ELSŐ RÉSZ. (continued 3)

– Nem, nem, – nevetett vidáman a leány – nem most, nem itt –

– Hanem? és ugyan miért nem itt? Hát nem érdemlek én meg annyit, hogy nálam próbálják meg a hangodat? Szeret valaki tégedet jobban, mint én –

– Nem úgy, Amely néni, de itt nincs zongora.

– Ha nincs, lesz. Az én angyalom, egyetlen leányom kedveért a legdrágábbat hozatom meg rögtön. Még ma beszélek Hausingerrel.

– Oh én szivesen megrendelem – bizzák azt rám Nagysádtok. A legkitünőbb gyárból rendeljük meg, egyenesen Bözendorfernél Bécsben – ajánlkozék Schwindler úr.

Oh! s mintha imádkozni akart volna – oly áhítatosan tette össze Némethné, született László Amely úrasszony hosszú, sovány, sárgás kezeit és nézett a diadal ravaszságával a derék főorvos úrra.

Meglehet, heves magasztalásokban tört volna ki a jeles doktor iránt, de Schwindler úr, szemének egyetlen vágásával tudtára adta: hallgassunk.

– Nálunk, Amely néni.

– Tehát nálatok. Nagyon jól van édesem. És mikor?

– Ha a doktor úr – kéré Vilma Schwindler urat az elkényeztetett leányok hirtelen akaratával.

– Ezer örömmel – csörrenté meg kardját a doktor úr boldogan.

Lászlóné elbámult, mikor leánya a főorvos úr karján belépett.

– Mama, a doktor úr a hangomat fogja megpróbálni. Énekelni tanulunk.

És Vilma hirtelen a zongorához szökött.

– Lásson az ember csodát – oh teremtő istenem – mondá magában az anya, felette mód megkönnyebbedett szívvel, és szabadulni kezdő fejjel.

Amely néni különhívta sógornéját egy ablakmélyedésbe.

Lászlóné, mint minden nagyon jó anya, elsőben leányát szereti, s csak azután leánya széptevőjét vagy mátkáját. Neki mindegy, akárki legyen a választott: csak leánya szeresse.

– És Vilma? – kérdé a lelkesedéssel magyarázó sógornétól az ablakszögletben.

– Igen.

– Mióta? hisz még ma is Sándort siratta – tévedsz talán?

– Látod – s mutatott a felette nyájasan beszélgető párra.

– Oh te Amely, oh te Amely! – –

– Lassan – folytatá susogva a felvilágosításokat.

László Károly úr mosolyban fürdő, vereses kövér arcza is előkerült a kanczelláriából.

Amely intett, hogy hallgasson, most távozzék, később mindent megmagyaráz.

László úr hajtogatta magát és fényesen meggyőződött, hogy az Amely esze egészen László-ész. Megbocsátott annak a makacs leánynak is, és alig várta, hogy a régi béke helyreálljon a familiában.

– Mégis jó, mikor egy apa keményen tartja magát. Mi lett volna abból a leányból, ha engedek; egy nyomorult falusi doktorné, ténsasszony, egy rongyos kosárkötő menye – így lesz belőle Méltóságos dr. Schwindlerné, főorvosné, egy porosz báróné, s lesznek az unokáim bárók, főhivatalnokok, ezredesek, generálisok – s én magam meg leszek kerületi első főnök.

Nevetett, mert a szerencse szereti, ha nevetnek és igazi vidám szívvel fogadják.

László úr úgy fogadta s odalent a csillagos urakat sorra kinálgatta a legfinomabb szivarral. Szivják, – hadd menjen a jó füst az ég felé mint a tömjén.

Kezdett a tavasz zsendülni. Felette szép idők jártak, a fű mindenfelé zöldült; az engedelmes időre rügyezni kezdtek a fák! s fenről a legjobb hirek szállingóztak, hogy a nyárra lejő felséges urunk a császár. Lejő Nagy-Kakasdra is – lesznek kitüntetések, szép előléptetések. Derék volna – tervezgeté örömmel a jövőt a gazdag aljárásfőnök úr, – ha akkor már leányom úgy jelenhetnék meg, mint báróné és én magam is biztosabb lennék az esetben, hogy egy – s más, egy kis rendjel, – no ha isten velünk lesz – de velünk is lesz. Oh, hogy igazgatja a véletlen az ember sorsát! – ment belebb és belebb a sürűségbe az aljárásfőnök úr – ha azzal a rongyos Mártonnal ez a főorvos egy kocsin nem utazik; ha a Schwindler szemessége, okossága ki nem ugratja a bokorból a nyulat; ha az isteni gondviselés nem adja annak a hitvány embernek a nyelvére a becsmérlő szavakat; ha elbizakodott kevélységében oda nem ajándékozza a leányom arczképét; – s ha – de minden nagyon jól indult, és jól is fog végződni. Mi van ma? – s mint mikor ökröket és lovakat és juhokat vásárolt és béreseket szegődtetett, elővette a kalendáriumot, vastag körmeivel megjelölte a napot, melyen ez újabb dolgok történtek, s kétszer-háromszor is elmondogatta magában: különös, épen gyümölcsoltó boldogasszony napja előestéje vagyon, a legjobb jel mindezekre való nézve. Holnap ünnep, kiviszem a doktort Szent-Jakabra, onnan átmegyünk a Hangosba, lelkerülünk a Füzesre, lássa, milyen földjeim, legelőim vannak, ha akar: itt mindent teremthet. Tegye ide át a birtokát. Tehenészet, juhászat, méhészet – a föld kerekségén nem lehet alkalmasabb, mint az én jószágaimon. Itt a Hajkó-rész, a Halász-rész, a Mészáros-rész, a Varga-tag, a Mocsy-berek – mindnyájától elszedegethetjük okosan. Pert akasztani könnyű. No, ha isten velünk lesz: meglátunk mindent. Még egyszer megnézte a kalendáriumot, mit mond ezekre a napokra.

«Déli szelek, meleg idő, derült szél, jó eső, ismét csöndes szelek» – –

– Derék – csapta be a kellemes utbaigazító könyvet. Az idő jó s jó időben még az ember esze is jobban fog.

Kikerült az utczára, hogy egy sétát tegyen s úgy hallgassa a zongorát és szép éneket. Minden embernek köszönt s még a Vak Laczi koldusra is mosolyogva tekintett.

– Megállj! – szólott oda a koldushoz – nesze.

S egy darab nagyobbfajta német új rézpénzt adott a hálálkodó koldusnak.

– Az isten ezerszeresen áldja meg a nagyságos urat, minden gyermekével, unokájával, betegség kerülje, szerencse keresse.

S az egy kevéssé látó vak ember sietve inalt odább az aljárásfőnök úr elől, nehogy valami vége legyen a dolognak.

Óh nem, László úr csupa sziv és jóság volt most.

Gyönyörűen hangzott le az emeletről az ének, úgy harsogott, de oly szépen harsogott, hogy ki kellett hullani egy-két könynek a boldog főnöki szemekből.

Addig sétált, míg a főorvos úr le nem jött.

S most, mintha csak úgy véletlenül találkoznának, megdöbbenve s egyszersmind vidám hahotával köszöntötték egymást.

– Ah nagyságos bátyám uram, – rázta meg Schwindler úr kicsiny csontos kezeivel a László úr húsos kövér kezeit. – Vilma kisasszonynak nagyszerü hangja van.

– No, csak nem talán? – ölelgeté a két ember egymást barátságosan.

– Világhirü hanggá tudnám fejleszteni. Igen, igen, kedves bátyám.

– No? – szerette volna odatenni László úr: hát hiszen én öcsém nem bánom.

– Női és férfi vegyes énekkart alakítottunk, urambátyám.

– Ah – és hol fognak énekelni – méltóságos úr – – öcsém?

Mikor ezt az utolsó szót kiteremtette az aljárásfőnök úr, egy egész hivatalos lépcsővel érezte magát föntebb. De érezhette is.

– Hangversenyeket rendezünk, s ha a császár ő felsége lejő…

– És csakugyan lejő? – ragadta meg László úr a méltóságos uramöcsém vékony karját.

– A legbiztosabb forrásból tudom. Vilma nagysám tündökölni fog. Isten áldja meg, édes bátyám, isten áldja! – tündökölni fog – tündökölni fog – –

A doktor mondta-e e szavakat még, vagy már László úr, vagy Lászlóné úrasszony, ki a kellemetes hirekre egyszerre felszabadult a roppant gondolkozástól, avagy talán Némethné, született László Amely mondta, kiáltotta: az bizonyos, hogy az a szó ettől fogva majd lassabban, majd erősebben, majd biztos hittel, majd csak édes reménységgel – de folyvást hangzott, zengett, játszott, énekelt a László-palotában.

Jakab urfi a kaliczkában ezt fütyölte, az adjunkt urak a kanczelláriában ezt irták, a szobaleány ezzel járta össze a boltokat s a nyalka boltos segédek ezzel fogadták vevőiket. A szép tavasz is erre a hírre érkezett meg Nagy-Kakasdra.

Meghallotta ezt a hirt az ifjú Márton Sándor úr is.

– Nos hát Márton Sándor? Hogy hallotta meg, kitől hallotta meg és mikor hallotta meg?

Némethné szül. László Amely úrasszony volt egyszer oly szives, hogy az utczán megszólította:

– No Sándor, maga felénk se jő.

A fényes selyemruhás asszonyság mily bátran és gunyosan tette ezt a kérdést! Metszett a hangjával, szúrt a fakó szemeivel és hogy megkapaszkodjék valamibe, – rángatta előre-hátra a magas virágos német kalapját és azokat az apró kulcsokat, melyeket mint gondos, kitünő gazdasszony mindig magánál tartott: csörgette a zsebében. Különben nevetett is és épen nem törődött azzal, hogy a sápadt, kissé meggörbült ifjú ember haragszik, vagy nem haragszik.

Mivel igen nyájas akart lenni, s lehető finom és jószívű – mielőtt felelt volna Sándor a kérdésre, felszólította az ifjut, hogy kisérje el egy darabig, úgyis épen Vilmáékhoz tart.

– Mit mond arra, hogy nem jő felénk, hen? Tudja én magára nem haragszom, én mindig jó voltam magához. Hen? Igen rossz fát tett a tűzre – hen?

A doktor úr nézett erre a czifra vén asszonyra, hogy hol vette ezt a furcsa beszédmódot?

(Ihol, édes Márton úr. A ki nagyúri asszony, annak első gondja, hogy a beszéde is más legyen, mint egy közönséges asszonyságé.)

– Én, tekintetes asszony, semmi rosszat se tudok, hogy tettem volna.

– Nem-é? De igen is sokat tett. Fivérem le akarta magát tartóztatni, tudja, el akarta csukatni több esztendőkre a rágalmazó szavaiért, hen, mi voltunk azok, én és Vilma, a kik sírva kértük: az istenért, ne tegye szerencsétlenné azt a fiatal embert. És tudja, ki tett magáért legtöbbet? a főorvos úr, a drága jó Schwindler Guszti. Nagyon nagy hálátlanságot követett el Sándor, azt már mondhatom. Hanem én megbocsátottam és Vilma is megbocsátott. Megtehetné, hogy bemenne fivéremhez a kanczelláriába, megkérné, szépen megkérné. Nem hiszem, hogy ő is meg ne bocsátana. Fivérem nagyon jó ember, azt maga, hen, ezerszer tapasztalhatta, – hen. Ah! Megálljunk, úgy fulladok. S tetőtől talpig jól megnézte a csinosan öltözött ifjú embert?

– Nem néz ki épen rosszul – nem. Mondják, betegeskedett maga?

– Inkább atyám volt beteg hosszasabban, nekem valami kis főszédülésem volt.

– Sokáig?

És gyönyörködött az el-elpiruló, majd elsápadó ifju emberen.

– Néhány napig.

– Hallom, igen sokszor jár Bellához. Mi? legyen bizalmas irántam. Tudja, én mindig pártolója voltam magának. Lássa, Bella egy igen jó, szorgalmas leány. Képzelje, hogy haragszik reánk! semmit sem akart elfogadni a varrásért tőlünk. Egy szegény leány nem jól teszi, ha kevély – az épen nem talál. A kinek a mindennapi kézi munkájából kell megélni, s abból két öreget is támogatni: az nagyon boldog lehet, ha jól fizetik, – és mi különösen jól fizettük. Hen, hát sokszor jár Belláékhoz? No az szép. Mondja Bellának: nincs miért haragudjon, épen nincs miért. Panaszolta Vilma, hogy az énekpróbákon sértőleg kerüli, és kérdésére még válaszolni sem akar. Nevetséges. Egy szegény leány – ah úgy fulladok! Ugy-e kipirultam? Úgy pirulok!

Igen, Némethné, született László Amely asszonyság tökéletes piros volt, a szája széle piros, és hosszu, csontos, sovány orczájának az a része, a hova a festéket szokták alkalmazni – akár csak két széles piros rózsa.

– Mondja csak, édes Sándor, nem tudnék magáért tenni valamit a főorvos úrnál? Mi sokszor emlegetjük magát, és a főorvos úr is tudna magának egy jó helyet kieszközölni a kerületében. Akarja! Hen? Igazán fáj a szivemnek, ha tudom, hallom, hogy valaki haragszik reám. Ah, hogy fulladok! álljunk meg. Vilma igen szép. Nem is kérdi? Mit csinál maga oly sűrűn Belláéknál? – folytatá fürkésző tekintettel. – Ne tagadja, önnek komoly szándéka van. Lám, a rosz ember, milyen hamar elfelejtette Vilmát. Óh, mi megbocsátunk. Én úgy örvendek, ha valakit boldognak látok, ez volt egész életem főczélja, hogy a kinek javára lehetek, javára legyek. Még ma beszélek újból a főorvos úrral, remélem, Vilmánál fogom találni, hogy szerezne magának valami jó állomást. Talán Karczagon, Madarason? Hova szeretne?

