ELSŐ RÉSZ.

I. (A gazdag leány s a szegény leány.)

A varrógépnek majdnem olyan berregése van, mint mikor a jól befütött vaskemencze tiszta hideg időben kellemesen morog. Úgy berreg, úgy berreg, hogy a hideg szobát talán ezzel is be lehetne melegíteni. Mégis aligha lehetne, mert im a virágos ablak elé szorított gép a legszorgalmasabban csereg, sivít, morog: és az öreg Harkainé mégis hogy bekötözte fejét, betakargatta nyakát, mellét – ő azt mondja, mert nagy a katarusa – de hát nem volna-e jó elhinni egy szegény öreg, kiesett hivatalnoknénak, hogy a kemencze morog, a szoba tökéletesen meleg, és nem a gép csinálja azt a kedvesen eső csatarát? Nem volna-e hasznos és vigasztaló, ha az isten megtehetné azt, hogy az öreg asszony egészen úgy vélekedjék, hogy a kemencze morog és nem a Bella varrógépe berreg. Akkor bizonyosan egyuttal, a tulsó szobában Harkai úr is ebben a vélekedésben lenne. Nem szedne magára minden kopott ruhát; óh be kopott sárga kabát van rajta, – nem takargatná ő is a nyakát, mellét, fájós oldalát, köszvényes karjait és fogait, csak egyszerű könnyű kabátocskában ülhetne asztala mellett, és olvashatná titokban, gyönyörűséggel, hogy Kossuth Lajos most Amerikában beszél, nem sokára itt lesznek az amerikaiak sok ágyúval, temérdek lóval, talán téli kabáttal és kenyérrel, – és akkor jaj neked cseh, morva, német, szász, oláh. A szegény elnyomott magyar napja megint feljő, lesz kereset, hivatal, tisztesség, öröm, szabadság; a régi rendszer visszaáll, s minden szenátor visszakapja a hivatalát, ő is, a komája is, a szegény öcscse is – a többi is mind, mind.

Ezernyolczszázötvenben, de ötvenegyben, sőt mikor a dolog történik, ötvenkettőben is szomorú ünnep volt a karácson. A papoknak be kellett adni prédikácziójukat a polgármesteri hivatalba – legalább Nagy-Kakasdon mindig be kellett. A polgármester, Német úr – (azelőtt Magyarnak hívták!) átfutotta a szent beszédet, ha benne volt Heródes, kihúzta, ha benne voltak a tanácsadók – kitörölte, Józsefnek és Máriának nem volt szabad Egyiptomba futni a kis Jézuskával, otthon kellett ülnie veszteg, minthogy Heródes a legjobb király, a legigazságosabb, a legkegyesebb, a tanácsadók, kik kerülő útakon elmentek Betlehembe a jászolhoz, mind szemen szedett jó emberek voltak, nem morvák, nem csehek, nem szászok és oláhok – igaz magyar hazafiak. Mikor a Magyarból lett Német Mihály kántor uram prédikácziójával elvégezte «gut-geszint» dolgát, az írást felküldte alázatos megjegyzéssel a Méltóságos Kreis-Vorsteher úrnak, a ki egy morvaországi katonapap volt. Ez adta még meg a szent atyáknak. Textusokat választott és tiszta érzelmű prédikácziómustrákat küldött az egész nagy kerületben, mind a református, mind a katholikus papoknak.

Ilyen alapigék járták: «Ime most van a kellemes idő; ime most van az idvesség (2. sor. 6. 2.). Boldog szolga az, a kit talál az úr, a király, az ő tiszte szerint cselekedni» (Mát. 24. 46.), meg hogy a király nevének hallatára minden térd meghajoljon; hogy a király szétverte mint a nádat és szétszórta mint a pozdorját: az ő ellenségeit; hogy a király örvendett, mert bölcs tanácsadói vannak; hogy add meg a császárnak, a mi a császáré; közel van a király ő felsége a töredelmes szívekhez; hogy – hogy – – igen is!

Csak egy-egy honvédből lett debreczeni vagy kecskeméti legátus ifjú mert arról beszélni a falvakban, hogy «Hogy a babyloni vizeknél ültünk…»

A becsületes emberek között csak az volt némileg boldog, a ki egy szent levéllel, vagy tiltott verssel örvendeztethette meg családját.

Harkai úr nem rég szabadult ki a börtönből, mert süket is volt, vak is volt, vén is volt, és valami vénebb katonatiszt rokonának tartotta két árva gyermekét. Kiszabadulhatására az is jótékonyan folyt be, hogy egy talpalattnyi birtoka se volt sehol, az elvett szenátorsági és megsemmisített ügyvédi oklevelén kivül. Olyan kutyának tartották, a kinek egyetlen foga sincs, s a kiből a gyenge koszt minden reménységet és bátorságot gyökeresen kigyomlált. Az ilyenek jobbadán szerencsések voltak, mert egy kis zárt körben történt deresre vonás után visszatérhettek családi tűzhelyük mellé.

Harkai úr testi sebei rég behegedtek, lelki sebéből meg ki nem húzta volna a bele törött panganét darabot! Vérezzék csöndesen. Vérzése ép oly jól esett: mint a titkon, látatlanul legördülő köny.

A varrógép a virágok mellett karácson első napján berregett, morgott, a hosszú tűk jártak s a fehér czérna sietősen tünedezett el a vászon széleiben.

Egyszerre félbeszakította valami.

A szép szőke leányka fölemelte vékony fehér arczát, s oda tekintett a zaj felé.

Harkai úr megragadta a papirost, odaszökött a konyhára nyiló ajtóhoz, hirtelen bezárta, s örömtől ragyogó arczczal szólította fel feleségét és leányát, hogy hagyják abba rögtön munkáikat és hallgassanak.

S mintha börtönben ülne, oly lassan, óvatosan kezdé, s annyi reménynyel, mintha a szabadság küszöbén állana.

– Kossuth Amerikában van, száz meg száz ezer ember nézi, az egész világ hallgatja, maga a nagy isten is – és Kossuth így szól…

Az öreg ősz ember még egyszer odatapasztja könyekben úszó szemeit a levélre, s felsóhajt:

– Úgy-e mondtam sokszor: minden az isten kezében van! Hát nem azt mondja Kossuth is? Hallgassátok csak; te is édes leányom, ámbár hogy apád német katona volt. De anyád magyar asszony s ez a fő. Nos tehát:

«Legyen meg isten akaratja, szívem megtörhetik, de a kötelesség meg lesz téve. Mi megálljuk helyünket, habár Európában nincsen számunkra szabad tér; de annyit reménylek, hogy senki a földön nem vádolhat, ha itt, a szabadság ezen földén letérdepelek s az istenhez emelem imámat: «Mindenható, atyja az emberiségnek, nem emel-e fel kegyelmes karod oly hatalmasságot a földön, mely megvédje a nemzetközi törvényt, holott oly sokan vannak, kik azt megsértik.» Ima ez, és semmi egyéb. Mi ír maradna meg az elnyomottnak, ha még csak imádkozni sem volna neki szabad? A többi isten kezében van – – –»

A többi isten kezében van…

– Ott kedveseim az isten kezében –

S az öreg szemek a sűrű könnyeken keresztül is oda láttak Amerikába, a hol a nagy bujdosó százezrek közepette egyes-egyedül csak istenbe és senki másba, csak az ő jóságába helyezi reménységét. Vele takarózik istennel, az ő kenyeréből eszik, az ő italából iszik, tőle várja a seregeket, melyek lejönnek majd a hegyekről és füstben, ködben meglepik a völgyeket, szétverik a kevély hadakat, és vérpatakokon át útat vágnak a magyar szent koronáig, és fejére teszik annak, a kinek azontúl úgy kell uralkodni, a mint az isten parancsolja, a magyarok javára, hasznára, dicsőségére. Ugy!

A vén ember rongyos sárga kabátjában, foszladozott vöröses sáljában, sovány, nagycsontú arczával, mélyen lecsüngő szemöldökével, kissé kiálló ritka fogaival, hosszú fehér szakálával, mely egy rég elviselt, régi divatú mellényre borul, hosszú szárú, övig érő vadászcsizmájában, melyet az öreg gróftól kapott, ott áll büszkén, boldogan a nagy amerikai szabad nemzet tapsoló, siró, üvöltő éljenző tömegében, nézi Kossuthot, a mint utoljára Debreczenben látta egy kis barna katonaköpenyben, kezeit ég felé emelve, és mondva azokat az örökké emlékezetes szent szavakat – nézi és erőtlen lábaival dobog, kezeivel tapsol, és hangosan kiáltja: hej, hej atyafiak, az az ember a mienk, a mi megváltónk, a ki Egyiptomba szabadult, és ott marad a míg – – de visszajő – mert ő is az isten kezében van – –

– Hát nem akarnak beereszteni, István bácsi? – hallatszik valami dörömbözés az ajtón – nyissák ki, kik itthon vannak.

Harkai úr hirtelen a kemenczébe veti a papirost, de mivel ott egy szikra tűz sincs, a keblébe rejti s a háta felé tolja.

– Dehogy nem – szól örvendezve, s az ajtót nyitva, – ezek a bolondok itt erőnek erejével rám adták ezt a nagy kabátot, hogy fázom, pedig dehogy fázom.

Még ki van pirulva, ugyan ég a képe – lép be vizsga szemekkel egy középtermetű vállas, hízásnak indult veres-szőke, tömött hajú ember, torzonborz bajuszszal, de hivatalnokiasan kiborotvált szakállal, mely a széles, hatalmas állat szabadon hagyta, vastag, farkas prémes bunda fedte testét, úgy azonban, hogy minden nyilással, mozdulattal lehetett látni a fényes alsó kabátot és rajta a három nyakcsillagot.

Egy hivatalnok, ha még olyan becsületes ember volna is egyébként, megérzi a tilos dolog szagát. Mennyire megérezte 1852-ben, mikor e szagló tehetség volt első és legfontosabb fölebbmeneteli eszköze. A háromcsillagos úr a rettegett és díszes beczirkerek nagy tekintélyű osztályába tartozott. Nem akarta ugyan, de mégis ösztöne arra vitte, hogy tudja meg, mi e zavar oka, nincs itt elrejtve valaki, almáriumban, ágy alatt, ágyban, ruhák között, a padozat alatt titkos gödörben, valami főember, – könnyű szerrel nem lenne rossz fogás rájönni, csak úgy véletlenül, hogy a becsület is megmaradjon, a mellett a jelentést mégis meg kelljen tenni. Nem lenne rossz – mormogá magában a háromcsillagos úr.

Le is tette bundáját, lehúzta finom szarvasbőr keztyűit – s elfogadva a kinálást – leült, majd izgatottan fölkelt és a vadász szenvedélyével szimatolt.

– Bella hugom – szólt oda e közben úgy fél vállról, – maga készüljön, kiviszem Szentjakabra Vilmával. Várja. A szánkóm itt van. De jól felöltözzék. Mit csinált itt? Ünnep első napján csak nem varrt?

A magas, sugár, szőke leányka vékony fehér arczát pirosság borította el.

– Varrt – szólalt meg az öreg asszony – komoran, durva pápaszemét hol fölebb, hol lejebb tologatva redős barna homlokán.

– De karácson – szaglászott a három-csillagos úr – mégis – néni az nem járja. Az asszonyoknak kellene jó példával előljárni a vallásosságban.

– A ki jóllakott, el sem gondolhatja s nem is gondolja, hányan éheznek.

– Talán néniék? – akkor mért nem szólnak.

– Most a koldulás is tilos, nagyságos öcsém uram. Különben nekünk nincs panaszunk, istennek hála, Bella egészséges, szívesen dolgozik, férjem tanul –

– Mit tanul? – vágott hirtelen az öreg szavába a hivatalnok.

– Tűrni.

– Néni nagyon éles. Azt hiszem, nem én vagyok az oka, hogy Harkai bácsi hivatal nélkül van.

– És annyi ezer meg ezer! Nem öcsém, nem, a világért sem!

– Az ilyen beszédek sértik a királyt.

– Csak tégédet ne sértsenek, öcsém, akkor minden jól van.

– Néni – szólt alázatosabban a hivatalnok – én tehetek valamit.

– Nem félünk, öregek vagyunk már, s a hogy – az a, hm, hm – tekintett az öreg asszony megdöbbent férjére – hát isten kezében vagyunk. A maga nagyanyja – nem biz az, mert az édes anyja – azon a sarkon, a hol a nagy palota épült, kakast árult fiatal korában, meg párisalmát, meg főtt és sült tököt – lám – maga Károly most nagyságos úr, az isten mennyi jót tett magával, és még mit és mennyit tehet! Minden az ő kezében van!

Harkai bácsi, a három csillagos úr háta mögül, arczával, kezeivel, fogaival, a sárga kabátjával, a nagy ajándékcsizmáival integetett a feleségének, hogy: te lelkem, vén asszonyom, mit gondoltál, hova tetted a drága jó eszedet, hogy ezzel a nagy úrral így beszélsz? Nem gondolod-e, hogy rögtön megmotoztat mind a hármunkat, s mint Nero idejében a keresztyének: együtt kerülünk a vadállatok elé, és soha többé össze nem kerülünk.

De az öreg asszony benne volt a keserűségben, valami rossz órákat reparált, a szomszédok és más jó emberek óráit, talán inkább régi szenvedélyből, mint pénzért, mert atyja híres órás lévén, e foglalkozást még gyermekkorában tanulta, a mai puderozás, ajk- és szemöldökfestés helyett, fúrogatta a kerekeket, olajozgatta a sovány srófokat és nagy fekete éles szemeivel oda-oda vágott az öcsém uramra, ki dühében mintha leszögezték volna a recsegő karú, gyönge székre – meg se tudott mozdulni.

Kövér, vereses arczát elöntötte a harag, szemeiből a hatalom kegyetlen szikrái csapkodtak, keztyűit izgatottan húzta-vonta ujjain és küzködött, hogy mit csináljon e nyomorultakkal. A börtönbe kellene őket kergetni, mert hiszen jól látja, hogy valami tiltott írás van az öreg ember zsebében – s ezt a leánykát elvinné magához. De rokon ezekhez a bolondokhoz, s im csak most került ki a tömlöczből az ember, az asszony pedig örökké kevély volt, büszke és zabolátlan nyelvű, azért kellett öreg korában férjhez mennie egy szegény ördöghöz.

Döfölte fényes csizmájával a padlót – s azt gondolta: eh, hadd fusson a nyul.

Úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, megrázta fürtös, tömött haját s kaczér mosolylyal oda fordult a karcsú leánykához s szólt:

– Kedves Bella, nálam régóta várják magát, – tudja-e? Sokáig ne készülődjünk.

– Készen vagyok, Károly bácsi – mehetek – válaszolt örvendezve a szép sugár lányka, hogy szánkóra ülhet s most nem ő hajtja lábaival azt a járművet, melyen a szegény leányok törik össze szemeiket, mellüket – édes ifjúságukat. Lovon fognak menni, csengős gyors lovakon, a fehér havon, ki a szőlők között, a szép szentjakabi pusztákra.

– Oh, hogy volnál már készen, így, Bella, mit gondolsz?

