ÁLOM.

intha egy hatalmas hegytetőn állottam volna. Fekete volt a szikla, mint a pokoli bazaltkő-oltár, melyen Beliál szokott áldozni az alvilági hatalmaknak. Nap nem ragyogott a magaslatban, szürke derengés fátyola borította a végtelen határt.

Alattam, szédületes mélységben, a világ morajlott. Úgy hallott föl hozzám szakadatlan zúgása, mintha nagy messzeségben millió nehéz lovas ügetett volna dobogó hídon át. A hamuszín levegő néha villózott, apró gyémántcsillagokat szikrázott ki magából; néha vörös bengáli fény festette fantasztikus képekké a mélység erdős és dombos tájait.

Nem láttam, de sejtettem, hogy odalenn valami szörnyű szép színjáték folyik.

Ennek a láthatatlan tragédiának csak a zenéje szürődött el hozzám. Olyan elálmosító, zsongó morajlás volt ez, mint a vízesés távoli robaja. És mégis csalt, ingerelt, vonzott.

Rebbenéstelen szemmel bámúltam az ingerlő sötét mélybe, nem ismert erők forrongó fekete katlanába. Sokszor úgy éreztem, hogy a sziklatető megrendűl alattam; néha mintha fölfelé emelkedném, néha mintha lefelé sülyednék.

Valami hideg lehellet suhintotta meg hátúlról arcomat. Nem mozdúltam. Kis idő múlva karomon éreztem hideg szorítást. Úgy rémlett, valaki áll mögöttem. Megfordúltam s egy különös emberalakkal álltam szemközt.

Nem tudom, hogy szemközt állottam-e vele, mert arca nem látszott; egész alakja sötét, mély árnyékhoz volt hasonló, amely úgy sötétlett mögöttem, mintha csak magam vetettem volna.

Karomat önkéntelenűl fölemeltem. Ekkor az árnyékember jobb karja is föllendűlt vízszintesre és a végtelen távolba mutatott. Messziről jövő különös hang ütődött a fülembe:

– Látod?

Akaratlan is abba az irányba néztem, amerre mutatott; de nem láttam semmit, csak gomolygó szürkeséget, amelyben sötétebb foltok tűntek föl és múltak el.

– Nem látok semmit, – feleltem – csak alaktalan ködöket.

Az árnyék most egészen mellém suhant; idegen hidegség fagyasztott át, amint vállamra tette sötét kezét.

– Csak szegezd oda szemedet erősen, meglátod, milyen szép panoráma kápráztat odalenn.

Karja rám nehezült. Mintha szemem az ő hatalma folytán új erőt kapott volna: a láthatatlan lassanként láthatóvá lett. Úgy rémlett, mély vízbe tekintek alá, melynek méhében különös, megdöbbentő jelenetek zűrzavara gomolygott.

– A természetes kiválás! – nyerített hátam mögött valami távoli Mefisztói hang.

Odalenn hangyabolyok rendkívűl érdekes háborúja forrt. Hangyáknak kellett lenniök, mert végtelen láncolatban nyüzsögtek, mozogtak; kibocsátó fészkük egyre új rajokat ontott s egy ellenkező irányból megindúlt másik raj vont élő gátat elébök; sokszor egymásba gabalyodtak, előremozogtak, hátravisszakoztak, különös geometriai vonalakban hullámoztak és cikcakoztak, mintha lálthatatlan rajzoló eleven figurái lettek volna.

– Mik ezek? Kik ezek? – kérdeztem kiváncsian. És gyermeki öröm futott át szívemen: ilyen királyi játékszerről álmodoztam én valaha! Eleven pici figurákról, amelyek emberi módra sorakoznak, indúlnak, futnak, versengenek; parányi városokat építenek, pirinkó házakban laknak és fájdalomtalan bajjal játsszák előttem le az élet színjátékát. Hiszen ez isteni játékszer! – kiáltottam fel elragadtatással.

– Úgy van, – mondotta az árnyék, – ezt én vettem neked, ünnepi játékszerűl, mert jól viselted magadat. Újesztendei ajándék. Úgy-e, milyen pompás? A törpék és az óriások csatája.

