ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

Egyesegyedül volt tehát a felzavart kedélyű úrnő.

És ime kit kellett látnia maga előtt a maga fesch, elegans voltában! a szép Schwindler Gusztit.

– Rossz ember – sóhajtá a megkérlelt úrnő egész szenvedélyes sóhajtásokkal – örömmel fogadva és tűrve a lázas melegségű kézcsókokat. – Ön még mindig oly kiszámítottan gonosz. Foglaljon helyet – mutatott helyet fehér pongyolás csontos vékony karjaival – egy divánon – át kell öltöznöm. Nézze addig albumomban régi ösmerősei mellett a legujabb kun szépségeket, és aztán nekem referál. Tudja, de őszintén.

Volt annyi bátorsága és szemtelensége Schwindler úrnak, hogy kijelentette, mikép ő nagyságát ebben a pongyolában elragadóan igézőnek találja és boldognak fogja magát találni, ha így tölthet pár perczecskét varázskörében.

– Guszti! maga még – látom, mindig javíthatlan rossz ember, várjon be fogom önt vádolni – szólott a legédesebb meghatottsággal a sovány veres rút asszony, hosszú sárgás ujjaival fenyegetve a merész embert. – Tudja meg édes Guszti, hogy Krumpelholz minden perczben itthon lehet, és Nagy-Kakasd nem Grácz. Ez a város szörnyű pletyka-fészek. Várjon, át kell öltöznöm. Nézze az albumot, és – válaszszon feleséget. Meglátjuk, mennyire változott izlése?

S oly könnyedén, oly kedélyes kaczérsággal, mint azt csak egy művelt kulturhölgytől várni lehet, – szökkent ki a főorvos úr indiskrét tekintetei elől.

Schwindler úr levetette szűk keszeg termetét egy széles tarka fauteilbe, előkereste finom elefántcsont fogpiszkálóját, nevetett és játszott a hosszú fehér fogaival. S a vastag aranycsattos album képei helyett egyetlen egyet látott maga előtt, a nagyon érdekes arczú, imponáló termetű gazdag Vilma kisasszonyt, a szent-jakabi szép pusztával, a nagykakasdi házakkal, a nagy oszlopos emeletes vendéglővel s a tőkepénzekkel, melyeknek számát perczről-perczre növekedni érezte a kamatokkal és a kamatok kamatjaival.

– Itt végre meg kell állapodnunk, – mormogá magában azzal a reménynyel, mely a legtisztább és legcsalhatatlanabb számításon alapult.

Örvendező hálával köszönt egyet a sorsnak, mely eddig még mindig a legbiztosabb utakon vezette.

– Ah, hát ön az albumot így nézi – lebbent a szobába majdnem báliasan a főnökné. A divánra ült és kecsesen maga mellé vonta Schwindler urat.

– Láttam, – nyitotta ki a díszes albumot – önt nagyon is elbájolta ma estve valaki. Későn jött ön – az a valaki már menyasszony.

– Ah, éppen nem. Nagyon is igénytelen arcz.

– Az igaz – úgy találja?

– És kevés szelleme lehet.

– Semmi. Én mondom.

– Én pedig elsőnek mindig a szellemet tartottam, ez minden báj királynéja.

A főnökné érezte, hogy itt már versenytárs nélkül áll; a német klasszikusokat, Schillert, Kotzebuet; a francziákat Suet, Dumast; az angolokat Walter Scottot és a derék svéd Schwarz Máriát senki jobban nem ismeri mint ő. Szerette volna is megmutatni nagyszerű regény magazinumát, a finom német nők e szentélyét.

– Tehát még mindig azzal tart ön: a szellem mindenek fölött – szorították meg egymás kezét.

– Mindig – tekintett a doktor mélyen a ránczos, zavaros fényű szemekbe, melyekből Európa összes romantikai irodalma sugárzott ki büszkén, kevélyen.

– Mit mond ön a szegény majornéhoz?

– Egy nő, a ki szerelem nélkül ment férjhez.

– Egy bolondhoz; – tudja, férjem egész bolondnak tartja a bárót. Meg fogja ön látni, Krumpelholz kitünő hivatalnok, az el van ismerve. Az egész kerület isteníti. Ah, csak egyszer a császár erre jöhetne. Itt találna rendet, csendet, békét, hűséget. Mennyire örvendek, hogy önt nevezték ki –

– A nagysád műve – hajtá meg magát a doktor úr, és borult a főnökné kezére. – Ah, tudtam.

– Kérem, kérem – huzódott közelebb a főnökné a doktorhoz – erről egy szót se. Ez a mi titkunk. Édes Guszti maga hallgatni fog. Itt egy nagyon-nagyon szép otthont fogunk magunknak teremteni. Hisz ha nincs tiszta német család, van más itt, és még fogunk hozni néhány morva családot. Akarom, hogy ez a város a mi városunk legyen. Férjem minden hivatalt tiszta némettel fog betölteni. Oh igen, édes Schwindler – itt mi nagyon jól vagyunk. Találja ön is magát nagyon jól. Bálokat adunk, estélyeket adunk, reuniókat, hangversenyeket rendezünk. Egészen mintha otthon volnánk. Ez a nép szörnyű gyáva, eleinte féltünk – ah mit? Pisszenni se mer, férjem kitünően rendezte az ügyeket. Nagyszerűen ért hozzá. Be fogja tanítani önt is. Jószágokat fogunk vásárolni. Nagyon olcsón jut az ember pompás jószágokhoz. Férjemnek van hozzá kulcsa. Teszi minden főnök. Ön is fogja…

A főnökné mindenről beszélt, csak házasságról nem. Igen, ő még mulatni, gyönyörködni akart, volt hozzá szelleme, műveltsége, s az egész megyének első dámája volt – az, a ki Gráczban egy kis boltocskát tartott, a hol a volt katonapapot örök hűségre kötelezte bájaival és regényeivel.

Schwindler úr, miután teljesen kiengesztelte a régi ösmerőst, mintha csak a sarok-boltból lépne ki, a hol hasogatott fát is árultak és éneklő-madarakat – vidáman tért lakására és készséggel lépett be az akkori Magyarország reformátorai közé. Kinyitotta ablakát, hogy széttekintsen azon a területen, a hol néhány évvel ezelőtt iskolás gyerekek egyszerre férfiakká lettek; öregek ifjakká; betegek, haldoklók hősökké; asszonyok, leányok dicsőkké, örökéletű martyrokká; – a hol a hó alatt tetemek porladoznak, tündöklőbbek a csillagoknál; – a hol most kiélt, kipusztított kunyhókban búsan húzza meg magát pislogó sártüze mellett az ezer esztendős magyar koldus-unokája, karácsony első napján, míg…

Eh! – égnek a csillagok; im hogy tündökölnek fehér, ezüstös-aranyló színbe játszó világukkal! – ébren van odafenn az a valaki!

Emeld föl fejedet, kún! Lépj ki udvarodra, melynek kerítését nevetve hordták el idegen katonák – nézz szét, hátha találkoznál egy Schwindler tekintetével, a ki utál, – jegyezd meg, s a kit te majd 1860-ban tenyeredre emelsz, s 1867-ben a koronázásra küldesz díszmagyarban, őseid mentéjében, őseid buzogányával, haragos, szilaj kún paripán, s a ki 1880 felé urad, mindenhatód lesz, magad akaratából, a ki az ötvenes években ütött, rúgott, köpött, nyúzott.

Épen feléd néz az erkélyről! Nézz jól a szeme közé: édes jó kúnom!

Nagyságos Krumpelholz főnök úr rendelte, a szabadság és a morál nevében, hogy az egész nagy kiterjedésű feketeföldi kerületben esti 8 órán túl minden benszületett tartsa megszeghetlen kötelmének, hogy kicsinyjével, nagyjával otthon tartózkodjék. Haszontalan erkölcsrontó névnapozások, úgymint a karácsoni istvánozások és jánosozások egyszer mindenkorra eltöröltetnek, keresztelés, esketési ünnepélyek tartassanak nappal és csak a templomban, kormánybiztos jelenlétében, ha a tömeg nagyobb találna lenni. Halott virrasztások és torozások nincsenek többé. Le kell szegezni a koporsót idején, bezárni az ajtót. Látogatások, népcsődületek szigorúan betiltatnak. Sírni csak különös engedély mellett szabad az utczákon. Lovas zsandárok czirkáljanak egész éjjel s beronthatnak a rend, csend és békesség nevében akárhová. Fegyverek elszedetnek, botok konfiskáltatnak, muzsikaszó, éneklés csak polgármesteri engedély mellett eszközölhető, passzus nélkül sem ki, sem be a határon. Ilyen nélkül a gyermek is elfogandó és a nyomorék földön csúszó koldus is.

Érezze meg a nép, hogy őriző pásztorai vannak és térden állva adjon hálát.

Nyolcz és tizenkét óra közt jár az idő. Krumpelholz úr nehány híved-magával most botorkál haza német dalokat dudorászva s be-bepillantva egy-egy ablakon a rend, csend és békesség nevében.

Zajtalanok az utczák, csak az őrző pásztorok kurjantása és csörtetése hallatszik; a kutyák is megvonulnak a kapu alatt, fogaikat vicsorgatják ugyan az ösmeretlen szagra – de ezen túl ők se mernek menni – mert a rendet már ők is megtanulták. Legfölebb egy-egy paraszt kakas kukorékol az ülőn – elárulva, hogy a kultura rajta mit sem fogott. A tehenek nem bőgnek, a lovak nem nyerítenek, a kútágasok nem nyikorognak, az órák halkan ütnek a tornyokban.

Csend, rend és békesség mindenütt.

Csak a vén csizmadia nyöszörög vasán a városház tömlöczében, az a boldogtalan kún, a kit holnap fognak a piaczon megmogyorófázni, mert eljárt a szája s azt találta kiáltani: éljen a magyar!

Csend, rend, békesség vagyon az egész területen.

A betegek fájdalom és nyögés nélkül sorvadnak, a szopós gyerekek sírás nélkül növekesznek. Ah, mily ritka és mustra rend!

Éjszaka van a kún földön, csendes szép szelíd karácson éjszaka.

Ha Schwindler Gusztáv, az új kerületi főorvos úr azt gondolja, hogy itt lehet élni: akkor nagyon jól gondolja; ha azt hiszi, hogy itt nyugodtan alhatik: akkor nem fog csalódni, mert a koporsóban sincs nyugodalmasabb, zajtalanabb pihenő hely, mint ott, a hol egyszer régen Árbocz, Turtul és Kemencse a szép László királyt agyonverték.

Aluszik mindenki, jól pihen az egész híres Nagy-Kakasd.

Csak a szegény Márton Sándor nem tud pihenni a Cseri csárdában. Keze-lába nem fáj már, fiatal seb hamar begyógyul.

Édesen, boldogan mosolyog a fehér holdvilágra, mely legfényesebb sugarait mind oda gyűjtötte, a hol az universzális medikus úr üldögél az arasznyi nagyságú csárdaablakban; oda mosolyog a fehér hóra, melyen gyalog is be tudna már sétálni a városba, oda mosolyog a kis ablakon, fehér havon, csillogó holdvilágon keresztül a László Vilmáék szép palotájára, el egész addig, a hol fehér telt karjait a zöld takaróra téve Vilma nyugoszik, ha ugyan olyan összeszorított ajkak, haragos vonások mellett pihenést tud adni az álom.

Holnap otthon leszek én is – mormogja a fentvirrasztó ifjú. Oh mennyi öröm, mennyi édes remény, mennyi biztos hit lehet e szavakban, ha vőlegény mondja. Holnap otthon leszek én is.

Eljönnek a régi ifjúkori barátok, ajkaikon üdvözlő mosolylyal, mely szónál tisztábban elárulja a készséges üdvözlést, de a fájó irígységet is, no Sándor, te boldog ember vagy, a legszebb, leghűbb és leggazdagabb leány a tied. Eljönnek a rokonok, hizelgésekkel, jövendő mondásokkal, csókkal, kéréssel: látod, hogy megmondtam, úgy-e? el ne felejtsd, meg ne vess bennünket. Keresztül fut a hír – mert ennek még Krumpelholz úr sem parancsol, hogy az öreg Márton fia itthon van, milyen ügyes, derék fiú, bezzeg van diplomája és még milyen? Abból lesz még a doktor, különb a híres Kovács Józsefnél, a gazdag Patkó Pálnál, a vaskos Markos Jánosnál, a kik valaha Kakasdon uralkodtak. Elbujhatik mellette az uzsorás zsidó doktor, a német Weisz és a kevély örmény hasas Csikvári.

Márton Sándor nem teheti, hogy erre végig ne fussa emlékezetében nagy nevű tanárainak Skodának, Balassának, Hyrtlnek, Sauernek leghíresebb reczeptjeit a legpompásabb esetekről és maga elé ne képzelje a legfelségesebb operácziókat veséknél, köveknél, hályogoknál, nevezetes attráxoknál, a milyenekre pedig a kövér alföldön okvetetlen sok kedves eset fog előfordulni.

Ah, hogy örvend egy ifjú orvos, ha veszedelmes nagy betegségeket kezelhet; ha az élet-halál mesgyéjén könnyű, derült mosolylyal mondhatja ki: ne féljen asszonyom, túl van a bajon a kisasszony, pár nap mulva – igen, igen. És nincs a világon az a bűbájos mosoly, mely felérjen azzal a jóságos mosolylyal, mely egy becsületes, lelkiismeretes doktor ajkain játszik.

Az öreg Márton úr is szendereg szegényes, hideg szobájában; őszes sárgás bajuszszal fedett ajkain a vígasztaló, örökké ott fityegő pipa helyett most e szavak lebegnek: holnap itthon lesz a fiam, megjő!

És az öreg Harkai bácsi is szendereg titkos irataival, merész hitével, hogy ő megjő, meg fog jőni és «lesz még egyszer ünnep a világon»; megdörren még az ágyú; kibomlik még az aranyos, szárnyas zászló; paripák fognak felebb-alább dobogni Nagy-Kakasd utczáin, csótáros, rojtos nyergű kún paripák; felharsan a régi nóta; megcsendül a régi hang, egetverő taps zúdul rá; s megrendül az ég s a föld!

Aluszik az öreg Harkai néni is, lelkében egy-egy jóféle reparálandó órával, mely százszor többet ér a mostani apró óráknál.

Szendereg, álmodik a szép Bella kisasszony is, a sok szép fehérneművel, mely a menyasszony számára készült egész éven át, még a berregő gép is lezárta szemeit, összetette kezeit és aluszik a virágok mellett az ablakban, erőt gyűjtve, gyorsaságot és jó kedvet.

Nyugodjál kedves kún föld, aludjál – karácson szép éjszakája van most!

VI. (Az öreg csizmadia esete.)

Az ezernyolczszáz ötvenkettedik év utolsó napjaiban, jóllehet derekasan tartotta magát a tél: mégis enyhült már annyit az idő, hogy az állami csend, rend és béke szerencsétlen felforgatóit nem hurczolták mindig a katona-fogházba, hanem a kormány belenyugodott, hogy csak vigyék hát a nagykakasdiak saját városházi tömlöczükbe. Ott az igaz, hogy Német Pál polgármester úr magyar ember és volt honvéd-kapitány létére olyan vasakat rakatott a nyomorult eltévelyedettekre, hogy azokat a tanító szerszámokat még a legdurvább czigány sem felejtette el többet soha.

