MÁSODIK RÉSZ. (continued 3)

– Mama – lépett be a szóra a kis nyúllal a fiú – mit nem szabad megmondanod?

– Hogy ez a szép néni a te kereszt mamád – –

– Úgy? hát akkor néni maga az én keresztmamám, és akkor fogja ezt a kis fehér nyulat, magának adom. De elvisszük a társát is.

Ölelés, csók, kaczagás – –

– Apa, itt van apa, szökött ki mint a mókus az élénk gyermek – a kocsiról leszálló apjához.

XI. (De most már igazán báróné lesz.)

Kis gyerekek nem igen tudnak arról, hogy a mama nagyon beteg ám! A sápadt beteges arczot megszokják. Oh, hogy sejtenék ők az alatt a kibeszélhetetlen veszteséget? Nevetnek, ha van min – és gyereknél hogyne volna ilyen? Rendel a jó isten örökké, mert szereti, hogy a kicsinyek semmit se lássanak a sötétből.

A kis Vilmos és Bella még a piros szemű, fehér köntösű nyulakról is megfeledkezett – futott, futott át a nénihez, az új mamához. Ott egy csomó gyerek volt, leány és fiú, a kik két hosszú asztal mellett írtak, olvastak és énekeltek.

Tanította őket a néni.

Vilmos és Bella is beállott a béres és munkás gyerekek közé.

Bellát oda vette a néni az ölébe s a kis leányka forró szeretettel – mintha édes anyját ölelné – kulcsolta át az új mama nyakát s leste tekintetét, szavait.

A leányka kisebb volt még, semhogy valami nehezebbet tanuljon, de arra elég nagy, hogy mindenre figyeljen és minden zajban, mozgásban, mosolyban gyönyört találjon.

Hunyadiné az alatt, míg beszélte a szebbnél szebb történeteket a bibliából, Kainról és a szegény Ábelről, Józsefről, a kit testvérei eladtak és Dávidról, a ki kicsiny létére az Úr segítségével olyan szépen eltalálta a nagy óriást: valami soha nem érzett melegséget talált a kis gyermek gömbőlyű karocskájában és puha pirosas ujjacskáiban. Hagyta, hogy a leányka üljön ott, és meg nem mozdította volna a nyakát a világért is.

– Nénimama, most már énekeljünk, – kiáltott oda Vilmos a gyerekek közül, – és feltartotta hosszú fehér kis kezét, hogy indítson.

És megzendült egy szép gyermek-ének a vadgalambról, a mely szereti a zöld erdőt.

Míg a dal zengett, harsogva mint a zöld erdős kőszikláról lezuhanó patak és nem akart, és nem tudott megállani mint a madár, a melyik szép vidékről még szebb vidékre siet – egy ember állott az ajtóban levett kalappal, mosolyogva, szemeit egy pontra, a tanítónénire függesztve.

Egy-két munkás gyerek intett a plajbászával, hogy ni: ott valaki van, egy úr, de mire elvégezték az éneket – s a tanítónéni is észre vehette a dolgot – az idegen eltünt. Senki se tudta és senki se látta merre.

Ott megy a jegenyefák mentén az ér mellett, mely a Hajkó és Sebestyén birtokot a László pusztától elválasztja.

Dr. Márton Sándor úr.

Kalapját most is kezében tartja s úgy ballag az árnyékban. Sűrű tömött hajában alig látszik még egy-egy ősz szál, szakálla tömött, bajúsza ép, ment az öregedésnek jeleitől. – De homlokát erős vastag redők szántják keresztbe s szemei mint a sok gonddal és bajjal élő embereknél szokott lenni: zavarosak, törődött fényűek, mintha könyekben úsznának.

Visszagondol a multra – a letölt tizenhat, tizenhét évre.

Hol volna most, ha egy rosz ember ide nem kerül? ha nem olyan bizodalmas egy idegen iránt? ha a legelső sértésre vissza nem vonul? ha szembe száll az akadályokkal? ha felvilágosítást kér férfiasan és részéről is magyarázatot ád? ha nem a daczban, az öntudat kevélységében talál menekvést és védelmet? ha – –

– Nem! – sohajt homlokát törülgetve a megtermett vállas, erőteljes ember – nem vádolom a sorsot – nem – –

De oda bent a szívnek minden elfojtott joga egy perczre talpra szökik.

És szavakat mond, kemény metsző, sértő szavakat, melyekre felelni – képtelenség.

– Gyáva voltál –

– Nem, csak szemtelen nem akartam lenni.

– Hűtelen voltál –

– Nem, csak követelni nem akartam.

– Szerencsétlenné tettél egy nőt, kit hidegséged által oda vetettél egy gonosz ember karjai közé – –

– Nem – ő utasított vissza.

– Hazudsz!

Márton úr félre kapta a fejét, mintha egy fa mellől valaki igazi hangon kiáltotta volna e szót.

– Hazudsz – hangzott újra, – hazudsz, hazudsz – –

Márton úr fölcsapta a fejére kalapját és sietve vágott be egy oldalon a bükköny-földek között, hogy minél előbb elérje azt a tanyát, hol beteg felesége feküdt.

Elbeszélt úgy-e mindent? a mit látott? hogy a gyerekek mit csinálnak? milyen jó helyt vannak? Hogy az a szegény asszony milyen áldott egy teremtés?

Nem, egyetlen szót, csak egy kicsiny szócskát sem mert mondani az egészből.

Miért nem?

Oda ült alázatosan, de vergődő nyugtalan szívvel beteg felesége ágya szélére, megragadta a szelíden mosolygó anyának elszáradt – hideg kezeit és sokáig sokáig beszélt a gyorsan készülő új épületről, a helyesebbnél-helyesebb tervekről, a czélszerű berendezésről, a konyhakertről, a virágos kertről, egy szivárványos kútról, melyből gumicsövekkel lehet az öntözést bármikor végezni.

– A konyha legyen nagy és világos –

– Igen. A kertben fogok egy szép filagoriát csináltatni. Ott reggelizhetünk és vacsorálhatunk.

A nagy beteg, bár határozottan soha sem hiszi el, hogy beteg: kedves tervek és remények valósulása küszöbén egy perczre elkomorodik, s egy szempillantásra maga előtt látja – a koporsót.

Szerencsére egy röpke szempillanatra csak.

– A varrógépet – nyögé lassú hangon a beteg nő.

– Azt nem fogjuk többé betenni. Kivettetem.

Bella könyein át hálásan mosolygott és megszorította férje kezét.

– De csak addig, míg jobban leszek. A gyerekeknek én akarom varrni a fehérneműiket. Másnak nem engedném. Soha-soha.

– Kevesebbet beszélj édesem, nem szabad magadat felizgatnod. Úgy kellene, hogy a jövő hó derekán fürdőre menjünk.

A beteg asszony hirtelen fölemelkedett, s mintha menekülni akart volna egy képtől, egy alaktól – rögtön szaván fogta a doktor urat:

– Igen, a gyerekeket is viszszük. Jobban is vagyok. Azt gondolnám –

Szegény asszony úgy sietett, úgy szökött volna e helyről, hol gyermekei oly boldogan töltik napjaikat. Akárhova, akármerre, ha így ezzel a beteg ágygyal is – csak oda, a hol egyedül lesznek, egyedül.

Nem egyedül, csak ama tanítónéni nélkül.

– Oh istenem, – mormogja mosolyogva némi szánalommal olvasóm.

– Semmi oh istenem, és semmi szánakozás.

Egy anyának, a ki határtalanul szereti férjét és gyermekeit – joga van követelni, hogy azokat a gyerekeket senki se mulattassa, simogassa, szeresse és csalogassa; joga van követelni, hogy arra az emberre semmiféle nő különös szemekkel ne nézegessen – igenis ne nézegessen.

Minden nő elégedjék meg a maga választotta férjével, és ne kivánja a más nő kis gyermekeit elédesgetni, mert a mely embernek a gyermekeit egy asszony igen szereti: hát ott, azt a férjet, azt az embert – igen!

Azt gondolom, ilyenformán gondolkozott és beszélt magában dr. Márton Sándorné, mert szemei haragos állásából és élénken kipirult arczából ezt lehetett kiolvasni.

Erőnek erejével fölkelt, felöltöztette magát és betegsége daczára törekedett, hogy egy kissé szép legyen és ezt Sándor is belássa s erre vonatkozólag egy pár szót szóljon is.

Jó férj, becsületes szerető férj azonnal észrevesz minden ily igyekezetet és méltányol.

Márton úr szeretettel ölelte át még mindig szép nejét, megsimogatta dús szőke haját, megcsókolta nagy kék szemeit, melyekből mély, mély igaz szeretet és jóság, hűség sugárzott és azzal a bús fájdalmas tudattal, azzal a világos látással, melylyel az orvost még beteg gyermekeivel és nőjével szemközt is – a tudomány megáldotta vagy megverte: búcsúzott el kedves betegétől és ült szekérre, hogy betegeinek, szenvedő nyomorékjainak gyógyításában, vigasztalásában találja fel háborgó lelke nyugalmát.

A László-féle nagyszerű építkezések előtt kellett a városban elmennie.

Most – úgy találta, közelebb van ehhez a hatalmas gőgös emberhez, mint tizenhét év óta valaha állhatott: úgy találta, hogy az, kinek leánya oly szeretettel viseltetik az ő neje s gyermekei iránt, megérdemli, hogy több tisztelettel és szivélyességgel üdvözöljék. Úgy vélekedett, hogy jó lesz, ha egy kissé leszáll, s csupa illedelemből megnézi az építkezést.

