A LENGYEL HERCEG.

evinszky, mint egy radikális újság munkatársa, kardrázó Bayardjául szegődött a Magyarországon még félénk szavú feminizmusnak. Elhatározása jóformán hősi tett volt, mert Debrecen puritán levegőjében csaknem törvénytelen zengéssel zengett még akkor minden szabad szó. De Levinszky vállalta az úttörők tragikus sorsát: vesszen az egyéni népszerűség, ha a jövendő társadalom megalapozásáért bonthat lobogót. Egyetlen, remekbe csinált kis lányát, Margitot is, szabad szárnyára eresztette: legyen színésznő, ha arra sodorja hajlama. És a kis lány már a harmadik évet tapossa a Nemzeti Színház színpadján, mint a Színi Akadémia növendéke, néma szereplőképen.

Az újságíró, aki lengyel hercegi családból származtatta magát s akinek becéző neve az egész városban: „lengyel herceg“, tollal és torokkal küzd a feministák zászlója alatt. Minden csütörtök este felhangolja lelke hegedűjét és órás beszédeket vág ki lumpolástól elrozsdásúlt bariton hangján.

– Hölgyeim! Szabad hölgyek! Testvéreim a jövőben! Ennek a világmegfordító gondolatnak, amelyért én is soraitok közé álltam, Debrecenben már száz évvel ezelőtt élt és csatázott az első magyar bajnoka. Tudjátok-e, ki volt ez a korát megelőző lángész? Megmondom: Csokonai Vitéz Mihály volt, a Dorottya halhatatlan írója. A magyar irodalomtörténet-írók, ezek a bepókhálósodott eszű kényszertudósok, vakondokok módjára mászkálták körűl az isteni Csokonai munkáit; berágták magukat, mint az egerek, minden könyvébe; megolvasták: hány sort írt, milyen rímeket használt, kikkel pityizált Debrecenben vagy a Dunántúl. Csak azt nem látták meg benne a nyavalyások, amit én fedeztem föl: a feminizmus első magyar apostolát! Igen, hölgyeim, a Vitéz Mihály Dorottyá-ja tulajdonképen a női felszabadulás szimboluma. Persze, még akkor nem lehetett olyan vakmerő szabadsággal szólani, mint nekünk ma; de akinek szeme van, kiolvashatja azokból a remek pergésű sorokból, hogy itt a jövő zenéjéről, a felvilágosodott és szabaddá lett asszonyokról van szó. Dorottya: a férfiak rabszolga-igájából főniksz-madárként kiszálló magyar dáma! A ti elődötök! A ti Éva anyátok! Tisztelet nevének! És dicsőség a költőnek, aki megálmodta jövőtöket, asszonytestvéreim; dicsőség Vitéz Mihálynak!

Az egész gyűlés egy éljenriadásba csapott össze, mint valami eleven, zajongó lángtenger.

Levinszky megittasodva folytatta:

– Indítványozom, hogy társaságunk minden tagja Csokonai medál-képét hordozza gomblyukában, a szíve fölött, hogy mindig szemünk előtt álljon az ő drága képe. Egy darab ára húsz fillér legyen. Én mindjárt előfizetek háromra. Itt van hatvan fillér. Tessék.

Leszúrta a három nikkel-pénzt, megtörülte izzadó homlokát és fenségesen hajlongott a feministák felviharzó éljenzése közben.

Ezt a sikerűlt estét három kolumnás cikkben írta meg a saját újsága számára, mint „kiküldött tudósítónk“. Azután a Kis-Biká-ban ülte meg ünnepi torát, tizenhárom üveg sör kisérete mellett; ebből kilencet maga gyűrt le, négyet egy éhenkórász riporter, akit ő fedezett föl a magyar újságírás örök dicsőségére.

Levinszky soha nem ivott bort, csak sört. Az árpalé sajátságos, keserű melancholiába ejtette Lengyelország elszakadt fiát s ilyenkor lelkével vonított a tele holdra, ahogy ő szokta mondani. Elhanyatlott nemzetének sok százados fájdalma zokogott mélydöngésű hangjában s ilyenkor megszépűlt a csúnya kis ember; savószínű szeme sötétebben ragyogott, Petőfies ádámcsutkája hősies keménységgel ült ki sovány nyakán; kis gidaszakálla hegyesen rezgett, mint valami gyilkoló panganét.

