MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)
Reading edition
– Mészáros Simon.
– Meghalt – ordítá a tömeg.
Hunyadi úr tudta már, mi ez a rettenetes szó és teljes megnyugvással hajtotta előre bodros hajú fejét – hogy igen.
– Most is hivatalt vadászott a németnél. Pusztuljon.
– Hajkó András – olvasá tovább a sárga hajú.
– Éljen, minden Hajkó éljen!
– Halász Máté.
– Meghalt, perczeptor volt, tovább!
– Bakos Gyuri –
– Le vele, meghalt, minden Bakos meghalt!
És dörömbölt a tömeg, mintha vastag kemény göröngyök hullottak volna egy koporsóra. Még úgy is tett egy-egy hevesebb kún, mintha megrúgta volna a földet a halotton.
– Huszár Péter –
– Éljen. Odább.
– Szathmári József –
– Meghalt –
– Dicső Mihály –
– Meghalt – német volt, eb volt!
– Nagy József, – Baranyai Mihály, – Baranyai Ábris, – Molnár Ferencz, – Süveg Károly.
– Meghaltak! Rothadjon az áruló lelkök!
S óh, hogy rúgták, gyúrták rájuk a földet.
Még Hunyadi úr is mozgatta a sarkantyús magyar lábait.
– De uraim – sáppadozott Baranyai József – az én öcséim s az én testvéreim is köztük legyenek?
– Most még üljenek a fekete földben! – ordíták féktelen dühvel.
– Ha ki tudnak hajtani, mint a fű – tegyék.
A tömeg nevetett és egy része valami alsó rendű hivatalba mégis hajlandó volt benyomni a két Baranyai nevet.
Miután nehány Bach magyart hamarosan fölnégyeltek, és a város négy sarkára kiszegeztek: nevetve, üvöltve, vidáman jártatták kézről-kézre a sörös poharakat, és éltették az élőket, a kik hivek tudtak maradni a nyomorult világban és gúnyolták szidták az ebeket, farkasokat, rókákat, disznókat, tolvajokat, latrokat, hóhérokat, csillagos gazembereket, és tomboltak a tetemeiken, és ölelkeztek, csókolkoztak a sirjaikon, és átadták sziveiket amaz édes mámorító gyönyörnek, hogy a magyarok istene még egyszer elhozta ezt a napot is.
– Éljen Kossuth! – harsogák egyszerre.
Lecsapták a sörös poharakat. Fölemelkedtek székeikről, s könyes szemekkel, örömtől, reménytől, hittől áthatott érzéssel énekelték:
Hazádnak rendületlenül Légy hive oh magyar! Bölcsőd ez, majdan sirod is, Mely ápol s eltakar. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt. Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt.
A lelkesült tömeg zúgta a felséges ódának minden strófáját, és Hunyadi úr is, a ki az egészből egyetlen verset is nem tudott, úgy tett, mintha mindnyáját ő fúná; mozgatta a hegyes, éles fehér hamis fogait, és forgatta, öblögette, mint a tigris – szájában piros hosszú nyelvét.
Fokosát föl-fölemelte, és villogó szemekkel kereste az ellenséget, és kész lett volna fölhevülésében minden asztalt, széket és ablakot összetörni, és megmutatni, hogy milyen a magyar, mikor igazán tetőtől talpig magyarrá lett.
Mint egy égi sugalatból – előre szökött, és fölkérte az egész társaságot az otthon maradt hivekkel együtt, hogy ma estére mindnyájan – jelenjenek meg a nagy vendéglőben, melynek czíme mától fogva, örök emlékezés okáért legyen a «A kún követhez.»
– A kún követhez kiabálák – éljen a kún követ, Hunyadi Gusztáv a nép embere! – kiabálá egy vastag lakatos, ki ez által remélte a nagy kórházi új munkát elnyerhetni.
A közönség – bár ebben megállapodás még nem volt – ennyi illedelemből és a nagy vacsora iránti elösmerésből földobta a szót, hogy tehát – Éljen Nagy-Kakasd országgyűlési követe: Hunyadi Gusztáv!
Ez a szó – mint a hömpölygő áradat, mint a partját törött zuhogó Tisza, rohant utczáról-utczára, és zúgott a László palota, – és egetverő kiabálással üvöltött a Hunyadi kastély előtt.
Néhány nap mulva minden utczasarki épületen és minden vendéglőn, kávéházon ott pompázott piros fehér és zöld betűkkel:
– Éljen dr. Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője.
És míg egyfelől a Baranyai-nemzetség házról-házra járt, és aláirásokat gyűjtött a sehonnai, jöttment, uborkafára fölkapaszkodott, zsidó báró Schwindler ellen, és összekaparászott minden bűnt, ocsmányságot, csalást, házasságtörést, erkölcstelen kalandokat, melyek a régi Schwindler névhez voltak ragadva, és felhoztak minden érdemet, erényt, dicsőséget, a mi csak egy igaz martyrt megillethet – bátyjuk, a vitéz ezredes, Baranyai József tiszteletére és magasztalására: addig a László familia utóbbi komor életét is kezdte valami jótékony napsugár megfényesíteni.
Némethné született László Amely néni újra fellélekzett, mert bátran járni mindenfelé, s az elvesztett báró czím helyett egy hasonló szép, mert egészen ujdonat új, czímet használt: a képviselő, a követ czímet.
Egyes családok azzal vannak megáldva a jó istentől, hogy magukénak mondhatnak egy oly áldott teremtést, ki örömeiket féktelen örömével megszázszorozza, és bánatukat, gyászukat legmélyebben érzi. Amely néni szive teljességéből tudta élvezni a fényes bárói czím minden ahhoz tartozó kiváltságát, a díszt az utczán, ha Vilmával, vagy Gusztival ment; az előkelőség büszkeségét, ha alsóbbrendű látogatókat fogadott; a dicsőséget, mikor egy-egy kevély ajakról hallhatta: a báróné, a báró, a báró ő méltósága itt, a báróné ő nagysága ott!
Ily örömök erősebb felfogására csak egy-egy nagyságos ártatlan életet élő özvegy hölgy, vagy egy már soha többé férjhez nem menő és nem is kivánkozó időses kisasszony képes.
Tudom, hogy képes volna erre a vén Popovics Nina a Gábor-utczában és képes az öreg szürke hajú, igen sok új ruhával biró Jánosfi Anna és Mária kisasszony; igen képes az özvegy Varga Alfonzia itt mellettünk – óh és mind ama nő, kinek egykori szép rózsáival együtt még nem hervadt el szebb reménysége egy életteljesebb jövő iránt.
László Károly úr is kisétált az utczára s a mit régóta nem tett: elfogadta az üdvözlő tekinteteket és köszöntéseket és hajlongásokat és tiszteletteljes bókolásokat, melyeket napnál világosabban meglát az ember, mikor erre nézve üt az óra.
László Károly úr kijebb ment, kijebb kijebb; belebb belebb az emberek felé. Jól esett, becsületes érzésű megcsalt szivének, hogy az Ég a magasból egy bátorító sugárt küldött – azon csodálatos vígasztaló szóban, hogy: éljen Hunyadi Gusztáv Nagy-Kakasd országos képviselője.
Reá mondta magában, a nélkül, hogy talán tudta volna, mit cselekszik, hát éljen! Legyen becsületes ember és törekedjék, hogy a bárói czímet okvetlenül megszerezze. Akkor tudom – fűzé odább gondolatait, épen úgy, oly édesen, mint a rongyos, éhes vándorló legény az országúton, a ki talpatlan csizmáját megkimélés szempontjából vállára akasztja, de azért a jövőtől el is várja a kárpótlást, fűzé odább a megsoványodott, megvénült, megőszült gazdag László Károly úr szép gondolatait – már a milyen szépek egy gonosz uzsorás szívben sarjadzhatnak, mert talán ott is serkedhetnek – és elmélkedék a sors szeszélyességéről, mely sokszor úgy tesz az emberrel, mint a lapdázó gyermek: nekem int – és másnak hajtja a lapdát.
Abban összpontosította derültebb morálisabb eszméit: ő mégis jobb lehet talán? Lám, hogy törekszik a László-család érdekében. Szép – szép!
Majd majd; mormolá e szavakat, szinte oly biztos, nyugodt érzéssel, mintha csak kész pénzt olvasott volna.
Egy kis körültekintő sétát tett kedves szülötte városában, mely hosszú időn át uralkodási székhelye volt és csak az utóbbi, rossz, ingadozó esztendőkben vált előtte: csalárd, erkölcstelen fészekké.
Nem lett valóságos főnök soha!
De mily jó, most vesztesége annál kevesebb.
Veje sohasem vette föl a bárói czímet, hátha most mint országgyűlési követ – ki tudja?
Sokat hallott a Schwindler csalásairól, de mivel szemtől-szembe ezt senki se merte neki mondani, hogy: a vőd egy hitvány csaló, egy ilyen és olyan; és mivel a Galicziából, Morvából érkezett szives felvilágosító értesítések mindig a Schwindler – most már Hunyadi úr okos kezein mentek keresztül; és leánya soha se szólt egyet is, se neki, se másnak a kéjutazás alatt történt szóváltásokról; és mivel a jó sors nem engedte, hogy egy lelkiismeretes hivatalnok, egy mélyen érző apa, a kinek csak egyetlen egy gyermeke van, egy szeretett leánya, a ki báróné is, és nem is – nem engedte, hogy annyira megszomoríttassék, mely szerint minden kellemetlen dolgot, mint a földig leégett ember egyszerre szövevényestül, ágazatostul megtudjon: tehát abban a szerencsés helyzetben volt állandóan, hogy ha akarta a vejét egy országos akasztani való gazembernek tartotta, és ismét, ha úgy esett jobban lelkének, hát egy főembernek, egy bárónak, a kiből még igen sok kikerülhet.
Egy perczre fölvetem azt a kérdést:
Mely após az, a ki midőn olvassa, hogy ez s ez – a ki nem más, mint a tulajdon vőm – országos képviselő, a mi családunkból még soha sem volt – hogy ne érezze az öröm kellemes zsibongását szivében?
Mert mi egy követ, képviselő?
Első ember a városban, a megyében és csak a szerencsétől függ, hogy igen igen nagy darab helyen első legyen.
László Károly úr így felelt, – tehát felette józan okossággal – a kérdésre.
A hány sarokról és épületről le lehetett olvasni, hogy éljen Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője: hát ott mindenütt megállt és elolvasta.
És mint a pohár borok a mint növelik a mámort: úgy növelték e kedves ismétlő olvasások a hivatalból kiesett ember örömét, újult reményeit – mert ilyen ritka szerencsén minden feleségnek örvendeni kell.
A feleségen meg is látszott az öröm, mert, veje ura életéből ő is csak annyi formát tudott, mint férje, de Vilma a báróné lehajtotta sárgás fehér arczát, mintha reá, a szerencsés Hunyadinéra az egész éljenzésekből egy betücske sem tartoznék.
László Károly úr megállott, s egy jó messze pontról élesen oda szegezte leányára szemeit.
Komor volt a báróné és bús.
De mit komorkodik? Hát nem ahhoz ment, kihez akart? Nem mondta, hogy tud mindent és még se fél, sőt épen azért megy a báróhoz, tépelődött kínos gondolatok közt az apa.
Oh Vilma nem a báró élettörténetét látta és tudta akkor, hanem csak a szegény Márton Sándorét, az ő sértő szavait, az ő kegyetlen eljárását.
A kik látták – a lakásából egy idő óta ki sem buvott – László Károlyt: nem hiszem, hogy elképzelhették volna: mit csinál?
Mert ugyanis mit csinált?
Épített.
Ácsok nélkül, kőművesek nélkül és a világ minden huza-vona drágás mesterembere nélkül. Gyorsan, sebtiben, hatalmasan.
Hunyadi felveszi a bárói czímet, mert az most már nem lesz nehéz dolog; ő újra hivatalt kap a veje által, szebbet, díszesebbet, mert van elég s egy csomó irigy, rongyos kevély embert, a ki csúfolni merte: megtanít úgy a maga módja szerint. Hej! milyen mód volt az!
Nevetéstől szinte elszokott – (mert a dölyfös ember, ha bukik, hamar elkomorodik –) ajkait mosolyra vonta, és egyre bátrabban mert az emberek – a buzogányos, fokosos, sarkantyús, mentés, attilás, kucsmás, csákós, kolcsag tollas emberek elbizakodott arczába tekinteni.
Bámult különben, hogy ennyi magyar ember honnan tudott oly hirtelen előteremni, mikor az előtt mind német volt. Már ő is magyar volt, sőt úgy a reménységben válogatott is a szebbnél-szebb magyar hivatalok között.
– Éljen, éljen, – hangzott innen-onnan egy-egy korcsmából.
Ő tudta, hogy ki éljen. S mosolygott.
Nem tudta megállani, hogy titkon jót ne nevessen azon a bolond kúnon, magyaron.
– Hogy nyomtuk, gyűrtük, préseltük, s mégis, hogy ragaszkodik… mormogá magában. – Jó nép, jó természet!
Felsétált a leányához – a bárónéhoz.
Ott találta a feleségét is, mert mindig ott találhatta.
– Halljátok, – szólott oda hozzájuk enyhébb, lágyabb hangon, mint szokott, – Guszti követ lesz!
Megsimogatta leányát – mert csókolni nem merte – és megcsókolta feleségét, mert a simogatáshoz nem volt elég külső hatalma.
Oh, mikor valakit csak megsimogatunk, a kit csókolni szeretnénk és megcsókolunk, a kinek a simogatást is soknak tartjuk!
Lehet, hogy ez a mondás a László úr kemény fejét is megjárta, mert bár ő örvendett, de azt nem merte követelni, hogy mások is azonnal örvendezzenek az ő kedveért.
– Guszti követ lesz, szép; akkor Pestre fogtok menni leányom.
És vizsgálta leánya arczát, melyen a fényes igéretekre egyetlen vonás se változott.
Sétált fölebb alább a szőnyegekkel beborított s grófi fénynyel bútorozott szobákban s latolgatta a szerencsés változásokat, melyek okvetlen be fognak következni. S nézte leányát, hogy mikor fog örülni az is.
Most már tud mindent – de arról soha sem szól.
Nem lenne-e jobb, ha az ember egészen őszinte lenne mindig? Nem lett volna helyes és szükséges, hogy Vilma akkor, mikor Hunyadi úrnak saját szájából hallotta meg a valót, a rettentő alávaló ámítást, a legközelebbi állomáson kiszáll, hazajő és elmondja apjának, anyjának, hogy megcsalták, és én is kegyetlenül megbünhődtem hibámért, de szabaduljunk e szégyentől, még lehet; szakítsuk szét a gyalázatos háló minden szálát, valljunk be egymásnak mindent az utolsó sértésig, félreértésig, s talán isten mindent megbocsát, és mindent visszaad?
Nem, nem! Ha már megindultunk, csak menjünk.
Kedves a haragvó szívnek a nyomor; édes a megsértett hűségnek a gyűlölet; vígasztaló az az örvény, mely szégyent, megaláztatást egy percz alatt eltakar, (ha el tudna takarni); fölemelő az a büszke öntudatra: jól cselekedtem, mert másként nem tehettem. Az isten, a ki odafent van, jól tudja azt!
Vilma érezte atyja éles fojtó tekintetét – és fölvetette szemeit.
Egy szempillantásban találkozott a két megtört lélek heve, búja, esdeklő kérése: leányom szerencsétlenné tettelek – bocsáss meg. Apám, boszút állottam erőszakoskodásodon: bocsáss meg!
