SCHUMANN

I.

Vagy száz esztendő előtt született Schumann Róbert. Apró pólyás-baba volt bizonyára, mint a többi. És boldog mindennek az elején, de már nagyszerü álmok csiráival a fejében és távol, jó távol mindentől, ami rettenetes. Jó távol a Rajna hidjától… Azóta azon is, mindenen tulkerült és már ötvennégy esztendeje pihen. De itthagyott egynémely hangjegyeket és belenyult az életünkbe, a sorsunkba. Valamennyiünkébe, akik megismertük, akik utána élünk.

Pedig teljesen talán senkise ismeri Schumannt.

A karmesterek se, a zenebolondok se, az irodalmárok se! Nagyon sokat alkotott. Mindannyian hajlandók vagyunk inkább ama néhány munkája alapján itélni meg őt, amelyek külön-külön a legmélyebb benyomást tették reá. Egy énekesnővel beszéltem egyszer Schumannról. Imádta a »Manfréd«-et, a »Rózsa zarándokutjá«-t, a »Paradicsom és a péri«-t, de nem ismerte a hegedüzongora-szinutákat, a quintettet, a a »Waldscenen«-t, amelyekért lelkesedtem. Mindaketten rajongtunk Schumannért és istenitettük, a saját külön-külön okaink alapján.

II.

Schumann munkái közül a c-dur zongora-fantáziáját szeretem legjobban. A tavasznak, az ifjuságnak, az életkedvnek felséges tomboló himnusza ez. Invenció-lavina, konstrukció-tökély. Erő, bátorság, ellágyulás, szerelem: mindaz, ami egy fiatal férfi kedélyét foglalkoztatja. Számomra ez a Fantázia képviseli leginkább Schumannt.

Ez az életöröm, ez a tombolás; és a másik véglet – a pusztulás komor sejtelmei: az a két kis zongoradarab, amelyeknek »Winterszeit« a közös cime. Ezek az öregségről beszélnek, a hóról, ami a sirdombokat födi, arról az időről, amikor már nem leszünk. Ez a két apróság, a maga különleges egyszerüségében megrázóbb, tragikusabb, mint akár az Eroica gyászindulója, akár a Siegfried halotti marsa. Egy hangulatember, egy zseni filozófiája az elmulásról; könnyed, könnytelen és a mélyről jövő.

Ezekben a kompoziciókban érzem legközelebb hozzám Schumannt és persze – épen ezért – ezekben tudom leginkább vizsgálni, megcsodálni az ő művészetének természetét.

Sajátságos ember volt, álmodó és energikus, szelid és vad, kedélyes és szellemes tudott lenni egyben. Stilusa őszinte és rokonszenves. A német eszesség, számitás, tehnikai spekuláció eredménye ez a stilus az egyszerüségeiben és bonyolultságaiban egyaránt. Szédületesen öntudatos minden pontján, annyira, hogy néhol szinte fárasztó. Schumann kamarastilusa, hangszerelése, zenekari kifejezésmódja, zongorájának hangszinei, dalformái mind eredetiek, senkiével össze nem téveszthetők, a zseni bélyegét viselik magukon. A zongoraszonátáinak vastag, dus hangzása, mintha nem volna rokonszenves. Ez az a pont, ahol Schumann kissé idegen. Ez a modor – mert az – bátoritotta föl Brahmsot arra a gazdaságosság nélküli, tudományos izü, zongorastilusra, amelyet például a zongoraversenyeiben találunk.

Schumann sokat és könnyen irt, érthető, hogy örömét találta az irásban, a konstruálásban. Ebből magyarázható, a néha tulkonzekvens, éles ritmikája, amely sokszor inkább csak értelmileg szép. Melódikájának melegsége, egyéni zamatja, illatossága és füszeressége azonban mindenkor megveszteget. Az a-moll zongora-hegedü szonáta első témája milyen rendkivül széles nagy iv! Milyen mozgalmas, merész, szenvedélyes és egész!

III.

Schumann tudott merni és a fantáziája nem ismert határokat.

Érezte a jövő harmóniáit és a hangkeverésben kereste, mint ahogy keresni is kell, az ujságot. De szelid és elégedettségre hajlamos kedélye megóvta a kisérletezés gyötrelmeitől. Van néhány akkordja, amelyben évtizedekkel megelőzte a korának harmonizálási észjárását.

Gyönyörü a Heine versére irt dala: »Ich hab im Traum geweinet«. Természeti csodaszámba megy a kongenialitásnak az a tökéletessége, amely ebben a dalban megnyilatkozik. Elragad, megörvendeztet és elképpeszt ez a rátalálás, ez a kisérteties erő. Carwer száz méterről lelőtt egy szunyogot, Schumann a végtelenből elfogja és hangokba kényszeriti a legfinomabb, leggyengédebb, legmegfoghatlanabb érzéseket és hangulatokat.

Ő meglesi az erdőben késő nyári alkonyatokon a rigót, amikor a madár bánattól reszketve dalol az öszről, megjósolja az eljövendő őszt. (Vogel als Prophet. Waldscenen.) Fölkeresi a bozótokon tul a kövek közt a mohos félhomályban az elátkozott helyet. (Verrufene Stelle. Waldscenen.) Vadvirágok tenyésznek itt. Sápadt valamennyi, mint a halál. Csak egy virit pompázó vörös szinekben. Csak egyetlen egy. Ez a virág embervérből táplálkozik, egy embernek a véréből, akit ott megöltek. Szilveszter éjszakáján ő egymagában bolyong valami kicsi német város utcáin és a szélben hallgatja a mult távoli édes dalait és a jövő félelmes muzsikáját. (Silvesterlied.)

Idegen országokról és emberekről mond mesét a gyerekeknek és az elalvó pólyásbabát hosszan elnézegeti, mialatt a szivében, mint a forró viz, muzsikál a szeretet. (Kind in einschlummern.)

Schumann nagyon szerette a gyermekeket, humorista volt, jó ember volt, drága arany kedély.

IV.

Boldogság, szerencse, igazi barátok és méltó asszony jutott neki részül.

A magány kegyetlen fensége, amit Beethoven munkáiban találunk, hiányzik a müvészetéből. Nem volt teljesen egyedül soha. Egész férfi volt és a szerelem nem jelentett számára gyötrelmeket, mint Chopinnak. Nem foglalta le az életet, nem volt neki főprobléma, mert nem kellett keresnie. Talált nőt, aki teljesen megértette, akit nem lehetett megunni s aki nem unta meg őt. Innen ered kedélyének rendkivüli egyensulyozottsága, müvészetének egyenletes biztos, jó tónusa. Nem kinozták nagy disszonanciák és életének talán egyetlen disszonanciája az a konfliktus volt, amelybe az őrület kergette. Ezt is tiszta zengő, gyönyörü harmoniával oldotta meg: az öngyilkossággal.

A többi – az endenichi tébolydában – már nem volt élet, nem volt muzsika. Az utolsó hősi nagyszerü fortisszimo-akkord – g-moll-akkord – ez az ugrás volt, ez a repülés a Rajna hidjáról.