Nagyságos László úr észrevette a doktor közeledését.

– Vajjon mit akarhat Márton uram, – mormogá magában az építkezést felügyelő gazdag László úr.

Akármit akar: egy gazdag ember soha se haragszik azért, ha egy kis emberke, már mint a doktor is ehol – alázatosan közeledik személyéhez.

Pedig a mi Márton Sándor urat most, egykori mátkája apjához viszi, nem az alázat, hanem ennél több: a hála – leánya iránt.

– Hát mit szól ezekhez a falakhoz? – kérdé jó előre László úr onnan merítvén a beszédtárgyat, a honnan az legjobban esett.

– Túlságos vastagok.

– Mért? és nevetett örömében László úr, hogy oly pompás vastag falakat építtet, és hogy ezt hogy irígyli tőle az egész világ. – Im az a rongyos Márton doktor is szinte megpukkad mérgében.

– Két láb elég volna és fél.

– Nem, legyen három láb, két emelet uram, két emelet. – Még olyan nincs a városban.

S László úr kész volt rögtön az egész tervet egy téglára lekarczolni, s megmutatni, hogy minő pompás termek és hivatalok lesznek itt.

Olyan büszke, felfuvalkodott ember még nem volt, a ki ha erre alkalma nyilt: készséggel ne dicsekedett volna akárkinek is. László Károly úr nagyon alantas embernek tartotta ugyan Márton urat, de olyannak, a ki sokfelé jár, és így sokfelé elmondhatja a hallottakat. Megfogta azért a kezét és megmutogatott neki mindent apróra, az utolsó előszobáig, fáskamráig.

– Nagyon szép. De roppant sokba kerül. Vajjon ki adja a biztos perczentet?

László úr hirtelenében egy átlagos számítást csinált – nevetve vidáman, a legszebb jövedelmek előérzetében.

– Tizennyolcz perczentet hajtania kell.

– Lehetetlen.

– Az állam veszi ki. – Lehet. Tetszik érteni?

– Mégis nem gondolom.

– Oh még jobb perczenteket is ad az állam. Ügyesség – s mutatta a kezeivel – egy kis mellékes áldozat, mert tetszik tudni azok, kiket az állam szerződéskötésekre leküld: legtöbbnyire szegény ördögök, sok mennykő gyerekkel, czifra feleséggel – no és – tetszik ezt tudni. Még több perczentet is srófolhatnék ki, de becsületes ember vagyok. Tizennyolcz – húsz perczent elég. Elég!

– És vajjon biztosan kiveszi az állam?

– Vőm már mindent eligazított.

– Szép.

– Szép, hm! de nem ment ám ez ingyen. Vőm kénytelen volt egész bálokat adni a főbb hivatalnokoknak és szájasabb képviselőknek.

– Bálokat?

– De még pedig hol?

És oda súgta azokat a névtelen helyeket, a hol az állami szerződéseket némely ügyes ember a legszebb eredménynyel kötni szokta.

Vacsorák, ebédek, tenger pezsgő – no és még a járulékok. De Guszti szörnyen érti a módjukat. Meg kell adni, igen-igen praktikusan fogja fel a tényeket.

– Szerencsét kivánok a szép szerződésekhez – valóban így már lehet építeni.

László úr, a mint utóbb vejétől tanulta – ki mindjárt-mindjárt le-lerándult Pestről Nagy-Kakasdra pénzekért és váltói aláirásokért – csak a balkeze kis ujját nyujtá a doktor úrnak.

– Doktor úr, – kiáltott egy magas falról László úr a távozó ember után, – tetszett-e hallani, hogy vasutunk lesz?

– Nem hallottam. Vasutunk?

Vasutunk. Vasárnap lesz az előértekezlet a nagy vendéglőben – el kell menni. Vasárnap délután öt órakor. Vőm az egyik főengedményes és valami angol gróf a társa.

– Nagyszerű, – kiáltá őszinte csodálkozással a doktor úr.

Csak a vidám hahotát lehetett hallani a falról, egy minden örömmel megtölt szív édes, hatalmas hahotáját.

Vasutunk lesz, telegráfunk, főpostánk, huszárkaszárnyánk, nagy emeletes, két emeletes vendéglőnk – ah vasutunk, vasutunk – –

Ezekről beszéltek a kereskedők, a csizmadiák, asztalosok, ácsok, kőmüvesek, háziurak, korcsmárosok, uzsorások, javabeli özvegyasszonyok és férjhezmenő hajadonok.

– Ki hozza a vasutat?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a huszárokat?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a telegráf és főposta hivatalt?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a város fölvirágzását?

– Mindent mindent a követünk, Hunyadi Gusztáv.

– De hisz akkor már a báróságot is meghozza.

– Meg a grófságot.

Ez utóbbi szó, mint egészen váratlan új szó, csodálatos rezgésbe hozta a vén László Károly úr szívét. Ha halotta egy-egy kiváló jó emberétől – mert a gazdag és szerencsés embereknek mindig kiváló jó embereik vannak – valóban irult-pirult és annyira nem tudta mit csináljon, hogy még a régi járásmódját is megváltoztatta. Úgy járt, mint a város egyetlen grófja a vén púpos katonaviselt Virbicsek Ferdinánd, mindig mélyen meghajolva, tiszta csinos német ruhákban, lassan, senkinek sem köszönve, de mindenkitől elvárva a szives köszöntést; reggelenkint egy kis virágbokrétával, mint Ferdinánd gróf – és örökké szivarozva.

Néha-néha egy kissé kitört ugyan belőle a paraszt zsugoriság és összeveszett vejével, ki szüntelen pénzért és aláirásokért zakatolt, de látva a biztos sikert, a felette jövedelmező államszerződéseket, melyek jól fölvéve a dolgokat – a huszonöt perczentet is megadogatták: nem tehetett mást, mint ismét csak a Wertheimba nyult s egy-egy summásabb váltónak jó társ mellett ismét csak aláírt.

Eredeti kapzsisága a gyors pénzszerzésben, eredeti vadsága és kiméletlen kegyetlensége a pénzek felhajtásában, eredeti óvatossága a pénznek gyümölcsöztetésében az újabb nagyszerű statusműveletek által, nem tagadhatni, bizonyos behízelgő simaságot nyert.

Néhol azt is mondták róla: nóbel ember, gavallér.

Ki mondta?

Egy-két koldus báró, a ki nagy szolgálatokért pár száz forintot kamat nélkül kapott tőle s egy-két igen szegény professor a katholikus gymnasiumban.

László úr nevetett ezeken a pompás czímeken, de jó néven vette őket.

Ha ily kedvező körülmények között forrongott az egész város s minden szegény hivatalnok előléptetésről vagy legalább fizetésjavításról álmodozott az új változások beálltával: nem maradhatott tétlenül a női közönség sem. És épen most, hogy elnöki választásra készült.

– De most már báróné lesz – hangoztaták több családban.

– Ah – én nem tudom! sóhajtá, kiáltá vagy sikoltá vagy épen a hogy jött: rebegé Némethné szül. László Amely néni nyugodt és most már teljesen megerősödött reménynyel, sőt minden kétséget kizáró biztos hittel – nem tudom, engem ne kérdezzetek.

– Én a férjemtől tudom – erősíté Sebestyénné.

– Én az ujságból olvastam – veté oda biztosan Hajkó Pálné, – sőt valami olyan is állott a lapban, hogy főispánnak neveznék ki.

Néhány öregebb asszony egy kis sarokasztalkánál összesúgott.

– Mégis sok, mormogá egy őszes nő keserű mosolylyal.

– A szerencse se tudja mit csinál. Egy emberre rak mindent. Ah! – –

Újabb és újabb vendégek érkeztek Amely nénihez – öregek és ifjak, de mind, kivétel nélkül czifrák, tollasok, pántlikások, csipkések és azon tisztességes törekvéssel, hogy ha lehet, úgy nyolcz avagy tíz évvel mégis csak ifjabbaknak látszassanak.

– Hölgyeim, – állott fel egy fiatal, vereses szőke, pisze orrú, de érczes csengőhangú hölgy hosszú-hosszú papiros ívet tartva kezében, – mindnyájan tudjuk, hogy városunk nagyszerű változásoknak néz elébe.

– Tudjuk.

– Hogy a vasut maholnap keresztül fogja szelni határunkat.

– A mi kertünk alatt lesz az állomás, – suttogá örömmel egy szép barna ifjú nő, – ah mindennap fogom látni, kik jönnek. Ah mindennap.

– És mi még semmit sem tettünk – folytatá a papirosos nő – egyletünk érdekében.

– Én azt gondolnám – gondolák és kiálták számosan, de egy hangon és egyik hölgy a másik hangjára emelkedve.

– Kérem, tessék engem kihallgatni. Kész tervezettel lépek az egylet elé.

– Lássuk.

– Halljuk.

– Olvassa.

– Egy csomó vasuti fiatal mérnök, számtalan új hivatalnok, vendég a fővárosból –

– Ah – kiáltott örömmel több csipkés hölgy.

– A fővárosból, hölgyeim. Mi nem maradhatunk tétlenül.

– Nem, nem, nem maradhatunk tétlenül, – izegtek, mozogtak, mosolyogtok és villogtatták fényes tüzes szemeiket számosan.