Állott fel az öreg asszony, ki egy magas, száraz, kissé meggörbült barna asszony volt, túl az ötven derekán.

– Várj. Nesze, vedd fel. Ezt a nyakadra. Így. Ezt a fejedre. Úgy. Húzd fel az én keztyűimet. Ezek melegebbek.

– Nem, nagymama – vonakodék szégyenkezve a leány – az enyéimek jók.

S két rongyos nyári keztyűt mutatott fel, melyeknek végeiből a vékony ujjak hegyei itt-ott kilátszottak.

– Ezek egészen jók, édes nagymama, melegek. Aztán én nem is szoktam fázni. Mindig vékonyan öltözködöm, így jó, így egészséges – ugy-e nagyapa?

A nagyapa válasz helyett előrébb lépett, leemelte nagy kopott sárga kabátját, s jóságos mosolylyal ajánlotta, hogy ez lenne a legjobb.

– Persze ide bent a városban nem vennéd fel kedves leányom, de künn a város végén azonnal. Ez kitünő jó kabát, börtönben még nyáron is viselhettem. Egy épület ez, egy valódi hajlék.

S az öreg ember kivül-belül megforgatta az elnyűtt szép darab szerszámot, mutatta a fényes gombjait, melyeken a börtön rozsdája nem tudott kifogni, a temérdek hasznos zsebeket, melyek papirokkal voltak megtelve, hanem nem értékpapirokkal, s megmutatta a gallért, melyet úgy föl lehet hajtani, hogy az embernek még, ha akarja, a feje teteje is csak épen egy kicsit látszik.

Nevetett hozzá, mint olyan birtokhoz, melyre méltán büszke lehet az ember.

Ráterítette a leányra, de oly gyöngéden mint a lehellet.

– Nem, kedves nagyapa, a világért sem veszem föl. Nézze, az alsó kabátom is rajtam van, s azon alúl még egy kis kabát. Nagyon jól fel vagyok öltözve – ugy-e hogy igaz?

– De ez a legfelső nagyon vékony, fiam. Talán inkább mégis itthon maradnál, este felé megfázol, s ha te beteg lész – mit csinálunk?

– Ne maradjon itthon – mormogá az öreg asszonyság – még holmi védő kendőket erősítve a leányra. Menjen; úgy is a templomban se volt, egész délelőtt varrt; menj lelkem, mulass, menj, menj.

A felkendőzött leányka, mint a világon a legboldogabb leány, ugorva szökött örömében, össze-vissza csókolta a két öreg kezeit, orczáját, egy szempillantás alatt kisuhant a négy lovas szánkóhoz, föntermett a medvebőrös ülésen s vidám köszöntgetések után eltünt a fehér házsorok között, sebesen, a hogy a csillag repül az égen és boldogan, a hogy a madár suhan a zöld bokrok felett.

A háromcsillagos úr a szegényes köntösben is teljes mértékben tudta méltányolni a bájos ifjú leány varázsló szépségét, meg nem állhatta, hogy apailag egy kicsit hozzá ne dörzsölődzék, egy pár nagyon szép szót hódolatul elébe ne vessen és ki ne fejezze, hogy – hogy bizony pompás szinben van kedves Bella hugom!

Bella hugom pedig épen egy szót se hallott az egészből, villogó szemeivel nézte az embereket, asszonyokat, a kik őt most bizonyosan irigylik, mosolygott, és a kit csak a repülő futásban lehetett, köszöntött.

– Bella, Bella, no ugyan sokára jösz, hosszan tartott a toiletted, előbb ideérhettetek volna – hangzott egy emeletes szép sárga ház felső ablakából egy durczás, éles hang.

Bella leszökött a szánkóról, s egy percz alatt a durczás hang birtokosát szorongatta, ölelgette nagy kendőihez, nevetve mutogatván, hogy im mennyire felöltöztették; azt hitték, hogy megfagy az úton, de mind leveti most ezt a sok kendőt.

– Mi az, mi az? mit nevettek ti itt, hadd hallom, – vegyült a beszédbe egy derekasan elhízott barna asszony, olyan megfeszült arczbőrrel, mintha az ki lett volna vasalva, égő piros arczszínnel, mely itt-ott majdnem feketébe ment át, apró pislogó, bentűlő szemekkel és húsos vastag arczczal, és épen olyan vastag húsos ajkakkal, melyek közül az alsó volt erősebben kifejlődve. Nem, épen nem volt semmi kiválóbb szép a telt széles arczon, holott egy pár kellemesebb vonásnak jutott volna rajta hely elég – és még se volt visszataszító. Elvette az arcz ellenszenvességét valami jótékony együgyűség, kiváncsi butaság, mely korántsem oly kellemetlen a nézőre, mint a tagadhatlan okosság és elvitázhatlan szellemesség. Temérdek kisebb-nagyobb gyűrű csillogott a vaskos, buta végű veres ujjakon, és egy kis óra feje látszott ki valami mellzsebből. A teljes összhangzatot a karácson ünnephez méltó drága veresbarna selyemköntös egészítette ki s a tömött, dús fekete haj a tompa, keskenyhomlokú fejen.

Az úrnő kedveskedő módon csicsergett, mintha egészen kis gyermekkel beszélne, vagy valakit le akarna kötelezni szíves nyájaskodásával.

– Oh anyám, hagyjon magunkra, mindig kisér, tudja, hogy ezt nem szeretem.

Az anya mély igaz szeretettel ölelte át tőle mindenkép szabadulni akaró leányát s még, mielőtt az végkép kifejtőzött volna vastag karjai közül, megcsókolta, a hol csak érte.

– Jó, jó, egyetlenem, hát csak maradjatok, de itthon legyetek minél előbb, mert a főnökné itt lesz – Vilmám, a főnökné – hogy is mondják ki a nevét, örökké bele bicsaklik a nyelvem – –

– Krumpelholzné – segíté ki Bella.

– Az az, te tudsz németül. Mi nem tudunk, de Vilma megtanul, minden nap tanítja a német pap. Vilma, te jól meg fogsz tanulni. Nekem nem volt időm, a mi gyermekkorunkban még egy német se volt Nagy-Kakasdon.

– Anyám, ugyan hagyjon már magunkra – vágott a magas, izmos termetű, barnássárga arczú, csinos leány haragos szemekkel anyja felé. – Mondja apának, hogy legyen készen, mert egyszeriben megyünk.

– El ne feledd – szólt mentében vissza az anya – a kedves majorné Krumpliházné – itt lesz a leányával. Csak jertek hamar, jó uzsonna lesz, pompás.

– De az istenért anyám, fog-e már magunkra hagyni?

Ezt a heves kérdést talán már nem hallotta az anya, mert nem válaszolt.

Bella lesütötte égő arczát, elfordult, nem mert az indulatos barátnéra nézni. Félt. Mitől félt, hogy egy leány az anyját szidja? Hisz az talán nem olyan különös?

A mint az anya távozott – Vilma átalakult, derültebbé lett, apró barna szemei vidámabban tekintettek szét.

Pár lépést odább ment Bellától. Megállt, összecsapta kezeit és kiáltott:

– Oh te czigány asszony, ki bugyelált így be tégedet? S így jöttél az utczán? Várj, leszedem én ezt rólad mind. Maradj csak.

S Vilma a másik szobába futott, s egy csomó ruha között kezdett válogatni.

– Kérlek, nem veszek magamra mégis semmit – szólt Bella, az elébe halmozott ruhákra tekintve. – Így, a mint most vagyok –

– Haragszol? Oh te öregem, hiszen én tégedet nem bántalak –

S az érdekes, sárgás barna arczú leány szemeiben az engesztelődés könyei csillantak meg.

– Látod – folytatá, lecsapva a csomó drága ruhát – bár én inkább szegény volnék, mint te, és hagynák, hogy dolgozzam, és ne járnának mindig utánam, hogy ne tehessek egyetlen lépést is magamra. Unom. Bosszant. Érzem, hogy kell tennem valamit. Egész nap azzal a német nyelvvel kínoznak, zongorához hajtanak, pedig isten akár hova tegyen: nekem egyik se kell. Ha virágom van, mást vesznek helyette; ha egy kedves ruhám van, elveszik és drágábbat varratnak; ha gyalog akarok menni, kocsit adnak; ha a konyhába megyek – bekergetnek; ha varrni akarok: tedd le, nem szorultál reá, – hát mondd meg, mit csináljak? Bár jönne már Sándor, – de ma kellett volna itthon lennie s nem jött – arra is haragszom, szívtelen, másnak a mátkája többet ír. Én mindenben szerencsétlen vagyok – –

– Vilma, Bella – hangzott a másik szobából az apa hangja – itt az idő.

– Most fussak, hagyjak itt mindent, mert apámnak úgy tetszik – óh maradj te itt, én hadd megyek a te helyedbe.

Bella szeretettel ölelte át s csókolta meg a kényeztetett s zaklatás által idegessé vált leányt, gyöngéd szavakkal törekedett meggyőzni, hogy szülői nem hibásak, nagyon szeretik – és csak az ő boldogságát akarják.

– Tudom, tudom, csak szabadulhassak! De nem megyek addig, míg ezt a köpenyt és kendőt fel nem veszed – és ezt a kalapot –

– Nem tehetem Vilma.

– Miért? akkor kidobom az ablakon.

– Akkor örökre eltaszitasz magadtól.

– Akkor te nem szeretsz –

– Akkor nem ösmersz, édes Vilmám.

– Akkor nekem egyetlen igaz barátném sincs.

– Akkor, ha így beszélsz, téged ma nagyon megsérthetett valami.

– Akkor, ha felveszed ezt a ruhát, mindent megmondok. Bella, ugy-e felveszed, ne légy kevély, majd meglásd, te úgy is sokkal boldogabb asszony fogsz lenni mint én. Vedd fel, hátha még egyszer nálad húzom meg magamat. Vedd fel.

És Vilma felöltöztette a szegény Bellát, egészen tetőtől talpig, hirtelen, alig nehány percz alatt:

– Oh édes angyalom, most de szép vagy, nézd, mint egy grófné. Nézd, hogy illik neked ez a kalap, meg kell tartanod – úgy is mennyit varrtál nekem, ez a köpeny is, és a kendő is, ez a meleg keztyű is. Most már meg kell tartanod, mind neked hozattam karácsonyi ajándékul, s mert tudtam, hogy nem fogadod el máskép, azért vétettem fel itt. Most ha haragszol, ha nem haragszol, úgy marad. Ha meglát Sándor, téged fog megszeretni. De ne légy gonosz, Bella.

A két leány elnevette magát, s ebben az édes csengő nevetésben védelem is volt és kérés is.

Karonfogva sietett le a szánhoz, hol az apa a kocsis mellett már elfoglalt helyét. A háromcsillagos úr kitárta bundáját, hogy a csillagokat mindenki láthassa, kezébe vette a gyeplőt, a hosszú korbácscsal egyet csattantott, s a négy szürke apró fejű, gömbölyü hátú, csengős ló, kevély röpüléssel ragadta a síkos havon a piros bélléses, medvebőrös, hosszú nyakú, kigyófejű szánat.

Majdnem nyári meleg verőfény reszketett a téli havas táj fölött; a távol erdők, tanyák, puszták, messze terjedő alföldi szőlős kertek, a Tisza fehér csillámló jege, s a füzek, jegenyék mentén a szétszórt falvak a tiszta tündöklő napon egész közelbe jöttek. Egy-egy nyul futott sebes iramodással a számtalan kisebb-nagyobb tó náddal szegett jegén keresztül, néha megállva, a mig lehajlott füleit fölállíthatja, s a csengős szán felé tekinthet, melytől oly ártatlanul hangzott felé a haj-haj – előre! mint a tavaszi madárdal.

– Mikor irt Bogáti úr – hajolt Vilmához Bella, hogy a beszélgetést a legkedvesebb tárgyra vezesse.

– Nagyon haragszom reá, ha holnap itthon lesz, egyetlen szót se fogok hozzá szólni. – Elmegyek hazulról. Képzeld, Ferenczi Mariék mindennap váltottak levelet és Sándor nekem alig hogy egy hétben egyszer ir. Van abban szív, szerethet olyan ember? Nem szerethet.

– Nagyapától hallottam, hogy Bogáti úrnak sok vizsgát kellett letenni és nagyon kitünő vizsgákat tett. Az apja sürűn jár hozzánk s minden levelét elhozza. Órákig elbeszél a fiáról.

– Lásd, azt sem szeretem. A kit én szeretek, arról ne tudjon más senki, csak én.

S a sárgásbarna arczot egy perczre sötét pirosság lepte el.

– Az nagy követelés, édes Vilma – azt gondolom, lehetetlen is.

– Igen, te még senkit se szeretsz, te ezt nem tudod. Majd egy levelet fogok mutatni. Micsoda levél az, én nem is hiszem, hogy egy olyan ember, a ki azt irta, szeretni igazán tudjon. Abban a levélben egyetlen szép sor sincs. Én olvastam a Korondi Albert leveleit, milyen levelek azok, kevély is rájuk Ferenczi Mari – pedig Korondi csak egy egycsillagos adjunkt. Kérlek, olvasd el, ez Sándor legutolsó levele. Te édesem, én a tűzbe akartam dobni, mint a száraz fát, hogy égjen el, mert olyan is az egész levél, mint a fa. Egy csepp érzés sincs benne. Én érdemlek ilyen vőlegényt? Hanem csak jőjjön!

Bella kezébe vette a levelet.

– No, elolvastad? Oly hirtelen el lehet olvasni, alig nehány sor, és miről ir. Ebből is, abból kitünő osztályzatot kaptam, s mától fogva diplomatikus doktor vagyok, – mit tartozik az én rám. S tudakozódik, hogy nem tudom-e, kit neveztek ki ide kerületi főorvosnak, mert mostanában fog lejönni az is – valami báró –

A négy szürke egy derék kanyarodással egy zöldre meszelt gazdatiszti lakás előtt állott meg.

– Ha úgy tetszik – szólt nyájasan a három csillagos úr – itthon vagyunk, leányok. Itt, én itt érzem magamat itthon. Hogy tetszik a puszta, Bella hugom?

– Én nagyon szeretem.

– Télen is szebb ugy-e, mint nyáron a város. Megnézzük a bárányokat?

– Oh nézzük meg, Károly bácsi, – esengett Bella.

– És a kis malaczokat?

– Vannak? óh de szeretném őket látni. Nálunk semmi sincs!

– Sok van, nagyon sok van. És a kis bornyúkat is? Előbb menjenek be, melegedjenek meg. Ha tetszik, mindent megnézünk.

S a vereses kövér hivatalnok nevetett örömében.

– Én nem találok rajtuk semmi bámulni valót – apám nézze meg, ha tetszik, mi egyet sétálunk a tó felé, – fogta karon Vilma Bellát.

– Látja Bella hugom – ilyen lányom van – szólt kissé búsan az apa. – Ennek dolgozzam, kinek éljek? Jó, jó Vilma, menjetek hát, nem bánom, de egy pár perczre, ha Bella hugom akarja, mégis hadd nézze meg az apróságokat. Nagyon szép bárányok, mint a hó –

Vilma ajkpittyesztve fordult barátnéja felé, hogy azt is hasonló válaszra indítsa a puritán élet gyönyörei iránt, és felhívta, hogy menjenek be a tiszta lakásba, ott jó meleg van, s ott fog mutatni még egy kis levelet is.