A kocsmából egyedűl vágott neki az éjszakának. Május gyönyörű csillagai mosolyogva ragyogtak a sötétkék mennyboltozaton, mint egy óriási operaháznak a boltozat-csillárai. Levinszky nagyon szerette a tavaszi csillagokat; levette kalapját és fölintegetett hozzájuk:

– Szervusztok, apró kis pikolók!

A holdat fizetőpincérnek hívta, a csillagokat pikolóknak.

Útja valahogy a Csokonai szobra felé sodorta. Ahogy rápillant a hangtalan ércemberre, egyszerre fejébe szökken a vér, a halhatatlanság mámora megcsapja, mint valami szédítő illatözön; rajongó lelkesedéssel rázza rongyos kalapját a mosolygó Anakreon felé. Azután egyet gondol, átlép a szoborkert vaskorlátján, felmászik a márvány talapzatra s hajadonfővel messzeható hangon rákezdi magános monológját az éjszakában:

– Csokonai Vitéz Mihály! Vitézek vitéze, diákok diákja, ősöm, apám, Jehovám, poétám, mindenem! Te szent bohém! A szabadságimádó, leigázott lengyel nép fia vallomást tesz neked, az éj templomi csöndjében, hogy nálad nagyobbat nem ismer. Te hős, te próféta, te vátesz, te jós! Megjósoltad ezelőtt száz esztendővel, hogy 1896-ban utcánjáró kutya sem szeretnél lenni. Jóslatod betelt: sintérek járnak palotáink előtt és a legnemesebb állat nyakába dróthurkot vetnek. Gyalázat! Gyalázat! Tiltakozom ellene a szent szabadság nevében! A kutya is nemes állat, az ember is nemes állat: hogy meritek egyiket is bántani? Hah, zsarnokok! Hiszen ti a kutyákat és az embereket egy mértékkel méritek! Rabszolgákká gyalázzátok a természet remekét! Reszkessetek, holnap egy öt kolumnás cikket mázolok fenséges pofátokhoz! Ti öltétek meg ennek az áldott fiúnak, ennek a félistennek – (itt elfakadt az ember sírva, de lenyelte könnyeit és dörgött tovább): Ti öltétek meg ennek az isteni fiúnak is a lelkét; hurkot vetettek a nyakába pribékek, börtönbe dobták, éheztették, sanyargatták, míg meg nem írta a Tihanyi Echót és az Arany trombitát, hogy bömbölt dühében a tirannizmus! (Itt összezavarta Csokonait Sárosy Gyulával.) Evoé, evan Bacche, evoé! Evoé, dicső Csokonai! Evoé, magyar Bacchus! Szent elődöm az ivászatban és írászatban! Testvérem tintában és betűben. Elvtársam a zsarnokság gyűlöletében. Lengyel fejedelmi vér zubog ereimben, óh költő! De ha tudnám, hogy zsarnoki vér, megnyitnám a csatornáját – (ekkor kikapta nadrágja zsebéből penicilusát és fenn villogtatta): és kibocsátanám, hogy kutyák igyák fel! Kutyák! Akikre sintérek vadásznak. Csokonai Vitéz Mihály! Tudom, hogy szeplős voltál és szeretted a mustot; ezért vagyok én rokonod, bár lengyel hercegi családból származom. Lengyel vagyok, de büszkén vallom magyarnak magamat. És ha majd riad a végítélet harsonája –

– Szálljon le onnan az úr. Hallja! Menjen haza, ne kiabáljon itt. Ez csendháborítás.

Egy odatévedt rendőr, az eleven próza, így nyírta ketté a Levinszky költői zajongását. Ekkorára már egész csapat ember vette körűl a szobrot és hallgatta nagy vidáman a késői szónokot. Voltak, akik ráismertek:

– Hiszen ez Levinszky, az újságíró. Szervusz, lengyel herceg!

Levinszky mosolyogva lengette nekik a kalapját. Azután a rendőrhöz fordult:

– Uram! Ön is a magyar államot szolgálja, én is. Ne bántsuk egymást. Én nem bántok senkit, csak Csokonaival beszélgettem. Ittam egy kicsit, de azért tudom, merre mutat a Göncölszekér rúdja. Arra van az én hazám. Óh, szerencsétlen Lengyelország! Jesce Polska nye zginula! Mint a nagy izé énekli. Magyar és lengyel: egytestvér, uram! Vagy nem? Hurráh Magyarország! Hurráh Lengyelország!