Nem, az a szív, a mely elfogadta, már sokkal daczosabb, semhogy attól az égető, porrá tevő örvénytől csak egy vékony hajszálnyira is eltérjen.
Mit akart az apa?
Mint régen: oda rohanni leányához, s nehány durva, féktelen szóval kidobni égő szívéből, a mi fáj. Mit komorkodol? hol az eszed? mit akarsz? szólj? mit gyötresz örökös hallgatásoddal? Mi van a szíveden, mondd el? Lássam, ha vádolsz, mivel vádolsz? De legyen egyszer már vége e borzasztó makacskodásoknak. Tűrj, mást is ér csalódás. Vedd a dolgot, úgy a hogy van, én is úgy veszem, és ha élni akarsz: örvendj. Eleget adott a szerencséből – adj hálát istennek. Én is megadtam magamat, és mától fogva örvendeni akarok. Részt akarok venni ezekben az új örömökben. Ha szabadság van: illessen engemet is; ha megfordult a világ: fordulok én is. A nap mekkora hozzám képest, és még se szégyenli magát, hogy majd alattam, majd felettem van. Mindenkinek forogni kell, a míg él. Már bizony leányom akármi történt, s akárhogy történt: forogj, fordulj, ha élni akarsz.
László úr azt gondolta: elmondja ezeket élő szóval is.
Nem mondta el.
Miért nem?
Ki akadályozta meg? Felesége, leánya, oda lent a zúgó tömeg, mely egyre ordította: éljen Hajkó András a főbiró; Sebestyén Mihály az árvák atyja; Hunyadi – a követ –!
László Károly úr, miután mindent megpróbált, hogy szavakba szedje legfontosabb gondolatait – és nem tudta, még egyszer-kétszer, mint egy narancsot, vagy tekercs fügét – oda dobta az asszonyokhoz:
– Guszti bizony követ lesz – hm! – s távozott.
Vilma – halk mormogással fogadta apja köszöntését, de egy fél tekintettel se nézett utána.
– Leányom, – szólt nehány percznyi hallgatás után az édes anyja, – nagyon hidegen bánsz az apáddal.
– Én, anyám? – mélyedt égő szemeivel a leány anyjára, – én nem bánok vele sehogy.
– Vilma!
– Mit akar édes anyám?
– Apád nagyon szeretett.
– Oh tudom!
S kínos mosoly vergődött a még mindig szép fiatal nő ajkain.
– Leánykorodban nem úgy bántál vele.
– Én most is leány vagyok.
Az anya megdöbbent e különös szóra.
– Hogy volnál?
– Igen anyám.
– De férjed?
– Nekem nincs – –
És hullani kezdtek az ifjú nő könnyei.
– Hát nem esküdtél meg előttünk?
– Meg. Hagyja el édes anyám, ha szeret: erről ne kérdezzen soha.
Vilma fölkelt, magára hagyta anyját, s mintha valamit keresne szobáiban: sokáig, sokáig elzárkózott.
Zörgés, lábdobogás, erős emberhang hallatszott.
Hunyadi Gusztáv úr jött haza daliás magyar ruhában, mint egy ősi Árpád vezér – nehány főfő barátjával.
Nyájasan üdvözölte anyósát, mint olyan ember, a ki csak egyetlen egyet ismer: a tiszta tökéletes boldogságot.
VI. (Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják a követet és nagyszerű fáklyás zenét adnak.)

Láttál-e már, édes olvasóm, olyan szennyes, elrongyollott, piszkos írást, melynek első két lapján körülményesen ki van fejtve prókátorosan, pontokra szedve valamely legyűrni szándékolt embernek, teszem azt egy szerencsétlen papnak – most azonban egy előkelő férfiúnak élete – egy igen okosan kitalált czím alatt? teszem azt Obscura camera alatt? A két első lap adja a curriculum vitae-t; a következő megszámozott lapok tartalmazzák szép rendben a feladást, elcsapást, bebörtönözést ohajtó, sürgető, sőt ezt fenyegetések mellett is követelő tisztelt egyének, urak és úrhölgyek, polgárok és polgárnők, szántóvetők és szántóvetőnők névsorát.
Nem láttál?
Istenem uram, reszket a kezem és alig tudom megállani, hogy egy ilyen ocsmány obscura camerát elő ne vegyek, a mit czudar papok és még czudarabb professzorok gyártottak álnevek alatt egy nyomorult pap ellen, egy nagy eklézsia nevében – a szentséges isten dicsőségére. Ah reszket a kezem, és a fejem szédül.
Ha valaki, a kit szinte üldöztek éveken keresztül a legkiszámítottabb gonoszsággal, ártatlanul, papok és czudar, kősót áruló professzorok üldöztek, megbélyegeztek, meggyomroltak bibliai mondásokat énekelve, méltóságos és tekintetes urak, és t. cz. polgárok, kegyetlen olthatatlan haraggal, a szentek örömére, mint Arbucz, a derék Arbucz atya; ha valakit törtek már kerékbe ilyen új módi keresztyén evangeliummal, és mikor már a nagy lába ujját leszedték, a térde kalácsát szétroncsolták, nehány oldalbordáját beljebb szorították – egy kis időre kieresztették pihenni, mint a szárazmalmot húzó vak lovat; és az ilyen elgémberedett szív szeretne bele tekinteni egy másik obscurába, a melyben nem róla van szó, hanem a Vasról, vagy a Lénártról, vagy a Domokosról, vagy a Gerőről vagy a Kősófalvi Béláról: hát kérem nézzen bele ebbe a kis, húshozató tisztaságú papiros könyvecskébe, a melyet a Baranyai testvérek hordoznak házról-házra dr. Hunyadi Schwindler Gusztáv Bach huszár dicsőségére és olvassa el az életrajzot és olvassa el a nagykakasdi intelligenczia és polgárság névsorát.
– Ah istenem! – kiáltasz fel – hiszen ezek itt mind a Hunyadi úr régi jó barátai! Borzasztó! – hát van ilyen nép valahol? Lehetetlen!
– Jó napot! lelkem drága tekintetes professzor úr! – visítja inkább, mint mondja Baranyai Mihály úr két bizalmi férfiú komoly társaságában, ugyan azzal a széles, egészséges arczczal, villogó szemekkel és barátságos mosolylyal, melylyel és melyekkel a keresztelőn vendégeivel beszélt. – A professzor úr senkinek sem adós?
– Nem.
– Mindig független magyar ember volt?
– Az.
– Nem volt kénytelen az istenverte Bachját szolgálni, mint én is valami kevés ideig (vagy tíz esztendőcskéig).
– Nem.
– A professzor úr esmeri József bátyámat az igazi gyémánt lelkű és arany szívű hazafit, a ki a hazájáért akasztófa alatt is állott és a ki tíz évig vagy még tovább ült a német tömlöczökben.
– Esmerem.
– Lelkem aranyos professzor uram, valami szép bárányokat hajtatok a szép füves udvarába a Károlykának.
– Köszönöm, biz itt elférnek. Tehát? De tessék menjünk be.
– Hát azt se bánom, bemenjünk. No itt ám a sok könyv. Tyüh! mennyi könyv! a ki ennek a sok könyvnek a czímét tudja, már tudós ember. Úgy-e nem is kell több, csak a czíme? Persze, persze – nevetett Mihály úr – nekem még a sok haszontalan czíme se kellene. Tudósoknak való, mint a lelkem jó professzor úr. Jaj professzor úr czudar dolog akar készülni.
– Ugyan?
– Nem tudja? Olvassa ezt a lapot.
Mihály úr addig lábujjhegyen beszökdécselt a szomszéd szobába.
Ott egy ferde fogú, vénes asszonyság fényesítgette nagy szorgalmatossággal a szemöldeit egy tükör előtt, úgy 10 és 11 óra között, s készült, hogy a kis tégelyek titkaihoz is nyúljon.
– Ah! – sikoltott a professzorné és futott odább az egész tükörrel és hozzátartozóival. – Olyan nagy fluxusom van – hangzott a védelmi szó.
Mihály úr, mintha mi se történt volna, illedelmesen visszahúzódott és várta a hatást, a mit a jól szerkesztett Obscura Camera teendett.
– Csúf dolog, – mosolygott vidáman a professzor úr. – Igazán meg van írva. Ki írta?
– Hörcsögbajusz a sógorával.
– A ki a másik Camerát.
– Az az. Pappá teszszük érte a vén pap helyett. József bátyám megigérte neki. De úgy-e talál?
– Nagyszerűen.
– A Jóska doktor is velünk van. Ő fogja megtámadni. Rettentőn támad az egész rokonságával. Temérdeken leszünk. Ide tessék írni a kedves nevét, ide mindjárt a méltóságos Borona János neve alá.
– De ezek borzasztó bűnök, – taglalgatá a professzor úr.
– Oh csak az apraja. A fogasával csak ott állunk elő, a helyszínén. A két Borsai leány, a Talléros csizmadia felesége, az elsikkasztott előfizetési pénzek, a bálpénzek, a mikkel soha se számolt, a titkos spiczliskedések, a miknek következtében annyian megülték a tömlöczöt – napfényre fognak kerülni; mikor Vashámory a felesége ágya alatt kapta és korbácscsal kergette egész a Harnócz csizmadia istállójáig – ezek mind gyönyörű pontok. Köszönöm, köszönöm, drága professzor úr.
– Kihagyott a takarékpénztári igazgató választmányból, – mormogá a professzor úr, – érezze, kit bántott.
– Ebből a városból pusztulnia kell neki. Egy jöttment galicziáner legyen a mi követünk; az vezessen bennünket az orrunknál fogva; ő hozzon nekünk törvényeket, a kinek az apja valahol gyufát árult, szappant és szalagot? Nem is báró, kutyának való! – az apósát is megcsalta. Nyakig van adóssággal, Bécsben tartozik, Berlinben tartozik, nagy bankoknak tartozik. Csaló, hazug, szédítő. Lehúzzuk – én, én húzom le a pofája bőrit. Még hozzám is elszemtelenkedett, bekönyörögte magát a házamba komának. Puh! de megállj!
Miután a bizalmi férfiak egy pár pohár professzori szilvóriumot felhajtottak volna: eltávoztak, hogy mindezeket másutt másképen hol borsosabban, hol paprikásabban tálalják fel.
Szaporodtak is örvendetesen az aláírók. Élők, holtak, idegenek beirattak egyaránt. Inasok és napszámosok úgy helyet foglaltak e művecskében, mint a város legérdemesebb, hivatalból kiesett urai, avagy hivatalba vágyó urai.
Nagy, kellemes mozgás verte fel a várost. Minden vendéglőben, korcsmában, kávéházban muzsika szólt és a választók tanácskoztak; a vörösek a martyr mellett, a zöldek a nép embere: Hunyadi Gusztáv mellett.
A Hajkók, Ugodiak, Huszárok, Mocsyak, e nagy magyarok, e lelkes Kossuthisták mind a Hunyadi oldalra tódultak; a Halászok, Stuckmandlik, Hayermayerok, Mészárosok, Bakosok, Szathmáriak, Nagyok, e nagy németek, bachisták a Baranyai József részére gyűjtötték a híveket.
Hát Harkai bácsi hol volt?
Ő a Hunyadi öcsém részén volt, mert betették a listába régi szenátornak. És a sok szép tiltott levél az emigránsoktól, a Kossuth kebli barátjaitól nem zúdult fel, mikor látta, hogy Harkai bácsi olyat pártol, a ki – –
Az emberek néha olyanok, mint az egerek, nem a szekrényt nézik: csak a finom kis sültecskét és maradék tésztácskát. Van annyi józan eszük.
Oh Harkai bácsi most olyan víg, de olyan víg.
Meglátogatta Hunyadi úr és tovább egy félóránál időzött a házukban.
Mit akart? mit beszélt?
A fényes magyar díszruhájában, a melynél magyarabbat Battyhányi gróf se viselhetett, meghajtotta magát Harkai néni előtt és mintha egy nagyúri dámával állana szemközt, lehajolt majd a földig és kezet csókolt.
Bellának pedig gratulált, mint a ki a legderekabb ifjú doktorok egyikének, az ő igen tisztelt barátja, dr. Márton Sándor úrnak a jegyese.
Bella, a szép Bella, a szép telt, piros egészséges arczú, tündöklő kék szemű, szegény és már nem olyan fiatal, de annál boldogabb árva leány vidáman fogadta el a felé nyújtott kezet, mert szíve csordultig volt az örömmel – eszébe se jutott, hogy az a síma keztyűs kéz, a mit kezébe vesz – a leggonoszabb emberek egyikének a keze.
– Tehát szabad gratulálnom?
– Köszönöm, igen.
Volt a nyugodt boldog válasz.
– Én pedig – fordult a hosszú fehér szakállú mosolygó öreg Harkai felé – elhoztam a régi szenátorságot. A párt felvette bátyám nevét a listába, én lelkemből akarom; ellenmondás nincs és nem is volt, a hűségnek meg kell jutalmaztatnia – azt hiszem –
És nézte éles szemeivel azt az örömet, mely a két öregnek, s a szép Bellának szemeiben lobogó lánggal ragyogott.
– Semmi köszönet édes bátyám, kedves néném, szép kis hugom – én legnagyobb örömömet mindig abban találtam, ha ott lehetett szerencsém megmutatni, hogy ki vagyok – a hol félre ismertek.
– Mi soha! – borult a végetlenül boldoggá tett öreg, sovány, erőtlen ember hetven esztendőjének nyomorával, nélkülözéseivel, súlyával a deli magyar ruhás Hunyadi vállaira – oh mi –
– Igen – törülgeté Harkai néni forró, patakzó könyjeit – mi tudtuk –
– Hogy a drága öcsém uram, a méltóságos – –
– Csak öcsém – ezzel ajándékozzon meg. Úgy bátyám uram –
– Mindig nemes szívű ember volt.
– Talán fogok is maradni.
S erre jó kedvvel nevetett Hunyadi úr.
– Mivel, oh mivel kináljuk meg. Kapkodott ide is, oda is a felollózott vásznak és kelmék között Harkai néni.
Bella mélyen elpirult, mert tudta, hogy igen bajos volna csak egy pár szép almával is előállani.
– Semmivel édes jó néni, csak azzal, hogy győződjenek meg, hogy én sorsuk iránt mindig a legmelegebben érdeklődtem és ezt sokszor… Csöndes halk kopogtatás szakította félbe a Hunyadi úr szivélyes ömlengéseit.
A kis kopasz fejű, ősz bajszú és szakállú Márton úr lépett be, kezében egy széles, sötétszürke kalappal, melyet ezelőtt csak pár héttel is az ifjabb Márton úr dús, tömött hajú fején látott Nagy-Kakasd.
A divatos elejű sötétzöld kabát, mélyen levágott szalon mellény és jól felgyűrt koczkás nadrág, sőt a kissé elnyűtt laktopán is arra vallott, hogy hála a teremtőnek vannak még helylyel-közzel becsületes jó fiúk, kik örömüket találják abban, ha atyjuk szépen öltözködik.
A divat ugyan most már kezdett erősen magyar lenni és a föllelkesült nép kezdte az ilyen német ruhás emberkéket jól megdobálni: de Márton úr mit sem félhetett, mert ő a doktor úr apja. Volt azonban e derék öreg úron is egy szép magyar darab, széles ezüst rojtú fekete nyakkendő, a Bella ajándéka.