– Hangversenyeket kell rendeznünk, felolvasásokkal, tánczczal, énekkel, zenével, tombolával, kiállításokkal. Tétlenül nem maradhatunk.

Az öregebb dámák, úgy a negyvenöttől a hatvanig – kikről a világ szeret minél kevesebbet tudni, holott itt a bő tapasztalás és élet ismeret, feltünő vidámsággal állottak fel székeikről és heves taglejtésekkel kisérték azon állításukat, hogy igenis: tétlenül nem maradhatunk.

– Az idők – folytatá a papirosos szőke hölgy – a mint a jobb lapok kifejezik – előre vetik árnyaikat –

– Előre vetik árnyaikat – ismétlé egy-egy örömmel véve e szép kifejezést.

– Meg kell előznünk a kort, ezt parancsolja jól felfogott érdekünk.

– De szépen beszél ez a Szilágyiné.

– Férje írja neki a beszédeket.

– Hogy hangsulyoz – oh te, vigyázz csak.

– Elnököt kell választanunk.

– Úgy van.

– Itt csak egyetlenegyről lehet szó – a szentjakabi remetéről.

– Hunyadinéról – kiálták többen.

– Nem vállalja el.

– Ő semmit se vállal el, ő most árva- és munkaházat akar alapítani – saját költségén. Már egy kis minta-árvaháza és munkaháza van is a pusztán.

– Tegye be a városba. Hagyjon fel a különczködéseivel.

– Álljon az élünkre.

– Követjük. Jőjjön be!

– Menjen érette egy küldöttség!

– Ráér, még, fiatal, – dörmögék az idősb úrnők.

– Férje báró lesz, főispán lesz – suttogá a megszólított, – ezt kell tekinteni. Vilma most bizonyosan báróné lesz. Pünkösdre megkapja Hunyadi.

Előállottak a régibb érdemesebb asszonyságok. Lármáztak, zajongtak, alkudoztak a körülményekkel, huzogatták kifelé a fehér kézelőiket, igazgatták hajukat, csokraikat. Általában nem maradtak tétlenül. Derekasan küzdöttek magukkal.

Ha nehéz egy érdemes férfinak lemondani valamely megtiszteltetésről: százszor nehezebb ez egy nőnél, a kinek igaz éltető levegője a megtiszteltetés és hódolat.

Az uzsonna szépen folyt, a sültek, tészták, gyümölcsök közelebb-közelebb vitték az eszmét, az elnöki széket Hunyadinéhoz, míg végre érzékeny ölelések és csókolkozások tudtára adták a jó Amely néninek, hogy a diadal megvan – az új elnöknő Hunyadi Gusztávné.

– Legyen, – mormogá az élénk beszélgetésben egy tisztes öreg hölgy, ki tele rakta zsebeit czukros süteményekkel, – legalább báróné elnökünk lesz.

– De báróné lesz?

XII. (Szomorú hír. Vidám ujság.)

Nagy-Kakasd az utóbbi időben sokat változott. A girbe-gurba utczák eltüntek; a nádas, sőt zsupp fedelű házakat csinos cserép zsindelyes kőházak váltották fel; a László-féle paloták és építkezések előbb irígységet, majd csodálkozást, végre kedvet – építéskedvet támasztottak a tehetősebb kún birtokos urakban. A Hajkók, Halászok, Sebestyének, Szentpéteriek, sőt a csökönyös Vargák, Nagyok és Kissek is lassanként szűknek, parasztosnak találták ősi fészkeiket s kezdték mintha csak úgy véletlenül – lebontogatni, átalakítani, merőben újra építtetni, még pedig többnyire emeletesre. Alól földszint boltok, raktárak vannak, fent hivatalnokok, katonatisztek vagy maguk a birtokos urak laknak.

Mily tágas, téres a régi piacz-utcza, mely most a nagy alapító nevére részint hálából, részint hízelgésből: Hunyadi-utcza nevet kapott.

A korhadt csorgó kutat elhordták, helyette építtetett a város egy valóban díszes szökőkutat körülvéve parkkal, mely nyáron a rekkenő hőségben egész éjjeli tizenkét óráig a város sétahelye. Innen és túl a szabályos utczát csinos emeletes házak teszik kedvessé. A nagy templom vén fazsindely teteje és piros ócska tornya rézfedelet kapott s a templom széles terét, hol ezelőtt gyér akáczfák adtak egy kis árnyékot, fiatal hársak és vadgesztenyék szegélyezik, hosszú egyenes utakat képezve.

A madarasi, szolnoki és czeglédi utcza is kimosdotta magát a százados porból és sárból. Im lehetett az Alföldön is létesíteni jó kövezetet. Nem kellett hozzá más, csak akarat – s egy ember, a ki merjen akár hiuságból, akár jószándékból.

Ez ember Hunyadi Gusztáv volt, a régi Schwindler báró.

– Adta zsidaja né! – mormogá előbb a kún gúnyosan, a mint az öreg Nagy-Kakasd kezdett kibontakozni – a szennyből.

– Hm! ez az ember mégis úr.

– De telegráfunk van – bátya.

– De főpostánk, öcsém.

– De nagy kaszárnyánk – az az, fejtegeték észrevételeiket az iparosok itt is ott is. Nem tréfa.

– De ahhoz, mit szól urambátyám, hogy maholnap itt fütyöl a házunk alatt a vasut? Hát ezt hitte volna valaki? Micsoda? Szép ám ez!

A doktor Márton Sándor úr szép házacskája is felépült. Ablakai épen délnek feküsznek, de jobbára mindig be vannak függönyözve.

Most is tavasz van, kora szép tavasz. Lombosak a fák, harmatosak a virágok – énekelnek a madarak. Az egész városban azonban mintha valami halk csöndesség uralkodnék. Legalább itt a szolnoki utczában, a Csákvár Mózes boltja körül – hol máskor olyan zsibongás szokott lenni – egész szótalan a tér.

Nagy beteg van valahol.

– Hogy van? – suttogták az asszonyok.

– Nem viszi sokáig – kár érte! Micsoda munkás, szorgalmas egy asszony volt.

A jövő-menők oda tekintenek a szép új házra – s azzal odább suhannak. Sok gyermekes anyának elkomorodik a szíve, ha arra gondol, hogy az árvának milyen nehéz sorsa van ezen a földön.

Ott sétál az öreg Harkai bácsi, most már igazán öreg bácsi, mert bennül a nyolczvanban – száradt, sovány kezeit görbe hátán egybe kulcsolja s az öregségtől, talán a titkos sirdogálástól is vereses szemeivel keres a tiszta, lombos, virágos udvaron valamit, a mibe megkapaszkodhatnék s elmondhatná: istennek hála, most már hiszem, hogy Bella megmarad.

– De huhogott a bagoly és az éjszaka is huhogott s a Meley Pál gyógyszerész nagy fekete vadászkutyája mind itt vonított. S ezek a házi ebek is nem tudtak nyugton maradni. A galambok is búgtak egész éjjel – tördelé szavait az öreg Harkai bácsi – az se jó jel; a pókok is mind leereszkedtek sarkaikból; nem szeretem s az a körtvefa, a mit Bellának neveztünk el, nem fogant meg.

Sétál, sétál az öreg ember. Fölkelnek öreg szivében a napok és esztendők, melyek alatt egyedüli örömét vigaszát – oh és támaszát is – ebben a szegény áldott teremtésben, Bellában találta – és föltekint a messze-messze magas égre – s alázatos alkuba bocsátkozik a jó istennel.

– Uram! – én vén vagyok már, az én szemeim rég látták már a szabadítót; (nem azt, a kit még bent-bent, szíve mélyén most is vár és bizonyosan a koporsóban is fog várni, azt a félisteni alakot, a ki elbujt az emberek elől, mert nem talál többé felséges tekintete ez alacsony, makacs világhoz) nekem megadtad uram, hogy még egyszer gyönyörködhessem az enyémekben, egy jó ember által: add ki elbocsátó levelemet, hadd megyek én s maradjon ő férjével, kis gyermekeivel. Hiszem, hogy szeretik egymást. Hadd megyek én az én öregemhez – ereszsz el uram! Cseréljük fel a sort! Ha te akarod, lehet az – –

Hogy lehetne, mikor az iskolában is mit beszélnek a gyerekek.

– Márton Vilmos – igaz?

– Mi igaz?

– Hogy anyád meghal – –

– Nem igaz – válaszol a gyermek elfordulva s hulló könyeit elrejtve.

– De igaz – bizonykodik egy nagyfejű makacs fiú – mondta édes apám. Már a sírt is kinézte apám, hogy hol fog nyugodni a Márton doktorné. Ő tudja, mert a temető-őrnek ezt tudni kell. Te Vilmoska ne búsulj, én is árva vagyok, a Forró Ferus is árva, annak még apja sincs.

S a durva nyers kis gyerek átöleli a kis fekete bársony kabátos doktor fiucskát, nem is ügyelve arra, hogy a vastag mándli ujjával a drága ruhát jól összegyűrheti.