– Hurráh! – rivalgott a tömeg.

– Oszoljanak! – pattogott a rend őre. Levinszky is kiterjesztette két karját, mint az áldani készülő pap.

– Oszoljanak. Jó éjt, uraim!

Azután a szobor felé fordult:

– Jó éjszakát, apám!

Rossz kalapját keszegen a fejébe nyomta, bátorakat lépve, de mégis ingadozva, megindúlt arra, amerre a Göncölszekér rúdja mutat.

A Göncölszekér rúdja pedig egy kis kurta kocsma felé mutatott ezen az éjszakán. Levinszky, mint a katonák szokták mondani: „feltartóztathatatlan előretörés ösztönével“ nyomúlt minden bánatnak e földi temetője felé. Nem is nézte az útat, csak a szimatja vezette, mint a kipróbált vizslakutyát.

Amint így bandukol, a János vitéz belépődalát dúdolva, egyszer csak harsány kiáltás csapja fülön:

– Levinszky úr! Megálljon! Álljon meg csak!

Háta mögött szaladó kopogás, lihegés, szuszogás. A lengyel herceg hátrafordúl és megáll. Bevárja az ismeretlen ellenséget, vagy jóbarátot. Kicsit mozgott vele a föld és néha kettőnek látta az utána szaladó alakot.

Zsuzsi volt, az udvarbeli kövér szolgáló.

– Levinszky úr, azonnal jöjjön haza. Családi meglepetés várja.

A lengyel herceg egy picit megingott a váratlan hír hallatára; nagyot nyelt kettőt, levette viharkalapját, megvakarta a fejebubját és meredt halszemekkel bámúlt a két emberre szabott húsú Zsuzsira:

– Mi?

– Jőjjön haza! Családi meglepetés.

Levinszky gondolkozott és furcsát gondolt:

– Családi meglepetés? Hű, a kis késit, ezt nem vártam. Fiú vagy lány?

Azt gondolta, hogy a felesége hirtelen lebetegedett és kis Levinszkyt szült.

A cseléd már nem hallotta ezt az utolsó kérdését, újra neki eresztette a gőzt, messze döcögött már, mint egy két kerekű debreceni talyiga.

Levinszky csak bámúlt, félig sóbálvánnyá válva, mint a maga pusztúlásának ártatlan Lóth-ja. Így hát az asszony megszaporodott volna? Hm. Cifra egy munka ez. Hiszen ha jól felgondoljuk… És elkezdette az ujjain visszafelé számlálni a kilenc hónapot. De nem jött ki, sehogysem jött ki. Érthetetlen! Nem is látszott azon az asszonyon semmi. Még ezelőtt egy jó héttel ugyancsak megtapogatta, de rendes állású volt. Látszik az, mikor már nő a ház eleje. Hejnye, a kutyateremtésit ennek a nemjó világnak! Még ez csapta csak meg a peteket!

Ekkor egy tragikus gondolat villant fel gőzölgő agyában:

– Az a gyerek nem az enyém. Másé! Az asszony félrelépett. Hű, a keserves mennybenlakozóját…

Megtapogatta zsebét, benne volt a penicilus. Nagy elhatározás kúszott föl szívéből az agyvelejébe: megölöm az asszonyt!

És most már határozott léptekkel, zordonan tartott hazafelé.

Amint az udvarra belép: gyereksírás vágja szíven. Még pedig jótorkú gyereké. Levinszkyvel egyet fordúlt ez a szép világ. Szemébe vágta kalapját és benyitotta a pitvarajtót.

A pitvarban sárga kis gyermekkocsi, benne egy sivalkodó embercsemete. A kocsi mellett, csak most néz nagyot a lengyel herceg, Margit áll, az ő kedves, szép és okos leánya. Hát az asszony? Benyilaz egy öldöklő oldalpillantást a szobába: az asszony ott sír, az asztalra borúlva.

Na, most már mi ez? kérdezte Levinszky magától. Az ágy rendben; az asszony felöltözve; a gyerek a kis kocsiban, az ő Margit lánya a kocsi mellett. Hogy jöttek ezek így össze?

Tarkójára taszítja kalapját és rozsdásan zörgő, mély hangján elbömböli magát:

– Hát mi baj? Az istenit!

Levinszkyné fölriad. Itt a férje. Gyere csak, gyere, épen jókor jöttél.