S mint mindenki a hogy érzi, melyik darab ruha rajta a legelőnyösebb, s azt állítja előtérbe: Márton úr is ezzel a fényes nyakkendővel hajtotta meg magát a mentés attilás, sarkantyús fődoktor úr előtt.
Hunyadi úr felugrott, megmarkolta az öreg ember kezeit, s kifejezte, hogy ennek a találkozásnak oh mily tiszta szívből örül.
– Fogadja kedves Márton bácsi szerencsekivánataimat, épen most tudám meg a legbiztosabb forrásból az örvendetes eljegyeztetést – tehát elfogadja?
– Elfogadom Méltóságos úr.
– Ennek nagyon fog örvendeni nőm. Reménylem most már a régi baráti viszony visszaáll köztük Bella hugom.
– Oh én sohase haragudtam, – válaszolt élénk pirral Bella.
– Vilma is, nem mult el egy nap, hogy ne emlegette volna szeretett, legkedvesebb barátnéját. Ezerszer kifejezte előttem, mennyire szerencsétlennek érzi magát, hogy boldogságában épen az nem vesz részt, a kihez legédesebb napjai emlékei vannak kötve. Most már ez az akadály is el van háritva. Nagyon nagyon boldog vagyok, hogy a szép és biztos hírt én vihetem meg. Hát azt szabad-e tudnom, hogy az esküvő mikor lesz?
– Azt… és vidám mosolylyal nézett Harkai úr nejére.
– Természetesen – hajlott az öreg Márton úr is leendő nászasszonya felé. Régen tehették fel azt a kérdést, a melyre Harkai néni olyan boldogan felelt volna meg, mint erre.
– Szeptember 14-dikén. Mi is akkor esküdtünk.
– Akkorra Harkai bátyám már rég városi szenátor lesz.
– Hogy? – kérdé Márton úr.
– A jó fődoktor úr belehelyezett a jelöltek sorába. Igen, azt mindig tudtam, hogy a sors ezt megadja nekem. Visszaülök még egyszer régi asztalomhoz; még egyszer referálhatom az árvaügyeket; mennyi kérdést fogok tisztázni. Meg fogja látni a város, hogy még nem öregedtem meg, hogy birom a munkát. Ah, ah! – –
S a vén, aszott, sovány, ősz ember félre fordult, hogy örömkönyjeit letörülhesse.
E nagy és általános öröm közepette, melyben boldog mosolyok és forró csókok váltattak nők és férfiak között, Harkai, Harkainé, Márton úr és Bella között, Hunyadi úr elérkezettnek látta a legalkalmasabb időpontot, mikor díszmentéje selyemzsebjéből egy csinos kis papiroskönyvet elővegyen.
Elővette, s áthatott, régi, ravasz, fakó arczával oda terjesztette Harkainé néni elé.
– Merhetem-e hinni, hogy kedves asszonynéném engem nem tartott rossz embernek?
– Én soha sem tartottam.
Ugyan-e kérdéseket Hunyadi úr a társaság többi tagjai előtt is föltette. Hasonló feleletek hangzottak.
– És most egy igen nagy szivességet fogok kérni a jó Harkai bátyámtól. Csak ezzel az irónnal tessék ide jegyezni a becses nevét. Nagy nap előtt állunk, választás előtt. Össze kell fognunk, hogy a párt diadalmaskodhassék. Át kell menni minden jelöltünknek. Azután jő a követválasztás – az lesz az én napom.
Hát mit csinálhatott volna mást Harkai bácsi, mint aláirta azt az irást, a mely igazolta számos aláirásokkal, hogy Hunyadi a legjellemesebb, legfeddhetlenebb, leghazafiasabb emberek egyike a kún földön, büszkesége Nagy-Kakasdnak. Mindig igaz magyar volt, annak ismerte a város minden rendű polgára és polgárnője, és egyetemlegesen, megbotránkozással visszautasítunk minden oly alacsonyságot, mely Hunyadi Gusztáv jellemére a legcsekélyebb foltot is akarna dobni.
És Márton úr is aláirta, és Harkainé is aláirta, és még a szép, a jó Bella is aláirta. És ha egy kicsit előbb érkezik dr. Márton Sándor úr, hát nem lehetetlen, hogy ő is aláirja.
Hogy mit csináltak Harkai bácsiék, csak akkor vették észre, mikor egy óra mulva a Baranyai testvérek is betoppantak, és vádjaikat a Camera obscurából felolvasták.
Borzasztó dolgok voltak azok.
Rázták is a fejüket az urambátyámék, de már nevök a Hunyadi Schwindler becsületességét erősítő okmány alatt pompázott.
– No Harkai bácsi – vetette oda durva hetykeséggel a szót Baranyai Mihály – legyen rá készen, hogy ebben a városban, de még csak irnok se lesz soha.
– De öcsém! – tette össze kezeit a szerencsétlen öreg ember.
– Vége. Pártunk győz, s akkor Harkai bácsinak el kell esni. Ezt jegyezze meg Márton bácsi is, mert a fiát még borbélynak se teszszük meg. A mit vetettek, csak arassák – arassák, arassák – hadará Mihály úr a szív embere, rettentő dühvel, habozó ajkakkal.
Oda lett az öröm, minden édes méregkeserűre fordult. A reménység csak mint a szakadozott felhő úgy libegett, rongyollott a Harkai ház fölött. Ize, kedvessége ettől fogva mindennek elveszett.
Ilyen kínzó gondok és aggodalmak között jöttek el a választási napok. Nagy, öles, sőt két öles szélességű nemzetiszín zászlók lobogtak a tanácsház, nagy vendéglő, László palota, Hunyadi kastély, Hajkó, Ugodi, Sebestyén, Bakos, Hayermayer, Baranyai, Stuckmandli, Bokodi és annyi meg annyi igaz hazafi házain; és száz meg száz apró zászlócska lengette röpkedő szárnyát a kisebb hajlékok tetején. Muzsika szólott mindenütt; emberek jártak-keltek kurjongatva, éljenezve az utczákon, tele üvegekkel, kokárdákkal, vörös és zöld tollakkal, itt-ott fehér tollakkal is. Minden beteg, minden haldokló kivitette ágyát az udvarra, hogy lásson még egyszer szép világot, a milyen régentén volt; minden szív elfelejtette haragját, bánatát, csak arra gondolt, hogy ő is a piaczon legyen és válaszszon, vagy lássa, kit ér a szerencse. Hogy várta ezt a szép időt Harkai bácsi 1849-től fogva, hányszor imádkozott, hogy hozza már az isten; hogy engedje meg, csak addig éljen, míg egyet a szíve mélyéből kiálthat, hogy éljen a magyar!
Most itt van. És nem tud neki örülni.
Ma a követet választjuk.
Két jelölt van: Baranyai József és Hunyadi Gusztáv.
Van, az igaz még egy harmadik is, a vén hetven esztendős Ugodi Sándor – de azt csak egy-két ember akarja.
Megindult a választás. Délelőtt 9 óra.
Tódul a nép.
A nagypiaczon emberek sorakoznak, ember ember hátán. Egy asztalon ott áll Csikvári József a hasas doktor, pápaszemmel, nyirott szakállal, piros, kövér arczczal, erős, érczes hanggal, mely messzebb terjed, mint a nagy harang – és beszél.
Mellette állanak a Baranyaiak, Hayermayerek, Stuckmandlik, Wolfok, Rundok, Rándok, Bakosok, Szathmáriak, Zalaiak, Balások, Dicsők – és sokan, sokan, vörös tollas magyar kalappal és rettentő fokosokkal.
– Schwindler – kezdi Csikváry József úr.
– Le vele, le Schwindlerrel, itt az igaz hazafi, éljen Baranyai József, a mi követünk.
Csikvári úr tele torokkal mond el rettentő bűnöket Schwindlerről, és még telibb torokkal adják tovább rettentőbbekké növelve.
A Hajkó portán a Baranyai élettörténetét éneklik.
Verekedés, ablaktörés, ordítás, nyögés, sikoltozás tölti be a levegőt.
Délután hat órakor egy hosszú, fekete szakállú ember jelenik meg a tanácsház erkélyén és lekiáltja, hogy: szavazott képviselőre 1875 egyén. Ebből kapott Ugodi Sándor 1063 votumot.
– Éljen! éljen! éljen! – hangzik az egetverő kiáltás.
– Hunyadi Gusztáv.
– Schwindler, Schwindler – –
Folytatja a fekete szakállú ember:
– 512 votumot, és Baranyai József kapott 300-at. E szerint Nagy-Kakasd országos képviselője – –
– Éljen Ugodi! éljen – –

– Éljen Ugodi, éljen…
– Ugodi Sándor, – kinek is még a mai napon egy bizottság át fogja adni a megválasztatásról szóló jegyzőkönyvi kivonatot.
László Károly úr, ki épen a nagy piaczon sétálgatott díszes magyar öltözetében, és szakadozó sóhajtásokkal és hulló verejtékkel leste vejének megválasztatását – mintha valami éretlen napszámos rettenetesen pofon ütötte volna a multheti dolgokért – majdnem szaladva, de igen kimerülten kanyarodott be egy kis utczába.
Sietett leánya felé, pedig nem igen volt miért.
– Megbukott az urad – dobta oda a szót leányának.
Vilma mosolygott.
– Majd nevethetsz még. Ha hozzá mentél erőnek erejével, hát csak mulass leányom. Én Márton Sándort akartam. Most nem a te uradat gyalázták volna. Ugyan hallhattál volna szépeket! De meg is bukott.
László úr a jelentés után eltünt.
Kiment a pusztájára.
Alig alkonyodott – piros fény áradt a piaczról a szomszéd házak és utczák felé.
Temérdek fáklya füstje, lobogása!
Elől a banda, utána a diadalmas Ugodi párt; a Baranyai és Hunyadi párt is odacsapódva mint kisebb vizek a főmederbe, a természet örök szép rendje szerint.
A Rákóczi induló hatalmas hullámain rengett odább az óriási közönség mind ünnepélyesebben, lelkesedettebben.
Csikvári úr volt a szónok, mert ő csak orvostársát akarta megbuktatni.
Baranyai József a főbiró lesz. Azért békeség.
De ott megy Baranyai József is testvéreivel, pártja fejeivel, a vén igaz kún tiszteletére.
– Éljen! éljen! – reszketteti meg a levegőt, a szívek mélyéből kitörő kiáltás, – éljen Ugodi Sándor képviselő! lássuk, lássuk!
Ott áll a vén ősz ember a kapu előtt egy kövön.
Ősz fürteit lengeti a szél, könyektől borított arczát beragyogja a fáklyafény; mellette áll leánya, a kit egyszer Kossuthért megvesszőzött a német. Úgy mosolyog, mint egy szent – és reszketve omlik apja vállaira.
Lobogjon a fáklya – oh mégis higyjen a szív!
VII. (Az első nap.)

Az élénk, mozgékony, derült, munkálkodó, tervező embert, ki jól ett, jól itt; ha úgy került, nagyokat nevetett; szépen, mindig csinnal izléssel öltözködött, és legcsekélyebb mértékben sem árulta el, hogy bent, bent, szíve rejtekén mi lakhatik, öröm-e, vagy bánat; boldogság-e, vagy pokol; megelégedés-e, vagy szégyen: Vilma soha sem vette észre. Tőle járhatott, építhetett, gyülésezhetett, társaságot fogadhatott, szórhatta a pénzt, vagy csinálhatta az adósságot, kelhetett korán, vagy fekhetett későn – annyiba se vette, mint a legutolsó szolgát, vagy cselédnőt a háznál.
Az ő szíve rég bezáródott az örömek előtt. Férjét, kivel csak megesküdt: utálta, s ha kellett vele találkoznia egy asztalnál; vagy vendégek jelenlétében egy teremben; vagy utaznia kellett valamely szomszéd birtokoshoz; vagy ha csak a templomba mentek együtt: ritkán szólott hozzá csak egy szót is.
Ezt az állapotot rendkívüli ügyességgel tudta tűrni Schwindler, később Hunyadi úr. Hamar belátta, hogy olyan nővel áll szemközt, a kitől követelnie semmit sem lehet, ha mindent nem akar koczkáztatni. Tartózkodott, annak még csak az árnyékától is, hogy köztük hevesebb jelenetek találjanak kitörni. Jó távol helyezték el egymástól lakosztályaikat. A cselédség ezt észre is vette és titkolódzva suttogott, fecsegett, de a báró belső legénye előadása után abban állapodott és nyugodott meg, hogy a grófok és bárók egytől-egyig mind ilyen életet folytatnak. Náluk az a törvény; azt látják apjuknál, anyjuknál, s az a szép.
A ki legkevésbé tudott belenyugodni e különösségbe, az Amely néni volt, született László.
Ő sokszor tett egy-egy kétértelmű megjegyzést a házasfelek jelenlétében, a mennyire ezt egy erényes özvegy helyzete megengedte – illő határok között; de választ soha sem kapott. A báró rögtön valami tréfás történetkét beszélt el utazásaiból, s úgy tett, mintha a kedélyes czélzást észre se vette volna, a báróné meg hidegen fordította félre sápadt, merev arczát.
Más ifjú boldog házasoknál ezek a csacsogások, csipdelődzések adják meg az első évek édes örömét, soha el nem feledhető kedvességeit: itt e fényes, fejedelmileg butorozott termekben oly hidegen sivár egyhangúsággal folyt az élet.
A mit a jó Amely néni soha se hitt volna, hogy lehessen élő lény, a ki egy bárói kastélyban rosszul érezze magát: most, – de csak szomorúbb, egészen elkedvetlenedett óráiban – megvallotta otthon tükrének, kedves virágainak, hogy ő sokkal boldogabb volt az ő egyszerű, nagycsizmás, köhögős, pipás, örökké szelíden mosolygó Németh Józsefjével, mint ez a Vilma a bárójával.
De hát mi ez?
Csak egy lépést közelített a titokhoz: s Vilma a legmogorvábban utasította vissza.
– Amely néni, ha nincs egyéb dolga, mint ilyen ügyetlenségeket kérdezni, akkor nagyon sajnálom.
– De ne sajnálj – tört ki a jó néni.
– Hát nevetem.
– És ne is nevess, – lábbadtak könyekbe a jó néni szürke szemei, – mert, mert – én a te dolgodat Vilma – –
Vilma ilyenkor mindig fölkelt s ott hagyta nénjét.
Némethné, született László Amely, ilyenkor hetekre elvonult, mély, keserű haragot tartott, és új végrendeleti vázlatokat jegyezgetett búskomorságában.
Magához hivatta Gusztit.
– Guszti, hát mi ez? – kérdé kegyetlenül felvont szemöldökkel.
Guszti a legforróbb csókot lehelte Amely kezére, homlokára, sőt hervadt, de újabb tavaszokat váró fakó ajkaira, és félig tréfásan, félig komolyan mondta:
– Semmit se kérdezz édes jó Amelym, én nagyon, nagyon boldog vagyok.
– De – szólt enyhültebben, a szeretet és hódolat jelei által teljesen kiengeszteltetve – mégis?
– Tehát mégis, és ha százszor mégis, legszebb és legjobb drága Amelym, míg Vilma elégedett és boldog lesz: egyetlen szócskát sem szólhatok.
– Értsen benneteket, a ki akar, én nem értelek.
Igy végződtek a jó Amely néni töprengései.
Kínosabb, óh sokkal kínosabb volt a szegény anya helyzete.