– Én itt akarok maradni – köszönöm. Itt ösmernek, és már eddig is többen is fordultak hozzám.

– Lássa, úgy örvendek, hogy találtam. De megálljon, elmondom Vilmának, hogy milyen hamar elfelejtette a régi flamméja. Isten áldja, Sándor. Vilma nagyon boldog – nagyszerü pályát csinál. Oh, ő ragyogni fog, ragyogni!

Vilma ott állott az ablakban és nézte Sándort a függöny mellől, és reszkető örömmel várta, és találgatta: bejön-e? Óh igen, be fog jönni, bejön.

Az ifju is észrevette. Lesütötte arczát.

Márton Sándor menj fel, állítsd meg a sorsot, hátha csak egy szavadba kerül? Szólj: én senkit sem rágalmaztam, én szeretlek, én imádlak.

Menj fel.

– Nem szabad, nem, nem, ha megőrülök is, – mormogá magában az ifju.

S a durva levélre és a magas látogatóra gondolt, ki bizonyosan most is ott ül, a hol ő ült valamikor – boldogan.

Márton Sándor úr egy mellékutczácskába fordult, azzal a büszke önérzettel, mely tündöklővé teszi a homlokot, és édes könyekkel borítja el a szemeket.

Vilma egészen kihajolt az ablakon – sokáig nézte a távozót és nevetett a jó Amely néni vidám csevegésein. Majd mikor meghallotta a főorvos úr sipító, magas kappan-hangját a szobában, élénken megfordult, odasietett a látogató elé és ideges kaczagással kiáltá:

– Ah be jó, hogy itt van!

X. (A férgek és a nép.)

A tavasznak, óh én a tavasznak tulajdonítom, és bizonyosan minden okos ember annak fogja tulajdonítani, hogy az emberek Nagy-Kakasd széles, kövér határán ismét hajlandóbbak lettek ugrálni, mint a juhok, borjuk és csikók, a melyek ha busulnak, keseregnek és haragusznak: ezt nem tudják kiállani sokáig. Hiszen uram teremtőm, hogy nőtt a fű, hogy lombosodtak a fák, hogy nyiltak a virágok, s milyen dús termést igértek a szőlők! Emberek jöttek haza messzünnen, beforrott sebekkel, némelyek sántán, vakon, de igen jó étvágygyal, s oda ültek ahhoz az asztalhoz, a hol kenyeret találtak, és vigyorogtak, és mentül éhesebbek voltak, annál hatalmasabban kimutatták örömüket.

Schwindler úr – akárhonnan, de sok jó pénzt hozhatott magával, – mert kifogyhatatlan volt az asztalterítésben. Drága borokat hozatott a Hegyaljáról, és mert a magyar ember a bort örökké szerette és fogja is szeretni: napról-napra inkább ragaszkodott az új főorvos úrhoz.

Schwindler itt, Schwindler ott – mindenütt a derék Schwindler.

Soha annyi Gusztávot egy esztendő alatt nem kereszteltek, mint 1852-ben.

A Lajosok, Józsefek, Istvánok mind kezdtek kimenni a divatból.

Schwindler úr egyleteket alakított felsőbb miniszteri engedélylyel, pomologiai egyleteket, ének- és zenekarokat, méhész- és borász-társaságokat. Szedte az embereket innen is, onnan is, mindennap egy csomó éles, búsmagyar fogat vitt haza a belső zsebeiben; azokat kifúrta, czérnára fűzte, megszámozta, megdátumozta és ellátta a birtokosaik neveivel. Igen is.

Voltak professzori fogak, az öreg igazgató foga, a historiæ professzor foga, a számtanárnak, az ifjú Kakuk Péternek foga, volt a gymnaziumban egy költő, a ki nemcsak a két szép metszőfogát adta, de igen szép verseket is irt az új korszak embereiről és embereire.

Világosodni, derülni kezdett az ég.

Természetesen csak Nagy-Kakasdon, és azon a területen, a hol dr. Schwindler úr uralkodott. Míg máshol egyre bolondoskodtak az emberek, és makacsul kötötték magukat egy-egy eszméhez, névhez, és kedvtelve csörgették lánczaikat, gúnyt űztek a szép német szóból, a csillagos urakból, és készek voltak kemény megpróbáltatásokat elhordozni bolond biztukban és káros ábrándjaikban: addig itt a mi városunkban szépecskén jövögetett az esze sokaknak.

A legelőkelőbb urak, családok vetekedve ajánlották fel növekvő szép fiaikat az idegen urak mellé gyakornokoknak, irnokoknak. Menjenek; akkor menjen a leány: ha kérik. Szokjék a fiú. Hám ide, hám oda, minden hám egyforma. A kenyér akárhol sült: csak egyszer jó, egészséges legyen. Ehol az öreg pap – mit ért vele, hogy megkinoztatta magát a kis magyarságáért: a fia Dániel, a nyalka, szép Dániel a városházánál belső ember. Maholnap átteszik a törvényszékhez és csillagot kap. Ősz Ádám milyen nagyszájú magyar volt, még a hátán is kokárdákat viselt s a kalapján akkora nemzetiszín tollat, hogy majd a földig ért: most mint főbiztos kiadta a legszigorúbb rendeletben, hogy a ki egyetlen szót mer magyarul mondani az ő hivatalában: kilöketi, nem, lehuzatja, bélyeget süttet reá. Tanulja meg, hogy első a rend; a mi volt: az elmult, és nagyon jó, hogy elmult. Óh de szép volt ez az Ősz Ádám csinos mitrovszki süvegével, bőrös oldalkardjával, haragos fekete képével, és tört, döczögő német szavaival. Egy kis lovagkorbácskával járt – s hire volt, hogy minden gyerekre ráhúz, a ki magyarul beszél.

Most? Hanem az még későbben következik.

Dr. Schwindler kerületi főorvos úr a postaépület mellett lakik, ugyancsak László Károly-féle házban. Ő birja az egész szép, zöldre festett, vas rostélyos, magas épületet.

Bárónak nevezik a doktort – úgy szóbeszédben – és nem is lehetetlen, hogy az. Nagy-Kakasdon erről mindenki meg van győződve, kivéve Krumpelholz urékat. Egész bárós háztartása van. Fényes termei, drága butorai, fegyverei, török kardjai, kitömött ritka állatai, ládácskákban finom szivarai, jóféle szeszes italai és egy czifra faragású könyvszekrényben franczia, angol és német könyvei.

Egy tágas, világos szobában egész vívó készlete: kardhoz, tőrhöz – pisztolyhoz. Titkos oldalajtócskái, melyek alig látható gombocskákra járnak.

A méltóságos úr most épen dolgozó szobájában ül – és Veszeli Jóska van nála kihallgatáson. A sárga tarka kutya ott fekszik a széles török diványon.

– Szabad! – kiáltja a főorvos úr a harmadik, negyedik kopogtatásra.

Veszeli Jóska fekete arczával eltünt egy kis oldalajtócskán, és lelépett a tarka kutya éles fogaival, okos szemeivel, oda állva a vigyorgó mosolylyal betoppanó, vastag kurta lábú, kissé potrohos, széles mellű és hatalmas vállú, nyirott fejű, szép fehér nyakú fiatal ember elé, kinek alacsony szabású homloka, tömpe orra, fénylő kék szemei, piros férfias ajka és tiszta egészséges fogai sem a vizsgáló kutyára, sem a főorvos úrra nem tettek rossz hatást.

A kutya megismerte az egy csillagot a fiatal úr nyakán és barátságosan üdvözölte füle, farka nyájas mozgatásával, dr Schwindler úr pedig látta, hogy ez az egycsillagos adjunkt a Baranyai Albert úr öcscse – Mihály.

– Isten hozta, – kelt fel a főorvos úr, és rázta meg szivélyesen az elébe nyujtott vaskos kis kövér kezet.

Baranyai Mihály egycsillagos úr mind két kezével megfogta a doktor úr kezét és folyvást vigyorogva, és hol a bal, hol a jobb lábát tánczlépésekre egyengetve – dadogá:

– Méltóságos uram, én egy nagy grácziáért jövök.

– Csak barátságos kérésért, mondja édes barátom.

– Grácziáért. Holnap délután öt és hat óra közt egy kedves kis angyalom fiacskámnak tartjuk a keresztelőjét, és igen nagy szerencse lenne ránk nézve, ha Méltóságod a keresztapaságot elfogadná és megengedné, hogy gyermekemet a szép Gusztáv névre – –

– Nagyon szívesen, örömmel. Ez már a tizedik keresztapaságom.

– Ne mondja Méltóságod, – hüledezik az ifjú ember, – és ki volt az a sok tolakodó?

A doktor úr nevetett és föltette aranyos szemcsiptetőjét.

– Valami koldus polgárok szemtelenkedhettek! Tőlük kitelik!

– Nem. Oda csak vasárnapra vagyok hivatalos egy lakodalomba. Az öreg csizmadia czéhmester fia házasodik, a Harnócz uram fia.

– Valami koldus kicsapott hivatalnokok? – folytatá találgatásait Mihály úr.

– Nem. A legjobb nevű birtokosok.

– Azok mind megcsalták Méltóságodat. Azok a legrosszabb érzelmű Kossuth-kutyák. Csak ismerni kell őket. Egy falat hivatalért eladnák az édes apjuk lelkét. Azok mind a Kossuth emberei voltak, s most mind hozzánk dörzsölődznek. Csak ismerni kell a nagy-kakasdi komposzeszoratust. Gazok, árulók, egytől-egyig. Ma ide csatlakoznak, holnap oda, a hol fehérebb a kenyér, és nagyobb a bankó. Ah, oh!

A főorvos úr jó kedvvel nyujtott át az adjunkt úrnak egy finom barna szivart.

– Jaj, méltóságos uram, – szólt, kényelmesen elhelyezkedvén egy nagy támlásszéken, – könyvbe lehetne azt tenni, hogy milyen hitehagyott, karaktertelen emberek laknak itt. Ezek megcsalták Kossuthot, most el akarják árulni a Fölséget. Ezekben nincs egy mákszemnyi erkölcs. Borzasztó! és már kilenczen hívták volna keresztapának! Oh a gonosz farizeusok. Számba se vegye őket a jó Méltóságos úr. Vegyük úgy, mintha az én Gusztikámon kezdenők. Milyen fiú! mint egy gyönyörű kövér malacz. Abból lesz még az ember, hű császári ember. Az igaz, nem adnám, ha megtudhatnám, kik azok a birtokosok – nem egy fejős tehénért – hogy kik szemtelenkedtek a drága Méltóságos úrnál. Megtudom a papomtól, s aztán lefestem őket a gyalázatos voltukban és mineműségökben. Hivatal kell ott mindenütt. Nevetem Méltóságos uram, ha megengedi, nevetem ezt a kevély kunt. Eleinte hogy föltartották az orrukat. Mi? mondogaták – akasztófán száradjak inkább, semhogy szolgáljak – már csak úgy mondom követem alásan, a hogy a szemtelenek mondták: a hitvány németjével, csehjével, morvájával egy kalap alatt. Elbujdostak a nádak közé, szőlőkbe, tanyákra, erdőkbe, siratták a Kossuth apjukat – maradjon ő kelme, a hol van – átkoztak bennünket, kik a császár ő felsége parancsára rúd mellé állottunk, mi mindennek el nem bérmáltak a hűségünkért – s ehol, a jó mézre, hogy előkerültek a legyek. Ilyen a magyar erre mi felénk! karaktertelen!

– Nem barátom uram, csak belátták, hol az igazság, jog.

– Az, mert ők tudják, hogy mi a jog! Irigylik tőlünk a szerencsénket. Hogy mi mindjárt megtértünk, s tért foglaltunk, s hogy lássák, hogy abból a mit vártak, hittek, semmi sem lett, s hogy most már látják: hol a tisztesség, hát rontanának be, mint az éhes csürhe a a kerítésen. De hiszen csak jöjjenek. Állunk elébük. Meglátja méltóságod nálam, hogy kik a császár igazi hű emberei, s kik a becsületes emberek. Mi csak alantas hivatalnokok vagyunk, de van bennünk lélek. A Baranyai-nemzetség első volt azok közt, a kiknek leesett a hályog a szemükről. Igaz, a Jóska bátyánk most is Josefstadtban van még, de ő szegény nagyon is bele ment. Különben mindig azt hallottam, nincs olyan szép nyáj, a hol egy beteg birka ne volna. De Albert, de Ábris, de én – uram, állunk mint a kőfal. Úgy. Nekünk van karakterünk. Engedjen meg a világ.

S a kis kurta köpczös kún ember domború mellén csak úgy feszült a csillagos egyenruha. Nem lehet csodálni, érezte becsét. És ezt Nagy-Kakasdon akkor sok ember kezdte már érezni. A Varga bácsi, a Huszár János bácsi, Németh bácsi, a Hollós bácsi, a Tóth Pál bácsi, a hatalmas Szücs Sándor, a kiről azt beszélték, hogy minden ezüstjét oda adta volna Kossuthnak s a kormánybiztosi kineveztetést azért kapta volna – most minden nap traktálja az új urakat, hogy valami nagy erdőrészt a Farkas-oldalból megszerezhessen.

