MÁSODIK RÉSZ.

I. («Leszek hát báróné.»)

Van olyan egy-egy feleség, a ki férjének minden levelét felbontja, jőjjön bár az a levél akárhonnan, s mikor minden sorát kiélvezte, beviszi, mint egy jól felszerelt réczét vagy libát. Apa is van olyan itt-ott. És az öreg Márton ur épen ilyen ember volt. Nagyon jól tudta, hogy a finom kékes habos levél nem az ő tisztelt személyéhez szól, hanem, a fiáéhoz: azért régi szokás szerint letette az örökké égő pipát, és föltette az ócska pápaszemet, kettőt-hármat – hogy istenhez fohászkodjék, köhentett – s aztán hozzálátott a ben való kipuhatolásához.

A vén Mari néni is ott állott a háta megett, mivel hogy neki is kellett tudni mindent. A két öreg sziv ilyenkor úgy dobogott, hogy ijedve tekintett egyik a másikára, és felkiáltott: no mi a?

– No mi az? – Semmi? – hallgasson – morgott régi szokás szerint most is Márton ur, a mellett azonban ugyancsak régi jó szokás szerint olvasta a levelet fenszóval.

Sok ember igy olvassa, s azt mondják, hogy az ilyet sohsem üti meg a guta. De hiszem is.

«Kedves Sándor! – kezdé Márton ur.

– De soványan megy. Az én fiamnak a szeretője csak egy szegény asztalos leány – szól közbe Mari néni – mégis sir az ember rajta, olyan drága szép szavakat mond: csillagom, egyetlen szentem, drága Jánoskám. Ugy!

– Alj-népi dolog. Urak másként teszik. Álljon félrébb, nem látok.

– Tudnám csak én a betüt, már rég kiolvastam volna.

– Micsoda beszéd? tudja, studirozom előbb. Álljon odább, nem látok. No, kedves Sándor!

Az öreg ember vett-e valami szomorut észre, a mint döfölte a betüket és studirozta – elég az, hogy letette és nagyokat sóhajtott.

– Menjen a fiamért – ott van a Markos –

– Ne mondja nekem, tudom én, hogy a Markos Páléknál van. De megjárta ma már Sándor urfi az egész alszöget. Mint a jó istent, úgy várja a szegénység. Még a ruháját is csókolják. Nem is csodálom, hogy ne! oda ül a beteg mellé s nem mozdul, a mig ki nem vette a baját. Bezzeg a mostani kocsin járó nagy doktor urak, befutnak a beteghez, aztán úgy mennek tovább mintha puskából lőtték volna őket. Csak ott sátoroznak hosszabban, a hol érzik a pénz szagát. Jó szaga is van annak. Adja, viszem azt a levelet.

És mint a holló – úgy kikapta a levelet az öreg asszony és vitte sebesen.

– Hova szalad öreg? – kiáltott a siető vénasszonyra a Löbenstein kávéház előtt egy potrohos kövér, kopott, rongyos ruhás uri ember, vastag talpu czipőit úgy nyujtva ki maga elé, hogy összes ruházatából azt lássák, mint legjobb darabot. – Tisztelem – mondja meg Sándor urnak – meghihatott volna bennünket a lakodalmára.

És a potrohos, kövér, őszes ember nagyot nevetett.

– Elkapták az orra elől a gazdag kisasszonyt, – kiáltá a siető vénasszony után.

– Azért még se marad vén legénynek, mint a doktor ur.

A kövér, potrohos, rongyos ruhás ember is doktor volt, a kártyás, korhely, rest Jánossi doktor, a ki mindenkire irigykedett, a ki nem volt korhely és rest, és rongyos, mint ő, és ben volt még abban a sorban, hogy egyszer megházasodhatik.

– Elkapták az orra elől, – kiabált, rekedt rikácsoló hangon, – elkapták. És a kinek csak lehetett elbeszélte, hogy ma délután lesz a dr. Schwindler főorvos és László Vilma eljegyzése.

És hogy vették ezt a hirt az emberek?

Ugy, mint Kecskeméten, vagy Kőrösön vagy Cegléden vették volna azok, a kik el nem szenvedhetik, hogy egy szegény fiatal embert szerencse érjen. Röhögtek és százféle alakban beszélték, hogy a tolakodó, henczegő Márton Sándornak hogy vetették ki a szürét a gazdag László portáról. De úgy kell!

Jánossi ur előre látta, hogy Márton Sándor is egy szegény rongyos ördög fog maradni, mint ő, és kártyázni fog a korcsmában, a kávéházban, a beteg apjával, testvérével és inni, a hol csak lehet.

És nem fogja többet feltartani az orrát, mert kitünő vizsgát tett, mert szorgalmas, mert ifju, mert egészséges és még sehol se pocskolták le. Megvénül, lassan jár, hazudik, pálinkát iszik, és adósa lesz ő is fünek-fának. Ha beteghez hivják, ő is csak oda megy, a hol készpénzzel fizetnek, és azonnal, és mihelyst nem fizetnek: elmarad ő is. – Aki beteg – szerezzen pénzt és fizessen, jól fizessen. Igen, így fog beszélni ő is és minden fiatal orvos, a ki látja, hogy milyen kitanultak, borzasztó ravaszok most a betegek, – még vidéken is, nemcsak fönt.

Az is bolond, a ki mai nap doktor lesz.

S Jánossi ur behuzódik a kávéház belsejébe, mert látja, hogy egy messze lakó szegény betegétől jő valami ember. Majd. Várjon a beteg. Várhat.

Oh, ül itt több doktor ur is. A gyalog Kádas, a zsidó Stein. És nagy vigyázattal, szorgalmatosan kártyáznak. Igen, mert akarnak élni és tisztességesen ruházkodni. Egy doktor nem hagyhatja el magát végképen.

Mari néni egy öreg szijgyártónál, a kinek egy csomó gyerekén kivül semmije sincs – csak a sorvasztó nehéz betegsége – megtalálta Sándor urfit.

Ott ült egy ládán és nézte a beteget és vigasztalta, hogy: semmi baj.

– Óh kedves urfi, – szól kifáradtan, lihegve Mári néni, – hiszem is, hogy Bakó István uramnak semmi baja, hisz a két orczája milyen piros, csupa gyönyörüség – de itt aligha nincs valami baj.

Márton Sándor ur, kit valamely lázas betegség erősen megviselt: mosolyogva veszi át a levelet – és a mint átfutja – egész halavány orczájában elpirosodik.

– Ugy-e? – mormogja az öreg asszony. Tudtam – mindjárt, mikor az egyik fehér galambot ma reggel lelőtte a zsandárkáplár. Rossz jel jót sohase jelentett.

– Menjen csak – mondja apámnak, hogy maradjon otthon, mig haza megyek.

– Az? A mint letette a levelet, egyben átszaladt Harkaiékhoz. Nem is tudom, mit ül ott örökké – az urfit is oda szoktatta. Majd meglátja, e miatt lesz a szerencsétlenség.

S a többit utközben bölcselkedte ki a vén asszony, egyenesen Bella kisasszony felé fordulván gyanujával. De mit is vet az a jó isten egy ilyen követ azoknak az utjába, akik szeretik egymást! Bizonyos, hogy az a szemforgató éneklő kisasszony rontja el az egész szép szerencsét. Ült volna csöndesen, hozott volna az isten neki is magához valót. De ketté vágni a kész boldogságot s elmesterkedni a drága vagyont, palotát, földeket, hintót, lovakat.

És futott, mintha a sors neki parancsolta volna, hogy vágja ketté a bajt.

Az ifju doktor ur még egyszer megsimogatta a beteg ember forró homlokát, meghagyta a nagyobb leánykának, hogy mikor adjon az orvosságból s menni készült.

– Doktor ur, – nyögé a szegény beteg, – ha valami rossz ember miatt van baj, ne ügyelje. Hej, ha én még egyszer egészséges lehetnék, de nem kivánnék az istentől semmit! Lelkem, doktor ur, csak az a szerencsétlen, a ki beteg s a ki nem gyógyul meg többet soha.

Sütött, ragyogott a szép nyári nap, de talán csak azért, hogy a betegnek, s a gyerekeknek könyjei szebben csillogjanak, s hogy azok, a kiknek bajuk, bánatuk, szomoruságuk van, lássák, hogy az a felséges teremtő csak adogat egy-egy kis jó időt. Lám, gabona készül, gyümölcs érik, utas ember vigan mehet tovább, s azon a magas tiszta kék egen, még csak egyetlen kicsi foltocska sem akadékoskodik.

Bizonyosan ez is lehetett az oka, hogy Márton Sándor ur oly lelkimegnyugvással olvasta el egykori szép kedves mátkája gyönyörü levelét. «Légy boldog Sándor – én szerettelek – –»

– Ah tudom!

«De ha most mást parancsol – legyen meg az ő akaratja – –»

– Igen, így védi magát a hütelen mindig – nyögé az ifju ember – görcsösen szorongatva a levelet.

«Apám azzal fenyegetett, hogy megöli magát, ha Schwindlerhez nem megyek – –»

– Óh lelketlen, csalárd teremtés! Menj! Mit védekezni – menj!

Mért nem mondtad ki inkább: nem akarok egy szegény doktor neje lenni, mikor méltóságos asszony lehetek – és még báróné! «Tegyen az isten tégedet édes Sándor százszorta boldogabbá mint engemet tett – és adjon te neked olyat, a ki elfeledtessen engemet – –»

– Milyen nagylelkü vagy édes Vilma? – Köszönöm! – –

És néhányszor fölebb alább sétált az ifju szobájában, szabad folyást engedve azoknak a könyeknek, melyeket a legerősebb férfinak is épen úgy nem lehet visszatartani, mint a hulló, szakadó záporesőt.

Mikor meggyőződött, hogy szive már egészen nyugodt: leült iróasztalához és írt – irt oldalt oldal után, egyre erősbödő haraggal, gyülölettel, megvetéssel. Keze reszketett, de a toll nem tudott megállani – – futott futott azon az uton, melyen mind lehet menni a végtelenig, de visszajönni soha senkinek.

«Sohasem ámítottam magamat, – irja levelében az ifju doktor ur, – hogy valami kitünő tulajdonokkal birnék, mindig beösmertem, hogy a sors szegényekké tett bennünket és annak, ki szivét nekem ajándékozta, külső csillogást épen nem szerezhetek. De örömmel fordítottam arra minden igyekezetemet, hogy ismereteim, szorgalmam által méltóvá tegyem magamat családjához. Sokszor hallottam, hogy szülei nem nézik jó szemmel viszonyunkat és hét éven keresztül mégis egyszer sem tapasztaltam, hogy kicsinyléssel viseltetnének irántam. Ha nem találtak is abban nagy örömet, hogy egyetlen leányuk egy egyszerü doktor neje legyen: annyira szerették a kisasszonyt, hogy akaratuk, vágyuk, reményük csak az volt, ami leányuké. És ime a kisasszony az első rágalmat elhiszi rólam, nemtelennek, hütelennek tart, hogy viszonyunkat egyetlen csapással ketté vághassa. Jól van. Megnyugodtam a sorsban, láttam, hogy mátkaságunk felbontására az ok nem személyemben van, hanem egy előnyös körülményben, a mit a kisasszony nem akar megnevezni. És arra ki is kényszeríthette volna. Betegségem alatt meglátogatott a kisasszony – forrón köszönöm – és kijelentette, hogy várjak, bizzam benne, mert senkié nem lesz, csak azé, a kit gyermekkorától fogva szeret: enyém.

«Ma irja: hogy atyja kedveért mindennek véget szakított. Elfogadta a dr. Schwindler főorvos ur kezét, és engemet felszabadít arra, hogy válaszszak olyat, a ki a kisasszonyt előttem tökéletesen elfeledtesse. – És vigasztalni akar, hogy azért engemet örökké szeretni fog.

«Nem édes kisasszony! Én minden fogadása, igérete alól fölmentem, visszaadom teljes korlátlan szabadságát. Válaszszon szabad tetszése szerint. Én nem mondom, hogy szeretem, hogy mindig szerettem. Valjon mi czélt akarnék ezzel elérni. Kiengesztelni a sorsot, hogy ne büntessen meg, a mért megcsaltam valakit? Szégyenleném magamat, ha oly valamit mondanék, a mit nem érzek, s a mit elhitetni akarni bün.

«A kisasszony szülőivel szemközt sokkal szabadabb volt mindig, semhogy azok a kisasszonyt bármire is erőltetni merték vagy csak akarhatták volna is. A mit tett: most is szabadon tette. De mert beismeri, hogy az nemtelen, – bocsásson meg e szóért, de ez a valódi neve, – állandó szeretetének oda igérésével akarja palástolni. Hiu fáradozás! Főkép mikor azt senki sem követelte.

«Édes kisasszony! a mint hét évig senkit sem bocsátott szivébe a szegény Márton Sándoron kivül: a hetedik év, hogy és mi által foszthatta volna meg László Vilmát egyszerre minden szabadságától, függetlenségétől? Az előttem lehetetlen. Hanem azért mentegetődzést soha sem kivántam és soha sem kivánok. A ki szeret, mélyen, igazán: az előtt akadály nincs, csak egyetlen kötelesség: a mig a másik fél hütlenségéről tények által meg nem győződött – szavának nemes megtartása.

«Ugy de bizonyosan hűtelen vagyok, mert nem tudtam elég szemtelen lenni, hogy egy ösmeretlen embernek a kezei közül visszaragadjam azt az arczképet, a mit az jogtalanul eltulajdonított; de én rágalmazó vagyok, mert azokat, a kik megtagadták hazájukat, nemzetüket: jó hazafiaknak nem tartottam. Nem; ma sem tartom, és soha sem is fogom tartani. Az én bátyáim hóhér kezei alatt adták ki lelküket, azért a szent eszméért, a mit valónak hittek: a sors engemet is készen fog találni mindig.

«Kövesse a kisasszony bátran, határozottan, minden ingadozás nélkül vágyait, és engedje meg, hogy én is hasonlót tegyek. Fogadja a leendő méltóságos főorvosné és báróné szives köszöntésemet. Dr. Márton Sándor.»

A guny, mély szeretet, harag és megvetés mindent összetörő hatása alatt olvasta el a szegény leány egyetlen imádottja levelét. Főképen a kemény sértő szavak maradtak meg lelkében, hogy már rég hűtelen lett és ezt valótlan állitásokkal akarja palástolgatni; hogy szüleinek vele szemközt semmi akaratjuk sincs és hogy ő önként, készakarva, nagyravágyásból nyujtotta kezét a főorvosnak, – hogy csak menjen tovább is ezen az uton, legyen méltóságos asszony, téns asszony helyett, és báróné, szegény vidéki doktorné helyett. Ne ingadozzon, csak bátran. És hogy ő is úgy fog tenni a maga részéről, bátran, határozottan – ingadozás nélkül – és ezt ki is kéri.