Mely édes anya az, a ki mindennap azért ne sietne leányához, hogy ama legédesebb titkot ő, ő az anya, az új asszony anyja tudja meg legelőször, és hogy ő, a nagyanya boruljon le a mindenható jó isten előtt, kérve, hogy azt a szegény teremtést segítse meg?
Mely édes anya az, a ki bár még semmit se tud, mégis oly biztosan ne örvendene, mintha már egy tündöklő szép angyal mosolygását látná? Már fogja is a rózsás kezecskéit, nézi is a fényes, ragyogó szemeit, csókolja is a piczi, piczi kis cseresznye ajkait, és rebegi is azt a minden imádságok legszebbikét, melyre templommá változik a ház, és mennyországgá a föld.
László Károlyné mindennap növekedő gonddal és szeretettel ment leányához; még a legcsekélyebb széltől is óvta, s úgy vigyázott reá, nehogy valami erősebb, nehezebb tárgyat emelni próbáljon. Látva a sok szép csecsebecsét a díszes hálóteremben, társalgóban, vendégszobákban, verandán, még a hosszú üveges csarnokban is; látva azt a szép rendet, a mit ő Nagy-Kakasdon soha sem látott a legjobb gazdasszonyoknál sem; látva a báró szobájában a sok könyvet, fényes vadászfegyvereket, és főkép azt a sok sok ágú szarvasagancsot – mely, uram teremtőm, mekkora derék egy állat lehetett! – elgondolta, hogy mily szép egy báró és báróné élete.
A báró mily előzékeny, figyelmes, a világért nem venne addig egyetlen ételből is, a míg Vilma egy kicsit bár ki nem vesz, holott az ő férje épen mindig a legszebb darabokat emelte ki, úgy a sültekből, mint a tésztásokból, és soha sem törődött azzal, hogy ő, a feleség, mit szól arra, hogy a májat és zuzzát soha sem tudja megkapni; a báró hogy ügyel, hogy este Vilma valahogy meg ne fázzék; ha a verandába ültek, hozza a nagy kendőt; ha a kertbe mennek, hozza a nagy szalmakalapot; ha utaznak valamerre, maga a báró viszi a skatulákat, mindent-mindent, a mire egy nagyuri nőnek szüksége lehet és van is.
Bezzeg az ő férje ugyan sokat törődött is azzal, hogy hol éri a czug, pedig ő épen igen hüléses fogú volt; Károlynak csak a pipájára volt gondja, meg a dohányára, meg arra, hogy a pénz mindig az ő belső zsebjében álljon. Fúhatott a szél, eshetett az eső, Károlynak csak nem jutott azért eszébe, hogy itt van egy fiatal nő, megfázhatik, megázhatik, meghülhet és meg is halhat. Károlynak isten tudná, hol járt az esze.
Ilyenkor a jó asszony, mint minden ilyen mellőzött, szerencsétlen sorsú asszony, egy hosszút sóhajtott, és ha tudott volna, hát sirt is volna. Mert a tárgy megérdemelte.
Vilmáéknál, a báróéknál, a bárónál, a bárónénál, oh mi máskép van minden.
Nem győzte eléggé áldani a sorsot, hogy a dolog ily igazán jól ütött ki. Pedig ki hitte volna? Ez a leány hogy szerette azt a Márton Sándort, hogy élt halt érte, hogy siratta száma nélkül való órákon, még akkor is, mikor már a báróval el volt jegyezve – és ehol, most hogy meg van nyugodva. De nem is lehet csodálni. És a jó asszony lábujjhegyen végig döczögött az egymásba nyiló szép, tündöklő szobákon, itt-ott meg nem állhatva, hogy egy-egy fényes asztalt jól meg ne törüljön, s egy-egy széket a helyére ne igazítson.
Repesett a lelke örömében. S ugyan vajjon melyik anyáé nem repesne?
De ezek a szép idők igen hamar búra fordultak.
Vilma mind hallgatagabb lett, evett is, nem is; ott lehettek a drága sültek, a gyermekkori kedves tésztái: csak feléjök se fordult.
Oh hogy búsult ilyenkor a jó anya, kinek egyszerű, becsületes esze nem tudott furfangokon járni, ki csak azt tudta, a mit látott, és a ki mindig teljes világ életében irtózott a gondolkozástól, mivel egyszer régen, régen egy asszony, a ki elvesztette egyetlen gyermekét: megtébolyodott volt a családjukban, és ő azt hitte, valahonnan, hogy a második áldozat a családjukból alkalmasint ő lesz: oh hogy búsult most, hogy Vilma sápad, hervad, öregszik, őszül és mégis csak egyetlen egy szót is nem mond soha, hogy mije fáj, mi érhette, hol hült meg, mit ehetett, ki igézhette meg.
Míg végre egy napon, mikor ilyesmire nem is gondolt, megtudta a szörnyűséges valót, hogy igen anyám – én most is leány vagyok, megesküdtem ugyan a férjemmel, de nekem mégis nincs férjem. És hogy ha édes anyám szeret: hát hagyja el, és erről engem ne kérdezzen soha.
Uram, szentséges teremtőm! – csapta össze ekkor a szegény anya a kezeit, – hát mi ez? Van ilyen dolog a világon? történhetett még ilyen valaha?
Elvonult és úgy sirt, hogy úgy még sohasem. Egyre sóhajtotta, kiabálta, nyögte, majd sikoltotta:
– Oh jaj leányom! egyetlen gyermekem, megöltünk, porrá tettünk! Meggyilkolt az apád, ehol van!
De ezt, természetes, hogy nem merte mondani senkinek.
Vége volt minden örömnek, boldogságnak. Úgy nézett ezután a fényes bárói kastély minden ékességeire, mintha azok valamely koporsó czifraságai lettek volna. És a ki soha, soha, csak egy rövid napig is nem tudott utálni, gyűlölni, megvetni senkit: most egész felháborodással, haragjának, megvetésének egész rettentő keserűségével nézett a báró-vőre, a méltóságosra, a finom, előzékeny, figyelmes fiamuramra, és szerette volna egy húsvágó bárddal azt a vékony keszeg fejét ketté hasítani, a mért az ő egyetlen leányát ilyen szerencsétlenné tette.
De mit csináljon, mit kezdjen, mikor az a szerencsétlen leány egy szót sem szól. Mit mondjon Károlynak? hogy mondja?
És isten, a ki mindig közel van szabadításával a benne bizókhoz: ime ekkor hozta a követválasztást, a mely minden bánatnak, keserűségnek a forrását mintha egy erős tenyérrel egyszerre lenyomta volna.
A mint hogy valójában le is nyomta.
A László és Hunyadi családban és még a jó Amely néni kisded családjában is kezdtek kiszélesedni az orczák az örömtől, az egészen új dologtól. Még követ sohasem volt sem a László, sem a Németh, sem a Lászlóné családjából. Pedig a követ volt örökké az első ember a városban. Előtte hajolt meg a szenátus, az egyház, az iskola, a nagy mesteremberség – és a piacz. A követ, a követ – oh az nagy úr volt. És most Hunyadi Gusztáv lesz a követ.
László Károly úr, a kevély, fukar, mindenkit lenéző nagy úr most mindenkivel kezdett szóba állni; a vastag Zavaros pékkel, a ki fő-főkortes volt; a téglaégető Fülöp Györgygyel, a kit egyszer a szabad, gyalázatos szájáért elcsukatott; a vén Harkaival, a ki nevetve, mosolyogva ment az utczán, mert érezte, hogy ehol megjött az ő világa, és az soha többet nem fog változni, mert nem engedik azt az egek; a kosárkötő pipás Mártonnal, a ki olyan büszke volt arra a felcser fiára, a ki csak egy borbély az ő fődoktor méltóságos vejéhez képest; beszélt mindenkivel, hízelgett mindenkinek, és krajczárokat hordott a templomba, és megállt kijövet a tornáczban, hol a koldusok sorban állva várták a kegyesebb istenfélőket, és számos krajczárokat elosztogatott, hogy az öreg pap meg nem állhatta, hogy ott helytt mindjárt a koldusok előtt gyönyörűen el ne áldja a jó sziveért.
Vilma is, a leendő követné, mintha letette volna egy kissé bánata, boldogtalansága, fekete fátyolát.
Az a tisztelet, hódolat a legmagyarabb érzésű régi jó családok részéről férje iránt: tagadhatlan hatással volt szivére.
Ugyanekkor megtudta, hogy Márton Sándor eljegyezte Bellát, és már szeptember 14-én meg is lesz az eskövőjük.
Tehát ő hiába volt hű, hiába fogadta és tartotta meg, hogy örökké csak Sándort fogja szeretni – és senki mást a világon!
Ime a hűtelen, mégis csak megmutatta, hogy rossz, csalárd szivű volt mindig, hogy sohasem őt, hanem Bellát szerette!
– Szeresse, hát legyen vele boldog!
Ezzel azt gondolta a szegény, boldogtalan asszony, hogy eldobott mindent, a mi eddig kötötte, gyötörte, az élethez, a jövőhöz, egy szebb, boldogabb világhoz csatolva: hogy isten sem akarta, hogy valaha még egymáséi legyenek!
Óh ki irhatná le egy hű, egy erős, egy daczos, egy kevély, egy kétségbeesett, egy eszét vesztett nő őrjöngéseit? ki rajzolhatná le azokat a kínos, rettenetes éjszakákat, mikor egy nő elvesztve mindent, a miért tűrt, szenvedett, megalázta magát, egészen a szégyenig – tépi, szaggatja keblét, haját, orczáit és nyögésével, zokogásával tölti be a szótalan, szomorú éjjelt; hogy maga az isten is bánatba merül, elhagyja a zavartalan örömök hajlékát, leszáll az égből, és oda megy egy méltatlanul szenvedő, egy jobb sorsra méltó szegény asszony ablakába; és sir, az a nagy, jóságos isten sir, hogy semmit sem tehet ott, a hol már egy férfi kimondta a visszavonhatatlan szót, egy hű, egy nemes, egy igaz férfi, a kinek kezei tisztábbak a mocsoktalan hónál.
Óh az a nagy, felséges isten milyen szomorú volt: milyen könyek fénylettek a szemeiben! hogy a végetlen világosságra egyszerre oda fordult a szegény asszony, térdre vetette magát és imádkozva susogta halkan, harag és gyűlölet nélkül, óh édes, jó istenem, bocsáss meg, tudom, hogy hibát követtem el, makacs voltam, magam dobtam el a szerencsémet: meggyőzöm magamat! és nem keserítelek többé mindenható Atyám!
Óh ki, óh ki tudna leirni egy ilyen éjjelt!
Vilma egy ilyen rettenetes éjszaka után megvigasztalódva kelt föl, mint a beteg virág, melyet egy meleg, harmatos májusi hajnal egészen meggyógyított. Fölemelte gyötrött, fáradt fejét és nézett sokáig oda, arra a helyre, a hol – rebegé.
– Óh uram, ne büntess, mintha tégedet láttalak volna!
És mint a nagy betegségek után szokta tenni a lábbadozó, oda ment a tükörhöz, a régi módon megfésülte őszülő haját, felöltözködött, elővette imádságos könyvét, és kérte, hogy hozzák fel az ő reggelijét – mert éhes.
Megváltozott!
Férje, a bukott ember, ott feküdt betegen a szobájában, senkitől sem háborgatva és nem látogatva – mert a bukottakkal, mint a döglődő kutyákkal nem szokás törődni.
Sohasem tette meg – átment a szűk folyosón a férje lakosztályába.
A néhány nap alatt éveket öregedett ember görcsös rángatódzások között ott nyöszörgött az ágyon, a fal felé fordulva.
– Méltóságos úr – a nagyságos asszony – figyelmezteté a beteget az inas.
– Mit akar? – sziszegé a főorvos úr.
– Itt vagyok – szólt a feleség.
Hunyadi Gusztáv kifelé fordult, s ijedten rejtette arczát tenyerébe, mert ősz bajusza még nem volt befestve, és vendégfogai még nem voltak visszahelyeztetve.
– Ah! – sikoltott.
– Nagyon rosszul vagy? – kérdé őszinte részvéttel a feleség, megfogva férje hideg kezeit.
Hunyadi úr mielőtt felelt volna, felhasználta a kedvező alkalmat, a míg neje felé hajolt, hogy intsen az inasnak: tegye el a fogakat, a parókát, a festéket, s mind azt, a mi e czikkek kiegészítő részét képezte.
Oly jól esett a beteg embernek, hogy ő nagysága elől szerencsésen mindent eltakaríttatott. Most már csak az volt hátra, hogy felette megszürkült és meggyérült kis eredeti haját is betakarhatná valahogy a vánkossal.
Az által, hogy egy ügyes mozdulattal beljebb ásta fejét a vánkosokba, azt hitte, hogy ezen a kényes műveleten is eredménynyel átesett.
Átestél valóban dr. Schwindler Hunyadi Gusztáv bukott képviselő úr. Óh mosolyogj, mosolyogj, mintha a szádban volnának a hegyes fehér fogaid; forgasd a ránczos héjú, törött fényű zavaros szemeidet, hazudd el, hogy csak egy törmelék rom vagy és hidd el, hogy a gazemberek virágzási kora soha sem végződik be.
Nem, mert igazán, hogy nem végződik be soha.
A szegény fiatal asszony, kinek majd kilencz éves házassági szövetség alatt ez volt első gyönyörteljes látogatása férjénél, fagyos borzongást érzett tagjaiban s alig birt erőt venni magán, hogy el ne szökjék s mély undorral ott ne hagyja e hitvány férget.
Nem hagyhatta ott. Ő most remegő szép hosszúkás fehér ujját arra az eddig ösmeretlen könyv első betűjére tette, mely a boldog házasok arany szegélyű bibliája.
Ő is boldog akart lenni s egy hideg köny hullott ki sötét szeméből.
Hunyadi úr e könyet nagyon okosan a maga javára írta s zárt ajkaival nevetett, hogy egy kis betegséggel hogy megkönyeztette ezt az érzéketlen kevély asszonyt.
– Oh kérem, – nyöszörgött Hunyadi úr ábrándos, ég felé emelt tekintettel, – akár mekkora bajom lett volna – e részvét, e becses, e soha meg nem hálálható – dadogott – és a nélkül, hogy akarta volna, remegtek a bezárt ajkai.
– Melyik doktort hivassam? – kérdé Vilma báróné.
– Ha akarnád – talán Márton Sándor urat. – –
Gyöngédség akart-e lenni az óhajtás, vagy a gyanúnak, féltékenységnek legélesebb kifejezése: a méltóságos asszony most nem kereste, hanem azonnal meghagyta az inasnak, hogy menjen dr. Márton Sándor úrért.
Néhány perczig maradt még ott gyötrelmes helyzetében a feleség s távozott.
Az első betűn átment.
Kemény, makacs szívvel parancsolta magának, hogy boldog legyen, vagy legalább ne vegye észre soha senki, hogy bent, e díszes kastélyban mily kétségbeejtő élet foly.
Nem, nem fog többet szomorkodni soha. Meg fogja látni a világ, hogy a kevély László Vilmán nincs miért sajnálkozni, mert ő igazán szerencsés és boldog asszony, a milyen csak egy nagyúri dáma lehet.
Nem telt belé egy kis óra, s László Károlyné és Némethné, született László Amely, sőt László Károly úr is megtudta a nagyon-nagyon örvendetes változást.