Dr. Schwindler úr megigérte, hogy elmegy s büszkeségének tartja, hogy a kedves magyar népért tehet valamit, a dicső magyar népért.

Az ifjú ember nem volt még annyira elromolva, hogy e szónál: magyar, föl ne emelte volna nyirott, kövér fejét. Egy kissé nézett a doktorra, hogy vajjon szóljon-e arról, hogy mit csináltak a német urakkal Vácznál, Isaszegnél, Nagy-Sarlónál, Ácsnál, Buda alatt, a hol ő mint piros sapkás a bátyjaival aprította az atyafiakat? nem, mégis nem szólt: pedig hogy dobogott a szíve; hogy mozgott a két széles válla; hogy villogott a két szép kék szeme; hogy nyomkodta sarkaival a padlót, s egy trombitaszóra, egy zászlólebbenésre, hogy törtetett volna ki a régi hősök közé! – –

Nem lehetett, más idők jártak, s más sokadalmon ütötte most fel sátrát. Az ifjuból, a hősből ember lett: hús, vér, csont, torok és gyomor. A kard és tarsoly helyett tarisznya lógott oldalán, szennyes tarisznya.

Mivel azonban szép, magasztos dolgokra gondolt: délczegen, büszkén tartotta magát s oly megvetéssel nézett arra a sovány, keszeg, arasztos mellű német doktorra, mintha megrugni is átallaná a sarkantyus huszár-csizmáival. Hej, hogy ennék meg a rozsda németje! – motyogá magában. S mint egy nyalka huszárhadnagy, csattogva, dobogva ment ki a német tábornokokkal felékesített teremből. Egy betűvel sem emlékezett arra, hogy milyen hitvány köpnivaló gazemberek vannak itt-ott. A hivatalban elragadtatással beszélte, hogy megnyerte a méltóságos urat s no ugyan bedolgozott egy csomó atyafinak. Lesz elfogatás, konfiskálás illendően.

Egy perczre haza sietett nejéhez, hogy az örömhirt megvigye.

Szép, csinos, gesztenyebarna hajú kis menyecske fogadta az áldozatra szánt pulykák, réczék és csirkék között.

– Izám, lelkem, eszem a csillagodat, itt lesz a méltóságos úr. Hajh, milyen ember! Csókolni való. Albertnét a gülü szemeivel, ferde szájával, le kell verni, a porig. Lássa a doktor, hogy mi az igazi magyar barátság. Marczi czimbalmos itt lesz, a háta mögött fogja húzni a Károly bandája, nem holmi ringyes-rongyos német virtuóz muzsikus. Az egy becsületes nótát se tudott. Majd megmutatja Marczi, mi az igazi magyar nóta. Kiket hivjunk lelkem, Izám, mondjad? Meg kell szégyenítenünk azt a dölyfös Albertet. Ha nála volt nyolcz tál étel, nálunk legyen tíz, de tizenkettő. Micsoda alávaló patika borai voltak, majd hozok én Frencsiktől budai vöröset, visontait, egrit, magyarátit. Igyék a németje jó bort. Lásson egészen jó kompániát.

– De azt a sok szemetet ide nem hozod Miska.

– Nem, nem angyalom, hiszen utálom őket a lelkemből, de a főnököt mégis el kell hivnom. A nélkül nem megy. A főnek ott kell lenni. S nagyon jól eszik-iszik.

– Nem hivod, – állt sarkaira a szép kis menyecske.

– Mért?

– Mert szemtelen. A korcsmában se mondanak talán olyan szavakat, a milyeneket ő Albertnének mondott.

– Ej annak örvendek. Hát a czifra Albertnéval elbánt? Pompás. Megkapta az emberét. Csak egy új házat vehessen Albert; eladja még a feleségét. Nála minden receptre megy. No itt máskép lesz; és László Károly bácsi is itt lesz. A fődoktor igen oda kapott. Lelkem, egy kicsit tutulnunk kell a farkasokkal. Itt lesz a császár ő felsége, ki kell magamat tüntetnem.

Régen egy jó testvér sokért nem adta azt, ha a nálánál gazdagabb, szerencsésebb öcsön vagy bátyán, mint a sima jegen, alkalmas kis léket ütöttek. Helyes – taglalgatá örvendező szívvel Mihály is az Albert házánál történt botrányt. Nesze neked kevély dáma. Ezt elmondom mindenütt. Tudja meg a város, kicsoda Baranyai Albertné és kicsoda Baranyai Miskáné, az én lelkem Izám? Én nagyságos úr vagyok, ő csak egy patikus.

Minden megtörtént arra nézve, hogy alkalmas jó társaság kerüljön egybe a keresztelőn. Ki fog tünni Miska ügyessége nemsokára.

Harnócz uramnál is készültek, de hivatalosan megszabott csöndességgel a lakodalomra. Régen máskép ment – most csak úgy, a hogy a jó isten megengedte, meg a Policzáj úr. Csöndesen vigadni, nem kurjongatni, egy kicsit tánczolni – ha volt esze a lakodalmazónak: valami hivatalnok urat is meghívni a lakodalomra – s azután hazavinni a menyasszonyt idejében.

Mint sok dolgon: ezen is változtatott valami keveset a méltóságos fődoktor úr jósága. Enyhültek a kapcsok, oldódtak a szoros kötelek.

Két szép ifjú csizmadialegény, ősi magyar ruhában, pörge kalappal, zsinóros dolmányban, hegyes orrú, fényes kordován csizmában, a külső zsebbe dugott fáin piros tarka kendővel, hosszú csinos pálczikával, melynek a fogójára szintén volt alkalmazva egy kis diszes kendőcske, a gomblyukba illesztett kis rozmarinos bokrétával – szerényen, mint azt az ünnepély kivánta: indult meg hivogatási szép kötelességének teljesítésére – a mesterember-soron, a vargák és csizmadiák utczáján.

Mivel a menyasszony földmíves ember leánya volt, a gazdag Vitéz Pál Mariskája, hát a menyasszony részéről is ki volt állítva két nyalka kún legényke, a Vidám Péter Istvánkája, s a Daczó Gergely Józsefje.

Karcsuk, magasak voltak mint a jegenye, egyik fekete, napsütötte pirosas arczczal, mohódzó kis bajuszocskával, sötét sürű szemöldökkel, fekete, vállig érő fényes tömött hajjal; a másik, a Daczó uram fia, mint a Daczók: urasabb formával. Daczó József szőke legény volt, göndör, sárgás haja, barnás szemöldöke, piros fehéres úrarcza, kicsiny keze, kicsiny lába, a bajuszának, szakállának még csak a helye, de tekintetében, bátor nézésében ott volt már a férfi.

Ezek járták a szántóvetők házait, a Balog-sort, s a Nádas-utczát.

Máskor rikkantgattak egyet-egyet az ilyen legénykék; most csak a pántlikás botot emelgették s a «szerencsés jó napot»-tal mondták el a többit. Többet a rend még nem engedhetett meg. Ez is ritka dolog volt már. De zöldültek a fák, énekeltek a madarak, és sütött a szép nap kedve szerint.

Künn az utczákon olasz katonák tisztogatták fegyvereiket, s daloltak át egymáshoz – s nevettek a szép kún leányokra, kaczkiás kún menyecskékre. A sipos zsidó fútta tilinkóját, árulta drága portékáit; a patika előtt urak ültek, mint máskor; a kávéházban billiárdoztak, mint máskor. Úgy tetszett, hogy a jó isten elsimított mindent, s meghoz mindent.

Meghozta a szép szerdai napot is, a Baranyai Mihály úr szép kövér fiacskájának a keresztelési napját. Mihály urék is ott laknak, a hol Albert urék és Ábris urék: a csillag-utczában, a mi azonban épen nem akadályozza a testvéreket, hogy néha félesztendeig is haragot ne tartsanak és ki ne kerüljék egymást. És mikor haragusznak? Mikor jő a tavasz, az ősz és a tél: mikor az asszonyok új ruhákat szoktak venni. Most a tavasz van itt: tehát az asszonyok ismét erősen, a betegségig haragusznak egymásra. Albertné ki nem állhatja Izát, mert az kövér, fehér bőrű és kék szemű; gyülöli az Ábris feleségét, mert az magas, karcsú, és a rongy is jobban áll rajta, mint más asszonyon a selyem és bársony; Iza meghal, ha látja, hogy Albert mindennap viteti haza a sok halat, nyulat, finom marhapecsenyét, és hordja rakásra a tenger vendéget; Ábrisné elszörnyüködik, mikor hallja, hogy Albertnek három ezer forint jövedelme is van, és az ő élhetetlen, kétcsillagos Ábrisának alig ezer a mellékesekkel együtt. Ábrisnak fáj, hogy egy patikus az egész uri közönséget meg tudta nyergelni; Mihály meg uton-utfélen panaszszal fog meg mindenkit, hogy nem hallatlan igazságtalanság-e az, hogy Ábrisnak, a buta Ábrisnak már két csillagja van, s neki csak egy. Hol az isten? de hol az égi szentek?

Azonban talán most mégis változni fognak a dolgok.

Albert nem keresztelhet, sem Ábris: míg ő ma is fog keresztelni. Azoknál már három éve, hogy nincs apróság: nála minden esztendőben, s így válogathat a magas keresztszülékben tetszése szerint.

Az isteni gondviselés így pótolja ki nagy bölcsen a hiányokat.

És az ügyes Baranyai Mihály milyen szemen-szedett társaságot tudott összeválogatni. Albert csak a gazdagokat s a főhivatalnokokat hívta össze: itt látszik, hogy a meleg szív munkálkodott az egybeállításban.

Elsőben is két igen tisztes személyiséget kell bemutatnom: a papot és a hires czimbalmos czigányt, Veréb Marczit. A pap egy kurta veres-szőke ember, hosszú ritkás harcsabajuszszal, tudósosan fésült barnaveres hajjal. Mint protestáns pap körszakált visel kisimítva, kifényesítve az öreg borotvált képű szentatyák valóságos trucczára. Ez a truccz sok fiatal embernek megszerezte már a népszerűséget, és minden lélek azzal szerzi magának a hirt, a mivel isten tudnia adta. A káplán úrnak a szakállból és bajuszból jutott. Azért szüntelen e két kedves jószágával foglalkozik, pödri, göndöríti, sodorgatja, nézi a tükörben, az üveges képek homályos lapján, az asszonyságok tekintetében, és a szakálltalan német-magyar hivatalnokok komorságában. Azzal, hogy mit mond: Szoboszlai uramból rég készen van.

Veréb Marczi ott ül a kályha mellett, ünnepélyes arczczal, hogy addig is, míg továbbat a banda megérkeznék: ütögessen egyet-egyet a vékony dróthúrokra, nehogy azok elalugyanak és tökéletlenkedjenek. Ilyenkor minden ember hirtelen oda néz.

A czigány körül álldogál egy Miklós-huszárhadnagy tánczra termett szép idomú lábakkal, domború hatalmas mellel, vastag, keményen álló nyakkal és ifjú, gyermekes, alig pelyhedző bajuszkával, de annál sűrűbb, fekete szemöldökkel, tömött, sötét hajjal és magas, derült, szép homlokkal. Szemei aprók, mint a kunoké, de tündöklőbbek a gyémántnál, orra vastagos, kissé felütött, de melyhez épen jól áll a piros telt mosolygó ajak. Nem római, nem görög, nem spanyol szépség ez, de a legszebb olasz, görög vagy spanyol asszony is szivesen megnézhetné. Nem magas, mint a német, nem kövér, mint a cseh, nem húsos, mint az olasz, nem peczkes, mint a lengyel vagy hajlongáló, mint a franczia: nyugodtan, egyenesen áll karcsú derekával, széles vállaival s oly könnyedén, mint a repülni készülő madár.

Baranyai Mihály úr megveregeti a csinos huszárhadnagy vállait s oda súgja neki:

– Aztán csak bátran, magyarosan Pista öcsém azt a bokázót, lássa ez a morva-cseh német főnök, hogy jár a kún legény sarkantyúja. Én is ott leszek, a Dezsőkém is ott lesz.

Az ablak felé egy középtermetű, erősen nagy piros szájú, kopaszodó fejű, fekete ruhás ember sétál a másik szobában felterített, hosszú, nagy alakú asztalt vizsgálva, és neszelgetve a legalkalmatosabb helyet, a honnan a hang és a szép beszéd tisztán verődjék mindenfelé.

– Bokodi bátyám lelkem, – öleli át a komoly férfiut Miska úr, – csak sok szép pohárköszöntőt mondjon. Elsőt a keresztapára, mindjárt másodikat a főnökre, nyomban reá egyet. –

– Majd öcsém – int kezével a pohárköszöntős komoly férfi.

– Úgy úgy lelkem bátyám. Fujni fog a papom is vagy tizet. Minden embernek ki van adva a jelszó. Csak szépen mulassunk, szedjük le ezeket a jöttment németeket a lábaikról.

Oda kanyarodott egy szemüveges, piros képű, nagy veres orrú, vékony ifjú emberhez, a nagykakasdi rendőrfőnökhöz.

– Bruderkám, Lenczi, dalolj, fúdd azt a «Hóka lovam»-at, «Hess légy, ne szállj rám,» tudod? «Virágos kenderben», «Egy szem buza, két szem rozs» – Lenczikém hasítsd. Fogjuk meg a méltóságos keresztkomámat. A hol ni, most jő.