A lengyel herceg még egyet ordít:

– Mi baj? Mi?

Levinszkyné, mint egy falusi Niobe, könnyé válva, rámutat a kis színésznövendékre:

– Ott van a drága! Ott van a kedves! Ott van az aranyos! A te szerelmetes csemetéd! Megbabázott!

Levinszky fejéből tisztúl a köd. Kezdi érteni a dolgot.

– Micsoda! Ez a prunkó a tiéd?

Margit nem sír. Csendesen szól:

– Az enyém.

Levinszkyné el kezd kiabálni:

– Bukott kisasszony! Elbukott! Elbukott a gyalázatos! És még volt szeme hazajönni, világcsúfjára.

– Volt. – Mondta rá keményen a kis színésznő.

Levinszky nem tudott se köpni, se nyelni. Az asszonyra nézett: elborúlt; a leányára nézett: könnye csordúlt; a kis evickélő emberre nézett: repesett a lelke és kacagás bizsergette szívét. Még ilyet nem pipált, mióta kétágú. Agyonüsse ezt a huncut bestiát? Aki gyalázatot hozott az ő nemesi nevére. Minek üsse? Agyon van már az ütve úgyis.

Rettentő nagyot kiáltott Margitra:

– Fiú vagy lány?

A hatalmas hangtól a kis emberben bennrekedt a szusz. Elhallgatott. A színésznő csendesen felelt:

– Fiú.

Levinszky jó nagyot ütött öklével az asztalra, úgy, hogy egészen elzsibbadt a keze. Ebbe az ütésbe kiviharozta haragját. Utána kezdett lehűlni, lecsendesűlni. Egy széket húzott a kis gyerekkocsi mellé, ráült lovagolva, állát a szék támlájára fektette és nézte, bámúlta a kis csemetét sokáig. Felhajtotta a takaróját, megpacskolta fehér kis testét.

– Fiú ez. Csakugyan fiú.

Azután a lányához fordúlt:

– Hol vetted ezt, te! Te mulya!

Margit dacosan egyet rántott a vállán:

– Az isten adta.

Levinszky megint háborogni kezdett:

– Ne feleselj velem, mert kapóra váglak. Felelj illedelmesen. Ki az apja ennek a gyereknek?

– Toronyi Tamás.

– Ejnye. Ki az? Mi az?

Margit megint vont egyet a vállán. Nem akarta megmondani. De az apja szeme forogni kezdett.

– Megállt benned az ütő? Mi az a Toronyi?

Levinszky Margit dacosan vágta ki:

– Szinész a Királyszinházban.

Levinszky köpött egyet.

– Marha. Nem tudtál akkor már egy grófot fogni?

Erre a kis színésznő sem állta tovább a dicsőséget, eltört a kis mécsese, keservesen kezdett zokogni.

Levinszkyné fájdalmas kárörömmel gúnyolta:

– Sírhatsz már, drágalátos kisasszony! Csakhogy most már késő. Hanem hát jól van ez. Színésznőnek kell adni egy becsületes anya leányát! Köszönd az apádnak, aki elég bolond volt, hogy hallgatott a te szamár fecsegéseidre. Amit most eltörtél, azt nem ragaszthatod össze többet. Bukott kisasszony.

Levinszky megsokalta az asszony regnálását; rámordúlt:

– Bukott kisasszony. Te is elbuktál, szamár.

Levinszkyné fölcsattant a magas égig:

– Ki? Én? Én buktam el?

– Te hát. Mit jajgatsz! Igaz, hogy én buktattalak el, törvényesen; de mi a frász a kettő közt a különbség? Semmi. Te is csak kenyérre kened a vajat, mint más. Gyerek: gyerek; egyformán születik, akár mondva készült, akár amúgy. Sohse búsúlj, fiam; megesett ez mással is, még sem rogyott le a csillagos ég. Szép kis kölyök, eszem a lelkét; megéri azt a kis fáradtságot. Hogy hívják?

Margit könnyein keresztűl mosolygott:

– Lacikának.

Levinszky hozzádörzsölte pemzli-bajuszát a kis ember arcához; bolondos szavakat gügyögve neki. Lacika először hunyorgatott, azután furcsa grimaszokat csinált, szepegett-piszegett, míg végre eltört a mécsese.

Fiatal, kis anyukája ringatta, csitítgatta kedvesen.