Nehezek is voltak, meg élesek is, és kegyetlenül szorították úgy a lábakat, mint a kezeket.

Német úr e ritka jóérzelműségeért föl is terjesztetett a legmagasabb helyre és szép eredménynyel. És talán ugyane hazafias érzelmekre emlékezett meg a hálás magyar nép, midőn a legközelebbi, csak most lefolyt újabb választások alkalmával – de már mint visszaváltott magyar nevű honpolgárt – nagy diadallal megválasztotta szélsőbaloldali képviselőnek.

Német Pál úr mint most: akkor is tele tüdőből dolgozott. És uram teremtőm! jaj volt, a kinek e tüdővel meg kellett csak egy rövid napra bár – esmerkednie.

Harnócz János, nagykakasdi csizmadia czéhmester úr megismerkedett.

Még kora reggel van; ködös, füstös, s oly fojtó a levegő, hogy az ember nem tudja vegyen-e lélekzetet, vagy inkább ne vegyen – s mégis mennyi a jövő-menő az utczákon, mintha ma is ünnep volna még, holott már elmult a szép boldog karácsony. Katonák, zsandárok, csillagos gallérú hivatalnokok járnak-kelnek előre-hátra, vidáman, s az ösmerősök elégedett hangulattal kérdik egymástól: mikor? csak egyet? azt hallottam hárman lesznek? És hol? Bizonyos ön benne, hogy a piaczi kútnál? S hányat kap vajon? Hatvanat hallottam. Nem, nem, főember, a csizmadiák czéhmestere – elmehetnek hetvenig, sőt ha erős az atyafi – nyolczvanig is.

– Derék – fütyöli e szót inkább, mint mormogja egy csillagos adjunkt, gavalléros fejtartással, útközben röhögve s nehány jegyet szorítva markában.

– Hova Pazsint? – kérdi egy hasonló vidám fiatal ember két csillaggal.

– Fehérhalmi Gizáékhoz – jegyeket viszek.

– Ugyan adj egy párt, Gábor, – az enyémeket már elkapkodták.

– Csak igazán kettőt adhatok bruder, nem akarok haragot venni magamra. Borzasztó közönség lesz, még a vén Barabásné is majd lehúzott egy jegyért. S a jegy oly csinosan volt kiállítva díszes szélczifrázattal, hogy úgy a Szabó-féle nyomdának, mint Krumpelholz főnök úrnak fényesen igazolta jóízlését.

Valóban, meg kell vallani, félre tevén már másnap minden gyűlöletet, hogy a Bach-idejebeli hivatalnokok a jó ízlésre, elegancziára mindenben sokat adtak. Egy-egy nyilvános aktus oly szabályszerint folyt le, hogy a magyar tanulhatott. Forma dat esse rei – mondja, tán ép ily jelenetekre is gondolva a szép, klasszikus világ – és ki tagadhatná, hogy ez mily igaz?

– Páh bruder!

– Adieu freund! – rázták egymásnak vigan kezeiket a csillagos urak.

És siettek, hogy a jegygyel kedveskedhessenek.

– Első sor, – kiált fel édes meglepetéssel Giza kisasszony.

– Csak a második, könyörgöm drága nagysám!

– Ah menjen – mit látok én ott.

(Durva dolgot irsz durván, – mondja valahol Spectator úr. Én is azt mondom, – csakhogy igazat! Vagy mutassak ilyen jegyet?)

Harnócz János úr, az elsőrendű, legbiztosabb minőségű vasakkal megvasalva, rég ébren van már, jó pénzért beeresztett szép fiatal leánya és legény fia bús társaságában.

Egy őr is ott ül az ajtó mellett panganétos puskával, szép zöld zsandárruhában, kipödrött vöröskés bajuszszal, oly emberbaráti érzéssel kacsintgatva a szép hajadonra, mintha csak épen lakodalomban ülnének.

Az öreg őszszakállú, kis nyomott fejű czéhmester, mindegyre rángatja száraz csontos csuklóival a vasakat, sehogy sem tudja eltalálni, hogy miképen lenne legjobb helye a kezeknek és lábaknak a vaskarikákban. Fel-felsóhajt és hosszú nyögéssel árulja el, hogy nem tud békén tűrni és várni.

– Jaj istenem, hogy birom ki! Meghalok.

– Nem hal édes apám, ott leszek én mellette folyvást, – támogatja sírva a szép leány.

A legény fia tudná, mi lenne itt a legjobb orvosság, mert hozott magával egy jó vastag, három-négy rétű bőrtakarót – de nem lehet oda szerzeni – a zsandár miatt.

Megesik azonban a zsandár úr szíve is a sok nyögésen és szelíden vallatni kezdi az embert.

– Hátha segíthetünk barátom, – szól oda vigasztalólag a fiatal vitéz a vén emberhez, – mondja el igazán, mit tett, azzal lehet mindig enyhíteni valamit a strófon. Tíz-tizenötöt – tudja leszámítanak s az is valami nagyon jól esik. Szóljon, valljon, – úgy-e megakarta ölni a császárt? Hé?

– Én édes úr? úgy-é én? hogy tehettem volna azt, hisz messze van Nagy-Kakasd Bécs városához.

– Lássa, már tudja, hogy a császár Bécsben lakik. Ez is bűn. Ki ne mondja. Megtanítom valamire, hallgasson.

– Oh uram, az isten megfizet! – fordulnak oda mindhárman esedező tekintettel.

– Feszítse meg a legnagyobb erővel a két nagy lába ujját a deresen, s ugyanakkor a két hüvelykujját, s majd meglátja, nem lesz baj, mintha csak egy deszkát pufogtatnának – annyit érez. Próbáltam.

Ilyen biztos tanácsra ki ne lélegzenék föl. Harnócz János úr volt az első, ki föllélegzett és mindjárt próbálta is a két hüvelykujját párhuzamosan a két nagy lábaujjával összeszorítani. Úgy szorította, feszítette, hogy már különben kivánni sem lehetett.

– Meg is próbálnók tán édes fiam valamelyest – szólt növekedő bizodalommal és istenben helyezett hittel a vén czéhmester úr.

– Hogyan apám?

– Feküdjél arra az ágyra –

– Hogy, hisz engem tán –

– Nem, nem fiam, tégedet nem, de ha próbát tennénk rajtad, talán a káplár úr (csak közlegény volt, de mindig jó a tisztességtudás) megcselekedné, hogy hányna rád egyet-kettőt –

– Az nem szükséges – nevetett a zsandár – majd ott. Akkor megáll a vér öreg, megijed az ember s akkor kell feszíteni a két nagy lábujjat és a hüvelykeket. Azt csak ott lehet, máshol nem ér semmit. Ezt is tartsa meg: jó még, ha az ember a fogait erősen összevicsorítja. Sokan teszik s azt mondják, használ.

– Káplár uram, nyujtott oda egy kis pénzecskét a legény – ha ezt oda tehetnők s a mellénye alól kihuzta félig a bőrtakarót, ebben tudnék bizni.

– Nem lehet, barátom, ott helytt úgy is mindent megvizsgálnak. Tudom, csak tartsa meg azokat, a miket mondtam, azok a legjobb szerek.

– És más szert nem tud? – veté fel könyes szemeit a vén ember.

– Tudok.

– No az isten áldja meg, vitéz úr – azt mondja hát.

S a vasas lábaival, kezeivel odavánszorgott a czéhmester úr a zsandárhoz.

– A leánya meg a fia, meg a felesége, mindjárt elmennek a méltóságos főnök úrhoz – tudja – s mutatta a pénzt – visznek, de sokat, a mit lehet, akár aranyat, akár ezüstöt, akár bankót, de hamar, s addig rimánkodnak, térdepelnek, míg valahogy. A főnök úr nagyon jó ember, én tudom. De meg kell tenni, nem szabad kevélykedni, az nem ér semmit. Pénzt, pénzt, de hamar, a pokolból is. No többet nem szólok. Délutánig van idő. Három órakor lesz, vagy egy fertály négyre. Az urak, tudja, lassan mennek.

– Eladjuk a házat, apám – kiált fel a leány.

– El a szőlőt – folytatja a legény.

– A földeket – –

– Ne bántsátok, úgy is vén vagyok már. Temessetek el inkább tisztességesen.

A két testvér fölkerekedett s minden kérés daczára távozott.

– Hát aztán mondja meg öreg, most már csak ketten vagyunk – mit mondott, mit tett, hátha abból tudnék valamit kiokoskodni? Adja ki a társait; úgy is megtudják a dolgot előbb-utóbb; most ha magától tudjuk meg: maga megszabadul. Mondja meg, lássa, én is csizmadialegény voltam, sajnálom magát, szinte úgy néz ki, mintha az édes atyám uram volna; mondjon meg mindent. Kiszabadul s én meg káplár leszek. Segítsünk egymáson. Isten is megengedi. Aztán elveszem a leányát, nekem nagyon tetszik a leány. Most már csak láthatja, hogy igazi dologban járok. Mi? Látja ugy-e? Mondja hát, de hamar, mert jönnek-mennek, most is ahol egy csomó ember. No majd segítek. Hát levelet kaptak Kossuth atyánktól?

– Mi egy kicsi sorocskát sem, uram.

– Kossuth bankót rejteget? s megtalálták?

– Nem uram.

– Szidta a… az nagy baj.

– Azt se szidtam.

– Hát?

– Ha csak álmomban nem mondtam valamit –

– No azt se szabad. Egyre megy. De hát mit mondott?

– Isten a bizonyságom, hogy semmit.

– Hát akkor elárulták.

– El, uram.

– Az mindegy. Ha nem tud semmit, ki nem ád senkit, baj – lesz.

– Jaj édes istenem – nyögött a vén ember keserves hánykolódásokkal.

– Nincs-e valami szép drága tehene?

– Van.

– No oda kell adni, s ne féljen. Kövér disznaja?

– Volt – de megöltük.

– El kell küldeni a kolbászát, sonkáját az uraknak – azok úgy sem öltek mindenütt. – Aztán meg is várják, nagyon szeretik.

– Jaj uram teremtőm – szorongatá a vén ember hüvelykujjait és feszítgeté nagy lábujjait. – Jézusom légy velem, mutasd meg ártatlanságomat. Te láttad uram, hogy én sekinek se vétettem; vén vagyok már, mit hazudnám előtted?

Lehajtotta nyomott kis fejét a vén ember, szurkos kezeivel kitörölgette szemeiből a patakzó könyeket és valami vigasztaló zsoltárfélébe kapott, nyögte, búgta az erőtelen sorokat, mint a régi martyrok, és Pál apostolt látta maga előtt, a ki elhagyatottságában ekkép panaszolkodik: «Az én első magam mentésében senki nem volt mellettem, hanem mindnyájan elhagytak engemet – –» El engemet is, – kiáltott fel a vén csizmadia. «Mert Demás engemet elhagyott – – az érczmíves Sándor is sok gonoszszal volt irántam, de fizessen meg neki az Úr, az ő cselekedete szerint.» Tördelé a nagy apostol bús szavait a vén ember, társaira, az alczéhmesterre és jegyzőre gondolva bizonyosan – kik im felé se mennek. És kegyes fohászokkal végezé: «Én immár megáldoztatom, és az én halálomnak ideje közel vagyon!»

E szép, kegyes fohászkodások valamennyire megvigasztalták a remegő aggastyán hívő, de ugyan kevés jót reménylő szivét. Annyira, hogy még a zsandár úr is, mint egykor a régi római katona a kereszt alatt – hinni kezdte, hogy: «Bizony, ez alighanem igaz ember volt!»

Teljességgel máskép vélekedett azonban a derék és igazságos Krumpelholz főnök úr, ő tudta, hogy egynek a sok közül meg kell verettetnie, mert az időközönként való példaadást felette jó néven veszik odafönt a miniszteriumban s itt a városban és vidékén is oly szükséges az, csaknem mint a betevő falatkenyér.

Hiába sírtak azért folyosóján az asszonyok és leányok és mutogatták a szokásos módon az emberek a tömjént és myrhát: most az igazság kiszolgáltatóján semmi sem fogott, a gyémánt kebelről, mint borsó a márványról úgy hullottak alá a könyörgő, esdeklő szavak.

Valami szép és ünnepélyes volt e jeles hivatalnokot nézni övéinek közepette, csillagokkal, aranyos gombokkal, szúrós kegyetlen szemeivel és széles vastag szájával, melyet e hivatalos alkalomra egészen összecsucsorított, mintegy hogy azzal is példázza: itt ma sem égnek, sem földnek kérésére nincs pardon.

Schwindler úr is ott állt és háta mögött nehány főrómai hölgy kiséretében a főnökné, ki egyre susogta: ilyen az én férjem, a megtestesült kötelesség és igazság, a császárnak nincs több ilyen szolgája. Ah, ha látnák Krumpelholzomat a miniszterek. Úgy-e édes Schwindler, ő egy miniszternek termett?

Schwindler úr nagyon jól tudta, hogy az igazi bünös megváltotta magát. S mily szép ajándékkal; hogy ő azért a fogatért – barátságosan egy darab ezrest adott. Egy gondolat villant meg keskeny, okos fejében: ki kellene azt a csizmadiát szabadítani, szép leánya van. Az a leány nagyon is szép. Az a vén ember atyafiságával egyszerre betöltené a várost, ő ünnepelt ember lenne általuk, titkos magyar érzelmű – ah ez is szükséges.

– Igen, ezt a rablót, ezt a csalót – gondolt a főorvos úr a főnök úrra – fel kell jelentenem, le kell álczáznom minél előbb, egy kerületben nem jó nekünk lenni, a főnökné ízetlen reminiszczencziájával örökké utamban állana, (bár a kineveztetést Krumpelholzék régi reminiszczencziájának köszönhette), meg kell mentenem azt az embert.

Odább ment a hosszú fedett folyosón s egy emberrel, a ki a polgárok fejének látszott – véletlenül szóba állt.

– Mennyi idős lehet – kérdé halkan – az az öreg ember, a ki el van itélve?

– Túl a hetvenen, a bátyámnál két esztendővel öregebb.

– Beteges-e?

– Régóta sérvéses. Az belehal. Ott marad a deresen.

– Én az új kerületi főorvos vagyok – jegyezze meg, jó ember, csak tegnapelőtt érkeztem ide. Esmeri maga özvegy Némethné úrasszonyt, az aljárás főnök úrnak, László Károly úrnak testvérét?

– Hogyne esmerném, méltóságos uram, úgy esmerem, mint a két szememet.

– Az nagyon jó asszony. Elmennek nehányan hozzá és megkérik, hogy nehány úri asszonynyal jőjjenek ide a főnök úrhoz, kérelmezzenek. Ha nem lenne sikere: eljő a kérelmező bizottság hozzám a nagy vendéglőbe, a hol szállva vagyok. A többiről biztosítom. Legyenek nyugodtak. De így járjanak el, a mint mondtam. Most kilencz óra, délig várni fogom magukat, jó ember. Itt most minden könyörgés, esedezés – hiába való. Majd úgy – tudja?