Pulykák, ludak, tyukok, réczék nagy serege lepte el a tágas udvart, s három-négy szép páva, fényes zöld tollú páva sétált nagy kevélyen fel s alá a hatalmas seregben, nagyokat visítva a berzenkedő pulykák között.

– Ugy-e szép? – kérdé Vilma atyja, gyönyörködve látván a szegény leány élénk örömét. – Ugy-e ez az élet, ez a világ itt künn a szabadban? De az én leányomnak nem kell. Nem is tudom, minek született – bárónénak. Egészen elrontották!

– Annak – tudja apám – és most hagyjon magunkra.

Vilmát nem bántotta ez a sértő szó, hogy báróné, sőt büszkébben emelte föl szép fejét, és apró csillogó szemeiből dacz és kevélység szórta hideg ragyogását.

Megy mindenki sorsa felé. A felé ment Vilma is, midőn erőnek erejével bevonszolta Bellát a szobába, és újból elővette a levelet, és a másik levelet, és a két levél soraiból be akarta bizonyítani, hogy ő egy igen szerencsétlen teremtés, a kinek olyan vőlegénye van, ki egyetlen szép levelet sem képes irni, a minőket a Ferenczi Mari vőlegénye, aki pedig csak egy egycsillagos adjunkt – százával ir. Holnap itthon lesz Sándor, de megkínozza és meg fogja tanítani nagyon, de nagyon.

– Ugy-e édes Bellám, megtanítjuk, de ne légy szép. Tudod, te szebb vagy, mint én, mert szegény vagy, és az isten mindig a szegényeket teszi szépekké.

II. (Ha úton vagy: hallgass.)

A kövér hó Czegléd és Szolnok között oly mohón, lélekszakadva esett, mintha a szegény emberekkel mindennap el akarta volna hitetni, hogy már deczemberben befejezi munkásságát. Bizony jó volna – gondolá a postakocsis, látva, hogy ha így megy az idő, akkor az ünnepeket aligha valahol, valami útszéli csárdában nem töltik. A postavezetnök is fölránczigálta övig érő lábzsákját, megtapogatta a fityegő kocsi-zsebben a rumos üveget és pálinkás butykost, és csóválta a fejét, hogy még az is bolond, a ki ilyenkor levelet küld. Nagygyöngéden kiemelte a pálinkás üveget, s mintha az egy kis gyámoltalan gyermek lett volna – megsimogatta, s a szájára két lázas, heves csókot alkalmazott.

– No, mehetünk-e már? – kiáltott a kocsisnak.

– Nem.

– Hát mért nem, azonnal indulni kell!

– Ott vannak még, – mutatott ostorával a folyosóra.

– Kicsoda – ki?

– Egy zsidó asszony.

– Hát hozza egyszeriben a málhát s üljön a helyére, mert mozdulunk.

Az pedig ott csókolkozott a vendéglő hideg folyosóján a kedves atyjafiával, két öreg zsidóval, egy fiatal emberrel s egy csomó kisebb-nagyobb gyermekkel – és még egy bekötött fejű szép fiatal asszonynyal.

A gyerekek közül mindegyik valami ruhadarabot, vagy skatulyát tartott egyik kezében, a másikkal meg nyomkodta az orrocskáját, topogva, nyöszörögve, és szeliden nézve, hogy a grószmámi hogy sir, a Száli néni is hogy sir, a Jákob is. Büszkék voltak reá, hogy ők nem sirnak, csak fáznak.

– Hej, hej – kiabált a vezetnök úr hol németül, hol csúf zsidósan, hol magyarul, – jőjjenek már, a ki lelke van, mert mindjárt itt hagyom. Nem látják, hogy esik a hó, hogy nem lehet vele birni.

Megindultak hát az atyafiak, de olyan vontatva, egymásra tekintgetve, mintha biztosan látnák, hogy ma délután, vagy az éjjel, de nagy szerencsétlenség fog történni.

Megálltak a főülés zöld ajtaja előtt, s bár nem oda fizettek, mégis oda szerették volna behelyheztetni az öreg asszonyt.

Ott a jó kényelmes ülésen egy fiatal úr ült a kutyájával.

A bekötött fejű szép fiatal nő legnyájasabb mosolyával tekintgetett befelé és nagy fekete égő szemeivel szólt, a mit szólhatott.

A bent ülő úr fölebb tolta hirtelen meleg sapkáját s az ablakhoz siető kutyát egy mozdulattal odább lökte. Az utazó úr harmincz-harminczöt éves lehetett, fehér sovány arczczal, horgas, nagy görbe orral, vékony ajkakkal, s olyan szemekkel, minők a prédára leső sas szemei. Keztyűs kezeit, melyek oly kicsinyek voltak, mint egy gyermek kezecskéi, az üvegajtó leeresztett ablakfájára támasztotta, s így látszólag hidegen, mégis nagy érdeklődéssel nézte a csoportozatot, a véneket és az ifjakat egyaránt.

Nagy, aczélfényű szemei megmozdultak, jártak, keltek, dolgoztak üregeikben, de a vékony, összeszorított ajkak nem akartak tudni egy szórul is. Az utazó úr karcsú testét nagyon finom asztrakán bunda fedte, míg azokon, kik kétségkivül szerették volna bejuttatni rokonukat, a kalauz melletti lyuk helyett, a jó meleg zárt szobácskába: szakadozott, hosszú, sarkig érő barnavörös kaftán-forma kabát lógott. De az ő szemeik is nagyok voltak, mint a saséi, és mint ezé az úré, az ő orruk is nagy és görbe; ajkaik bár vastagabbak, hasonló metszésűek; hajuk göndör, szakálluk, bajuszuk, szemöldökük mint a sürű erdő; arczszinük sárgás barna, mely a kényelmes úri élet mellett hamar átváltoznék fehérre, finom halaványra.

Nézték egymást, mint az ismerősök, egyik vén ember sugott is valamit az öreg asszonynak, mire a fiatal asszony egészen odaugrott a kocsiajtóhoz és onnan kisáppadva tántorgott odább.

Az atyafiak elhúzódtak és mély megvetéssel néztek a fényes ruhás úri emberre, a ki most a kocsi másik ablaka felé fordította fehér sárga, majdnem kékes szinű, finom szabású arczát és kiabált a kocsisnak, hogy menjenek már, kire várnak.

– Megálljon, megálljon kocsis, – integetett az utczáról egy lélekszakadva futó fiatal ember, nagy földig érő bundában, egy termetes börönddel, szabadon levő kezét föl-fölemelve.

– Hát siessen, – hangzott felé vékony, nőies hangon a zöld szobácskából.

– Könyörgöm, – fútta nehéz párolgó lehellettel az ifjú ember a szót be a kocsi ablakán – van hely? Fizetem, csak egy kis sarkot bár.

– Hová megy, meddig?

– Nagy-Kakasdig – csak bár egy kis sarkot, méregette a jól megtömött kocsiszobát az ifjú.

– Oda való talán?

– Oda való vagyok. Csak bár egy kis szögletet – és fellépett, hogy ha eresztik, ha nem eresztik – beugorjék.

– Ha Felix nem zsenirozza önt – mutatott a bent ülő úr a kutyára – Felix ne morogj, jó ember, a ki jön.

– Nem harap? – akará megsimítani az ifjú ember a kutyát, hogy e nyájas figyelemmel az úrnak köszönjön.

– Felix, fogd össze a fogaidat – most nem szabad – csitt.

– Milyen éles fogai lehetnek, – folytatá az ifjú, de már elfoglalva a kért sarkot.

– Nagyon éles fogai vannak, amerikai faj – onnan hoztam.

S az utas úri ember is kimutatta nevetés közben éles, hosszú, ritkás fogait.

– Mindjárt elkésett volna, jegyezze meg; most ha szerencsés lesz, nekem köszönheti.

– Ezerszer köszönöm, óh ezerszer köszönöm, nagyságos úr, szedelőzködék az ifjú ember élénk kapkodással, málháit lába alá gyúrva, mivel a felső helyeken az ismeretlen úr drága böröndjei, tokjai, vánkosai, fegyverei pompáztak.

Az öreg zsidóasszonyt is fölsegítették ezalatt rokonai a kalauz mellé. Minő lármát, sirást, sivítást csaptak; hogy csókolták a keztyűs, erőtlen, remegő kezeket; hogy ölelgették lábait, simogatták ruháját az öregek, mint az ifjak. Egyik kis fiú levette sapkáját, s erőnek erejével oda fúrta magát az öreg asszonyhoz, hogy még egyszer elkaphassa kezeit. Csinos, szabályos arczú fiú volt, nyolcz-kilencz éves, vékony ajkakkal és finoman hajlott orral, nagy villogó fekete szemekkel és fehér arczszínnel.

A fiatal asszony oda nézett a bent ülő idegen úrra, meg a fiúra – és sirt – zokogva.

A kocsis megcsapkodta lovait és recsegve, csikorogva döczögött ki az udvarból a nagy bárka, örvendve, hogy a szakadó hóban eltünhetik.

Dörmögnek valamit a vén emberek egy asszonyról, a ki már meghalt, és csúf szavakat kiabáltak össze-vissza, s az egyik ember egy durvát lökött a fehér képű fiucskán.

Bele olvadtak a hóba ők is, kocsi is, a szó is, a köny is, a rongyos vendéglő udvara is, a hol mindezek történtek.

– Szemtelenek, – kezdé, fehér fogain sziszegve szürvén át a szót, a nagyságos úr.

A vén asszony megfordította vastag kendőkbe burkolt fejét, s azon a kis ablakon, mely a kalauz úr számára volt a korcsmáros rendelete szerint készítve – áttekintett az urakhoz. Egy hosszút, gyilkosat nézett arra felé, hol a szép sárgás tarka kutya ült urával, s egy rettenetes héber imádság igéit tördelte nyaktekergető vonításokkal, éneklő nyögésekkel: «Ne verj el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm! ne egyesüljenek az én életemnek ellenségei és borítsanak be vérrel, gyalázattal, örök tűzzel, jajjal – –»

S megint az ablaknak esett, hogy szinte kitörte.

A kutya felugrott, és nyöszörgő vonítással csóválta farkát, öltögette piros nyelvét, és nyalta az üveget – mintha ismerős, honi hangokat és beszédet hallott volna.

– Felix, – rivalt a kutyára az utazó úr, – ide feküdj, – és egyet se szólott többet.

A kutya alázatosan, reszketve oda simult gazdájához, ki fölkelt és egy kis bőrtáskával elfedte az ablakot.

– Szemtelen, hogy ordít, mintha maga volna az egész kocsiban.

– Kicsoda? – kérdé megütődve az ifjú ember.

– Az a vén zsidó asszony ott túl. Képzelje, erővel ide akart ülni, holott én az egész belső ülést kibéreltem. Szemtelen, igazán nem lehet valami alávalóbbat, szemtelenebbet képzelni, mint egy zsidó. Hogy ezt a férget nem tudja Európa kiűzni! Ah – s dühösen csapkodott kezeivel.

– Csak egyesek talán, nem az egész faj, – védé szeliden az ifjú ember.

– Talán –

– Nem, uram, de –

– Nekem nagyon sok bajom volt velök.

– Nekem még nem. Legkitünőbb tanáraim Bécsben.

– Mit? ön talán orvos?

– Igen, nagyságos – válaszolt kipirult arczczal, örvendező mosolylyal az ifjú. Én universzális medikus vagyok, a szemészet, sebészet, szülészet, belgyógyászat tudora.

S mivel nagyon könnyü helytt volt – kivette orvosi diplomáját a függő pecséttartóval.

– Ah ez szép! kérem –

– Tessék. Igen.

S ha örvendett valaha ifjú ember annak, hogy kitünő kalkulusai vannak, a legkitünőbbek, s a legnehezebb tárgyakból – és talán örvendett már egy-egy itt-ott: a fiatal orvostudor örömét kézzel-lábbal kimutatta.

– Ah az szép! Ön tehát Bécsben végezte a kurzust?

– Bécsben és Pesten felváltva.

– Nagyon szép. S most hol fog ön megtelepedni?

– Egyenesen Nagy-Kakasdon.

– Ott ismerős?

– Szülőföldem.

– Magyarok?

– A legtisztább alföldi magyar faj.

– Akkor talán bátran beszélgethetünk.

– Egészen – buzdult fel az ifjú ember, piros telt ajkain a Kossuth nevével s a dicső tábornokokkal.

– Én, tetszik látni, rosszul beszélek magyarul, grammatikából tanultam. Én idegen vagyok. Porosz. De bámulom a dicső magyar nemzetet. Hanem azért, ha úgy akarja, hagyjuk el a politikát. Beszéljünk társadalmi dolgokról. Mindenütt ez érdekel engemet – a nép, a kedves, az isteni nép! S a magyar nép felséges nép, uram. S a nagykakasdi nép tiszta faj?

– Mint a kristály.

– Jó?

– A fele megszenvedte a börtönt, de örömmel, dicsőséggel. Annyit nem akasztottak sehol, mint nálunk. Nekem két kedves honvéd bátyámat akasztották fel. Engemet is csak az mentett meg, hogy a mátkám apja német hivatalnok.

– Német ember?

– Nem bizony! – intett kezével az ifjú, – magyar. Gyászmagyar!

– Tehát ön vőlegény! Ez pompás! Vőlegénynyel utazni, ez nagy szerencse.

A porosz úr rögtön kivette szivartáskáját, s oda nyujtotta az ifjúnak.

– Engedje meg, vőlegény úr, hogy egy jó amerikai szivarral szolgálhassak.

A finom szivar csakhamar illatos füsttel borította be a kis szobácska minden butorát.

– Ah, ah, tehát ön vőlegény, ez nagyon szép. Talán menyasszonya arczképét is szabad volna látnom?

Az ifjú örömmel engedett a felhivásnak, s böröndjéből egy csomó fotografiát vett ki.

– Méltóztassék, ez menyasszonyom, – szólt édes áthatottsággal, oda állva a porosz úr háta mellé, hogy ő is gyönyörködjék a szép vonásokban.

– Ah ez igen szép hölgy. Barna?

– A legszebb barna.

– Kicsi apró szemek?

– Nem nagyok, de a legszebbek.

– Magas?

– A legsugárabbak közül való.

– Szép haj.

– A legszebb, legdúsabb haj.

– Erős termet, minő széles vállak.

– A legszebb termet a városban és vidéken.

– Ön, úgy látom, el van ragadtatva?

– Gyermekkora óta szeretem. Érte lettem orvos, ő mondta, légy orvos, az a legszebb, legfüggetlenebb pálya. Köszönöm is neki. Diplomámon kivül alig van valamim, mert mindenünket elvették – de független vagyok.

– Ön tehát nem fogadhat el hivatalt?

– Utálom még azt is, a ki viseli a csillagos mondurját.

– Értem. Önnek két testvérét –

– Akasztották fel. Egyik professzor volt, a másik pap. Óh istenem, milyen emberek voltak! Én a rongyuk sem lehetnék.