Levinszkyné nem volt se holt, se eleven. Mit! Hát ez az ember ennyibe veszi az egészet? Még csak nem is káromkodik egy retteneteset? Még csak le sem töri annak a gyalázatosnak a derekát? Ezt már nem lehet kibírni. Kapta magát, gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Takarójába dugta a fülét is, hogy többet egy szót se halljon.

Az idő már hajnal felé járt.

A lengyel hercegre még nem ért rá az álom. Mosolyogva bámulta az apró, kis szentet, amint édes anyja mellén dőzsölve csüngött, mint egy pióca. Szuszogva, fúldokolva szívta az élet eleven kútfejét.

A kis színésznő pedig, csöndesen ringatva térdén, halkan, mintegy félálomban dúdolászta:

– Kicsi baba, te rossz baba! Ki fia vagy? A mamádé. Ki a mamád? Nem hercegnő, nem is grófnő, csak egy szegény, kis színésznő. Aludj, aludj, kis emberke, álmodj szépet. A te anyád nagy bolond volt; miért bolond az anyukád, kis Lacikám, csöpp virágom? Azért bolond, mert apádat, a svihákot, elengedte: hadd repüljön, hadd szaladjon, világ-végig meg se álljon. Nem is adott egy fillért sem, nem adott kis Lacikának; pedig bizony jó lett volna, kis fiunak takaróra, pirosselyem takaróra, ezüstfehér kis kocsira, csipkés, selyem kis párnára, hogy az én csöpp madaramnak lett volna szép, szőke fejét mire hajtani, nyugodtan. De az anyád nagy bolond volt; azt a tolvajt, ki meglopta, kirabolta: nem is adta törvénykézre, szabadjára bocsátotta, menjen, merre más nap jár. Minden bánat, minden nehéz keserűség, nyomorúság: az ő vállát, az ő szívét töri, töri, míg csak él. S még azok is, akik neki úgy szülői, mint neked én, még azok is meggyalázzák, arcúl verik, lelkét hamis, rossz szavakkal ostorozzák. Mert anyukád, kis magzatom, nem hercegnő, nem is grófnő, csak egy szegény, kis színésznő. Aludj, aludj, kis madaram! Édes anyád lágy ölében álmodj szépet, nagyon szépet…

A lengyel herceg sírt. Fáradt szemeiből szaporán potyogtak a könnyek. Lefutottak fakó arcán, elrejtőztek, bajusza Bakonyába, gidaszakállán végighúzódtak és beezüstözték pecsétes Ferenc József-kabátját. Nagyon meghatotta leányának ez a pusztába dalolt panasza. Ittas is volt, hát könnyen állott nála az elérzékenyűlés.

Rátette tintás kezét a Margit vállára és azt kérdezte tőle:

– Most már mibe kezdesz? Miért jöttél haza?

A kis szinésznő elnézett messze, a semmibe:

– Lacikát beadom a lelencházba, én pedig megyek vissza Pestre. Egy évem még hátra van. Nem akarok egészen letörni. Feminista vagyok!

Büszkén ütött leányos kis mellére.

Levinszky nagyot nézett és lassan fölemelkedett:

– Feminista? Te is?

– Én is. Magam fogom megcsinálni az életemet. Férfi nélkül. Van hozzá akaratom. Megmutatom!

Ezt olyan szépen, olyan férfiasan mondotta, hogy Levinszky oda volt.

– Margit, Margitkám! A vér csak nem tagadja meg a vért: lengyel herceg volt a mi ősünk, most benned mintha az egész múltunk újra támadna. Szeretlek, becsüllek. Az anyádra ne hallgass, mert az egy debreceni hájfejű civisnek a leánya; soha nem érti meg a mi lelkünket. Soha. De mi ketten tartsunk össze. Én is feminista vagyok. Szabadságot a nőknek, míg új világ nem épűl ezeken a régi romokon. Lacikát pedig majd eltartom én!

A kis szinésznő mosolygott. Lám csak, az apja is a felvilágosodás zászlója alá esküdött. Olyan jó, olyan szép volt ez a találkozás. Laci már elszenderedett, valahol az angyalok mezején járt álmában. Levinszkyné hangosan, ritmikusan hortyogott. A lengyel herceg pedig kezébe fogta leánya kezét és nézett reá, hosszan, hosszan, meghatottan és büszkén, míg könnybe nem lábadt a szeme újra.