Semmi köszönet. Egy krajczárt se próbáljanak adni. Ha úgy járnak el, a mint mondtam, ez ember meg van mentve.

Schwindler úr intett finom szarvasbőr keztyűs kezeivel s mintha mi sem történt volna – visszament a nők közé. Krumpelholzot rendkívül magasztalta nagyszerű jelleméért, mely magasztalás a főnök úr öblös füleibe is elhatott – s a legnagyobb tisztelettel a példányszerű főnök iránt, kijelentette, hogy fontos hivatalos teendők miatt – távoznia kell.

Krumpelholz úr ily kiváló elismerések után nem tehetett mást, mint a polgárembereket és asszonyokat kikergettette, az ajándékkinálókat pedig rögtön elcsukatta.

Meg volt magával elégedve, de meg is lehetett, mert tudhatta, hogy ez így nagyon jól van. Büszkén, mint egy bivaly, feltartott fejjel a mocsárban – gázolt keresztül a rimánkodókon. Reszketett dühében is, de örömében is, hogy így meg tudta magát óvni az aranyoktól és egyéb hódolati jelektől, holott egy kis aranyra, oly főhivatalnoknak, ki még főbb hivatalnok akar lenni, kétségkívül szüksége vagyon mindig.

Nevetett és tapogatta a mély zsebeit, mint olyan ember, a ki ma nyert is, de bizony vesztett is. Tehette volna – gondolá – hogy az ajándékot négy szem közt, mint máskor oly sok ember tette – elfogadja s annál keményebben megcsapatja azt a nyomorult embert. Nem! ma Schwindler előtt példát kell adni.

Megérezte, hogy honnan jő a vész, mint a messziről czélba vett vad – és törekedett kijátszani a bajt. Vagy talán nem is sejtett semmit, mint rendesen az ember nem veszi észre, mikor igazán mellette a veszedelem. Dolgaiba merült, mint a madár a levegőbe és az összbirodalom felséges törekvéseit legjobb erejével iparkodott elősegíteni.

– Te, Krumpelholz – kiáltott be úgy dél körül a felesége – egy csomó úriasszony jön, Némethné, Nagy Jánosné, Görögné, Sándorné, Vassné, Rézné – ez nagyszerű! Itt valami történni fog.

És mint minden jó asszony, a ki örvend férje megtiszteltetésén – vidám hahotával és ifjúi szökdécselésekkel futott a nagy terem mellé egy szögletbe, a honnan egy kis tolvajablakon át mindent láthatott és hallhatott.

Azt Krumpelholz eleitől fogva kénytelen volt megengedni, annyival is inkább, mert nejének egy intése, bátorítása vagy figyelmeztetése sokszor eredményezett már jó dolgokat.

Természetesen semmi se lett az egészből. Krumpelholz főnök úr pompásan tartotta magát, oda sem tekintett a tolvaj-ablakra, pedig a főnökné ugyan integetett, hogy engedni kell, engedni kell. Nem, annak a vén gonosztevőnek (holott igazán semmit sem tett, de ez nem is volt épen szükség abban az időben) lakolnia, oh igen, lakolnia kell.

A hivatalos dacz gyönyörérzete töltötte el a főnök úr férfias szivét. Minden igéret nélkül bocsátotta el az asszonyságokat, mondván:

– Uram, felséges császárom tudja meg, hogy egy hű szolgát bir bennem. A kötelesség és igazság szentsége az én lábaim, ezeken kell járnom.

A dámák akkor is, mint ma tennék: két pártra oszlottak. Vassné, Rézné a mellett voltak, hogy a főnök egy igazán nagyszerű ember, megérdemelt volna egy csókot. Mit is mászkálunk mi egy csizmadiáért? Ha bűnös: már bizony bűnhődjék. Bűnhödött szegény Ugodi Nelli is – hát akkor egy csizmadia? Én nem is mennék tovább.

Sándorné hajlandó volt egy rongyos csizmadiáért nem könyörögni – de Némethné hatalmasan vezette a menetet.

A nők a vallott kudarcz után dobogó szívvel mentek fel a lépcsőkön.

Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr díszruhában várta a női küldöttséget, biztató mosolylyal, egyszersmind (a mi mindig szokása maradt) ünnepélyes, alázatos megdöbbenéssel.

Így is fogadta.

Némethné egy-két ah! és óh! után igyekezett minél előbb sírva fakadni, a mi a felette siralmas ügyhöz talán legjobban is illett, s átadta a szót Rézné asszonyságnak, ki épen nem volt oly érzékeny, s ilyen beszédet tartott:

Méltóságos kerületi főorvos úr!

Szomorú világot kell a magyarnak látni, férjeink, gyermekeink rabságban, mi magunk rettegésben, hogy mikor ér bennünket a leggyalázatosabb sors, mely mai napon egy becsületes, soha senkinek nem ártó polgártársunkat fogja a közszégyen padjára vonszoltatni. Kedves-e ez a császár előtt? tudtával történik-e? nem hihetjük. Ha van anyja, a kit isten éltessen, testvére, huga, a kik sokáig éljenek – lehetetlen, hogy meg ne könyörüljön a szegény magyaron, főkép a kúnságon, a hol a kegyetlenség legtöbb áldozatot szedett már eddig is. Kedves az a császár előtt, hogy asszonyokat megvesszőzzenek? nem hihetjük; hogy tisztességes, jó házból való leányokat a piaczra vonszoljanak? olyan ocsmányság a világon sem történhetik több. És kérem, mi akar ma történni? hogy egy hetven esztendős, magával jótehetetlen aggastyánt nyilvánosan megbotoztassanak. Miért? semmiért. Talán csak azért, hogy egy éljent kiáltott. Hát éljen a császár, de mért ne éljen a magyar is szülötte földjén? Bűn-e az?

Bár tudná meg a császár, mert majd tenne az igazságot. De őt elzárják a magyartól. Büntesse meg az isten azokat, a kik teszik. Azért jöttünk a főnök úrtól, a kinek szíve érzéketlen maradt könyörgéseinkre, – hogy arra kérjük Méltóságodat, járjon közbe, hogy szünjön már meg egyszer az a rettenetes állapot, hogy az ember még a száját se merje tisztességesen kinyitni, hogy szegény felebarátunk, úgymint Harnócz János, a csizmadiák czéhmestere, kiméltessék meg a legrettenetesebb sorstól, és mint ártatlan, szabadíttassék ki fogságából. Az egész város, az egész kúnság, de az isten is áldani fogja Méltóságodat.

A nők könyekkel osztották derék társuk szívből fakadt beszédét és könyörgő kezekkel fordultak a szép úri ember nyájas arcza felé.

– Én – kezdé válaszát a főorvos úr, mint azután is mindig tette – akadozó hangon, bár igen folyékonyan tudott beszélni, de talán így volt szebb – én idegen vagyok e szép országban, de azzal nőttem fel boldogult jó szüleim szeretetében, hogy a magyar nőket bámuljam és istenítsem. Örömmel, mély áthatottsággal látom, mennyire nem volt magasztalás, de a legtisztább való, a mit a dicső magyar nők nemeslelkűségéről olvastam. Az én szívem is elfogódott, midőn meghallottam, mik történnek itt. Nem, – büszkén mondhatom, azokat a felséges császár nem akarja úgy – talán hivatalnokaink részéről egy kis túlbuzgóság. Méltóztatnak tudni, hogy minden átmeneti korszaknál vannak nehéz, szívet szorító jelenetek. Csak a franczia forradalomra mutatok. De elmulnak a felhők, s a nap, a mi felséges császárunk kegyes jósága, a maga tündöklő pompájában fog leszállni a legutolsó kunyhóra is. Legyenek nyugodtak, én a mondott aggastyánt orvosilag megvizsgálom, s reménylem, a főnök úr is, ha úgy látja – tanácsomba bele fog nyugodni. Fogadják egyenként magasan kitüntető becses bizalmukért legforróbb hálámat.

Hát lehetett-e szív, mely szeretettel ne dobogjon ily fenkölt szavak után? ajk, mely dicsőítő igékben ne törjön ki ily emberrel szemközt?

Az egész város a nagylelkű és szép főorvos nevével lett tele, s mikor a csapatás elmaradt s pár nap mulva az öreg csizmadia szabadon, lánczok nélkül, övéi között megjelent – mindenki a csodálatos szabadítót akarta látni?

– Ki az?

– Milyen?

– Hogy hivják?

– Áldja meg a mindenható – –

– Honnan jött?

– Mert az egyenesen – suttogták szerte – ő tőle, a mi apánktól jött.

Veszeli Jóska is előkerült. S ő fútt még a trombitájába. Elmondta mindenkinek, hogy hol és mikép ösmerkedett meg azzal az úrral, hogy az micsoda egy isteni lélek! Most látja már, ki volt. Lám, lám!

S hogy teljes legyen az öröm: Márton Sándor is jött, még pedig a főorvos úr szekerén.

Akkor fordult be a templom felé, mikor itt is, ott is, az új főorvost dicsőítették.

Némethné könyek között vetette magát Vilma karjai közé, s csak ennyit tudott rebegni:

– Ő egy félisten! Azt – meg kell szeretned Vilma.

László Károly úr is így vélekedett a háttérben, és Lászlóné asszonyság is el volt kábulva a történtek után.

– Én ki nem állhatom! – bigyeszté gúnyos mosolyra Vilma kisasszony ajkait.

– Oh te! – csapta össze két kezét ijedten és haraggal Némethné – László Amely.

– Én ki nem állhatom!

VII. (A szegény ember csak szegény ember.)

Márton Sándor urat a dr. Schwindler Gusztáv úr két szép derese szállította be Nagykakasdra. Az ifjú elgondolkozott, hogy mikor ezt a különös szívességet a saját lovain fogja majd egyszer visszaadni annak az ismeretlen, nagyszívű úrnak! Büszkén mosolygott, mert az ember, ha még épen nem gazdag is, de tudja, hogy az lesz – meg meri ezt tenni; leoldotta nyakáról a kendőt, és kivette belőle meglehetősen jól összetörött bal karját. Sajgott biz az, hogy a fogai is csikorogtak bele, hanem mit mondtak volna arra Nagykakasdon, hogy ehol a Márton Sándor karja fel van kötve! no még ez is ügyes egy vőlegény; még a bort, sört, pálinkát is oda tette volna egy-egy roszlelkü!

A mellett azt is el kellett gondolnia, hogy az ő jövetelével most az egész város tele van; nem lesz egy ember, a ki észre ne vegye. Valamikor én is megéreztem, ő is megérezte – és mindenki megérezte, mikor a szerencse napja egyenesen orczájába sütött. Oh milyen akkor a nap! nincs akkor felhő! milyen enyhe akkor a lég, nincs akkor deczemberi fagy, milyenek akkor az emberek, nincs akkor ismeretlen sehol senki!

Márton Sándor, a nélkül, hogy tudta volna, úgy tartotta fejét a hintóban, mint a nagy, tisztelt, dicsőített Balassa szokta, kegyesen, mosolyogva, de alázatosan, mintha mindenki beteg volna körülötte és tőle várná gyógyulását. Elhozta a nagy doktoroknak nemcsak reczeptjeit, hanem a fej, szem és kéz és láb és váll tartását is.

Mindent megtanult, hogy használhasson embertársainak, és hogy a szegénységet szorgalom s tudomány által feledtesse gazdag apósánál.

Az úton találkozott egy-két komor szegény asszonynyal, a kik a szomszéd nagy erdőre mentek egy kis törmelékért. Alig tudta megállani, hogy le ne ugorjék a kocsiból, – mint ezt Skoda cselekedte Bécsben akárhányszor – és meg ne kérdezze: asszonyom, hogy van? önnek a szemei igen be vannak esve? adja kezét, kérem, mutassa nyelvét.

Ah májbaj, szívbaj, gyomorbaj – –

Az a kedves jó Márton Sándor úr!

A városba érve – nagy csoportokkal találkozott – s ezekben ösmerőseivel, rokonaival, barátaival. Megdöbbent, édesen fölrezzent merengéséből: ennyit még se mert volna reményleni.

De azok a tömegek elmentek mellette szó nélkül, és még azt se vették észre, hogy ő mint a nagy Balassa: egy karéjt ír a levegőben üdvözlő czilinderével, vagy mint a jó szőke Szauer úr, mosolyog és bíztatólag mosolyog.

– Éljen, ez a nép embere lesz, karácsonyi megváltó, – verődött fel egy-egy hang.

Ez az előlegezés oly jól esett ifjú szívének.

– Igen, – mormogá magában, – meg fogjátok látni, hogy a halálba is elmegyek értetek!

És fölemelkedett, mintha már menni akarna.

Fényes tisztikar kiséretében, néptől, nőktől követve, látta a Hauszinger boltja előtt az ő patronusát, tollas kalappal, fényes főorvosi ruhában, délczegen haladni a nagy vendéglő felé.

És hangzott a nép zaja, mint tűzvészkor.

Mi történhetett itt?

A két deres sebes kanyarodással vitte el a városháza előtt – és senki sem vette észre, hogy a hintóban az új doktor universzális Márton Sándor ül.

Odahaza a kis ősi telken (a nagyobb ősi telkek, mert voltak – sok oknál fogva elfogytak), egy öreges cselédasszony fogadta álmélkodó kifejezésekkel.

– De hát apám, Mári néni? nincs idehaza?

– Oh dehogy nincs, amott szalad a Kudar szabó felől. Jőjjön! Jőjjön! – kiabált a cseléd – nem látja, hogy itthon a drága, kedves úrfi?

Hogyne látta volna, hiszen még a pipa is látta a szájában, mert úgy füstölt, hogy öröm volt nézni a hű társat.

– Fiam, jaj te fiam! – ölelgeté az öreg Márton úr a kedves fiát, de mind azokon a helyeken, a hol az izületek ki voltak ficzamodva. Csak úgy tapogatta, mint a drága tojást, de mégis meg akarta tudni azonnal, nagy-e a baj? – No hát nem fáj, édes fiam? – kérdé örömtől csillogó szemekkel az öreg emberke, most kezdve igazában az atyai csókokhoz.

– Nem, nem, apám.

– És lám, itt mekkora híre volt, még Harkai sógorék is kétségbe voltak esve.

Jobban esett volna ugyan az ifjúnak, ha azt hallja, hogy: a László Károly úrék is nem tudtak hova lenni bánatukban – hanem így is szívesen vette a részvétet.

Márton úr, miután egészen meg volt győződve, hogy ennek a fiúnak épen semmi baja sincs immár, és itt nagyobb volt a zaj, mint sem a baj – oda fordult a lovakhoz.