És szökött ki hajadon főn, és szökött ki vele a fele társaság szolgálatkészen.

Dr. Schwindler úr Krumpelholz főnök úrral jött egy széles, üveges batárban.

Csakhogy épen a tenyereiken nem vitték be őket a derék kún hazafiak.

Bent élénk zsibongás keletkezett, az asszonyok, kisasszonyok, urak, urfiak sorakoztak a keresztszülők körül. A bába, egy vastag kövér, fekete kún asszony gazdagon ki volt veres pántlikázva, és úgy tartotta óriási vastag karjain a fehér csipkés takaróval leborított kisdedet, mint egy tálczára tett kis fonatos kalácsot, melynek pirosas héjacskája ki-ki látszik az asztalkendő alól.

– Ah be szép fiú, ah be gyönyörű fiú, – suttogák, pedig még senki se látta.

Majd azonban csakugyan fölemelték a csipketakarót és megmutatták a kis német-magyarkát a fődoktor úrnak, ki csókokat szórt a kisded felé, a keresztanyának, egy kis szemérmes, keszeg-szőke rokon leánykának, ki úgy elpirult, hogy nem tudott hova lenni zavarában, a mért minden ember egyszerre ő rá nézett, majd oda tartották a főnök úr elé, hogy ha akar valamit szólni a kisdednek, hát ehol. Egy kicsit még mint a drága ajándékot meghordozták erre is, arra is – s fényes segédlettel, úgy mint a vén Kaczor egyházfi uram közremunkálásával a káplán úr hivatalos tisztéhez látott. Szólt pedig akkora hangon, mintha a debreczeni nagy templomban lett volna – igazi protestans kálvinista modorban, orrból, tüdőből, szájpadlásból, az ott fönn gyönyörködő nagy Isten teljes dicsőségére.

Dr. Schwindler úr osztotta a férfiak helyeslő fejbólintgatásait, és részvéttel fordult a diszesen felöltözködött csinos szőke édesanyához, ki e roppant hangra sirva fakadt.

E kedves eredményre a káplán úr még fönebb emelte hangját s merőn odafordult a keresztapához:

«Mikor a világ ezen új polgárát, ezen ártatlan csecsemőt a keresztség sakramentumával Jézus anyaszentegyházának tagjai közé beavatandók vagyunk: úgy képzellek titeket édes keresztszülők, mint élőköveket, igenis élőköveket, melyekből a szentlélek temploma vagyon felépülve – –»

A férfiak egymásra néztek, áhitatosan csodálkoztak, és mindnyájan érezték, hogy ők ma élőkövek. A kályha mellett a czimbalmos szegény czigány is fölemelkedett, hogy ha lehetséges ez egy egyszerű czigányra nézve, hát ő is lenne élőkő. A káplán talán észrevette a törekvést, mert intett a fénylő veres homlokával, hogy: ez lehető reád nézve is Veréb Márton úr. És folytatá beszédét:

«Mint ilyenekhez, hozzátok drága keresztszülők urunk édes idvezítőnk ezen magasztos szavait intézem: Valaki egy ilyen gyermeknek gondját az én nevemben felveszi, az az én gondomat veszi fel…»

Baranyai Mihály úr meghatottan tekintett a főorvos úrra, és esedező tekintettel kérte, hogy e szavakat vésné a szíve mélyére, mert az egész szép keresztapaság ezen a gyermekfelvételen fordul meg.

E jézusi szavak hatása alatt kerekedett aztán a szép családi kör a nagy T–hez. Az asztalfőnél dr. Schwindler úrnak kellett ülni – tekintet nélkül a fölebbvaló főnökre, szemben vele a nagy T végső pontját Baranyai Mihály úr foglalta el, folyvást kedveskedő, hódoló, esedező, barátságoskodó tekintetekkel üldözve a méltóságos főorvos urat, ki egyetlen falatot le nem nyelhetett a nélkül, hogy Baranyai Mihály úr alázatosan ne esedezett volna a kis új Gusztika, a maga érdekében.

Egy perczre az első fogás étel után kiszökött a konyhába Baranyai úr. S mint egy véletlenül kiintette kedves nejét is.

– Lelkem Izám, mondd csak, mi van?

– Bélpecsenye szalonnával.

– Egy.

– Nyúl.

– Az kettő.

– Malacz.

– Az három, jó malacz, szép malacz a szájában almával.

– Czitrommal.

– Czitrommal. Tovább.

– Turós lepény.

– Négy. Turós lepény vajjal, turóval kaporral, bőven.

– Kappan –

– Az öt. A mellét a doktor komámnak, a farát a főnöknek.

– Rántott csirke friss salátával.

– Melegen. Úgy. Az hat. Csak tömjük a doktort. Lásson igazi magyar konyhát és barátságot. Tovább lelkem Izám. Már levertük a gülű szemű Albertnét. Hej, hej levertük! a fekete földig nyomtuk.

– Rizskásás béles apró szőlővel.

– Ez hét. Menjünk, haladjunk. Rizskásás béles apró szőlővel.

– Vad disznó szelet.

– Vad disznó szelet. Abból hagyjatok. Nyolcz. A hátából hagyjatok.

– Finom vajas tészta.

– Finom vajas tészta, igen finom. Ez kilencz.

– Nohát a sonkát is feltehetjük.

– Felteszszük. Ez tíz. Álljon elé a sonka is Bárány meg hal – az az! az kellett volna!

– Torta, pörkölt torta!

– Ez tizenegy.

– Gyümölcs, szőlő, fekete kávé – több nincs.

– Több nincs. Tizenkettő, mint az apostolok. Helyes. Meg kell jönni a három csillagnak.

S a szerető hitvestársak összecsókolkozván, teljes reménységgel foglalták el posztjaikat.

Nagyszerűen harsogtak a toasztok, égig emeltettek a németek, a doktorra ötször-hatszor rádupláztak, hogy az a tömjénfüsttől csupa fekete lett. A főnök kijelentette, hogy csak egy nemzet van a világon s ez a magyar – a német fukar, szívtelen. Enni, inni csak a magyarnál lehet.

Nagyszerüen harsogtak a toasztok.

Erre a czimbalmos is munkához látott, majd a mellé sorakozó banda is. Az emberek ölelgették egymást, Lenczi dalolt, a huszár tánczolt, a doktor is tánczolt, a főnök sikoltozott és csapkodta az asztalt, szidta a németet és dicsérte a magyart. László Károly hült, fázott, rémült. A doktor intett titkon a szemével László úr felé, hogy jól megy, Baranyai is kiállt a középre, átölelte a doktor komát, le-lehuzta a fejét és meg-megcsókolta. Hajnal tájon már ott jártak, hogy ezt futták:

– Bokodi bácsi, maga meg ha nem énekel, – kiáltott Baranyai Mihály úr teljes jó kedvvel egy szomszéd boros asztalhoz, – hát mondjon egy szép pohárköszöntőt a lelkem László bátyámra, erre a tiszta gyémánt lelkű hazafira. Hej ha én tudnék beszélni, mennyi szépet mondanék, de nekem csak szivem van. Hanem az van, úgy-e kedves László Károly bátyám? Így be boldog vagyok. Izám?!

László úr komoly igenléssel intett és csöndesen mosolygott.

– Jól van öcsém.

– Albert gazdagabb, de dölyfös, aztán meg czigány. Szivem csak nekem van. S oda ütött széles mellére. Ábris gyáva, fösvény. Neki nincs szive. Szivem csak nekem van. Igaz-e lelkem bátyám? Izám hej, hol vagy?

S mindnyájan, a kik közelében voltak, egyhangulag kijelentették, hogy a Baranyai nemzetségben csak egy szív van s az a Miskáé.

Erre a bandának közelébb kellett jönni s ujult erővel fogni régi szép busuló magyar nótákhoz.

Miska úr a középre ugrott, oda vette kis Dezsőkéjét, hol fölkapta, hol letette, nagyokat csókolt tömzsi kis piros orczáján – s járta a «Hóka lovamat.»

– Hej kis kölyke, – szorongatta a csinos gyermeket, kit már apai szeretetével harmadszor vonszolt ki ágyacskájából, – milyen huszárt formálnék belőled, ha még egyszer megfunák, hogy «Talpra magyar!»

– Hadd el öcsém – morgott Bokodi bácsi, ne tedd azt a gyereket is féreggé, vagyunk úgyis elegen! Aztán ne idd le az eszedet, maradjon holnapra is. Nem minden csorba kést lehet ám kiköszörülni. Vigyázz!

– Mi a baja bátyámnak? – ugrottak fel többen. – Ki itt a féreg? – kiabálták.

Bokodi bácsi lehajtotta fejét – és zokogott. – Mi, meg ti, a zsoldosok! – mormogá.

A német urak megszagoltak valamit, a mi az orruknak nem tetszett és nagy hálálkodásokkal, kézszorításokkal a dolgot hazamenőre fogták.

A czigányok indulót huztak: a Kossuth indulót s az egész keresztelő vendégkoszorú e mellett a rettentő nóta mellett kisérte ki az utczára a régóta ott várakozó hintóhoz a méltóságos urakat.

Kün a temérdek nép, mely a muzsika szóra a kerítésekre könyökölve saját portáján élvezte a Baranyai Miska úr vidám keresztelőjét, megfeledkezett a csendről és rendről és a szilaj indulóra – nem félve, sem istentől, sem embertől – mint ezelőtt három esztendővel: rettenetesen kiabált, üvöltött, kurjongatott.

A hintó sebesen elrobogott. A német urak behuzták magokat, László úr reszketett, a főnök dühöngött, Schwindler úr szemrehányásokat tett Krumpelholz úrnak, hogy ezeket a hitvány férgeket igen felbátorította; – a nép pedig, mert azt hitte, hogy istennek hála a gólyával, fecskével a régi világ is visszajött – hiszen ehol az urak is a Kossuth nótáját dalolják, muzsikálják – tombolt örömében. S egyik utcza a másiknak adta át a szót:

XI. (Jön a császár.)

Senki sem gondolta volna, még a jó méltóságos Schwindler kerületi főorvos úr sem, hogy a Baranyai Miska egycsillagos úr kisded fiacskájának, az aranyos gyémántos Gusztikának felségesen sikerült keresztelője oly minden tekintetben váratlan forduló pontot képezzen Nagy-Kakasd történetében. Az átkozott Kossuth nóta, mint valamely olthatatlan tűz végig robogott a nádas házak között, a csöndes kun várost, a hol már kezdett minden embernek a vére szabály szerint forogni: fenekestül felforgatta. Betört a cserép-zsindelyes házakba, a kemény vasajtókkal ellátott adóhivatalokba s ott két-három fiatal magyar-német hivatalnok a morva előljárónak felmondta az engedelmességet, lement a szomszéd korcsmába s onnét a Borosné kávéházába, onnan Vaczak Fülöphöz, ki a temető felé, s előbb suttogva, majd bátrabban is kiabálta, hogy jön, jön…

– Ki jön? – kérdezték lelkendező örömmel, mert látták, hogy valami várt kedves vendégről lehet szó.

Felelt a hegedű, mely csak úgy ordította, sikoltozta a szebbnél-szebb forradalmi nótákat. A czigányokat ölelték, csókolták. Hirtelen ők lettek a legtiszteltebb emberek.

A Kossuth-nóta végigrobogott a nádas házak között.

A Hajkó fiúk, a Halászok, a Mészárosok, a Sebestyének a kaszinóban, mint egészen biztos dolgot beszélték, hogy Krumpelholz a Kossuth nótát huzatta, hogy Napoleon, az olasz király, a török szultán, meg az angol – az az – Budán a nyárra koronázás lesz. A vén Harkai folyvást levelez a kint levőkkel.

– Hol a vén Harkai? Ide vele, – zúgtak.

S az öreg embert nehány percz alatt a kaszinóba teremtették.

– Szóljon, beszéljen, mert a bátyánk mindent tud. A németek a Kossuth marsot huzatták, meg a Klapka indulót, a Perczel indulót, a Rákóczit. S mi itt semmit se tudunk. Beszéljen.

S feltették az asztalra.

Az öreg ember örömében sírt-rítt és egy szót se tudott szólni. Valami leveleket csakugyan mutatott, de azok egy batkát sem értek. Amerikai dolgok voltak.

– Ujat, ujat, bátyám – sürgették az ifjak – magának tudni kell. – Mutassa azt a levelet.

– De nincs.

– Hát a bárótól meg a gróftól mit kapott?

– Semmit mást, – dadogott és törekedett leszállni a magas asztalról az öreg ember.

– Onnan nem bátyám, még el nem mondja az igazat. Maga mind azzal ámított bennünket, hogy így tudja, úgy tudja az állapotokat: hát most ki vele Harkai bácsi.

Némelyik oda sugta az öregnek bátorításul: lesz kölcsön bátyám, a régit meg nem kérjük.

Mind hiába volt: a vén emberből egyetlen szót sem birtak kikaparni.

Valaki elkiáltotta: Veszeli Jóska.

– Mit, Veszeli Jóska? – morogták innen-onnan.

– Az a fődoktor belső embere. Neki tudni kell a dolgokat.

Előteremtették Veszeli Jóskát.

A díszesen, csinosan öltözött ifjú egészen halálsápadtan tántorgott be egy csomó ember bátorító rángatásai között. Azt hitte, utolsó órája ütött.