– Oh tedd édes Sándor, – szólt sáppadtan, reszketve a leány. – Rég tudom már, hogy teszed is. Az első estvét, mikor haza jöttél: hol töltötted? – –

Olyan mélyen gyülölte azt a szegény leányt, hogy ajkára nem vette volna Bellát. Azóta is hol töltötted napjaidat? De a hűtelen én vagyok. Kinek a levélkosarát láttam szobádban az ágyad fölött? Hanem még se haragudjam. Kivel sétálgattál annyi délutánokon a templom felé, a temető felé – óh mindig meglesettelek – talán velem? Kinek az apjával voltál édes barátságban? Az én szegény szerencsétlen apámmal nem. Kinek a kezeit csókolgattad annyiszor? A én anyámét? Felelj reá Sándor. Jól van. Tedd az akaratodat, kövesd a vágyaidat – mert tudom, mik most már, ha még úgy irigylitek is: méltóságos asszony leszek, nem Mártonné téns asszony – a mivel gunyolsz, hanem leszek hát báróné.

Ezzel lecsapta a szivig sértő levelet, két kezébe hajtotta fejét – és mint minden igaz, hü leánynak tenni szabad – sirt, és a mit ismét minden igaz, hü és nemes lelkü leány megtesz – átkozódott, átkozta az órát, melyben ahhoz a gonosz, csalárd, csábító leányhoz belépett; a napot, mikor kitárta előtte minden titkát, érzését; – átkozott mindenkit, átkozta magát is – és azt gondolta, hogy mindent a legjobban tesz, és máskép nem is tehetne. Terveket gondolt ki, így kisirt szemekkel, kuszált hajjal, remegő ajakkal, kegyetlen boszuálló terveket. Oh hogy fog kaczagni azokon a nyomorultakon, a kiket bizonyosan meg fog verni az igazságos isten – a minthogy verjen is; – soha soha meg nem bocsát. Megveti őket, és örvendeni fog, ha mint irigyelt báróné a négy lovas hintaján mellettök elhaladhat.

Érezze majd a lelketlen ember, hogy kit vesztett el, és lássa az áruló, (Bella) hogy mivé tette azt.

Nem tudta tovább szőni-fonni a kegyetlen terveket, oda ment az ablakba, és arra fordult, a merre Márton Sándor lakik – és egy rövid perczre elfelejtett mindent, mint mikor felébredtünk nehéz, kinos álomból – és mert szeretett, mélyen, igazán szerette Sándort, azt hitte, hogy a mit apjának igért: azt mégis nem akarhatja a jó isten, hogy megtörténjék.

Ember – az a jó isten a kezedbe adta sorsodat. Fonj belőle szárnyat, hogy repülj: szabad; verj belőle lánczot, hogy életeden át rab légy: szabad; csinálj belőle poklot mennyország helyett: óh szabad; sőt ha szeretnél belőle koldusbotot csinálni, mert a koldusbot, minden botok közt a legszebb és legalkalmasabb: azt is megteheted – mert szabad.

Ma egész nap a szegény Vilma is, és Sándor is – ezt a nagy és dicső munkát folytatták. Jól ment – egészen jól ment.

Különösen sikerült a László Vilma törekvése. Szép menyasszony volt, vidám, boldog hogy a legszigorubb apa is meg lehetett volna vele elégedve.

Sokszor meg is simogatta és csókolta László ur, a leendő főnök, – báróné leányát.

– Kedves lányom! édes jó, engedelmes kis leányom! – susogja a boldog, végtelenül szerencsés apa, leányára nézve, ki mindenkire mosolygott, mintha ott egy szögletben állott volna Márton Sándor, és annak akarta volna magyarázni: látod, hogy boldog vagyok! Báróné leszek, hogy annál jobban fájjon a szived, méltóságos asszony. Óh ha egyszer a feleségednek előtted azt mondhatnám: téns asszony.

S mikor a boldog menyasszony így örvendezve kiviaskodta magát, hogy apja, anyja, sőt Schwindler ur is, Amely néni is el volt ragadtatva a jó Vilma szép, igazán szép magatartása által: akkor mintha csak az erős gyertya és lámpafény miatt történnék – szemeiből egy köny hullott alá fehér selyem, drága mátkai ruhájára.

– Egészen rám ütött, – gyönyörködött az apa büszke szép leányában, – az utolsó izig László. A mit föltesz a fejében: törik szakad keresztül viszi. Bizonyosan föltette magában, hogy báróné lesz – bizonyosan. Nagy nemzetségbe lép, de lépjen is. Van hozzá jussa, meg módja is. Mindent szépen, dicsőn igazgatsz, oh, jó istenem –

És épen készült, hogy ő is poharat emel és pedig a feleségére, a zavartalan boldogságukra; hogy soha csak egyetlen rossz szót se mondtak egymásnak; és hogy szeretett drága veje-ura is csak úgy tegyen, úgy becsülje meg a feleségét – akkor többet nem is kiván – ezt akarta elmondani és még némelyeket; ezek miatt borzongatta a hideg kezeit, ajkait és a lapoczkáit – mert egy papiroskára leirva mind morzsolgatja az asztal alatt ezt a szép beszédecskét – mikor is hirtelen fut ki a báró.

Hova fut? mi a baj?

Mint igazi lelkes apósnak csak ez a kérdés foroghatott most a szivében, fejében, poharában – mely im szinültig volt töltve – és az asztal alatti beszédecskéjében: hova fut? mi a baj?

Megnézem.

Ott egy csomó hosszu, göndör haju ember állott, földig érő tisztes papi kabátban, csak hogy igen sok pecséttel és folttal, és nehány asszony, olyan köntösben, a minőt a csárdákban és korcsmákban viselnek a szegényebb rendü zsidó asszonyok és leányok.

Szegény sorsuak lehettek, az látszott róluk tisztán, de úgy kell lenni, hogy igen boldogok, mert ragyogott az arczuk az örömtől. Messziről is jöhettek, mert a por vastagon belepte csizmájukat, papucsokat, kabátjukat, hajukat, s erős csontos orczáikat.

Egy öregesebb magas, száraz ember a megszólamlásig hasonlított Schwindler urhoz, ugyan olyan nagy hajlott orru, csak vastagabb, olyan göndör haju, csak szürkébb, olyan szemei csak hogy véresebbek, zavarosabbak.

– Adolf, – kiáltott, és ment kiterjesztett karokkal Schwindler Gusztáv ur felé.

– Adolf, – kiáltott.

Schwindler ur észrevette, – ő mindent hamar észrevett, – hogy a háta mögött van valaki, és azt is észrevette, hogy a sárga, tarka kutya is kiszaladt a nagy ebédlőből, és úgy ugrándozik azokra az emberekre és asszonyokra, hogy ekkora öröm és szeretet egy haszontalan kutyától, valóságos csoda.

Azért hirtelen oda tapadt ahhoz, a ki Adolfot kiáltott, mondott neki valamit, olyan nyelven, a mit László ur meg nem értett, és az egész csoport engedelmességgel, de mindegyre bekandikáló szemekkel és meg-megálló lábakkal nagy nehezen lehaladt a lépcsőkön Veszeli Jóska vezetése alatt.

– Kik ezek méltóságos fiam uram? – dadogá inkább, mint sem kérdezé László Károly ur olyan arczczal, hogy nem szerettem volna, ha az a nézés engemet illet vala.

Schwindler Gusztáv ur, a méltóságos fiam uram – olyan hangon, mely a legőszintébb részvételt mutatta, és olyan nemes arczczal is, mely elárulta, hogy milyen lélek lakik ő benne, válaszolá:

– Ezek édes öregem a Krumpelholz atyjafiai. Utasítottam őket, hogy hova menjenek, mig tovább szállíttatásukról gondoskodom.

– De hát Krumpelholz zsidó lett volna?

– Valóságos zsidó.

– És ilyen szedett-vedett rongyos nép?

– Ilyen.

– És hogy lehetett ő fönök akkor?

– Oh édes öregem, ő már ki volt keresztelkedve. Szerencsés összeköttetések.

– Bámulom.

És látszott László Károly uron, hogy bámul, mert vörös arcza olyan lett, mint a sárga viasz, és az ajka olyan kék, mint azé, a ki vagy meghalt már, vagy még ma meg fog halni. Le nem vette a szemeit kedves veje uráról, úgy meg volt illetődve.

– Sajnálom, – mondá Schwindler ur átölelve apósát, – hogy most itt nincs Krumpelholz, látta volna Nagy-Kakasd, hogy milyen főnöke volt. Csak egy olyan ember tudott így elaljasodni. Hanem megkapta, a mit keresett. Egy pohár vizet, – sipegé a főorvos vőlegény ur szédülve, a mit nem tudott megakadályozni. – Sajnálom ezeket a szegény embereket, szivemből sajnálom. Mekkora utat tettek.

– Honnan?

– Morvából.

– Nem onnan könyörgöm alázatosan, – szólt közbe egy kun inas, – Csernoviczból valók, hogy katona voltam és jártam Galicziában, Lengyelországban és hogy még értek egy kissé a nyelvükön, hát kérdeztem, honnan valók? Csernoviczból. Mit akarnak? Hogy beszélni a méltóságos urral.

– Igen, – dadogá éles, hideg tekintettel a főorvos ur, – miután titkáromtól megtudták, hogy Krumpelholzék eltávoztak innen. Különben szemtelenek. Innen még ma továbbíttatni fognak.

– Persze, – erősíté László ur, – talán meg is teszem a rendelést?

– Ne bántsd öreg, bizd őket rám. Nagyon sajnálom őket, ők mit sem tudtak rokonukról. Nyomorult nép. De idáig fáradni – saj…

– Azt bizony egy csöppet se sajnálja méltóságos…

Most ki nem mondta volna, hogy fiam uram.

Dr. Schwindler úr a kis szédülés után, mely a hirteleni meglepetéskor minden emberen erőt szokott venni, csakhamar teljesen visszanyerte erejét, nyugodtságát és egész vidáman vitte, röpítette be karján László urat, kinek az egész ünnepély folyamán nem akart többé sem étel, sem ital, sem muzsika tetszeni. Még abban sem talált nagy örömöt, mikor úgy késő éjjel, éjfél felé a méltóságos báró úr oda ült a zongora mellé és Vilmával egy olasz operából valami édes arató dalt elénekelt. Pedig hogy tapsolt minden ember, még a vén pap is hajtogatta a fejét, és sok sok szerencsét kivánt a szép hanghoz.

– Édes leányom, – mondá az öreg egyházi férfiú, igaz elérzékenyedéssel – ezzel a szép hanggal valóban gyönyörködtetni lehet még az égiek seregét is.

És nem hagyott nyugtot, míg a Nabuko operából a szegény fogoly zsidók dalát el nem énekelte.

A ki könnyen tudott sirni, most mind sirt, csak László uron nem fogott a meghatottság.

Ő, a ki sokáig volt bűnügyeknél majd jegyző, majd biró, most pedig elnök: hajlandó lett volna rögtön kiadni a parancsot elfogatásra, nyomozásra, vallatásra, ütésre, verésre, guzsbakötésre – a végsőig, az utolsóig.

Nem az az ember volt, a kit ilyen esetekben ki lehetne játszani.

Talán gyanakodott?

De kire?

Járt-kelt egyik szobából ki, a másikba be. Elő akarta venni azt az inast, a ki beszélt ezekkel a rongyos emberekkel. Tudjon meg mindent, mert itt hitvány dolog készül. Ah, ha őt rá akarnák szedni… ha ha ha: rettentő.

A zene olyan édesen szólt, Vilma oly odaadással hajolt Schwindler úrnak, a báró úrnak vállaira, oly készséggel engedte átkaroltatni karcsú derekát – úgy szerette volna, ha Sándor mind ezt látja, és ha már ma akár az esküvő is megtörtént volna.

Egész lelkét a boszú, az égő, szaggató, tépő boszú foglalta el; nem látott mást, csak egy szegény házaspárt, a vén Márton puszta, kerítéstelen házában; egy elzüllött, elrongyosodott embert, a ki beteges és napról-napra alább száll, mert veri az isten, a mért ő vele oly igazságtalanul, oly embertelenül bánt; és egy rossz asszonyt, a kinek arczáról le lehessen olvasni, hogy ime: így jár, a ki a más kedvesét elcsábítja: így járt az álnok Harkai Bella! Példát vehet róla a világ.

Késő, késő idő volt már, majdnem virradni kezdett, mikor a vidám társaság belátta, hogy itt az óra urak és hölgyek: mehetünk haza felé.

A szerkesztő úr, ki egyszersmind profeszor is volt a gymnáziumban, felkérte a vendégkoszorút, hogy addig is, míg ezt a felséges, nagyszerű ünnepélyt «Az uj alföld» a maga valóságában hozhatná: legyen kegyes és hallgassa meg azt a költeményt, a mit a legszeretőbb és legboldogabb szivek e dicső eljegyzése alkalmából itt helyt rögtönzött.

Mióta a szegény Márton Sándor kiesett a László család szeretetéből és a főorvos bejutott a rokonságba: László Károlyné szívét, most, e perczben érintette az az öröm, a mi egy boldog anyáét az egész eljegyeztetési és széptevési idő alatt kedves vágyaival, reményeivel, szép terveivel lekötni szokta.

Vers, egy vers, az ő kedves szép leányáról, olyan, a milyeneket Csokonai irt Lillájáról, és Himfi kedveséről. Most már látta, hogy leánya csakugyan boldog lesz, hiszen verset irtak róla. Felejtett mindent, a mi agódtatta, furdalta; elfeledte, hogy leányát németek közé viszik, talán idegen földre, csak azt érezte most, azt a kibeszélhetetlen édes gyönyört, a mit akkor érezhet csak az igazi jó anya, mikor azt a verset olvassák fel, a mi az ő egyetlenegy, drága, kedves, szépséges leányáról szól.

Nem is türtőztette magát, hanem sirt, és még jobban, mint Amely, a ki felül akarta mulni ebben is, mivel az egész szerencsét egyes egyedül magának tulajdonította.

– Halljuk! – kiálták a férfiak nyersen, követőleg.

A szőke, piros képű szerkesztő és költő a báróra függesztvén tekintetét, és hódoló tekintetével üdvözölvén a szülőket, de különösen a menyasszonyt, így kezdé:

– Jaj te gonosz Dani! de eltaláltad! – zugá a sokasság, kaczagva, örvendve, s elösmerő nagyokat ütögetve a poéta vállaira.

II. (Egy alázatos látogatás.)

Hónapok teltek el azóta, – nagy és országos események hoztak reményt és csalódást a nemzetre, hogy az öreg Harkai bácsi felolvasta előttünk azt a felséges szép levelet, és karácsonyi vigasztalásul elmagyarázta kis családjának, hogy a fenvaló isten régentén is csak rendre hozott el mindent, és bizonyosan így fog tenni most is.

No, és mit hozott el?