– Ne búsulj, Vilmoska, majd meglátod neked se kell iskolába járnod egy hétig, de kettőig se. Mikor édes anyám meghalt, én se jöttem s nem is muszáj. Te, annyit játszottunk, sárkányt eresztettünk, meg a temetőszélben tüzet is raktunk. Majd meglátod, te neked is mennyit lehet játszanod. Akkor elmegyek hozzátok – ne félj! Úgy-e adsz kalácsot? Mi? úgy-e adsz? Ne busulj. Szép helyre temetjük anyádat, azt mondta apám, oda teszi a Kalocsáné mellé, a hol az a nagy, nagy fényes márványkő van azzal az aranyos kézfogással. Láttad? No ha nem láttad, gyere ki délután s megmutatom. Szép az, de milyen gyönyörű! S apám begyepezi, tudod? A négy sarkára szomorú fűzfát ültet. Gazdag János szép verset mond, mert a te anyád uri asszony, kirukkol a deákok kántusa s az Ambrus bandája. Te, mennyi lesz ott a nép, szentséges isten! De ne félj, mert apám a lapáttal te nektek jó helyet csinál. Te mindent láthatsz, meg hallhatsz. Hm! Nálunk nem volt se kántus, se banda – de a torban rétest is ettem. Te Vilmoska ne búsulj. Ne sírj, hogy meghal anyád. Én is árva vagyok, még sincs semmi bajom. Vilmoska, elmegyek hozzátok a torba, apám is elmegy – de nekem, azt mondom, jusson ám valami jobb. S a temetőőr fia egy jó kemény baraczkot nyomott hüvelykével a Vilmoska feje búbjára.

Az uri dalárda is mozgolódott a tanácsház nagy termében.

Nevezetes temetésekre előre szoktak készülni. Ilyenkor meg van engedve, hogy a tanító úr, a ki az uri dalárda tagja – ott hagyhassa az iskolát, a lakatos a műhelyt, az irnok az irodát, az ügyvédsegéd a robotot s a kereskedő segéd az asztalt s azt a sok unalmas tere-fere vevőt.

Im jönnek-mennek is a dalárdista urak vidám arczczal, mintha egy jól jövedelmező sörházkerti mulatságra készülnének.

A hosszú, rőfös veres szakállú Hedri János tanító úr magyar nadrágos sovány lábszáraival ott jár-kel komolyan a széles tanácsteremben és boldog, hogy attól a sok rossz gyermektől szabadulhatott.

Keményen fésüli veres szakállát, hogy tündököljék s akkorra, mire a temetés eljő – mint az arany úgy ragyogjon.

Madár Dénes – a volt adószedő, a legjobb basszista épen egy csomó legújabb lakodalmi és korcsmai felette mulattató anekdotát beszél el a dalárdista uraknak, kik majd megpukkadnak nevettükben.

A híres Pintye szabó bő fekete köpönyegében – az ablak előtt áll és próbálgatja a legszebb szomorú énekeket. Ebből is egy pár ütemet, amabból is egy-egy futamot.

Majd lassanként összeszedelőzködnek a különböző hivatalokból, műhelyekből megszabadult urak s derült harsány hangon próbául előbb egy épen divatos népdalt funak el, hogy:

Az öregebb Márton úr szabóközi kis ősi házacskájában – pipázik, komoran, búsan, a mi különben is illik egy egészen ősz kopasz emberkéhez.

– Lássa – kiált be a konyha ajtóból az öreg Mari néni.

– Mit lássak? Elég bút látok – a drága menyem –

– Nem látna most bút – ha az én eszem áll. Megette szegény doktornét a sok leánykori varrás, a mit asszonykorában se tudott elhagyni. Mire való volt egy beteges asszonynak annyit törni, marni magát?

– Tiszta lélek! – sóhajtá a vén ember mély megilletődéssel.

– Volt még más tiszta lélek is. Vagy tán nem aranyat ér az olyan szív, mint a méltóságos asszony, a László úr leánya? Lehet olyant gyémántokon venni – úgy-e?

– Igaz!

– Hogy gazdag asszony létére ott üljön a doktorné mellett, a ki elhalászta az első szeretőjét, az első mátkáját. Majd tenném is én.

– Maga mindig rosszlelkű volt – hallgasson.

– Tudom, azért nem hagyott el az isten soha.

– Annak más oka van.

– Ugyan? Mert megcsaltam, kiéltem mindenéből a tens urat?

– Abból egy szó sem igaz, de maga nem érti a dolgot, soha sem is értheti egy asszony. Egy asszonynak örökké azt kellene csak tenni, hogy hallgasson, akkor tenne okosat. Lássa, egy ilyen asszony Hunyadiné. A mi igaz: igaz.

– Hallgat, de mért, azért, hogy sír a lelke, az az áldott jóságos tiszta lelke. Nincs olyan nap, hogy kétszer is le ne szaladjon a doktornéhoz. Milyen tél volt, úgy-e? S mégis egy nap se mult el, hogy a méltóságos asszony a ténsasszonyt meg ne látogatta volna. Gyöngy annak a lelke. Az volt kicsi korában is.

Az öregek elhallgattak. Márton úr folytatta foglalatosságát, t. i. pipáját hol megtömte, hol pedig kiverte; Mari néni pedig szőtte terveit olyan erős szálakból, a melyeket nincs mód a legerősebb kezeknek is elszakítani.

A legerősebb kezeknek?

Hát annak, a ki ott ül a beteg asszony ágya végénél s hol a kezeit, homlokát dörzsölő apának, a doktornak, hol az ágy fejénél ülő Hunyadiné asszonyságnak a tekintetét vizsgálja?

Ki az?

Boldog vagy olvasóm, ha nem találkoztál még vele.

Én akkor láttam, mikor haldokló gyermekem hidegülő kezeit melengettem s mikor az ágy lábától oda hajolt hozzám és súgta: lefoghatod már a szemeit! És a falon keresztül, mint a benyomódott árnyék nesztelenül eltünt.

Az egykori szép Bella nagy kék szemei rég megállottak már, de sáppadt hervadt ajkai mozognak – küzdenek valamivel: imádsággal, melynek elfelejthette édes vigasztaló szavait, vagy egy elmosódott és most közelebb érkezett képpel, jelenettel – a szép multból?

– Vilma, – hörgi erőltetett mozdulattal a haldokló.

Vilma egészen reá hajol a betegre.

– Édesem!

– Tudod-e, egyszer…

– Édesem!…

– Mit mondtál?

És kérőleg, esedezőleg mosolyog a beteg.

– A halál az ágy lábánál behuzódik egy perczre a falba, hogy ne zavarja a haldokló utolsó fohászait.

– Tudod-e Vilma? Azt mondtad, hogy én boldogabb asszony…

Jobban oda hajol Vilma a beteghez.

– Leszek, mint te: igaz.

Vilma szemeiből két köny gördül alá.

– Hogy – tördeli a beteg gondolatait – hogy még egyszer én nálam húzod meg magadat –

– Édesem! – –

– Nem igaz – most te fogsz boldog lenni. Nagyon jó vagy. Gyermekeim – úgy-e? kis leányom – Sándor – apám – Vilmoska –

A szó megszünt – de a mosoly, állandó öröksége a jónak, ifjúnak – –

Hangok verődnek a haldokló szobájából, nyögések, kiáltások, melyekre felszabadul a gyöngédség, kegyelet és mindenki az udvaron, utczán, kertben, tornáczon egész bátran, fenhangon mer ismét beszélni. Egy-kettő már mosolyog, sőt nevet is.

Elmult minden.

Elmúlt minden.

Nevet a kapzsi koporsós Pulai, köszörüli vidáman körmeit és gyors vidám számítást csinál vánkosból, szemfedőből, csipkéből, selyemből, papból, harangozóból, a halállegényekből és a fekete tollas négy vén fekete kövér lóból.

A harangozó is ott forgolódik serényen és a halotti czédula kihordó is, a szélesszájú, örökké nevető Bocz Károly uram.

Emberek jönnek, asszonyok suhognak közelből, távolból.

És hoznak híreket is.

– Hunyadi úr megjött, itthon van.

– Megkapta a báróságot.

– Derék!

– Éljen. No ez dicső.

– Itt az ujság…

– Lássuk…

– «Hunyadi Schwindler Gusztáv királyi tanácsos a közügyek terén szerzett kiváló érdemeiért, s főkép»…

– A vasut – az az –

– Az, meg egyéb is bátya – «hunyadi és abrudbányai előnévvel bárói czimet nyert.»

– Tehát most már igazi báró! Éljen, nagyszerü. Becsülöm.

A nagy harang mély bugásával a vörös réz tetejü toronyban megszólalt.

Az emberek a boltokból, kávéházakból, kaszinókból, hivatalokból, műhelyekből kiütötték a fejüket, vagy egy, a közügyek iránt mélyebben érdeklődő egyén ki is ment az utczára.

– Kire harangoznak? kire harangoznak? Mi?

– A vén Petrásnéra – elhiszem.

Egy-két ember összenevet.

– A gazdag Hausingerre –

– No most ki viseli az uzsorás rongyos köpönyegét?

– Sok szegény testéről leesett a vérszipó. Ez az áldás egy jó esővel fölér.

– Nem arra harangoznak sógor! Ne féljen, ahol a rongyos köpönyeg…

– Hát ki halt meg? – kérdi ez is, az is boszankodva.

– A Márton doktorné.

– Szegény jó asszony! Be hamar!

– Nyugtassa meg a jó isten! – –

XIII. (A Waring és Toryng ház.)

«Báró hunyadi és abrudbányai Hunyadi Sch. Gusztáv országgyülési képviselő szivesen kéri czimedet (boritékon a valódi czim és név) a nagy bálházi teremben junius hó 12-én d. u. 2 órakor tartandó ebédre. Válasz váratik. Szalon ruhában megjelenni kéretik a miniszter ő excellenciája miatt.»