– Mit tudsz Jóska? Tegnap este, meg ma hajnalban mit huzattak Baranyai Miskánál? Hogy áll ez a történet? Schwindler is ott volt. S a főnök is. Neked tudnod kell. Hol vannak a magyarok, meg a francziák, meg az olaszok, meg az angolok – kiabálták innen, össze-vissza, biztatva, kérve fenyegetve. Hiszen ha ők már úgy vannak, nem messze lehetnek már a határtól. Beszélj, mert kiszakítjuk a spitzli nyelvedet, ha most hallgatsz.

Lovas zsandárok jártak-keltek föl-alá az utczákon; katonák rohantak szuronyt szögezve; futott a nép, mely a szokatlan zajra kitódult a kapukon. Kiabálás, nyögés, jajveszékelés töltötte be az utczákat. Nehéz sebesülteken törtettek át a zsandárok; egész csoportokat hajtottak a városháza felé; – délre minden valamire való tömlöcz megtelt szinültig; urakat, polgárokat, parasztokat, asszonyokat, gyermekeket nyomtak, tömtek egy pinczébe. A város északi részén valami szénaboglya meggyult – félre verték a harangokat…

Krumpelholz úr mint az itélet dörgött, robogott utczáról-utczára hires lovaival; vastag, kövér nyakáról csorgott a düh verejtéke, ajkai tajtékzottak, szemei előtt nem lehetett megállani, kezeivel, mintha vágni akart volna: hadonászott jobbra-balra. Kiabált mint egy őrült, rettentő kegyetlenséggel akarta elenyésztetni azt a kis örömet, melyet egy-két régi ismerős édes dal a szivekben hamarosan fakasztott. Úgy gondolta a galicziai katonapap, hogy délre kipusztítja a fele várost, s délután a megmaradt feléről jelentést tesz a miniszteriumnál, hogy Nagy-Kakasd mintaváros a csendben, rendben, békében.

Míg a főnök úr mint egy Jupiter tonans haragos mennykőivel a tegnapi sok étel-ital hatása alatt mindenfelé tisztította a levegőt: dr. Schwindler kerületi főorvos úr drága faragványnyal, számtalan női fotografiákkal fölékesített iróasztala mellett ült; nem várta meg, míg Krumpelholz úr postára teszi hű tudosítását: ő már irta a magáét.

«Nagyméltóságú úr!

Kegyelmes uram!

Csendes, békés, engedelmes városunkat a mai napon megdöbbentő jelenetek dulták fel. A bűnös népszerűségkeresés kezdi megteremni mérges gyümölcseit.

A féltékenység, a határtalan irigység a legszebb eredményeket képes megsemmisíteni. Nem akartam eddig hivataltársaimról élesebben nyilatkozni, az ujabb botrányok ezt most tennem parancsolják. Okmányok, aláírásokkal ellátva – állanak rendelkezésemre, hogy kerületünkben minő megvesztegetések uralkodnak, hogy a kinek a hűségben elől kellene menni, a kerületi főnök Krumpelholz Lipót úr pénzért, ajándékokért elitélt bűnösöket ereszt szabadon büntetés nélkül; a kincstárt vétkes szerződésekkel károsítja; a népeket lázadásra serkenti. Elsőre A. alatt, másodikra B. alatt, harmadikra C. alatt alázatos tisztelettel ide csatolt okmányok bizonyítanak megczáfolhatlanul.

Forradalmi dalokat énekeltet, melyek a bitóra itélteket, részint pedig a bitón igazságosan kivégzetteket dicsőítik. A mai nap rettentő története, midőn a fél város ordítja az ocsmány énekeket, mert egy tegnapi, jóérzelmű családnál történt – estélyen ő maga volt, ki a legfőbb rebelliseket éltette, és a zenészeknek parancsolta, hogy e rebellisek nótáit húzzák. D. alatt idezárt és aláirásokkal felszerelt okmány erről hangosan szól.

Kérdem kegyelmes uram, hogy most, midőn mindenfelé kezd helyre állani a kivánt rend; midőn kerületemben számos egyletek alakítása által a legnyersebb és legvétkesebb elemet, a főbb birtokos osztályt pár hónap alatt sikerült az új államforma legőszintébb hiveiül megnyernem, melyre E., F., G., H. pontok alatt becsatolt okmányok adják meg a legvilágosabb tanuságot; kérdem kegyelmes úr, nekem különös pártfogóm és a legmélyebb hódolattal tisztelt nagyméltóságú uram, hogy akkor, midőn minden perczet arra kell fölhasználnunk, hogy legmagasabb urunkat, a császár ő felségét gyermeki alázattal, örömmel és engedelmességgel fogadja a nagy összbirodalom minden hű népe, s így a félrevezetett, de nem rossz érzésű magyar is, mely utóbbira fényes tanúim az F., K., L. alatt feltüntetett okmányok, mint a melyekből kitünik, hogy mily örömrepeső szívvel várja itt a kun a Felséget – hő tisztelettel kérdem, hogy eltűrhető-e most, és épen e nagy napokban, egy nagy, szélesen kiterjedő kerületben, hogy egy tapintatlan, megvesztegetett szivű, romlott lelkü ember kormányozzon?…»

A hosszú, kimerítő, szép, alapos jelentés után oda volt téve egy név a legforróbb magasztalásokkal, mint oly ember, ki a gazdag és kitünő kerületben a kerületi főnökségre a felhozott, és megdönthetlen okok, és nagy betük alatt becsatolt dokumentumok alapján – a legalkalmasabb. Hű ember, vagyonos ember, megvesztegethetlen ember, és fáradhatlan erélyes ember; a jelenlegi aljárásfőnök, a derék László Károly úr.

Óh, ha tudta volna ezt László úr, nem rettegne most a tegnapi szomorú keresztelő miatt.

Dr. Schwindler úr csengetett.

Veszeli Jóska állott elő.

– Nos? – kérdé éles szemekkel a főorvos úr.

– Szerencsésen megszabadultam és a főnök urra hárítottam mindent.

– Dühösek az emberek? várják az olaszokat?

– Mint zsidók a Messiást.

– Van pénz? csak itatni-etetni. Eljő a mi időnk is.

– Most?

És ragyogtak az ifju szemei.

– Nem még. Csak legyen okos barátom. Csöndesen ápolni kell a tüzet, de úgy, hogy mindenki ne lássa. Végh Pétert a kovácsot, és Harnócz uramat a csizmadiát tartsa beszéddel, hanem vigyázva, hogy meg ne üsse a lábát. Vasárnap elmegy helyettem a lakodalomba. Most egy darabig el kell magamat vonnom mindentől – a német nagyon szemes. Járjunk tul az eszén. Ah, csak üssön a mi óránk!

Forrón megrázta az ifju kezét, és ezzel a hazafias kézzel nyujtotta át a segélypénzt.

– Okosság, szemesség, hűség. Kivágatni a nyelvet inkább, sem mint egy szót is szólni, a mit nem szabad. Baranyai Miska nagyon fecsegő, attól sokat meg lehet tudni – vele igen óvatosan. De őt is használhatjuk.

– Átkozott csalárd ember – méltóságos uram, se nem német, se nem magyar. Inkább német.

– A hogy az óra jár. Nekünk most ilyen kell.

– De a Hajkó fiuk igazi magyarok, s még Mészáros Simon is, pedig ő legjobban mutatja, hogy: így úgy!

– Beszélni kell a német mellett, s úgy egy-egy kicsit Kossuthról. A császár ő felsége juniusban itt lesz. Mindent megad – fogadja a nép örömmel, a foglyok kiszabadulnak – őszre koronázás lesz, a télre bejönnek a künn levők. De ezeket csak igen vigyázva, édes barátom. Megértett?

– Igen.

– Most menjen, keresse fel László Károly urat, kérje: látogasson meg engemet délután négy órakor. Várni fogom.

Veszeli Jóska örömtől dobogó kebellel sietett küldetésében. Büszkén tekintett a távolba, a hol ő mind azt látta, a mit más a városban rajta és a főorvos uron kivül senki. Hallotta a paripák dobogását, látta a lengő zászlókat, a szekereket, a fegyvereseket, az ágyukat, régi társait – azt a szép szép dicső világot, a milyen soha se volt még és soha se lesz több.

Megadta magát ő is dr. Schwindler urnak, az igazi hazafinak, a kit a künnlevők – egyenesen ő küldött ide, hogy vigasztalja, bátorítsa a népet, szedje össze az erdőkből, nádasokból, szénaboglyákból, kertekből, kunyhókból az igaz embereket, hogy mikor eljő az idő: együtt legyünk mind.

Hogy dicsérte, magasztalta ezeknek a bátortalan – s lassanként mind börtönbe kerülő gyámoltalanoknak, hogy ki ez a Schwindler, minő dicső lélek, az ő tanácsosa, az ő testi lelki barátja, a nép jóltevője, segítője, vigasztalója. Ne féljenek, mert ez senkit el nem árul, ki nem ád.

S mikor Harczó Balázst elfogták, a ki a szőlőkből visszajött –: elfogatta a főnök; mikor Halász Károly bekerült a tanyákról egy este a sok szép szóra – hát egy vasárnapon megvasaltatta a főnök. Nem mindjárt, de mégis nem nagyon sokára, nem a régi dolgokért, hanem uj okokért. Uj okok mindig kerültek, mert bőven voltak készletben.

Schwindler ur játszotta a magyar hazafit, bőkezű volt, gavallér; mint hires doktor, a szegény juhász emberhez is elment, és kivette szép szavaival a hálálkodó szegény meggyógyult emberből, hogy hol vannak olyan juhászok, a kiket el lehet fogni és föl lehet akasztani.

De Schwindler ur úgy mosolygott mindenkire, olyan jó volt, nem kevély, barátságos – nyilt szivű, még Kossuthról is mert itt-ott beszélni, és merte szidni a minisztereket, sőt még fölebb valókat is.

Mindig – a mi a fő – a maguk helyén.

Lehet még, óh jöhet még idő, – mikor megint a dr. Schwindlerek uralkodnak: édes olvasóm! akkor vedd kezedbe ezt a gyürődött fotografiát.

Veszeli Jóska épen olyan együgyü volt, mint te, meg én, meg néhányan, a kik mind elhittük azt, a mit óhajtottunk, a ki azt gondolta balgatag örömében, hogy a sima, szép, tiszta, szabad uton jár; holott pedig éjjel-nappal nyakig gázolt a vizben, a süppedékes mocsárban.

Dr. Schwindler alázatosan (mert a ki föl akar emelkedni: mindig, állandóan alázatos legyen, még mikor senki se látja is, nehogy egyszer megfeledkezzék magáról és mindent elveszítsen egy órai férfias bátorságáért), tehát alázatosan, szerényen, előre hajtott fejjel, de mégis eltagadhatlan kitünő jó kedvvel – épen most lép be Méltóságos Krumpelholz főnökné urasszonyhoz, ki könyek között ül az ablakban, és egészen megfeledkezik arról, hogy a sürün hulló könyek mind lemossák a drága festéket helyükről, holott egy időses delnő ilyesmire főképen kellene, hogy ügyeljen.

– Óh mit csináltak maguk, – miket beszéltek, muzsikáltattak maguk doktor, azon az átkozott keresztelőn?

– Semmit – épen semmit, Nagysád.

– De Lipót…

– Lipót épen nagyon jól viselte magát, úgy mondhatom, hogy kitünően.

– Hát ez a lárma? Hisz fel van fordulva a város?

– Nagyon, szerencse, egy csomó gazembertől megszabadulunk.

– De kiktől? – kérdé aggodalommal a főnökné, mintha érezte volna a gyorsan közeledő fergeteget.

– Egy csomó nyelves kun betyártól. Lipót maga scenirozta a dolgot s a provokatió nagyszerűen sikerült. Én csak bámulni tudom a zsenijét.

Mig künn a kardlapok és szuronyok alatt jajgatott és sikoltott a nép: bent a fényesen butorozott főnöki szalonban hirtelen, mintha csak egy villanatra: csöndesség, némaság állott be. A régi szakácsné, ki kezdte észrevenni, hogy az egykori szegény katonaorvos, most az ő pártfogolása után: méltóságos kerületi főorvos úr nagyon tekervényes utakon jár, és mindenütt Krumpelholz Lipót hivatalos eljárásait törekszik nevetség tárgyává tenni, mig az aljárásfőnököt, azt a buta magyart mindenfelé magasztalja, mint a hűség és fáradhatlanság mintaképét – a gyülöletnek és aggodalomnak érzéseivel fordult a hidegen mosolygó gavallér felé. Sirástól kiveresedett szemeit oda szögezte a régi széptevőre és kereste lelkében az utat, módot, hogy mivel és mikép kötelezze le vagy állítsa meg fondorkodásában.

Semmi sem oly nehéz, mint mikor már érezzük a bajt, tisztán látjuk a veszélyt – és minden áron bátraknak, nyugodtaknak kell lennünk, hogy erőtlenségünket el ne áruljuk. Egy szó, egy elhibázott tekintet és bukásunk kész. Ellenségünk legjobban tudja, hogy ki van csavarva kezünkből a fegyver, és mégis úgy tesz, mintha hatalmunk tetőpontján állanánk. Hizeleg, dicsér és kifogyhatatlan a hódolat kedves jeleiben. Csak egy mozdulat kellene, hogy lerántsuk a gyalázatos álarczát, de mivel nincs erőnk, hogy a hitványt eltiporhassuk: – mutatnunk kell, hogy vakok vagyunk, és épen semmit se tudunk.

A főnökné nyájas akart lenni – nem; lehetetlen volt: mindig csak a vád, panasz tolult ajkaira; nyugodt akart lenni – és minden mozdulatánál elárulta, hogy fogva van. Közelebb huzódott a szép hűtelenhez – és megragadta kezeit.