Az anya, a jó László Károlyné szeretettel ölelte át meghervadt, de most mosolygó arczú leányát, s azokkal a nagy-nagy anyai könyekkel, melyek a világon mindennél jobban kifejezik az örömöt, a reményt, a boldogságot, susogta:
– Úgy-úgy, édes jó gyermekem, mert majd meglátod, így áld meg benneteket az isten.
– Ah ez szép, – rohant be egy csomó rizsporral, festékkel, vendéghajjal és magyar zsinórral Amely néni, – nekem semmit se szóltok.
S olyan ölelést, szorongatást, csókolódzást vitt véghez e boldog nagynéni, hogy ez a legnagyobb boldogságot is csak emelhette volna. Suttogott, locsogott, fecsegett, bizalmaskodott, oktatásokat adott, igen jó – bár ő soha sem használhatta – gyakorlati utasításokat – s rögtön azon volt, hogy most már az egész házat máskép kellene rendezni. Erőnek erejével bevitte a bárónét (mert sokszor mégis csak így hivták) egy kis oldalszobába, ott magukra zárta az ajtót s forró csókok után egy könyvet mutatott, melyet, mint mondá, rég megvett már – és keresztül tanult Vilma kedveért.
– Te édes Vilma, – kezdé egész elpirulással, – ezt most már reggelenkint olvasgatnod kell. Németül van, de ha nem értenéd jól, én megmagyarázom. Lásd csak: «Kinder-Diätetik, oder naturgemässe Pflege des Kindes in dem ersten Lebensjahre, von Alois Bednar – Wien, 1857.»
– Ah édes néni, – szólt nem egészen haraggal most a doktorné, de mégis nevetve, – maguk igazán egy bolondot akarnának belőlem csinálni.
Kinyitotta a bezárt ajtót s nehány vidám szökéssel a verandán termett.
Ebédre megérkezett László Károly úr is. És pedig valami szokatlan gyöngédséggel, és rideg kövér arczáról is leolvasható családi örömmel s ő csak annyit tudott, hogy a házas felek között igen szép viszony fejlődött ki.
Gusztáv is megjelent az asztalnál, kisimítva, festve, göndörítve, fekete, fényes fürtökkel, fehér fogakkal, s mélyen alázatos hódoló tekintettel. Neje mellett ült, s minden fogás étel között számtalanszor megcsókolta az eddig mindig elvont, de most oda engedett szép fehér vékony kezeket.
Az anya édesen nézte, az apa is figyelmesen nézte, és Amely néni hosszú kezeivel tapsolt, tapsolt, hogy hullottak a nagy fényes gyöngyöző könyei.
VIII. (Mindenik a maga útján.)

Veszeli Jóska, a szegény lótófutó titkár, ki a bús napokban mindig a magyarokkal vigasztalta magát, hogy megállj német, mert fordul még a koczka s egy kis vaczok nekem is kerül, épen már azon a ponton volt, hogy bekerül a tanácshoz aljegyzőnek, vagy levéltárnoknak, s nem bánja, hát családot alapít: ehol megint várhat. A főúr megbukott.
Quid tunc?
A szegény emberrel ki törődnék! Híven szolgált… hát miért szolgált? nem lopott… és ugyan miért nem lopott? hány előkelő ember lop, csal, gyalázatoskodik, s ha szerencsésen cselekedte: még meg is süvegeli érte a világ.
Veszeli Jóska Hunyadi úrtól egy késő estve ilyenforma levelet kapott: Reménylem nem tartozunk egymásnak. Ön a közelebbi napokban igen hasznavehetlen embernek bizonyult. Bukásom nagy részét az ön ügyetlenségének tulajdonítom. Sehol sem védett, csak hallgatott, holott qui tacet, consentire videtur. Éveken keresztül mellettem élt: a mit szerzett – éljen vele. A takarékpénztárnál a szolgai és minden állomás be van már töltve. Épen semmit sem tehetek önért. De egy tanácsot mégis: ha kiált, nagyobbat kiáltson; ha ugrik, nagyobbat ugorjék. Éljen jól stb, stb. dr. Hunyadi.
És mit csinált erre a szegény bolond Veszeli Jóska?
Te barátom, vagy igen tisztelt uram – ön sohasem volt szegény ember, nem áldozta fel édes jó reménység fejében éveit, talán egész épebb férfikorát egy tisztelt, nagyrabecsült egyéniség, méltóság feltétlen szolgálatára; nem tudja mi az: ragaszkodni valakihez és bízni benne, mint a gyermek apjában – és egyszerre érezni, hogy mikor már épen itt a fizetés, édes megjutalmaztatás ideje: akkor kilöketünk, pofon csapatunk és odább kergettetünk és megnyittatik számunkra az út föl is, alá is.
Nem tudja mi az: így lenni, mint az ujjam!
Nem tudja mi az: annyiba vétetni, mint a lyukas rosta vagy a törött korsó.
Én láttam, mit csinált erre Veszeli Jóska. Kiment a temetőbe – és haza jött; elment a templomba – és haza jött; elment a korcsmába és onnan is hazakerült; kiment a piaczra és ott se találta meg, a mit keresett; kiment az országútra, ama fűzfákig, a hol egyszer ezelőtt mintegy kilencz esztendővel leugrott a postaszekérről, a bizonyos kenyér elől – és megindult, hogy ha van isten: hát akkor az igaz, egyenes, becsületes embert nem hagyja el. Neki számadása van! Hohó, számadása!
Bemerült abba a nagy, mélységes ködbe – melynek sötétsége, gomolygása – épen a legjobb sátor.
Egy Veszeli Józseffel Nagy-Kakasdon kevesebb – hát mi az?
Harkai bácsi!
Ah, Harkai bácsiéknál nagyon jól állunk.
Nem kapott hivatalt, úgy-e, hogy nem kapott?
De egy hetven esztendős ember ugyan hogy is gondolhatná, hogy erőteljes, kemény könyökű, nagy étvágyú fiatal emberek meghátráljanak egy vén ember előtt?
De még jó, hogy nem kapott. Most hogy győzné a temérdek munkát? Mert az a szokás, hogy a fiatalabbak járjanak, keljenek, gyűlésezzenek, korcsmában, kávéházakban, sétányokon, hangversenyeken, bálokban, választásokon megjelenjenek, s a felhalmozódott munkát az öregek végezzék.
Oh mennyi most a munka, igazán temérdek.
A polgármester megszidná, a főispán felfüggesztené: és egy tisztes öreg ember nem tudja már elbirni a szégyent. És Harkai úr egy kicsit büszke ember is hozzá. Erre oktatták Seneca, Virgil, Horac, Cicero és Phædrus. Ilyen társaságban – ah nem lehet önérzet nélkül az ember.
Csöndesen rálép, csak úgy halkan, lábujjhegyen a régi ösvényre és kis kölcsönöket eszközöl, kis üzleteket köt, a régi ösmerősökkel és a hozzájuk szerzett újakkal – addig, míg Ő – egyszer igazán megérkezik és minden hű embernek elégtételt szerez.
Azonban ezt most már inkább csak mellékesen űzi, hogy ő is betöltse hivatását itt a földön, mert dr. Márton Sándor és Harkai Bella szeptember 14-ike óta csakugyan férj és feleség.
De hát ez oly röviden ment? a lapok nem is hozták?
Nem ment az ifjú pár fürdőre vagy falura, vagy legalább Pestre vagy Bécsbe? A lapok nem is hozták?
Nem lehetett.
Márton urat most csakugyan megválasztották kórházi főorvosnak s ő betegeit előbbre helyezte minden nászünnepélynél.
Márton Sándor nagyon prózai emberré lett, különben hogy ilyen lesz: már akkor elárulta, mikor első mátkájának a szép diplomájával tudott és akart csak kedveskedni.
– Mi? hát az öregek mind együtt laknak? – állítja meg Mari nénit a Hajagos asztalosné épen a szabóköz sarkán, a hogy az ember a Vidák Jánosék házánál befelé fordulna. – Hány font húst visz? szép kis hús, tarja. Velőt is, velőt is?
Még az kellene. A vén ténsúrék csak vacsorára állítanak be minden istenadta estve. Másfél font. Fél ezzel a velővel levesnek, egy font pecsenyének. De vihetnék most lelkem Vidákné négy, de öt fontot is, ha a drága gazdag leányt, a László Károly egyetlen szép gazdag leányát a doktor apja miatt el nem szalajtjuk.
– És ugyan úgy szalajtották volna el? Mennyi volt ott az alma, körtve, szilva csak most is a nagy kertben. Hiszen csak a sok jó gyümölcs megérdemelte volna, hogy ki ne ereszszék a kezükből a szerencsét.
– De lelkem Vidákné, szegény leányt venni el olyan drága embernek, mint a doktor? De olyan bolond, hogy a felesége kedvéért, azért a kis heptikás kahicsáló, fonnyadt asszonyért még az udvart is kiseperné talán. Hogy csókolja, hogy eszi a kezeit, hogy lesi a kedvét, hogy hordaná a tenyerén, pedig semmit az ég alatt nem hozott a házhoz, mint egy varró masinát. Még az árigtumját is mind a doktor vette, csináltatta.
– De jólelkű az asszony?
– Fösvény, czudar egy fösvény teremtés, még a kőből is zsírt olvasztana. Ha nem én neveltem volna fel a doktort: ma ott hagynám őket! Gyűszűvel mérné tán a lisztet – olyan asszony. Látszik, milyen kamarához volt szokva. Bezzeg élnénk most Vidákné lelkem, ha betehettük volna lábunkat a nagy László portára. Ott a sok bárány, a sok malacz, a tenger majorság; milyen lovak, tehenek – tarka tehenek. Hallottam a szamaras Örzsitől, hogy hatvan-hetven itczét is fejnek egy nap.
– Hát a doktoréknál?
– Nálunk? hacsak azt a két kapubálványt meg nem fejjük. Itt, Vidákné lelkem, mindent úgy veszünk, krajczárokon. S mégis nem fogy a csodám, hogy szereti a szegény, ártatlan, lecsalt doktor azt a kis szöszke asszonyt. Hanem megyek – a vén pipás ott pipál az ajtóban – –
Méltóságos Hunyadi úr is pipált, de a legdrágább dohányokból.
Hunyadi úr napja most jött csak fel.
Most kezdődött csak számára az igazi élet.
Kaczagta a feleségét, dehogy nem! majd kilencz esztendeig eltűri azt egy önérzetes férj, hogy a felesége számba se vegye. Ne vegyen, csak járja a báróné a bolondját – a ki utóljára kaczag, az kaczag – mondogatta dühében, szégyenében Hunyadi Schwindler úr az első mézeshetek, hónapok és évek alatt.
Lakott a faragó-utczában, messze-messze a kertészkert körül, egy özvegy ruhafestőné, s annak egy olyan szép, magas, karcsú, barna leánya, hogy szebb nem volt az egész Kúnságon.
Föltette magában Schwindler úr, hogy jót cselekszik, s annak a szegény özvegy asszonynak javít a sorsán.
Egyék fehér kenyeret; lakjék festett szobában; üljön töltött székre, kanapéra, egyék ezüst kanállal, ezüst késsel; járjon télen rókatorkos bundában, nyáron jóféle selyemben, őszön posztóban. A festés rosszul megy, fel kell vele hagyni, merőben felhagyni. Csak éljenek csöndesen, gondoskodik ő róluk. Nem szabad, hogy valamiben szükséget lássanak. Veszeli úr ide hozta a legszebb gyümölcsöt, ide hozatta az első friss salátát, fáin zöldséget, a gyönge bárányhoz, a pirított malaczhoz.
Hunyadi Schwindler úr itt élte át azokat a napokat, a melyekben bánatos szíve enyhülést, szomorú élete kárpótlást talált.
Farkas Elizke, a festőné szép leánya úgy ki tudta gitározni, hogy mi fáj egy szerencsétlen méltóságos úr szívének, úgy el tudta találni, hogy mivel lehetne jókedvre hozni azt az áldott, nagylelkű urat, hogy a főorvos úr vérző sebei, a báró bánatos sóhajtásai a legszebben elenyésztek.
De gitár nem is pöngött még oly szépen, mint a gyönyörű, deli termetű, piros arczú, hosszú, fekete szemöldökű, karcsú derekú, széles vállú, mosolygó ajkú, mindig vidám, nótára örökké kész Farkas Elizke buta körmű, rövid vastag ujjai alatt.
Farkas néni kiült a konyhaajtó elé, ott sirdogált örömében a szép muzsikaszó alatt, a míg odabent a kanapén Elizke dalolt a méltóságos úr vigasztalására.
A báróné otthon sorvasztotta magát, siratta az ifjúkori kedves szeretőjét – hát nem bűn ez? Kerülte a férjét, a kit utált, s még egy asztalnál sem akart vele ülni – hát nem vétek ez? várta a napokat, a mikor valaki meghal, ő vagy más – hát szabad ez? kérte az istent, hogy változtasson ezeken a rettenetes dolgokon – mert nem birja már tovább – hát illő ez? Hát hol a hűség, szeretet, a mit az oltárnál fogadott, hogy szerencsében, szerencsétlenségben, örömben avagy bánatban soha el nem hagyom, vele megelégszem – ő előttem a legszebb, legdrágább, legkedvesebb a világon – és ime!
Hanem talán ki lehet játszani az istent?
Szerencse, valóságos szerencse, hogy Farkasné akkor, mikor a László-leány esküvője történt, még ott lakott a Schwarz pék házában és egy szombat napon Elizke a kövér, gömbölyű, meztelen karjával meszelte a ház előtti sárpadkát – és a méltóságos főorvos úr épen megláthatta.
Ez egyszerű, de a főbb rendű férjuraknál hova-tovább mind jobban bevett és terjedni kezdő szokás, hogy a családi tűzhely mellett egy másik tűzhely után is lássanak – megőrizte Hunyadi úr lelki tulajdonságainak egyensúlyát.
És erre, azt gondolom, hogy oly férfiúnak, ki a társadalomban hivatva van lényeges befolyást gyakorolni az eszmékre és irányokra: nagy szüksége volt mindig.
Mivel van egy-két jó ösmerősöm, gróf, báró, királyi táblabiró, alispán, törvényszéki biró, ügyvéd, falusi földbirtokos és városi háziúr, sőt egy pár régi szerkesztő és főmunkatárs is, ki jó felesége, szép családja, növekedő leányai, és tanulófiai mellett ilyen másodlagos háztartás gondját, nagy hihetőséggel az állam érdekében – végre magára vállalta és kétségkívül szeretné látni, hogy milyen egy ily drága kis minta-otthon csinos, vigasztaló képe: tehát nem bánom a Hunyadi Gusztáv úr enyhe kikötőjét, révpartját, vagy a mint ő nevezi – menedékhelyét leírom.
Most már az özvegy Farkasné nem lakik régi helyén, arra a sarok házacskára sok utcza szögellett, már pedig ha menedéket keresünk, akkor az legyen a város, falu, akár puszta legfélreesőbb zugában, a merre senki sem jár, csak ama szerencsétlen férj, kit első otthonából kiüldöz két goromba szem, vagy két sovány, elfonnyadt kar és behorpadt köhögős mell; elzaklat egy vaskos, elhízott teremtés; elkerget egy pörben, csatázásban kifogyhatatlan hárpia; egy örökös síró, elégedetlen, szerelemféltő asszony; egy közönyös, semmi magasabb iránt nem érdeklődő lélek; egy púpos hátú, de gazdag nő; egy örökké beteges, soha egészen meggyógyulni nem tudó és tán nem is akaró zsarnok feleség; vagy egy hideg, férje kedvére nem is gondoló nagyúri, érzékeny dáma.