László Károly úr a valóságos báró apósa, László Károlyné Ő Nagysága a báró úr anyósa és Némethné szül. László Amely elragadtatással adták-vették a diszes velin papirra, aranyos betükkel nyomott bárói meghivót.

Teljes diadal. Öröm.

Most Hajkók, Sebestyének, Halászok, Mészárosok, Vargák, Nagyok és Kissek, Szentpéteriek, Szathmáriak, Szalayak és minden törzsökös nagy-kakasdi kúnok, és régi régi birtokosok a hajduk, jászok és kúnok földjén, mit szóltok ehez?

Ime a galicziai jött-ment zsidó.

Országos képviselő, királyi tanácsos, a vidék leggazdagabb földbirtokosa, minden egyletnek elnöke, utczáknak, palotáknak, főpostának, telegraf-hivatalnak, vasutnak teremtője – báró.

És te mi vagy! jól meghizott urambátyám, vagy uramöcsém, évenként fogyogató vagyonnal és nővögető adóssággal – mint ehol én is – és egyéb semmi.

Ebédre hivnak, hanem nem zsinóros mondurodban: szalonruhában – a báró úr asztalához. Fekete frakk, fehér nyakkendő, szépen kivasalt finom ing – nem ám kún gyártmány, mélyen levágott fekete mellény s úri szabásu szük fekete nadrág a Jedlicska szabónál. Laktopán, glacé keztyü – és czilinder kalap.

S jó lenne, ha torzonborz szakáladat és vastag kunkorékos bajuszodat is elhagynád valahol. Ott a mustra, a báró úr.

Báró Hunyadi úr még mindig csinos, szép, elegáns ember. Sőt mivel egy báró mindig szebb és imponálóbb egy közönséges úrnál: tehát most még szebb, mint valaha. Egy kis pofaszakállt visel, mely gyengés fekete, kissé szürkés, de nagyon gyengén szürkés, hullámos fekete hajat, s bajuszt semmit. Igy egész fiatalos arcza van.

Az elegáns szalon ruha úgy áll karcsu sugár termetén, hogy egy ifjú gavalléron sem állhat különben. Szemüvegével játszik, hol felteszi, hol leemeli és egy csinos olasz dallamot dudorász.

Dudorász. Amely néni is dudorász, és László úr is dudorász valami szép, szép ifjúkori nótát – kevély, boldog szive közepében.

A családi tanácskozás a felett foly, hogy kik legyenek még a meghivottak a főhivatalnokok és főcsaládokon kivül. – Mert a miniszter…

– De Vilma, de hát hol az a báróné? – kiált fel ideges türelmetlenséggel Amely néni.

Kiszalad a báróné után – és Lászlóné is utána tünik.

– Apám, – kezdi fejét álmatagon hátrafelé vetve a báró úr, – a berlini bank felmondta a kétszázezer forintot, de se baj, intézkedtem már Bécsben. Akár egy milliót kapok. A vasúti akcziák nagyon, de nagyon kelnek. – A miniszter…

László úr nehány perczre visszaesik régi paraszt, adószedői és alfőnöki modorába, rángatja fejét, fintorgatja orrát, és mintha a torkán akadt volna valami drága hal elrejtett és észre nem vett szálkája: köhécsel a fulladásig.

– Hát hiszen, ha fiam-uram, a báró – – a miniszter…

– No igen, igen. Azt vélném, ha a helyi adósságokat a takarékpénztárnál…

– Itt nincsenek talán?

– Nekem vannak apám. De ne aggaszsza. A vasuti couponokból két részletből kitelik. Kérném, fizetné ki apám. Azt gondolom, negyvenöt ezernél nem lesz több. A miniszter…

– De – sáppadoz a vén kún – de fiam uram – hogyan?

– Képviselői ebédek és informáczió nehány lapnál, hogy a vasuti engedmény keresztül menjen. A Waring és Toryng ház fedezi. Egy Eszterházy-dominiummal vagyok alkuban s a miniszter is…

– De nekem nincs pénzem, – pattant fel durván László úr.

– És szóltam talán pénzről? Azt akarom, hogy innen Tolnamegyébe tegyem lakásomat. Vilmának igen unalmas ez a hely. És egészségtelen. Apám lakhatnék itt is, nálam is, – felváltva. A házak könnyen kiadhatók. Nekem nagyon sokszor le kell szaladnom Tolnába – ott valami új vasutat tervezünk báró Wenzing és gróf Forró barátaimmal. S a miniszter nagyon bizik bennem.

– Jó, jó, de nekem nincs pénzem. Ezeket az itteni vasuti akcziákat, ha már megvettem: állom, de tovább egy tapodtat se megyek.

– A bolti számlákat is – értem a vas és füszernemüeket, egyenlítse ki apám. A nagy ebéden itt lesz a miniszter is. Nagyon kedves ember.

László úr izzadt, míg a báró ringatta, hintázta magát és dudorászta szép kis dalait. László úr – fájdalom – majd semmit sem törődött a miniszterrel.

Talán nem is tudta, mi a miniszter!

– Jó lenne – vevé fel a szót a báró – ha apám összevásárolna egy csomó földet a nagy-kakasdi határban – a vasut mentén. A kisajátítások nagyszerüen jövedelmeznek. Én a miniszterrel, vagy az államtitkárral, ki személyes jó barátom, e tekintetben nagyon szépen ki tudnék jőni. Gondolja apám?

A báró fölkelt, átölelte László urat, és úgy sétált vele a széles, szőnyeges teremben.

Az ölelgetés még a férfiak szivét is engedékenyebbé teszi.

Lehetett ezt tapasztalni László úron is.

– Gondolja apám, hogy ez üzletet én igazítsam?

– Ha akarja fiam uram – nekem nincs ellenvetésem, csak a sok építkezés igen kimerítette a tárczámat.

– Ah! ne legyen gyermek, apám. Itt veszteni nem, csak nyerni lehet. A temesvári erdők nehány embert milliomossá tettek. Most olyan erdővásárlásba megyek Wenzing báróval, hogy minden adósságunkat egy csapással letörleszthetem. És fogom is. Az erdélyi kincstári erdők és javak – ért engemet? Egy tiz forintot érő ölfa. –

– Annyit nem ér.

– Tehát ötöt?

– Lehet, valamivel többet is.

– No és nekünk kerül nála 40–50 krajczárba.

– Hogyan? – kiáltá derült arczczal az após.

– Igen. Vannak igen jó embereim, s a miniszter nagyon bizik bennem.

– És bizonyos volna?

– Tökéletesen. Hisz a miniszter a kedvemért jő le ebédre.

– Nem a miniszter, hanem a fa, az már ér valamit. De ettől a vasuttól félek.

– Pedig épen nincs mit. Ezeket a váltókat édes apám – s a báró egy csomó elkészített váltót huzott ki finom frakkja belső zsebéből.

László úrnak a nyelvén volt, hogy: nem irom, és egy csomó káromkodás is a nyelvén volt – hanem a báró oly melegen ölelgette és simogatta, hogy nem tudott menekülni. A nagy erdők – óh a nagy kincstári erdők…

– Mennyi? és fél szemével a rettentő erdőket nézte László úr. Hogy zugtak, mily szépen, édesen.

– Pár ezer. Mondom, legyen nyugodt. Ezeket az üzleteket apám nem érti. Ne gyermekeskedjék. Pár hó mulva egy milliót nyerhetek…

Tetszik? egy milliót? A kincstári erdők kifogyhatlanok – s a miniszter…

Ziháló tüdővel és kábuló fejjel írta alá az oda tolt váltókat László Károly úr. De gyönyörüek voltak azok az erdők. Teremtő isten, mily szépek!

– De fiam-uram – én – én kijelentem, hogy ez az én aláirásom az utolsó volt. Tudja csak az erdőkért teszem, hanem hát fogja meg azt a minisztert. S mutassa a markával…

A báró nevetett, és két oldalról jól összecsókolta apósát:

– Öreg gyermek, de nagy gyermek vagy! Egy millió, tudod? Nagyon jó emberem a…

– Fiam-uram is nagyon vigyázzon, mert olvastam én bécsi miniszterekről régen.

– Hát eddig csalódott bennem? Talán a báróságot oly könnyen adják?

– Nem mondom. Sokunkba is került. De megvan. Vigyázzunk. Az erdők…

– És talán a báróság pénz és vagyon nélkül ér valamit?

– Az is igaz. Hanem ha a kincstári erdők s jó embere a…

– Talán én czéltalanul utazom, ma Bécsbe, holnap Párisba, majd Londonba? Talán a miniszter rám bizná magát, ha nem ösmerne? Menjen vén zsörtölődő gyermek! Ha az eddigi nem volt elég, hogy feltétlen bizalmát kiérdemeljem: talán meg fogom nyerni az ezutániakkal. Igazán boszankodhatnám. De ilyen voltál öreg.

A báró úr, miután a váltókat rendbe szedte, kalapja és aranygombos pálczikája után nyult – s elegáns lépésekkel távozott.

– Öreg – szólt vissza – kérlek, menj be a bárónéhoz és igazítsátok el a meghivók dolgát. Senkit ki ne hagyjatok. Főkép ne azokat, kiknek földjeik vannak a vasut mentén. Légy okos öregem, diplomata, – óvatos! Csókollak. A miniszter itt lesz. Az erdők…

S nevetve eltünt a báró úr.