Hozott sok, sok jó munkát Bella kisasszonynak, és számtalan kisebb-nagyobb órát Harkai néninek, a mikor egyszersmind arról is gondoskodott, hogy egy két hivő, romlatlan szívű ember akadjon, úgy a felszögben, mint az alszögben, a ki mikor Harkai bácsi könytől ragyogó szemekkel és soványodó, hervadó arczczal – nyáron is télies, meleg ajándék kabátjában, nagy hosszú szárú magyar csizmáiban, – tisztes ősz szakállával és szépen megnyirt és elfésült ősz hajával, töredezett, nagyocska fogaival, és soha nem aggódó derült mosolyával, egy-egy ujabb levelet titkon bemutat – és szerényen, de teljes bizodalommal egy-egy kis kölcsönt kér, addig, míg ő megjön, és mindenkinek visszaadja a magáét: hogy olyan emberséges ember legyen, a ki azt mondja: hogy no kedves Harkai bácsi, mennyit adjak? forintot? az sok lesz, de adok 30–40 krajczárt; ha nincs fája – egy kis ágat; ha nincs kenyere – egy kis kukoriczát; ha nincs zsirja, szalonnája – egy kis jó avast, az nagyon, de nagyon egészséges.

És kik voltak ezek a jó emberek? a kik egy gyámoltalan embernek mertek hinni, és nem lökték ki hajlékukból férfiasan, hogy: vén ember, mit hasztalankodik? Szégyelje magát; ha nincs miből éljen: mért nem fordul öngyilkossághoz? hiszen Cato is úgy tett, a kit mindig emleget és milyen szépen! képeken is lehet látni sok helyt. Ölje meg magát; nagyon tisztességes temetést rendezünk. Nem öli? mért nem öli? Hát ér ez a nyomorult élet annyit, hogy egy öreg ember, kereset, vagyon, örökség nélkül minden szégyennek, piszoknak, nemtelen lehurrogatásoknak kitegye magát? Soha sem ér. Tegyen úgy, mint kedves bölcs Senecája: vágja fel ez ereit és üljön a Tiszába, nem messze van ide.

És kik voltak ezek a jó emberek? És akadnak ilyenek? És lehet még élni ilyen kenyérrel az emberek között?

Ez legalább is van olyan fontos kérdés, mint az, hogy Krumpelholz úr valjon vissza jő-e még Nagy Kakasdra? mert nem lehetetlen. Hogy László Károly úr mikor kapja meg a valóságos főnökséget? mert meg van neki igérve. Hogy Schwindler úr valjon mért nem használja a bárói czimét? Mert jobb volna, ha használná, mivel mindig kitüntetés az egy magyar városra, ha valamely báró akkorka bár mint a kis ujjam: van kebelében. Milyen jól hangzik az: a báró itt; a báró nálam volt; a báró elnökölt; a báróval kártyáztam; a bárónak egy krajczárja sincs; a báró váltót hamisított; a báró megszabadult; a báró főnök lett; a báró rokonom, sógorom, barátom, te s tu pajtásom. Ah a báró, a báró! – – az ördög vigye a hitvány kis báróját – de mégis csak báró, és szörnyen jól esik az embernek, ha egy-egy magasabb ranguhoz dörzsölődzhetik. Nem lehet eltagadni, mint a finom külföldi bor – ha csupa hamisítvány is – nagyon jól esik.

És kik azok a jó emberek, a kik hajlandók egy szegény elcsapott, öreg, tehetetlen hivatalnoknak; egy diplomájától gaz uton megfosztott, nagy családú ügyvédnek; egy kimart köszvényes papnak; egy végképen megbukott kereskedőnek; a ki mert nem akart gazember lenni, hát mint semmi nélkül való 60–70 esztendős ember lett: semmire való ember: óh istenem, kik azok a kik az ilyeneken elég gyengék szánakozni; és rajtuk minden dicsőség és hirlapi magasztalás nélkül hétről-hétre, hónapról-hónapra – elbuvás, megszökés, gorombáskodás és kézcsókolás nélkül segíteni?

– Kik azok – hogy neveiket ide jegyezhessem; hogy a házuk kapujára egy bátorító szót irhassak; hogy az uton; a kaszinóban; a piaczon; a templomban; a kávéházban; a sétatéren a nyomorultaknak megmutathassam, jól megmagyarázhassam?

Isten rásegítette Harkai bácsit, hogy ő egytől-egyig ösmeri őket, még sötét éjjel is ráakadna szállásukra; arra is rásegítette, hogy tudja: kinél, miről kelljen beszélni; némelyik megkivánja, hogy a szegény ember nagyokat hazudjék, hihetetlen nagyokat, mert csak ezeken lehet jókat nevetni. Harkai bácsi a bölcs, örökhirű Tacitus, Cicero, Horác, Ovid, Virgil mellett nagy mondásait, saját nagy mondásait is segítségül tudja venni, és olyan jól, hogy áldani lehet az istent, a ki nem csak a kevélyekről, hanem az alázatosakról is így gondoskodik. Oh az isten fedezet nélkül soha senkit is nem hagy.

Berreg a gép is, és a szép Bella kisasszony úgy ráhajol, oly édes bizodalmas szeretettel, mint a lovas katona kedves hű paripájára. Berreg a gép, s míg sebesen veti az öltéseket, dalt súg a leányka fülébe:

Berreg, zakatol a kis varrógép, a szegény leányok malma; a szegény leányok buza nyomtató nagy gőzmozdonya; a szegény leányok pompás zászlós hajója a Dunán, Tiszán, Maroson és minden szép vizeken. Most megint vigan berreg, zakatol.

De bizony nagyon búsult akkor, mikor László Vilmáék máshová vitték a sok drága munkát. Gazdag szerencsés leányok előtt, kiknek reggeltől estig akkor szabad kinézni az ablakon, mikor akarnak: megfoghatatlan dolog az, hogy a szegény leány akkor sirjon és busuljon, mikor neki is ott lehet ácsorogni és üldögélni az ablakban.

Sokáig nem került munka, mert elterjedt a hire, hogy Lászlóék is elvitték a munkát Harkai Bellától. És ha egy nagy úri család elviszi: akkor a Reif Jakabné, a policzájné, s a német Kádárné is elviszi. Nagy-Kakasd mit sem tudott arról, mert nem is volt szándékában, hogy megtudja: mily szomorú napok folynak az öreg Harkaiéknál. Mint ment a gép, Harkai bácsi olvashatta a szép biztató titkos külföldi leveleket, és Harkai néni napokig elráspolyozhatott egy-egy ötkrajczáros réz srófocskán; de azokban a napokban, mikor megállt – Tacitus és Cicero; Ovid és Virgil; Seneca és Chateaubriand bölcsekre szállott a terhes kötelesség.

Mily jó, hogy ezeket a a költőket és bölcseket egyre kevesebben és kevesebben kezdik érteni: ez a körülmény becsesebbekké teszi őket, mert az emberek, még a kemény uzsorás szivűek is mindig szeretnek olyanokat hallani, a miket nem értenek. Harkai bácsi tehát a tarisznya fenekén mindig hozott haza valamit, csakhogy napról-napra ijesztően kevesebbet.

– Tacitus – óh.

– Hagyja Harkai bácsi, – intett Müller úr, egy volt árvaszéki ülnök és most tehetős magánzó, – tisztelem Agricola bácsit és a germán atyámfiait is – de kifogyott. Majd a jövő hónapban. Úgy, úgy.

– Mert a mint szépen mondja Cicero, de Seneca – kedves öcsém.

– Igaz, igaz, – komorodott el egy másik pátrónus is, – én való, hogy élek halok a klasszikusokért – de ez a sok leány – igen sok czipő kell.

Így, így ment az, azokban a napokban, mikor László úr és Némethné született László Amely legreményteljesebb napjaikat élték és Vilma kegyetlenül tartotta haragját és féltette Bellától Márton urat.

Most látszott meg, hogy minden dicső volta mellett is letünt a szép klasszika litterátura világa.

Harkai bácsi, a mit sohasem hitt volna magas képzettsége mellett: oda sülyedt bánatában, hogy az öreg Márton mellett tisztogatta a kosárhoz való vesszőket. És e vesszők hasznosabbaknak bizonyultak, mint a legszebb mondások a harag megfékezéséről, és a béketürésről – Senecából.

Végre egy vén kávés, egy gazdag német, valami kényes fiatal leányt kért meg, és azt akarta, hogy minél előbb meglegyen a lakodalom.

A jó isten ide Harkaiékhoz juttatta a munkát.

Visszatértek az öröm és reménység áldott, szép, verőfényes napjai. De Harkai úr is részt vett a munkában – virág-mustrákat rajzolt – serényen. Elhanyagolta értök kedves klasszikusait az alszög és felszög örömére. Harkai néni is letette hálátlan óráit – és leánya mellé állt.

E kedves szép napok voltak azok, mikor az öregebb Márton után az ifjabb Márton úr is – végezve betegei látogatását – bebetekintett Harkai bácsiékhoz. Itt nem volt harag; nem volt gyülölet, kevélység –: öröm és megelégedés ragyogott a szemekből, komoly vidámság beszélt az ajkakról.

Az ifjú doktor úr néha szinte elfelejtette, hogy nem Vilma az, kivel oly nyugodtan, édesen beszélget; hogy haza menet, s majd bús otthonában annál keserűbben érezze a valót.

Eleinte mint a kedves betegről: mindig Vilmáról folyt a beszéd.

– Ne féljen öcsém uram, – biztatá az öreg Harkainé, – Vilmát ösmerem, azt nem fogja ujjain forgatni senki. Czivódás, féltékenykedés az egész.

Annál édesebb lesz a béke.

Bella is odafordult nagy kék szemeivel, és derült mosolyával erősítette anyja állítását. Ő azonban nem szólt többet Vilmáról, sokkal mélyebben meg volt sértve – és maga sem tudta miért volt: sokkal erősebben gyülölt, semhogy régi barátnéja védelmére csak egyetlen szó is jöhetett volna ajkaira.

Később, a mint egyre sűrűbben járt Schwindler úr a László családhoz: egyenesen kikérte Márton úr a Harkai családtól, hogy a multat ne emlegessék többé előtte.

Bella napról napra vidámabb, kedvesebb, beszédesebb lett; eleinte mintha bátyja lett volna: úgy fogadta Sándort, örömmel, zavartalan tekintettel; majd azon vette magát észre, hogy ismét csak róla és egyedül róla gondolkozik, az ő szemei néztek reá a gépről, a virágról, a gyolcsról, – és mindenünnen; egész nap az ő beszéde, az ő szavai hangzanak a szobában, mikor nincs is itt; az udvarban vele sétál, a kertben vele beszél, a templomban ő reá néz, az utczán vele találkozik – mindenütt mindenütt – csak ő.

Tudta-e, hogy ez nem szabad?

A szerető szív csak egyet tud: szeretni és a szeretetben hinni – várni – remélni. Minden jog, minden törvény, minden hatalom ez egy szóba van nála: szeretem.

– Szeretem.

Azt berregte a gép sebesen, sebesen, százszor ezerszer, mindig tisztábban, érthetőbben, annyira, hogy nemcsak az öreg Harkainé és Harkai úr, de még az öreg Márton úr is egészen szabályosan ki tudta venni.

– Fiam! – szólította meg egy alkalommal a szótalan, komor ifjút az öreg Márton úr, – azt gondolom, betegséged merőben elmult.

– El édes apám. Miért kérdi?

– Kezdesz egy kicsit pirosodni. Ugyan ideje is.

– Mért van ideje?

– Mért? – azt hiszem három hete van mán, hogy az a német doktor eljegyezte László Károly leányát.

– Lehet.

– De nem lehet, hanem úgy van. Te, nézd fiam, igen jó kis dohányom került. Rákapatnálak. Itt benn csak nem ölnek meg füstjiért. Szijjuk fiam, eb lelke financza – ide nem üti az orrát.

S az öreg nagyobb igazság okáért egyet ütött a pipaszárral a levegőbe, mintha épen előtte állott volna, a kinek készségesen szánta.

– Nem gondoltál valamit édes fiam? Ejnye be pompás még a füstje is.

– Le kell mennem a kántornéhoz, beteg.

– Az fiam olyan erős asszony, hogy még két kántort is kiszolgál. Nincs miért oda fáradoznod. Máshová mennénk most.

Nehány perczig hallgattak.

– Tudod hová fiam? Megmondjam Sándor? Ne gondold ám, hogy a miatt a gőgös paraszt László nemzetség miatt valami különösebben búsulok.

– Hiszen miért is búsulna apám?

– Persze. Dehogy búsulok, még örülök, hogy oda nem keveredtél. Elpusztítottak volna. El. Dehogy nem, becsületes embert nekik, annak a csúf sárgaképű leányuknak.

– Apám – –

– Csupa egy méreg még a tekintete is. Megölt volna fiam.

– Édes apám – –

– Dölyfös, makacs, mint az apja. Te nem tudtál volna vele birni. Igaz, én majd megreguláztam volna. Micsoda? nem reguláztam volna? Én? Talán féltem volna tőlük?

S a kis, erélyes modorú és hangú emberke úgy megszorongatta szipókáját, hogy valóban lehett látni, mikép ő sok dolognak el tudná találni a módját.

– Adj hálát az istennek. Én mondom: adj. Vagyon, nem vagyon – oda se neki fiam. Gazdagabb leány is lett már koldus asszony. Csak egyet mutatok: a hatalmas Borona Jánost. No kellett annál hegyesebb orrú ember?

Minden héten más kalapja volt. A felesége biborban, bársonyban, a leánya selyemben, a fia egyik kávéházból, kocsmából ki, a másikba be. És most? Úgy lesz, hogy az utolsó rongyukat is elliczitálják. Csak ilyen tartós úr a vagyon. Egy kis szerencsétlenségre úgy összemegy, mint esőre a rossz posztó. Sohse sirasd a László vagyont.

– De apám, ki beszél erről? – pattant fel az ifjú kisáppadva.

– Hát a többek közt én fiam. Vagy mondjak más példát? Van elég.

Ott a gazdag Istvánfi Trátyi, az örmény kalmár. Egyetlen leányát – úgy-e? no? Hát ér valamit a vagyon? Ennyit se – mutatta ujjával.

– De ki beszélt erről?

– Első a jóság, hűség, szorgalmatosság.

– De hát mit akar ezzel?

– Nem árt ám az fiam, ha valaki felnőtt a keserű kenyéren. Még jobb. Ej, én sokra becsülöm az olyan fehér népet, a ki nagy varró, ruhakészítő. Szegény anyád is mindent maga szabitálgatott. Bezzeg a László leány persze – nem ilyen kohóból került ki. Mondom édes fiam, hogy annyit se bánkodjál, mint én.

– De apám mit akar ezekkel?

– Hát megmondjam? Jó, megmondom, egy jó feleségnek valót néztem a…

– Jaj téns úr, – úrfi – megmondtam, még minden jóra fordul, – döfte be az ajtót Mári néni, alig lihegve, de igen vidám, elégedett orczával.

– Mi az? No ne törjön úgy reám. Minél vénebb, annál kiállhatatlanabb. No?

– Mi? Jön a László Károly úr – egyszeriben itt lesz. Ahol az úrfi ajtaján kopogtatott is. Nyitom. Szaladok. Úgy-e? tekintett vissza nagy megelégedéssel. De a jó ténsúr az okos – s mutatta a fejét – már eltrafikálta volna a drága lelkem úrfit. – Szerencse, hogy én itt vagyok.