– Gusztáv – édes Gusztáv, – szólt azon a hangon, mely az örvény felé menők reszkető erőtlen hangja, – mondja, nincs ön velünk megelégedve? Bántottuk? Ön Lipótnak minden jó emberét elhidegítette. Az ezredes – igen Schweinberg tegnap mondta rólunk: Lipót, ha te így fraternizálsz ezzel a csőcselékkel – fel fogsz függesztetni. És ki vitte bele? Ön édes Guszti.

Schwindler ur egész szinészi nyugalommal vetette hátra fejét és nagyon, nagyon jóizüen nevetett.

A szegény asszony, ki férjének nagyon sok hibáját, bünét tudta, azt hitte, mint minden – hibáit bánni kezdő szív – hogy ezeket már Schwindler is tudja egytől egyig. Törekedett is kivenni a tekintetéből, mosolyából, hogy mennyit tud Guszti és mit mond rájuk. Ugy-e nem nagy hibák, nem is fontosak, ilyeneket minden főnök követ el bátran, és semmi baj sem éri egyiket is. A miniszterek oda fönt még többet lopnak, csalnak – s alig akad horgon egy-egy. Azt is szépen elcsinálják, hogy a világ mit sem vesz észre az egészből.

– Lipót igen jó szivü ember, és hű. Barátaiért a szivét adja.

– Óh igen, – nevetett tovább a doktor.

– Ha megtámadnák – ön bizonyosan védeni fogná. Igen – és –

Ki akarta mondani a szegény asszony, hogy a te dolgaidat mi is tudjuk.

És férjem egy hét alatt mind ide teremti a zsidó atyádfiait – s akkor s egyebek is fognak még történni, vannak olyan dolgok – és nem felejtette még el mindenki – a gráczi bádogos két leányát fel lehet még ásatni a sírból, s a szegény Hannuska leánya, s az özvegy Harmné kilencz éves kis leánykája s a Burnovszky leánya – –

Krumpelholzné a Schwindler Guszti büneinek egész sorozatán végig ment, égő bosszúval, hogy kigyuladtak az orczái.

Úgy akarta, hogy a miket elgondolt: élőszóval el is mondja. De hogy tegye? hátha rosszabbá teszi a dolgot. – Nem, nem ingerli még.

Elmegy az ezredeshez, még ma elmegy. Fölfejti Schwindler egész czudarságát. Meg kell előzni a veszélyt. Bukjék ő. Mindent – oh mindent elmond. Elmegy az aljárásfőnökhöz – ott fogja leirni, kicsoda ez az ember. Nem, ők nem hiszik el, vagy ide hivatja azt az ifju doktort, a ki vőlegénye volt az aljárásfőnök leányának és Schwindler kimarta a házból. Őt, igen őt fogja idehivatni. Lerántom, lehasítom az álarczodat gonosz – mondogatá magában a főnökné, megsemmisítelek, csak egyetlen lépést merj még ellenünk tenni. Rám semmit se mondhatsz – és Lipótra?

Érezte Krumpelholzné, hogy de Lipótra sokat mondhat egy bosszuálló rossz ember.

Ma még nem mondok semmit – fűzé odább komor gondolatait a főnökné – várok, hátha ő is észre veszi magát és békét hagy. Igen, ígen – és az elegáns hideg, kaczagó ember vállaira borult.

Azt gondolta: mert ő mindent elhallgat – az a másik is el fog hallgatni mindent; mert ő nem tör vesztire, amaz is okosabb és jobb lesz. Megint boldogok lesznek, vigan élnek, mindenki tisztelettel fog feléjök fordulni; Lipót egy kicsit kegyetlenebb lesz, szigorubb, példát ad, valami összeesküvést fölfedez, néhány rosz embert fölakasztat: és még erősebben fog állani a miniszteriumnál, mint eddig. Igy, igen így.

Nem lehet tudni, hogy Schwindler úr gondolt-e ilyes dolgokra, félt-e valamitől, a mi a multban történt; hitte-e, hogy ez az asszony ott jár az eszével, a hol – – Oh a szerencsés boldog ember sehol se jár másutt, mint a merre jó szerencséje viszi, és semmire se gondol másra, mint a mit szive legmelegebben kiván.

És mit kivánhatott volna jobban Schwindler Gusztáv úr, mint azt, hogy Krumpelholzék ne vegyenek észre semmit és hogy délután három órakor László Károly pontosan megjelenjék nála.

Óh megjelent, de kimondhatlan aggodalommal. Nagy a zaj a városon!

Röviden végeztek, mert a szép dolgon, jó dolgon, ha akarunk, hamar áteshetünk. Nevettek, ölelkeztek – csókolództak újból és újból.

– Mire ő Felsége itt lesz tehát kedves bátyám – ha megtehetjük?

– Ezer örömmel, méltóságos kedves uram öcsém. Büszkeségünk – hogyne?

László Károly úr mire haza ért, a kellemetes kábulás, szédülés miatt majd elvesztette a szeme világát. A mit ilyen formában rég nem tett: mint egy gyermeket fölnyalábolta a feleségét, csókolta, szorongatta, s elhalmozta a legédesebb szavakkal.

– Feleség – drága feleség, tudod-e, mit hoztam?

A jó asszony előre is sirva fakadt örömében.

– A doktorka megkérte Vilmát – és jól tettem úgy-e feleség? oda adtam.

– Istennek hála Károly, áldjon meg érte a jó isten. Mindig tudtam, hogy a szíved jó.

– Hát nem ellenkezel? Kaczagott az alfőnök úr. A doktorka – –

– Isten látja a lelkemet, hogy egyes-egyedül Sándort szerettem, neki szántam Vilmát, mert tudtam, hogy szeretik egymást és boldogok lesznek. – – Magyar ember – – mindenki dicséri – legyenek boldogok. – –

– Megbolondultál? – lökte magától három lépésnyire a kövér vastag asszonyt. – Te együgyű! ki kellene gázolnom azt a buta lelkedet – –

Épen készült teljes erővel, hogy talán valami munkához is lát, mikor nyilik az ajtó és kitárt karokkal, sikoltással törtet be Némethné, született László Amely:

– Mit csinál ott Vilma?

– Hol? kérdé László úr, körültekintve és egy rövid szempillantásig azon gondolkozva, hogy mit csináljon azzal a nyomorult asszonynyal. – Hát hol van Vilma?

– A vén Mártonéknál.

– Kicsoda? Te is elvesztetted tán az eszedet? Szólj, micsoda Vilma?

– Vilma – a te leányod – Harkainéval láttam, saját szemeimmel.

– Asszony! felelsz erre? – lépett közelebb a szerencsétlen feleséghez, – kikelt, kékült, tarjagos arczczal. – Ez a te munkád. Felelsz erre? És vállon ragadta az asszonyt.

– Igen. Sándor nagy beteg. Az öreg Harkainéval ment meglátogatni. Én, én engedtem meg – egyenesedett föl a levert asszony, – menyasszonya volt és Vilma örökké szerette. Nem nézhettem a sok szenvedését – üss, verj; mert látom, hozzá fogtál, ha megérdemlem: ölj meg, de én szántszándékkal egyetlen leányomat meg nem ölöm. Beteg korodban én is meglátogattalak.

A jó asszony azt hivén, hogy e rettentő bűneért lökte el magától férje – félig-meddig megnyugodott a büntetésen és örvendett, hogy leányáért ily megalázó bánásmódban kellett részesülnie. Büszkébben tekintett férjére és sógornéjára és mint a hős: minden seb által magasabb lesz, e szerető anya is, mintha egy fejjel meghaladta volna durva, önző, erőszakos férjét. Nem remegett többé, úgy érezte, hogy a ki büntetését lerótta: nyugodtan állhat meg isten és ember előtt.

– Te isten bogara – tekintett mély megvetéssel László Károly aljárásfőnök úr tudatlan nejére – tudd meg, hogy a főorvos úr, a báró – most tudod-e? épen most kérte meg leányomat nőül – egy báró. – Tudod-e?

– Ah! – kiáltott és rogyott örömmel Némethné szül. László Amely fivére széles egyenruhás kebelére, – ez az én művem Károly! Ah ez az én művem!

És sírva, sikoltva, szökelve, hadonázva oda ment sógornéjához is és ráborult, és felhivta, hogy mindjárt menjenek Mártonékhoz és rögtön hozzák haza a világ legszerencsésebb leányát.

– Ah báróné – a László nemzetségből egy báróné, egy igazi, valóságos báróné. Károly, mindenem a báróéké; azt a két ezer forintot, a mit az iskolának akartam hagyni, hogy a professzorok és tanulók zászlókkal mind kiálljanak a temetésemre – visszahuzom; legyen a báróéké… Kétszáz hold földem a Besnyőben a báróéké: a Nyilasban az a 175 hold a báróéké; minden ezüstöm, arany ékszerem a bárónéé; két szoba butort én veszek. Ti lakjatok az én házamban, vagy akár hol, én itt, itt, ebben a házban fogok lakni a báróékkal. Ezt kikérem. Oh te Teréz, és te nem is örülsz, micsoda asszony vagy te? A vőd egy virklicher báró, a leányod báróné ő méltósága. – De hát menjünk és hozzuk Vilmát. Ah! ah!

És ugrándozott és kiabált hangosan, hogy a báró megkérte Vilmát, kiabálta hangosan, hogy a cselédek hallják meg, és ha van bennök egy kis becsületérzés – rögtön fussanak ide-oda és beszéljék el iziben.

– Nevetett, mosolygott, rendezgette haját, oda-oda állt a tükör elé és mind szüntelen kiabálta: Teréz, Teréz siessünk. Hol Vilma? Oh, az a rossz Vilma.

Ekkora öröm, testvéri részvét nem maradhatott László úrra a kellő hatás nélkül. Megbocsátott nejének, mint az az okosabb és erősebb félhez mindig illik is – édeskésen megsimogatta, azaz simogatta volna, ha a feleség hidegen, komoran ki nem tér.

– Nos? – mormogott László úr gerjedező dühvel, – mi ez? Egy anya ne örüljön a leánya szerencséjének? Feleség, megbocsátottam, legyen eszed!

– Oh te Teréz! – fogta össze Amely néni hosszú kezeit és vetett ugyanúgy egy büszke pillantást a tükörbe. – Oh te boldog anya, nem is sirsz?

– Nem! neki jobb lenne egy kosárkötő fia. Paraszt vér vagy. Eh! megyek ki a pusztára – a pusztára – levegőt, levegőt – –

Kinyitotta az ajtót és a folyosón lekiáltott a kocsisnak, hogy rögtön fogjon, de négy lovat a hintóba és álljon elő azonnal.

László Károly úr leemelte égő veres vastag fejéről a zsinóros alfőnöki sapkát, és képzeletben föltette helyette a főnöki kalapot, a diszkalapot; felöltözött a törzstiszti ranggal biró főnöki díszruhába és úgy sétált, mint új kerületi főnök dölyfösen a báró vejével, majdnem mint maga is egy kész báró. Dúlt-fult ugyan boldogtalan együgyű nejére, de most még se tudott oly keményen haragudni, mint máskor. Jön a császár – a felség, néhány hét mulva itt lesz! Ma a Schwindler jelentése fölmegy, – holnap holnapután megkapják, a nyomozás kijő, vagy a nélkül is egyszerűen elteszik. Tenger a bűne, mennie kell – és én – – mikorra jön a császár, a legkegyelmesebb Felség – Édes istenem de jó vagy!

Ha minden sikerül: akkor fogadom, hogy a kerületemből minden kutyát kiirtok. – Hajkó, Halász, Hajós, Mészáros, Varga, Simon, Szentpéteri – gyökerestül kipusztitalak benneteket.

És fölmutatta két erős kezét. Az isten láthatta, hogy ennek a László Károly úrnak van ereje, komoly szándéka, és sokra lehetne vele menni.

A hintó nemsokára előállott és László Károly úr (szinte félek már így irni csak, hogy: aljárásfőnök úr) kirobogott a termetes palota széles kapuján.

Elmegyek – mormogá magában – mert most haragomban, bosszankodásomban azt a semmire való leányt is összetörném, s pedig összes tervem az ő engedelmességén sarkallik.

Tudni kell, hogy László úr azok közé a szerencsésen fölkapaszkodott emberek közé tartozott, a kik a kövér bő élet miatt felette vérmesekké és hirtelen haraguakká lesznek ugyan, de soha sem felejtik, hogy még fölebb is lehet menni, és pedig csak önmérséklet és engedelmesség által. Mintha épen a sors szép négy lovának a gyeplőjét akarná megragadni: a város végén a kocsis mellé ült, átvette a gyeplőt, korbácsot, és egy kemény rándítással tudtokra adta a lovaknak, hogy jó lesz vigyázni, mert én ülök itt.

A lovak természetesen rögtön észrevették a változást és siettek kifejezni a fülükkel, sörényükkel, farkukkal, hogy: értjük. Ez a kevély birtokos úrnak jól esett, és nagyban előmozdította, hogy fölzavarodott kedélye tisztuljon és csöndesedjék.

Bent a város is nagyban tisztult és csöndesedett. Előbb a hivatalos helyiségekben, majd egy-egy jobb család kebelében terjedni kezdett a kellemetes hir: jön a császár! jön a Felség.