S valóban az ifjú doktor úr nem volt túlszerény, mikor magáról ilyen nyilatkozatot tett, azt gondolom, külső formáját illetve. Közép termetűnek mondhatom, kissé behorpadt mellel, szűk vállakkal, sürű gesztenyeszinű hajjal és dús szakállal, tömött vastag bajuszszal, mely nagyocska szabású szájára hajolt. De szemöldei igen szép hajlásúak voltak, kinnülő, kissé gyenge szemei kékek, majdnem világos égszin kékek, örökké mosolygók, könyben tükröződők; orra hosszú, szép hajlású, – úgy volna szép egy vőlegénynél, de nem szép hajlású, kissé a végén húsos, tág, szőrös lyukakkal, fogai azonban tündöklő fehérek voltak, aprók, igen szépek, vastag ajkai pirosak, mint a kármin, arczszine fehér, halvány pirosas, kezei finomak, fehérek, hosszúkás, kemény, csontos ujjakkal, fénylő, ép, piros körmökkel. Ruhája inkább szegényes, mint egyszerű. Az egész emberben egyetlen egy volt a szép: a nyájas, rendkivül élénk, okos tekintet.

– Ön nagyon szigorú maga iránt, – berregteté az r-et a porosz úr, büszkén emelve szép arisztokratikus fejét és megelégedve mérlegelvén a formai különbséget és értéket, mely közte és az ifjú ember között bizonyosan mindenki előtt azonnal fel fog tünni.

– Nem, uram, én jól tudom, hogy az isten, ha valamit adott, nem a külsőmbe adta. Azt is tudom, hogy menyasszonyom mégis szeret, mert a legjobb szerencséket tehette volna, és hű maradt hozzám. El is követtem mindent, hogy legalább esmereteimben pótoljam ki, a mit a sors megtagadott. Nem lehet panaszom, tanáraim túlos-túl kitüntettek és többen marasztottak Pesten. Nem. Én szülőföldemen akarok élni.

– Szülői élnek?

– Apám.

– És?

– Senki más. Csak én maradtam családunkból.

– De vannak rokonai?

– Oh, az egész város.

– Így tehát ön egyszerre praxisba jut?

– Talán. Igyekezni fogok.

– Szabad volna kérnem –

– Bármire, ha tehetem, méltóztassék.

– Leirhatná ön nekem a várost. Keresztül kell utaznom rajta. Legalább könnyebben megismerhetném.

– Ezer örömmel. Szerencsémnek tartom, ha magam mutathatok meg mindent. Van jeles gimnáziumunk kitünő tanárokkal, híres könyvtárunk. Néhány unikumunk a Rákócziak idejéből, a Nagy Lajos és Mátyás korából, sőt a vezérek korából is. Szerencsére elrejthettük a német elől. Van tanácsunk, polgármesterünk, adóhivatalunk, járásfőnökünk, hires templomunk, kaszinónk és néhány egyletünk.

– S a népesség?

– Husz-huszonötezer.

– Ah, ez igen szép város.

– És sok tehetős birtokos.

S az ifjú doktor hamarosan leirt egynéhányat: a Hajósokat, Halászokat, Nagyokat, Kisseket, Vargákat, Szücsöket, Szabókat, Papokat, Méheseket, Gazdagokat, Siposokat, Hegedüsöket, Trombitásokat – ez ősi magyar híres kakasdi birtokos urakat.

– Magyar nép, – mosolygott a naiv ifjú emberen a porosz úr. – És a vidék?

Most jött a vidék: Szathmáriak, Tallócziak, Patakiak, Szilágyiak, Fogarasiak. A grófok, a bárók és a fertálymágnások: a Szentkárolyiak, Szentlajosiak, Szetpéteriek, Szentsándoriak, Szentannaiak, Szenttáraiak.

– Ah! és ön mindenkit ismer? – nevetett a nagyságos úr. Szorgalmatosan jegyezgetve a neveket, a főbb jelzőkkel. – Önre kiváló szerencse vár, mondhatom.

– Ha valaki megtisztel bizalmával, teljes erőmből törekedni fogok megfelelni.

– Még egy szivességet kérek, uram –

– Parancsoljon velem nagyságod.

– Van-e ebből a képből több? s felmutatta a menyasszony arczképét.

– Még egy.

– Rendkivül lekötelez, ha szerencséltetne vele. Legyen albumomban a legszebb magyar nők között a spanyol és olasz szépségek mellett.

Az ifjú doktor úr egy kissé gondolkozott – de a porosz úr hirtelen eltette a képet.

Az universzális ifjú medikus úr, jóllehet mind a szemészetnek, mind a sebészetnek tudora volt, e hirteleni cselekedetnél zavarba jött, nem vette észre, hol a határ, a meddig menni lehet, és nem tudott gyógyírt találni arra a gyorsan képződött sebre, mely mintha a szívburkon támadott volna.

Nézett a szép sárga tarka kutyára, de az nevetett, igen, mert a kutya is tud nevetni, mikor valaki bolondot csinál, és nézett esedezve a porosz uraságra, ki lehunyta szemeit. Félre dőlt és aludni akart.

Természetesen mikor magához tért, első gondolata az volt: azt a fotografiát kiveszem a zsebéből, ha erőszakkal is – de ha akkor az az úr leszállítja őt – ilyen borzasztó hózivatarban hova megy gyalog? Mikor érne Nagy-Kakasdra?

Néma csönd!

A hó hullott, szakadt, órákon keresztül, a lovak meg-megállottak, a kocsis le-leszállt, benézett az urakhoz.

– Nos? – kérdé az orvos úr, – messze vagyunk még?

– Mitől?

– Nagy-Kakasdtól.

– Miért?

– Ma oda kellene érnem, – s egy szivart nyujtott ki a kocsisnak.

– Ha így esik a hó, jó lesz, ha éjszakára elérünk a szép asszonyhoz.

– És hol van az?

– Fele útján Nagy-Kakasdnak. Ne féljen az úr, ott jól lehet enni, inni.

A Bogár gyerekek is ott isznak. A multkor, csak András napján egy német tisztet úgy bele szerkesztettek az árokba, hogy annak már a csontjait is elhordhatták a farkasok.

– Mi – mi? farkas, gyilkolni? – kiabált felszökve igaz vagy nem igaz szendergéséből a porosz úr és pisztolyai után nyult.

– No azt ugyan eltegye az úr, – topogott a kocsi mellett a rettentő hóban a kocsis, harapós kutyának nem jó mutatni a botot.

– Rablók? – forgott a porosz úr két villámló szeme.

– Azok biz ők, de lehet velök bánni. Módja vagyon mindennek, – szítta az ember tele tüdőből a nagy hulló hóban mindegyre ki-kialvó szivart. Ahol ni, párjával! –

– Micsoda? – kiáltott mind a két úr – megrémülve.

– Farkas, – nevetett a kocsis.

A vadszagra szükölt, nyihogott, nyöszörgött a sárga kutya, s majd összetörte magát a bőrtáskák között.

Valahogy lecsúszhatott az ellenző a kis ablakról, mert a vén zsidó asszony átkukucsált, ő nem félt, tudta, hogy a farkas nem támad ilyenkor.

Gyönyörködött a fényes úr remegésében, kinek most a biztos meleg helyen is ép oly rossz helye volt, mint neki.

– Hajh! hajh! – csettegetett a kocsis ostorával, – hova-hova komék?

A farkasok, a mennyire a sürűn hulló havon el lehetett látni – egy kissé megálltak, szembenéztek; megrázták havas sörényeiket s vonítva eltüntek valami ér füzes rekettyései között.

A sárga kutya érezte meg legelőbb, hogy nincs baj, mert felugrott, odanyomta gyáva fejét a kocsi ablakához, és rúgott, szökött, kapart, hogy most már ő is merne.

Gazdája kivette a revolvert és készült. Nézett bátran a hóba, a hol már semmit se lehetett látni és hajlandó volt lőni egy nagyot.

– Üljön le a nagysás úr, – nevetett gúnyos hahotával a kocsis. – Ha lő az úr, a mennyi farkas, mind itt terem.

Szó nélkül visszaült a porosz úr, s odabent elmagyarázta a doktor úrnak, hogy minő kitünő pisztoly ez. Amerikában százszor megmentette életét. Ott tigris, ott párducz, ott leopárd – ah, ez nagyszerű! – –

S látszott a sebesen forgó bátor szemekből, hogy a porosz úr mily szép diadalokat arathatott. Oh meglátszik az, még egy szűk postakocsiban is.

Beszélt, beszélt föllelkesülten, mint egy igazi férfi, a ki érzi önbecsét, de az universzális doktor csüggedten lógatta fejét erre-arra; a szép történetekből sokat elszalajtott; nem tudott mást nézni, mint azt a fáradhatlan hulló havat, mely lassanként elhozta az estét, komor némaságával, ott a pusztaság közepén.

Sötét éj a fehér hóban, csillagtalan éj, zordon csöndesség a rettentő pusztaságon, hogy az embernek minden egyes érverése, szusszanása meghallanék. Hallatszott a kutya szuszogása és a kalauz úr növekedő erejű horkolása; az öreg zsidóasszony imádkozása, a doktor úr édes, merengő sohajtozása, a kocsis káromkodása és a porosz úr opera dudolása, hallatszott távolról, – pedig egy puskalövésnyire volt már, de úgy tetszett, mintha a zajtalan éjben mértföldnyi távolból hallatszanék, – a szép asszony veszekedése a kerítéstelen udvaron a szolgálóval, a fuvarosokkal, a lovakkal és ökrökkel a cseri csárdában.

– Haj vigyázzon kend! – hallatszott most egészen közelről egy éles női hang, – nem látja, hogy a híd el van törve.

Zsupp! felfordult a nagy kormánybárka. A lovak az árokba zuhantak, az utasok a hóba, a zaj, nyögés, káromkodás az éjbe verődött.

– Lámpást, gyertyát! – nyöszörgött valaki, kibújva a kocsi alól.

– Persze, mert itt bolt van, bőviben a gyertya, – hangzott a bátorító válasz. – Hát fáklya – nem jó volna?

Emberek jöttek nemsokára, és körülvették a kocsit.

A porosz úr ott állott kutyájával, és zsebében a jól elrejtett revolverrel.

Vaczogott a sok ritkás fehér foga és minden emberben egy-egy emberölő rablót látott.

– Doktor úr – sziszegé, hol van?

– Ah? – hát itt doktor is van? – kérdé egy asszony.

– Van, de nem tudom, nem törte-e össze magát.

Éjfél felé járt az idő, mikor az emberek, fuvarosok, a csárdás, összekaparászták a bárka lakóit. Mindenki állott, a hogy állott, csak a fiatal doktor úr keze-lába volt össze-vissza törve.

A doktor úr keze-lába össze-vissza volt törve.

III. (Ki a porosz úr? Egyuttal nehány kakasdi jelesebb egyének bővebb leirása.)

A cseri csárda olyan egyet szusszanó, egyet melegedő, egyet faló, egyet hörpentő stácziója volt a postakocsinak. Ide jó időben, rossz időben egyaránt betért. A tágas, rongyos, szélben fütyülő helyiség egy keskeny, sötét konyha által két részre volt osztva, elől az országútra eső termetesebb ivóban menedéket talált mind az, a kinek csak erre szüksége volt, – mint ma mondanók, műveltebb időnkben – nemzetiség- és valláskülönbség nélkül; a melléképületekre eső rész azé vala, a kit jól felfogott érdeke és kényesebb izlése, vagyonkája, féltősebb smukkja, nagyobb áldozatoktól sem rettentett vissza e korláttalan alföldi országúton. A bor és étel egyforma volt, az igaz, de a bánásmód és biztonság erősen különböző.

Az ivóban a csapláros kormányzott, itt az asszony, kit szép asszonynak kellett nevezni. Ha volt valaha szépség relativ: itt azt a legélőbb példa bizonyította be.

– Álljanak meg, – toppantott egy hatalmas termetű, rendkivül poczkos asszony, kék-veres képpel, nagy gömbölyű szemekkel, melyeknek szinét a bor és pálinka közös egyetértése adta meg – mondom, hogy álljanak meg. Tegyék le azt a testet – mutatott a szegény össze-vissza tört fiatal emberre, és nézett a fényes ruhás karcsú magas úrra, – hogy leszünk? van külön szobám, finom ágyam, hanem – s az ujjaival jelezte, hogy azt ám nagyon meg kell fizetni – hogy leszünk?

A fényes ruhás úr oda sugott az asszonynak.

– No, hajdé! – maguk az ivóba, ez a beteg meg ez a társa hozzám. Ferkó, most vegyétek fel a testet és vigyétek.

A vén zsidó asszony, a kalauz s még egy nagy csomó ember külön estek tehát.

– Tán meghalt? – szólalt meg a nagy fehér kemencze körül egy asztalka és borocska mellett egy kopott ruhás fiatalos ember, vastag, fekete fölálló hajjal, melyet mind egyre borzalt. – És ugyan meghalt volna? Lássam, szent isten! Hisz ez Márton Sándor.

– Ismeri? kérdé a fényes ruhás úr.

– Hogyne? Valamikor tanulótársak voltunk. Nagykakasdi fiú ő is mint én. Sándor! – S gyöngéden, meleg részvéttel tapogatni kezdte a mozdulatlan ifjút.

A fényes ruhás úr hirtelen lehányta magáról felső köntöseit, s egész műértelemmel a szerencsétlenül járt doktor úrhoz látott. Levetkőztette, kificzamodott karját helyrenyomta, lábain a véres sebeket kimosta, bekötözte, néhány apró, törött csontdarabot kiszedegetett, s eczettel, vízzel mosta, surolta.

– Ki kell nyitni az ablakokat – parancsolá az úr – friss levegőt gyorsan!

– Sándor! – simogatá a régi tanulótárs barátja, földije kezeit, sáppadt arczát – hogy vagy?

Egy-egy erőtlen, nyöszörgő jaj mutatá, hogy az ifjú él.

A fényes ruhás úr megmosta kicsiny, fehér, sovány kezeit, megtörülközött, elővette fésűjét, hirtelen rendbe szedte göndör, fekete, fényes haját, valami kis üvegecskét megszagolgatott, sebesen néhány lépést tett a szobában és mindig szemben az egyetlen tükörrel, melynek feje fényes pávatollakkal volt kiczifrázva – s szólt, hogy most már tegyék be az ablakokat.

– Vajon, – kérdé a fiatal ember is, az asszony is – a beteg jobban lesz-e, megmarad-e?

– Pár napig az én költségemen, – semmit se sajnáljanak tőle – itt ül – s azután bemehet, semmi baja se lesz. Egy kis zúzódás az egész, – mondá könnyedén az úr.

A nagy sárga kutya oda dörzsölte hosszúkás fejét gazdájához, okos csillogó szemeivel ránézett, majd nyihogva ráugrált és nyalni kezdte kezét, arczáját.

– Jól van Félix – üljön le, ide a beteg mellé, s egyet se mozdul, tudja.

– Különös, ez a kutya eddig meg se mozdult, csak nézett ránk, s most, hogy örvend – jegyzé meg bámulva a fiatal ember. – Mi lehet ennek az oka? A kutya talán –

– Nem, az enyém. Mi most találkoztunk legelőször ezzel a fiatal emberrel, – szólt mosolyogva az úr. S tekintetében annyi megnyerő, imponáló volt, hogy úgy a fiatal ember, mint a korcsmárosné egész megilletődve nézték a karcsú, magas, katonás tartású úri embert.