S pár percz mulva csakugyan nagyságos László Károly helyettes főnök (még mindig az volt) lépett a Márton urakhoz.

Az öreg Márton úr, bár bátor ember volt, mégis most úgy tett, mintha kiment volna – s egy kis lábcsoszogtatás után csakugyan el is tünt.

Maga maradt az ifjú doktor úr.

– Elhigyje édes doktor úr, – ez a látogatás rég a szivemen feküdt, – kezdé mosolyogva, igen alázatosan László úr, – kezét nyujtva az ifjú embernek, s a megragadott finom, vékony fehér kezet sokáig szorongatva.

Márton Sándor úr a lehető udvariasan mutatott helyet a váratlan vendégnek és törekedett – bár a szive roppant erősen dobogott – nyugodt lenni – és bátor és nyájas.

Holott e három törekvésből csak egyet is szépen eltalálni: nem utolsó munka.

– Ön, édes Sándor, nagyon rég nem volt nálunk. Mi okból?

– Ha az illemet meg nem akartam sérteni –

– Ah – vágott az ifjú szavába – mit illem – barátság – ezt szerettem volna.

És ujból oda nyujtotta László úr veres, kövér, forró kezét.

– Mi igen sokszor vártuk. Nem kellett volna úgy mindent félreérteni.

– Nekem nagyon határozottan meg volt irva…

– Édes barátom – hol látott olyan embert, a ki haragjában egy kissé többet ne mondott volna, mint akart? Ifjú embernél soha sem szégyen az, ha keresi az alkalmat a kibékülésre.

– Senkit sem bántottam.

– Lássa, ezzel öli meg minden ifjú ember a szerencséjét. Büszkeség soha sem adott még helyes tanácsot. Látom, édes atyja is haragszik reánk, pedig bizony sokat köszönhet a családunknak.

Az ifjú ember gunyosan mosolygott, és testvéreire gondolt, kik sokat köszönhetnek a László úr jóakaratának.

– Kitudtam édes barátom, hogy az a kép hogy került a főorvos úr kezébe.

– A báró erőnek erejével vette el tőlem.

A báró szóra egyet szisszent László úr és elveresedett.

– Későn tudtuk meg.

– A főnök úr nem akart kihallgatni.

– Hagyjuk a főnök czimet, – örömestebb venném öntől a régi elnevezést.

Márton Sándor lelkében egyszerre föltámadt az egész elveszett mult, szemei ragyogtak és szíve kész volt mindent elfelejteni, hisz őt is a keserűség, a mellőzés ragadta oly szavakra és tettekre, melyek teljes szakadásig vitték a dolgokat.

– Megbocsátom azokat a kifejezéseket is, melyekkel akkor annyira megsértett. Azóta sokszor beláttam, hogy nem volt miért magamra vennem, és ön édes Sándor – úgy-e nem reám értette?

László úr ismét oda nyujtotta a kezét.

– Hagyjuk, erre ne feleljen Sándor. Nagyon kényes pont. A jövő igazolni fogja, hogy én épen oly hű hazafi vagyok – azért, ha urunk, császárunk, ő felsége szolgálatában állok is – még ma: mint ön, vagy akárki a világon.

Mit gondoljon ilyen szavak után egy ifjú, a kit eddig lenéztek, kimartak, kikergettek boldogsága paradicsomából? Honnan merítsen bölcseséget?

És mi akar itt történni? Csak csufolkodás – vagy kibékülés?

Törekedett megerősíteni szemeit, hogy egészen oda lásson, a hol titkos fegyver mozog. De épen most érezte, hogy az ő szemei is mennyire gyöngék.

Azonban szivét kimondhatatlan édes érzés, remény, öröm foglalta el.

Mi van itt? mi történt itt? Csakugyan szeretné Vilma, és úgy a mint írta? És ezek az emberek csakugyan inkább szeretnék leányukat, mint a bárót, a fényt, a világi dicsőséget?

László Károly úr látta, hogy a madár egészen a lépen áll már. Engedte, hogy ott vergődjék. Arra nem jött még el az idő, hogy ki is nyujtsa felé a kezeit.

Vergődjék ott.

Mit akart a helyettes főnök úr?

A mit egy gonosz, ravasz apa szokott akarni. Résen lenni, s akkor huzni össze a hálót, mikor biztos, hogy ott a fő.

Azt nem csak sejtette, de Veszeli Jóskától ki is tudta, hogy azok a jövevények galicziai zsidók voltak – és nem a Krumpelholz úr atyafiai. – De mivel hamar, még másnap az eljegyzés után – mintha a föld nyelte volna el őket: eltüntek, és nem lehetett nyomára jönni, merre, hová s azt nem tudta, Krumpelholz hol van, hogy tőle tudna meg mindent világosan, s vele – mivel ő foglalta el helyét – nem is levelezhetett: mint a tolvaj, a kinek rejtekét fölfedezték – éjjel-nappal ébren volt és vigyázott.

Oda haza, – sem a városban nem mert körülményesebben tudakozódni sehol a Schwindler multja felől, és még nejével, kit különben sem szokott erősebben beavatni titkaiba – sem mert közölni semmit, a mi az ő nyugodalmát merőben elvette.

Mit akart?

Kéznél tartani biztosan Márton Sándort. Ha gyanuja alapos, ha az az ember nem báró, hanem valami jött-ment csaló; ha őt felültette, és rá akarja szedni – ha – ha –

E tépelődő találgatások végkép megzavarták. Kerülte az embereket, minden szerencsekivánataikat úgy vette, mint tőrdöfést, melylyel még a legutolsó ember is tudva támadja.

Fényes ruhái, diszöltözetei, csillagjai nem adtak szivének örömöt; sokszor alig tudta magát megtartóztatni, hogy otthon, látva a sok varró nőt, a felhalmozott temérdek fehérnemüt, selymet, bársonyt, minden ruhát fel ne öleljen és ki ne hányjon az ablakokon. A mi után úgy áhitozott, dühbe jött, ha hallotta: a báróné, a kis aranyos báróné. Testvérének meg is tiltotta, hogy addig, míg az esküvő meg nem lesz: hagyják el a bárónézásokat. Majd akkor lesz annak az ideje. Leányára, ki mindegyre dalolt, kaczagott, ugrándozott, de ki napról-napra halványabb, összeesettebb lőn: úgy nézett, mint valóságos itéletére.

Többször megszólította, és megfeddette, hogy nagyon különösen viseli magát, az nem illik. Megszólják. Legyen okosabb.

Semmi, semmi se ment kedvére.

Schwindler úr nagyban festette, diszíttette lakását; butoroztatta szobáit; rendelte a drága képeket; vette az ezer forintos lovakat, grófi hintókat. Vadászt, lovászt, inasokat, szakácsokat fogadott. S a fösvény, dusgazdag uzsorás László Károly rémülve gondolt arra, hogy a sok minden az ő véres verejtékkel szerezgetett, kuporgatott vagyonából fog még kifizettetni.

– Nem, – kiáltott fel egyszer-egyszer bezárt irodájában, – nem türöm tovább. Felbontom az eljegyzést. Itt rut dolog fog lenni.

De akkor mit mond a város, a vidék, a világ? Mit mondanak ellenségei, hivataltársai, kik mindig irigykedtek reá, és mindig és mindenütt rágalmazták.

Megint csak megállott. Tanácsadója, bizalmas barátja egy volt: a pénz, a pénz – a jó, emberséges, hüséges pénz; de azzal nem lehetett beszélni. Máskor igen; sokszor, most aranya, ezüstje néma lett, mint a sir.

Igy jött, ezzel a lélekkel, ezzel a feldult, összeroncsolt szívvel arra a gondolatra, hogy felkeresi Márton Sándort. Hány kinos, rettenetes éjszakát vergődött, harczolt át addig, míg lábait betanította, hogy a szegényes szabóköz felé tudjanak menni, a hol a vén kosárkötő lakik. Hányszor megmarkolászta a kevély, makacs, szívtelen nyelvét, míg az arra birt hajlani, a merre parancsolta, és mint a buta, tolvaj, ragadozó holló azt tudta mondani: édes kedves ifjú barátom Márton Sándor úr, édes jó Márton öcsém! Hányszor kinyujtotta a bárói vőt kereső kezét, hogy azt begyakorolja arra a gyalázatos szolgálatra, hogy épen olyan alázatos, nyájas, hódoló hajlással forduljon az elmart, legazemberezett ifjú felé, mint oly sokszor a méltóságos Schwindler főorvos úr finom, sovány kezei felé! Hányszor erőszakolta husos, veres képét, hogy barátságosan vigyorogjon egy koldus ifjú emberre, a kit le akart záratni, és ki akart üldözni a városból, hogy ne találkozzék a szúrós szemeivel, és sötét öldöklő szemöldeivel.

Míg mindenbe beletanult, és egyszer csak belépett a rongyos koldusudvarba.

Most ismét elemében van.

A fiú megadta magát. Csak egy szó kellene, s a legény talán térdre is vetné magát László Károly helyettes főnök úr előtt.

Ő úgy gondolja. S a mit ő gondol: az mindig igaz is szokott lenni. Nem, ne tegye a fiú.

Maradjon – mondá magában diadallal a főnök úr.

Mára elég. Egészen elég. Minden a legjobban sikerült. Megint úgy mosolyog, mint főnöki karszékében a rabra, az alázatos kérelmezőre. Kezei könnyen hajlanak, akár odább tudná taszítani azt az együgyü Márton Sándort, a ki úgy kapott a horgon s olyan közel ült mellé. Szemei bátran néztek minden felé, és észrevesznek mindent apróra a szegényes szobákban. Bizony koldusság uralkodik itt. Egy kis üveges könyvtár, három négy sor fényes, aranyos láda értéktelen könyvvel – az egész. Az iróasztalon egy kitömött fehér galamb – az, a melyik lakodalmi ajándékra volt szánva; széles, fehér gatyáját majd arasznyira terjeszti; magas, sisakos taraját mint egy koronát úgy hordja; apró, csillogó üvegszemeivel úgy néz, mintha a párját lesné, a kit nem fog látni többé soha. Még a begyét is felfutta, mintha háta mögött hallaná párja vidám burukkolását.

No de mi ez? csak egy galamb.

Nehány kopottas festett szék – és az ágy felett – ah.

– Lássa ez szép, – ugrott fel és szólt elégült mosolylyal László úr, az ágy fölött függő fotográfiára nézve.

– Igen, – mormogá Márton úr – elpirulva – Vilma kisasszony. Pesten készíttettem egy kisebb után. Nem ő adta, az övét parancsolatra visszaküldtem.

– Megtarthatta volna azt is édes öcsém. Ha valakit nagyon szeretünk, az soha sem szégyen. Nem, én is így szerettem a feleségemet.

S az apa őszintén gyönyörködött leánya kitünően sikerült arczképében, nyájas szemeiben, hosszas szép arczában, dus, fekete fürteiben, magas, deli termetében.

– Helyes – folytatá – a kit szeretünk: ne dobjuk ki mindjárt. Ugy tettünk mi is öcsém urammal. Haragudtunk reá, – hisz mondtam miért, de minden elmult. Legyen köztünk a régi barátság.

Azt azonban nem mondta egyetlen szóval is: hogy látogasson meg bennünket öcsém minél előbb, holnap – vagy akár ma.

Nem eddig volt kitüzve a czél.

– Én azért is jöttem édes Sándor, hogy magát kineveztessem kórházi másodorvossá. El kell fogadni. Ifjú ember, ráfér. Hallom, hogy nagyon szép kurákat tesz. A nép szereti, viszi – nagyon magasztalja. Jó jel. Törekedjék is elsőben a népet nyerni meg szép bánással. A népnek sok hasznát lehet venni. Majd jő a városi főorvosi hivatal: akkorra jó lesz – igen, igen.

– Nem, most semmi hivatalt sem fogadok el.

László úr elvesztette egy perczre nyugalmát, és úgy hallatszott, mintha egyet köszörült volna a fogain.

– Még mindig a régi harag, doktor úr?

– Nem, bennem a betegek iránt semmi harag sincs, csak független akarok maradni.

– Elhagyjuk hát. Pedig azt hittem: örömet szerzek.

– Nagyobb öröm nekem ez a mai látogatás.

– Legyünk jó barátok. Lássa, az én szívem nem változott. De az én örömem még sem teljes, mert a mit hoztam – személyesen hoztam: visszautasították. Haragudnom lehetne. Nem teszem. Ifjú embernek megbocsátom, ha egy kissé fejes: nem ismeri még a világot. Nos édes Sándor – mi hirt vigyek haza?

– Kézcsokomat – ő nagyságának.

– És – –? Látom, még önnel lassan megy a dolog, – előzte meg az ifjú lehető ajánlatát, a mit épen nem akart még, – várunk. Az idő minden orvosnál kitünőbb. Addig is megvihetem a hirt, hogy Márton Sándor jó barátunk, őszinte jó barátunk.

Az ifjú őszinte igaz érzéssel nyujtotta kezét, és elmondhatta volna: üdvözlöm, és ha akarja bocsánatát kérem, mert beösmertem, hogy tulszigoruan itéltem.

De ezt az ajkán lebegő tiszta, igaz szavakat nem akarta észrevenni László úr. Neki a mai nap ezek nélkül is diadal volt.

Mikor elváltak, és üdvözleteiket még egyszer kifejezték – künn, a széles főutczán, mely a László palota felé vitt, a főnök úr örömmel mondogatta magában: a tartalék megvan. Szemmel tartjuk.

III. (Hogy enyészik el a gyanu?)

Ezek a szép napok a dr. Schwindler úréi voltak.

Eddig csak azt tudták róla, hogy nagyon kedves, barátságos, jó szívü ember, szerény, még a bárói czimet is mindenütt visszautasítja, jóllehet titkon Veszeli Jóska által mindent elkövet, hogy ez a név a forgalomból ki ne menjen. Csak doktor úr, ez az ő barátságos nagykakasdi titulusa. Képzelni való, hogy a magyar ember, a ki él-hal a czimért: forrón tudja becsülni az olyan lelket, a ki bár méltóságos is, báró is – ezekről mégis szivesen lemond. Le, mert szereti a népet, látszik az minden cselekedetéből.

Schwindler úr majd egyik, majd a másik kakasdi egyletnek ajándékozott – most drága szivarokat, melyeket egy grófi barátjától itt és ott fogadáson nyert, s ez ajándékot hosszú, hosszú öndicsérő szerény levél kiséretében jelentette a helyi lapban; majd száz forintot küldött a méhészeknek; százat a borászoknak; kétszázat a pomologoknak; hetven forintot egy erdei mulatságon a tanuló ifjuságnak; nehány aranyat egy nagyon jó igyekezetü iparosnak, ki utazni szeretne; könyveket a szegény gyermekeknek; jó borokat a kórházi betegeknek és ócska, finom ruhákat elaggott, hivatal nélküli – nyomorban sinlődő aggastyánoknak – valláskülönbség nélkül.