A kinek voltak valamikor szebb napokban saját lovai és pedig hol feketék, hol pejek, hol sárgák, hol meg egyéb szép színűek: az be fogja látni, hogy Márton úr, a ki nagyon gazdag ember volt a forradalom előtt, ezt az érdeklődést még nem ölhette ki a szívéből. Örömmel simogatta meg a két gyönyörű vasderest, meghúzogatta homlokserényüket, füleiket, megveregette szép tömött szügyüket, figyelmeztette fiát, hogy nézze ezt a lovat, – ennek van csuklója, feje, szeme és még minő lába! Szebb első lábakat nem lehetne látni, hét vásáron sem.

Oda súgta a fiának, hogy ezek a lovak a Krumpelholz főnök lovai, ajándékba kapta a Hajkó fiuktól, hogy az apjuk kikerülte a fölvágatást.

Aztán hirtelen a mai nap tárgyára tért.

– Szinte csapatásra jöttél fiam; a Harnócz csizmadia volt kinézve. Megszabadult. Első eset, már ki volt állítva a katonaság.

– Hogy szabadult meg az öreg? – kérdé inkább csak úgy odavetve az ifjú.

– Az csak úgy fiam, látod-e, hogy az úri asszonyságok a Németh Józsefné elnöklete alatt elmentek kérelmezni a főnökhöz, no az persze kikergette őket; onnan elmentek az új kerületi főfizikus úrhoz – csak most jött karácsony első napján – s az kicsinálta, hogy a czéhmester elkerülte a csúf halált. Tett is a nép olyan ujjongást, éljenzést, hanem tehetett is. Az valami csoda ember. Veszeli Jóska mondja az előbb, hogy találkozott veled, s a főorvos kötözte be sebeidet. No az még a szerencse. De hogy esett ez a szerencsétlenség? Mennyit búsultunk Harkaiékkal.

Megint csak Harkaiék – gondolá az ifjú – mért nem inkább László Károlyék?

– László úréknál nem volt apám?

– Nem voltam, fiam.

– És László úr se volt itt?

– Ő? édes fiam, mit gondolsz? Olyan emberhez, egy aljárásfőnök, – a kinek két fiát akasztatta a német. Nem, ő nem jár ide. De ha az úton talál, mindig elég szíves. Elég az tőle fiam. Szegény ember csak szegény ember. Azért, hogy a leánya mátkád, én nem várhatok tőle nagy barátságot. Régen, persze ez is máskép volt. Akkor én is jól állottam, bizony majdnem úgy, mint ő. Őt igen lábra tette a rettenetes uzsora, s a német; különben nem avatkozok senki dolgába is. Eredj csak fiam. Hadd lássam el ezt a kocsist. El ne menjen egy jó falat nélkül.

S még egyszer, úgy hirtelenében végigtapogatta a fiút, a vállait, a karjait, a mellét – hogy hol lehet az erősebb baj, s hogy a fiún semmi különösebbet nem vett észre – vígan a kocsis vendégeléséhez látott.

Egy vőlegény mit tehetne mást, és mit is kötelessége inkább tenni, mint azt, hogy fogjon tüstént az öltözködéshez, és látogassa meg a kedves menyasszonyát.

– Egy kis meleg vizet, édes Mári néni, – szólt a kimért tempóval tüzet rakó öreg cselédasszonyhoz, – hát mit szól rám? megsoványodtam?

Egy vőlegény mindig szép annyira, hogy várja a jó szót: be megszépült, be felséges jó színben vagyon!

Márton Sándor úr is várta ezt a szót, s mivel a rég meghalt édes anyja ezt nem mondhatta neki: elfogadta volna egy hű cselédtől is.

Mári néni, mikor látta, hogy a kis vaskemencze illendően zakatol: az úrfi felé fordult.

– Bizony úrfi, elkelne, ha egy kicsit – hanem megálljon, majd helyrehozzuk idehaza; öltünk disznót, hizlaltam pulykát, van néhány szép tyúkom is, s a galambok is költenek a kis konyhában, s egy kis szőlőt is tettem félre, van diónk, almánk, mákunk. Befogunk mindent, szerzünk egy kis jó piros színt. Aztán akkor egyben máskép mutat az úrfi. Azért csak azt mondom, míg engem lát: ne búsuljon. Hej, ha az én unokámnak, a Rémes Jancsinak a két nagy kövér piros orczáját most odaadhatnám – hanem ne búsuljon. Őt is én neveltem. Utána látok én a dolognak még ma.

– Ma? – nevetett az öltözködéshez fogott doktor úr, – ma ne bántsuk.

– Ugyan miért? hiszen tán csak…

– Ma estve László úréknál leszek.

– No hát holnap.

– Holnap meg alkalmasint Németh Józsefnénál.

– Hát mindjárt azután.

– Hagyjuk el egy kicsit, – folytatá boldog kaczagással Sándor úr, – előbb az atyafiakat járjuk végig. A László-nemzetség igen nagy; Vargák, Halászok, Hajósok, Véghek – hagyjuk el Mári néni. Hanem kérdezek mást: nem látta mostanában – –

– A kisasszonyt? vagy láttam.

– No halljuk.

– Gyönyörű, tegnap hallottam a Sós Ferinétől, a ki bejárós Németnéhez – hogy – –

– Halljuk – örvendezett az ifjú, és válogatott legszebb ruhái között.

– Hogy László Vilma kisasszony báróné lesz.

Édes istenem, miért teremtesz bolond asszonyt!

Sándor úrfi letette a szép fejes nyakkendőtűt, elsápadt, s a szívén végignyilalott valami – hülés.

– Miféle báróné?

– Sohase tudom én. Az úrfi csak nem lesz báró?

– Én? Mári néni, hogy lennék? De doktor vagyok s mától fogva csak úgy gyógyíthatok, mint akár Veisz, akár Csikváry.

Ha tudta volna az ifjú, hogy egy vén cselédasszony ért a diplomához, és fel tudja fogni, mi a kitünő, a tiszta kitünő – odatartotta volna elébe a szép, ujdonatúj, nagy lógó pecsétes doktori diplomát s azt mondta volna, hát tudja-e, mit mondok, Mári néni? – azt, hogy ezt a diplomát ötszáz báróságért sem adom.

Ezt én szereztem becsületes, igaz munkával; ezen nincs mocsok, és nem is fog lenni soha, arra esküszöm; nekem nincs ugyan semmim, mert a német mindenünket elszedte, de független vagyok, s a míg isten segít: kenyeret nem lopok; fényes ruhát nem csalok; a nemzetemet el nem árulom; a porló bátyáim hamvaira szégyent nem fogok hozni. Hát most tudja, hogy én ki vagyok?

Igy szólott és tett volna Márton Sándor úr, – ha érzi, hogy egy vén cselédasszony – a ki hamarosan olyan pompás tüzet tudott rakni, ahoz is ért, hogy mi a tudomány és a becsület.

Így csak hallgatott, bosszankodott – és búsult.

– No fiam, módban hagytam azt az embert – szólott a belépő édes atya fiához – elláttam becsületesen étellel, itallal, adtam neki egy huszast. Jól tettem?

– Maga, édes apám – még mindig gazdag embernek képzeli magát, – mosolygott a fiú jóindulattal.

– Nem bizony fiam, csak szeretem a becsületet. Ne mondja senki, hogy czigány vagyok. A híres gazdag Hauszinger házat-házra vásárol, már van neki vagy tizenöt, egy rosz szürke köpönyegbe jár 1841 óta, azóta tán csizmát se vett másikat, úgy él, mint az utcza-kutya, családostúl; zárkózik; már hat órakor bezárja a kapuját, félti azt a ránczos, uzsorás, lelketlen bőrét. Élni akar, pedig-pedig mindenki utálja, a veje, meg az egyetlen gyermeke is; minden hónapban más cselédet tart, hogy ne kelljen neki fizetni. Hát élet az olyan? Inkább én ne egyem, de a fiam ne hallja rólam: hogy ahol megy a gaz uzsorás, czigány, smutzig apád! Egy huszast adtam ennek a németbe oltott kocsisnak. Lássa, kinek a fiát hozta, s becsülje meg a magyart. – Jól tettem?

– Jól, jól, édes apám.

– Rosszul állanak a szegény Harkai sógorék is. Az a gyenge, erőtelen leányka tartja őket a varrásával, szép, gyönyörű kézimunkájával. Az ám még a leány, fiam, ha volna még egy gyermekem, ha élne Istvánom, a pap, de annak teremtette volna az isten.

A vén ember félre fordult, megtörülgette sárgás bajuszát, elsimította redős homlokáról ősz fürteit, s remegő kezekkel fordult a magas égben lakó isten felé, és imádkozta, zúgta, dörögte, tombolta, kaczagta a Dávid ötvennyolczadik zsoltárját ekképen: Oh isten, ne hallgass, és ne vesztegelj, és ne nyugodjál oh erős isten! Mert ime a te ellenségid háborgatnak, és a kik tégedet gyűlölnek, fejeket fölemelték. A te néped ellen álnok tanácsot gondolnak, és ezt mondották: Jertek el, vezessük el ezeket, hogy ne legyen nemzetség! Cselekedjél úgy velek, mint a midianitákkal és Siserával, kik elvesztek Endornál és lettek a földnek ganéja! Tegyed őket és az ő fejedelmeiket olyanokká, mint Arebet, mint Zébrát és mint Sálmunát. Én istenem! tegyed őket olyanokká, mint a lapta, és mint a pozdorja a szél előtt. Töltsd be az ő orczájukat gyalázattal –

– Atyám, édes atyám! – ugrott oda a fiú apjához, kinek hullottak a könyei és tajtékzottak az ajkai – ne átkozódjál. Látod én megmaradtam. Adjunk hálát az istennek – hát a hol egy se maradt! Apám! lásd, itthon vagyok, nem is megyek el többet, itt élek melletted. Meglásd, minden jóra fordul. A kik nyugosznak – jól nyugosznak – ne háborgassuk – azért haltak meg, a miért én is meghalnék százszor. Ne bolygassuk poraikat. Ne sírj! ne sírj, mert – mert elmegyek, ha sírsz.

S a fiú odarogyott csakugyan a kis erőtlen emberre.

– Szép is bizony! így fogadni a fiát, – szólott a kemencze mellől a vén cselédasszony, szemeit törülgetve. – Sütöttem egy kis kolbászt, hajdúkáposztával – egyenek, hozok egy kis bort is.

S az asszony húzta-vonta őket az asztal mellé.

– No úrfi – hát ezt tanulta Pesten! Sírni! Hisz az imént jó kedve volt. Egyenek, én töltöttem ezt a kolbászt, borssal, majorannával. Maga is téns úr, okosabban tenné, ha másról beszélgetne már. Nem olyan gonosz már a világ, mint a milyen volt. Ehol – ma is – milyen szépen kiderült Harnócz uramnak. Kiderül még másnak is. Üljenek le, megyek egy kis borért.

Mire Mári néni visszakerült: akkorra csakugyan ott ült a fiú apjával; s tisztességesen foglalatoskodtak.

– Úrfi! nem feledkeztem én el a madarairól! – A rigót elvitette a kisasszony, az ott van.

– Ott van a Jakab, no, a Jakab ott van? – ugrott fel örvendezve, mintha mi sem történt volna, az ifjú ember. – Ej, ej, hát Jakab bácsinak csak jó dolga van.

– Még ugyan, – kapott kedvre az öreg cseléd is – de az úgy fütyül, úgy lármáz, hogy egész erdőnek meg tudna felelni.

– És a kisasszony szereti? Megyek, mindjárt megnézem Jakab bácsit.

– De hát a galambok?

– Nos? azokat is elvitette a kisasszony?

– Nem, azok itthon vannak – várjon csak az úrfi –

S a vén cseléd kiszaladt.

– Még ezt a szép falatot, édes fiam, ha te eszel, én is eszem, – mondogatá az öreg, ki meglehet, a nélkül is evett volna. – Igyál is. Nem rosz bor. – S az öreg megtöltötte a poharakat.

– Én nem iszom, apám. Megvárom, míg ötven éves leszek, akkor kezdett inni apám is.

– Akkor, mikor anyátok meghalt. Akkor egy kicsit temetés után megittasodtam – azóta iszom egy kicsit. – Te előbb hozzáfoghatsz. Hát ha isten jobban veled lesz.

– No úrfi, hát látott ilyeneket – mutatá örvendezve Mári néni a két, fehér gatyás, óriási begyű galambot.

– Nagyon szépek, Mári néni.

– Meghiszem. Mikor meglesz az esküvő, ezt a pár galambot viszem ajándékba a menyasszonynak. Ilyen szép pár nincs a világon. Hogy szereti ez egymást.

S a vén asszony csókolta, babrálta, simogatta a két szép galambot.

– Jól van, Mári néni. Látom, nem feledkeztek meg rólam.

– De hát vegye a kezeibe.

– No, szépek vagytok. Tegye fel őket Mári néni a dúczba.

– Nem, ezek velem laknak, egy szobában hálunk. Nevelem, hogy szépek legyenek. Ha baja történnék valamelyiknek – tudom, soha se lenne a házasságból semmi. Vigyázok.

– Jó, jó, hadd beszéljek már magam a fiammal; – vigye azokat a madarakat – kiáltott az öreg asszonyra az idősb Márton úr – épen egy tele pohár bort simogatva. – Az embert mindenütt lesik. Nézze a vesszőket, száradnak-e?

– Tán én nem vártam épen olyan szivvel az urfit, mint a ténsúr, hanem –

– Mári néni – vágott a vitatkozók szavába Sándor úr boldogan – mi aztán külön mindent megbeszélünk, hiszen még azt sem adhattam át, a mit Pestről hoztam – tudja?

– Hát? –

– Természetesen – mosolygott biztatólag az ifjú.

– No – minek tette már no –

S így Mári néni megbékélve vitte ki a madarakat, – s ott künn ezerféleképen elgondolta, hogy milyen kár az a derék, becsületes úrfi egy ilyen házsártos vén embernek, a ki míg a világ, mind beszélne, csak lenne a ki hallgatná. Majd a legnagyobb aggodalommal arra gondolt, hogy azt a jó kis füstös kolbászt a drága káposztával mind eleszi előle egy harapásig, s a bort is mind feltöltögeti. Éhen marad, pedig milyen sovány. Bemegyek, nem hagyom. S csakugyan minden perczben be is tekintett s oda kiáltott:

– Egyék az úrfi, igyék az úrfi, az isten megfizet. Vigyázzon.

S mutatta az ujjával, a fejével, hogy szúrjon a tányérba, ne hagyja magát.

A doktor úr nevetett, s viszonozta a vidám tekintetével, hogy: résen áll. Az öreg Márton ezalatt minden időt jóra fordított, s szembetünően kezdte is érezni, hogy valójában nem is olyan sötét már a világ mégis, mint fönnebb volt.