László Károly úr félt is, örvendett is. Féltette pénzeit, de ha a milliókra gondolt, a megveendő kincstári erdőkre, a szép Eszterházy-dominiumokra – megint csak átadta szivét a dicső reményeknek.

Csöndesen benyitott a báróné szobájába.

Majd hanyatt esett.

Amely néni sirt, s Lászlóné szemei is ki voltak sirva.

A báróné nyugodtan ült a Márton doktor kis árva leánykája mellett a széles diványon, és varrt valami ruhácskát.

– Hát ez mi? – dadogá László úr. – Miféle sirás ez? Halljuk.

Sem Amely néni, sem Lászlóné nem mertek válaszolni a kérdésre.

– A néni-mama a papa felesége lesz, – mondá föltartott szép kis fejével a barna piros leányka.

– Micsoda beszéd ez, Vilma? – hörgé inkább mint kérdé az apa.

– Válni akarok apám. Az én időm kitelt.

– Kitelt? és válni akarsz? És kitől, ha megmondanád?

– Hunyaditól.

– A bárótól? Van neked eszed? Meg vagy te őrülve?

– No én is azt mondtam, s az anyja se tudott mást mondani – lépett közelebb Amely néni – esdeklő tekintettel. Most! mikor már igazi báróné; mikor többé senki se csufolhatja; mikor elérte a legnagyobb szerencsét; gazdag, irigyelt, magasztalt – – Te Vilma – borult oda a bárónéra Amely néni – én – én megölöm magamat, ha te szándékodról le nem mondasz – és még ma a Tiszának megyek.

– No ez szép! – pattogtatá a szavakat László úr kifakult arczczal.

– De régen látom én már, hogy ennek a bolond asszonynak valami sróf kiesett a fejéből. Hanem visszateszszük.

S mutatta a vastag veres ujjaival, hogy van ereje visszatenni azt a srófot.

– Visszateszszük – visszateszszük – szaggatá László ur nagyokat lépkedve.

– Megigértem – szólt nyugodt csengő hangon a báróné – Bellának haldokló ágya mellett, hogy gyermekeinek anyja leszek. Esküm köt.

– S te hát el akarsz válni a bárótól és hozzá akarsz menni Márton Sándorhoz? – üvöltött rettentő hangon László úr.

– Csak el akarok válni s ezeket a gyerekeket én akarom fölnevelni.

– Neveld, de nem itt, nem az én házamban. Rossz leány, úgy tudd meg, hogy én mindenemből kitagadlak az utolsó szegecskéig, porszemig.

– Megteheti apám. Első kérését, hogy Gusztihoz menjek –

– A báróhoz –

– Akkor nem volt báró, csak egy csaló.

– Hazudsz.

– Tehát hazudjam! Jól van. Első kérését megtettem, hogy hozzá mentem nőül. Neje nem voltam soha, egy perczig is – de meg nem csaltam. Gyermekkoromban megigértem Sándornak, hogy vagy az övé leszek, vagy senkié a földön. Szavamat megállottam. Én nem vagyok asszony, csak Schwindlerné, vagy jó: a báróné – de én ma is László Vilma vagyok. S az akarok lenni. Elég volt.

A kis Márton leány a nagy zajban, hadonászásban sirva fakadt és szorosan bele kapaszkodott a bárónéba.

– Ne bőgj, mert kidoblak az ablakon, – kiáltott a leánykára László úr féktelen dühvel, – rögtön haza takarodol, poronty. Itt meg ne lássalak többé. S megragadta a kis leányt, hogy kilódítsa.

A báróné fölkelt, megfogta a kis leány kezét s szólt:

– Ha kiveti apám ezt az árvát, akkor én is kénytelen vagyok vele menni.

– Mártonhoz? hogy czafatja légy?

– Apám, – kiáltott a báróné, – én tiszta vagyok, mint ez a gyermek – olyat hát ne mondjon többé nekem.

– Czafat vagy, rossz vagy, rongy vagy, eszelős vagy, mindig is az voltál, egy fantaszta bolond, hanem megköttetlek, és úgy vitetlek a bolondok házába. Megköttetlek. Most, mikor már báróné – ah hol itt az ész!

Vilma megcsókolta anyját – és oda fordult Amely nénihez:

– Oda mehetek Amely nénihez?

– Ha el nem válsz a bárótól, hiszen mindenem a tiéd.

– Jól van Amely néni – tehát nem alkalmatlankodom, – szólt elsáppadva Hunyadiné.

Valahol meghuzom magamat. Jó, hogy Amely néni is – kivetett.

– Isten, de van Isten az égben, hogy ilyen eszeveszettet teremtsen! – kiabált, jött-ment a rettenetesen feldühödött apa, – a szerencsét, a dicsőséget, boldogságot – most, mikor a miniszter – a báró – az – –

– Anyám, – ölelte át Vilma zokogó anyját, – a jó isten áldja meg.

– Én is megyek, – szökött távozó leánya után Lászlóné, – én nem hagyhatlak. Elmegyünk az én házamba.

– Menjetek eszelősök a bolondok házába, – kiabálá László úr tajtékzó ajkakkal – de ezen a küszöbön ide többet, mig én élek többet soha – többet soha! Mentek? – – No hát veszszetek! – –

Amely néni mint erős László-vér, egy darabig nézte a dolgot s tartotta magát keményen, de mikor látta, hogy Vilma is elment, Lászlóné is elment: mintha kergették volna – utánuk szaladt.

Mit szólt a báró? És ilyen dolgokra mit szólt a szegény báró úr?

Hosszu, egészséges, új divatu fogain keresztül nevetett, és rendelést adott, hogy a nagy ebédet a legnagyobb diszszel meg kell tartani a kijelölt napon.

– De mi lesz ebből? – kérdé László úr a bárót.

– Semmi. Nem kellett volna öreg oly parasztosan kitörnöd. Egészen más egy szegény ördög: ha az kiabál, veszekszik, talán verekedik is: jó, talál hozzá, de egy uri ember efféle ostobaságon nevetni tartozik. Különben tegye.

– De elválni – az mégis –

– Nem fog. – S a báró egészen örvendeni látszott a dolgon.

– Hallom bejelentette, s erőltetés alapján gyorsan lejártatják az ügyet.

Mit mond erre a báró? Ah micsoda egy eszelős asszony – ah micsoda!

– Semmit. Ha el akar válni: tegye, egy hajszál akadályt nem gördítek utjába. Ugy se szeretett, soha se volt a feleségem. Járja, csak járja a bolondját.

– De az – hm báró – mégis nagyon furcsa lenne. Eddig még báró nem volt – türte a természetét, kereste a kedvét – s most? Ez furcsa lenne.

– Nos, én nem hajtottam el. De ő engemet rég ellökött magától.

– Könyörögje vissza – a fiam uram. Menjen – könyörögje vissza.

– Ő könyörögjön. A koczka, öreg, megfordult. Felszabadultam. Ideje volt.

– Makacs – de jó lélek. Nagyon makacs, de szereti a fiam uramat. Csak fejes.

– Hagyjuk a dolgot mentére. Nem szabad zajt ütni, ez az első. Magába fog térni. Jegyezd meg öreg, a ki báróné lehet: ténsasszony nem lesz. Könyörögve fog visszatérni. Szeget szeggel. Semmit se félj. Ismerni kell a nőt.

– Agyon is lőném inkább, semhogy valami gyalázatosságot kövessen el.

Akarta mondani: nem lehetne-e elzáratni azt a gazember Márton doktort a gyermekeivel, de most más idők jártak, s Márton már kórházi és városi főorvos volt.

Soha a László Károly úr napjai nem folytak oly lassan, mint most. Egy hét, két hét, de sőt két-három hónap egymás után, és se feleség többé, se leány. S a báró is elutazott gyorsan valamerre.

Minden nap, minden szempillantásban várta, leste őket. Főkép leányát.

Egy kora reggelen kopogtattak ajtaján.

Megrezzent. Szivét valami édes melegség járta át. Jön az a rossz lány. Összeszorította haragvó ajkait – és mosolygott gyönyörrel, diadallal.

– Nem eresztem be, – mondá magában.

És minden figyelme a kopogtatáson volt.

Ah, hogy örült, a mint csak egy mélyen megbántott apa örülhet, mikor előtte áll, esdeklő képpel a gonosz fiu vagy leány.

Ujra kopogtattak – s egyszersmind be is nyitottak a Baranyai testvérek, József és Albert.

József derült mosolylyal, Albert hidegen, fagyos tekintettel.

– Jó reggelt Károly bácsi. Maga nagyon elzárkozik. Kár. Férfiasan kell venni a dolgokat.

– Nem is ügyelem.

– A legjobb is. Más emberen is megesik, hogy ma fel, holnap le. Királyok, császárok sorsa is sokszor a veszteség, a bukás. Hanem a báróról nem gondoltam volna.

– Ah, nem ő a hibás.

– Hogy? hát ki lenne? Bátyám nagyon jó, igen nagylelkü.

– A leányom.

– És a váltókat ő iratta volna alá bátyámmal?

– Miféle váltókat? – dadogá kigyuladt arczczal László úr.

– A báró váltóit, a miket most a bátyám fog kifizetni.

– Én csak a magaméit fizetem.

– De nem úgy van, – vágott közbe élesen Albert úr. – A bárónak itt saját szerzeménye a mi van – édes kevés. A jótálló bátyám, a takarékpénztár bátyámat perli.