Ilyen nagylelkü ember nem lakott még Nagy-Kakasdon. Ez új dolog volt, tünemény, valami csodálatos jelenség. A magyar a legtitkosabb Kossuthistának tartotta – és méltán, mert Veszeli Jóska ezer meg ezer dolgát beszélte el az alsóbb rétegekben; a német hivatalnok- s a helyi tisztikar pedig mint büszkeségére támaszkodott. Nem lehetett tudni azt sem, hogy milyen vallásu, mert hol a reformátusok nagy templomában lehetett látni a professzorok székében, szemben a pappal, a kit igen nagy áhitattal hallgatott; hol a katholikus atyafiak miséin hajlongott és térdepelt.

Csak a zsidó felebarátokat nem tisztelte meg, a kik nem is csináltak titkot belőle, hogy ezért fájdalmasan neheztelnek. Pedig a zsidóknak szép imaházuk volt, gyönyörű hangu kántoruk, a kit sokan bámultak, egy szakasztott olyan formáju fiatal papjuk, mint Schwindler úr. Az édes testvére nem hasonlíthatott jobban hozzá. De úgy van. A méltóságos úr csak a zsidókat nem szenvedhette, ámbár hogy azokat sem bántotta. Csak nem huzott hozzájuk a vére. Nem.

A professzor urak imádták.

Schwindler úr, mint nagy természettudós, meg-meghivta a professzorátust vacsorákra. Ilyenkor elment az ifjúság is a bandával és énekkarral és látta, hogy a tanár urak mennyire versenygenek: ki mondjon szebbet, édesebbet a főorvos úrnak. Csókolkoztak, tánczoltak, fütyültek, hazudoztak, birkóztak – és mind csak azért; mert az ételek és italok nagyon jók lehettek – és Schwindler úr a szivéből nevetett rajtuk.

A tanárok beszélték, hogy igen nagy tudós, minden európai nyelvet ért, nagy mathematikus, historikus, beutazta az egész művelt világot, még messzebb is járt. Görögül jobban ért, mint a vén Nagy Lajos. Az öreg Fráter pedig azt állította, hogy a mennyi olvasó könyvet, logikát, ábécét, természettant, összeirogatott: mind od’ adná a főorvos úrnak egyetlen utazásáért. Ritka ember, egy csuda – azt meg lehet adni – Fráter – mondogatá egy-egy jobb és bejáróbb diáknak.

Természetes, hogy az egész ifjúság olyan szeretett volna lenni, mint Schwindler úr, olyan magas, olyan vékony, olyan gyors lábu és olyan kappan hangu. Úgy is beszélt, és Szilágyi János úr is úgy beszélt.

És mi lett egyszer, – és hogy lett egyszer!

Ha eddig az volt a boldog, a ki a méltóságos főorvos urat mentül nagyobb tisztelettel halmozhatja el, és hozzá mentül közelebb juthat: most, hogy meghallották, hogy a borzasztó gazdag László Károly egyetlen leányát veszi feleségül, és hogy a nagy bálház, a postaház, az adóhivatal, az aljáráselnöki helyiség, a huszárkaszárnya, és tiz, vagy husz kisebb-nagyobb ház Nagy-Kakasdon, a szent-jakabi puszta, az értó völgye, a Hangos, a Körtvélyes – az a sok teméntelen jó föld és az a sok száma nélküli pénz a vidék uraságainál rettentő kamatokra mind a gazdag, a kedves, a jó lelkű gavallér Schwindler Gusztáv úré fog lenni egykor: most nem tudták a tüntetők, bámulók, hizelgők, mit kezdjenek vele.

Mentek a város urai, és felhivták, hogy legyen vezérük, tanácsadójuk; a tanácsos urak, a városházi alattomosabb hivatalnokok, hogy legyalázzák egymást; a polgármester a rendőrfőnököt, a ki egy iszákos korcsember, és egy pohár jó borért és zsiros ételért a legutolsó mészáros legénynyel is te-tu poharat iszik; és a hetyke rendőrfőnök, hogy lefesse a fukar polgármestert, a ki a forradalom alatt eladta a németet a magyarnak, és most, mutatja, hogy igazi érzelmü, holott hazug, áruló: a debreczeni szücsökkel most is kiizenget a rebelliseknek, és bajuszpödrőt küld Kossuthnak és Perczel Móricznak, és alig várja az időt, hogy levethesse álarczát; mentek a német urak, Nagyságos Hayermayer főadószedő úr, Nagyságos Stuckmandl főbiztos úr, Baranyai Ábris a két csillaggal, és Baranyai Mihály az egy csillaggal, és szivével, a milyen csak neki volt, és vigyorgásával, és elfojtott haragjával, hogy olyan keresztapa vagy, hogy még egyetlen újabb csillagot sem tudtál kinyerni a számomra. Mentek – eljöttek mindazok, a kiknek csak szükségök van valamire – és kik csak szeretik kimutatni, hogy jó szivök van és tiszta felebaráti lelkök.

Mintha ez a lakodalom mindenkit illetett volna: úgy, olyan résztvevő érzéssel készült reá az egész város.

A mesteremberek besompolyogtak a Méltóságos báró úrhoz – nem lehetett a báró szót elvenni tőlük, inkább a legjobb fogukat hagyták volna kiütni – és ajánlották becses szolgálataikat. Nagy Pál, a vörös arczu kőmives, a ki, mert tanult néhány osztályt, mindig diákul beszél, és átkozott gonoszul, de azért bámulják társai, sőt a butább hivatalnokok is; Meidl, a hamis német-asztalos, a ki szamárnak tart minden magyar asztalost, és a kit épen ezért az egész város és vidék magyar úri rendje igen felkapott és becsül; Kiss János, a legdrágásabb lakatos, a ki a boltból veszi a kész munkát – és minden embert szerencsétlennek tart, a ki egy kulcsot, vagy ajtósarkat boltból talál venni – mivel csak a kézi munka a fáin, az, a kit ő tulajdon kezeivel teremt, s a ki ezért az ügyességéért minden nagyobb épületet kinálva megkap; jött a hires szijgyártó Dávid Jakab, a ki százszor kijelentette, hogy aranyokért nem dolgoznék másnak, csak az uraságoknak, mert a finom munkát csak azok értik, a mellett azonban minden diák innen veszi a tiz garasos nadrágszijját, s itt is foltoztatja.

Jöttek, óh jöttek sokan – s ez a sok mind dicsérte, magasztalta, hiresztelte úton útfelen – és mind elment egy kis kerülő úton a szerencsés László Károly leendő főnök úrhoz is, gratulálni, ajánlkozni, egyenesen a báró úr meghagyásából.

Az utóbbi időben – azok miatt a furcsa látogatók miatt megütődött, megvadult szivü, gőgös apának lelkét, e sok jövő-menő, hódoló, könyörgő, magasztaló szerencsekivánó tömeg valamennyire csakugyan szelidítette. Jól esett neki, hogy a nép úgy kezdi belátni: ki a becsületes ember, s vissza emlékezett sok szép cselekedetére, mikor valakire vágatott csak huszonötöt, holott ötvenig is elmehetett volna bátran; mikor egy-egy adósnak csak a házát vette el és nem dobta ki belőle azonnal, holott erre a törvény nemcsak jogot ád, de talán még parancsolatot is; mikor bezárathatta volna ezt, vagy azt, s elégnek tartotta, hogy csak jól megczirmolja; mikor annak a vak koldusnak is egyszer egy krajczár helyett tán négyet is adott; mikor a hetven, nyolczvan kamatot csupa jószántából leszállította egy-egy fizetni nem tudónál ötvenre, sőt negyvenhatra, a mit még Pál Gáspár professzor úr sem tesz, a ki a tanártársa uzsorás pénzét még nagyobb uzsorára adja s minden nap a papoknál ebédel és sir, ha egy szegény ember árván hagyja a családját.

Ezek a jelenetek kellemes hangulatba ringatták, és mindegyre hátrább vetették azon akaratát, hogy az eljegyzést felbontsa, s gondoljon azzal a Márton gyerekkel valamit. Abból ő azt faragna, a mit akarna, míg Schwindler aligha fog mindenben engedelmeskedni. Igen bő költő – és ki tudja honnan? Való igaz, hogy itt a városban és vidékén senkinek sem tartozik, és mindenütt emberségesen kézpénzzel fizet.

– Mégis – gondolá – ha az a báróság nincs is egészen rendén, de rendén is lehet – gazdagnak úgy tetszik, nem utolsó gazdag ember. Különben annak idején tegyen a mit akar: tőlem ugyan pénzt, egy kicsi krajczárt sem, még élek. Más, ha igazán báró: akkor az unokáimért örömest.

Családjának arról, hogy azt a kosárkötőt meglátogatta, s hogy Sándorral miket beszélt: egy szót se szólt. Majd ha eljönne rá az idő, elég jókor lesz akkor is.

Várt és mind várt a lakodalommal, a mire pedig egykor oly mohó vágygyal gondolt. Az a néhány rongyos, zsidó forma asszony és ember kilopta a dolog édességét. Hétfőről vasárnapra, ötödikéről tizenharmadikára tette a terminust. Az, a mitől annyi szerencsét várt: a szép Rozália nap is rég eltölt.

– Ugyan mit akarsz – az istenre, – rontott ily érthetetlen eljárások után testvére, Amely néni bátyjára – az az esküvő?

– Az az esküvő várhat még.

– De Guszti mindent rendbe hozott már. A lakása egy valóságos királyi palota; a selyem, a bársony, az arany, az ezüst, ott minden a fénytől tündöklik. – De mikor papiros tapétával vannak kibélelve. Te olyat sohase láttál. Olyan csak a báróknál szokás.

– Azoknak a papirosoknak sem árt, ha egy kicsit várnak.

– Mit mond a világ, édes Károly?

És összetette hosszú sovány kezeit Némethné, született László Amely, hogy megkérlelje testvérét.

László úr oda se nézett. Nem adott ő ilyesmikre semmit.

– Vilma, – hivta be a sok varrónő közül a menyasszonyt, – jer édes leányom és kérdezd te magad is, hogy mit akar atyád az esküvő halasztgatással?

Vilma meg se mozdult, hanem odaszólt:

– Kedden reggeli nyolcz órakor – a plébániai templomban.

– Ott nem talán, – jegyzé meg Amely néni – vagy az a báró óhajtása? Jó.

– Az én óhajtásom és akaratom, – erősíté Vilma száraz, fátyolozott, hideg hangon, – fel sem tekintve munkájáról.

László úr gondolkozott, hogy szóljon-e? Nem szólt, kiment.

Önző, zsarnok embereknek ritkán van tanácsadójuk, csak végrehajtójuk.

László Károly úr ifjú korától fogva megszokta, hogy csak a maga lábán járjon, de a mit akar, azt vas kézzel keresztül is vigye. Van az ilyen életben sok öröm, mert az elért eredmény, sokszor diadal, a legédesebb, hizelgőbb szavakkal tudja megdicsérni a szivet, mely meg nem ijedt az akadályoktól és el nem fáradt a küzdelemben. De a legravaszabb, leggyakorlatibb ember is eljut egyszer-egyszer oda, hogy az alázatos végrehajtó eszközök helyett igen jó néven venné, ha egy-egy daczos, együgyü száj ki merné mondani azt a szót, a mit ő már rég leolvasott a falról, a mely nézi őt hideg képével; az asztalról, a melyen könyököl; a székről, a melyen ül; az ollóról, melylyel a papirost döföli; sőt arról a leszakadt kabátgombról is, mely ott gondolkozik a széles téntatartó peremén.

Senki sem hiszi, hogy ilyen őszinte, nyugodt, bátor tanácsadója mégis ne legyen, jóllehet nem keresi az illető. Hanem arra is elérkezik az alkalom, hogy keresnie kell.

És ki volt a László úr tanácsadója?

Az, a ki tied is, zord hideg biró úr, ki okosságodban minden birótársad fölött látod és hiszed magadat, és ki mikor megakadsz, mert még az ajtó is észreveszi, hogy megakadsz: apró, szürke szemü kis feleségedhez fordulsz. Mivel egyetlen okos gondolat nem tud kipattanni a bölcs fejedből – és pedig arra az okos gondolatra okvetetlen szükség van.

László úrnak is hol odább taszított, hol számba se vett felesége volt az egyetlen tanácsadója. Tőle nem szégyelte magát. Ha ellent mondott: egy-két durva szóval letorkolta; ha helyeselte tervét: akkor örömmel látta be, hogy ez nem is lehetett máskép.

Ebéd után nagyon megdicsérte László Károly úr nejét: hogy ez a sült ma felette pompás volt, és a saláta is fölséges, és hogy Teréz, te napról-napra haladsz, igen, még mindig haladsz, és nem hiszem, hogy volna a Kunságon asszony, a ki a sültek készítéséhez úgy értene.

Teréz – ihatnánk együtt egy fekete kávét.

László urasszony igaz női örömmel ment ki és rendelte meg a kávét férjének, a legerősebb nagykakasdi jó kávét.

– Teréz – találta most idején valónak László úr a dicsérés, a kávézás valódi alapokát előtérbe állítani, – azt gondoltam – –

Ivott, mert mégis nem volt még egészen készen mondanivalójával.

Mikor egy férj, egy hajthatlan makacs férj annyit kimond, hogy azt gondoltam, és ezt feleségének mondja, ismételten, hogy azt gondoltam, könnyen be lehet látni, hogy itt a legfontosabb tárgy kerülend az asztalra.

– Azt gondoltam, – szörpölgette kávéját a férj, miközben vizsgálta nője figyelmes, várakozó, kövér, piros orczáját, és zavartalan fényü fekete szemeit, – hogy meg kellene egy kissé még beszélnünk ezt a házasságot. Nem szeretném, ha Vilma azt mondaná, hogy erőltettem. Igazán nem szeretném. Bolondnak tartom az olyan apát, a ki semmire se néz.

– Én nem szólok Károly, – emelkedett reménynyel a jó feleség kebele.

– Nem, hanem nyomjon egészen engemet a kő.

És a kövér, egészséges, veres arcz kezdett félelmesen ragyogni.

– Te neked csak úgy leányod, mint nekem. – Itt a kérdés elől ki nem térhetsz.

– Micsoda kérdés elől?

– Hogy Vilma mégis nem akarna-e inkább Márton Sándorhoz menni?

László úr sem akart mást, mint e kellemes akadálylyal még egy kissé hátrább mozdítani a terminust. Meg volt győződve, hogy neje e kérdésnél kész szövetségese lesz. Nem is másért tette fel a kérdést, mint hogy ketten együtt akarják – a mit ő akar.

– Vilma nem szokott játszani. Ha kimondta, hogy hozzá megy a főorvos úrhoz, és nem akarja, hogy te megöld magadat: többet nem gondol arra, hogy visszavonja szavát. Ő el van határozva.

– És ha én nem volnék? Teréz, ha én nem volnék, és azt mondanám: leányom, ahhoz menj, a kihez akarsz – –

A jó asszony örömtől csillogó tekintettel fordult férje felé.

– Hát akkor Károly, nagyon megáldana az Isten. Tudod Károly?