– Né! mormogá az asszony – az a kutya hogy örvend, hogy az a fiatal jobban van. Most már ki mondja, hogy a kutyának nincs esze? Van, és milyen jó lelke, hogy simogatja lábaival a beteget, s hogy nyivog a gazdájára.

– Szép cselekedet, igazán szép cselekedet – mondák egymásnak a fiatal s a korcsmárosné.

S kutya és úr – feltétlen hatalmú úr lett a szobában. Kedvöket keresték, parancsaikat lesték. Az asszony kiment és szó nélkül utána látott, hogy lehető jó vacsorát készítsen.

E közben az úr kinyitotta böröndjét s egy csomó finom sültet, süteményt, sajtot, rumot, czukrot vett elő, majd teás kannát és spirituszt és mintha otthon lett volna, élénken, vidáman asztalt terített.

Időközönként oda-oda ment a beteghez, kötelékeit levette, megujította, forró homlokára borogatásokat tett s oda rendelte a sárga kutyát, hogy vigyázzon s minden mozdulatnál, melyet a beteg tesz – adjon jelt.

Majd készen lett a finom illatú, párolgó tea. – S az úr, mintha egy grófot vagy egy grófnét hivna asztalához – oly tisztelettel és udvariassággal hajtotta meg magát a kopott, szegényes fiatal ember s a bután bámuló hustömeg korcsmárosné előtt.

Azok félelemmel és alázatos vigyorgással közeledtek az asztalhoz.

Derekasan folyt a teázás és gyorsan tüntek el a drága sült darabok és a finom sütemények.

– Méltóságos uram – ugrott fel a sok jó tea után a kopott fiatal ember – mit tegyünk, hogy ezt a nagyszerű szivességét –

– Semmi, semmi – barátom – nevetett az úr, újból megtöltve a poharakat.

– De kérem, hiszen ez – s felborzolá az ifjú fekete sürű haját –

– Üljön barátom, s töltsük vigan az estét – karácson este ez.

– Az. Én is arra jöttem, de ez királyi karácson.

Az asszony kiment és ragyogó arczczal egy nagy tál csörögét lökött az asztalra.

– Ebből is tessék. Én sütöttem, s egy hatalmasat csapott a széles tenyerével.

– Szekeresné ténsasszony pompásan süt.

S az ifjú mohón ropogtatta, de már nem igen ette a pompás süteményt, más jókkal volt már kibékülve.

Megint felugrott.

– Uram! méltóságos uram! – kérem szivesen, kit tiszteljünk becses személyében?

– Üljön le barátom – én imádom a népet, csitt, csendesen. Nehéz idő – barátom – –

– Csak nem – talán, oh akkor szent isten – s reszketett az ifjú veres keze az örömtől.

– Csendesedjék ifjú barátom, ki tudja, hátha ezek a poharak is emberekké válnak és elárulnak bennünket. Mulassunk, ne keressék, ki vagyok. Majd eljő az idő mindenre. Most csak egyetlen egyben bizom, abban a kutyában, a melyik azt a szegény jó fiatal embert őrzi. Felix jer! Jer kedves, kedves leghűbb barátom a világon.

Felix fölemelte fejét, s mintha kérte volna gazdáját, hogy nézze meg előbb a beteget – nyöszörgött és hosszú lábaival kaparászott.

Az megnézte.

– Semmi nagyobb baj, egy kis contusio.

A fényes, jószivű úr háta mögött mindenféle módon mutatta egymásnak az asszony és a fiatal ember – hogy ez a vendég valami nagy, nagy vezér lesz.

– Hát bízik még a nép Kossuthban? – fordult meg egyszerre az ismeretlen úr.

– Oh uram, mint csak a Jézus Krisztusban.

– Lassan – fiatal barátom.

– Még az asszonyok is fegyvert ragadnának –

– Csitt, ne oly hevesen – mosolygott az ismeretlen, bátorító kézmozdulatokkal kisérve gondolatait.

– Oh uram, csak egyet szóljon. Én csak egy szegény hivatalvesztett irnok vagyok – mert most minden becsületes magyar hivatalvesztett – de a félvárost föllármázom. Jaj! ha még egyszer leborulhatunk ő előtte; ha még egyszer hallanám harsogó hangját; ha még egyszer látnám az ágyúkat, mert tüzér voltam, tűzmester uram a Nagy Sándor táborában, Perczel Móricztól tettek át, mikor vagy huszan maradtunk a századunkból. – Uram, ne féljen, ezek a kunok, jászok még senkit sem adtak el. Szóljon, aztán én előre megyek.

– Én is – pattant fel a vastag asszony, mint egy fürge csik – itt hagyom ezt a komisz csárdát, megyünk Jóska.

S villogtak a nagy, gömbölyű, valaha szép szemek.

– Barátom! nem lehet még.

– Oh, mért nem! – esdekelt a kopott, rongyos, fiatal ember összetett kezekkel, nálunk mindenki magyar, magyar a papunk, szinte fölakasztották; magyarok a professzorok, az egy vén tolvaj göttingai kabátos gonosztevőt kivéve, de annak a fiai is készek volnának meghalni, tudom; magyar a plébános, a postamester, a gyógyszerész Baranyai Albert, meg a testvérei, ámbár most német mondurt viselnek, hogy börtönbe ne jussanak; magyar az öreg gazdag Halász Máté, a vén Ugodi, a kinek az a sok gyönyörű szép leánya van; magyar a sánta Harnócz, a temető mellett, a vak Mocsy, a kecskeméti utczában; magyarok a Hajkó fiúk, pompás gyerekek; magyar – lássam, ki magyar – lelkem, méltóságos uram, még a kik a temetőben vannak is, mind a Kossuth emberei. Csak fújja meg valaki azt a trombitát, kiáltsa el egy, hogy jönnek – s akasztófán száradjon el a bőröm, ha egy gazember akad, a ki elbúvik.

– Hát a hivatalnokok?

– Tudja isten, a ki nem német, mert sok kutya lett közülünk is hóhérrá – mégis azt mondom, azokban se vált vízzé a vér. Hiszen szégyelnek az utczán járni. Csak egy szó kell!

– Csitt, barátom! szétszakad a fejem. Ne most többet, találkozunk mi még. Oh kedves, kedves magyarom! Türj még, ismerd meg barátaidat, s ha azok itt-ott kénytelenek a farkasokkal vonítani s a hollókkal károgni, jusson eszedbe, hogy azokat is ő küldte, hogy őrködjenek, vigyázzanak.

– Vajjon – kapott a szóhoz a fiatal ember – volna olyan hivatalnok, a ki, teszem azt, német bőrbe bujna – hogy annál jobban megtudjon mindent?

– Majd fog látni.

A vastag szép asszony a heves beszélgetés közt nem hagyta el egészen magát, a mit lehetett, összekotorászott az asztalon a sültekből, süteményekből, czukorból, teából, czitromból – s időnként egy-egy fölkiáltásnál a köténye alá rejtette.

Akkor aztán ő is kiabált, hogy: aj! aj! de mennénk, egy szálig fölkelnénk.

Az ismeretlen úr pedig mindent megjegyzett, jól megjegyzett, mintha a tenyerébe irta volna a neveket.

– Ki az – nyújtá el hosszan a szót a korcsmárosné az ajtó felé fordulva.

– E-én.

– Szekeres – szólt az asszonyhoz a fiatal ember.

– Maradj – kiáltott a nő dühösen a betekintgető emberre.

– Mi? hát én nekem semmi se jut? – dohogott a korcsmáros úr.

– Ereszszük be, – javaslá az ismeretlen úr, gondolva, hogy valami belső ember lesz a könyörgő, kit már vagy huszadszor látott bekukkanni az ajtón.

– A vendéglős, – magyarázá a fiatal, – de neki ott künn kell vigyázni. Sok a vendég.

– Maradj. Lesz – s intett az asszony vastag kezével, melyben volt is valami.

Sokára – sokára elcsöndesedett a társaság, a beteg is elaludt, az úr is lehajtotta fejét, hogy félszemmel aludjék egy kicsit.

A fiatal kiment a szép asszony után.

Reggelre megszünt a hó, megfagyott keményen, hogy csak úgy csikorgott, hogy ha rálépett az ember. Tiszta idő lett. Indult ki erre, ki arra. A vén asszony rég eltünt valamelyik közeli falu felé, de került helyébe új utas a postakocsira, a szép asszony gavallérja, kit az ismeretlen úr akart magával vinni a városba vezetőül.

A szegény fiatal doktort, ki szembetünőleg jobban érezte magát s mindenkép menni is akart: bekötözték újra s meghagyta neki az úr, hogy pár napig okvetetlen maradjon. Ha izenni valója van Nagy-Kakasdra – ő készséggel elviszi. Ül ott pár napot.

– Nincs, nincs, – tördelé a beteg ifjú, – oh köszönöm! S bizonyos rettegéssel nézett arra az emberre, a kinek most másodszor kénytelen nagy jóságáért köszönetet mondani.

De ki ő? – tusakodék magában az universzális doktor úr. Az bizonyos, hogy doktor.

Oh megérezte a sebkötésről, meg a legelső tapintásról.

– A viszontlátásig doktor úr, holnap után szánomat küldöm.

– Nem ő lesz vajon a kerületi főorvos, valami báró, – tapogatódzott a homályban az ifjú doktor úr, – mikor már a bárka jó messze haladt Kakasd felé.

Igenis, ő a kerületi főorvos, dr. Schwindler Gusztáv úr, egy galicziai zsidó férfiú, az az ember, a ki be fogja bizonyítani – – az az hogy övé a pálya, a szó is legyen övé – az a törvény.

Tehát Schwindler úr – óh lesz neki később szép törvényes magyar neve, de most még ezzel a kulturnévvel él –

Schwindler Gusztáv úr most maga ül egyes-egyedül, mert ő és kutyája, a mint ezt sokszor kifejezte a legelegánsabb társaságokban – egy és ugyanazon fogalom – a bús, magyar, kopott legényt egyelőre a kalauz úr mellé adta. Öltözködik. Kényelmesen és nagy ügyességgel. Előtte a tükör, a sok öltözködő eszköz, kirakva a sok finom ruha – öltözködik. Ritkás, fehér, hosszú fogaival jó kedvvel belenevet a kis aczél tükörbe, teljes megelégedéssel rendezi göndör, szép fekete fürteit, állán kiborotvált szakállát, vékony bajuszát. Keskeny ajkait fésülködés közben többször összefogja, s finoman hajlott nagy sasorrával épen úgy játszik, mint a sas, mikor előtte a biztos zsákmány. Nőiesen húzódó szivárvány szemöldeit ellátja a szükséges kenettel, s kiborotvált fehér arczára im még egy kis rizsport és gyenge piros festéket is alkalmaz. Most, miután a valóban csinos arcz annyira készen van, hogy meg lehet mutatni a néző közönségnek – következnek a felső ruhadarabok. A kerületi főorvos uniformisa 1852-ben, karácson első napján. Egész törzstiszti öltözet, csillaggal, aranynyal, rendjellel. Erre jő most a drága asztrakán utazó bunda, könnyedén vetve a vállakra, hogy az uniformis aranygallérából lássanak annyit, a mennyi kell. Finom szarvasbőr keztyű, külföldi ruhák és egy kaczéran fityegő monokli a nagy, aczélfényű, fekete szem előtt.

Így.

– Barátom, – kopogtat a kis ablakon, mely a kalauz háta mögött van.

– Méltóztatik – dugja oda orrát hirtelen a kakasdi fiatal.

– Mondja kérem a kocsisnak, álljon meg egy perczre, s ön kedves barátom legyen szíves ide átülni én hozzám.

Az ifjú forró hálával mosolyog, a mellett szerényen harczba bocsátkozik énjével és a felette kopott ruhával, melyet oly kitüntetés ért e perczben.

Végre is enged a ritka szerencsének és indul, – de lyukas szürke köpönyegét ott hagyja a kalauz úr mellett. Mivel a ruhát már nem lehet változtatni, s a helyett jobbat sem lehet kapni – egyet megtesz, kiborzolja dús, tömött fekete haját elől-hátul, a fakószürke sálkendőt úgy tekeri nyakára, hogy a mennyire az kivihető – az egész öltözetből csak a sálkendőt lehessen látni.

– Bocsánatot kérek – akar bebújni a zöld ajtós kocsi-szobába – mikor egyszerre csak a fényes törzstiszti gallérral és csillaggal s az aranyos gombokkal egy német főhivatalnokot lát maga előtt. Tisztelettel és félelemmel meghátrál, ifjúi, vidámságra hajló, vékony barna arcza elkomorodik – és mintha egy rémítő árkon akarna átugratni – megáll és mérlegeli a veszedelmét. Tökéletes igaz, ő most el lesz fogva, be lesz börtönözve, és minél előbb fel lesz akasztva.

– Oh istenem, Jézusom, micsoda bolond az ember, – gondolhatta a szegény kopott gavallér, ha ugyan ilyenkor jut az embernek egy kis ideje, hogy okosat gondolhasson.

Hátrált és nézett, hogy a jó kemény havon ne iramodjék-e valamerre. Lábai bizonyosan mozogtak is, de a bátorság holtra fagyott.

Nem lehetett mást tenni: alázatosan besétált a bizonyos veszedelembe.

– Nos, édes barátom, – szólt nevetve a főorvos úr, észrevevén az ifjú ember roppant zavarát, – hogy érzi magát? – jól van, jól van?

– Könyörgöm alázatosan, méltóságos uram, – dadogá búsan a magyar, – én sok bolondot össze-vissza beszéltem tegnap este. Ittas voltam.

– Óh dehogy volt – ön éppen a legjobb kedvben volt.

S a kis szobácska megtelt vidám kaczagással és súlyos aggodalommal.

– Semmit se féljen, ön látom, fél. Biztosítom, hogy önt egy hajszál baj sem fogja érni, ha kérésemet és tanácsomat elfogadja.

– Mindent, könyörgöm.

– Nos, van önnek hivatala?

– Nincs.

– És nem is volna kedve hivatalt vállalni?

– Most?

– Most.

– Nem kaphatok én most hivatalt.

– Miért nem?

– Honvéd voltam.

– S nincs olyan hivatalnok itt, a ki honvéd volt?

– Azokat megvetjük – jaj bocsánatot kérek.

– Ne féljen, beszéljen nyiltan. Nekem egy olyan ember kell. Én is honvéd voltam, s a ráczok össze-vissza vagdostak.

– Kérem, a nagy urak mindent megtehetnek, de a szegényt leköpik, ha hazája ellen vét.

– Én tehát hazám ellen vétek, midőn a nép jó voltáért föláldozom magamat?

– Nem.

– Én megvetésre vagyok méltó, midőn életemet, erőmet, tudományomat a betegek meggyógyítására szentelem?