– Fiam te, most először is a Harkaiékhoz megyünk – tette le az öreg megelégedéssel kését, villáját. – Azok a szegény emberek tégedet nagyon szeretnek, s hozzám is igen jók. Meg kell, hogy nézd az öreg embert, az egy kicsit elméjében alighanem meg van hibázva. Mindig olvas, mindig tanul – öreg már, mire való az efféle? S minden ismerősétől, addig míg Ő megjő – egy-egy kis kölcsönt kér. Jó, jó, hát hiszen kérjen, megy az egyszer-másszor, de határa van mindennek. Csak azért mondom, hogy te is tudd magadat mihez tartani. Okos ember volt mindig, de most a sok ingyen való tanulás által mintha még tudósabb volna. Milyen ember! valamikor hogy ragyogott az elméje, hisz követ is volt Debreczenben. Egy kicsit becsukták, de hogy látták: nincs mit tőle félni, kieresztették. Tettek vele valami szégyent – igaz. De nem akasztották fel, mint az én fiaimat! Sir a lelkem, ha látom, hogy azon az ártatlan leányon élődik, azon az árván, s azon a tehetetlen vén asszonyon. De azt hiszi, kergetik. S neki nem lehet dologhoz látni. Valamit tégy vele fiam. Sajnálom azt a szép leánykát, a ki éjjel-nappal töri magát a rettenetes sok varrással. Hogy én mikép élek? azt a jó isten tudja csak – hanem senkinek a zsebe körül nem kotorászok. Felakasztanám inkább magamat.

Mind azzal van tele, jön Kossuth; így jő, úgy jő; ezt olvasta, azt olvasta, innen irt, onnan irt. Mert haza jött Rákóczi uram is valaha, úgye? meg Tökölyi uram is! Még, ha teszem azt, ha haza jönne is, a halottakat fel nem támasztaná; a koldusokat fel nem ruházná; az elesetteket, a mennyi most van mindenütt – egyenként föl nem emelgethetné – mi? nem úgy van, fiam? Ha jön, hisz hozza isten!

– Csak beszéljen apám, addig én öltözködöm.

– Dologhoz álljunk, ugy-e fiam? Azzal tartok. Megtanultam kosárt kötni; rekettyés van bőven a határon, magamnak is van egy kicsiny tavacskám – szent Jakabon; nyesem, vágom; ez a vén asszony tisztítja, szárítja, én kötöm. Tóth Pál uram vásárokra hordja. S ő is él, mi is élünk. Ne félj fiam, – töltött még egy pohárral – nem alkalmatlankodom ám rajtad, ha a gazdag Lászlóék házában találnál lakni. Mi itt maradunk. Egy-egy kis dohányom mindig van, senkinek a nyakára nem járok – hanem azt, Sándor, mégis alig vártam, hogy gyere már haza.

– Igen – szólt elpirulva az ifjú ember – hanem azt még sem kérdi, hát «diplomám»? Nem is mutatom.

– Óh édes fiam, majd ha valamerre elmégysz: kiszedegetem én az irásaidat, könyveidet, megnézek én akkor mindent apróra. Magam akarok lenni, mikor nézem. Egyedül vagyok akkor is, midőn időnként a szegény bátyáid ruháit kirakom, szellőztetem. Tudod, rosszak a szemeim. Ezekkel is csinálnod kell valamit.

– Úgy, úgy sir, megint sir – tekintett be a szomszéd szobából Mári néni, – ne igyék, nem magának való a bor.

S az öreg asszony szép csöndesen eltakarította a poharakat s a kis maradékot.

Sándor ekkorra egészen felöltözködött. S frakkosan, keztyüsen, fehér nyakkendővel, fényes czipőben, mosolygó kék szemekkel, odaállott apja elé.

– Jól van, édes fiam – gyönyörködött az öreg ember fiában. – Csak az a sok németség ne volna rajtad.

– Nem lehet máskép, apám.

– Nem úgy-é? Értem, Lászlóék miatt, hogy németek lettek.

S ha ifjú embert valamikor a jóság, ifjúság széppé tudott tenni, hát akkor Márton Sándor úr is egészen szép ifjú ember volt, s bátran mehetett a menyasszonyához.

Úgy is ment.

Milyen édes szívdobogással ment föl a szép sárga palota szőnyeges lépcsőin. Minden ajtót, ablakot úgy üdvözölt, mint régi jó barátot.

Az előszobában egy fogasra letette felső kabátját, gavallérosan kezébe vette czilinder kalapját, bajuszát megpödörgette, s telt piros ajkait mosolyra, s ha úgy jő – és mért ne jönne így? – csókra készen tartotta.

– Nincsenek itthon – lépett ki egy szobaleány – s jelentette a dolgot németül.

– De a tekintetes úr? – akart előre haladni a doktor úr.

A szobaleány hidegen végignézte az idegen tudatlan embert, s rendreutasító cselédgőggel oda vágta:

– A nagyságos úr sincs itthon és épen senki sincs.

Márton úr e rendreutasításon csak mosolygott, hiszen az a főember az ő leendő édes apósa.

Megfordult tehát, s úgy a mint volt, díszes szalonöltözetében Harkai úrék felé vette lépteit.

Abból, a mi lehet, vagy van: ifjú meleg szive nem sejtett semmit.

Vigan, emelt homlokkal, a legigazabb reménynyel haladt a kedves hazai utczákon. Alkonyat volt, nem igen vette észre senki, hogy ahol az öreg Márton fia! Harkaiéknál már ott találta apját, ki épen kártyázgatott a volt városi szenátor úrral.

– Így lelkem, drága öcsém, – ugrott fel Harkai úr, hogy ő legyen az első, ki a várt ifjú iránt atyafiságos szeretetét a leggyorsabban bebizonyítja, – üljön le, üljön ide, nem ide, oda, nem oda, mellém, nem, ide Bella mellé. Be felséges viruló szinben van (pedig nem volt), természetesen a boldogság kit meg ne szépítene, s akkora szerencse! Igazán, ebben a mostani bús világban jól esik a szívemnek, mikor az isten egy becsületes szegény ifjúnak olyan irígylendő szerencsét juttat részébe. László Károly gazdag, dúsgazdag ember – ah öcsém, mily derék ifjú lett! szakasztott a kedves néhai hugom: édes anyja.

S tekintet nélkül arra, hogy az ifjú doktor úr ezelőtt pár nappal törte össze kezét, vállát: – hevesen ölelgette és ropogtatta a fájós részeket.

– Ugyan sógor, az istenre – mit csinál a fiammal? – dobta el az öreg Márton úr a szépen rendbeszedett kártyákat, – nem tudja, hogy mi történt a cseri csárda kapujában?

– Nem én? – kiáltott fel rémülten Harkai úr, – öltek valakit, vagy elfogtak? ugyan mondja, kit, mikor? Itt ül és nem beszél, holott tudja, mennyire szeretek mindent körülményesen megtudni. Hát beszéljen. Nekem is van egy csomó nagyszerű hirem, öcsém, – beszélünk; – irásaim, olvasunk; – alig vártam már. Fennről hozott egy kis jó hirt? Beszéljen.

– No csak egyszer ereszsze el a fiamat, s ne szorongassa a fájós karjait, a miket összetört a postakocsi. Mert annak is ez a mostani lelketlen német kormány az oka! Veszett volna oda lovastul, kocsistul!

– Úgy? feldőlt! hallottam, részvéttel hallottuk! Hogy és mint? Beszéljen.

– Semmi baj! – mosolygott az ifjú, szeretettel csókolva meg az öreg asszonyságot és szorítva meg a Bella kezeit.

Az öreg Márton úrnak, nagy nehezen sikerült székére nyomni Harkai urat és kényszeríteni, hogy a parthiet folytassák – az ifjakat pedig hagyják egy kissé magukra. Nekünk nap lesz holnap is – magyarázá – de nekik ezer kérdezni valójuk lehet.

És mivel most a gép is hallgatott és a reperálandó órák is pihentek, a két nő szerencsésen közrefogta a csinos pesti fiatalt.

Vilma, Vilma, és minden harmadik szó Vilma; mosoly, mosoly és minden szóra mosoly. Kaczagás, zaj, lárma; mintha huszan, harminczan lettek volna a kis szobában. Az ifjú doktor úr akármint beszélt, minden szép volt, akármibe kezdett, minden derült jókedvet okozott.

Felkerültek a rövid és szép levelek; a neheztelések, a panaszok; a titkos ellenségek innen és túl, a milyenek egy szegény ifjú és gazdag leány boldogságát és szerencséjét, mint a veszedelmes felhők a nagy útra indulót – kisérni szokták.

Bella mindenről mert beszélni, csak arról nem, a kiről már az egész város beszél, s a kit Némethné már, mint új széptevőt Vilma körül, a legmagasztalóbban emleget mindenfelé.

– Hagyja el, – kiáltott mind szüntelen az öreg Márton úr a sógorra, a ki mindjárt, mindjárt lecsapta volna a kártyát, hogy nagy csizmával, hireivel, irásaival betörjön a szép virágos kertbe, az ifjak édesded társalkodásába, – hagyjon békét, holnap is nap lesz. Tercz, quart, haladjunk. Négy alsó. Összetöröm sógor úr, ha nem vigyáz, tudja, hogy porig teszem. Nekünk holnap is nap. Vigyázzon, az istenre! No, aztán szaporán.

Hó guitár! –

De már itt felugrott Harkai úr. Odaállott az ifjak háta mögé. Az órareparáló öreg asszony vezette az éneket, az akkori időkhöz és proklamácziókhoz mért csöndes tónusban:

S óh, ez a vak remény oly biztosan vezette a szép ifjú hajadon akkordjai mellett a mélán, könyeken át tekintő öregeket, mintha fáradt, reszkető kezeiket angyalok fogták volna biztató meleg kezeikbe.

– Bella, – kérdé odahajolva a leányhoz az öreg Márton úr, – azt a maga szép nótáját! Sándor, ha szépet akarsz hallani – erre vigyázz!

S pirulva, sáppadtan, reszkető hangon, majd sorról-sorra nekihevülve, zengé a szép árva leány:

S az idősb Márton úr szerette volna odakiáltani a félénk leánynak: ne féljen, mondja ki: ne busuljon; jó az isten, rendel az kinek-kinek. Hej, csak élne a kedves pap fiam, annak való lettél volna egészen! Az is szép volt, mint te, magas, nyulánk, s egy prédikáczióért – óh, hogy a nagy isten meg ne pihentessen addig, mig akasztófa helyébe akasztófát – hej, hej!

Elfordult az éneklő társaságtól, kettőt-hármat lépett ide-oda, s azt gondolta magában: kinek ártok azzal, ha sirok; és mit tehetek róla, ha megromlottak a szemeim?

Harkai sógor pedig örömmel és hálával tekintett a sógorra, hogy a szép érzékeny éneknek úgy átaladta a szivét. Bizony, szép leány Bella és gyönyörüen énekel, de még a nóta is felséges ám! Nem teremnek többet Bajzák! mormogá sokat elfeledtető érzéssel.

Sándor, ki a szép ének folyamata alatt egészen maga mellé képzelte Vilmát, fehér halavány arczával, fekete dús fürteivel, haragos, kissé mindig kemény tekintetével, melyért úgy tudta szeretni: a nagy halhatlan kún költőnek, Petőfi Sándornak egy gyönyörű dalába fogott, hogy:

Az öregek elfelejtették, hogy öregek, ifjakká lettek az ifjakkal. Boldogokká a boldogokkal; könyeik nem a bánat és a rossz világ miatt hullottak; csak úgy, a hogyan a harmat szokott esni, észrevétlenül, csendes estvén – csendesen.

De eljött a törvényes óra, a hazamenetel ideje, a katona-trombita beverődött az ablakon, elnyomta a guitár hangját, s odakiáltotta a fülekbe: haza, haza, aludni akarnak a generálisok és a káplár urak, és nem tudnak aludni addig, míg minden csavargó ember otthon nincs.

Az idősb Márton úr figyelmeztette az ifjabbat, hogy az új Verbőczi törvénye mit mond – és dalnak, szónak, mosolynak, kézszorításnak véget kellett vetni engedelmesen.

Másnap reggel még jókor egy német hivatalszolga jelent meg az idősb Márton úr portáján, s az ifjú Márton úr számára egy levelet adott át.

– Ebédre bizonyosan, – szólt atyjához örömmel a doktor úr.

A kosárkötő úr egy csomó szép fehér vesszőt egyengetett valami jeles formára, oda se fordult fiához. Hagyta a drága nagyságos úri ebédet.

Sándor elolvasta a szép levelet és nem szólt semmit.

– Hát fiam! – tört ki a kiváncsiság az öreg ember szivéből.

Sándor oda tartotta az irást.

– Engemet is hivnak? Én fiam nem megyek, se ruhám, se hozzá való egészségem. Csak mulassatok. Sok a német ott mindig – aztán no, nem szólok.

– Nem ebédre hivnak, – mondá az ifjú olyan hangon, hogy felszökött az öreg.

– Tudtam – kiáltott egész visítva.

– Mit tudott apám?

– Én? semmit. Hát mit irnak? Feldőltél. Hej, hej, de jó is vagy te isten!

– László úr irja, hogy egyszer mindenkorra kiméljem meg a házát.

– Mitől? – villogtak rettentő haraggal az apa megromlott szemei.

– A látogatásaimtól. De hát miért? Mit cselekedtem? Rágalmaztam… én?

– Régen mondogatom én fiam, hogy: szegény ember csak szegény ember! Hát tudod most már, honnan fú a szél? Mikor feldőltél: én mindjárt…

Ha látott már valaki egy nagyon szomorú szegény ifjút, és ugyanakkor látta annak hasonló lelkü atyját is: akkor ezt a fejezetet befejezhetem.

VIII. (Egy kicsiny fűre mennyi csiga kibúvik.)

Özvegy Némethné, született László Amely (azért irom ily egyesítéssel, mert mindig így mondták és irták Nagy-Kakasdon) büszke volt az eredményre, melyet derék hölgytársaival a czéhmester úr ügyében kieszközölni szerencsés vala. Mikor egy gazdag nő büszke, az azt teszi, hogy estélyeket, ebédeket sűrűn szokott adni, azokon csillogtatja nemcsak drága evő és ivó eszközeit, hanem diszkiállitásokat is rendez befőttjeiből, fontos híreiből és legujabb eszméiből.

Igen, a gazdag nőknek eszméik vannak. Nálunk is csak a gazdag nőknek vannak eszméik, és az nem is lehet máskép. Mikor látom, hogy egy udvarban sok pulyka van: ott az eszméket csak a vak nem veszi észre. És az eszméknek kötelességök, hogy örökké előljárjanak, fáklyát gyujtsanak és világot verjenek a szemekbe. Pulykák és eszmék sokkal közelebbi rokonságban vannak tehát, mint akárhány házasfél és karonfogva járó hivataltárs.

Némethné, született László Amely asszonynak szürkés szőke hajjal fedett fejében eszmék zsibongottak, diadalmi és házassági eszmék. Épen ez eszmék azok, melyeknek nem lehet ellentállani, és sohasem is lehetett. Szétnézett tehát udvarán a pulykák között és hamarjában a befőttek között, és néhány jó család még azon estvére megkapta a gyors meghivót. Kapott ilyet, és pedig első sorban a kitünő dr. Schwindler Gusztáv úr is – hiszen az ő dicsőíttetése volt a programm egyik főczikkelye.

Itt ült amaz estvén, melyen Márton Sándor doktor úr boldog látogatását tette apósánál, a nagyságos László család is minden tagjával.