– Azt akarom, hogy Vilma legyen boldog. Hivd be azt a leányt.

Halavány fehér arczával, a sok sirás miatt kissé megránczosodott szemhéjaival, és kissé színtelen ajkaival úgy tapadt Vilma apja arczához, – hogy László úr egyet se tudott mozdulni.

Ültő helyében szinte megmerevedett. Érezte hogy roszban jár.

– Most még van időd leányom, megmondhatod: akarsz-e – –

– Akarok – hallatszott érczesebben a szó.

– Mit akarsz? nem is tudod, mit kérdek. Hogy akarsz-e –

– Igen, mondtam, hogy a Schwindler neje leszek – és kedden – –

– Hátha nem akarnám, hanem azt óhajtanám, hogy mégis talán Márton Sándor, – vágta ketté leánya szavát az apa ravasz tétovázással.

– Soha apám.

– De ha megengedem, – hogy, ha nem lenne többé ellenemre Sándor?

– Soha!

– Miért? hiszen egykor. – Márton Sándor mindig kész lenne, csak egy szó…

– Megvetem, gyülölöm. Mondja meg neki apám. Utálom – hörgé egész dühvel s megfordult – és ott hagyta apját.

– Vilma! – kiáltott utána apja – gondold meg, én nem ellenezném –

– Soha – verődött vissza e szó érczes, csengő hangon.

Szobájában levetette magát a leány, – és a diván vánkosába temetve arczát, heves fuldoklás közt zokogá:

– Soha – soha! ha koldusbotra kellene is jutnom! Ha nekem nem hittél, hűtelennek, nemtelennek tartottál: mutassa meg az isten, melyünk a bűnös… keresd meg azt, a kiért oly könnyen el tudtál hagyni.

Mint a halálra itéltnél a hogy egymásra törve sietnek a napok, hogy a minek meg kell történnie, hát minél előbb megtörténjék: az a kimondott kedd is oly lélekszakadva futott Nagy-Kakasd felé.

László úr tépte, szakgatta magát, majd könyörgött leánya előtt, hogy csak szombatig várna még, addig mindent rendbe hoz, ha már lakodalom lesz: legyen olyan, a milyen nem volt Nagy-Kakasdon. Pestről hozat czigányokat, meghívja a fél megyét, a grófokat a bárókat. Mert el fognak jönni mind – csak vasárnapig várjon.

A nyelvén volt, azon a gonosz csalárd nyelvén, hogy: te leány, mit akarsz? az az ember egy csaló, egy hitvány sehonnai, ott se termett, a hol az igazi bárók járnak. Nyomon vagyok, irtam mindenfelé, Fiuméba is a szegény Transport major uréknak, a kiket ez az álnok ember tétetett el innen, hogy senki se vághassa a szeme közé: mi vagy, ki vagy. Irtam Krumpelholznak, egy hét mulva itt lesz, és tanukkal bizonyítjuk be, hogy Schwindler egy kötélre való gazember. Várj egy hetet.

Vilma egy perczet se várt. Úgy készült, úgy pakolt, csomagolt, oly lázas sietséggel, mintha ellenség kergetné.

László Károly azt is megtette, gondolva, hogy ez ismét eldönti a dolgot, hogy újból letérdelt a leánya előtt.

Vilma elkaczagta magát – és mély szánalommal, mely épen olyan éles volt, mint a megvetés – nézett apjára.

– Bolondnak, őrültnek tart apám?

– Nem – leányom, én leszek az, ha nem hallgatsz a szavamra.

– Nem ölné meg magát apám? mért nem mondja megint? – mormogá kegyetlen gyönyörrel a megcsalt, semmivé tett leány, visszanyerve azt a kétélü daczosságot, mely a nagyon elkényeztetett egyetlen fiuknak és leányoknak tulajdonuk.

– Vilma – ugrott fel kisápadt arczczal, vérben forgó szemekkel a kigunyolt ember, leeresztve kezeit, és úgy lógatva vastag ökleit, mintha azokból minden élet, kegyetlenség kihalt volna, – vigyázz, hogy rettenetesen meg ne bánd ezt az engedetlenséget valamikor.

– Ne féljen apám, el van az én szivem már készítve mindenre.

– A szégyenre is?

– Miért arra? – veté föl égő tekintetét a szerencsétlen leány, – azt gondolom semmit se tettem olyat, a miért valaki megpiríthatna engemet.

– Hát a gyalázatra el tudsz-e készülni?

Egy perczig habozott a leány a válaszszal.

– El apám.

– Hát te is tudsz mindent? – kérdé remegő ajkakkal az apa.

– A mit én tudok, az nekem elég, örökre elég. És Márton Sándorra gondolt. Arra a levélre.

– És még is hozzá mégysz Schwindlerhez?

– Épen azért megyek hozzá.

– Hát te nem hiszed? – lépett közelebb leányához az apa, némi reménynyel, hogy hátha Schwindler mégis becsületes ember, és csak ellenségei csinálták a rettenetes játékot. Talán az elcsapott Krumpelholz – bosszúból, gyalázatos bosszúból.

– Én semmit se hiszek, hanem tudok.

– És nem félsz?

– Miért félnék? – tépelődék Márton Sándorral.

– Édes leányom, ha te azt hiszed, sőt tudod, hogy a rágalmakból semmi sem igaz – a mit én is – kezdem látni, hogy lehet csupa koholmány – isten segítsen! Tedd, a mit akarsz, ahhoz menj, a kit szívedből szeretsz, anyád is úgy jött hozzám – s úgy tegyen boldoggá a jó isten. Ott esküdjetek, a hol akartok, de talán mégis szebb lenne a házunknál. Elhozatom a debreczeni püspököt. Mondjon az aranyos szájával egy felséges könyörgést, s akkor én is elhiszem, hogy közelebb lészen az Ur hozzátok. Magam megyek a püspökért, ma indulok. Lásd meg gyermekem, hogy nem sajnálok tőled semmit. Tehát te bizonyos vagy benne, hogy az egész alávaló hazugság.

Vilma csak nézett, és megdöbbenve nézett apjára, hogy nincs-e valjon lelkében megháborodva!

Megrezzent. És mikor látta az előbb oly dühös ember örvendező arczát, sebesen forgó szemeit, hallotta erős, zakatoló zihálását; elfordult, a kezeit összekulcsolta – térdre rogyott, és szemeit az ég felé emelvén, igen erősen sikoltozott, és kiabálva oh istenem bocsáss meg – könyörülj, irgalmazz!…

– Nem haragszom édes leányom, – fogta át a meghatott apa leányát, – ne kínozd szívedet. Belenyugszom, hogy Schwindlerhez menj – látom, őt szereted. Nem szóltam, vedd úgy gyermekem, mintha egy szót se szóltam volna. Intézkedjetek. Hiszen látjátok, hogy én csak a ti javatokat akarnám. Arra a hitvány Márton fiúra csak a te kedvedért gondoltam egy perczig. Hiszen jól tudod, hogy utáltam a nemzetségét és a gyalázatos szavait, a melyekkel úgy megsértett, sohse felejtem. Egy kis szó se legyen róla több ennél a háznál. A nyelvét szakítom ki, a ki egy betüvel említeni merészkedik –

Így vigasztalta, és bátorította az apa egyetlen gyermekét, a ki iránt most lelke egész jóságát, áldozatkészségét ki akarta mutatni.

Többszörösen megölelte és megcsókolta a leány könyes orczáját, megsimogatta égő homlokát, és biztatta, hogy csak tegyen akarata szerint. Ő mindent reájuk bíz. Erre nézve feleségét is átölelte egy kicsit, és vastag vállait megveregette. Tegyetek a mint legjobb, úgy édes leányom, isten látja lelkemet, hogy csak a boldogságod van előttem. Kivetek hát a szivemből én is minden gyanút. Legyen Schwindler.

És ismét örömmel töltötte be szívét a bárói vő képe. Hiszen csak e körül forgott minden gondolata. Tetszett neki, hogy most Vilma is mennyire épen ezt akarja. László leány! Egészen az.

IV. (Jönnek a mieink!)

Mivel a sors én szeréntem a legjobb édes apa, a gondja mindenre kiterjed a világon, és el nem mulasztana semmit, a minek meg kell lenni: ezt a László Károly úr családjában is nagy mértékben bebizonyította.

Úgy volt, hogy aranyos czédulára nyomassák, mint a Hajnóczy gróf a leánya eljegyeztetését, hogy: Báró Schwindler Gusztáv és László Vilma jegyesek, de nem így történt; úgy volt, hogy dr. Schwindler úr a menyegzőjén látni akarta a kedves testvérét, pár kedves rokonát, talán Bécsből a minisztert – vagy legalább fiát; látni akarta egy két büszke nagynénjét, nehány ambicziózus nagybátyját: de nem így történt! Úgy volt, hogy László úr meghivja a megye minden valamire való grófját, báróját, és méltóságos és nagyságos urát: de nem így történt. A sors jobban tudta hogy kell, és úgy történt, a mint ő akarta.

A nagy László palotában együtt van a násznép. Mert László úr nem engedte, hogy kedden legyen az esküvő, a mikorra épen a legszebb idő lett. Hanem eltolta szombatig, onnan meg erőnek erejével a másik csütörtökig, és megcsalta leányát, mikor azt mondta neki: nem bánom, tehát jó, legyen akaratod: menj Schwindlerhez – mert bizony bánta, és egyáltalán nem akarta még, hogy ekkép legyen a dolog – és kijebb meg kijebb huzogatta a terminust: tehát a legrosszabb időt nyerte.

1852 szeptember huszonötödikén Nagy-Kakasdon olyan pokolra való sáros, esős idő járt, hogy nemcsak lakodalomhoz, de akasztáshoz se lett volna jó. Néha tud az eső még szeptemberben is melegen esni: most hidegen esett, embertelenül hidegen. A nők, leányok csak úgy dideregtek vékony lakodalmi köntöseikben. S künn az utczán, a László palota előtt a hintókról és kocsisok ruhájáról csak úgy csurgott a hideg eső. A drága szőnyegeket is mindjárt fel kellett kapkodni a kaputól a hintókig, nehogy mikorra jönnek az urak és hölgyek, hasznavehetlen legyen a sok finom pokrócz.

Kik voltak a hivatalosak a nagy Schwindler-László lakodalomra? Azok, a kiket az intéző sors kijelölt. Grófok, bárók nem, mert mikorra ez a várvavárt nap elérkezett, akkorra a helyettes főnök úr véleménye igen megváltozott a grófok, és különösen a bárók iránt, mondhatni: keserűvé változott: de ott voltak a városi méltóságok és nagyságosok csillagaikkal, aranygalléraikkal és kiborotvált, meztelen, veres, fakó állaikkal.

A mire egykor a nagyralátó, gőgös László Károly úr fényes álmaiban oly sovárgó lélekkel számított, hogy egyetlen leánya – az alantas varga familiából – méltóságos asszony legyen, dr. Schwindler kerületi főorvos úrnak, a porosz bárónak, – kinek bent porosz földön temérdek vagyona van, de ki itt még a bárói czímet bizonyos okokból nem vette föl – hogy ennek a bárónak legyen irigyelt neje az ő Vilmája: ime az atyai sorstól megkapta.

És mégis, hogy vaczog a kevély embernek a foga, mikor előáll úri hajlongások közt a kopasz kis Hayermeyer, s a magas, szikár termetű, agyaros fogú, s ezért mindig mosolygó Stuckmandli úr, hogy karon fogja a sáppadt, hideg menyasszonyt és oda vezesse a fényes üveges batárhoz, s elszállítsa a katholikus atyafiak kisded, szegényes templomába.

Elfordul!

Oda se néz a kedves méltóságos veje urára, holott a legszebb díszruhájába van öltözve; nyakán, mellén csillagokkal. Mily tündöklők a főorvos úr kigöndörített fekete fürtjei, mily csillogók fehér fogai, mily bájosak, megnyerőek mosolyai. És László úr mégis elfordul!

Úgy érzi, hogy káromkodni tudna rettentően, de örömében egy két illedelmes örömapai könyet ejteni – sehogy, és semmikép. Csak Némethné, szül. László Amely tördeli kezeit, sóhajt nagyokat, és sír boldogan, de ő is, mivel se a menyasszony arczán, sem az atyjáén nem látja, a mit keres: elfárad. Mert ugyanis: kinek volna kedve egy nagy társaságban egyedül tánczolni, egyes egyedül, még a legszebb muzsikaszóra is?

E szép tiszt minden kedvessége daczára: igen bajos.

Az emberek, asszonyok, leányok, ifjak, adjunkt urak nézik és vizsgálják a boldog, szerencsés apát – és

László úr elfordul!

Az emberek kutatják, hogy mit csinálhat, mikor elfordul?

Mit csinálhat?

A mit a sors parancsol.

Ez a szép lakodalom a milyen szépen kezdődött, olyan szépen, szabályosan le is folyt. Esküvő után hirtelen átöltöztették a boldog menyasszonyt, és felültették az új párt egy négylovas hintóba, mely a csobogó sárban villámgyorsasággal szállította a legközelebbi vasuti állomáshoz.

A vonat pedig a szép, szép Olaszország felé.

– Kérem, nekünk számolnunk kell egymással – szólt az új menyasszony hidegen lökve le magáról a Schwindler úr ölelős karjait – a díszes coupéban.

– Ah! ez szép lesz. Érdekel.

Huzódott rögtön egy ablakba a főorvos vőlegény úr sáppadva és reszketve –

– Ön megcsalta apámat, – kiáltá élesen, villogó tekintettel nézve vőlegényét.

– Mivel? – ha kérdezhetem. – Ah! és milyen jókor mondja ezt. Folytassa kérem. Nagyon amusant. Megengedi, hogy csöndesen nevessek?

– Ön nem báró – –

– És mikor mondtam, hogy az vagyok? Be tudja bizonyítani? Van egyetlen aláírásom, a hol nevem előtt ott volna a báró czím? Ha tudna felmutatni ilyet édes asszonyom.

Vilma kis kézi táskájából egy levelet huzott ki.

– Esmerem – mondá nevetve Schwindler úr – az a Krumpelholzné irása. Nem több? hogy kikeresztelkedett zsidó vagyok. Ugy-e azt irja? hogy szüleim szegény falusi kereskedők voltak Galicziában. Ugy-e azt irja? Mind igaz. De kérdezte-e valaha tőlem ezeket asszonyom, hogy tagadhattam volna? Nem, – ugy-e? És mégis csaló vagyok. Annyira, mint az, kinek álhaját valódinak hiszik. Hol csalja meg vele a törvényt? Ha szerettek többnek tartani: azt hiszem, nem az én bünöm.

Ily alacsony védelemre Vilma nem volt elkészülve, távolról sem. Tehát ez az ember bevall mindent, és mégis ártatlannak tartja magát? – – Ennyit nem gondolt, csak a báróság iránt volt kételye.

