HAYDN

Haydn muzsikáját gyerekkoromban nem értettem és nem szerettem. Beethovenért, Chopinért, Griegért rajongani tudtam, de boszankodtam Haydn egyszerüségén, igénytelenségén. Nem találtam meg benne azt a narkótikus hatást, amelyet akkor mindenütt kerestem és kivántam a zenében. Azt a szuggesztiv erőt, amellyel például Beethoven el tudott ragadni a Sonata appasionatá-jában.

Meglehetősen soká tart, mig az ember eljut odáig, hogy a muzsikában az erőt nem a hang erejében, a fortékban, az apparátus nagyságában keresi, hanem valahol egész másutt.

Apám nyilván jól tudta ezt, mert nem is igyekezett megmagyarázni nekem Haydnt, akinek szonátáit gyakorta játszotta. Ilyenkor – ha a fekete kötésü, aranynyomásu Haydn-kötetet nyitotta föl – kisomfordáltam a szobából. Valósággal ellenszenveztem Haydnnal. Épen igy haragudtam Bodrogi bácsira, zongora-tanitómra, aki szemüveges, dülledt, rövidlátó szemeivel mint holmi imakönyveket nézegette a kottás polcunkról leszedett Haydn-köteteket.

– Nagyképüség! – mondtam magamban.

S ez igy is volt rendjén. Egy kis fiunak, aki a XIX. század utolsó évtizedeiben született, gyermekkorában semmi köze se lehet Haydnhoz, Mozarthoz, Bachhoz. Ellenben rajongtam a Lohengrin előjátékáért, a Chopin G-moll balladájáért, a Grieg Peer-Gynt suitejéért. A diatónikus skála, amelyből Haydnnak, Mozartnak melódikája táplálkozik, tulságosan iskolásnak, közönségesnek, zongoragyakorlatszerünek tetszett. És azt gondoltam, hogy ezek a szonáták mind egyformák, nincs közöttük különbség.

Már rég hosszu nadrágot hordtam, amikor kezembe került Tóth Béla Anekdóta-gyüjteménye; azok között néhány Haydn-anekdota. Ugyanekkor láttam először Haydnnek egy arcképét, amelyről nem valami közömbös, hideg, parókás német bácsi tekintett felém, (jaj! – minden muzsikus hasonlit Bodrogi bácsihoz!), hanem egy ember. Egy idegen világból való ember, – hiszen száz évvel előttem élt – de pompás és nagyszerü arc. Finom, vékony orr, nagy, rajzos szemek, finoman ivelt szemöldök és kicsiny, nőies, affektáltan mosolygó száj, – bársonyruha és csipkék. Most már érdekelt Haydn, az ember. És néhány nap mulva megértettem a művészetét is.

A városban valami jótékonycélu hangversenyt csináltak és erre az alkalomra hoztak valahonnan egy karmestert, aki rendbeszedte a kicsiny, szétzüllött templomi zenekart – csupa részeges, rongyos, öreg cseh – és betanitotta Haydn egyik szimfóniáját.

A próbára elvitt az apám. A vén züllött trombitások csillogó szemekkel vártak a jelre, a hegedüsök buzgón gyantáztak, a nagybőgős gőgösen hangolt, – mintegy dicsekedve, hogy a nagybőgőt hangolni is lehet – az oboás buzgón, erőszakosan fujta az »á«-t, mintha azt mondta volna: no de most az egyszer megmutatjuk, mit tudunk.

És amikor ez a harminc szegény, piszkos muzsikus rázenditett az első akkordokra, megjelent számomra a templom kórusán Haydn, a művész. Megértettem, mit jelent ez a művészet ezeknek a szegény cseheknek és ugyanabban a pillanatban már nekem is azt jelentette. Nagyszerünek és elragadónak találtam a melódiákat, mert rájöttem, hogy naivságuk és egyszerüségük egy elfinomult, a hangok világába végkép elmélyedt embernek csiszoló munkáját jelenti és az átmeneti skálaszerü dallamok egyhangu domináns és tonica-harmóniái nem valami sablónt jelentenek, hanem egy felsőbb megalkuvást az eszközökkel, a divattal, a hallgatósággal, a korral, a lehetőségekkel.

Abban a korban voltam, amikor az ember kezdi a művészetet kevesebbre becsülni, mint ahogy eddig szent borzalommal bámulta és Haydnnal néhány nap alatt a legjobb barátok lettünk. Bámultam őt és szerettem a melódiáit ép ugy, mint az előkelőségét, a szép arcát és a bársonyruháját.

Nem tudom, hol olvastam, hogy Haydn a muzsika Dickense. Ez a mondás pontosan rámutat Haydnra. De rámutat még egy körülményre. A humor nem gyereknek való csemege. Haydn muzsikájában egy régi korszak külsőségei és egy minden korra nézve azonos férfikedély szeretetreméltó tulajdonságai jelennek meg. Egy gyengéd, mély, fölényes kedély, ez a poézisének bázisa. Mig erre rá nem akadunk, addig a hangok nagyon is keveset jelentenek számunkra!

Ezért sohase csodálkozom, ha valaki nem szereti a klasszikus zenét. Egy olyan kiváló férfiu személyes ismeretsége, mint pl. Haydné, nem adatik ingyen.