– De miért perelne, – hát mit akarnak maguk?

– Úgy látom, – vevé fel a szót József, – bátyám igen keveset tud, vagy igen úgy mutatja.

– Én semmit sem tudok és nem is akarok tudni és semmit sem szoktam mutatni.

– Akkor – állott elő Baranyai Albert – nekem kell beszélnem.

S kivett egy csomó váltót és nehány ujságot.

– A Waring és Toryng ház megbukott. Itt tessék a Lloydban.

László úr oda tekintett, de a könyezés miatt semmit sem látott.

– A vasut megfeneklett, – jegyzé meg József úr. – Nagy baj. Valami részben én is vesztettem. Hanem bátyám! De bámulom, hogy úgy bele ment, óvatos ember mint a kedves bátyám – és hozzá kétszázezerig! – Bámulom!

– Én a tizezrig sem.

– Hisz most jövök Pestről, személyesen beszéltem a báróval. Tőle tudom.

– Akkor hazudott – dott – dott…

– Nem kellett volna elválasztatni a hugomat. Ez minden nagyobb szerencsétlenség oka. A báró most minden terhet a bátyánkra hárít. Ő – ő kimossa magát. Egész életében…

– Gazember volt, – nyomta meg a szót Baranyai Albert. – A takarékpénztárt jól beusztatta. Engemet is megevett.

– Nem kellett volna bátyámnak elszakasztani tőle a leányát. Nagy uraknál rendes dolog a szerető tartás. Tarthatott volna azért a báró is. Nem kellett volna észrevenni. Most ő is megházasodik, s mint báró elvesz bárónőt. Báró Weinberg leányt vesz. De rettentő gazdag, de rettentő gazdag! A bátyám nyeregbe segítette, követté választatta, banderistává tette, szerzett neki bárói czimet. De hogy bizhatott ennyire bátyám egy olyan emberben! S hogy irhatott alá neki annyi temérdek váltót?

– Ezek, – mutatott Baranyai Albert úr egy csomó váltóra, – ezek a takarékpénztárnál vannak. Ezeket jó idején el kell igazítani. Itt most már a báró tisztán áll. Ő fizetésképtelen.

– Nem kellett volna a hugomat olyan erőszakosan elválasztani tőle azért, hogy egy kicsit a tilosba ment a báró. Most el lehetne igazítani csöndesen mindent. Ki lehetne egyezni, – lenne a bátyám egy pár százezerrel szegényebb, de még mindig jó módban. Így – de mi lelte bátyámat az istenért?

A két testvér felugrott.

– Bla ble ble… dadogá László úr – dedte, dlá…

– Fuss hamar orvosért, Albert – itt valami gutaütés.

Baranyai Albert úr rögtön orvosért futott, – s alig telt belé nehány percz, – ott volt dr. Márton Sándor, a városi főorvos.

Nemsokára ott lett Vilma is, anyja is, Amely néni is.

– Bla ble – ble… sirt és tördelte kezeit a gutaütött ember. Nyöszörgött, buffogott – és törülte záporként szakadó könyeit.

Nagy-Kakasd egyszerre felszökött és futott a László-palotába.

A Hajkók, Halászok, Sebestyének –

– Ah teremtő isten! – mormogák mély megilletődéssel.

– A Waring és Toryng ház – magyarázá Baranyai József ur.

– A Waring és Toryng ház – mormogák az urak.

– Bla ble – ble – buffogá László Károly, lehajtva fejét egész a földig –

Egy dusgazdag ember, egy báró apósa egészen a földig.

– Bla ble – ble – –

Ah és a durva tömeg még röhögött!

XIV. («A szegény báróné ténsasszony!»)

Rettenetesen szép és édes ünnep az, mikor a zsarnok, elbizakodott hatalmasságok egy váratlan órán megaláztatnak, s gúnyos ajkaikon a fáradhatlan kevélység szelid esedező mosolylyá aljasodik.

Egyszerre, mintha csak az országos törvény rendelné: minden száj elkiáltja magát:

– No, no!

– Csak nem tán?

– Az, igen.

– Megbukott?

– Alábbvaló lett a vak kutyánál.

– S mint nagy tűznél minden ember, a ki csak mozoghat, talpra szökik, és csákányt, fejszét, botot ragad, s lüktető erekkel szalad, hogy minél előbb körülményesen megtudjon mindent az első kis sziporkától az utolsó gerendareccsenésig: a gazdag bukottak is épen ezt az erélyes részvétet költhetik fel az érző szivekben.

Három ilyen szerencsés egyénen kaczaghatta ki magát tele tüdővel, még pedig a megboszultatásnak minden aggodalma nélkül az én kedves ifjúkori örömeimnek, boldog napjaimnak székhelye – Nagy-Kakasd.

– De hogy a gaz Schwindler akkor bukjék meg, mikor már báróvá lett – az mégis különös! Nos – mondja valaki – magyarázá a legvénebb Hajkó a kaszinóban igen-igen boldog érzéssel – hogy nincs isteni gondviselés?

S egyszersmind arra gondolt e derék, becsületes ősi kún, hogy most már ő lesz a város vezére; im tehát csakugyan az ő órája is elérkezett.

Vastag ajkai nyitva maradtak.

Sokan azt vélték – folytatni akarja az isteni gondviselés csodálatos és erősen örvendetes titkait, holott az öreg úr már az ujabb jövővel, mely minden bizonynyal a gazdag Hajkóké leszen – állott csöndes beszédbe.

– És mi lesz most? – veték fel a kérdést úgy az olvasó teremben, mint a billiárd- és kártyaasztaloknál, sőt a tágas folyosón, a seres poharak mellett is – számosan. – Hm! és mi lesz most? Az a szép!

– Hát természetes, – fejtegeté Mészáros Simon bácsi nagy elégtétel nyeréssel, – a nagy utcza neve nem lesz többé Hunyadi-utcza.

– Helyes.

– Uj gazdasági elnököt –

– És dalárda-elnököt –

– De tüzoltó főparancsnokot is – erősíték a Szentpéteriek.

– Azt is – és egyházi főgondnokot is. –

– És iskolai főgondnokot –

– Mindenesetre. És borászati elnököt.

– És takarékpénztári főigazgatót.

Az öreg Hajkó erre többek előtt alázatosan meglebegtette ősz fürtjeit – és bizodalmasan mosolygott mindenkire, a ki csak részvényes volt ama humánus intézetnél (tizenöt perczentre dolgozott).

– És a szépészeti bizottság elnöke –

– Az is.

– Építtető, számoltató, köveztető bizottságok – mind új elnököt kapnak.

– De mi lesz vele, e jöttment zsidóval, – tusakodék a Halászok közül az, ki utóbbi időkben legtöbb dicséretet halmozott a báró úrra, – hány évre csukják el?

Megfelelt ő maga:

– Tiz évet megérdemel.

Ez itélet oly jól volt találva, hogy mindenki belenyugodott. Csak a felett tértek el a nézetek, hogy ez itéletet lánczon, sánczon vagy voltakép min és hol is fogja kitölteni ez akasztófát érdemelt világbolondító.

Némelyek Vácznak adtak előnyt, mások az ország fővárosát tették érdemessé a báró személyére, olyanok is voltak, kik Illavát emlegették.

Az erkölcsiség magas mértékét mutatta a kedélyekben, hogy ily ember nem talált még csak egy mentő-védő szóra is.

Baranyai József úr testvérével rögtön megindult a kellemetes hír vétele után, és házról házra járt, hogy a város neki tulajdoníthatja: Baranyai Józsefnek és Albertnek és az igen erélyes fütető Mihálynak és a fáradhatlan Ábrisnak, hogy a társadalom egy ilyen minden erényt, becsületet, lelkiismeretességet, hazafiságot megmételyező elvetemedett embertől örökre megszabadulhatott.

Szerezte a votumokat a követségre, a takarékpénztári főigazgatóságra és egynehány elnökségre, a melyik mint az építtető, köveztető, számoltató, néminémü szép kis javadalmazással járt.

Ah mindenkinek volt valami kapni és mondanivalója!

Ácsok, kőmívesek, lakatosok – de a tanács, mely föllélekzett, az egyház, az iskola – oh – minden ember kapott egy kis okot, hogy magát károsított félnek mondja s a masszából kárpótlást követeljen.

A dalárda kidobatta nagy olajfestményü képét, mely életnagyságban ábrázolta diszmagyarban, karddal, sarkantyuval, kezében a hymnusz kottájával a hatalmas műpártolót. – Eh! menjen.

Az egyház egy förtelmes iratban adott kifejezést fölháborodásának, hogy efféle egyén oly számos esztendőkön át befurhatta magát az elnöki székbe és – uralhatta a tért. S ez iratot jegyzőkönyvbe is vétette egész terjedelmében, és fölterjesztette a püspökhöz, lapokba adta, és bemutatta a fő egyházi hatóságoknak, sőt úgy kéz alatt – az országgyűlés ellenzékének is megbélyegeztetés végett.

A tüzoltó testület jegyzőkönyvileg kimondotta, hogy amaz évenkénti diszvacsorák és nagy ebédek, – melyeket amaz elromlott lelkü férfiú adott, – kivánatos, hogy végkép, örökre kitöröltessenek a jobbak emlékezetéből.

A gazdasági egylet – a borászati…

Kifejezhetem, hogy minden egylet méltóan cselekedett – magához.