A szegény – önmagán kegyetlen bosszút álló leány nem volt annyira művelt, hogy itt el tudott volna igazodni. Egy darabig csak nézte a folyvást édeskésen mosolygó embert, s gondolkozott, hogy ne vesse-e ki magát az ajtón, s így ne vessen-e véget innen a vasuti coupéból mindennek? majd visszagondolva anyjára, – kit, – ha ezt nem mutatta is külső világos jelekkel, de azért forrón szeretett, az elkényeztetett egyetlen gyermekek szokásaként, kik csak akkor kezdik észrevenni, hogy szerető szüleik vannak, mikor azokat a haldokló ágyon látják –: elhatározta, hogy a míg haza nem érnek, – hallgat és tűr. Nagy kendőjébe takarta magát, hogy ne lássa vőlegényét, kitől most már iszonyodott.

Az első alkalommal, midőn vendéglőbe szálltak: külön szobát váltott a maga részére. S így utazta be a szép Olaszországot, Velenczét, Rómát, Nápolyt, Szicziliát – tündöklő szépségeikkel. Még leveleket is irt, oly szelid, nyugodt hangon, hogy a boldogság hiányát senki se vehette bennök észre. Amely néni hordozta is e leveleket házról-házra – s kicsinálta, hogy egy egy – Bella által Márton Sándornak is a tudomására jusson.

Miért kellett a boldogtalan ifjúnak is tudni e felséges utazásról?

Csak azért, hogy lássa, milyen nagy uri asszony lett az, a kivel ő együtt gyermekeskedett; és milyen boldog – de milyen boldog – a báróné!

Már hullott a hó, mire az ifjú pár visszakerült Nagy-Kakasdra.

Schwindler nagyon egészséges, szép, piros színt kapott; meghízott, egész ifjúvá lett. Láthatta mindenki, hogy nagyszerű szerencsét csinált. Vilma is beszédesebb lett, de soványabb, feketébb, sárgább. Gyönyörű tömött haja ritkult és őszült, – és mintha régi, egyenes, szép termete meghajlott volna. Apjához nagyon ritkán szólt egyet-egyet: annál melegebben, szeretetteljesebben viselte magát anyja iránt, kit nagyon sűrűn látogatott.

A Schwindler vallomásából nem fedezett föl sem apja, sem anyja előtt egy szót is. Mintha mi sem történt volna: engedte, hogy bárónézzák, vagy doktornézzák. Egykedvün vett mindent. Semmi sem érdekelte, csak az: hogy valjon Márton Sándor házasodik-e? Még hitt!

Anyja is, Amely nénje is – egy-egy rokon öregebb asszony vendége is megpróbálta nyilatkozatra birni, amaz édes, legkedvesebb titok kérdésében, mely minden boldog asszonynak legfenségesebb álma: ilyenkor komoran lesütötte hideg szemeit – és zord hangon felelte:

– Semmi – és ne is várják!

– Ne is várjuk – óh édes leányom – szólt átölelve haragos leányát az aggodó jó anya – hogy ne várnók, hiszen már minden ruhácskát elkészítettem. Ha a kegyes, jó isten elhozza, akár hatnak is elég lesz.

És erről a tárgyról sokat sokat szeretett volna beszélni az édes anya – de a doktorné mindig hirtelen másra vitte a beszédet.

Így telt el egyik év a másik után, sebesen, mivel nagy és szomorú, és dicső eseményeknek kellett helyet adnia.

Háborús világ következett, előbb orosz, török, angol és franczia között, utána az olaszok és osztrákok között.

Minden ember csak arról beszélt, hogy óh édes jó istenem, hogy ütik a németet! Bár a mi testvéreink, rokonaink, szomszédaink is ott hullottak seregestül az olasz földön – a franczia fegyverek alatt, mert a gonosz Napoleon rászedte a szegény magyart rútul: mégis mindenféle féktelen öröm vett erőt a sokáig elzsibbadt sziveken.

«Jönnek a mieink!» suttogták a vének és ifjak az egész bús magyar földön, különösen a kún városokban, a hol legjobban vigyázott a német a magyar ember szájára és kezére. «Jönnek a mieink!» ez a mondás harsogott a templomokban is. – Honnan, kik? Hát Mózes és Áron – prédikáltak a templomban Nagy-Kakasdon, Karczagon, Madarason, Kecskeméten, Körösön és hát még két lelkesült igaz magyar pap Czegléden, hogy áldja meg az isten nyomaikat, ha még élnek, vagy szentelje meg poraikat, ha már elszenderedtek. Honnan jönnek?

Egyptomból, Asszyriából, Babyloniából, vagy a Tigris és Eufrates mellől, óh tudta azt a magyar, mit kell ezek alatt a szent nevek alatt érteni. Nevettük, óh sok vén megőszült, megszáradt, megkínzott kún és jász, magyar és palócz hogy nevette, mikor látta, hogy a német a vasajtós hivatalokban hogy reszket, pedig a zsandár úr őt őrizte, a fináncz neki szolgált – mégis bebutt a vaskeresztes odvába, s mint az ürge, csak a fele fejét merte kiütni, holott eddig nemcsak a lyuk, hanem az egész szép mező is az övé volt.

«Jönnek a mieink!» harsogott a szélzugásban, a vizmozgásban, a felhő dördülésében – és a vasárnapi együttes, eget földet megmozgató templomi éneklésekben. A pásztor a mezőn ezt fútta, a harang a toronyban ezt kongta, fecske, gólya, hazatérő madár ezt dalolta.

– Wass ist dass: jönnek a mieink? – szólt át a deszkakerítésen Zachradnicsek János adóhivatalnok úr, egy szép nyári estén Gyarmati Pál csizmadiamester úrhoz, ki egy nagy kőasztal mellett üldögélt egy másik magafajta emberrel, s olyan hangosan találták kiabálni a dolgot, s ütögetni az asztalt, hogy a jó cseh atyafit szinte megrémítették – wass ist dass?

A két mesterember most meg sem ijedt, bezzeg máskor, hogy elugrott volna.

Oda tartották a fejüket a kerítéshez, előbb megnézték, hogy nincs-e oda át más is – s aztán felhivták az atyafit, hogy sétálna által hozzájuk. Vagyon egy pohár jó kis boruk.

A bor-e vagy a tudvágy, rögtön megmozdította Zachradnicsek urat s a három ember együtt ült a kőasztal mellett.

– Jönnek biz ott nagyságos úr, – kezdé igen elégedett arczczal Gyarmati uram. – Itt a komám beszéli Ferenczi, hogy jönnek egyaránt.

– Kik? – nézett körül aggodalmasan a német.

Ferenczi uram illőnek találta átvenni a szót.

– Jönnek, istennek hála, hogy egyszer már jönnek. Nem azért mondom nagysás úr, de itt megint kurucz világ lesz.

– Mi az? kukurucz világ.

– Nem kukurucz, hanem kurucz, – magyar világ, uram, a ki egy ura istene van! – csapott öklével Ferenczi az asztalra. – Itt sok embert meg fogunk ölni. Itt úgy fog folyni a vér, mint a Tisza.

A szegény németben meghült a vér, s nézte, hogy ne rohanjon-e visszafelé, s ne tegyen-e jelentést a policzián.

– A nagysás úr ne féljen, mert nem huzta le egészen a bőrünket, mint a Hayermayer meg a nagysás Stuckmandli úr, a ki még az utolsó betevőnket is elliczitálta volna, a mint hogy soknál el is liczitálta – hanem itt sok ember – no csak nem lesz jó dolog! Tiz esztendő alatt – hej uram, itt sok kutya meghízott, meg sok jó ember elkoldusodott. Valakinek itt fizetni kell.

– Én senkit sem bántottam – én csak irtam bent.

S mutatta Zachradnicsek úr, s hogy ő hogy irt, milyen sebesen.

– Igaz – helyeslék az atyafiak. – De istennek hála, valahára jönnek!

– Kik? – kérdé aggodalommal, de bizodalommal ürítgetve poharát a német.

– A kik rég elmultak – felelé Gyarmati uram. – Az az, az a szép, meg a rettentő!

– Hát egyszer – vevé át a szót Ferenczi uram – minden este itthon látják a nagy szilvás kertjében Csákó Pált, a ki szenátor volt a városnál. Oda veszett Budavár ostrománál a szép egyetlen fiával, a Csákó Istvánnal; azt hittük rég porrá lett, mert látták, mikor az apa fiastul lehullott a létráról a sánczba, s úgy meghalt, olyan bizonyosan, mint az én Zsuzsikám, a kit karácsonykor vittünk ki a temetőbe – és most itthon jár, de még a fia is.

– A Varga koma is látta – erősíté Gyarmati uram.

– Förgeteg Mihályt is látták a Vassné istálójában, a ki odalent Szt.-Tamásnál esett el, és mondta az embereknek, hogy ne féljetek, mert szent Mihály napra itthon leszünk. Jövünk, mint az áradat. Lesz jajgatás és fogaknak csikorgatása. Ölünk, hogy egy álló esztendeig lesz munkánk. – Azt mondják – szólt a dologba ismét Gyarmati uram – a Bagó Sámuel volt kántorunk – isten nyugosztalja – hogy ő is itthon jár. Hallották is, mikor éjjelenkint oda ült az orgona mellé és énekelte gyönyörüséges szép hangon:

– Meg bizony! nagyságos úr.

– A magyarok istene!

– Az az, azzal nem bir a világ minden németje sem. Az hozott ide bennünket, az plántált bennünket erre a szép földre. Hiábavaló dolgot nem csinál az isten. Ez a föld a mienk, itt éltek-haltak apáink, itt fognak élni uram az unokáink is. Ideig, óráig, mondja az irás, eleresztem az ördögöt, de aztán ezerszeresen kötöm meg. Tiz esztendeig ocsmánykodott rajtunk az ördög, ha el nem koptak addig a körmei: hát nemsokára leszedjük.

– A Joó István fiai is haza kerültek, pedig Isaszegh alatt lőtte el mind a kettőt egy ágyúgolyó. Hiába. Hazakerültek. Madarasra is most mentek haza sokan, Karczagra is, a sógorom mondja, hogy arra alá Szabadszállásra, meg Fülöpszállásra is.

– Honnan? – kérdé ámulattal a német.

– Honnan uram: a földből, a sánczokból, a sirokból, a romok alól, a tömlöczök temetőiből, az akasztófák alól. Isten mind fölereszti, a ki igaz volt.

– Nem lehet – hajtogatá fejét mosolyogva Zachradnicsek úr, ki látta, hogy miféle emberekkel van dolga.

– Nem lehet? hát az hogyan lehet – pattant föl Ferenczi uram – hogy Kossuth a nagy Hódos pusztán beszélt a mult éjjeleken is. Kimentünk a mezőre, letettük a fejünket a földre és tisztán hallottuk a szavát, oly tisztán, mint itt az urét.

– Mit mondott?

– Jövünk fiaim! – azt mondta. – A holdvilágos éjszakán még a kezeit is láttuk, a mint így ni – és fölemelte karját a csizmadia – az ég felé emelgette. Úgy.

– Már az úgy van – erősíté Gyarmati uram.

– Ah, az nem lehet – a grániczon nem jöhet át – kapaszkodék a törvényekbe és katonákba Zachradnicsek úr.

– Nem-e? Nem, mert az úr nem magyar – fordult el mély megvetéssel Ferenczi uram a némettől.

– Éjfél tájon járt az idő, mikor Zachradnicsek bortól, félelemtől elgyengülve haza tántorgott.

Fölverte feleségét, a vén cseh anyját, a testvérhugát és előadta nekik, hogy szomorú napok fognak következni. Magyarul kell beszélni, magyar ruhát kell viselni – a császár sokat vesztett, Olaszország oda van, Kossuth Lajos itthon van, őszrekelve, vagy a tavaszra, itt rettentő világ lesz. A zajra a gyerekek is fölkeltek, a kicsi kutyák is talpra állottak, a madarak is a kaliczkában zörögni kezdtek – oda lett a csöndes nyugodalom.

Másnap Bogenék, Schweinék, Krauték, Holzerék, Hausék, Szmörcsökék, Racsekék, – majd odább a többi atyafiak is összenéztek, egy kicsit nevettek, hogy biztassák egymást – azután a gyöngébbek sirtak, s az asszonyok, mintha ki akarnának önteni a vizek – és elöntéssel fenyegetnék az egész Alföldet – egy-egy kicsit pakoláshoz fogtak. A mellett mint a fáradhatlan tavaszi szél – egyre zúgott nótában, énekben: Jönnek a mieink!

Dr. Schwindler úr, a ki mindent hamar meg tudott érezni: megérezte a koporsó szagot. Halottak jártak-keltek körülötte, mint élők, és mutatták a behasított koponyáikat, az átszurt karjaikat, és a száma nélkül való sok tátongó vérző sebet mellükön, arczukon.

Schwindler úr ledobta csillagos, paszomántos egyenruháját, közönséges ruhába öltözött – és kezdte terjeszteni a hírt, mint a legbuzgóbb magyar, hogy Garibaldi, Kossuth – meg a többi már itt van ott van, itt lesz ott lesz. Leveleket mutatott a leghiresebb hazafiaktól.

– Úgy ni? – hirdette mindenfelé örömmel Veszeli Jóska – megmondtam, hogy Schwindler egyenesen a Kossuth küldöttje. Láttam nála a képét, levelét még a kardját is.

Schwindler úr tovább ment.

Hallatszott Bécsből, hogy nagy fordulatok várhatók, és minél előbb. Megmozdult az egész birodalom.

Schwindler Gusztáv úr, a ki egész életében a nagy mozdulatok embere volt: egy jó nagyot mozdult. Felsőbb engedélylyel megmagyarosította nevét és lett belőle: Hunyadi Gusztáv.

Nagy-Kakasd nem tudott hova lenni bámulatában és örömében.

– Akasztófára való zsidaja – mormogá otthon gyűlölettel László Károly úr, a ki helyébe rég neveztek már valóságos főnököt – fúdd, fúdd a nótádat. Tégy bolonddá mást is! Tele a zsebed maszlaggal. Szórd.

Még a bogár nem bújt ki gubójából: s a régi Schwindler már röpült.

Letette hivatalát. Itt-ott bizodalmasabb emberei közt úgy nyilatkozott, hogy megundorodott a véres kenyértől.

Magyar ember hogy ne imádná az ilyen igaz hazafit!

Hunyadi úr meg akarta előzni az időt, mert ő teljes életében nehány lépéssel előbb járt, mint más: hozzá fogott új vállalatához.

Ő független ember.

Ő a népért él.

Ő utálja az idegeneket.

Az ő sebei egyek a magyar nemzet sebeivel!

Baranyai Alberttel, s néhány uzsorással egy pénzintézet fölállításához fogott. Tudták, hogy az összes László birtok egyszer a Hunyadi úr kezei közé kerül: seregelt körülötte mindaz, a ki nyerni és kapni akart.

Már 1860. október 1-én megnyilt a nagykakasdi első takarékpénztár. Főigazgatója Hunyadi Gusztáv, aligazgatója Baranyai Albert.

A leszurt fűzfa-karó nem hajthat gyorsabban, mint az új takarékpénztár hajtott. Sebesen gyökeredzett, lombosodott.

Vitték, hordták a pénzt.