Törpék és óriások? Gyermekkorom gyönyörű tündérmeséi, hát valóra váltatok? Beteljesültetek?

Egész valóm kiváncsi, mohó szemmé vált, úgy néztem, ittam magamba a miniatür alakok szívremegtető játékcsatáját.

Csakugyan, ezek parányi emberfigurák. De mind egyformák: mind törpe. Hol vannak az óriások?

– Nem az alakjuk óriás és törpe, hanem a belső gépezetük. Lásd, ezek a tömegben mozgók mind elevenebbek és harciasabbak; ezekben a szerkezet erős robajjal forog, gyorsan lejárnak s ha egyszer lejártak, nem lehet őket többé felhúzni. De azok ott, a félrevonúlók, a magánosak, azok finomabb gépezettel vannak ellátva; ezeknek minden hamarabb megárt, de ezerszerte tovább jár a rugójuk. Ezek a törpe szerkezetek.

– És mi a cél? – kérdeztem. – Mi a játék tartalma?

– A játék tartalma az, hogy a durvább gépezetek összetörjék egymást, a finomabb szerkezetek pedig kiváljanak, megmaradjanak és újra csoportosúljanak.

– Érdekes, – mondtam én. – S most már olyan izgalommal kezdtem figyelni a nagyszerű játékszer produkcióját, mint a szenvedélyes turfista a dopingolt lovak előretörését.

Kis folyó-vonalak, parányi kővárosok, füstölgő pirinkó vaskocsik, apró négylábú bogaracskák zűrzavarában tolongtak össze-vissza a durvább gépezetre járó figurák. Úgy tetszett, vezetőjük is van s egy mozdulatlan alak pedig hátúlról dirigálja őket. A tömegek összeomlanak, a hosszú vonalak felgöngyölődnek, a mozgó figurák gépezete hirtelen lejár, felfordúlnak s ott maradnak a miniatür hegyecskék alján, parányi erdőcskék belsejében, cérnaszál-folyócskák habjaiban vagy gyüszűnyi tengerecskék fenekén.

– Aha! már fogynak a durvább szerkezetek, – mondja diadallal az árnyék.

És a fürgébb figurák csakhamar kidőlnek a sorból. Míg lehet, pótolják őket a főrendezők, de egyszer vége szakad a láncolatnak. Most mozdulatlanúl állanak a kis tömegek.

– Mi lesz most? – kérdem izgatottan.

– Mindjárt meglátjuk, – dongotta messziről az árnyék-hang.

A finomabb szerkezetű figurák, az úgynevezett törpék, lassan megmozdúlnak. Búvóhelyekről előlopakodnak, kis csoportokba verődnek s messzelátókkal figyelik a durvább alakok egymástpusztító játékát. Mikor már alig van egy-két gyorsan mozgó: a finomabb törpék láncba fogóznak és álomszerű lassúsággal körré formálódnak. Ez a halk eleven kör-lánc bekeríti azt az egész tájat, ahol a játékcsata lezajlott.

– Az erősek kihaltak, most a gyöngéknek áll a világ, – magyarázta az árnyék.

– Hát ez a természetes kiválás? – kérdeztem én.

– Igen. A gyöngék egymásra szorúlnak és nem bántják egymást. Csak az erősek szeretik az ilyen játékcsatákat.

Érdekes, gondoltam. De már nem láttam tisztán, mi történik odalenn.

– Menjünk lejebb, menjünk közelebb, – szóltam a kisérőmhöz.

– Közelebb? – nevetett föl hideg, metsző nyerítéssel az árnyék. Jó, annál érdekesebb.

És megindúltunk a hegyről lefelé.

Nagyon sokáig kellett mennünk; de az út olyan volt, mintha szárnyakon szállanánk lefelé. Hanem egyre különösebb lett a változás bennem és körülöttem. Ahogy közeledtem a miniatűr emberkék világához: egyre nőtt az alakjuk, vagy talán én törpültem egyre jobban. Igen, én törpültem, mert kísérő árnyékom egyre nőtt, óriásodott, úgy, hogy aggodalom fogott el s megálltam.