Farkasné egészen künn lakik a temető szélén, a muzsikusok és levélhordók utczájában.
Asszony, jóravaló feleség erre nem jár, mit keresne ily piszkos, félreeső helyen.
Ám épen jó hely ez a zaklatott szívnek, a boldogságot kereső, és otthon föl nem találó bús férjnek; kellemes pont a biró úrnak, a gróf úrnak, az az kellemes, háboríttatlan menedék Hunyadi Gusztáv úrnak.
Tele a két utczára nyiló ablak drága délszaki virággal, fűvel, lonczczal, a folyosó oleanderekkel és felfutó hajnalkával. Az előszoba óh mily díszes! Csinos olajnyomatú képek a falon, szép kövér fürdő hajadonok és nők, szivarozó török hölgyek, az ágy fölött egy épen pihenő és várakozó Vénus. Szőnyegek a szobában, széles diván, piros virágú kreton behuzattal, mindenütt virág pohárban, cserépben – az ártatlan örömök képe; egy pár divatlap, a Nefelejts és Családi kör, egy csomó fordított franczia regény és a pohárszéken három-négyféle alakban is úgy Hunyadi Gusztáv úr, mint Elizke – a szolnoki és váradi legjobb fotográf-műhelyekből. – Úgy is vannak, mint igazi házaspárok: átölelve egymást, az örökké tartó hűség érzetével; vannak díszmagyarban, sok zsinórral, sok gombbal; német szalónruhában, mintha templomba készülnének, oly áhítatos képpel; vannak ábrándos, bús kifejezéssel, mintha azt ábrázolnák, hogy mily kegyetlen a sors.
A konyhában vigan pattog a tűz. Az ilyen helyeken mindig a legjobb ebéd és vacsora készül, ha otthon, az első otthonban az utolsó betevő falat is elfogyott volna. Fényes rézedények, és nagy – fehér mázas fazekak mutatják, hogy Elizke jó gazdasszony, megérdemli a sorstól ama kegyet, hogy egy hideg, kevély, más férfit imádó feleséget pótoljon, sőt merőben el is feledtessen.
Ah, milyen szép, ügyes megtermett nő.
Fehér, kövér vastag nyaka mintha faragva volna, oly fényes és oly sima; telt ajkai duzzadtak a gondtalan örömtől, jóléttől és vidámságtól: széles domború vállai, félig, – csak úgy gyengén, igéző pongyolán fedett melle; gömbölyű ép karjai, nagy, világos, ragyogó szemei – ah!
– Ah! ah! – kiált kiterjesztett karokkal, ártatlan mosolylyal, szökve, mint egy könnyű bárányka a friss gyepen – a belépő Hunyadi Gusztáv méltóságos báró úr felé.
Nézni kell a hévteljes, szeretetteljes ölelést, a hű csókot, a ragaszkodásnak e forró jeleit! az engedelmes odaadást, alázat és hálával telt pillantásokat.
– A vén asszony megbékült! – kiáltja örvendező kappan hangján Hunyadi úr.
– Ah!
– Megtért, kicsikém! a szürke megadta magát!
– Ah! – csattog kaczagva Elizke oly benső örömmel.
– Azt hiszem megbolondult, – kaczag diadallal a méltóságos úr.
– Ah! és meghal? – úgy-e meghal? Mikor hal meg – a rossz – –
– Nem, meghalnia most még nem szabad! – emeli fel ujjait a főorvos úr.
– A csúnya! – és nem akar meghalni? Meghalhatna bizony!
– Meg bizony, – szól be egész anyai érzéssel a másodlagos anya a kitárt ajtóból – nem épen örvendve a jelzett kibékülésnek. – És hogy van az a kibékülés? Mi történik az én drága leányommal? Mi aztán itt maradjunk a világ csúfjára? Az én leányom méltóságos úr becsületes – – no hiszen most is az – de a világ! Erre az ártatlan leányra igaz, hogy annyit se tudnak bent a városban, mint a mákszem – de itt bizony méltóságos uram – nem én ettem meg a drága becsületét. Az alispán úr házat vett a kedvesének, pedig az csak egy csizmadia-leány, és meg az alispán úr koldus; a vörös gróf minden portékát, a ki szebb, a szeretőjének hord, pedig az csak egy komédiásné; a törvényszéki biró ezer forintokat ad a német czafat kedvesének, s otthon hét esztendeje, hogy él a familia sovány vendéglői kosztból, a lányok rongyban járnak, az asszony meg van bolondulva – a biró úr mégis oda hordja a kész fizetéseit. Az úgy van. Mert a tiszta szeretet első a világon. Elizke, vedd föl a piros selyemruhádat, áthivatom a frizernét, tedd föl a karpereczeidet, mutasd meg a méltóságos úrnak, hogy milyen az alispánné karperecze, a kit a csizmadia Zsuzsika visel. Eredj, eredj.
– Kedves mama, maga most nagyon rosz launéjában van. Mi ez?
– Már bizony jóban nem is lehetek. Mindjárt nyolcz esztendeje, hogy Elizkém a méltóságos úr kezére került – mutassa meg a méltóságos úr, melyik házat vette meg a számunkra? Bezzeg van a komédiásnénak, az alispánnénak, a birónak, a sánta prókátornénak a disznópiaczon. Béküljön a méltóságos úr a feleségével, de a boldogsága mindig azt mondta, itt van – felesége, igaz szívbeli felesége, az én leányom. A kisebbik Görög Pál házát irassa ránk.
– Még nem lehet, mama.
– Nem, de egy szegény koldús könyvnyomtató oda tudja adni minden fizetését a maczájának, pedig csak egy könyvnyomtató. A felesége otthon semmi, a feleségét otthon üti-veri – úgy megbecsüli a szeretőjét, a János biró hat esztendeje, hogy nem ül egy asztalnál a feleségével a szeretője kedvéért – ez a szív, a kit én is kivántam mindig a méltóságos úrtól – – várj csak, Elizke, maradj még – beszédem van a méltóságos úrral – mutasd meg a gyűrűidet, minők; a méltóságos úr Szolnokon tart, Váradon tart, Pesten tart – úgy-e, sohase mondtuk, pedig tudtuk – oda hordja az aranyakat, az én szegény leányom, mivel mi itt a czigánysorban lakunk, csak az igéreteket kapja.

A faragó utczában.
– Elvégezi mama? Menjek?
– Béküljön ki a feleségével, nem bánom, de nekem házam legyen, jó kőházam, kertem, nehány darab jó földem, no tehenünk az van.
– Lesz mama.
– Elizke, tedd föl a nagy broschtűdet is. Várj, mindjárt elvégezem.
– Lám, méltóságos uram, egy jó anyának sok fáj, egy igazi jó anyának a szíve furton-furt mindig sírhat, ha leányára gondol. A méltóságos úr markolhat a sok László-kincsből – markoljon is, elég gazember módra szerezték; vegye is el tőlük az isten mind, ha az én szegény ártatlan leányomtól sajnálják. A méltóságos úr erősen öregszik –
– Mama!
– Öregszik lelkem, mondjuk úgy, a hogy van – egy rokkanás, és mint a káposztatorzsa oda van. Az ilyen gavallér urak mind úgy járnak. Hallottam én, mondta a grófné czigarós Márija. Ő sokat tud. S ott marad a szerencsétlenné tett fehérnép. Nekem még ma házam legyen, földem legyen, kocsim legyen, két jó lovam, két ökröm.
– Ugyan mi ez, mama? Ki járt itt? Én rögtön megyek.
– Már ha megy, én is megyek. Régóta zörög a haraszt. Egész város beszéli, hogy a báró és báróné kibékültek, együtt sétálnak, szinházban együtt vannak; jár hozzájuk a tenger vendég, a báróné egész megváltozott, megifjult, megszépült. Nem is az, a ki volt, mintha kicserélték volna. Babát is várnak. No akármit várnak: tőlem mindent várhatnak, de nekem házam legyen, kőházam, jó földem, kertem, két szép lovam, kocsim, két ökröm. Ha kapott a váradi házat: kapjon az én leányom is; ha kapott a pesti palotát: már bizony Farkas Eliz se várja a sült galambot. – Eliz bejöhetsz már. Kérdezd meg a bárót, mit beszéltem, én nem engedek abból egy kicsi hajszálnyit sem. Ha megette a szép fiatalságodat, elvette a drága szerencsédet, kedves volt neki a friss virág, már bizony én se hagyhatom a magamét. Nem báró úr – nem hagyhatom.
Elizke selyemben, bársonyban, aranyos ékességekkel, mint a könnyű madár, úgy repült a Hunyadi úr kitárt karjai közé.
Nem hiába első a világon a szeretet!
– Megmondtam a fösvény zsidajának, – mondá a kis kertben egy fiatal csinos legénykének a mama, – hogy minden meglegyen.
– Meglesz?
– Meg, mert ha nem: oda megyek a feleségéhez, s mindeneket lesorolok. Ne féljen Sándor, csak szeresse a leányomat, én magukat nem hagyom. Ha meglesz a ház, a föld, meg a többi – –
– Megesküszünk rögtön, mama.
– Meg, Sándor. A ki becsületes, meg igaz, meg tiszta szivű: azt még soha sem hagyta el az Isten. Engem még mindig megsegített! Magukat is megsegíti.
IX. (Koronázási küldöttek, és a szent föld.)

Azalatt, míg mindenki ment a maga útján gyorsan: az a kicsi ártatlan pünkösdi királyság – magyar világ is elsietett rohanva a semmiségbe! Megint a derék németek, morvák, csehek, galicziánerek, bezirkerek kerültek a sorba. A becsületesebb magyarok leköszöntek, kenyér nélkül maradtak inkább, semhogy megtagadják az alkotmányt – és szántottak, vetettek vagy koldultak.
Úr lett a bezirker!
Újra röpködtek a sasok és frakkok.
És ezekben a frakkokban a Baranyai testvérek és érdektársaik.
A német, a szerencsés, okos, filozof német nevetett és a fokosos, csákányos bolond magyar lehorgasztott fővel búsult.
Követvilág, magyarvilág mint a füst és pára eloszlott.
A magyar igazán nem tudta: most már nevessen-e vagy boszankodjék.
Mint Illés próféta: behuzódott odvába – és kesergett, várta mikor megint villámlik; még egyszer megint mennydörög – és valaki megint szalad a réten, a hegyen, az erdőn, a vizen, a sáson és – nem csalódott!
Csehországban szörnyű nagy ködök jártak – s ezekből a rettentő ködökből kitündöklött – soha eddig nem látott ragyogó fénynyel a magyar alkotmány.
A felséges uralkodó 1867 julius havára koronázásra hívta össze a magyart; kinevezte a felelős magyar miniszteriumot; megszüntetett minden alkotmányellenes ideiglenességet. Ez volt a húsvét, ez volt az ünnep!
A jó csehek, filozof németek, uzsorás galicziaik most már csakugyan kitakarodtak az országból.
A magyar, a megkínzott, mindenéből kisajtolt, kiélt magyar – egy ujjal se bántotta őket. Nem volt nálunk soha szicziliai vecsernye, se Bertalan éj.
A magyar ehhez az európai magasabb mesterséghez – soha sem értett.
Elbúcsúzott atyafiságosan a távozóktól; szívesen oda nyújtotta kulacsát, kenyerét – barátságos, nemes, férfias kezét.
– De – mondá félig tréfásan, félig komolyan – adjon az Isten nektek oda haza, a ti hazátokban – egy kissé jobb erkölcsöket! – És –
Budára készült a nemzet királykoronázni.
Nagyban készült különösen Nagy-Kakasd.
Ki megyen már, hogy megyen már, kik lesznek a nagy-kakasdi küldöttek? erről beszélt az egész város azon percztől fogva, hogy a felhívó leirat megérkezett – örökké.
A követválasztás, ha szép volt, nagy volt, mert meg is érdemelte: ez a kijelölés tízakkora volt. Hogyne, ő fogja kisérni a felséges királyt, ott lesz mindenütt, a hol csak valami szépet látni lehet – s azt itthon beszélni fogja nemcsak ő – a holta napjáig, de még a hatodik unokája is.
Talpra is állott minden valamire való ember.
– Tisztelt közgyűlés, – állott fel a tanácsház nagy termében Sebestyén uram –
– Halljuk!
– Tisztelt közgyűlés, én azt gondolnám, ilyen jeles alkalmatosságra illő és törvényes dolog, hogy a tanács és a közgyűlés a legrégibb kún családok közül válaszszon.
– Helyes! – zúgták a Hajkók, Bakosok, Halászok, Vargák, Kissek és Nagyok.
– Legyen az, a kit küldünk –
– Kettőt küldünk –
– Kettőt. Tehát legyenek azok tiszta, valóságos kunok, a kik még Kuthen királyunkkal jöttek be, mert vannak ilyenek –
– Vannak – emelkedtek fel a Nagyok és Kissek és Vargák – vagyunk –
– A legelőkelőbbek, a kik a drága ruhát, fegyverzetet, lovat, költséget a magunkéból kibirjuk, mert ez a tisztesség.
Erre sok ősi család szabó, varga és szíjgyártó ivadéka elhallgatott, de annál inkább emelgette fejét és jártatta a híveken villogó szemeit Hunyadi Gusztáv úr, ki többé hivatalt nem viselt, de bizván a biztos jövőben, a takarékpénztár erős fedezete alatt megmaradt várakozó magyarnak, ki mindenkor készséggel csatlakozott azokhoz, kik évenként Lajos napjára gratulácziót küldtek ki a legnagyobb magyarnak.
Hunyadi úr, ha nem is épen kun családból, de bizonyosan felette régi családból származott. Intett tehát ide is, oda is, hogy e tekintetben itt vagyok én.
– Továbbá – folytatta beszédét Sebestyén bácsi – a kiket küldünk, azok szálas, megtermett, igazi magyar arczú emberek legyenek, hogy ha a király rájuk találna nézni, hát maradjon rajtuk a tekintete.
Ilyen már sok volt Nagy-Kakasdon.
Lett is mozgás a szép termetes deli kunfiak és apák között.
– Helyes! – kiáltották erre mindnyájan.
– Továbbá legyenek azok tiszta Kossuth magyarok, a kik soha nem ettek német kenyeret, s a kik vérrel szolgálták a hazát.
– Helyes! – kiabáltak örvendezve sokan, kik ebbe az osztályba tartoztak.
– Továbbá legyenek, azt gondolom uraim: talpig becsületes emberek.
– Szót kérek, – döfött ujjával a polgármester felé Baranyai Albert úr izgatottan és haragtól kipiruló orczával.
– Ez a Jóska bátyját ajánlja mindjárt, – súgtak egymáshoz a Hajkók és Halászok nevetve.
– Azt, igen is József bátyámat ajánlom. Szeretném tudni, van-e nálánál méltóbb erre a tisztességre? Ki ült tovább tömlöczöt? Ki volt hívebb magyar –
– Ne beszéljünk arról itt Albert öcsém, – vágott szavába a legvénebb Varga, – hagyjuk el azt a tömlöczöt. Szerencséje, hogy még most is ott nem ül. A kutya ugat, de a pénz beszél. Félős, hogy talál valamely ezüst vagy arany pénz valahol olyasmit is beszélni, a minek a hallatára majd én fogom be a füleimet. A patika öcsémuram jól fog – jó lesz a mellett maradni. Elfogadom a Sebestyén uram beszédét. Válaszszunk régi igazi urat, becsületes embert, s ha mire szüksége volna, s maga bugyellárisából talán tán nem birná: összerakjuk. Én általengedem erre a jeles alkalmatosságra sárga paripa lovamat.