Hunyadi úr egy nap alatt száz embernek – megszorongatta a markát, és mindenkinek oda súgta, hogy tavaszra visszaállítják a magyar alkotmányt. Itt lesznek a mieink!

Az új takarékpénztár lett a templom, és lelkes papja: Hunyadi Gusztáv, a hazafi, a derék ember, a nép legnagyobb jóltevője.

1861. február havában megjött az öröm: országgyűlés, alkotmány. «Czoki német, pusztulj morva, szaladj cseh!» harsogott a dal.

És zengett mellette hegyen-völgyön, sirokon, temetőkön, templomokban.

«Isten áldd meg a magyart…»

És zengett utczákon, vásárokon, gyűléseken, egész nagy-nagy csoportokban:

«Hazádnak rendületlenül

Légy hive oh magyar!…»

És énekelték a lengő szárnyas nemzeti szín zászlók alatt a Baranyai testvérek, a Hayermayerek, Stuckmandlik, a Hauerek, a Zachradnicsekek, Hacsékek, Lacsekek hogy:

«Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai…»

És az egész föléledt Nagy-Kakasd e szóra egy tisztes férfiura nézett, a kin az utolsó gomb is magyar volt; a kinek rojtos volt a csizmája; rojtos a nyakravalója; kolcsag tollas a kucsmája; zsinoros az áttilája: Hunyadi Gusztávra.

– Ah megjöttek a mieink!

V. (A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)

Új világ, tündöklő szép világ állott a régi, komor, megutált, meggyűlölt világ helyébe. Igaza volt a nagy magyar, szomorú költőnek, mikor kétségbeesésében énekelte, hogy azért se busulj magyar, mert:

«Lesz még egyszer ünnep a világon!»

Hogy járnak az emberek, mintha mindenki lakodalomba vagy templomba sietne, és milyen ruhában jár az egész Nagy-Kakasd! Mente, attila, kucsma, kalpag, tollas kalap, arany rojtos nyakkendő! Mennyi a sok szép zsinor, vitézkötés, mentekötő; mennyi a sok fényes gomb, s mily csillogó a sok szép magyar párta! A nagy urak épen úgy öltözködnek, mint a legszegényebb asztalosok; az uri dámák, kisasszonyok úgy járnak, mint a falusi jegyzőnék és leányaik.

Egyenlőség, testvériség, szabadság!

Hát a németek hol vannak?

Megette őket a sok zsinor, meg sujtás. Felöltöztek magyar ruhába, s beállottak kunoknak, jászoknak, magyaroknak. Ember legyen az, a ki meg tudja különböztetni, ki itt a német, vagy a magyar.

Hayermayer úr csupa magyarban kolcsag tollas kalpaggal, panyókán, fél vállra vetett mentével.

Stuckmandli úr lila szín attilában türkizes gombokkal, gazdagon zsinorozott magyar mellényben és nadrágban, rojtos topánkában, melyen egy igen alkalmas kis sarkantyú veri az új nótát, kezében egy rettentő buzogányt tart, Hayermayer úr meg egy hosszú-hosszú nyelü fokost.

László úr is beöltözött – és csöndesen ott sétál a hosszú udvarában. Még nem igen mer kimenni. Mind azt hiszi, tréfa az egész, és komédia. Majd jön egy pár század uhlánus s minden bolond magyar ruhást felnyársal. Hisz nem is tehet mást. Hogy tudná kiválogatni: ki a becsületes ember és ki a gazember? ki a régi komisz német, a ki rágta a magyart; és ki a régi bús kesergő magyar, a kinek a fia, bátyja, leánya magyar szóért tömlöczöt ült, és Kossuth kalapért vagy bankóért deresen nyugodott?

Ah! isten hozta, Baranyai Mihály úr!

Hogy vigyorog, hogy szidja a németet és ölelkezik a régi Kossuth kutyákkal. Csupa szív, igazán, hogy az egész ember egy valóságos szív! És még minő!

Ah! Baranyai Ábris úr! Hát a két csillag a nyakon?

Van helyette a sarkakon akkora két pengő tarajos sarkantyú, mint egy tányér.

Most szabadult ki a bátyjuk: József úr. Vele megy karon fogva, épen olyan örömmel, mintha ő jött volna haza Josefstadtból. Minden embernek köszönnek, és Ábris mindenütt sir, a hol csak elbeszélheti a bátyja rettenetes szenvedéseit.

– Mennyit szenvedett szegény Jóska bátyám! De megállj német!

És akkora bottal fenyegeti az eget, hogy nem lenne jó, ha fölérné valahogyan.

– Kedves bátyám Sebestyén bácsi – nézze csak – kiált oda egy csupa zsinór kúnnak – jőjjön, jőjjön.

– No öcsém!

– Jóska bácsi – kiszabadult. A magyarok istene…

És Ábris oda borul a Mihály bácsi széles vállára, – hogy meghatottságán könyekkel enyhítsen.

– Ejnye be jókor József öcsém. Épen választásokra jött. Hát?

– Mit választanak? kit választanak?

– Követet, főbirót, tanácsosokat, alispánt, árvaszéki elnököt, birákat – mindent mindent. Hej József öcsém megszürte a német!

Ábris igen érzékenyen törülgeti a szemeit, és folyvást emlegeti a Josefstadti martyrokat – mintha ő is ott hízott volna meg.

– Hát ki lesz a követ? – kérdi József úr, érezve martyrsága jogait.

– Most teszik a takarékban.

– Mi az? hol?

– Onnan jövök. Hunyadi öcsém megmondja, ők készítik a listát. Hej, hej, csakhogy megjött! No nem akasztották föl. Beválasztjuk.

Ábris oda szorítja magát az öreg bácsihoz.

– Lelkem Mihály bátyám, én mindig igaz voltam, ha szemszurásból, hogy fel ne akaszszák a drága lelkem bátyámat – viseltem is néhány hetekig (vagy tíz esztendőkig) a német ruhát, tetszik tudni, hogy azért a Baranyaiaknál jobb magyar a városban nem sok volt.

– No, no, öcsém, csak fogódjék. Keresse a jó embereket.

– Kit keressek?

– Bizony most Hunyadi öcsém diktál. A hol a pénz: ott a becsület. Ha akarja öcsém, mindjárt be is vezetem. Tegyük a listába. Tegyük.

– De ki az a Hunyadi – bátyám?

A vén kún egyet törült az üstökén, megrázta a fejét, s lódított egyet a prémes, vastag vitéz kötéses mentéjén, s csörrentett sarkantyújával.

– Nem tudom én, mit mondjak József öcsém – szólt, széttekintve, hogy nem hallják-e valamely fülelők. – Itt igazán most egy kicsit a jó világban az ember furcsa dolgokat is lát. Hát ez a Schwindler – vagy Hunyadi – egy kicsit ezeknek előtte nagy menykő német volt –

– S most ez lenne a vezér Nagy-Kakasdon? – kiáltá József úr.

– De lassabban öcsém, mert itt nem vagyunk ám Josefstadtban. Ott lehetett, itt erősen vigyázni kell most, ha az ember valami akar lenni. Annyi a folyamodó, mint a sáska. Német volt az eb lelke, de megtért, jókor megtért, aztán gazdag ember, győzi. Kifogyhatatlan a bugyellárisa.

– De bátyám, a ki szinte tömlöczöt ült, tűri, hogy egy idegen –

– Nem idegen, elvette László Károly leányát. Úgy van öcsém.

– Az is egy semmirekellő ember volt teljes életében.

– Már azt öcsém szidhatod, nem baj, de Hunyadinak, ha valami akarsz lenni – most hagyjunk békét. Itt most Nagy-Kakasdon a takarékpénztár választ s mivel Hunyadi annak az igazgatója, a lelke: hát – különben ha nem akarsz lenni semmi – akkor szidhatod, mert ne félj, lesz elég, a ki örömest meghallgat.

– Hogy ne akarnék – emelte fel büszkén martyr homlokát Baranyai József – hiszen csak nem választ mást követnek Nagy-Kakasd, mint engemet. Én ültem legtovább a tömlöczben.

– De van-e sok pénzed öcsém? Nagyon sok szórni való pénzed?

– Hát honnan vettem volna. – Tán tizenkét esztendeig pénzt csináltam a németnél?

– Akkor legjobb lesz, ha dicséred Hunyadit, találd el a módját, majd meglátjuk, hova tehetünk.

Ábris mindegyre rángatta bátyját, hogy az isten világába – ne szóljon, hagyjon békét minden beszédnek; nézze, hogy nézik mindenfelől. Rögtön megviszik a hírt a takarékba – s aztán elülhetünk.

– De én, a ki a forradalomban ezredes voltam – egy sehonnai idegen előtt – én? befogjam a számat? Mindjárt visszamegyek inkább Kufsteinba vagy Budveiszba, vagy az ördögök kaszamatájába, ha a nagykakasdi híres kún így beadta a derekát.

– Öcsém, én látod, meg a testvéreim, meg a fiaim, meg a rokonaim régóta várjuk, hogy forduljon már egy kicsit a világ, hogy mi is juthassunk valamihez – egy kis főbirósághoz, szenátorsághoz, perczeptorsághoz – én nem szólhatok. Te ha akarsz, lármázhatsz, jól is teszed; a madár is – elhiszem, mikor kimenekül a kaliczkájából, megereszti a torkát: de már én vén vagyok, s Hunyadi nekem megigérte az árvaszéki elnökséget. Nekem az is elég.

– Hát a főbiró? – döfött egyet buzogányával a magyar vitézzé lett – néhai kétcsillagos Ábris.

– A vén Hajkónak adjuk.

– Hát az első szenátorság?

– Simon öcsémnek adjuk.

– Hát a főjegyzőség – szólt a dologba Ábris.

– Tán azt István fiamnak adjuk.

– Hisz az még gyerek.

– Nem kérik a keresztlevelét öcsém, aztán benne van a listában.

– Hát ki lesz a főkapitány, – sürgeté József a martyr, – látom, mennyire fogynak az állomások.

– Az öcsém, az alighanem a vén Ugodi. Sokat szenvedett.

– Itt hát én hiába jöttem haza? Én hiába szenvedtem a hazámért?

– Meglátjuk, menjünk be – itt a takarék. Hanem József öcsém csak most símán a nyelvvel.

A takarékpénztár egy törpe, füstös, nyirkos épület volt, három, négy tágas szobából álló, – ketreczekkel ellátott alkalmatosságokkal a hivatalnokok számára. Hosszú, zöld posztós asztalok nyultak el a legnagyobbik teremben, melyet most nagy csomó pipázó, szivarozó, lármázó, kurjongató, zsinoros, attilás, pitykés, dolmános, sarkantyús csizmás, fokosos, buzogányos, tollas kalapos, kucsmás, villogó szemű, fekete kún ember töltött be az utolsó sarokig.

Az asztal közepén ült Hunyadi Gusztáv úr, nagy hajlott görbe orral, erősen kipödört hosszú bajúszszal, – mintha valami országos ünnepélyre készült volna már: – teljes díszmagyarban. Valami habos selyem, pörkölt kávészín attila fedte keszeg behorpadt mellét, drága antik gombokkal, melyek meglehet, valamelyik ambicziózus nagybátyja uráról maradtak reá szent ereklyekép; lábszárait pötyögős, zsinóros magyar nadrág borította, és lábait fényes magyar kordován csizma, hosszú fityegő rojtokkal és nagy kampós sarkantyúkkal: ujjain hatalmas gyémántos gyűrűk tündököltek, s egy a mutatón akkora, hogy a szegény Hunyadi Lászlóé se lehetett nagyobb, a melyikkel a gonosz Czillei csapását felfognia sikerült.

Úgy látszik – ez a nagy családi gyűrű – (mert az ilyen gyűrűk csupa családi gyűrűk, már akkor, mikor még a zsidó boltjában vannak) – arra van szánva, hogy ha valahonnan fenyegetné még egy egy irígy csapás a derék Hunyadit – ez fogja fel mindet.

Mutatja is, és csillogtatja is.

– Éljen, Isten hozta, Isten hozott édes Józsim – ugráltak fel a régi barátok és ösmerősök közül néhányan, még mielőtt valaki a martyr urat a főigazgatónak bemutatta volna.

– Hát ez a híres tyúktolvaj, ez a lópeczér – súgá egy üstökös kun a mellette ülőnek – haza került; nem tudott odaveszni? Hogy az ilyen tolvaj nem jutott akasztófára. Mennyit rabolt testvéreivel s most martyr! Néhányan, a kik e csöndes üdvözlő szavakat hallották – mosolyogtak, mint olyan jó emberek, a kik a világon mindent megmosolyognak és a kik hitvány önző szivükkel senkiért és semmiért ki nem tennék magukat egy perczig is.

Baranyai József urat meghatotta pátriótáinak szeretete; mindenkinek a nyakába borult, de elsőben is, mint valódi okos embernek, volt annyi esze, hogy a Hunyadi úr nyakába boruljon és egy szivélyes csókkal, a mit még Josefstadtból hozott, bemutassa igaz szeretetét és hódolatát.

Most aztán a legóvatosabbak és legravaszabbak is elővették harsogó éljeneiket. Hisz a főigazgató adott jó példát.

– Szervusz lelkem barátom! – kiáltá Hunyadi urat ölelgetve József úr.

– Isten hozott dicső barátom! – viszonzá hévvel a szeretet jeleit Hunyadi úr – sokat hallottam rólad.

– És én te rólad. Nagyszerű ember vagy. Csókollak.

És újból ölelkezéshez láttak.

Miután e hazafias szivélyeskedésből bőségesen kivette volna részét minden érdekelt fél, s a régi barátság több rendbeli kapcsokkal itt is ott is megerősíttetett volna, az épen napirenden levő tervezet és névsor bonczolásához fogtak.

Egy sovány, sárga veres arczú, gyér világos sárga hajú uri ember volt a jegyző, – kinek vállait többször a legszivélyesebben veregette Baranyai József úr, mondogatva: ah Albert lelkem, csakhogy még egyszer látlak. Varga Pistát húzd ki; – ah lelkem – Hajkó Palit is kihuzhatod – ird oda Ábrist; – ah kedves Albert, csakhogy kitelt az időből, hogy még egyszer – alkapitány legyen Miska öcsém – ah ah – s úgy oda-oda hajolt a füléhez, mintha a sárga fejét meg-meg akarná csókolni.

– Halljuk, halljuk! – nyughatatlankodott a hazafi sokaság.

– Felolvasnók talán – szólt – tíz év óta ösmert kappan hangjával, németes kiejtésével, melyhez egy kis zsidós torokhehezet is járult – Hunyadi úr a jelöltek névsorát.

– Halljuk! – sivíták a kétesek.

– Halljuk! – mormogták – a főbb állomásokra aspirálok.

– Halljuk! – követelték a biztosra jelöltek.

– Halljuk! – kiáltotta akkora hangon, mint guerilla kapitány korában, mikor egy éjszaka háromszáz darab lopott ökröt tereltetett be a Baranyai ősi pusztára – József úr, a csak imént kiszabadult martyr.

A sovány sárga uri ember éles csengő hangon így kezdte: