CHOPIN.

A XIX. század második fele a müvészetben az individualizmus korszaka volt. Olyan korszak, amelyben a közönség mindinkább a müvész egyéniségére lett kiváncsi s az irás, a muzsika, a kép, a szobor mögött egy valakit, egy individiumot kezdett keresni. Egy egyéniséget, aki sajátosan lát, érez, gondolkozik és egyénien fejezi ki a látásait, az érzéseit, a gondolatait, tehát ugy, ahogy más senki.

Ugyanekkor észrevesszük, hogy az európai zeneszerzők muzsikájában megjelenik a fajiság. Nem valami mondvacsinált, kimondott elv volt ez. A klasszikusok: Mozart, Haydn, Beethoven is vegyitettek faji elemeket a zenéjükbe. Különösen a keleti népek muzsikájának motivumaival, dallamaival füszerezték szivesen a saját ötleteiket. Mozart török indulót irt. Schubert magyart. De ezek csak aféle zenei szakácskodások voltak, hiányzott bennök az őszinteség, a belső szükségből fakadó egyenes kifejezés meggyőző ereje.

Mi a muzsikában az igazi fajiság? Mikor elmondom, hogy ki vagyok – föltéve, hogy el tudom mondani – nem akadályozhatom meg, hogy ki ne olvassák az irásomból, vagy ki ne hallják a muzsikámból hogy az agyvelőm germán, vagy szláv, vagy mongol agyvelő-e… Mihelyst egyenesen törekszem reá, hogy a faji mivoltomat eláruljam, a müvészetem fajisága őszintétlenné, csinálttá válik.

Chopin az elsők közé tartozik, aki egyben egyéni és faji muzsikát irt. Egyszer kell csak hallani az ő melankoliától átkönnyesedett édes melódiáit, ezt az ideggyönge nőies dalolást és megtudjuk, hogy ki volt ez az ember. Egy sáppadtarcu, haláláig szerelmes, őseredeti, de gyöngéd zenei kedély, a szétzüllött Lengyelország fia.

Annyira érzékeny finom lélek, hogy müvészetében mindenkor csak őszinte és igaz tud lenni. Nincs egy melódiája, ami ne hasonlitana reá. A legvidámabban szökellő, tomboló Scherzoiban is ott találjuk a melankoliának bágyadt violaszinü felhőjét. Nem hasonlit ő egy zeneszerzőhöz sem, akik előtte éltek. Éppen ezért nem igen tudott boldogulni a régi megállapodott zenei formákkal sem. Uj formákat kellett magának épitenie.

52 mazurkája, 13 keringője, 12 Polonézze táncformákban épül. Persze bajos lenne rájuk táncolni, mert a tempo gyakran változik, a zenedarab egyenes menetét egyszerre lassulások, gyorsulások akasztják meg.

A zeneszerző elábrándozása ez, aki véletlenül zenélés közben kinéz az ablakon és valami mély, titkos fájdalmat érez az alkonyat halványuló szineinek megpillantásánál.

Chopin egész életéről beszámolnak a zenedarabjai.

Elpusztult hazájának fényes gazdagságára, dicsőségére Polonézseiben emlékezik vissza.

Szerelmeit, nagy vágyait, csalódásait és boldogságát Mazurkáiban mondja el.

Gyermekkora óta sulyos tüdőbetegségben szenvedett, halálfélelmét, élet-vágyát gyászindulójában találjuk meg.

Tüneményes művészi pályájáról, sikereiről a Fantáziái, a Zongoraversenyei beszélnek.

Müvei – kevés kivétellel – zongorára vannak irva. Chopin, a modern zongorastilus megalkotója. Uj hanghatásokat fedez föl a zongorán, reájön arra, hogy mi mindenre képes ez a hangszer. Persze elsőrangu müvésze volt a zongorának.

Már gyermekkorában föltünt nagy tehetsége. Korán külföldre került, bejárta Európa nagyobb városait és hangversenyeket rendezett. A lengyel forradalom után nem ment haza többé. Párisban élt. Müvészete megszerezte számára a szellemi és születési arisztokrácia társaságát. Liszt Ferenchez szoros barátság füzte.

Egy márki feleségével, George Sand irónővel volt tiz esztendős szerelmi viszonya. A nagymüveltségü, geniális asszony szenvedélyes szerelemmel ragaszkodott a sápadt, lengyel poétához. Mikor Chopint betegsége ágyba döntötte, önfeláldozóan ápolta őt. Kétségtelen, hogy ez a testet-lelket emésztő szerelem siettette Chopin halálát. George Sand szeszélye, hütlensége miatt meg kellett történni a szakitásnak. Ezt alig két évvel élte tul Chopin.

Az emlitett munkáin kivül különösen nevezetesek a Nocturnéi, a Preludjei, az Etudejei és a Bölcsődala. A világ összes zongoramüvészeinek és zongorásainak mindennapi kenyere ezek a müvek.

Chopin, mint a legtisztább zenei lira képviselője, szinte egyedül áll a zeneirodalomban. Talán a költők közül Lenau s Leopardi hasonlitanak reá leginkább a kifejezés mélységében, a szenvedély beteges finomságaiban, világfájdalmas, törékeny érzéseikben.

Csak negyven évet élt, de kilencven munkájával a Muzsika legnagyobbjai között foglal helyet.