Schwindler úré volt a főhely az asztalnál; mellette innen Vilma, onnantul László Károlyné fényes, kisimított, örömtől ragyogó arczával, és akármerre tekintett, mindenütt vele szemközt: Némethné, szül. László Amely. Az igazi jó apák és anyák úgy vannak alkotva, hogy azok, a míg leányaik férjhez nem mentek: a legszebb ünnepélyeken is csak a házasságkötésekkel foglalkoznak. Folytatják, meg elől kezdik, korrigálnak, törülnek, de szivök, lelkök szakadatlanul dolgozik. Minden mosoly, minden szó, minden pohárkoczintás – náluk csak ezt a tárgyat világosítja meg közelebbről és távolabbról; a gyertyák, lámpák fényében csak a házasságkötő pap áthatott, áldást osztó arcza tündöklik, az öregebb és tisztesebb férfiak és hölgyek alakjaiban csak a násznagyok és nászasszonyok jelennek meg előttük, és a gazdagabb apákban és anyákban: az örömapák és örömanyák.

Némethné, született László Amely e szép és nevezetes estélyen három lény közt osztotta meg magasztaló, figyelmeztető és biztató pillantásait. A biztatók jutottak Vilma kisasszonynak, a figyelmeztetők László Károly úrnak és a magasztalók, minden ékességükkel és varázsukkal Schwindler Gusztáv kerületi főorvos urnak, csillagainak, arany gallérjának, rendjeleinek, fehér kicsiny kezeinek, fényes szemeinek és csillogó göndör fekete hajának. Mikor egy idősecske özvegy úrnő, – a ki mindig szeretett volna még egyszer férjhez menni, de azt a körülmények nem engedték – megtalálja azon férfiút, kit örömest választott volna saját magának is: leirhatatlan munkásságot fejt ki a lebilincselő fogásokban. Maga a megtestesült elevenség, jóság, figyelem. Minden tekintete mosoly, minden mosolya bátorítás, minden mozdulata kérés, hogy: no édes úr, tehát hogy leszünk már? mint leszünk már? nyilatkozzék, jelentkezzék; a leány nem várhat, ezer a kérője; a legszebb alkalom, holnap? oh holnap már ki tudja, ki ütheti el a szerencsét; no édes úr, ennél szebb leányt nem látott, jobbat meg soha nem is fog, – fiatal, jó gazdasszony, szelid mint a galamb, otthon ülő, utálja a pompát, új ruhát föl nem vesz – tehát édes úr, szóljak? szóljunk? jó, én megteszem a boldogságukért, addig könyörgöm, míg odaadják a lányt.

Az ilyen asszonyokat – én azt mondom, hogy különösen is ki kellene tüntetni a kormánynak. Fel kellene terjesztetni a felség szine elé, a felséges úr tán egy rendet alapítana, mely a házasságszerző asszonyok rendje fogna lenni. Nem tréfa ez, nincs ebben semmi nevetni való.

Némethné, született László Amely nagyszerűen megfelelt hivatásának. László Károly aljárásfőnök úr hálás tekinteteket is vetett nénjére és Lászlóné ő nagysága folyvást mosolygott és a főorvos urat bámulta. És Vilma kisasszony? Mint a gazdag elkényeztetett leányok szokták tenni: hányta-vetette fejét, fintorgatta orrát és egész hidegen megolvasta, hogy a Schwindler úr kabátján hány gomb van összevéve és hány csillag, és hány keresztecske. Az arczára nem igen nézett, nem érdekelte, se szeme, se mosolya, se vékony kappanhangja. Amely nénire se nézett, apjára sem, anyjára sem. Hanem talán vőlegényére gondolt? Igen is, épen arra gondolt. A szegény kosárkötő fiára? A szegény kosárkötő fiára, és senkire másra a világon. Arra, a ki ott énekelget épen most, Bella mellett és zengi szekundóban:

Vilma kisasszony durván ellöki magától a Schwindler úr fehér kezét, mely mindig az ő tányéra és keze körül babrál, hátat fordít, s egy öreg rokonnal beszélget és ropogtatja a finom czukrász-tortát, mintha még ma egy kis falatot sem evett volna, oly mohón, oly fáradhatlanul.

– Vilma! Um Gottes willen – susogja németül a kún asszony Némethné, született László Amely – oda-odaállva a leány háta mögé – hogy mersz így ülni? Én mindjárt elájulok.

– Ha még egyszer kényszerít Amely néni – én fölkelek és itt hagyom. Jó?

– Ach Jezusz! – sóhajt németül a kún asszony, hosszú sovány kezeit összetéve és esdeklően a főorvos úr felé fordítva.

Schwindler úr int a kaczér szemeivel, hogy nem baj, – oh azért ő bizik.

És lehetett is látni, hogy bizott, mert László úr a leghódolóbb tekintetekkel jutalmazta szives indulatát és épen oly elismeréssel, bátorítással Lászlóné ő nagysága is – ki örömében az egész vacsora alatt és azután is, hazamenet is – és talán még álmában is – állandóan mosolygott.

Schwindler úr elkisérte őket hazáig. Kocsin akartak menni, de Amely néni ajánlatára (hogy Schwindler úr Vilmával karonfogva mehessen) hazaküldték a hintót. Holott pedig Vilma nem fogadta el a főorvos úr karját és az egész uton egy szót se szólt hozzá és senkihez sem. A kapu előtt hirtelen besuhant, mikor szülei el voltak készülve a legnyájasabb bucsuzásra, a meghivásokra, az ősmagyar vendégszeretet felajánlására.

Mindezek meg is történtek – de a leány nélkül.

Schwindler úr meghatottan adta elő köszönetét, forró magasztalásokban emlékezett meg a ragyogó szépségü kisasszonyról, dicsérte vadságát, mely őt elragadóan gyönyörködtette, és ismét édes reményét fejezte ki az iránt, hogy ő itt, mint a muzulmán: megtalálta Mekkáját, nem akarta mondani Jéruzsálemét. Nem hiszi, hogy ő innét valaha távozni tudjon, de nem is akar, és nem is fog. Óhajtana itt birtokot venni a lehető közelben, mert szeretné megmutatni a derék kunoknak, hogy mi a valódi porosz mintagazdaság. Otthon igen jeles méhészete, tehenészete, kertészete és rajnai borászata volt. Most testvére kezeli, de kitünően kezeli, meg van vele elégedve. Oh igen!

László úr vastag kövér vereses képe a sok reménytől, örömtől, váratlan szerencsétől úgy kiszélesedett, hogy a főorvos úr alig birta magát tartóztatni a kaczagástól s egész hazafelé, és otthon egész éjjel ezeken a szamár embereken mulatott. Készen volt azokkal a módokkal és eszközökkel is, melyekkel azt a neveletlen, nem épen csúf kún leányt vagy meghódítja, vagy – megszerzi. Előbb meg fogja tudni: hol, mijük, mennyijök van, s azután gyorsan akczióba lép.

(Hohó! megálljunk – mondja valaki tova alább, egy-egy alföldi városban – te nem is a nagy-kakasdi Schwindlert irod, hanem egyenesen a mi Schwindlerünket. Épen itt nálunk lakik. Itt él a gazdag, uzsorás német-kún László Károly, a ki huszonöt házat harácsolt össze; a kinek az anyja még tudtunkra sütő tököt árult a piaczon – s im? Ma nagyságos úr, a kinek épen egyetlen leánya volt, szép is jó is, s a ki most – és Bogáti Márton Sándor doktor úr is itt lakik, és a mindenkitől kölcsön kérő Harkai bácsi is, a két Máté testvért is itt akasztották fel. No Schwindler doktor úr, abban a palotában, mit szól ehhez! Lám, hogy kiderül minden, hogy azt a sok istentelenséget, csalást, hazaárulást, gazságot, a mi itt történt – messze másutt is megtudják, és ujjal mutatnak a méltóságos úrra; és ha szemtül-szembe dicsérik és magasztalják is, mert félnek az agyafúrt gonoszságaitól és bosszuállásától: a világ előtt mégis elbeszélik minden cselekedetét, hogy mikor a szegény elnyomott embernek gyalázó kedve van: legyen a kit szive szerint gyalázhasson; hogy mikor mély fölháborodásában a gonoszok roppant szerencséje miatt, köpni akar valakire, hát olyankor épen előtte legyen a méltóságos Schwindler úr fehér ránczos – most már barázdás képe, s hogy a méltóságos úr még ne is appellálhasson sehova!)

László Károly aljárásfőnök úrnak, mint bármely jó apának, ki érdekét tisztán fel tudja fogni – nem lehetett más szándékában, mint az, hogy leányát hatalmasan megfeddi, azután a legkeményebben reá parancsol, hogy azzal a koldus Mártonnal többet ebben az életben egy szót se vált, míg ellenben ennek a derék, kitünő kerületi főorvos úrnak minden szavát, mint a lelke üdvességét lesni, vigyázni fogja, tökéletesen alkalmazkodik a körülményekhez – azután – azután egy szót se másként.

Feleségét nem igen szokta ugyan soha is arra méltatni, hogy vele fontosabb, életbevágóbb ügyeket tárgyaljon, mert úgy volt meggyőződve, mint annyi jeles ember, – hogy az asszonynak a konyha, kamara, és legfelebb még az udvar és kert bőségesen elég munkatér: azonban most annyira át volt hatva a dolog szentségétől, hogy az épen alvási előkészületeket tevő boldog asszonyt munkálkodásában megállította.

– Kedves feleség, (a kedvest se szokta mondani máskor), azt gondolom, elég hosszu az éjszaka.

– Oh igen, de nekem mégis rövid; olyan jó álmaim vannak – mondá a félig levetkőzött asszony boldog megelégedéssel, – a világon semmire se gondolva erősebben, mint a holnapi ebédre és konyhai teendőkre, és még legfölebb arra egy kicsit, hogy az Amely sültjei és tésztái rettenetes rosszak voltak, és hogy ő majd meghalt szégyenletében; hogy a nyúl nem volt jól megsülve, és a vad lé is igen gyenge volt, és hogy mind ez az ő konyháján máskép fogott volna lenni, és ha úgy fordul, hát lesz is.

László úr egy vastag szivarra gyujtott, annak jeléül, hogy még jó darabig fenn fog maradni, azután egy kissé betekintett a Vilma szobájába, a hol egész éjszakai csöndesség volt már, s kérdé:

– Mit mondasz az új főorvos úrra?

– Rosszul beszél magyarul, – válaszolt a feleség.

– Majd megtanítjuk, most nem az a kérdés. De egyébként?

– Szörnyü keveset evett, és mind tele rakta volna a Vilma tányérját czukorral, almával, szőlővel.

– Ez a kérdés. Nem láttad, mennyire megfogta ez a leány?

– Oh Vilma mindenkit hamar porrá tud tenni. Vilma az estve nagyon szép volt, az a kék ruha fehér diszszel nagyon jól áll neki. Istennek hála egészséges. A nyári hideglelését egészen kiheverte, még egy csöppet se látszik rajta – szebb mint volt, s a haja szörnyű mód nő és tömöttedik.

– Hanem azt tudod-e, mennyi idős?

– Husz nincs.

– Elmult. Ezen a télen férjhez kell mennie.

– A szobaleány mondja, hogy Márton Sándor itt volt – a névjegyét itt is hagyta.

– Azzal a gaz ficzkóval semmi közöm. Utálom az egész nemzetségét. Koldussal nem kezdek. Dehogy nem! én kuporgatok, takargatok, sanyargatom magamat, a mit lehet összecsinálok: s vessem oda prédára egy hitvány, semmi embernek. Megállj, megadod te még annak a gyászmagyar rágalmazásnak az árát. Eddig se szerettem, hogy a házunkhoz jár, mert nem is talált hozzánk, de te elnézted, hogy bolondítsa azt a leányt: vége!

– De Vilma szereti, – ugrott fel a kövér asszony, hogy közelebb menjen férjéhez. – Róla senki rosszat nem tud, s aztán Károly, te is nem voltál-e szegény ember? apám mégis szivesen neked adott, s isten hogy megsegített bennünket. A főorvost én is szeretném, ha még egy leányunk volna – de Vilma tegnap is ott hagyta a kapunál, s nem láttad-e, hogy szüntelen hátat fordított a doktornak?

– Nem fog többet.

– Az igen. Makacs, mint te voltál.

– Eddig nem léptem fel az akaratommal, most én is belé szólok a dologba. Vilma nem fog ahoz a semmirevalóhoz menni.

– Az igen.

László úr, mintha egy rabbal állana szemközt – úgy tekintett nejére.

– Talán te akarod, feleség?

– Én sohasem akartam –

– No úgy – mert nem is szeretném!

– Vilma szerette; szerették egymást, a mint mi szerettük egymást Károly. Nem én, – én isten akaratát soha meg nem rontom!

S az együgyü asszonynak arczán felcsillant a szeretet, anyai nemes feláldozás.

– Hát te dicsérted annyira a főorvos urat? – villámlottak az aljárásfőnök úr vad szemei.

– Én most is dicsérem, ügyes, szép ember –

– És nagy úr, – vágta oda a szót a férj – Tudod? de nem látsz tovább az orrodnál.

– Lehet –

– De úr, és báró, tudod, te együgyü? Vilma nem lehet ténsasszony, neki bárónévá kell lenni. Emelkedjék a László-család. Apám varga volt, a vőm legyen báró. Neki is van nagy birtoka, nekünk is van elég – unokáink legyenek többek, mint mi vagyunk. Akkor főnök is lehetek. Tudod ezt?

– Én azt szeretném, és Vilma is, ha semmi se volnál. Régi barátaid elkerülnek.

– Engemet? – ordított az aljárásfőnök. – De miket beszélsz te most?

A vereses arcz kipirult, a pofaszakál mozgott, a dühtől habzó vastag ajkak nyitva maradtak, s a széles durva szemöldek összehuzódtak, mint a rák két ollója, hogy minden vakmerő gonosz barátot szétszedjenek, és talán elsőben is ezt az ostoba hülye asszonyt, a ki csak beszél-beszél és meg sem gondolja, hogy egy olyan szigoru hivatalnokkal áll szemközt, a kinek kötelességei közé tartozik a pofozkodás.

– Mondd csak, ki kerül el engemet?

– Hát a Halász Ádám is. Vagy elfeledted, hogy a Hajós András azon estélyén, mikor te beléptél, öten-hatan is kimentek és nem jöttek többé vissza? hogy egy magyar kutyával nem ülnek egy asztalt. Nem panaszkodtál? nem borogattuk-e egész éjjel a homlokodat és nem voltak-e görcseid, hogy azt hittük, gutaütés ér? Vagy én se mondjak semmit, ámítsalak, hazudjam? Oh nem teszem. Az én apám becsületes ember volt; ha én semmit se tudok is, én nem szeretem, hogy te hivatalt viselsz: olyan akarok lenni, mint apám, és az ő sirjában akarok nyugodni. Mi magyarok voltunk.

– De ilyen vakmerő szavak után nem félsz?

És a nyers, dölyfös ember fölemelte öklét.