– Oh nem – –

– Lássa, ifju barátom. Nagyon tévesek a felfogások – én most önt –

– Bocsánat, könyörgöm, ne fogasson el, – borult a szegény ember a nagy úr lábai elé; – megigérem, esküszöm, hogy elbujdosom az emberek közül, nem mutatom magamat soha – csak ne fogasson el, mert nagyon kegyetlenül bánnak a magyarral, hatvanig, hetvenig csapatják az embert, egy szóért, egy tekintetért, még az asszonyokat is; a – vak Mocsynét, pedig öreg volt, a nagy piaczon huzatta le a főnök úr, a mért kimondta a Kossuth nevét, azután megint kimondta – aztán holtra verték. Kisasszonyokat is hordóra húznak, ha a bujdosó honvédtestvérüknek csak egy órára szállást mernek adni. A szép Ugodi kisasszonyok közül kettőt megcsapattak s mind a kettő megőrült. Oh uram, ereszszen el! – –

– Ne féljen.

– Én tudom.

– Nem csapatják meg.

– Óh meg, azzal kezdik. Túl a Dunán egy hires nagy magyar protestáns püspöknek a szép egyetlen leányát, a miért az ablakon kinézett s a főtisztekre haragosan mert nézni, kivonszolták a szobájából, s apjostul együtt – uram az borzasztó! Akkor inkább akaszszanak fel, az ha csúf dolog is, de többet nem érzi az ember.

S a szegény ifjú egy kétségbeesett ugrással künn termett a havon.

Nyomban utána az aranygalléros úr. Erős vasmarokkal megragadta a legényt – s nevetve mondá neki:

– Hát kinek gondol engemet. A mért ez a ruha rajtam van, ne higyje, hogy nálamnál ön jobb magyar. Üljön fel; ön tetszik nekem, legyen irnokom, vagy titkárom, és nem fogja megbánni. Tudja, nekem szükségem van egy ügyes emberre, a ki idevaló, a ki ismer mindenkit, s a ki hű tud lenni hozzám. Ha baja lett volna is eddig: ezentúl ne tartson semmitől. Én ennek az egész kerületnek a főorvosa vagyok, most jöttem Pestről, hogy elfoglaljam állomásomat. Örvendek, hogy ilyen ifjú emberrel hozott össze a sors. Foglaljon helyet. Tehát akar ön titkárom lenni? Úrrá teszem. Hogy hivják, eddig nem kérdeztem, én se mondtam a nevemet. Szóljon hát uram.

– Én Veszeli Jóska vagyok, régen irnok voltam a városháznál, később honvédtüzér, most itt ennek a korcsmárosnak segítgettem, s vadászni jártam, de nem bántottam uram senkit. Semmim sincs – s mutatta puszta üres fakó tenyereit – én nem árthatok a császárnak.

– De használni csak akarna?

– Mit tudnék én használni? ugyan egy ilyen ember –

– Sokat.

– A társaim vernének agyon.

– Majd meglátja barátom, szép csöndesen minden hogy megváltozik. Egyszerre nem lehet. Hiszen én is honvéd voltam. – Van-e önnek sebje?

– Nincs, – dadogja szégyenpirral az ifjú, – de voltam Nagy-Sarlónál, Isaszegnél –

– Nézzen ide – és felgombolta a főorvos úr mellén a ruhát, majd megmutatta karjait, és olyan pontokat mutatott, a melyek lehettek sebhelyek is, de közönséges kelés-helyek is. Hirtelen megint mint a villám – begombolta kabátját. – No lássa, – folytatá büszke fejtartással, – most már reménylem, hogy fog bennem bizni, és nem tart se kémnek, se magyar ellenségnek, hanem egyszerüen annak, a mi vagyok – a nép, a szegény elnyomott, védő nélkül való jó nép barátjának.

Az ifjú mind egyre inkább bátorodott és mindinkább szemébe nézett a főorvos úrnak. Azokból a fényes tündöklő szemekből, mit akart volna mást kiolvasni, mint nemest, nagyot, dicsőt? Azt olvasott, akadozás nélkül – folyékonyan – nem, nem! Mindjárt, mindjárt elakadt.

A főorvos úr nehány kerülő után – észrevétlenül a régi tárgyakra vitte a beszélgetést.

– Hogy is hivják ezt a kis fiatal orvos barátunkat? Nagyon kedves ember.

– Valamikor nagyon gazdagok voltak, a hires Bogátiak közül. Ma már bizony alig van valamicskéjök nekik is. Most csak Márton Sándornak hívjuk. De roppant gazdag leányt fog feleségül venni, a gazdag László Károly járási főnök egyetlen leányát. Szép leány, de még milyen, s egyetlen leány. Földbirtoka nem igen sok van az apjának, hanem pénze – az temérdek. S nem ám Kossuth bankó – arany meg ezüst. Mondják, azért is állott be németnek, hogy megmentse a pénzét. Hanem azért a leányát oda nem adná egy generálisnak sem. Várja ő is azt, a kit mi várunk – hiszen magyar!

– S több gyermeke nincs?

– Ezen a leányán kívül több nem is volt. Bizony jól jár, a ki azt a jakabi pompás két ezer holdat – –

– És egy ilyen szegény embernek adná az egyetlen leányát, mint az a bizonyos Márton? – kérdé lázas fölhevüléssel a főorvos úr.

– Uram, Lászlóéknál a leány az úr, a mit ő akar, az történik. Sándorral gyermekkoruk óta ismerik egymást – ez az egész.

Veszeli Jóska folyvást beszélte a Bogáti Sándor és a gazdag László leány történetét, a szegény doktor roppant szerencséjét; hanem az aranygalléros úr csak a kutyája fejét simogatta, nem ügyelt többé a beszédre. Fehér, ritkás, hosszú fogaival mosolygott, mint a ki lát valami kedveset és lelkében beszél is valami különös szép dolgot – és egyszer-egyszer odakiáltott a kalauzhoz, hogy:

– Kérem, ha gyorsabban mehetnénk.

– S a mennyire a félöles hó engedte, keményebben is ügettek a lovak, nem a korbács miatt, hanem mert látták már Nagy-Kakasd tornyait és a négyszögű sárga kaszárnyát a város végén, a szőlős kertek melletti nagy fűzfák és jegenyék között.

– No tessék, méltóságos uram, – mutatott egyszer csak Veszeli Jóska a város felé, – tessék azt a nagy magas sárga emeletes házat nézni ott a templom mellékén – a református templom mellett: az a gazdag László Károly járásfőnök háza. Ott van a kanczellária is a saját házánál, csak úgy ingyen adja, hogy ne kellessék neki máshova menni. Ott dolgoznak az emberei is mind. Isten legyen velök!

– Velem marad ön? de ön velem marad? ugy-e barátom?

– Nem vállalok hivatalt – uram, nem tudok – s gúnyosan mosolygott.

– Nálam sem? kiáltá indulatosan a főorvos úr.

– Nem tudok németül – s megkapta az ajtó kilincsét s nézett ide-oda.

– Semmit sem tesz, ön csak az én emberem marad. Mit akar?

– Bocsánatot kérek uram – én itt leszállok, én itt a szőlők között el tudok menni. Mindeneket alázatosan köszönöm – de már mégis – –

S kiszakította az ajtót, kiugrott, s ott hagyva a kalauz mellett rongyos köpönyegét, sebes törtetéssel eltünt a havas fák között.

– Ez mégis bosszantó! – mormogá az aranygalléros fő úr, – de megálljatok!

S a postaszekér nemsokára berobogott a postaépület széles udvarára.

IV. (A ki boldogulni akar, asszonyhoz folyamodik.)

Egy kis, őszes szakállú, vidáman mosolygó öreg ember szaladt a kocsi elé a postaház nyitott tornáczáról, előre nevetve, mint minden boldog apa, és a legnyájasabb szavakat és legkedvesebb hireket forgatva elméjében, melyekkel az érkezőt fogja köszönteni. Bár egy aggastyánnak, ki a pipa füstjében legtöbbször kedves vigasztaló, mulattató barátját birja, nem könnyű dolog csak egy perczre is letenni az égő készséget, az öreg – tisztán láthatja mindenki – örömmel meghozta ez áldozatot, hosszú szárú selmeczi fekete pipáját kivette szájából, mint a tisztelgő fegyvert oldalához tette, s a mennyire öreg szemek tudnak élénken forogni, és fényben ragyogni – élénken forgó és örömtől ragyogó szemekkel kereste és vigyázta a kocsiból kiszálló várvavárt vendéget.

Egészen fellépett a kocsi lépcsőjére s úgy tekintett be az ablakon.

– Nos mit akar? – kérdé komoran a főorvos úr, ki épen készült kiszállani.

– Mit? hát a fiamat!

– Kit?

– Márton Sándort, Bogáti Márton Sándort. Vagy leszállott volna valahol?

– Kitörött a keze, meg a lába – törekedett felvilágosítani a dolgot a postakalauz – a cseri csárdában hagytuk a szép asszonynál.

– És melyik keze törött ki? – kapta most szájába az öreg a pipát és szívott rajta egy nagyot – és törölt egyet a gyöngyöző szemein. Ej ej istenem!

– A bal, vagy tán a jobb, vagy mind a kettő.

Az öreg félre fordult; egy darabig tipegett-topogott, türtőztette magát, csak épen nyögött, de lassanként szabad folyást engedett könyjeinek és zokogott hangosan, úgy hogy hiában égett a pipa.

– Ne búsuljon öreg úr, – ölelte át gyöngéden a fényes ruhás főorvos úr – semmi nagyobb baj, holnap vagy holnapután már itthon lesz, én magam kötöztem be sebeit, egy kis csontzúzódás. Feldőltünk.

– Tudom. Ez a legrosszabb jel! Akár vissza is fordulhat Pestre. – A szerencse oda van.

– De hogy lehet ilyesmit mondani? – nevetett a főorvos úr megelégedve.

– Százszor tapasztaltam, a ki az úton feldől, nincs mit keressen. A jelek soha sem hazudnak.

S megindító volt nézni, hogy jár-kel fölebb-alább, hogy tipeg-topog, sír, jajgat a vén ember.

– De ne sírjon, holnap én magam megyek ki érte, s haza hozom, – vigasztalá a főorvos úr épen nem kedvetlenül, sőt olyanformán, mintha ő ennek az egész mulatságos dolognak igen tudna örvendeni.

Volt valaki még az udvaron más is, valami cselédféle asszony. Odament a kocsishoz, kikérdezte apróra, a dolog hogy történt, mint történt, igazán erősen összetörte-e magát a szegény Sándor úrfi? S lesett minden szót.

– No lesz otthon a kisasszonynak, – mormogá, haza felé ballagva.

Dr. Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr még nehányszor végignézett az igen szegényes öltözetű öreg emberen, a ki valóban úgy tett, mintha mégis hinné és várná, hogy kedves Sándor fia egyszer csak ki fog szállni a kocsiból, – kaczagott, egyengette karcsú derekát, borzolgatta fényes fekete göndör fürteit, s könnyű, ruganyos léptekkel átsétált a szomszéd vendéglőbe, mely akkor azt a fényes czímet viselte homlokán, hogy:

«Hôtel a három királyokhoz», és pedig német nyelven, egy egész tősgyökeres kún városban.

A legszebb, legnagyobb szobát nyitották ki számára. Díszes, három ablakos szögletszoba volt, egy kis erkélylyel, a honnan karácson ünnepén be lehetett látni az egész téres, havas piaczot, járó-kelő katona tiszteivel, fényes gombos, csillagos hivatalnokaival s lassan, vontatva döczögő bundás kúnjaival, és rókatorkos mentéjű asszonyaival és leányaival.

A főorvos úr, bár díszes egyenruhába volt öltözve, még díszesebbé akarta magát tenni: felrakta minden rendjelét, egy szép nagyot, középen csillogó drágakővel, és két ügyes keresztecskét fekete-sárga zsinóron, kardot kötött, finomabb keztyűt keresett, s rendeletet adott, hogy a legjobb bérkocsi álljon elő.

Nagy-Kakasd híres városában ekkor még csak egyetlen bérkocsi volt, a nagyságos László Károly úr szekere, mely vendéglője kényelméhez tartozott. Igen, a város legnagyobb vendéglője a László Károly uré, a postaépület is az övé, a telegrafhivatal is az övé, mellette a fürdő is az övé.

Látni való, hogy László Károly úr itt számos és dúsan termő gyökereket eresztett.

Mind e körülményeket már öltözködés közben megtudta a főorvos úr a vendéglős úrtól, ki bánatára – a mint mondá – magyar ember volt ugyan, de különben a legjobb érzelmű német.

– Hogy áll itt a hangulat, édes vendéglős úr, minő érzés uralkodik urunk császárunk ő felsége iránt? Nos, nos?

– A legpompásabban állunk, méltóságos uram, – mintha vas kezek uralkodnának e gaz népen.

– Nincs zaj? – Van csitt – csitt?

– Egy mukkanás sincs. No persze, az volna még szép.

– A nép szereti a hivatalnokokat?

– Az volna még szép, ha nem szeretné. Van rá orvosság.

– És az?

– Korbács, – s egyet suhintott a sapkás vendéglős úr ujjaival.

– Nagyon helyes, nagyon helylyes! – nyomta meg a kellemes szavakat édes hanglejtéssel a főorvos úr.

– Pár év mulva itt, – s németre fordítá a beszédet az okos vendéglős, – mindnyájan –

– Igen, – érté el a szót a főorvos úr, – tiszta németek leszünk. A katonaság dolgozik? Erélyesen lát az ügyekhez?

– Oh persze! Csapatások, nagyszerű csapatások vannak. Innen az erkélyről, – ugyan méltóztassék csak egy perczre kisétálni – innen nagyszerűen látja az ember kezdettől fogva. Azt hiszem, holnap is fogunk kapni egy kis mulatságot.

– És az?

– No most valami vén csizmadia, de ez előtt, még a mult évben – kisasszonyokat is kaptunk. Tyüh! hogy bőgött a nép. De a szuronyok meghozták a csöndességet. Oh most pompásan élünk: künt, bent, csend, rend! Az. Egy tyúkért fölakasztják a kúnt. Az. Most igen jól vagyunk.

A főorvos úr vidáman kaczagott e specziálitásokon, megigazgatta spádéja fityegő bojtját, s a város egyetlen, rendelkezés alatti bérkocsijába belépett.

– Méltóságos Krumpelholz kerületi főnök úrhoz, – szólt oda a kocsishoz, éles, parancsoló hangon, a mint ez az egyenruhához illik.

Schwindler Gusztáv úr fölemelkedett egyszer-kétszer ülésében, hogy szétnézzen, tulajdonkép hogy észreveszik-e a városban és nézik-e, s néhány percz mulva kiszállhatott a Krumpelholz főnök úr katonai őrökkel ellátott kastélya előtt.

Mint egy herczeg, oly büszkén, elegánsan szökött ki a kocsiból, kapta hóna alá kardját, s futott fel a magas földszinti ház deszkalépcsőin.

– Ah Schwindler, kedves Schwindler, – ölelte át egy vastag, kövér, magas termetű, pofaszakállas, kicsi, hegyes fejű ember, csillogó egyenruhában, csillagos aranygallérral. – Excellenter néz ki barátom!

S a kövér úr, ki maga volt Krumpelholz kerületi főnök, körültapogatta a kerületi főorvos úr szikár termetét.

Schwindler úr könnyű főhajlással nyujtotta át bemutatásul kinevezési okmányát.