– Most már nem lehet megállni, – zúgott északi szélzúgással a fejem fölött s valami forgatag megkapott és sodort tovább.

A pici ezüstszalagok hatalmas folyókká nőttek, a játékvárosocskák megóriásodtak és zúgtak, a gyűszűnyi tengerecskék a végtelenségbe hullámoztak el; pirinkó vaskocsikból dübörgő ágyúszörnyetegek és vágtató gőzmozdonyok lettek; s a hangyaboly emberi milliók sötét tömegévé rettenetesedett. Az a távoli andalító morajlás részekre tagolódott és borzasztó tisztán kezdettem kihallani belőle a fegyverek dörejét, leomló házak robaját, rohanó tömegek földrengető dobogását; a levegőt szakgató jajkiáltásokat, fetrengő haldoklók nyögését, sebesültek ordítozását, az árvák szakadatlan siralmát, a megháborodottak idegtépő kacagását és sikoltásait. Félelem fogott el, halálraváltan szállottam lefelé. Valami vonzott, ragadott magával, parányi voltom olyan testvérien hasonlónak tetszett a miniatür, vérző vagy lihegő játékfigurák testéhez.

Fölöttem a fél eget beborító, kolosszusi vad árnyékfelhő lebegett: az én szörnyű kísérőm. Mint közeli mennydörgés dörömbölt hangja fölöttem:

– Tovább! Tovább!

Belekavarodtam a véres-tüzes forgatagba. A hegytetőről olyan csöndes játéknak tünt föl az egész, idelenn pedig a végítélet iszonyatával zuhant a lelkemre. Éreztem a halál sötét szárnya csapását. Akármerre léptem: sírokba ütődtem és temetetlen halottakba botlottam. Láttam szegény anyámat, amint sírva támolygott az utcák szegletén, egyik fiának a nevét kiáltva. Láttam öcsémet, fegyveresen, ahogy körülfogják idegen vadalakok s eltűnik a füstfelhőben nyomtalanúl. Láttam apámat, amint összerogyik a gyötrelmek terhe alatt és belezuhan egy nem neki ásott sírba. Egy hatalmas folyam hömpölygött előttem és ultramodern leleményességgel pirosak voltak a hullámai. Ezrek és százezrek vánszorogtak nehéz megterheléssel, sok acélgolyóval, késsel és ásóval előre. Valami földöntuli üvöltözéssel, hörgéssel rázták az égre véres-sáros öklüket; arcukról verejték szakadt, bluzok elején kis piros foltok lángoltak: talán vitézségi szalag, talán meleg vér. Nem tudtam: kik a fínom szerkezetűek és kik a durvábbak. Csak azt láttam, hogy az elhagyott tereken pompás autók száguldanak keresztűl s azokban kövér, cilinderes urak ülnek, akiknek mellén egész karvastagságú aranylánc csörög és ragyog. Az autók után éhes kutyák, rongyos gyermekek és züllött asszonyok loholtak, ugattak, nyöszörögtek irtózatos kórusban.

– Kik ezek? – kiáltottam föl réműlten és haragvón.

– Ezek a finom szerkezetűek, akik megmaradnak, – dörgött valahonnan a magasságból.

Megréműltem.

A föld iszamos volt a lábam alatt valami nehéz nedvességtől. Távolról ragyogott le hozzám az a tető, ahonnan leszállottam a borzalmak völgyébe.

– Vissza akarok menni! – sírtam keservesen.

És megindultam, fel a hegynek. Nem voltak már szárnyaim, a magam nyomorúlt erején kellett fölfelé vergődnöm. Óriási kísérőm, a kolosszusi árnyék, ott imbolygott előttem a roppant hegy meredekén. Vágtam az útat, lihegve, elfulladva, tikkadtan, de szakadatlanúl. Milyen nehéz, istenem, milyen nehéz a fölfelé menetel! Távoli mély zengésű hang csapott meg:

– Ez a fölemelkedés. Azért olyan nehéz.