– Soha sem is féltem, Károly. Most fölkelhetnék, itt hagyhatnálak, mert megérdemelnéd, de nehogy azt hidd: félek, hát maradok. Most már úgy is kiment az álom a szememből.

– De – –

– Engemet csak egyszer üthetsz meg.

– Szoktam? – –

– Látom, mindenre eljő az idő.

– A nyelvedért.

– Még sohasem ártottam vele neked, és másnak sem.

László úr egy kissé elhallgatott, mint rendesen az oly lármás zsarnok szokott, a ki tudja, hogy a felesége hozománya után származott és itt, ha valaki úr: hát az asszony lenne az, még ma is.

– Mondd, vevé fel csöndesebben a szót László úr, – mi voltam a forradalom előtt? Adó-ellenőr, egy semmi, a ki egy csomó léha ember grácziájától függ. Most mi vagyok? aljárásfőnök, és ha használni akarom az eszemet: maholnap kerületfőnök, főispán. De persze, neked az nem tetszik, hogy én vigyem magamat, magam teremtsem állásomat? Legyek szolgád, ispányod, forgassam a pénzedet?

– Sohasem mondtam, Károly. Hogy mit csinálsz a pénzzel: velem nem közölted soha. A miatt is sokszor kellett sirnom.

– De a miatt nem, hogy nagyságos asszony vagy?

– Oh hadd el – szégyen – –!

– Hogy az apád birtokát megkétszereztem?

– Csak isten vissza ne vegye!

– Nagy urak, nagyságos és méltóságos urak, asszonyságok járnak hozzánk? úgy-e azt nem szégyenled?

– Bár az én atyámfiai járnának, vagy a tiéid, Károly.

– Csak bizd rám magad. Még a kezemet is megcsókolod egyszer. Most menj, aludj.

A jó asszony odament kevély férjéhez, átölelte, megcsókolta, azzal a forró csókkal, mely csak a jó, hű asszonyé – és megsimogatva karjait, szobájába vonult.

– Hej! sóhajtott fel László Károly úr – csak egy okos asszonyt adott volna nekem a sors, a ki megértett volna, a ki tudott volna reám büszke lenni: most hol állanék? A fél város enyém volna, mert a pénz kelendő, és a száz kamatot is örömest megadják; hivatalomban emelkedném, mert a kormány örvendene, hogy e közt a sok gaz morva, cseh csőcselék közt egy jóravaló tehetős magyar emberre is akadt, a ki érti a szót, és tudja, hova kell vágni. Elfogatnám a gazdag Mészáros Simont, a szájas Sebestyén Mátét, a vén Hajkót – és könnyü volna a jószágaikból egy szép részt kiszakíttatnom. Talán ezek a mostani gazdag grófok máskép cselekedtek? Hanem itt a suly a hátamon, egy bolond feleség.

Azonban a bolond feleség szerető, forró csókja annyira kiengesztelte mégis, hogy a további teendőkre nézve szabad kezet nyert.

Ezzel a szabad kézzel aztán meg is irta azt a levelet, a mit másnap reggel dr. Márton Sándor úr megkapott.

Hát Vilma?

– Ő csak aludjék, – mormogá az apa, – legyen, boldog, majd igazítok én a sorsán. Most nem feddem meg. Holnap megtud, a mit szükséges tudnia.

És megtudott-é valamit?

Igen, hogy Márton Sándor visszaküldte a jegygyürűt, a leveleket. Ennyi akármely leánynak is, azt gondolom – elég.

– Hát az micsoda? – sikoltott fel a leány a visszaküldött csomagra tekintve.

– Az, hogy az az ember nem neked való. Tégedet is vérig megsértett és engemet is meggyalázott. Felvilágosítást kértem tőlem ma: s ez a szépséges felelet. Még neki áll fölebb, a hitvány koldusának? Nem az illett volna-e, hogy ide jőjjön, megkérjen, bocsánatot könyörögve mindnyájunktól?

Nem! ő a sértett, ő az úr? Hohó rongyos, ide nem teszed a lábadat többé.

És ebből a nemes hangból, a mit lehetett – elmondott László úr, úgy a feleségének, mint a szerencsétlen kedves leányának.

Miután látta, hogy az ajtó be van szegezve jól: mosolyogva, és családját vigasztalva – lement a csillagos adjunkt urak közé.

Odalent nagy újsággal fogadták a főnök urat.

– Hallotta-e nagyságos főnök úr, – vigyorgott egy szőke kis fiatal adjunkt.

– Nos?

– Az uj kerületi főorvos úr tiszteletére Baranyai Albert ma nagy estélyt ad. Itt van egy híres pesti virtuoz, – valami lengyel hegedüs.

– S kik lesznek ott?

– Bizonyosan a főnök úr is kap meghivót, a plébános, az öreg Halász Máté, a Hajkó-fiúk – oh de mennyien.

– No? ez derék! Hisz azok rettentő rebellisek voltak. Ez felette szép!

– Már az úgy van. A főorvos úr csodát mívelt. Az egész város isteníti.

– De a Hajkó-fiúk talán csak nem? – nevetett boldogan László ur.

– Ugy hallám, – szólalt meg egy nagy fekete fejü sovány adjunkt, föl sem tekintve irásáról, – hogy Márton Sándor úr is megérkezett – lesz öröm!

László úr egy haragosat köhentett, a mi azt akarta jelenteni, hogy: mi közöd neked ahoz, ökör?

– A nőm beszéli, – folytatá az alázatos adjunkt úr, sebesen irva magyaros betükkel a der die das-okat, – hogy az egész estét Harkaiéknál töltötte.

Az aljárásfőnök úr közelebb lépett, és kevésbbé haragosan fordult az adjunkt úr felé.

– És hát hogy ott mulatott volna? Mondja csak, barátom.

– Igen. Énekeltek, guitároztak – vigan voltak.

– No csak folytassák, – szólt édes mosolylyal, – mindjárt itt leszek.

S az alfőnök úr felsietett a családjához.

– Hát tudod, kit siratsz? – simogatá meg atyailag László úr leányát, kit heves zokogásban talált. – Egy semmirevalót, a ki egész éjjel Harkaiéknál dalolt, tánczolt, a te kedves hü barátnéddal. Igen, most mondja odalent Földes. A neje, épen a neje beszéli. Ott kellett neki is lenni bizonyosan. Természetes, a ki a leendő apósát elég vakmerő uton-utfélen rágalmazni, azt gyászmagyarnak – gazembernek, igen, annak is mondott – német polgárnak nevezni egy főrendü, uri ember előtt, szerencse, hogy megtudtam; s a ki a menyasszonya arczképét csak annyira sem becsüli meg, mint egy leszakadt gombot – nos hát te mit sirsz? – fordult egyszerre dühösen a főnök úr feleségéhez. – Sajnálod, hogy a vén kosárkötő Mártont nem láthatod mindennap? Így van az, a hol az anya egy gyámoltalan lélek s mindent megenged maga körül. A becsületes embert lépten-nyomon éri a sok szégyen, gyalázat. Mindig mondtam, ez a Márton egy haszontalan ember, nekem sehogy se tetszik, ügyetlen, kétszinü, alattomos, rebellista apjával együtt. Egy ilyen ember legyen az én vőm, a ki miatt még egyszer el is csukhatnak, a ki miatt mindenemet konfiskálhatják: most ehol a mit megjövendöltem, tisztán beteljesedett: Elfogathatnám, becsukhatnám a gazemberét – –

– Apám, – szökött Vilma kisirt szemekkel apjához, – azt nem fogod tenni – Földesné hazudott –

– Hát a főorvos úr? talán az is? Nem fognád-e reá, hogy ő is hazudott?

S kegyetlen mosolylyal gyönyörködött az apa leánya vergődéseiben.

– Neki sem hiszek, máskép mondhatta Sándor. Megtudom tőle.

– Leány! – ordított az apa kitátott gőzölgő szájjal, – ha ezt megpróbálnád –

– Miért ne? Itt valakinek hazudni kellett, – nézett mereven a leány apjára.

– S talán én hazudtam? pirult el mélyen az – apa leánya előtt. – Nagyon szép!

– Menjen; menjen le a hivatalba – ez nem a maga ügye, menjen!

S a magas, erőteljes leány, mint egy gyermeket tolta ki a dühtől, szégyentől tántorgó embert.

László úr fenyegető, apailag kemény szavakat kiabált vissza, de ezekre az erélyes kifejezésekre Vilma kisasszony nem adott semmit. Nála csak az volt a kérdés, hol és mikor beszéljen Márton Sándorral. Ha igaz volna: akkor –

Egy leány, a kit úgy neveltek, hogy minden óhajtását lesték és minden akaratát szentnek tartották – nem ösmeri, mi a parancs és nem tud arról, hogy vannak dolgok, a miket lehetetlen akarni, még a királykisasszonynak is. Azt gondolta Vilma: öltözködik, megy, felkeresi Bellát, a hűtelen gonosz teremtést, mert minden szegény leány irigy és csalárd és ő is az; és elmegy Sándorhoz, kivallatja, leszidja – és és –

Csak annyit tudott tenni egyelőre a szép László Vilma is, mint a szegény Faragó Mari és Ambrus Terka és Török Irén és Hajós Amál, és még egy nagy csomó megcsalt menyasszony, hogy keresett egy sarkot, a hol a kezeibe hajthassa forró fejét és sirhasson, a mint csak tud, és a meddig csak tud. Küldje el a vigasztaló anyját, hogy ne bántson most, édes anyám! hagyjon magamra, és nézze a visszaküldött jegygyürűt, szórja szét a kedves leveleit, s azután lassankint megint szedje össze egy szálig és zárja el oda, a honnan kivette, és tördelje keserü könyek közt kezeit, és átkozza a sorsot, s azt az órát, perczet, mikor legelőször meglátta azt a lelketlen, alacsony embert, a kinél rosszabb, aljasabb nincs a világon. Így, így, ha szeret, ha igazán nagyon szeret! –

Igen, László Vilma kisasszony is épen ezeket tette egytől-egyig, és nem ment el sem Bellához, a kit határtalanul gyülölt, sem Márton Sándorhoz, a kit nem akar többé látni, soha, soha!

Mikor valamennyire megcsendesedett a sirásban, akkor bezárta szobáját és előkereste levélpapirjait, elefántcsont faragványu kis tintatartóját, arany szárnyu tollait – és irt, irt, sebesen néhány sort. Nem jó volt, ujba kezdett. Keményebben irt. Eltévesztette, kitörölte, elszaggatta, és behányta a tüzbe. Oh ha azt a csalárd Bellát, s azt a rossz embert is oda dobhatta volna – mennyivel megkönyebbednék most az én dolgom, s az olvasóé is, a kinek a szép franczia regények helyett egy ügyetlen magyar történetet kell olvasnia – ha ugyan megteszi.

Baranyai Albert uréknál, a gazdag gyógyszerészéknél nagy estélyre készültek.

De hát a szomoru ötvenes években is voltak estélyek, mikor a magyar hőseit siratta, kiknek nem volt szabad megjelölni sirját; bujdosóiért imádkozott, hogy ne zugjon a tenger, és mint az ártatlan madár, menjen bántódás nélkül a hajó, és ha a fecskéknek szabad visszatérni oda, a hol születtek: jőjjenek vissza egyszer vidám orczával azok is, a kik minden csillag feljövetelekor lenéznek az itthon maradtakra, és ebből a magas tiszta távolból, a hová nem ér fel az önző pásztor urak kemény keze – lekiáltanak: apám, édes anyám, hugom, barátom, öcsém!

Hát ezekben az esztendőkben is azért termett a bor, hogy vigan igyuk meg a Krumpelholz úrral, a fődoktor úrral, a biztos úrral, a kik –

Hát ekkor is csak azért hiztak a malaczok, és növekedtek a baromfiak, hogy nevetve daraboljuk fel őket és hangosan kiáltsuk: és hogy hej akarom semmi baj! – Hiszen mikor szent István és szent László meghalt…

Nagyon szép közönség volt hivatalos Baranyai Albert urékhoz. Annyi gyertya égett, hogy éjféli misekor se több a plébánia templomban. Hogy égett!

Repesett az ember szive örömében: mekkora asztal volt patkó formára terítve; milyen czifra tartók pompáztak német versekkel a virágbokréták mellett: mennyiféle bor, fehér, vörös, aszu nevetett a tündöklő kisebb-nagyobb poharak vidám szomszédságában; oda künn a konyhán hogy sustorgott a fris sült; hogy pirult a kalács; hogy égett a jó Rézné, Vasné, Nagyné, Görögné, Németné orczája, és milyen boldog volt fehér kötényével, ferde szájával, nagy künnülő barna szemeivel, és gyürűs ujjaival a kis Baranyainé; a pipázóban hogy járt-kelt a sok kakasdi birtokos – – eh, asztalomba csapom ezt a hitvány tollat, égjen el a kezem, ha irom tovább – irom, irom, ah hogyne irnám, hisz most jönnek a főemberek.

– Méltóságos Krumpelholz Lipót kerületi főnök úr, kedves tisztelt főnökünk – hajlongott a szép piros képü Baranyai Albert gyógyszerész úr, mint boldog házigazda.

– Méltóságos Schwindler Gusztáv kerületi főorvos ur –

– Nagyságos László Károly bátyám – kedves lelkem, jó bátyám –

– Nagyságos Hayermayer József főadószedő úr –

– Nagyságos Stuckmandl Izidor főbiztos úr – kedves barátom.

– Ah ah! Méltóságos báró Transport Fülöp major úr –

– Isten hozott, Ábris! (egy kétcsillagos gavallér, a Baranyai úr bátyja.)

– Szervusz Miska! (egycsillagos ur a Baranyai ur öcscse.)

– Sebestyén bácsi, Hajkó András, Halász Máté, Varga Dániel postamester, Szentpéteri József batyáni birtokos, Huszár Péter, jó ember, Mészáros Simon, a kaszinó elnöke, Papp László, Bakos Gyuri – tele van a lelkem, tessék, tessék – mutatott az asztalokra.

Majd következnek a nagyságos asszonyok. Nincs nevük. Ne maradjon hirük.

Ekkor az összes vendégkoszoru egy szép karéjt formált, s megjelent a háziasszony egy pápaszemes, kopasz, vigyorgó, fekete bársony ruhás szőke úr karján:

– Hoffmanowszky Alfréd – a világhirü hegedü virtuoz, – mutatá be Baranyai úr –

Hoffmanowszky nevetett, hajlongott jobbra-balra, s aztán szemtelen hahotával odafordult egy öreg emberhez, a vén Halász Andráshoz, ki legközelebb állott egy függő órához – s szólt:

– Bácsi, állítsa meg azt az órát.

– Miért? – kiáltott megütődve a vén kún.

– Meg kell állítani.

– Meg kell állítani, – zugják többen a férfiak közül.

– Megállítottam, hát miért?

– Azért; hogy tudják meg maguk, mikor lépett be Hoffmanowszky.

– Zseniális, – sipegé a fődoktor ur, – fekete fürteit illegetve.

– Nagyszerü, – kiabálták mindnyájan.