– Ez hát megvan, – folytatá a főnök úr, – ön megérkezett a legpontosabban, mint mindig szokott. Hát a báró úr Bécsben, a mi patronusunk?

– Kitünően van, excellencziás czímet fog kapni. Ingyen.

– Ah, ah! annál jobb! Mi is annál magasabban fogunk állani. Ez itt nem rossz világ, barátom. Serünk jó, egyenesen Kőbányáról hozatjuk, van két-három kitünő complet parthienk. Ezek az ide való balek urak illendően pénzesek, és gonosz rossz játékosok. Lehet élni. Ez hát megvan. Most jőjjön, menjünk át az asszonyokhoz, szerencse, hogy még itthon vannak; a Transport majornéval, azzal a szép kis mollettel, tudja Hausenstein leány, a vén gráczi vaskereskedő leánya, csinos, excellens – magának nagyon fog tetszeni, tehát azzal akarnak tenni egy-két látogatást a városban. Igazán jó, hogy itt van már egyszer. Minden asszony vágyik önt látni, a fesch Schwindler Gusztit. Hm, ördöngösen jól néz ki, csak meg van soványodva. No bizony dolog itt is lesz.

És nevetett, egész harsogó főnöki bátorsággal Krumpelholz úr, vágva egyet-kettőt apró szürke szemeivel a gavallérra, ki szintén nevetett.

Álljon meg csak egy cseppet Schwindler. Van-e szüksége fogatra? két szép kún vasderes, tizenöt és félmarkos. Olcsó árban adom hintóstul, szerszámostul. Nekem négy, egészen összeillő szürkém van a gróf Erdődy méneséből – én tehát ezeket a dereseket nélkülözhetem.

Újból hatalmasan nevetett, mint a kinek valami furcsa jutott eszébe.

– Képzelje: ezt a két derest egy deresért kaptam. Le kellett volna húzatnom egy vén, szájas kúnt, s a fiai ezzel a kis ajándékkal kedveskedtek. Hadd menjen, – mondám. – No úgy-e emberileg cselekedtem? Lehet egy kicsit néha engedni. Tehát a fogat? Mit mond hozzá Schwindler! Nagyszerű ám.

– Átveszem.

– Igazán? Az egész – egy darab ezres, ló, kocsi, szerszám, sőt adok hozzá egy igen ügyes kocsist is, ruhástul.

– Tartom – és Schwindler úr látatlanban átvette a fogatot és kitette érte az ezres bankjegyet.

– Ön kedves Guszti mindig igen nóbel ember volt. A míg szállása nem lesz, foglalja el az én szállásom egy részét. Oh elférünk. Ez egy egész vár.

A főnök úr a jól kötött egyezség után igen derült hangulatban ölelgette Schwindler urat és mivel az ezres mellett társakat is sejtett, alig várta, hogy egy kis összeillő ferblikompániát láthasson.

– Ez hát megvan, kedves Guszti – veregeté a főnök úr a főorvos úr vállait. – Mehetünk. Lássuk a nőket. Hej! bár leányom volna. Mi?

S a két régi ösmerős összeölelkezett.

Így ölelkezve bruderosan mentek át a nőkhöz.

– Alisz, Alisz, – kiabált torkaszakadtából egy hosszú, sovány, vörös vuklis, kidülledt szemű, erősen parfümirozott és puderozott dáma úgy az ötvenes években – a tiszteletteljes csók után, melyet a hazai ösmerőssel, a csinos főorvossal váltott, – jer, jer, és nézd, ki van itt.

A közben azonban fogta és szorította hevesen a csinos fiatal ember sovány, csontos karját.

– Jer csak, de vigyázz, a báró előtt el ne áruld, hogy láttátok már egymást valamikor, vagy három éven át Gráczban mindennap – vigyázz.

Egy szép, csinos kis szőke nő lépett be, – rögtön, a homloka csúcsáig elpirulva, és zavart tekintettel nézve az elegans Schwindler úr felé.

– Meg ne öleljék egymást – az istenért! – kiabált a vén dáma, átölelve ő maga a fiatal embert, és élénken, németes gemüthlichkeittal magához szorítgatva, folyvást vigyorogva, topogva, tánczolva, és el-elrejtve a szép fiatal asszony elől.

– Báró Transport Fülöp majorné, – mutatá be tettetett páthoszszal a főnök úr a régi ösmerősöket, mint idegeneket egymásnak, – dr. Schwindler Gusztáv kerületi főorvos.

Schwindler úr lehetőleg kiszabadítván magát a főnökné erős ujjai közül, hódító elegancziával csoszogott quadrille-lépésekben a piruló és sáppadó szép kis gömbölyű szőke majornéhoz.

Mikor a férfi érzi, hogy otthon van, és küzdelem nélkül érhet el mindent, a lehető legbutább és legszemtelenebb arczot képes vágni.

E hitvány jogban Schwindler sem tagadta meg magát. Úgy ment a nő elé, hogy a kis piruló, bátortalan asszony kénytelen volt a főnökné oltalma alá helyezkedni.

A mult mindig hatalom egy gavallér kezében, és Schwindler úr nem volt az az ember, ki e hatalmat el akarta volna dobni magától. Használta.

Oly sokáig tartotta kezében a remegő szép asszony puha kis kezeit, oly sóváran és követelőleg nézett nagy szürke szemeibe, oly közel vonta magához, hogy ugyanakkor meg is csókolhatta volna már. De azért volt kedves és hódító, hogy tudott várni és várakoztatni.

– Nagyon, nagyon szerencsésnek tartom magamat – báróné.

– Persze – dörmögött kaczagva a vén főnök – s csipett egyet sovány felesége gazdagon berizsporozott arczán. Volnék csak fiatal. Megmutatnám, ki volt Krumpelholz.

S nem lehet azt a durva hetykeséget hamarosan elképzelni, a mivel Krumpelholz úr kifejezte lemondását, – a szép nő bájaival szemközt.

Az ablak felé fordult és meg nem állhatta, hogy a csinos ezrest meg ne tekintse. Most már ilyenekben telt gyönyörűsége s a hol csak lehetett – ilyenekre is vadászott. Akkoriban a kövér kun és jász földön az e fajta nemes vadakra hatalmas vadászatokat tartottak az idegen urak, de sőt a mi édes tulajdon véreink is. Ismertem olyan főnök urakat, járási alfőnököket, polgármestereket, adószedő született magyar atyafiakat, a kik, hogy dicső honvéd voltukat elfeledtessék és a legkövérebb konczokhoz juthassanak – de nem merem őket leirni, mert ma szélsőbaloldali követek és miniszteri főhivatalnokok – és én egy szegény ember vagyok, a ki eleget bajlódtam már rossz emberekkel, és szeretném, ha nem kellene többet bajlódnom.

Nyilott a főnök úr ajtaja s betörtetett hosszan előre nyujtott virginiai szivarral és ennek a hosszú szalmaszálával, melyet fogai közt tartott, egy magas, száraz, majdnem öles termetű, szürke hajú katonatiszt, dragonyos őrnagyi ruhában, olyan hosszú karddal, hogy egyszerre, ha a jó szerencse szolgál vala neki – száz ember fejét csaphatta le vele. Ezen az őrnagyon minden hosszú volt, hosszú volt az orra és igen hosszú, lefityegő a két vörös bajsza, hosszú a feje, hosszú a nyaka, melyre arasztos gallért kellett volna szabni; hosszú a két lógó karja, mint két kapanyél és a bőrös nadrágba és hosszú szárú sarkantyús lovagcsizmákba szorított lábai oly hosszúk, hogy a legszórakozottabb és búsabb embernek is csak a hosszmértékeket juttathatták eszébe.

Megállott az ajtóban és csörömpölve összecsattantotta sarkantyuit és várta, hogy mutassák be annak az idegen úrnak.

Krumpelholz úr elébe vezette a főorvos urat, a ki igen alázatos, majdnem búskomoly arczczal lépett a dragonyos őrnagy úr elé.

– Báró Transport Fülöp, őrnagy a hatodik dragonyos ezrednél – dr. Schwindler Gusztáv, feketeföld kerületi főorvos – a mi régi kedves új barátunk.

– Nős ember – kérdé a hosszú szalmaszállal a dragonyos őrnagy úr – egy hosszut nézve a karcsú fiatalemberen.

– Minél előbb meg fogjuk házasítani báró, – szólt a társalgásba döntő erővel a főnökné, – még pedig ide a városba, hogy legyen állandóan köztünk.

– Igen. Annak minél előbb meg kell történni, doktor úr, – rázta meg keményen a finom gyermekes, kicsiny kezeket, – mert nekünk itt missziónk van. Tudja doktor úr, itt nekünk nagyszerű missziónk van. Ez a föld jó, tetszik nekem; az emberek igazán nem rosszak, csak egy kicsit félnek tőlünk; no, no, egy kis okuk lehet, nem történt minden a maga rendjén, hanem a nép jó, felséges szép nép, lelkemből szeretem. Erős mint a vas, hajthatlan mint az aczél és bizony valljuk meg, nem utolsó népe a császárnak. Azt kell velük tennünk, a mit a britt tett a skóttal, irlandival, szászszal, celtával – be kell olvasztani a németségbe. Hatalmas katonákat lehet belőlük válogatni, a vért úgy borul a széles domború mellükre, mint a sapka a fejemre, a sisak felségesen áll szép barna fejükhöz; s minő karjaik, lábszáraik vannak, s hogy győzik az időt, hideget, meleget, telet, tavaszt, esőt, záport. Felséges szép nép.

S a hosszú három ujját keskeny ajkaihoz értetvén – hevesen megcsókolta s intett ki az ablakon a járó-kelő kunok felé.

– Oh nekünk itt gyönyörű missziónk van.

Mosolyogva, igen szelid, jóságos mosolylyal oda ment a feleségéhez, egy tiszteletteljes csókot lehelt szép homlokára, derekát átfogta s egy pár nyájas szót sugott a fülébe.

– A házasok mind ilyen bolondok, – jegyzé meg a főnökné, – ilyenek volt mi is, úgy-e Lipótom.

– Na persze – és mindig is leszünk, Karolina. Nincs gyermekünk, hanem te az enyém vagy kicsikém (oh pedig be nagy asszony volt), én meg a tied. Ez hát megvan.

– Talán menni akartok valahová, Alisz? – kérdé gyöngéden a báró őrnagy nejétől – a karcsú, csinos ifjú fődoktort nézegetve – ha igen, úgy ne zsenirozzátok magatokat, menjetek, mi itt hárman maradunk. Úgy is sok beszédem lesz a fődoktorral. – Meg kell nyernem a missziónak.

A szép kis báróné, s a hosszú vörös vuklis főnökné nemsokára kecses meghajtással eltüntek, holott, látszott tisztán – még örömest maradtak volna.

Az őrnagy úr áttért a fődoktor úr családi viszonyaira, honnan való; szülei élnek; mióta él itt Ausztriában; mert ő bajor, s csak pár éve, hogy az osztrák hadseregbe lépett a neje kedveért. Ő minden családi ágazatját szives készséggel föltárta; a doktor úr azonban lehetőleg kellemetesebb tárgyakat keresett. Engedte, hogy a báró fejtse ki nézeteit a misszió kérdésében, és mint minden előkelőbb úrnak nézetéhez: a báróéhoz is szivesen csatlakozott.

– Helyes, – nyomta meg a szót a báró, – tehát ön úgy vélekedik mint én? helyes; az bizonyos, hogy missziónknak a legszebb jövője van, ez a föld feltétlenül alkalmas és kiválóan kinálkozó a legszebb műveletekre. Igen.

Gyárakat, szesz, czukor és szövőgyárakat kell teremtenünk, kulturmunkákkal foglalni el a népet, dolgoztatni, jól fizetni, hogy ne maradjon ideje a haszontalan aspirácziókra; nem ütni, verni, botoztatni, vadítani, hanem leszállani közéjük, gyermekeiket altisztekké tenni hamar, hogy azok vezessék, tanítsák társaikat. Egyet követelnék szigorúan: a nyelvet. Ezt meg kell tanulni kicsinynek nagynak; a kicsinynek az iskolában, a nagynak a hivatalos életben, de nem bottal, hanem jutalommal. Ez a nép nagyon fogékony, s úgy örvend, ha az ember egy pár jó szót szól hozzá. Meg kell tenni.

– Ugyan hagyja báró – nem ér az semmit, nem lesz abból semmi; ütöm, húzom, nyúzom, akasztom, konfiskálom – vagy menjen Ázsiába, a honnan jött.

– Nos doktor, szóljon ön is, akarom tudni, hogy hát ön mikép vélekedik – fordult a főnök úr kigyult arczczal az egészen közömbös hideg doktorhoz.

Schwindler úr sohasem akart elszalasztani egyetlen embert is, a kit használhatott – és ő neki pedig elve volt használni mindenkit, a mint hogy ő is meghajlott a hol kellett, – oda szegezte tehát érzéketlen szemeit az őrnagy úrra s leste előbb, hogy az mennyire osztja a brutális hajlamokat.

A báró elfordult, kinyújtotta egész hosszában hosszú kezeit és lábait, s egyet köpött.

– Ez a baj, – mormogá, – hogy itt minden hivatalnok bérlőnek tartja magát, ön is Krumpelholz; – szomorú, valóban nagyon szomorú. – Egyik esztendőről csak a másikra akar élni, azután odább menni – jobb helyre, s onnan ha lehet, még jövedelmezőbb helyre. Nyomorult, hitvány állapot! Nem értem!

Hirtelen fölkelt, végig mérte a tágas termet, az ablak elé állott, s nézte a járó-kelő tömeget – s annyi részvéttel, annyi jósággal, hogy a doktor felfüggesztette nyilatkozatát.

– Nos doktor halljuk, ön mikép vélekedik – szorgalmazá a főnök a választ, oda sem tekintve a báróra.

– Azt gondolom, – lépegetett óvatosan gondolataival a doktor úr, – itt felette sok és fontos teendője van a magas kormánynak.

– És tovább – düllesztette ki keményen potrohát a főnök.

– Igen, itt felséges missziónk volna – szólt egyet a major úr bús tekintettel.

– Mit misszió, ki beszél itt misszióról? Nekünk a császár csak kötelességeket adott. Csend, rend, élet halál árán is – és pénz. A többi mit sem ér. Halljuk a doktort. Schwindler, csak ki egyenesen a szóval, semmi himelés-hámolás.

– Én mindig egyenes ember voltam, – sóhajtá a doktor inkább, mint mondá, – de én még egészen ismeretlen vagyok itt a viszonyokkal. Azért ha a főnök úr megengedi, nekem még ma nehány látogatást kellene tennem. Különben nagyon fogok örvendeni, ha úgy a báró úrnak mint a főnök úrnak nézeteimet – annak idején őszintén elmondhatom.

– De hát a szigorúságomról mit tart ön? Szeretném, ha a császár ő felsége látná, hogy ez a lomha rabló paraszt mint reszket tőlem, hogy még csak pisszenni se mer. Pedig semmit se használtam mást, mint a korbácsot, meg a börtönt. Ez az én chinám a lázakra, s uti figura docet: biztos.