– Én fegyvert adok, – állott fel Mészáros Simon, – egyenesen azt a kardot, a melyikkel Árbocz leszúrta László királyt.
– Ha szabad volna nekem is ajánlanom valamit, – hajlongott szerényen Hunyadi úr.
– Halljuk! – zúgták a takarékisták. – Halljuk a méltóságos urat.
– Díszmagyar ruhámat – –
– Könyörgöm, ha felolvashatom az utasítást, – szólalt meg a városi főjegyző.
– Halljuk az utasítást.
– Fehér selyem attila, arany paszománt zsinórral, megyszín nadrág – buzavirág, kék mente – –
– Ha szegényebb ifjút találna érni a választás, – emelkedék föl Hunyadi úr, – én szívesen megkészíttetem öltözetét.
– Egyiknek jó lesz a méltóságos úr, – kiálták bátran a hívek.
Csitt!
Fogta be sok felháborodott érzésű kun ember száját e rettenetes hatalom.
– Csitt! – hangzott a polgármesteri széken, tanácsbeli székeken; – csitt! – zsongott e szép kis szó az ablakok mellett, hol a hatalmas Hajkók ültek; – csitt! – hangzott a folyosón, a tanácsház előtt, mindenütt, mindenütt, a hol csak pénzszükségben élő emberek jártak és féltek egymástól.
Hunyadi Gusztáv ekkor már igen hatalmas ember volt.
Palotákat épített; földeket vásárolt kölcsön pénzen az apósa kontójára – addig az időig, míg az ő napja eljő. A tanácsnál övé volt az első szó; a városban mindennek ő volt az elnöke, iskoláknak, egyháznak, dalárdáknak, gazdasági egyletnek, s a mi kicsiny egylet vagy társaság csak előállhatott.
A pénz, a pénz – és százszor, ezerszer is csak a pénz.
A polgármester háta mögött egy kis kopasz ember mosolygott és tekintgetett szerte, oly erős nézéssel, mintha valamit beszélt volna s akarta volna, hogy ezt az a két pad ember értse is meg, a melyik a polgárság zömét képezte a közgyűlésen.
Ez a kis kopasz ember Hayermayer, a gazdag néhai adószedő főnök volt, a ki ide házasodott, itt maradt és magyar nevet vett föl és a legdühösebb 48-as párthoz csatlakozott. Szidta Deák Ferenczet és pártját és magasztalta Kossuthot, mert érezte, hogy ha egyszer sokáig tartott a keserű, hát következnie kell az édesnek. Ő ugyan azelőtt is mindig az édesből osztakozott, de mert abból akart részesedni most is: lemondott hivatalról, penzióról, régi névről, morvaországi rokonságról – és törekedett még nagyobb baloldali magyar lenni, mint maga a legdühösebb – Deák ócsárló.
Igen hamar meg is nyerte az egész Nagy-Kakasd tiszteletét.
Főkép igen szép tőkepénzei voltak e tekintetben jó hatással a népre.
Hayermayer úr most Harczos Pál József volt – apósa egy igen derék vad magyarnak, Ősz Ádámnak, ki mint Bach világbeli főbiztos, a legkegyetlenebb módon üldözte a kunt. Kilöketett irodájából mindenkit, a ki magyarul mert beszélni, holott a szép német nyelvet ő is csak karmolászta.
Oh be szép volt kormány-ünnepnapokon az az Ősz Ádám csinos, kevély mitrovszki süvegével; bőrös oldalkardjával; haragos fekete kun képével, és tört döczögő német szavaival. Egy kis lovagkorbácskával járt mindig – s Nagy-Kakasd százszor láthatta és látta is, mikor ez a dölyfös Bach-huszár az iskolából kijövő, – s neki magyarul jó napot – dicsértessék a Jézust kivánó gyermekekre jókat huzogatott, és törvényszerűleg oltogatta beléjük a német főneveket és mellékneveket.
Most ez az Ősz Ádám is a legvéresebb szájú 48-as, s oly dühös, hogy még béreseitől is határozott programmot követel – 48-czal.
Gazdag ember – és független. És független Magyarországot követel.
Imádja Nagy-Kakasd.
Harczos Pál József közelebb int egy polgárt.
– Vörös Károly, – tudja mit? követeljen szavazást, és válaszszák meg egyik koronázási küldöttnek Ádámot. A Czifrában este nagy vacsora. Szóljon, szóljon.
Zsongás-bongás, mozgás, zúgás.
– Legyen az egyik küldött Méltóságos Ősz Ádám úr – kiáltja ki a szót.
– Méltóságos Ősz Ádám úr –
– Halljuk!
Itt-ott rettenetes kaczagás.
– Kicsoda? – kiálták a Halász és Hajkó fiúk, a Sebestyének, Szentpéteriek. Akkora zúgás, kaczagás, ordítozás támadt a közönségben, hogy a polgármester gyűlés-felfüggesztéssel fenyegetődzött.
– No ha ez megtörténnék, – szólalt fel hosszas szótkérések s fölállások után a volt képviselő Ugodi Sándor, keményen dörzsölve tüskés bajuszát – ha az uraim megtörténnék, de talán csak nem fajult még el annyira a kun?
– Kövesse meg az úr magát, – rángatódzott Harczos-Hayermayer úr, – én csak olyan kun vagyok, mint a tekintetes úr. A mi volt, az elmult – ne bolygassuk, mert sok minden ki találna kerülni egyben is, másban is. Én rég megtértem, hivatalomat elhagytam – pedig most hatvanegytől fogva talán nem vállalhattam volna akár főispánságot? nem tettem, magyar vagyok; csak olyan kun, mint az úr. A vőm meg Ősz Ádám egyenesen levelezésben áll a legnagyobb magyarral. Most is ki akart hozzá zarándokolni a tavaszon, de az őszre ki is megyünk. Azt gondolom azért, hogy ha Hunyadi úr jó lesz banderistának, kun banderistának – pedig ki merné azt állítani, hogy nem jó: hát az én vőm Ősz Ádám, a ki a legkeményebb 48-as – szinte megülhet egy jó kun paripát. Ajánlom vőmet. Igenis ajánlom.
– Ez mégis szemtelenség! – pattant fel székéről Mészáros Simon úr.
– Ez gyalázat! – kiáltott a vén Hajkó. – Hát egy jött-ment zsandárból, adószedőből, nyúzóból, a legnagyobb pecsovicsból, németből, feladóból, spiczliből…
Harczos úr, rendes szokása szerint, azalatt míg gyalázták: alázatos szavakkal és igéretekkel kereste a híveket, és gyűjtötte a votumokat. Hallott ő mindent, de a mi előtte állott, az a czél volt, hogy veje koronázási banderista legyen.
– Szót kérek! – ugrott előrébb a hosszas börtönt szenvedett Baranyai József, s szöktek előrébb testvérei: Albert, Ábris és Mihály teljes szófegyverzetben.
– Kérdem a közgyűléstől, – kezdé Baranyai József úr tajtékzó ajkakkal, – mi akar itt készülni? Meggyalázása a magyarnak, kigúnyolása kun őseinknek?
– Szavazzunk! – kiáltottak a Harczos és Ősz urak párthívei.
– Szavazzunk! – követelték a Hunyadisták. Baranyai úr tombolt, üvöltött, szidta a németeket, gyalázta a pintlis apró kutyás Bach-sereget, vágta a Schwindlereket és Hayermayerokat, Rundokat, Randokat, Kucsekeket, Vacsekeket – dicsérte magát és emlegette jutalmatlan martyromságát, hivatkozott a dicső multra.
– Nem jó azt a sarkot bántani uram! – hangzott valahonnan egy szó, – mert sok eltett rabolt pénz –
– Itt nem lehet tanácskozni, ez czudarság! – üvöltöttek a Baranyaiak, – személyeskedés, irigység – menjünk, oszlassuk fel a gyűlést! – El, el! –
A becsületesebbek hallgattak, mosolyogtak és mormogtak egymás közt.
– Igaz, a Baranyaiak sok rabolt pénzt eltettek – meg is kapták a magukét. Bűn büntetlen nem marad. Szíhatják a fogaikat, de szíhatják.
– Csúf dolog lesz, ha az a két Bach-huszár megy el kun-banderistának.
– Meglássa István bácsi, – szól a beszélő öreg ősz kun atyafihoz egy szép deli barna kun ifjú, – mert úgy lesz. Engem nem választanak.
– Akkor Halász öcsém pörköljék is föl ezt a karaktertelen várost.
– Sok a pénz amott; Hunyadi, Harczos győzik pénzzel, – súgott oda a hátuk mögött egy kun.
– Mi meg birjuk tán Varga bácsi becsülettel?
– Kicsit ér az ma! Hát szólaljon föl szomszéd? De úgy-e nem szól?
– Szégyenlem ilyen emberek közt. Inkább elmegyek.
– No úgy-e! Én is úgy vagyok.
– Tudom, rám úgy se hallgatna senki.
Az elnök csöngetett.
A küzdők sorakoztak; a szemek villogtak; a szívek hevültek; Hunyadi úr nézte éles szemeivel a bajnokokat; Harczos Hayermayer hol ide, hol oda suhant édes igéreteivel; a szép Hajkó és Halász fiuk nemzetségeikkel futták a düh és bosszú tüzét; dobogtak a lábak, és feszültek az izmok.
– Tisztelt közgyűlés! – kezdé a polgármester, – úgy látom ki van merítve a disputa. Körülbelől el van döntve, hogy városunk kit küldjön a koronázásra banderistának. Azt gondolom kettőt…
– Kettőt! – dörgött az alacsony füstös terem.
– Szavazásra bocsátom a dolgot, kinevezem a szavazatszedő bizottmányt s ennek elnökét, és felkérem Tekintetes Varga Pál úr elnöklete alatt Veres Károly és Harnócz polgártársainkat, hogy – – –
A zaj, a Hajkók, Halászok, Mészárosok, Sebestyének zaja, morgása elnyelte a többit.
Megmozdult a tömeg kifelé, befelé, és zúgott, morajlott mint a rémületes áradat.
A pénz!
Hunyadi úr az első veszteségen tanult. Több pénzt. Nagyon megokosodott. Harczos úr is tudta, hogy a pénz csak úgy nincs kiadva hiába, ha markunkban a jószág kötele.
Dologhoz látott tehát férfiasan, erélyesen.
Tizenegy óra tájt a polgármester úr ravasz alázatos képpel kihirdette a szavazás eredményét.
– A közgyűlés banderistáknak a koronázásra megválasztotta szavazattöbbséggel Méltóságos Hunyadi Gusztáv és Méltóságos Ősz Ádám urakat, az elsőt hetven, az utóbbit hatvankét szavazattal.
– Ne neked vitéz magyar, szájas nagy-kakasdi atyafiság! – mormogá kimenet az öreg Sebestyén, – megkaptad a karakteredért a czímeredet.
Érd be vele!
A vérmesebbek, a dühösebbek lent a piaczi kút körül sereglettek együvé, borzasztó szavakban fejezve ki rettentő megütődésüket.
Oda bent még egy más tárgy került szőnyegre.
Honnan vétessék az a szent föld, melyet ez ősi kun város a koronázási dombhoz küldjön?
A vesztes fél elhagyta már a harcztért: Hunyadi és Harczos és Ősz úr szabadon határozhatta meg a helyet.
Ekkorra már a nagy-kakasdi gyűléseknek szónoka, feje, vezére egészen Hunyadi Gusztáv úr lett.
Fölállott tehát az ablak mellett, a Deák Ferencz képe alatt, mely rendes helye szokott lenni – fölállott, ha az egész c görbületű alázatos magatartást fölállásnak lehet venni és mágnásos ropogtatásával a szép r betűnek: ekkép tette meg indítványát:
– Árbocz, az erős kun vezér, a mint a monda tartja: a szent-jakabi pusztán porlad. Ott van sírja, koporsója. Én tehát azt tartanám, hogy a szükséges földet innen küldenők s a László Károly – – –
– Helyes! – helyes! – erősíték élénk fejmozgatásokkal a Hunyadisták.
– Hogyan? mi? – kérdé az épen visszatérő Halász Máté.
A polgármester fölfejtette a kérdés körülményeit.
– Nem lenne-e jobb uraim! ha már igazán ki akarunk tenni magunkért, – mondá nevetve a vén ember, – ha azoknak a német és cseh atyafiaknak a sírja tetejéből küldenénk egy láda földet, a kik a Bach-világból itt maradtak? Mutassuk meg, hogy igazán elaljasodtunk és valami féreg minden nemesebbet kiett a szívünkből. Itt a Homok-erdő, a hol Huba vezér tetemei nyugosznak, hanem az hogy érne fel egy elhullott cseh köszörűs porával? Nagy-Kakasd úgyis híres már – legyen még híresebb.
Halász Máté úr égő arczczal és tántorgó léptekkel hagyta el a tanácstermet. Nevetni, kaczagni, röhögni akart, de csak csuklott, fuldokolt.
Hunyadi és Harczos úrék összenéztek – és mint nyertes felekhez illő: mosolyogtak a vén eszelős bolondságain.
Természetesen határozatba ment, hogy a szent föld egyenesen a László Károly úr pusztájáról a nádas ér melletti kis tölgyerdőcske talajából vétessék.
Hunyadi úr ajánlotta, hogy ő ezt a szent földet kész ezüst ládikában személyesen átadni az országos bizottmánynak – és pedig a saját költségén.
– Igen, igen, – intett Harczos úr, – én tudom, hogy ezt az áldozatot vőm is ezer örömmel megtette volna, de a dolog – igen, igen a legjobb kezekben van.
Hunyadi ez újabb áldozatkészsége ismét nagy mértékben megnyerte a nép tetszését.
Hunyadi úr és Ősz Ádám úr karonfogva vonult el a tüntetőleg éljenző tömeg előtt, mely utálta a becsületes, nyers, de kevély, rátartó Hajkó és Halász és Sebestyén nemzetséget és örömmel hajolt meg a Bach-urak előtt, mert azok simák, hizelgők, adakozók és barátságosak voltak.
– Éljen! – éljen! – hangzott az elismerő, lelkesült, jó kivánság és még azoknak ajkairól is, kik imént a piaczi kút mellett a legrettentőbb szavakkal szidták a Schwindler és Hayermayer és Mitrovszki süveges ebeit.
Igen, mert Hunyadi és Ősz úr előttük ment el, és alázattal meghajtotta magát mindegyik előtt – külön-külön.
A nép, mint a gyermek, megkivánja, hogy szeressék és simogassák.
És Hunyadi úr is és Ősz Ádám úr is, e kemény 48-as, forrón szerette a népet.
– Te Guszti! – nyomta meg Ősz Ádám úr Hunyadi úr karját, – hitted ezt valaha?
– Lassan Ádám, mert meghallják, – nevetett a néhai Schwindler úr.
– Szeretnék egy kunnak a nyakán menni föl Pestre. Te Guszti? Nos?
– Kaphatsz jó pénzért eleget.
– De hogy Pestig korbácsolhatnám is. Te Guszti, vérig korbácsolhatnám.
– Csitt! hallod, éljeneznek. Hajtsd meg magadat.
– Köszönöm, köszönöm barátim! – integetett kalapjával Ősz Ádám úr, – valóban nem tudom, mikép köszönjem meg kibeszélhetlen jóságtokat, kedves barátaim. Számítsatok reám. Éljen a magyar, éljen a haza, éljen a mi apánk: Kossuth Lajos!