A polgármester megtudta a főnöktől, s a polgármestertől megtudta a tanács; a tanácstól a pénztárnok és iktatói hivatal; az árvabirák; az árvabiráktól az árvák; az árváktól a gyermekek és a gyermekektől oda fenn a szép csillagok, s a mit a gyermekek tudnak és a csillagok: öröm azt tudni minden jó lelkű embernek.

Jön a császár!

Erre volt büszke a katona, s ebben talált vigaszt az elnyomott szegény magyar.

Jön a császár!

Oh istenem uram, most mikor Ő Felsége mosolygó, jóságos szőke arczával, szerető vidám tekintetével végig megyen Budapest és Gödöllő boldog utczáin: még a hat esztendős gyerek is meg mer állni, s jól oda néz a Felséges szemek közé s otthon édes nevetéssel mondja el: apám, anyám, láttam a királyt!

– No és fiacskám?

– Épen olyan, mint apa, még meg is ösmert.

Akkor?

Akkor erre a szóra úgy járt-kelt a vérünk, hogy hol mind az arczunkba szökött, hol mind a talpunkban maradt. Még a zsidók is féltek, pedig azok mind tudtak németül.

Kérdeztük a professzorainktól: igaz-e, hogy jön?

– Igen, jön a császár, – mondták mindnyájan aggodalommal.

A legöregebb, a kit fráternek hivott az ifjúság: ettől fogva még a feleségével, anyósával és az apósával is németül beszélt, holott azok épen egyetlen szót se tudtak németül soha.

Csak azok voltak a boldogok és szerencsések, a kik értették jól és beszélték a német nyelvet, ezek minden jóra számíthattak. Mondták is: Jön a császár!

Milyen boldog lehetett volna most Krumpelholz úr, a főnök, a ki csak úgy tudott németül, mint én magyarul. Ha épen ezekben a napokban nem kapja meg a levelet, hogy készüljön; adjon át mindent ideiglenesen László Károly úrnak, ő maga pedig menjen Morvaországba, vagy a hova akar, csakhogy nem főnöknek többé.

Most, – mikor jön a császár, és következnek a szép előléptetések.

Dr. Schwindler úr most lett igazán első emberré a városban, és az egész nagy fekete földi kerületben. Ő rajzolja a diadalkapukat, ő készítteti a szinházat, ő ékesíti a templomot, ő czövekeli a városház előtti tért apró, alig látható czövekkel, melyek mellett egy-egy ember fog állni égő fáklyával s a tömeg ezt a mondatot fogja kitenni hogy:

Éljen a császár!

Éljen a császár!

És még többet is. Hogy forgolódik Baranyai Mihály, a ki három csillagot les!

Jön a császár!

És valóban egy szép, szép csütörtök délután jött is, sok sok hintóval, sok német katonával, de akkora porban, hogy senki se láthatta a másikát.

De azt látták, hogy László Károly úr mikép köszönget mindenfelé és integet, hogy: no most, no most; és dr. Schwindler úr is, hogy rázza a kalapját és integet, hogy kiabálja a nép: éljen, éljen! Óh a császár oly szelíden is nézett!

De a nép félre huzódott, mert félt, hogy megint fogdosás lesz, holott pedig most is elegen ültek már a tömlöczökben; vigyázva, futásra készen nézte a robogó hintókat. És a mint tódult erre, arra az utczákon – csak ennyit mert mondani, de ezt ordította, hogy:

– Jön a császár! – Itt jön, ott megy – a hol ni: a császár, az a császár!

Úgy hömpölygött a sokaság, mint a tenger, hol itt dagadt, hol ott apadt; itt szétvált egy-egy kevély lovaskatona vágtatására, ott összecsapott és eltemetett embert, állatot, szekeret, folyvást zúgva, üvöltve, ordítva, hogy:

– Jön a császár!

Másnap délelőtt már tovább ment a Felség – Nagyvárad felé. S a nép megint zúgta, – előtte, utána szaladva:

– A császár, a császár – a császár!

A sok hivatalnok haragosan intett, hogy lehet kiáltani – és magyarul is lehet kicsit mondani, hogy – a császár – a császár – – sokáig – No magyarul kicsint!

XII. (Hogy végződik egy felséges nap.)

Nem az a nap, mikor a Felség Nagy-Kakasdról eltávozott: óh a szép ifjú császár is láthatta, hogy itt nagy lehet a baj! Mikor a nép hallgat, összeteszi kezeit, csak néz, és csak a szemével beszél: akkor a többit el lehet találni. Még ott lobogtak a diadalzászlók; még künn voltak a fátyolos képek; még égett a zsarátnak, a hol régi kun szokás szerint a hizlalt ökröt sütötték, a mit megettek a katona urak; még párolgott a fekete kun föld, a csapra ütött vörös bortól, a mit fölszivogattak a zsandár és fináncz urak, mivel a nép csak messziről merte nézni a mulatságot: és már, mintha emlékezete is elenyészett volna a fényes lovaknak, hintóknak, aranyos csillagos uraknak – Nagy-Kakasd csöndesen vonta tovább az élet nyikorgó szekerét.

– Gaz, hitvány egy nép! – mormogá díszes kastélyában dr. Schwindler úr – hogy mutatta egy kis jó ebédért barátságát; egy-két finom szivarért hűségét: s mikor jött a nagyszerű alkalom, hogy kitüntethesse magát – elbujt. Megállj csalárd kun, meg fogsz te is ösmerni a másik pofámról. Majd csinálok egyleteket, énekkarokat, de bőgni fogsz hozzá. Semmirevaló kétszinű népe! Csak ácsorgott, de leragadt a nyelve. Hogy a szemem égett ki szégyenletemben! Egy két igazi jó hangú éljent hallottam volna bár – nem! mintha mind a tömlöcztől, bitótól, hóhértól félt volna – úgy hallgatott. Megálljatok Hajkók, Hajósok, Mészárosok, Halászok, Vargák, Ugodiak – ezt kegyetlenül meg fogjátok keserülni! Nos? szabad; herein!

László Károly úr lépett be, több bátorsággal, mint eddig, de sápadtabban is; hetykébben és mégis nyugtalanabbul.

– Ah kedves öregem, nos? Meg volt elégedve az ünnepélylyel? Nagyszerű! A tábornokok el voltak ragadtatva. Ah, kétségkívül ő Felsége is. De az látszott is az arczokról. Tudja, mit szerettem az egészben, édes öreg bátyám? Azt a nyugodt, szép, csendes, férfias magatartást. Ah, az példátlan. Nagy-Kakasd kitett magáért. Sehol egy kis zavar, vagy botrány. Úgy-e öreg? Mintarend. A fáklyásmenet is kitünően sikerült, csupa hivatalnokokból állt. Nem engedtem, hogy valami tudatlan polgár megzavarja az előirt formát. Igen szép volt. Nos, öreg, mit mond?

László úr egy kicsit rázogatta a fejét.

– Már az elmult, méltóságos úr öcsém – bár máskép szerettem volna, s hej, ez a kun tudná is, de dühös! Igen tele vannak és voltak a tömlöczök. Hiszen még a dohánymagazinum is mind ideiglenes börtön. Bár én azt mondom: az egész várost becsukatnám. Van ok rá bőven – de más a baj! Mit csináljunk a leányommal? az a hitvány borbély nagyon a fejébe vette magát. Mit csináljunk Mártonnal, azzal a semmirekellővel? Be kellene záratni, be kellene kisértetni Szolnokra egy fél esztendőre. Vagy adatni neki egy pár évet. Okot kapunk, haza is kerül – de gyorsan kellene.

– Nem, édes öregem, máskép kell venni a dolgot.

– Hogy méltsás úr öcsém? Mi már kifáradtunk. Isten akár mire büntessen – az anyját haragomban meg is taszítottam.

– Ah! öreg, nagy bolondot tettél.

Óh mily édesen hangzott a bárói ajkakról a varga fiúnak a tegezés. Éledt, dagadt, mint meleg kemenczén a hólyag.

– Várjunk, – gondolkozék a főorvos úr.

– De nem várunk méltóságos öcsém. Az eljegyzésnek meg kell lenni ma – oda rendeltem a papot, s az esküvő is szeretném ha Rozália napján megeshetnék – a boldogult anyám nevenapján. Még minden szerencsémet a Rozália nap hozta.

– Helyes. Azonnal fel kell mennem Bécsbe a miniszter bátyámhoz s azt gondolom, október elején László Károly valóságos kinevezett főnök. Hanem kell egy kis rendjelecske is. Mi? kedves öreg? Jól viselted magadat. A főurak tetszését nagyszerüen megnyerted. A főhadsegéd így nyilatkozott: báró, ki ez a derék szőke úr? Kitünően jó arcza van. Exczellent!

No azt nem mondom öregem, hogy aztán mit mondtam a grófnak. Októberben megtudjuk.

Hogy ölelkezett a két derék ember, mintha birkózott volna. Úgy ropogtatták egymás kezeit, hogy csak úgy csattogtak a csontjaik.

– Egy kis cselhez kell fordulnod, öreg. Apám is így nyerte meg anyámat, a ki egy gazdag hamburgi bankár egyetlen leánya volt.

– Hogy, édes jó úr öcsém? Hadd tanulok.

– Letérdelsz előtte s kijelented, hogy vagy agyon lövöd magadat még ma, vagy igent mondasz leányom. És egy kicsit még feldicsérsz – el ne felejtsd: feldicsérsz. A bárói czím is talán.

– De letérdeljek? Méltóságos úr öcsém, hogyan legyen az? Le?

– Le.

– Én; a leányom előtt? Senki előtt se tettem. A térdem se hajlik.

– Igen. – Igy – hirtelen. Látod? Próbáljuk. Úri szokás.

– Elneveti magát.

– Ah nem – nagyszerű effektust fogsz csinálni öreg. Az nagyon könnyű; egy pár perczig tart. Meglepi a kisasszonyt, szavát veszed – és megvan. Daczos konteszekkel így kell bánni. Igen.

– De, de – hogy is – törülgette homlokát a leendő főnök úr –

– Hogy mit mondj? úgy-e édes öreg. Oh te naiv vagy.

Schwindler úr nevetve megsimogatta a mindegyre veresebbé váló embert, ki úgy fujt, hogy alig lehetett hatalmas jó tüdeje előtt megállani, és félig tréfásan, félig talán komolyan is, mert a hang arra mutatott: így kezdte tanításait:

– Bemégysz hozzá – természetesen lehető ünnepélyes fekete öltözetben, mert ez is hat –

– Igen – ezt megteszem.

– S kezdesz nagyon megilletődött hangon: Kedves egyetlen jó leányom, szeretsz-e engemet –

– Hogy ne szeretné a méltóságos úr öcsémet, az volna még szép, ha be nem tudná látni egy László leány – az én leányom a maga hasznát –

– Nem – nem: – tégedet édes jó öregem, hogy tégedet szeret-e? Igen, ezt kell hangsulyoznod. Azután áttérsz arra, hogy ugy-e nem volt egyetlen kivánságod is soha, a mit meg ne adtam volna.

– Ez helyes – ez igaz. Nem hiszem, hogy hálátlan tudna, vagy merne lenni.

– Tehát már délutánra?

– Igenis, ha úgy tetszik, méltóságos úr öcsém.

– Nagyon szűk családi körben, most csak a legbizodalmasabb embereket, máskor – majd akkor – minden rokont meghivatunk. Én is itt akarom látni testvéremet, pár kedves rokonomat, talán Bécsből is lejő a miniszter fia – vagy épen –

– Ah – bizony szép lenne – édes istenem, ha én azt megérném!

– Minden bizonynyal. Minél előbb el kell utaznom.

– De azért ujságba kitehetjük a dolgot.

– Magam fogom eszközölni.

– És czédulákat küldözhetünk a rokonoknak hogy: Báró Schwindler Gusztáv és László Vilma jegyesek – mert most látom, így szokás.

– Semmit édes öreg. Előbb beszélnem kell a miniszterrel érdekedben, ha főnök vagy: rokonaim örömmel veszik az eljegyzés hírét – így némelyik talán – van egy-két büszke nagynéném, egy pár ambicziózus nagybátyám – és általában a rokonok egy kicsit tartják magukat. Most csak mindent csöndben – ha visszatértem: szabad kezet hagyok. Fogok örvendeni édes jó öregem, ha ezt az ügyletet ma lefejthetjük. Tehát délután négy és öt közt megjelenek. Add át legforróbb hódolatomat ő nagyságának és – leendő kis menyasszonyomnak. Szeretném, ha csak Némethné, a pap és Baranyai Albert – ez igen hű emberem és valamelyik legbizodalmasabb hivatalnokod lenne jelen. – Igen? Jó? szabad így kérnem?

– Egészen a parancsolatja szerént legyen, semmi kifogásom. Tehát körülményesebben csak az esküvőkor?

– Csak, édes jó kis öregem. Így így. Legyen csak így. Rokonaim tudod –

– Értem, igaz, igen helyes. Természetes a dolog, nagyon természetes – dörmögé László úr még akkor is, mikor már rég otthon volt és díszbe öltözött.

Még egyszer bement feleségéhez.

A jó asszony, kit az utóbbi napok ismét rabságba vertek: a gondolkozás rabságába – némán, lesütött tekintettel fogadta díszes feketébe öltözött férjét, ki ép, egészséges arczával, göndörös tömött, szőke fürtjeivel, méltóságos bajuszával és pirosas kövér álla alatt kiborotvált szakállával most is, mint mindig, kellemes hatást tett szívére. Sértette ugyan az elmult napok durvasága, de ő, ki soha nem szeretett senkit férjén kívül, és őt határtalanul, lelke egész őszinteségével – csak annyira tudott neheztelni, mint igazi jó feleség, midőn egyetlen tekintettel bár: megkérik.