Erre lehetett nevetni, és a főnök úr büszkén meg is tette.

– Menjen csak Schwindler, és szeretném, ha a tiszti kar után egy perczre bár befordulna az aljárásfőnökhöz. Az asszonyok is ott lesznek, hozza ön őket haza. Valami kaszinói gyűlésünk lesz ma este, de sietni fogunk a báróval. Adieu, édes doktor.

Elváltak.

– Pompás fiú, kitünő gavallér, – dicséri a főnök a bárónak oly hangosan, hogy a kitünő gavallér is hallhatta.

Schwindler úr elsőben is az aljárásfőnök úrhoz hajtatott. A vendéglős felvilágosítása után most már még inkább vonzódott e helyre. Látni akarta a gazdag magyar németet és a menyasszony egyetlen leányt.

Már az előszobában hallotta a különböző variáczióban élesen kihangzó szót. Schwindler, Schwindler – –

Hogy ne dobogna és még örömmel egy férfi szíve, mikor saját édes nevét hallja egészen idegen helyen is.

Tollas – a mint akkor nevezték, – nagyszerű pofon csapott kalapját hóna alá kapva, a másik kezével gyiklesője markolatát szorítva – alázatos főhajlással, a mi mindig szokása volt, mikor ünnepélyes szint akart adni a dolognak – kissé, mint a nagyon szerény becsületes ember, előre hajolva – majdnem csúszó léptekkel haladt arra felé, a honnan a bátorító hangok verődtek.

– Édes, édes Schwindler, – ugrott a doktor úr felé a főnökné örvendező vuklikkal, és a felhevülésben igen mozgó, de szép, betett fogakkal, – ez nagyon szép öntől, igazán nagyon szép. Nézze, reszketek – és dobogó szívére tette a doktor úr kezét – ah ez – nézze, hogy egy kitünő doktorunk lesz végre – szédülésbe hoz – édes, édes jó Guszti – tudja-e, hogy ezzel hálára kötelez maga iránt?

A bárónén kívül, ki bosszankodó pirulással nézte, hogy a vén főnökné mily – oh, oh! – még két más nő várta a vendég kiszabadulását a hevesen ölelő karok közül. Finoman mosolyogtak, hajtogatták fejüket, és nézték a nagyon csinos, halavány barna úri embert. A háziasszony, a fényes, sima bőrű, kövér, barna asszonyság, tömött fekete hajával, vastag karjaival, húsos tompa orrával és egy ideális tekintetű, ég felé meresztett kék szemű, ritkás szőke sárga hajú, melyet szürke szálak diszesítettek feles számmal – és pirosra festett ajkú úrnő várták a bemutatást és bemutattatást.

Végre még egy jó csomó érzelgés, és ugrándozás után ez az ünnepélyes várva várt percz is elkövetkezett.

– László Károlyné ő nagysága, a háziasszony – Schwindler Gusztáv kerületi főorvos, és Németh (akkor hamar sok ember lett németté) Józsefné, a háziasszony férjének testvére, született László Amely, a szép Vilma nevelő anyja, nagynénje – óh Vilma Vilma – –

László Károlyné és Németh Józsefné, született László Amely busan mutatták bájos mosolyaikkal hogy: ah! Vilma nincs honn, nincs honn.

– De a városon van? – kérdé szembetünőleg megütődve a főorvos úr, ki senkiért sem jött ide, csak a szép Vilmáért, bár a kis mollette báróné egyenesen személyes bájainak tulajdonítá Schwindler úr gyors látogatását.

– Igen, – hajtá meg szőke deres fejét Némethné született László Amely, – rögtön itthon lesz, atyjával s egy barátnéjával, – azaz nem épen barátnéjával, csak egy gyermekkori társával kiszekereztek együtt a szent-jakabi pusztájukra.

– Igen – mosolygott László Károlyné ő nagysága, – le nem tudván venni apró szemeit egy perczre is a főorvos úr csillogó arany-gallérjáról, fényes csillagairól és díszes rendjeléről és finom, halavány úri arczáról.

Schwindler úr észrevette a hatást s a legtiszteletteljesebb, alázatos, hódoló tekinteteket vetette az édes anyára. Göndör fekete fürteit, melyek nagyon jól illettek a fehér arczhoz, magas homlokhoz, a kis vékony bajuszhoz és törzstiszti pofaszakállhoz – különbnél különféle állásokban mutatta be, úgy az ismert, mint az ismeretlen úrhölgyek előtt. Gyűrűit sem rejtette el és a karcsu, hajlékony derekát sem, sőt a szép fehér nyakát is többször ki-kiemelte a korlátoló aranygallérból. Tündöklő fehérségű fogainak, piros keskeny ajkainak és szabadon hagyott gödrös állának szépen egybehangzó közös hatását felette előnyösen tudta érvényesíteni. Festőileg ült a bámuló hölgyek előtt és engedte, hogy azok addig is, míg a menyasszony hazaérkezik, merőben el legyenek ragadtatva.

E jogot a szerencsés asszonyságok nagy mértékben föl is használták, mert akkora zajt és lármát csaptak, úgy mozogtak székeiken, nevettek, ölelkeztek egymással, és tekintgettek az új kerületi főorvos úrra, hogy az e karácsont méltán számította legszebb ünnepei közé. A kipirult és valóban igen élénk hangulatba jött főnökné mindjárt átfutott a szomszéd terembe, hogy forró fejének egy kis levegőt szerezzen az ablaknál, tulajdonképen pedig, hogy a tükörnél megerősítse lötyögő fogait és leesni készülő hamis fürtjeit, és hogy kék eres, sovány hosszú nyakát és vörös arczát ellássa a mindig készen tartott puderrel, és hogy nehány ifjúi szemvágást és biztató mosolyt próbálgasson a tükörrel; a báróné alig várta, hogy Gusztávval, egy perczig bár, együtt lehessen magára – azért folyvást sóhajtozott, és a zongora körül sétált és vissza-vissza tekintgetett, miközben kurta fehér ujjaival egyet-egyet nyomott a billentyűkön, és egy-egy régi szép akkordot ütött Schubertből, Franz Robertból, Beethovenból és a Próféta Fideséből, mint a röppenő madár, ágról-ágra csalogatva a kedves társat; Lászlóné lelkében a legjobb sülteket készítette és finom kun tésztákat és alig várta, hogy jönnének már Szent Jakabról, hiszen az isten világában, ehol, egyszeriben hat óra lesz már; Némethné, született László Amely képzeletében csinos lakását rendezte otthon, híres déli virágait és varázshatású befőttjeit, különösen a ropogós kemény cseresnyéket – természetesen a főorvos úr kedvéért, ki a mint sovár tekintetéből ki lehet venni, talán a befőtteket mindenek fölött legjobban szeretheti. Hogyne, olyan finom ember bolondja lehet az igazi kitünő befőtteknek.

Egyszersmind készen volt a holnapi programmal, hogy e váratlanul pompás délutánt hol és mikép fogja leirni, lefesteni, elbeszélni a leghívebben.

S előre igen gyönyörködött egy csomó vén dáma barátnéja irígy tekintetében. Azt a kérdést is fölvetette, hogy e szép fiatal embert kinek fogja elkommendálni – Varga Marinak? nem az nagyon elbizná magát a paraszt nemzetségével, Starker Eliznek, a gazdag kereskedő egyetlen leányának – annak is sok lenne a szerencséből; választani fog a Sándor-leányok közül, azok jók, kedvesek, nem, mégsem; azok közül sem fog választani, mert az apjukkal egyszer szemben állott, pedig Ágnes megérdemelné, nagyon jó és okos leány és alázatos, nem kevély, de ha az apjával perben állott; máshova megy, falura, vagy Madarasra, Karczagra, Túrra, Kőrösre, Kecskemétre – egy percz alatt minden ösmerősét boldoggá akarta tenni a csodálatosan kedves fiatal emberrel. Végre megállapodott egy pontnál – hátha ő maga – – nos, miért ne? Gazdag, javabeli; – nem volt-e már efélékre eset? Oh igen, százszor, ezerszer. És ha minden vagyonomat reá hagyom – mondá magában – ezért, ekkora szerencséért nem teheti-e meg? Hiszen úgy eltartanám, hogy egy herczegné se különben. E pontnál legtovább megállott, és mindaddig nem mozdult innen, mig Szent-Jakabról haza nem érkeztek a leányok.

Uj bemutatások, uj mosolyok, kézszorítások, ah-ok és öh-ek és hódolatjelek.

Az első, a kit Vilma köszöntött, nagynénje volt, született László Amely; ezt ölelte és csókolta össze gyermeki szeretettel, talán megszokásból – és csak azután fordult anyjához, kire hidegen, mint a nagyon elkényeztetett egyetlen leányok szoktak – föl sem vevéssel, pár rövid futó szóval, csak úgy, hogy az is meglegyen.

Bellára kevés figyelem fordult – s pár percz mulva el is tünt, hazament. Szegény leányt, főkép ha szép – egy gazdagabb mellett – észrevenni, méltányolni, vagy épen kitüntetni: jó társaságban nem szokás.

Schwindler úr könnyedén, tréfásan, majd a mint látta, hogy mily osztatlan részvéttel hallgatják élénk előadását – kissé csípősen, s hogy ez úgy tetszett a nőknek – gúnyosan elbeszélte, hogy kivel ismerkedett meg, s hogy annak atyjával is találkozott a postaépület udvarán, a kit le akart lökni a postakocsi lépcsőjéről, mert koldusnak gondolta; hogy az ifjú doktor is mily készséggel ajándékozta őt meg menyasszonya arczképével – s bebizonyításul felmutatta a képet, s a kép sorra is járt azonnal; – s hogy az ifjú nagy rebellis lehet, mert a mostani hivatalnokokra kivétel nélkül – s itt az alfőnök úrra és leányára nézett – mily éles, metsző megjegyzéseket tett; hogy azokat mind gyászmagyaroknak tartja, hogy – –

Az aljárásfőnök bosszúsan sütötte le szemeit, s Vilma is heves, indulatos szavakban tört ki a kép miatt nagynénje előtt. Sirt is – és eltávozott.

E körülmény egészen lehangolta a főorvos urat, elméssége megszünt, dadogott, hebegett. Elvesztette a tért.

László úr alig birta magát megtartóztatni, hogy ily szavak után ki ne jelentse, hogy azzal az emberrel semmi köze többé. Mit? ő gyászmagyar?

Egy koldus ficzkó mer ő róla ekkép nyilatkozni? s az, az ő egyetlen leánya arczképét csak úgy szórja, mint a polyvát?

A kövér ember széles telt arczán a düh és megvetés torz vonásai kiabáltak hangosabban minden beszédnél, s a beszédet Schwindler úr és született László Amely utolsó betűig nyomban megértették.

S talán innen származott, hogy Schwindler úr teljes bizalommal közeledett a szőke asszonysághoz, s legszebb bókjaival törekedett azt hatalmába ejteni.

Nem, nem támadt fel többé a jó kedv, mintha a villám csapott volna a szép magas szobákba: megdöbbenés fogott el minden szívet s menekvésre gondolt még maga a főorvos úr is.

Távozáskor egyenesen László Amely úrasszonynak ajánlotta karját és nem a főnöknének, ki e miatt a búcsuzó csókokat roppantul megrövidítette, s úgy futott le a lépcsőkön, mintha onnan hazulról égés hírét hozták volna neki; a kis bús báróné azonban némi vigaszt talált a zűrzavarban, büntetést az isteni gondviseléstől – egy hűtelenre, leczkét, mely talán használni fog minél előbb.

– Szabad lesz-e én nekem, – szorongatta meg és borította el csókjaival a főorvos úr Némethné, született László Amely asszonyság kezeit a Németh László-féle szép öt ablakos ház előtt, – óh szabad lesz-e nekem tisztelemet tennem sokszor, és minél előbb? Rég éreztem, hogy hang és szó, és tekintet, és alak és szem oly édes hatással lett volna szívemre, mint a nagysádé. Mi nagyon jó barátok fogunk lenni – szabad-é ezt hinnem és kérnem?

László Amely, özvegy Németh Józsefné asszony ily vallomások után a rettentő deczemberi időben, karácson első estéjén majd hogy el nem olvadt. Ha ez nem történhetett meg, mert a karácsonyi ünnep szentsége, tudni lehet, hogy ilyesmit határozottan kizár – annyi mégis megtörtént, hogy az özvegy őszinte meleg könnyek között jelentette ki a főorvos úrnak:

– Édes doktor úr, annyit mondhatok, hogy ez a mai est lelkemben igen kedves emléket hagy – és –

– Szabad lesz kérnem –

– Én az igaz – özvegy asszony vagyok – hanem holnaptól fogva Vilma leányomat – mert őt én neveltem, magamhoz fogom venni, és akkor –

– Előre is nagyon boldoggá tesz Nagysád ez által –

– Azt meglátjuk, édes doktor úr –

– Pártolja Nagysád a kisasszony házasságát azzal a – –

– Sohasem is pártoltam – és most a mai estvétől fogva határozottan ellene vagyok.

– Neki bárónévá kell lenni, tőle függ, hogy az legyen. Nagysád nekem – de kérem, esedezem, ezt ne méltóztassék öndicsekvésül venni – nekem, igenis oldalágon, igen ősi, magas rokonaim vannak – én e czímet bármikor fölvehetem, de –

– Ah! – lebbent el egy édes sóhaj született László Amely fagyos ajkain.

– Igen – szorongatá a főorvos úr a posztó puhaságú hideg kezeket.

– Isten önnel édes doktor – bízzunk abban, a ki – és a havas csillagokra tekintett fel-fel a roppant távolba, a hol a Jézuska csillaga ragyogott.

– Én csak Nagysádban bizom – ah! most tudom, mi az első percz! érzem!

– Isten önnel édes doktor úr, isten önnel.

Született László Amely asszonyság megértette, hogy a csinos főorvos úr forrósága nem az ő személye körül lángadoz: de azért rögtön megbékélt a sorssal, mint testvére – a körülményekkel e nehéz világban, s csengő hangon kiáltá a távozó után:

– Doktor úr, el ne felejtse, várjuk. Szép lesz, ha minél előbb – isten önnel!

V. (Egy éjszaka a szép kun földön.)

Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr, kinek oldalágon, a mint bizodalmasan nyilatkozék, igen ősi magas rokonai vannak, és ki ősei czímét bármikor föl is vehetné – de, bizonyosan még egy kis időt vár – sebes léptekkel, csörtetve haladt Nagy-Kakasd girbe-görbe utczáin, oly biztosan, mintha egész gyermekkorát itt az alföldön, ennek hagyományos alakú falvaiban és városaiban töltötte volna. Egyenesen odatalált Krumpelholz főnök úr kastélyához.

Idős nők, ha haragusznak is, a maga lovagias módja szerint adott elégtétel után – csinos fiatal embereknek a mai időben is hajlandók megbocsátani.

Ez akkor is így volt.

Krumpelholzné dühében, megsértettségében rögtön lehányt magáról minden drága selymet, bársonyt, csak hamis fürtjeit és fogait nem – és pongyolába tette magát. Ily hangulatban vendégre teljességgel nem számíthatott. A főnök úr kártyázott valahol a pénzes kunokkal – és bizonyosan nyert.