A két új magyar levette süvegét s a jó nép tiszta, őszinte örömmel kiáltotta szíve mélyéből:
– Az Isten sokáig éltesse az ilyen igaz embereket! Az Isten ő felsége áldja meg a nép embereit!!!
X. (Kinek a kis fia vagy te?)

A nagy, ismét fényessé lett László-családban mindenki megmozdult s mióta Hunyadi nemcsak mint koronázási küldött pompázott fejedelmi díszruhájával, ősi kun fegyverzetével, drága arab sárga paripájával, de mint a néhai Ugodi Sándor utóda a követségben is tökéletesen megerősítette magát, és folyvást Pesten tartózkodik grófok, bárók társaságában, és közelebbről már királyi tanácsosi czímet is nyert: valóban az egész nemzetség a boldogság napjait élvezi.
László úr tökéletesen átadta magát vejének.
Többé nem ilyen, meg amolyan, ezze, azza, hanem kedves fiamuram! Ha így szólt: hát tegye fiamuram; ha amúgy helyesebb, én belenyugszom.
Hogy is ne nyugodnék bele egy semmiből fölkapaszkodott, uzsorás pénzekből fölgazdagodott, sötét multja által magát mindenütt meggyűlöltetett ember, oly férfiú, országos kitünőség, követ és királyi tanácsos (talán mégis csak majd egyszer igazi báró is) intézkedéseibe, a kit mindenfelé a legnagyobb hódolat és tisztelet környez?
Most Hunyadi úr építtet.
Államhelyiségeket építtet, postaházat, törvényszéki palotát – nagy és biztos évi bérletekre, melyek a legszebb uzsorákkal vetekedhettek.
Fölötte tetszetős dolog ez a fukar, kapzsi, pénzszomjas László Károly úr előtt.
Hajnaltól késő estig az új épületek, tégla és porondhalmazok, mészgödrök körül jár-kel, ragyogó orczával, az örömtől, szerencsétől, boldogságtól – nemcsoda – egész megifjodva. Nem fél többet az emberektől: hogy félne? mikor mindenki a legnagyobb tisztelettel süvegeli, köszönti.
– Az emberek mindig jók, ott nincs hiba, csak mi el ne hagyjuk magunkat, – okoskodék néha magában, a felette megvidámodott, egykori zord Bach-főnök, és rettenetes adószedő. Nagy úri nyájassággal köszönti ő is a szives kérdezősködőket, kik a nagyszerű építkezéseknél csudálkozásaikkal és minden gazdagságot, hatalmat vigyorgó, hódolatteljes mosolylyal fogadó elösmeréseikkel és szerencsekivánataikkal itt is mint bárhol, megszoktak jelenni.
– Hogy lesz? mint lesz? ugyan pompás lesz!
Hogy tündököltek a kevély László úr szemei e dicső kérdésekre.
– A vőm, a fiam uram, a követ, a királyi tanácsos úr akarta, én bele se mentem volna jó szerén, de ő, de ő – – hát teljék kedve – felelé dicsekedő leereszkedéssel a dúsgazdag birtokos és tőkepénzes úr.
Ez postaház lesz telegráf hivatalokkal és alant boltokkal: a madarasi-utczában vendéglő épül kétemeletes, nagy báltermekkel, kávéházakkal – mert erre fog jönni a vasút és innen fog lemenni Erdélynek, Oláhországnak – ki, ki Konstantinápoly felé. A jövő nyárra készen kell lenni a törvényszéki épületnek, hivatalokkal, börtönökkel, erős börtönökkel hatvan-hetven perszonára. Igen, királyi törvényszéket kapunk. A fiam ki fogja eszközölni.
Míg a hatalmas ember ily beszédek után a dicséreteket, szerencsekivánatokat, oh-kat – ah-kat és édes isteneme-ket – Jézus Máriá-kat fogadja polgároktól, hivatalnokoktól, bámuló és az irígység miatt megpukkanó úri asszonyoktól – úgy mintha véletlenül történnék, fel-fellépeget az emeleti falakra – s gúnyos kicsinylő tekintettel mintegy oda téved a szolnoki utczába a Csákvár Mózes boltja felé – a hol hasonlókép foly valami némi-némű építkezés.
Vajjon ki építtet ott?
Dr. Márton Sándor úr.
Most épen május derekán jár az idő, szépek a napok, melegek, verőfényesek – alkalmatosan mehet úgy a nagyszerű, mint a kisszerű építkezés.
A mint hogy megy is nagyon szépen.
Már a Márton dr. úr házacskájának a falai is rég kiemelkedtek a földből, pedig olyan kevesen dolgoznak az épületen, hogy alig hallani a lármájukat.
Ott áll az ifjú doktor úr. – Az ember azt hinné, hogy beteg vagy valami nagy bánata van. Szemei inkább könyesek, mint ragyogók, arcza komor.
Hát a szegényebb embernek, ha épít – akkor sem olyan nagy és olyan tiszta az öröme, mint a gazdag birtokosnak? Pedig mikor lehet egy férj boldogabb, mint mikor hajlékot épít övéinek.
Itt nincs járókelő, tudakozódó. Egy kis házacska nem igen költ sem irígységet, sem kiváncsiságot.
Költhetne pedig. Im mily széles az a néhány lombos akáczfa mily kellemes árnyékot fog hinteni a házacskára, a tornáczra, meg a játszó gyermekekre. Arra beljebb a hosszan elnyuló kert; keleti oldalán a gyümölcsös, a délin a veteményes jó kezek között szépen megmutathatja, hogy mit tud. De most még rendezetlen. – Ekkora helyt is sok boldog szív elférhet.
László Károly úr néz, merőn ide néz az éles szemeivel. Talán azt látja, hogy Márton Sándor úr mily bús, hogy a doktor úr arcza mily halavány.
Lehet, az ember sok mindent láthat, ha akar.
– S ennek adtam volna én az én egyetlen leányomat? – mormogja magában László úr, mikor látja a szegényes építkezést, s a kopott ruhás doktor urat.
Mosolyog. És ugyan egy szerencsés ember mért ne mosolyogna? de mért ne kaczagna vagy akár egy-két élczes vidám gúnyolódó szót mért ne mondhatna? Hát egy gazdag ember, a ki a legjobban adta férjhez egyetlen leányát – vajjon ennyit se tehetne meg? Akkor mit ér a vagyon, akkor mi haszon van az összezsugorgatott, összekaparászott pénzben, ha még egy szivünk szerént valót se nevethetnénk.
Én részemről azt hiszem, hogy a kinek vagyona van, summásan pénze; a kit a szerencse – már mindegy akármilyen úton fölemelt: annak szabad nevetni, csúfolódni, de sőt ezt jól felfogott érdeke, díszes társadalmi állása is megköveteli.
Miről tudná meg a világ, hogy egy hitvány, csekély eszű, lelketlen csaló, huzavona, alacsony ember ime fölemelkedett, kimosakodott a nyomoruságból, állást, irígyelt, díszes állást foglalt el a társadalomban: ha nem nevetne a vergődő kicsiny embereken s ha azokat jól meg nem döfölné?
László úr nevet, s a legkeményebb, sértőbb szavakkal emlékezik meg arról a tolakodó emberkéről, ki szemeit elég vakmerő volt az ő egyetlen leányára emelni, s elég szemtelen volt még arra is gondolni, hogy valamikor a nagy László-birtokokban mint tulajdonos, örökös intézkedhessék.
Mikor egy gazdag felfuvalkodott, semmiből a sors kedvezése által magasra jutott ember édes elandalodásában nevet, azt egyszerre mint az égdörgést minden szegény, vergődő ember, főkép családapa tartozik meghallani.
Meghallotta-e Márton úr? úgy lehet, mert az új posta-palota felé fordult s bús tekintetével kereste a volt alfőnök urat.
Miért?
Hát mit néz a madár, mikor rád néz?
Talán semmit – és benned senkit.
Reggeli nyolcz-kilencz óra tájt járhat az idő.
Lombosak már a fák, szép magasak a sötét zöld vetések, és mindjárt kaszálásra érettek a buja harmatos rétek.
Hunyadi Gusztávné künn lakik a pusztán. Míg férje Pesten szerzi a dicsőséget, apja bent palotákat emel: ő anyjával a nehéz gazdaságot vette át.
A mit leánykorában unalmasnak, parasztos dolognak talált, hogy a munkásokat felügyelje, azokra főzessen, vajat, turót, sajtot készítsen, baromfiakat tartson, sok sok csirkét, pulykát, réczét, libát költessen, és gondolkodjék, hogy a legjobb fajú zöldségnemeket termeszsze a szentjakabi kövér gazdag földben: most itt e lombos fák, zöldellő vetések, dús kerti növények, zsibongó, zajongó majorságok oh mennyi, és mily édes örömet adnak lelkének.
Korán kel, s mikor a cselédség és a munkásnép dologra indul, már ő rég megjárta a kertet, udvart, az illatos mezőt, a harmatos búzatáblákat.
A szentjakabi pusztán kétszeres kedvvel dolgozik a munkás, mert jól fizetik, jó étellel tartják s a kinek gyermeke van – beadhatja a nagyságos asszony keze alá, ki egy kis iskolában maga tanítja, gondozza a cselédek és munkások gyermekeit.
Az egykor annyira elhervadt László Vilmát, a ki a fényes esküvő utáni napokban és esztendőkben látta csak: az, ha ma látná, meg nem ösmerné.
Im ott jön a magas sűrű rozs között, egy keskeny csapáson. Jön visszafelé a munkásoktól, a kiknek most adatta ki a reggelit.
Széles, lehajló szalmakalap árnyalja be pirosas telt barna arczát; magas kifejlett, erőteljes termetét apró kék pettyes fehér falu köntös fedi. Sebesen, vidámon tart a puszta felé, karján egy kis kosárkát hintázgat, melynek tartalmát bizonyosan a munkások köszönték meg.
Sötét apró szemeiben nyoma sincs a komorságnak; ajkain mosoly játszik, az a mosoly, mely a lélek nyugalmát, vagy legalább tisztaságát hirdeti.
– Vigyázz fiúcska, bele ne essél a vízbe, – kiált Hunyadiné egy hat-hét évesnek látszó gyermekre.
– Nem nem néni, nem esem bele, Bella sem esik.
– Hát kinek a kis fia vagy te?
– Én, meg Bella, – mutatott a szép szőke fiúcska egy öt évesnek látszó kövér piros barna leánykára, – hát maga azt sem tudja néni, hogy mi kinek a gyerekei vagyunk?
– Nem kis fiacskám.
S azzal ölébe kapta a kis bámuló leánykát, hogy csókjaival borítsa be a nap sütötte szép kis barna arczot.
– Mi is itt lakunk nem messze; vasárnap hozott ki bennünket apa, s itt is fogunk maradni az egész nyáron, mert a mama nagyon beteg.
– Jőjjön hozzánk néni, – gyögyögé a kis lányka, – én elvezetem mamához. Ott ni, ott lakunk.
– Hát várj Bella, fogjunk előbb egy halat. Itt ám sok van. Ni, látod, mozog a dugó. Ehen!
– Kis hal – szökött utána édes kiáltással a leányka. Néni, kis hal.
S szorította kövér kis kezecskéjébe a viczkándozó halacskát.
– Néni, mikor apám kijő, annak is szabad lesz itt halászni?
– Szabad kis fiú.
– Nem haragszik néni, hogy István ide hozott bennünket? Egyszeribe itt lesz ő is. Csak buzogányt vág amott.
– Nem, nem kis fiú. Mindennap jertek ide.
– Jőjjön hozzánk néni, ott ni, ott lakunk. Mama nagyon beteg.
A néni megfogta a kis leányka kezét, s valamely mély belső parancstól vezéreltetve – ment a gyerekekkel.
Néhány percz mulva belépett a kis nádas házikóba.
– Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony.

– Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony.
– Bella! – ugrott a beteg felé Hunyadiné.
Sokáig zokogott a két nő, az elhervadt, elsorvadt, egykori szép Bella, s a megifjult, megszépült László Vilma.
A gyerekek oda kapaszkodtak a két nőre és mivel nem tudták, hogy azok mért sírnak: hát sírtak egy kicsit ők is.
– Haragszol-e még? – susogá erőtlen hangon Bella, görcsösen szorítva magához egykori barátnéját.
Vilma nem tudott szóhoz jutni, újból és újból elfordult, hevesen zokogott és kezeibe rejté könyborította arczát.
– Néni, ne sírjon, – simogatá a kis leányka – ne haragudjék, vissza adom a halat – ni fogja, és Vilmos se fog több halat, ha néni haragszik.
– Nem, nem, kicsi angyalom, – fogta ölébe a szép gyermeket, és szorítá magához erősen, – én senkire sem haragszom.
– Hát akkor mért sír?
– Ne sírjon, – kérlelé a fiúcska.
– Látod, hogy szeretnek ezek a gyerekek, édes Vilmám.
– Mért sír a néni? – kérdé a kis Bella anyját, – mondja mama, ne sírjon, ne haragudjék.
– Haragudott, sokáig, nagyon sokáig haragudott ez a szép, szép néni mi reánk kis leányom, – de többet nem fog haragudni. Ide vezette az a jó isten, a ki mindent megbocsát. Csókoljátok meg ennek a szép néninek a kezeit – mert ez a ti kis mamátok.
– Úgy? – kérdé egyszerre a két gyerek örömtől ragyogó arczczal, – hát maga is a kis édes mamánk lesz?
– Az Vilmoska, kicsi Bella.
– És itt marad: apa úgy sincs itt, és ha jön is, neki mindig menni kell.
– Édes Bellám! – ölelé át forró szeretettel Vilma – ne légy bús, itt hamar meggyógyulsz. Én is sokáig beteg voltam, most istennek köszönöm, egészen jól vagyok.
– Be szép vagy Vilma! – tapogatá a beteg nő barátnéja telt karjait.
– Te is az vagy édesem. És nézd, mily szépek gyermekeid.
– Jók, – mondá az anya, azon a hangon, mely a szomorú búcsú hangja. – Meghűtöttem magamat. A lakásunk nedves volt. Most Sándor újat építtet. Ott talán – – úgy-e édes Vilmám – – hozzátok be Vilmoska a fehér nyulat, te is Bellácska – segíts, fogjátok meg, István megfogja – – –
– Megbocsátasz-e nekem Vilma? nem vagyok bűnös, az a jó isten látja, a kihez nemsokára el fogok menni! Mindig szeretett Sándor, még azután is sokáig, mikor te már rég férjhez mentél és nem vett volna el engemet soha, ha nem látja, hogy én nagyon-nagyon szeretem és valakitől ezt meg nem tudja. Ugy-e boldog asszony vagy? Én nagyon boldog vagyok. Sándor soha sem bántott tégedet édes Vilma csak egyetlen gondolattal is – azért, hogy te máshoz mentél. Csak szerette volna megmondani, hogy ő ártatlan, hogy a mit róla mondtak, hogy atyádat kissebbítette – az nem igaz.
– Tudom – –
– Oh Vilma képzeld, ő most is úgy őrzi a leveleidet – de nem haragszom érte. Azok igen szép levelek. Oh Vilma – tudod-e, hogy ő nekem mindig elmondta, ha tégedet valahol látott? tudod-e, hogy Vilmosnak te – de azt talán nem is volna szabad megmondanom – –