Öröm ragyogott az arczokon, de öröm; mert az erkölcsi bátorság egy-egy hatályos ténye mindig örömöt okoz.

Nagy-Kakasd mintául vehetendő módon járt el Schwindlerrel, ki ez idétt talán Londonban vagy Berlinben időzött, s ki láthatta akkor – mily eredménynyel?

László Károly?

Hah a gutaütött László Károly!

Mint az esett lovat a hogy leszerszámozzák: a lehetőleg, mondhatnám, a csontig leszerelték nagy mohón – a védtelen, a szótalan, magával jótehetetlen uzsorást is, s átengedték nehány érdemes rugás után – sorsának.

A nagy bálház?

Elment.

A főposta, telegráf, nagy vendéglő, adóhivatali helyiség, törvényszéki palota – a szép szent-jakabi puszta – minden, minden elment. Elment. Oh mily sietve elment.

Maga a volt Hunyadiné állott a dolog élére, és mindent kifizetett, a hol csak apja valahol aláirásával érdekelve volt.

Mennyi váltó, mennyi követelés!

Szentséges isten, mily éberek, vigyázók az emberek! Hogy följegyeztek mindent, s hogy elő tudják állítani a húsz esztendős fizetetlen kontókat, még oly fukar egyénnél is, kinek soha egy krajczár adóssága eddig nem volt.

Még a czukrász is beküldte kontóit – tortákról, süteményekről, jegeskávékról – melyek talán Farkas Elizkénél fogytanak el egykor.

Ünnepnapok, rettenetes szép ünnepi napok folytak Nagy-Kakasdon.

De hát nem volt senki, a ki megállítsa az áradatot s azt mondja:

– Kérem tekintetes törvényszék! azokkal a pénzekkel más tartozik; az árvának gondnokot rendelnek, egy gutaütött, eszméleten kívüli vén ember talán szinte érdemelne valamelyes támaszt, csak annyit bár, mint az, a kit holnap után akasztani fognak a kaszárnya mellett?

A pénz, a vagyon olyan, mint a friss kövér legelő.

És ez veszedelmes baj.

A társadalom, törvénykezés – erről nem tehet.

Élni kell!

Nagy-Kakasdon szép ünnepnapok járnak.

Dr. Márton Sándor úr a madarasi utcza közepe táján egy közepes nagyságú, fazsendelyes tetejü ház udvarába lép.

Vén eperfa alatt, szalmafonatu nagy bő karszékben egy ősz öreg ember ül. Fájós szemeire mélyen le van huzva a zöld ernyős sapka; hosszan kinyujtott lábait meleg posztó, térdig érő utazó csizma fedi; összekulcsolt kezei mellén nyugszanak.

A nap melegen süt – a vén ember mégis erősen összevonja magán a vastag téli kabátot.

Egy szép, fiatal, magas, sugár termetü, fekete ruhás nő siet a doktor elé és félre vonja, hogy mielőtt magával a beteggel beszélne: ő tegyen nehány kérdést.

– Jobban aludt s egy-egy szót érthetően ki tudott mondani.

– Ah igen, csak részleges gutaütés és László úr igen erőteljes ember volt, őszintén mondom.

– Van reménye? – ragadta meg a fiatal nő a doktor kezét.

– Nagysád! – –

És hosszan nézett a doktor úr a nő sötét szemeibe.

– Kérem.

– Ma én jöttem reményért. Engedje meg, hogy László urat mint apámat gyógyíthassam. Vilma szeret-e még, mint régen! Én – –

– Sándor – mi nagyon szerencsétlenek vagyunk. Nem tudja?

S a szép barna nő búsan nézett maga elé.

– Vilma, édes – első örömem, elszakított boldogságom –

Vilma, édes…

Szótalanul öltötte karját a nő a doktor úr karjába – és ment apja felé.

– Apám! Sándor arra kér, hogy felesége legyek – akarja-e?

A vén ember levette sapkáját, erőtlen lábaira állott, oda tántorgott a doktorhoz, megragadta vállait – és édes mosolylyal, hulló könnyekkel – fejét igenlőleg hajtogatva kiáltá:

– Bu – bu – ble – bu – bu…

Nevetett, sírt és hol leányát, hol Márton Sándort ölelgetve – kezeit az ég felé nyujtogatta, ott is örömmel jelentvén, hogy:

– Bu – bu – –

– Apám – anyám! – az isten megsegít még bennünket – vigasztalá Vilma oda érkezett anyját – és féktelen örömben kitörő apját.

– Az isten az én egyetlen kivánságomat betöltötte – a többit elhordozom – zokogá a jó anya – Sándorra borulva –

– Anyám – köszönöm – rebegé Márton úr.

S azok, kiket egy rossz ember sok-sok esztendőre elszakított egymástól, most a nyomornak e szivetszorító napjaiban egyesültek.

– Enyém vagy – ölelte át Sándor régi szeretőjét.

– Mindig az voltam – hajtotta fejét Vilma elsője, egyetlene vállaira, oly édes elpirulással, oly égő ragyogó tekintettel, mintha a tizennyolcz év nyomtalanul röppent volna el felette.

– Hitted-é, hogy valaha elhozza az isten ezt az órát?

– Kértem – sokáig, de mikor elvetted Bellát – –

S Vilma, ki mindeddig meg tudta tartani hideg, régi megszokott erélyét, elfásult türelmét, zokogásban tört ki s heves, szenvedélyes csókokkal árasztotta el azt az embert, a kiért megőrizte szivét, a kiért mint egy Hero – leány maradt.

László Károly úr mosolygott, elfogyott sápadt arczain alá csurogtak a nagy öreg tündöklő könnyek, megfogta boldog neje kezét s integetett Vilmáék felé, s tördelte, szaggatta szavait:

– Bu – bu – –

*

Sebesen, boldogan teltek ezután az évek, a báróné ténsassony, a hogy Márton Sándornét régi irigyei kaczagva csufolták – a két szép mostoha gyermek mellett – édes kicsinyeket rengetett, altatott, öltöztetett.

Virágos udvarát, veteményes kertjét paradicsommá tette. Virág van a tornácz hosszú karfáján, virág – egész virágerdő a nagy, utczára nyiló ablakokban, virág a hosszú udvarban, végig a szomszéd magas fal mentén; virág télen-nyáron, a merre jár, érzi illatát, ifjító erejét.

Csákvár Mózes uram sokszor mondogatja boltjában:

– Különös, az is különös ám, hogy ez a báróné ténsasszony még talán bizony örvend, hogy a hatalmas apja koldussá lett, mert meg se látszik rajta, hogy sajnálná a nagy bálházat, se a főpostát, de hát még a szép szent-jakabi földeket, a kiket most a régi ura bir mind –

– Hogy, micsoda régi ura?

– A báró.

Nos, és a báró?

A báró úr egy szép napon csak haza jött ám Nagy-Kakasdra, mikor már minden a maga rendjén ki volt fizetgetve.

Valami zsidó konzorcziumtól, melyben a Baranyai testvérek is ben voltak, de sőt Mészáros Simon bácsi is, és Hayermayer Harczos úr a vejével: átvevegette a régi László-féle nagyobb palotákat, a főpostát, a telegráf, törvényszéki és adóhivatali helyiségeket, és csak most közelebbről a szentjakabi földeket is.

Természetesen a takarékpénztári főigazgatói székben is ő ül ismét.

– Tüzoltó-diszfőparancsnok.

Egyházi és iskolai főgondnok.

A dalárdák – mert most három is van – főprotektora.

A város főtekintélye, ki választja a polgármestert, tanácsot, és nevezi ki az irnokokat.

Férfi, ki fogadja a minisztert ha jő; fogadja a történetirókat mikor jönnek; a Petőfi-társulatot és Kazinczyt valamelyik esztendőben, mert mi is várjuk; férfi, ki a német tábornokokkal és honvéd tisztekkel egyenletes barátságot tud fenntartani, férfi, kit titkon rágalmaznak, pocskolnak, s mint a rongyot, mosnak-szapulnak – de szemben égig magasztalnak – mert az újabb kulturalis világrend ezt így parancsolja; férfi, kit fején, testén fekélyek borítanak, ki valami makacs szívbaj miatt éjeken keresztül nem tud aludni, kinek mindennap lesik, várják halálát, de a kiből talán sohasem fog kiszakadni a lélek, mely az újabbkori praktikus lelkek mintája. Modern szellem! Az.

Mindenki tiszteli, senkitől sem fél.

Mint báró elvett egy nagy nemből való, kopott vén bárókisasszonyt.

Gyermekeik nincsenek, – de mint mondja a báró: mindent kulturális czélokra hagy, és azt többször mondja – a miért természetesen imádja minden helyi, vidéki, sőt még fölebb való társaság is.

Egyet azonban szigorúan megtiltott még a cselédjeinek is, hogy: a báróné ténsasszonyról udvarában senki ne merjen beszélni.

De azért annál többször bekiáltják: a báróné ténsasszony! Hej!

Szegény báróné ténsasszony! – mondják sokan, mikor báró Hunyadi négy lovas, csillogó hintaján kirobog a nagy emeletes Lászlópalotából, s mint egy római isten, a kivel senki sem bir, – végig suhan a Hunyadi-utczán, s kimegy üdülni – a szép szentjakabi pusztára!

– Ah a nyomorult – –

– A hitvány! hangzik úton-útfelen.

– Ah! hát hol az isten?!

– Ah – – eh! hajh! – –

A báróné ténsasszony.