S nehány percz mulva egy kondor haju fél német, fél czigány gyermek ember oda biczegett sánta lábaival a zongora mellé; Hoffmanowszky elővette hegedüjét – s a világhirü hangok betöltöttek minden szivet, hazafias tapsokra buzdítottak minden tenyeret.

Baranyainé oda sugott a férjéhez.

– Hát a plébános ur?

– Nem jött el. Megállj pap.

– És Samu bácsi?

– Dohogjon, veszszen. Ilyen szép társaságot nem lát a vén papja. Az bolond.

– Hát Hajós Abel? Hajkó Pali, Ambrus Feri bácsi –

– Van helyettük elég! Azok most jöttek haza a tömlöczből, haragusznak a főnökre. Elegen vagyunk. Kedves kicsikém csak jó legyen minden, mulassanak ezek az urak. A rabok tartását én kapom meg. Lelkem kicsikém – csücsörítette ezekre Baranyai úr piros ajkait – csak legyen minden jól. Óh ez a Schwindler nagyszerü ember, hogy zongorázik, hogy ölelgeti László bátyám. – Becsülöm, mennyi vad magyar egy rakáson. A sült szag jó szag –

– No és Vilma nem jött el, és anyja se – csattant fel a kis asszonyka.

– Vilma beteg.

– Ah –

S e szives ah után nemsokára sorakozni kezdtek a vendégek a dúsan terített magyar asztal körül.

A társalgás németül ment, mert a magyar olyan nyelvet beszél, a milyet parancsolnak, és könnyen megy neki, mint a gyereknek a papirosos fésün való muzsikálás.

Az első toasztot Mészáros Simon ur, volt honvéd őrnagy kezdte törött artikulusokkal, döczögve, hanem igazi jó érzelemmel, a derék Krumpelholz úrra, s a kedves új kerületi főorvos úrra, a kiket a magyarok istene sokáig éltessen. Kifejtette Simon bácsi, hogy megmérhetetlen köszönettel tartozunk az új rendszer bajnokainak a csendért, rendért, hogy a méltóságos főorvos úr gyönyörü cselekedetével minden polgár szivét megnyerte (elfelejtette az öreg, hogy ezzel a derék Krumpelholzot bántja), hogy a magyar, mint a régi nóta mondja, olyan mindig:

«Hogyha véle bánni tudnak,

Az ingét is od’ adja – –» De od’ adja, – fordult Schwindler Gusztáv úr felé. – Hogy a magyart egyszer csak ismerni kell, mert ilyen nép nincs több! – –

– Oh hát mi? – nevetett a főnök úr tettetett haraggal. – No no!

– No meg a német! – tevé hozzá pirulva baklövése miatt a jó öreg kun, – hogy gyermekeink büszkék lesznek reá – ha – sógorság, komaság, atyafiság – –

A vén Hajkó oda morogta a kabátja ujjába:

– Akaszszanak fel, Simon, ne hazudozz annyit.

– Hogy az isten – forgatta beszédét Simon bácsi – virágoztassa fel az jó egyetértést, és az köztünk való állandó barátságot.

– Törjék mozsárba a nyelvedet, – döfölé a vén Hajkó, – látszik, főispán szeretnél lenni. Kutya! – S az öreg ember leütötte fejét. Ennyit mégis restelt.

– Hogy mint egy másik régi nótánk mondja, süvegelje meg, – itt elakadt Simon bácsi; mert látta, hogy nem megy dülőre a dolog – és nézett ide-oda – hogy, motyogá – hogyan is van: Mint régen volt – úgy-e Péter?

– Süvegelje meg a magyart, mind a német, mind a horvát, mind az tót! – vágta oda Huszár Péter.

– Éljen! – zugták, ordították a kunok dörömbölve, a törésig csörgetve poharaikat, s kaczagva, hogy a német érti is a dolgot, meg nem is. Éljen!

IX. (Hogy harczolnak a gazdag szivek és szegény szivek.)

A Lászlóék, a Mártonék és a Harkai sógorék családjában mindenki meg volt sértve a gyülöletig. A csöndes jó Lászlóné sokszor azon vette magát észre, hogy mindenkit kerül, férjét, leányát, Némethnét, alsó, felső szomszédot, jövőt, menőt, vendéget, urat, szegényt egyaránt, s még azt az ártatlan Jakab rigót is minden perczben kész volna kidobni az ablakon. Ételnek nincs ize, a viz rossz, álma nincs, és talán meg tudná állani, hogy soha se szóljon egy lélekhez is. A derült mosoly eltünt kövér sima arczáról; ül-ül s a mit eddig soha sem tett hosszasabban: gondolkozik, sokról, szomoruról, keserü dolgokról. S óh annak, a ki nem szokta: mily rettentő munka ez! Nem parancsolja senki, és mégis abba nem hagyhatja az ember. Ha fekszik: folytatja; ha ébred, újra kezdi, és mint a nagy számadásokkal vesződő: ad, kivon, oszt, szoroz, töröl, és a mi előáll: mindig hibás, rossz, rossz.

Így számolt Lászlóné reggtől estig.

– Óh Károly, – mormogá – hát ezt érdemeltem én!

És bár eddig soha sem hányta fel férjének, hogy: te csak egy szegény varga-fiú voltál, diurnista a tanácsháznál, semmi, épen semmi: és mégis hozzád mentem, mert szerettelek – mostantól fogva, mintha mindig csak ez a pont állana a szemei előtt:

– És milyen dölyfösen emelte föl öklét! Károly! Miért? mert azt mondtam, hogy régi barátaid elkerülnek – és ez fáj. Hogy egy hazaáruló kutyával nem ülnek egy asztalt. És Károly haragszik, hogy ez nekem fáj! Úgy jött felém, hogy megüssön, – Károly! Voltam én rossz hozzád valaha? Nem kerestem én mindig kedvedet? Nem voltam-e boldog, ha vidámnak láttalak? Voltak-e különös kivánságaim a te óhajtásaidon kivül? Károly! Ha valahová menni akartam s láttam: te nem akarsz jönni, nem dobtam-e le mindig ünnepi köntösömet? A kire te haragudtál: nem kerültem-e én is, ha testvérem lett volna is; a kiket te szerettél: nem fogadtam-e örömmel későn, korán? Megcsaltalak valaha valamiben? Nem, ugy-e? És látod Károly, így szóltál: De ilyen vakmerő szavak után nem félsz? Hát szolgálód voltam én, hogy féljek? napszámosod, a kit fenyegetsz? Károly! És hogy mindenre eljő az idő – a nyelvemért!

S a megsértett asszony végig gondolt egész huszonhárom esztendős házaséletükön. Hűnek, igaznak, engedelmesnek találta magát – és nem mindig ilyennek Károlyt – de nem hányt szemére semmit – mert nagyon-nagyon szerette. Ha féltette is, nem mondta; ha hibásnak találta is valamiben: örömest elnézte. És hogy én őt ispánommá, pénzforgatómmá tettem? Én? hogy én irigylem az előmenetelét? Én? Károly!

Az egyszerű, együgyűnek látszó asszony kesergő szivében megáradtak a kérdések, és folytak szakadatlanul, mint a zuhogó patak. Panaszra panasz; vádra vád. Ez az egykori szép, kedves László Károly mind rútabb, durvább, nyersebb alakot vett fel. Mindig a fenyegető ujjak, a haragban égő szemek, a nagyokat dobbantó lábak, a kitátott száj, és villogó, nagy széles fogak. Elfordult – hogy megint felé forduljon, és szeretettel mormogja: Károly, hát ezt érdemeltem én?

Minden, de minden megváltozott a jó asszony előtt.

Keskeny kis homlokát mindegyre nyomogatta, törögette, mint annyiszor a ketrecz ajtaját, rácsát, a honnan a réczék, ludak, kappanok erővel ki-kiakartak törni a szabadra. Úgy tetszett neki, hogy ha homlokán ajtócskát nyitna a jó isten: sok-sok bánatos gondolat kiszakadna onnan.

– Hogy az apám birtokát megkétszerezte? – mondogatá magában Lászlóné. – Meg. Bár ne tette volna. Oh az isten mindent visszavehet még.

És egyre fokozódó megvetéssel, egyszersmind önvádolással is gondolt azokra a jelenetekre, mikor szegény, törött bútorokat tettek a kapu alá, rongyos bundákat a kamarákba, tehenet és borjúkat az istállókba. – Mikor asszonyok, gyermekek sírtak, vének átkozódtak – és ő nem tudott tenni semmit, csak sajnálkozott és sajnálkozott.

De rendesen elmult minden hamar – és megint jól folyt és édesen, boldogan az élet. Az emberek tisztelettel köszöntötték, a merre járt, és senki, de senki se mutatta, hogy Lászlóné követett volna el valamely hibát.

Sehogy se birta most azt cselekedni, hogy ne gondolkozzék. És mentül tovább gondolkozott: feje, szive annál nehezebb lett. Ember, asszony, gyermek, koldus, úr – óh mintha az egész világ oda akart volna ülni a fejébe – és erőnek erejével, azonnal.

Így ezzel a nehéz, megterhelt, rettenetesen megterhelt fejjel tántorgott ide-oda, egyik szobából a másikba; nem szólva semmit, és kerülve mindenkit. Az öreg Márton úr is ott ült a homlokán belül, és Márton Sándor is, de sőt a vén Harkai és Harkainé is és Bella is gépestül, varróstul, vásznastul együtt.

Könyörgött, imádkozott, sírt, sóhajtozott, hanem gondolkozni is kénytelen volt, folyvást, folyvást, megpihenés nélkül. Várta, hogy bár a szent felség engedné meg, hogy eredne el egy kicsit az orra vére, hanem nem eredt el. Most minden csepp vérnek gondolkozni kellett.

Óh istenem! így, ily terhes gondolatokkal látva egy gazdag, dúsgazdag nőt – nem tudok semmi külömbséget közte, s ama szegény favágóné között, ki addig, míg férje zihálva fürészel – komoran, búsan tekint mellén csüngő sáppadt, rongyos gyermekére – és gondolkozik –

Gondolkozik!

Vilma is kerül mindenkit; apját, mint legfőbb ellenségét.

A reggelinél hallgatnak, és azt teszik a déli és estebédnél is. Az inas és szobaleány az, a ki által váltanak egy-egy hideg, zordon szót. Az apát megsértette a leány és a leányt az apa, ki gazembernek nevezte mátkáját – és az anyát megsértette mind a kettő, Vilma hideg zárkózottsága, s a férj durva fenyegetése által.

Így telik egyik nap, egyik hét a másik után sötéten, gőggel, gyűlölettel. Az apa a legszerencsétlenebb embernek tartja magát a világon, a kit valaha együgyű asszony és elkényeztetett leány meg nem értett és nem méltányolt; az anya hálátlanságot lát minden tekintetből, mely néha leánya és férje felől bús orczájára száll; s a leány zsarnokok, kufárok között érzi szivét és türelmetlenül várja az utolsó órát.

Annál elégedettebb és boldogabb Némethné, született László Amely. Az ő napja teljes pompájában ragyog.

Új bútorokat vásárolt, drága tükröket és sűrű függönyöket.

Repeső örömmel fut Vilma elé, mikor kopogását hallja, és a szegény Vilma úgy érzi, hogy ez az egyetlen lény van csak iránta őszinte érzelemmel. Sűrűn jár nénjéhez, ki egyetlen egy szóval se hoz fel előtte senkit, hanem hagyja, hogy a szegény leány beszéljen arról, a kiről akar.

És Vilma mindenről beszél talán, csak arról nem: a kinek neve minden szempillantásban ajakán lebeg.

Dr. Schwindler úr mindennapos vendég Némethné néninél, de ő nem széptevő – óh, alig vált egy pár szót a szép Vilma kisasszonynyal. Utazásait, tapasztalatait – reformjait beszéli Némethné, született László Amely ő Nagyságának – suttogva, a sűrű függönyök mellett, hogy a himző rámára hajló, hallgatag leányt meg ne zavarják valahogy.

– Ah! – kiált elfeledkezve magáról Némethné, született László Amely.

– Női és férfi vegyes kart –

– Ah! és nők is fognak lenni?

– Igen, Harkai Bella is – –

E szóra leteszi Vilma himző rámáját s közelebb huzódik a beszélgetőkhöz.

A doktor úr egy csomó úri nevet említ a legjobb családokból, férfiakat és nőket a Hajkó, Halász, Mészáros és Baranyai nemzetségekből.

– Ah az lehetetlen, – vonja kijebb a néni a doktor urat Vilma felé.

– Minden szerdán és szombaton órát tartunk a Sebestyén Máté házánál –

– És Sebestyént, – azt a vén medvét is megnyerte ön? Ah! ah! ez – ez – –

– Oh nagyon kitünő öreg úr, szid egy kissé bennünket, hanem én igen örömest veszem. Mint a leszálló madár szárnya, az ő keze is egyre kisebbeket csap. Igen kedélyen mulatunk. Nagyon szereti a zenét, éneket, én éneklek és zongorázom neki, sokszor átölel, mintha a legrégibb barátok volnánk –

– És a leánya, Zsuzsika? már nem fiatal leány – csinos szőke – ugy-e?

– Kedves, nagyon kedves teremtés – szép szoprán hangja van – szeretem –

– Kérem, doktor úr, – lépett egészen a beszélgetőkhöz Vilma, hideg sápadt arczczal.

– Szathmári Etel is –

– Igen, Szathmári Etel kisasszony is az énekkarban van, – felelt a doktor legelegánsabb és leghidegebb mosolyával.

– Varga Mari is –

– Varga kisasszony is és a nagysád jó barátnéja, a szép Harkai Bella is. Csinos kis hangja van, nem nagy, de iskolázott. Talán? –

És a doktor megbátorította hódító mosolyát, s egyet simított szép fekete barkóján és fényes göndör fürtein. Karcsu, hajlékony termetét illegette, és a diadal reményével emelte föl magas, domború fehér homlokát.

– Óh nekem nincs hangom –

– Neked? – szólt közbe Amely néni – neked gyönyörü hangod van.

– Én a csengéséből látom, a legszebb fekvésű hang, Lagrange-féle.

– Ki az a Lagrange? – kérdi némileg melegebben Vilma.

– A leghiresebb párisi énekesnő.

– Ön hallotta?

– Éveken át.

– Párisban?

– Madridban is és Londonban is. Legközelebb Bécsben.

– Ah, ah – csapta össze kezét Amely néni – és suhant ki a teremből észrevétlenül.

– Ha én is be akarnék lépni abba az énekkarba, doktor úr –

– A legnagyobb szerencsémnek tartom –

– De ha – hangom…

– Akarja, hogy megpróbáljuk?

– Mikor?

– Ha parancsolja, azonnal.

– Hogy? – kérdé naiv félénkséggel az egyszerű leány.

– Zongora mellett –

– Itt nincs.

– Van nagysádtoknál.

– Amely néni?

Amely néni mintha a függöny alól termett volna elő, egyszerre ott állott, olyan mosolylyal, mely örömtől, boldogságtól sugárzott.

– A doktor úr meg akarja próbálni a hangomat –

– Az nagyon természetes édes jó Vilmám, a kedves doktor azonnal meg fogja próbálni a hangodat.