WAGNER

A német muzsika fénykorát három nagy oszlopember jelzi. Az elsőnek Bach, a másodiknak Beethoven, a harmadiknak Wagner a neve. Azt a kétszáz esztendőt, melynek távolságát életük időtartama jelöli, az ő alkotásaik a német muzsika fénykorává avatják. A modern zenei törekvéseknek minden rugója és szála Wagner Richard személyéhez vezet. Ő volt az, aki hirdette, hogy a muzsikának és poézisnek a zenedráma formájában egy uj művészetté kell testvériesülni. Wagner nagy művészegyéniségének kifejtésére, megnyilatkozására legalkalmasabb forma valóban a zenedráma volt.

Ha ezt elismerjük, akkor megengedhetjük, hogy ez a kifejezésmód tisztán zeneileg nem is fejlődésképes és elismerhetjük, hogy az ő különc egyénisége azzal, hogy hadseregekre menő utánzókat termelt: talán még ártott is a zeneművészetnek. Ezek a vádak fölhangzottak Wagner ellen, sőt kezdenek már a köztudatba is átmenni, de Wagner igazi nagyságát nem döntik meg, mert csak tárgyilagos értékeléséhez vezetnek. A »jövő zenéje« pedig – amint müvészetét ő maga nevezte – kiállja ezt a mérlegelést. A jövő zenéje azóta a jelené lett; az egész kulturvilág beszél róla, hallgatja, akarja és szereti.

A XIX. század négy utolsó és a XX. századnak első évtizedét egyetemesen jellemzi a művészeti itélkezésnek egy sajátszerü szempontja, melyet az »individualizmus« jelszó fejez ki. Annyit mond ez, hogy a müvésztől nemcsak azt kivánjuk, hogy eredeti szellemü, érdekes lelki világu ember legyen, hanem ehhez képest eredeti és érdekes müvészi kifejezésmódokat is keressen magának. Az irókban szeretjük és megbámuljuk az egyéni stilust, a festőben a szinnel és vonalakkal való előadás sajátos természetét, amely éppen a festőre magára jellemző, stb. A zeneszerzőnél az eredeti kifejezésmódoknak még sokkalta több utja-módja, eszköze van, mint bármilyen más müvésznek. Az egyéni (individuális) kifejezésmódnak elragadó példáit látjuk és halljuk Wagner zenedrámáiban.

Wagner egyik első példánya annak a modern müvésznek, aki komolyan foglalkozik a müvészet esztetikai kérdéseivel. Kiszámitja előre azokat a folyamatokat, amelyeket a müvészetének a hallgatók lelkeiben kelteni kell. Szóval, öntudatos a végletekig.

Végignéz a francia, német és olasz operákon és alig talál egyet is, amelyben egy drámai formákat épitő zenei elme nyilatkoznék meg. Az opera tudniillik Wagnerig kevert, fejletlen müfaj volt. Egymás mellé rakott áriákból, együttes karénekekből és ugynevezett recitativokból állott. A recitativo részleteknél a szinészek énekhangon beszélgetnek, a zenekar pedig sablonos akkordokkal kiséri a párbeszédet. Az egész csak arra szolgál, hogy a párbeszéd valamennyire előre vigye a cselekményt s azután a szövegirót ismét egy hosszu, unalmas, értelmetlen, de a zeneszerző számára igen alkalmas dalszerü részletnek a megirásához segitse. Világos, hogy a recitativo az valóban drámai valami, de nem muzsika. Ezek a közbeszurt dalok pedig tényleg zenét képviselnek, de a drámaiság teljesen hiányzik belőlük. Az egész operában vagy csak egy-egy fölvonásban is persze semmilyen szerkezeti vagy értelmi egységet találni nem lehet. Wagner most igy gondolkozott: Lehet, hogy mindez jó muzsika, de bizonyosan rossz dráma és ha ez a muzsika szerves összefüggésben nincs a drámával, akkor minek a dráma? És megtalálta a kérdésnek a megoldását. A táncmuzsikának a formái megfelelnek a tánc formáinak – mondta Wagner; a zenedráma irójának olyan zenei formát kell kitalálni, amely megfelel az adott drámai cselekménynek.

És azután Wagner csinált ilyen zenei formákat. Az ő fölvonásai többé nem dalocskákból és recitativokból vannak összerakva, hanem egy egészben szőtt zenei szövetet alkotnak. A dráma fordulópontjain a vezérmotivumok jelennek meg a zenekarban vagy az énekben, amelyek megfelelnek a cselekmény főmotivumainak. Igy változtatta át Wagner az operát, ezt a korcsmüfajt, ezt az öszvért nemes, jóvérü, formás és szaporodásra (továbbfejlődésre) képes paripává. Nála a zenekar nem egy monstruózus gitár többé, mint az olasz operairóknál, amely az énekes dallamát sablonosan kiséri, hanem egy uj, nagyszabásu hangszer, amelyben az énekesek csak annyira fontosak, mint pl. a hegedük vagy a trombiták. Ugy szokták ezt másképpen mondani, hogy a zenekar szimfónikusan aláfesti a drámát; de nem igaz, nem festi alá, hanem résztvesz benne. Wagner száztagu hatalmas zenekara elénk varázsolja az erdő zengését, a lombok susogását, a tüz pattogását, a nagy emberi érzéseket hatalmas, magukkal ragadó mivoltukban.

Wagner maga irta a zenedrámáinak a szövegét is. Leginkább a népmondából, a német őstörténetből meriti a tárgyait. Főmunkái: Lohengrin, Tannhäuser, Tristan és Isolde. A nürnbergi mesterdalnokok, Rajna kincse, A walkür, Sziegfrid, Istenek alkonya. Az utóbbi négy dráma önálló sorozatot képez, egymást kiegésziti és a Niebelungok gyürüje cimet viseli.

Wagner ezekkel a munkáival a legnagyobb müvészek közé küzdötte föl magát. Eltörülhetlenül és világszerte reányomta bélyegét a XIX. század második felének zenei fejlődésére. Manapság a földkerekség minden operaszinházban leginkább a Wagner-zenedrámákat szeretik és legtöbbet ezeket adják.

Hetven esztendőt élt (1813–1883). Azok után, hogy müvészi szélhámosnak, bolondnak, tehetségtelennek, unalmasnak tartották, érezhette és láthatta, hogy a müvészete meg fogja hóditani a világot.