látom, hogy temető az egész világ. Ez a szomorú földgolyó tele van lyukgatva apró kis vermekkel: mindenikben egy katona fekszik. Hol van az, akit én keresek? Merre vagy szegény kis öcsém? Hozzád kiáltok, halld meg az én szómat, hiszen jól ismered.

Kérdezem az ezernyi ezer halott ezredeket: nem tud róla senki. Lefestem nekik az én kis katonámat: szőke haja, szőke bajusza volt, az arca sovány és fehér, a szeme világoskék. Rendesen szomorú volt, mert előre megmondta, hogy a halálba megy. A menése ám fürge volt, mint a fiatal szarvasé; a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett. Két fehér csillag a chargeja; káplár volt az én öcsém. Hiába beszélek: nem tud róla senki.

Szaladok tovább.

Félek, hogy elmúlik az idő s én elkésem. Soha rá nem találok kis katonámra; akkor hogy menjek vissza édes anyámhoz, mit mondjak neki?

Ezek itt orosz sírok. A dombokon szürke kucsmás kozákok és lapos sapkás gyalogosok ülnek. Hátha ezek látták az én öcsémet? Oroszok, ruszok, moszkoviták, muszkák: nem láttatok rohamkor veletek szemben egy kis magyar katonát? Honvédet? Tudjátok, honvédet? Szőke haja, szőke bajusza volt, az arca sovány és fehér, a szeme világoskék. Futása fürge, mint a fiatal szarvasé; a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett. Rohamkor is előre nézett. Két fehér csillag reszketett a bluzán, káplár volt az én kis öcsém. Szóljatok hát: nem láttátok valahol?

Az orosz szellemek szomorúan bámúlnak rám, hiszen nem értik magyar szavamat. Óh, hogy a halottak sem értik a fájdalom beszédét!

De még nincs vége mindennek. Hahó! Ott új sír-ezredek! Germán csúcsos sisakokat látok. Kik vagytok, vitézek? Nem a Hindenburg táborából maradtatok itt? Megálljatok csak: nem ti vagytok a huszadik hadosztály elesettjei? Az öcsém is oda volt beosztva; bizonyosan ismertétek! Szőke haja, szőke bajusza volt, az arca sovány és fehér, szeme világoskék. Futása fürge, mint a fiatal szarvasé, a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett. Két fehér csillag ragyogott a bluzán, káplár volt az én öcsém. Óh, szóljatok hát, mi történt vele? Hova lett?

A germán szellemek nem-et intenek. És távolba mutatnak jobb kezükkel. Arra nézek: mi van ott? Sík pusztaság, határtalan havas mezők; kis Szibériák, a nagy borzasztó Oroszország küszöbe.

Mit mutattok arra, ti szőke Lohengrin-fejek? Csak nem azt akarjátok mondani, hogy…?

Óh Istenem, magyar nép istene! Fogj kézen és vezess. Nekem meg kell találnom szegény öcsémet.

Most már elmaradnak a sűrű sírok, csak a havas pusztaság nő határtalanná. Idegen ország földjén járok. Nyomorult falvak húzódnak el mellettem s néha nagy városok úsznak elébem. Mintha a levegőben lábolnék: a fekete-fehér föld visszafelé fut alattam. Nem tudom, mennyi ideje bolyongok; nincs nappalom és nincs éjszakám, csak kétségbeesésem percei hullanak szakadatlanúl.

Különös, vörös város vadonába tévelyedek. Mindenkit megszólítok, senkisem ért. Jaj, igaz, hiszen ez itt Oroszország, a rémséges, jégverem Oroszország! Megálljatok, ti néma, sebesült katonák, nem láttátok az én szegény öcsémet? A haja szőke, az arca fehér, a szeme kék…

Milliom és milliom ember él, de az én öcsémet egyikben sem ismerem föl. Százezer és százezer halott aluszik kis sírokban, de az én öcsém szelleme nem vírraszt a keresztes, fejfás dombokon.

Tovább, tovább!

Megbotlom valamiben. Rohanásomban megállok. Mi ez itt a lábom alatt? Ah, kidőlt fejfa; fekete sírhalomőr. Gazdája nevét már lemosta az idő; csak öt különös betű gyászol rajta: A. B. F. R. A. Istenem, hiszen ez magyar sír, kálvinista halott fejfája. Itt egy ember aluszik: „A boldog feltámadás reménye alatt.“ Ki vagy, te bízó szellem, aki hiszed az új életet? Felelj! Miért nem kiáltod lelkembe kilobbant nevedet? Ki fejti meg rejtelmedet, sötét öt betű? Ki nyugoszik itt a boldog feltámadás reménye alatt?

Hűs szél csapja meg arcomat. Széttekintek a világ temetőjében és megdöbbenek. Hiszen ez itt a mi városi temetőnk, a mi szegény katonáink havas országa. Hol jártam, hova tévelyedtem?

Most haza kellene mennem és megvídítanom édes anyánkat, hogy az öcsém él, él, boldogan él! Két fehér csillag ragyog a bluzán, a piros szalagon arany kereszt. A haja szőke most is, az arca fehér, a szeme kék…

Hol vagy, kis katonám? Hát egy sír sem jutott neked az óriás temetőben, mely a Visztulától a Száváig, a Szávától a Kolubaráig ér?

Mikor találkozunk, a boldog feltámadás reménye alatt? Mikor?