Mentem, mentem napokon, hónapokon, talán éveken keresztűl. A pokoli zaj lassan messze morajló zugássá tompult s mikor egyszer visszanéztem: már olyan törpe, olyan játékszerforma volt az egész zűrzavar.

A hegynek körülbelűl a közepetáján aranyos bibor páholyok ragyogtak; márványlépcsők csusztak föl a drága ülőhelyekig s a trónforma székek fölé remek baldachin borúlt. Minden páholyban egy sápadt, ideges, izgatott úr ült, messzelátón figyelték a nagy cirkusz lenn folyó repertoárját. Egy-egy szolga állt a hátuk mögött s fekete lapokra valamit jegyzett.

– Kik ezek? – kérdeztem az árnyéktól.

– Ezek a főbérlők, akik az egész játékot intézik. Óriási tétekben fogadnak, egyik elnyeri a másik figuráit és mezőcskéit. Aki leromlik, az ott hagyja a páholyt és beáll játékrendezőnek.

Kevesen voltak ezek a nagy bérlők, össze-vissza huszan, huszonketten. Elbámúltam, hogy ilyen pompás játékszert találtak ki maguknak, amelyen nyernek is az isteni gyönyörűség mellett. Mert ilyen magasságból igazán lelketemelő volt a lenn folyó játék. De nekem fájt, hogy azok odalenn áruba vetik testüket, lelküket, húsz sápadt nagy bérlőnek.

– Miért nem cserélik meg a helyüket? – kérdeztem naivul a hozzám egyre közeledőbb és kisebbedő árnyékot.

Gúnyos kacagás nyerített a levegőben:

– Azok ott lenn sohasem néznek fölfelé! Nem tudják, hogy egy kis fáradsággal ők lehetnének a páholyból nézők. Hiszen milliárdan vannak! Ha föl tudnának ide emelkedni: övék volna az egész játékmező s ha akarnák: ők játszanák a finom szerkezetűeket és a nagy bérlő huszakat odalenn. De nem néznek soha felfelé!

Szegények, gondoltam szomorúan.

És örültem, hogy én kiszakítottam közülök magamat. Én fölfelé néztem. A csúcs még messze volt, a víz ömlött rólam, de nagyszerű vágy sarkalt fölfelé. Mindig csak fölfelé.

És hosszú évek múltán újra elértem a tetőt. Az árnyék már épp olyan magas volt, mint én. Mintha csak magam vetettem volna az üvegtiszta levegőbe. A színjáték folyt tovább odalenn, csöndesen, alig hallható morajjal. Az árnyék most átölelt, éreztem idegen hidegségét a derekamon; lemutatott a messze, végtelenbe vesző világra:

– Mindezt neked adom, ha leborúlva tisztelsz engemet.

Ezekre a szavakra már emlékeztem valahonnan. Valaki mondta ezt már valaha. Nekem? Álmomban? Nem tudom.

– De hát ki vagy te tulajdonképpen?

Az árnyék halkan kacagott:

– Én vagyok a nagy Sugalmazó. Én szerkesztettem ezt a pompás játékszert, én láttam el gépezettel a kis figurákat, én emeltem páholyba a nagy bérlőket. Én űzöm el a lenn valók unalmát, mert leleményem kifogyhatatlan. Ha már feltörted magadat a csúcsig, köss szerződést velem; te fogod kidolgozni jövendő eszméimet.

Megdöbbentem. Hiszen ez a fekete árnyék, maga a Rossz! Hát én a kárhozat útját futottam volna meg? – Irtóztató. Nem testem, hanem a lelkem veszett hát el! Hol vannak a szüleim? Testvéreim? Barátaim? A fajtám? A nemzetem? Mindtől elszakadtam, itt állok rideg egyedülvalóságomban, egy árnyék hatalmában.

Előttem szakadék, alattam határtalan mélység. Egy ugrás – és lenn vagyok a kis figurák között.

De amint ugrani akartam: az árnyék fejemre tette hideg kezét és én úgy maradtam, mozdulatlan.