– Teréz – szólt csengő, szép férfias hangon László úr – ma igen-igen nagy napunk lesz, és ha szeretsz és becsülsz engemet és akarsz még látni –

A feleség ledobta a munkát, a mi kezében volt, és ijedten vetette föl fejét.

– Igen, ha akarsz még látni – –

– Károly, te indulatos voltál, megfeledkeztél magadról, de ha megbántad – én lelkem Károlyom –

– Teréz ha ismersz: ne bánts. Ismered szivemet. Értetek élek, bennetek van minden örömem. És ez a nap, ha segítesz: ma felséges napunk lesz.

És sétált tovább fel s alá, komolyan, mint egy főnök, mint egy szép rendjel leendő birtokosa, mint oly ember, a kinek ma már báró veje lesz. Visszaemlékezett a multra, leánya és Márton Sándor boldogságára, a szép esztendőkre – és szívében oly érzés kezdett tért foglalni, melyről ez előtt csak egy nappal is aligha akart volna tudni.

Az egyszerű emberben – ha még oly önző, durva is – van egy kis vallásosság. Isten – sors, itélet – s több ily ártatlan dolog élő igazság szívében, elméjében. Az istent akarta-e megnyerni, vagy csak rendkívüli boldogsága, fényes szerencséje lágyította meg: egészen hogy tudnám én azt – csak tény, hogy így folytatta beszédét:

– Teréz! vajjon Bella szereti-e azt a Márton Sándort? Én úgy hallom: nagyon szereti? Ha igen, én a leányom kedvéért kórházi főorvossá tétetem azt a Mártont és vegye el Bellát. Egyéb módon és úton is örömest segítek rajtuk. Lássa az isten, hogy én rossz ember nem vagyok. Az eljegyzésnek Vilma és a báró között ma délután négy és öt óra között érted: négy és öt óra között meg kell lenni. Itt lesz az öreg pap; a testvérem, Némethné; Német a polgármester is, Baranyai Albert, kit Schwindler, úgy látám, felette megkedvelt. Más most senki. Készítsetek egy kis finom, finom úri uzsonnát, rövidet, jót, pompásat. Vilmának megmondod, hogy ne ízetlenkedjék. Megbocsátottam, hogy Mártont nagybeteg korában meglátogatta, hisz jó szerén még akkor mintegy menyasszonya volt – úgy ni, névleg; de most legyen komoly és készítse magát a jövendőhöz, mint báróné.

László úr egy cseppet elfogódott; az ajkai remegtek; alig tudta megtartóztatni magát, hogy ne sirjon. Oh édes jó istenem, hogy ne!

Egynehány lépést szótlanul kellett sétálnia.

– Teréz, mit érez a szived, hogy leányunk báróné lesz?

– Apám, – lépett be a szomszéd szobából nesztelenűl Vilma –

– Nos?

– Én soha.

– Te soha. Tudod mit mondtál?

– Tudom.

S Vilma sárgás halavány arczával, melyen áttört a pirosság; tündöklő, merész tekintetével, és csöndes, mély rezgő hangjával oly szép volt, hogy maga az apa is örömmel szemlélte a makacs leányt.

– Hát azt meggondoltad-e, hogy kivel beszélsz? – tört ki az apából a durva hivatalnok.

– Meg.

– És azt is – édes jó leányom, kedves egyetlen örömem, legdrágább boldogságom a földön, akarod-e, hogy összetett kezekkel áldjam az istent? Árvákat fogadok fel, régi barátnédat kiházasítom, – Vilma – mindent elkövetek, hogy isten megáldjon benneteket – akarod-e?

– Micsoda beszédek ezek apám? Nem megmondtam-e, hogy én mindaddig, míg Sándor szeret és hozzám hű, senkihez az ég alatt nem megyek.

– Nem? Meglátom én.

És László úr készen volt, hogy egyetlen jól alkalmazott csapással leüti azt a leányt, mint szokta tenni a hivatalos szobákban a csökönyös rabokkal.

Vilma háttal fordult apjának.

László úr kérőre fogta, de dühben forgó szemekkel nézett feleségére.

– Látod, mily nehéz helyzete van egy jó apának. Elkényeztettünk, mert egyetlen gyermekünk voltál és beteges, gyönge leányka. Minden kívánságodat megadtuk, csakhogy a jó isten el ne vegyen. Istennek hála felnőttél, erős vagy, mint én – hogy ilyen egészségre egy szegény leány is büszke lehetne, a ki kapával keresi a kenyerét.

– Még nem mult el, hogy én is ne kereshessem.

– Az elmult. Micsoda bolond beszéd? Vigyázz a szavaidra, velem beszélsz.

– Nagyanyám ezelőtt a ház előtt kakast árult és almát, az isten még vissza fordíthatja, ha mindenben megcsaljuk.

– Nem csaljuk; ha kell, templomot vagy iskolát építtetek, csak azt engedje meg, hogy te édes leányom megfogadd a szavamat.

Az édes anya remegve nézte leányát és férjét, és hol egyik, hol a másik felé tipegett, mintha segélyt akart volna vinni kövér, széles kezeiben – ha tudta volna honnan.

– És mit akar apám? – fordult apja felé Vilma.

– Hogy…

– Hogy Schwindler neje legyek?

– Azt; látod szeretsz, mert a számból vetted ki a szót.

És meg akarta ölelni leányát.

– Menjen apám –

– Miért? a miért szeretlek, mint az istenemet?

– Ne beszéljen így.

– A mért ha nem hajolsz a szavamra – hát – –

Feleség, leány egyszerre felsikoltottak.

László úr térdre vetette magát leánya előtt.

– Addig állok így, a míg azt nem mondod: hozzá megyek apám; vagy főbe lövöm magamat. Ha egyetlen gyermekemnek se tudok parancsolni: nem kell az élet; ha én a háznál a legutolsó vagyok: pusztuljak.

Vilma odaborult apjára, kit ily helyzetben sohasem látott és könyeivel borította el annak kezeit – László úr, a kevély, dölyfös, hatalmas, zsarnok László Károly úr – zokogott.

És a szegény anya? Siratta férjét és leányát.

– Jól van apám, – szólt fuldokló zokogással a lány, – én hozzá megyek – de – megirom Sándornak, hogy örökké őt szeretem. És engem verjen meg az isten.

– Hozzá mégysz? – ugrott fel, mint az aczélrugó, az apa – Schwindlerhez, a báróhoz?

– Legyen az apám akaratja. Miattam ne ölje meg magát.

– Legyen az apám akaratja.

– Úgy, édes leányom; ma, délután négy és öt óra között. Látod, így szeretlek, így vagy az én aranyos leányom, az én kis angyalom, báróném. – Most boldog vagyok, isten megadta legédesebb kivánságomat. Leány, úgy járatlak, mint egy grófnét. Soha egyetlen kérésed nem lesz megadatlanúl. Olyan hintót, olyan lovakat veszek, olyan nagy úri társaságot gyüjtök a tiszteletedre, a javát, a szépét, a milyet csak ez a megye adhat. A hány báró, gróf, nagyságos, méltóságos ura van a kúnságnak, ha csak akkora is, mint a kis ujjam: itt lesz. Tegyen tisztességet a leányomnak, a bárónénak. Hogy miből tegyem, – van, adott az isten, s ha velem lesz: ezt a mostani vagyonomat megkétszerezem. Mind, mind csak teérted. Ha eddig szerettelek a jóságodért: ezentúl a tenyeremen hordalak az engedelmességedért. Látod gyermekem – simogatta, ölelgette kifogyhatatlan édeskedésekkel – anyádat is –

– Engem nem kényszerítettek a boldogult jó szülőim.

– Teréz, te sohasem akarsz engemet megérteni. Nem tudsz, nem birsz oda emelkedni, a hol én vagyok, pedig már tanulhattál volna tőlem, elég időd volt. Ugy-e mik voltunk? s hol állunk ma? A báró néhány hét, vagy néhány nap mulva meghozza rendes főnöki kineveztetésemet és – még mást is. Méltóságos asszony lész, a főnök neje, a báróné anyja – vagy talán ez semmi? Semmi. Hanem, ha meghalok, tudom, nem hull senkinek a sírjára is annyi köny, mint az enyimre. Érzem, s ez nekem elegendő jutalom. És most drága lelkeim, készüljetek – az idő nagyon rövid.

És kiki – azzal az érzéssel, a melylyel a jövőt nézte: készült útjára.

Az anya aggodalmakkal, sóhajtozásokkal, de mégis büszke hittel, hogy ha leánya a boldogságot nem nyeri is meg – hisz im mivé lett az övé is, a ki ahhoz ment, a kit szeretett – megnyeri majd a világi boldogságot, és talán majd egyszer, valamikor megadja az isten neki másban: gyermekeiben – a mit most elveszített.

Vilma olyan nyugodtan, mint a hogy az istenéhez tért elitélt, halála elé megy: ment szobájába. Most nem, mint egykor, – mikor nem tudott egy sort is írni Sándornak: most ömlöttek a sorok halványkékes levélpapirjára: «Légy boldog Sándor, én szerettelek és soha egy perczig, – tudja ezt a mindenható, hogy meg nem szüntelek szeretni; de ha most mást parancsol: legyen meg az ő akaratja. Apám megöléssel fenyegetett, hogy főbe lövi magát, ha Schwindlerhez nem megyek. Ha megölné magát: úgy sem tudnék egy szempillantásig is élni tovább. Ne fordulj el tőlem, ha látsz az úton, vagy valahol, ösmerj meg és légy meggyőződve, hogy szivem utolsó dobbanásáig téged és csak tégedet szeretlek. Isten büntetését elhordozom ezért és hiszem is, hogy eljön az idő, mikor az isten nem marad adós. Ne is maradjon és ha kedves előtte az igazságos büntetés: töltse ki rajtam minél előbb. Tegyen az isten tégedet, édes Sándor, százszorta boldogabbá, mint engemet tett, és adjon te neked olyat, a ki engemet elfeledtessen és ezerszerte boldogabbá tegyen, mint én tudtalak volna tenni. Az én sorsom tudom, hogy el van végezve…»

Még némely emlékekről írt – de egyetlen szót sem Belláról – és bezárva levelét, még az nap délelőtt elküldötte Sándornak.

Amely néni szül. Némethné, a kellemetes hír vétele után azonnal legfinomabb, legdrágább ruháiba öltözött, drága kenetekkel, illatos szerszámokkal szerelte föl magát, hivatta a főorvos urat, hogy rögtön jőjjön – és addig is, míg szemtől szembe lehetett volna a báróval, gyakorolta magát az ájuldozásokban.

Oh mily édes, gyönyörteljes ájuldozások voltak ezek, látták a tükrök, úgy a kicsiny, mint nagy tükrök, a hosszú selyem függönyök, az uj bécsi bútorok, és a szolgálók és a szobaleányok is.

És oh mily szeretetteljes találkozás volt az, mikor a kedves Guszti hálája jeléül fél térdre ereszkedett – mint maga mondta: istennője a szent Amely előtt.

Ezeknél a jeleneteknél csak azok voltak még szebbek, a melyek délután négy órától kezdve következtek egymásután. Csak csöndben, titkon, egészen benső meghitt családi körben kellett volna a bárói eljegyzésnek történnie, hanem László Károly úr és kedves nővére, Némethné, szül. László Amely úrasszony úgy vélekedtek, hogy itt a rendezés tiszte egyenesen az övék. És hogy Guszti, a báró csak szerénységből (oh, a jó kedves Guszti) tette, hogy három-négy embernél több ne legyen az eljegyzési ünnepélyen.

– Itt kell, hogy legyen egy pár profeszor, az ujságszerkesztő, Simon bácsi, Károly bácsi, István bácsi, az öreg Hajkó, a főadószedő –

– Csak rendezd Amely – nincs szavam. Nekem semmit sem szabad tudnom, – mondogatá, kezeit nagy lelki örömök közt tördelve, ropogtatva László úr – csak szépen, és mindent uri módulag. Ez a fő.

Így történt aztán, hogy mikorra Schwindler úr kitünő díszben, halavány sárgás-fehér arczán egy kis finom, művészien alkalmazott pirosítóval, kardosan, a tollas kalapjával megjelent: egész fényes gyülekezet fogadta.

– De – kérdé László urat a nagy gyülekezet miatt – zavartan.

– Ah persze! – hajtogatá magát igen bájos mosolylyal Amely néni – itt mi vagyunk itthon. Jó embereinket meg nem sérthettük.

Szokásos ölelgetések, csókolkozások és kézszorítások után, mi közben sűrűn hullottak könyek itt is, ott is – behaladtak a nagyszerűen feldiszített éttermekbe. Sokan irígységtől marva, némelyek a finom ételekre és italokra gondolva, mindnyájan pedig az ünnepeltek iránti hódolatból kifolyólag folyvást vigyorogva, hajlongva, sziszegve, sóhajtozva és minden tisztességet elkövetve és erőltetve.

Nyolcz óra tájt, – mikor már csengtek a köszöntő poharak, – egy libériás inas, a fődoktor úr inasa: oda súgott a méltóságos úr fülébe:

– Itt a testvére, meg a nénje, meg egy öreg asszony. Kint a folyosón állnak és kéretik a méltóságos urat.

A főorvos úr kifutott és László úr is kifutott – és ott a folyosón látta, hogy egy csomó nagyon szegényes öltözetű ember áll.